2 minute read
Rabok legyünk vagy szabadok?
Szabadnak lenni. Szabadon élni. De mit is jelentenek ezek a fogalmak? Annyiféle magyarázta létezik, ahány felé ember. Máshogy képzeljük el, máshogy definiáljuk és másképp éljük meg. Vágyunk rá vagy inkább mégse? A szabadság egy igen képlékeny fogalom. Mégis nemzetek dőltek romba vagy épültek fel miatta. Egy ország szabadsága egyenlő a függetlenségével. A rabiga ledobásával. Egy zsarnok, egy önkény uralkodó hatalmának a leverésével. De, hogyan mutatkozik ez meg az egyén szintjén? Hogyan éljük vagy épp nem éljük meg szabadságunkat?
A szabadság utáni vagyunk nem velünk született. Amikor egy újszülött erre a világra érkezik, szoros pólyába tesszik. Megnyugtatja a csecsemőt, hogy valami körülveszi, éppen úgy, akár az anyaméhben. A határok biztonságérzettel töltik el a babát, és megszünteti a tágas külvilággal való, kapaszkodó nélküli létet. Az első határokba való ütközésünk totyogó korunkban kezdődik. Amikor a szülők különböző szabályokat állítanak fel. (Mihez szabad nyúlni, mihez nem.) Bár ez a gyermekekből nemtetszést vált ki, a gyermekpszichológusok állítják, hogy ezen felállított szabályok biztonságérzettel töltik el a gyermekeket. A szabadságra való törekvésük a pubertás korral köszönt ránk, amikor kitörni vágyunk szüleink „rémuralma” alól. Egy gyermek számára a felnőtt lét magát a szabadságot jelenti. És itt jön a kellemetlen meglepetés egy fiatal felnőtt számára. Amikor belép a „nagy betűs” életben, csak akkor szembesül vele, hogy a felnőtt létben jóval nagyobbak, szigorúbbak a határok, mint a gyermekkorban megismert, a szülők által hozott szelíd intelmek. Hogy mikor jön el az
Advertisement
ember életében az a pont, amikor igazán szabadon élhet, azt nehéz megmondani, hiszen egyén szintjén változik. A legfontosabb kérdés az, hogy mikor és miért hajtjuk igába fejünket, mert a legtöbb esetben önként tesszük. Az életünk legnagyobb zsarnokai közé a pénz a társadalmi elvárások és a félelmeink tartoznak. Sokszor végzünk olyan munkát, ami bebörtönöz, ami boldogtalanná tesz minket. Félünk megtenni olyan dolgokat, amiket szeretnénk, mert mások esetleg pálcát törhetnek felettünk. És sokszor félünk kilépni a komfort zónánkból, mert megrémít az ismeretlen. Nagyon sok esetben mi állunk a szabadságunk útjába. Rengeteg ilyen történetet hallottunk, láttunk már barátainktól, ismerőseinktől. Csak a saját életünkben nehéz felismerni a szabadsághoz vezető ösvényeket. Erről a kis elefántok jutnak az eszembe. A cirkuszban a frissen befogadott bébi elefántokat egy kötéllel megkötik, azt pedig egy kis faághoz rögzítik, amit végül a földbe szúrnak. A kisállat persze igyekszik kiszabadulni a fogságából. Húzza, ráncigálja a kötelet, de az nem mozdul. Hosszú hetek telnek el így. Majd a kis elefánt egyre nagyobb lesz, végül, egy több tonnás, több méteres egyed fejlődik ki belőle. Mégis, egy kötél és egy apró, földbe szúrt ág tartja fogva. Könnyedén megszabadulhat fogságából, de már nem próbálkozik. Már megszokta, hogy nem megy, hogy a kötél nem ereszti. Feladta!
Ne legyünk elefántok! Ne adjuk fel! Lehet, hogy a lehetőségeink korlátozottak, hogy nincs elég időnk, pénzünk és bátorságunk, viszont a jó hír az, hogy semmi sem állandó. Minden változik, ami néha sok időbe telik. De ha nem próbálkozunk minden nap jobban, szabadabban, szeretet teljesebben élni, akkor egy napon úgy járunk, mint az óriás elefánt, aki nem tépi ki a földből, azt az apró botocskát, csak tűri a rabigát. Ha lerázzuk a bilincseinket és a szabadságot, az egyéni életünkben is megtudjuk valósítani, akkor ez a környezetünkre is hatással lesz. És sok boldog, szabad ember csak egy szabadabb, boldogabb nemzet része lehet.
Mkzs Lylien
