Other documents randomly have different content
– Most pedig csókolj meg még egyszer.
A gyermek lehajolt szépapjához s remegve csókolá meg annak tisztességes arczát.
– Áldjon meg téged az Isten, kis leánykám.
És azzal végig feküdt a száraz haraszton az öreg ember, szemeit lehunyva csendesen, két kezét mellén összetéve, egymáshoz az ujjak hegyeit, a hogy szokták a halottak, kiket a terítőre tesznek.
A gyermek csak nézte egy ideig, hogy igazán oly mélyen fog-e aludni szépapja, mint mondá? nem merte őt felkölteni, a ki az Istennél alszik; sírni sem mert oly fenhangon, csak úgy némán hullottak nagy könycseppjei a kezében tartott száraz zabkenyérre.
Még azt a kenyeret édes anyja sütötte az utolsó lisztből, még azt az édes apja metszette meg, emlékezik arra a darabkára is ott, ez a szépapjának jutott, az öreg nem fogyasztotta azt el, hanem eldugta iszákja fenekére. És ezek most mind alusznak az urnál, az Istennél.
Mikor ezt elgondolta, úgy tele volt egyszerre a szive, nem nézhette azt a darab kenyérkét. Visszadugta azt az öreg táskájába, csendesen, hogy fel ne ébreszsze s azzal kiment az erdőből; egy kicsinyt elhaladt az úton lefelé, mikor már gondolta, hogy nem hallik vissza, akkor leült egy nagy kőre az útfélen és sírt keservesen.
Alkonyatra vált már, a midőn egy elkésett csoport jött az úton alá ügetve, sok gyermekkel megáldott férfiak, asszonyok voltak, némelyik kettőt is vitt a karján, harmadikat a hátára kötve.
Egy rongyos asszonynak épen akkora gyermeke halt meg az úton, mint ez a kis leány; az odament hozzá megkérdezni, hogy miért sír?
Alig lehetett a lyánka feleletét érteni a zokogástól; hogy a szépapa lefeküdt aludni és nem akar felébredni többet, s hogy a nagyapa és az édes apa és a testvérek mind aludni mentek és nem hagyták magukat felkölteni.
– Hát senkid sincs, a hova mehess?
– Szépapa azt mondta, hogy menjek a jó emberekhez.
– No hát akkor add ide a kezedet s gyere velünk.
A jámborok közakarattal felfogadták az elárvult leányt; egygyel több, vagy kevesebb, úgy sem tesz már sokat, a rongyos asszony megengedte neki, hogy kapaszkodjék a kötényébe. Igy ügettek tovább.
A hol a hegyi út az országútba belevág, mely egyenesen visz felfelé a kapaszkodó lejtőn, három úri hintó jött szembe a bujdosó csapattal, melyeknek utazói gyalog ballagtak a meredek úton a hintók után.
Ez még régi táblabirói időkből való szokás, hogy a hol gonosz az út, kiszáll az utas a hintóból, hogy könnyítsen a lovon. A paraszt azt mondja: «miért nem lett püspök?» de a jóravaló ember szánja a nemes állatot és inkább gyalogol.
A három hintó tulajdonosa három egymástól igen különböző egyéniség volt.
Az egyik mintegy negyvenes férfi, barna, kissé ragyás ábrázattal, melynek teljes vonásaiból a lélekjósággal párosult erő és tekintély tünt elő, telékeny termete egyenesre törekvő állásra kényszeríté fejét, melyet vastag, daczos nyak tartott széles vállain; határozott domború álla simára volt borotválva; rövid bajusza erős, mint a serte, melyet beszédközben egyre pödörgetni szokott s ilyenkor apró fekete szemei villogtak leránczolt szemöldei alól.
Az a másik úr mellette jobb felől egy sápadt öreg férfi, beesett orczával, fehér bajuszszal, fehér szemöldökkel, még a szemei is megsárgultak már az öregségtől és a lépbajoktól; termetét az aranyér két rétbe görnyeszté s a jobb válla menés közben mindig előbbre törekszik, mint szokott olyan embereknél, a kik sokat ültek iróasztal mellett.
A harmadik egy szoborszépségű ifjú, kinek telt, tojásdad arczán most hamvadzik még csak a férfikor pelyhe, kinek dús szőke fürteiből egy szál sem hullott még ki a gond miatt, szép kék szemei tele érzelemmel, tűzzel, igézettel, ajkai még csukva is beszédesek.
A feljövetelnél az a meggörbült öreg úr látszik beszélni valamiről; csak látszik, mert ércztelen asthmaticus lehű hangját két lépésre sem hallani, így is minden lépten meg kell állnia, hogy valamit érthetővé tegyen.
Egy domb-emelkedésnél egyszerre összetalálkozik a három utazó a vándor karavánnal.
A nyomorult bujdosók, a mint e díszes urakat meglátják, egyszerre két oldalt az út mellett térdre esnek, kezeiket összeteszik s úgy jönnek könyörögve, térden csúszva közelebb az urakhoz s esdekelnek – nem sokért: csak egy betevő falatért.
Az a ragyás képű úr odalép közéjök és szilárd, de nyájas hangon megszólítja őket:
– Ne térdepeljetek. Hol tanultátok azt? Isten előtt kell térdepelni, nem emberek előtt. Honnan jöttök? hová utaztok?
Azok elmondák, hogy az éhhalál elől jönnek és mennek, maguk sem tudják hová? talán a hol boldogabb világ van.
A termetes úr ellátta magát apró pénzzel az útra s mindegyiknek ad közőlök valami csekélységet.
Mikor a kis árva leányra kerül a sor, annak rendkivüli szépsége feltünik előtte.
– Milyen szép gyermek. Melyiteké ez a leányka?
A rongyos asszony előállt, azt mondta, hogy az övé.
– Kár lenne neki elvesznie. Hagyd itt azt a gyermeket, én felneveltetem.
A rongyos asszonynak nem kellett azt másodszor mondani. A mint a kérdés tétetett, a leányka keze ott volt a táblabiróéban.
– Csókolj kezet szépen, Marina.
A gyermek remegve fogadott szót, kezet csókolva a nagytekintélyű úrnak.
– Ne félj kis leány, biztatá a tekintetes úr, ezután én leszek a te apád.
És erre nem sok gondolkozás kellett a derék úrnak, ő azt szokta tenni, a mi legelőször eszébe jut.
A többi vándorlók oly irigyen néztek a pártulfogott leánykára.
Hát még a midőn a tekintetes úr tárczájába nyulva egy öt forintos bankjegyet elővett s azt a lyányka volt szülőjének adta; csupa szives nagylelküségből, hogy segítsen nyomorúságán.
Az éhenhaló nép szomorú tréfára vette ez ajándékot: arra értették azt, hogy a tekintetes úr megvette a hanák asszonytól a leányt s rögtön körülfogták a három idegen urat.
– Ah nagyságos uraim, ah méltóságos uraim, vegyétek meg az én fiamat is, az én leányomat. Ez már nagy, ez már hasznavehető; ebből lehet tehénpásztor. Ez már szolgáló is volt és fejni tud. Az enyimet vegyétek meg, nagyságos urak. Az enyimet. Adom két forintért. Én adom két huszasért. Én mind a hármat odaadom két forintért!…
A kis bozontos porontyok, a szőke molyhos hajú, mosdatlan sihederek félve huzakodtak vásárt ütő apjaik térdei közé, miután nem tudták elég világosan áruba bocsáttatásuk végczélját s tartottak olyanforma sorstól, a milyet a fiatal csirkék érnek meg, kiket a faluzó tyukászok ilyen formán szednek össze s bizonyosan gonosz kimenetelre hizlalnak fel.
Az újabbkori olvasó e jelenetet undorító túlzásnak veendi, s tán egy honi Beecher Stowe alkalmat vesz magának egy új Tamásbátya kunyhóját szerzeni e hallatlan embervásár felett a czivilizált Európa közepén; pedig ezek valódi tények, a szegény éhenholt nép városrólvárosra keltében, el-elhagyogatta apró gyermekeit, tisztességes vargákra, szabókra s egyéb mesteremberekre bizva gondviselésöket, s nem képzelt jogtalan és természetellenes dolgot elkövetni, ha attól, kinek gyermeket adott, némi kis kárpótlást követelt, – egy-két-három huszast darabjáért, a mi bizonyosan nem nagy ár. A nevét sem kérdezte annak, a kinél elhagyta, megnyugodott benne, hogy jobb dolga lesz neki, mint otthon.
Az éhség kivetkőzteti az embert nemcsak az emberiségből, de még az állatiságból is. Apák, anyák legkisebb érzékenység jele nélkül siettek porontyaikat odahurczolni a három úr köré, össze-vissza kiabálva: «ez jó lesz kocsisnak, ez jó lesz pásztornak, ennek bocskorkája is van, bocskorral együtt odaadom egy forintért, odaadom fél kenyérért!»
Legtöbben a tisztes öreg urat fogták körül; úgy látszik, ahhoz volt minden tekintetben legtöbb bizodalmuk, csaknem az ölébe rakták a kis gyerkőczöket s erővel húzták a kezeit, hogy nyuljon utánuk.
Ez sokat levont a jelenet tragikumából. A jó öreg úrnak hárpia felesége volt otthon, ki még most is dühösen féltette az urát, – pedig bizony nem volt rá semmi oka; csak az kellett volna még, hogy egy ilyen apró, sívó-rívó portékát vigyen haza a házhoz, hogy a családi béke tökéletesen felforduljon.
Azért az öreg táblabiró nagyon komolyan vette a dolgot.
– Jó emberek, mondá, két kezével védve magát minden oldalról az ajánlatoktól; mi nem vagyunk rabszolgakereskedők, kik embereket vásárlani jöttünk, hanem a tekintetes vármegye küldöttei vagyunk, kik vizsgálatot fogunk tartani azon inség felett, mely benneteket falvaitok elhagyására kényszerít s iparkodunk rögtön segélyt hozhatni. Azért állapodjatok meg a legközelebbi faluban,
Tobozon, ott már rendelkezés van téve, hogy az oda csoportosulók minden szükségessel elláttassanak, mi addig a szomszéd Kallósfalvát tekintjük meg, a hol a nyomor, mint mondatik, legnagyobb fokát érte el, s reggelre ismét visszatérünk Tobozra, a midőn a tekintetes vármegye rendeleteit foganatba veendjük.
Ezen bölcs beszédből az ragadt meg leginkább a bujdosók érzékeiben, hogy Toboz helységében kilátás van az evésre; sokan meg sem várták a beszéd végét, hanem roham-lépésekkel indultak előre, néhány becsülettudónak eszébe jutott kezet csókolni a jó uraknak, azután vette ki-ki ölébe, hátára gyermekeit s futott az elébb elsietők után.
A jó öreg úr egészen el volt fulladva ebben a nagy beszédben s még most is különösen csóválgatta a fejét; jovialis társa mosolyogva kérdé tőle:
– Domine spectabilis, mit mondtak volna otthon egy pár fiatal csemetéhez?
Az öreg úr kitérő mondással válaszolt.
– Ennyi sülyedést nem képzeltem embernél. Eladná a gyermekét!
– Egy jó anecdota jut erről eszembe. (Az említett táblabiró úr mindig tele volt anecdotákkal.) Egyszer szolgabiró koromban a járásomban utaztam, valami falu végén szegkovács czigány putrijából kilencz félmeztelen purdé szaladt a kocsim elé, ősi szokás szerint hányva a czigánykereket. Fiatal lovaim nem voltak szokva az ilyen mulatsághoz, megijedtek tőlök, félrekaptak az útról, neki az ároknak, a kocsi feldűlt, én fejtetőre bele a pocsétába. El lehet képzelni, milyen szépen szidtam az egész czigány fajt, a mint lábra tudtam állni, haragomban tán azt is igértem nekik, hogy kifordíttatom a bőrüket. A nagy zajra előszaladt a vén czigány s mikor legjobban szidom, fenyegetem a kölykeit, odahozza a kocsiból kiesett puskámat s odaadja a kezembe: «ugyan lőjjön agyon belőlök vagy ötöt, tekintetes úr!»
– Hasonló anecdotát tudok én is, mond az öregebb táblabiró. (Hajh, ennek a régi táblabiró világnak egyik jó oldala volt az anecdotamondás, néha reggelig is elanecdotáztunk, s az volt a legvígabb mulatság). Hát az úrfi vadászni járt s róka helyett meglőtte a hajtó czigány fiát; hogy lárma ne legyen belőle, adott száz forintot az öreg czigánynak s az elhallgatott a dologgal. Elfogyott azonban a száz forint s egyszer csak megy az öreg czigány az urfihoz: «mikor megyünk megint hajtó-vadászatra? van ám még fiam!»
Az anecdotázást félbeszakítá a legifjabb utitárs, ki az előre haladókat ezalatt utólérte.
– Hol késett oly soká?
– Azok után az emberek után néztem, a mint elhagytak bennünket, hogy ölelték, csókolták gyermekeiket. Mégis örültek neki, hogy nem váltak meg tőlük.
Az öreg úr vállára veregetett az ifjúnak.
– Optimista, idealista…
– Hát a mi kis lányunk mit csinál? kérdé az anecdotás úr, a mint a hegytetőn ismét összejöttek a hintókkal. A kocsis mellett ült a gyermek s a kezében tartott egy czukros kétszersültet, melyet a hajdu adott neki, s melybe még belé sem harapott.
– Nem éhes a kis leány? kérdé a táblabiró úr, vagy nem mer beleharapni? úgy járt talán vele, mint a palócz a disznósajttal, mikor legelőször látta, azon csodálkozott: hogy fér bele a német szájába ez a nagy hurka?
A kis leány nagyon szomorú anecdotát mondott erre a víg adomára:
– Majd ha odaérünk, a hol a nagyapa alszik, ott leszállok, felébresztem, azután neki adom ezt a jót.
– Hát hol alszik a te nagyapád? kérdé a táblabiró úr elkomolyodva.
– Ott a szent képen túl – az Istennél.
– Jó leánykám, a ki Istennél alszik, azt nem lehet többé felkölteni.
A gyermek maga is gondolt ilyesmit, mert erre a szóra elfakadt sírva.
A jó úr vigasztalni akarta.
– Mikor temették el nagyapádat?
– Oh nem temették el, csak úgy lefeküdt a harasztba, a bokor mellé, s azt mondta, hogy én menjek el az úton, majd találok jó emberekre, ő addig aludni fog. Volt neki még egy darab kenyere, azt nekem adta, de én visszadugtam a tarisznyájába, ha fölébred, majd megtalálja.
– Mikor volt ez, kis leányom?
– Még akkor fenn volt a nap.
– Megismernéd azt a helyet, a hol nagyapád lefeküdt?
– Oh én tudom, hogy odatalálok, ott fekszik a szent kép mögött; mikor elhagytam, a szénégető helyén felvettem egy darab szenet, avval mindenütt megjegyeztem a fák derekait; hogyha messzemessze elmennék is, odáig, hol az ég van, még onnan is visszatalálnék hozzá.
A három úr rögtön felült a hintókba, az anecdotás táblabiró maga mellé ülteté a kis leánykát, ki parányi reszkető kezeivel mutogatá a névvel irott kereszteket, miket itt-amott a fák oldalaira jegyzett.
Egyszerre elkezdett örömteljesen repesni: «amott a szent kép!» Még nem látta, de a fáról ráismert, a mibe az be volt vésve.
A hintókat megállíták azon a helyen; a gyermek legelső volt leugrani, a táblabiró megfogta a leányka kezét s az vezette őt a fenyőbokrokon keresztül, a többiek követték.
Ott feküdt az öreg férfi a hallgató bokrok között, sápadt arcza az ég felé fordítva, két keze imára illesztve mellén, a hogy a ravatalokra szokták faragni a hullák szobrait. Épen olyan mozdulatlan, mint azok a szobrok a ravatalon, mint azok a hullák a ravatal alatt.
A kis gyermek eleinte félénk szepegéssel közelíte hozzá, mintha félne őt felkölteni, s csak lassacskán suttogott fülébe: nagyapám, jó apám, kelj fel, jó urak vannak itt; nézd, ennivalót hoztam; s csak azután, hogy az nem akart ébredni semmi szóra, hogy sem kezét nem lehetett elvonni melléről, sem hangját hallani, akkor kezdett el a gyermek keservesen sírni, akkor borult az alvó keblére s összecsókolá arczát, homlokát, szemeit, jajgatva fájdalmasan.
Az anecdotás táblabiró odahajolt a fekvőhöz, megtapintá üterét, rátartotta fülét a mellére.
– Ez az ember nincs még meghalva.
Ismét tapogatott, ismét hallgatózott. A táblabiró orvos is tud lenni.
– Nincs meghalva.
A hajduk ott álltak és nézték a másik két urral együtt; a táblabiró körülnézett, rájok rivalt:
– Mondom, hogy nincs meghalva! hát kendtek mit állnak itt, mint a fanyelű kép? a helyett, hogy segítenének. Hozz vizet «te egyik».
– Hol kapok, kérem alássan? kérdé az «egyik» megrettenve.
– Hol fiam? Hát elkezdve Zólyom vármegye határától le egész Zemplén vármegyéig mindenütt kapsz, csak keresd.
– Miben hozzam?
– Hozz a kalpagodban, azért csináltatta a vármegye kantaformára. Szaladj! Ennek az embernek semmi egyéb sem kell, mint hideg vizzel jól megdörzsölni a lábát, gyomrát, szive környékét, hevenyében egy pár kanál meleg leves egészen magához téríti.
– De hol vesszük azt a kanál levest? szólt aggódva a legifjabb úr.
– Maga nem practicus ember, maga hallgasson; majd tudom én. Te másik! Nyargalj a kocsimhoz, vedd ki az ülés alól azt a kis négyszögletes ládát; – itt járjon az eszed! nehogy a borotválkozó eszközt hozd el; abban van egy hólyagba kötve valami, azt szedd elő, azután találsz ott egy gömbölyű kettős tányérforma czinedényt, azt is hozd el, szaladj! Kettőt lépj egy helyett. Te harmadik sehova se menj, hanem csinálj tüzet. Majd megmutatom én, hogy mindjárt lesz itt leves.
A három hajdu sebesen követte a parancsszót, maguk az urak az alatt kocsivánkosokból feje alját raktak az öregnek; a víz néhány percz alatt előkerült és a czinedény s a tömött hólyag.
A másik két úr csodálkozva kérdezé, mi lehet az? midőn a kinyitott hólyag barna, morzsás tartalmát megpillantá.
– Nem ismeritek? Ez kizárólagos magyar találmány. Én ezt hajóslegényektől tanultam, a kik midőn hosszú útra mennek, otthon előre elkészíttetik feleségeikkel félesztendőre a leveshez való rántást, azt hólyagba kötik s azután akárhová veri ki őket a szél, csak egy kis forró vízre van szükségük, hogy egy kanálnyi morzsalék segélyével tápláló meleg ételhez jussanak. Táborban sok hasznát lehetne venni ez együgyű magyar találmánynak.
A táblabiró szakács is tud lenni, ha megszorul.
A czinedény Papin-féle légmentesen zárható lapos tálcza volt, melyben nehány galy tüze mellett öt percz alatt felforrt a víz, a mit a szinpadi bűvészek mutatványain bámulunk; a puszta erdő közepén egy parancsszavára a táblabirónak, éltető leves-illat gőzölgött.
Most a három úr hozzáfogott, hogy a félholtat etesse.
Egyik tartotta a fejét, másik iparkodott egy csontkalánt szájába illeszteni, a harmadik a tálat fogta.
Én Istenem, milyen tréfás gondolat az: három kaputos úr, hogy etet egy rongyos öreg tótot! Nem veszem rossz néven senkitől, ha kineveti őket.
A hajduk ez alatt az öreg lábait dörzsölték vizes flanellel, a kis gyermek szive táját csókolgatá, mintha attól leghamarább feléledne.
És valóban nemsokára elkezdtek a félholt arczvonásai lágyulni, szelidülni, a halál hideg szigorúsága eltünt lassanként arczáról, s szemeit csendesen felnyitá és lélekzeni kezdett.
Eleinte csodálkozva tekinte szét ez ismeretlen nagy urakra; az ifjú idealista érzékeny részvéttel biztatá: ne félj jó öreg, meg fogsz szabadulni.
A kis leány sírt és közbe kaczagott, a hogy gyermekek szoktak.
– Jobb lesz, spectabilis, ha arra vigyáz, hogy forró levest ne töltsön a torkába, szólt az anecdotás táblabiró, ki nem szerette a sentimentalis jeleneteket, s hogy minden érzékeny szinezettől megfoszsza az emberbaráti cselekvényt, rögtön előhozott egy ide illő anecdotát. Tudjátok azt a palóczról, a ki hallotta, hogy Budavárát csak éhséggel lehet bevenni s felment Budára és leült a várkapuban s ott elkezdett éhezni. Mire azután felvilágosították, hogy nem neki kellene az éhséggel küzdeni, hanem odabenn a törököknek, akkor már annyira oda volt, hogy a kezét sem tudta mozdítani. A magyarok vezére azután maga elé viteté s három embert odarendelt mellé, azt parancsolta, hogy kettő fogja, egy pedig rakja a szájába az ételt. «Jaj! nyögött az ember, inkább csak egy fogjon és kettő rakja!»
A többi uraknak lehetetlen volt magokat a táblabiró úr anecdotái miatt megilletődött állapotukba visszatalálniok. Neki különös szabadalma volt mások szomoruságát elrontani s a legérzékenyebben kezdődő jeleneteket tréfára fordítani. Az ő adomái vetettek véget a legingerültebb vitáknak a közgyűléseken, az ő
adomái fejtették meg a legbonyolultabb jogkérdéseket, azok engesztelték ki a haragvó feleket egymással, azok paralizálták a legsulyosabb dictiókat, azok deríték föl még magát a halált is.
– Azonban mi itt nem maradhatunk, különben úgy járunk, mint az egyszeri generális, a ki elvesztette a sereget, de megmentette a zászlót. Az én hintóm forduljon vissza, az öreget emeljétek bele; a hajdu meg a kis leány üljenek mellé. Szép csendesen léptetve vigyétek Tobozra a kastélyba. Mi pedig siessünk Kallósfalvára.
Az öreg szlávot felemelte a két hajdu, a vén ember alig tudta mozdítani a száját, mégis megemlékezett a becsületről.
– Marina! susogá a leánykának, csókolj kezet helyettem a nagyságos pán viczispánnak.
Az anecdotás úr meglepetve tekinte rá:
– Hát ismer kend engem?
Az ember csak kezével mutatta a választ, tenyerét közel vivé a földhöz, mintegy azt értetve, mikor még ilyen kicsi volt a nagyságos úr, azóta ismerem.
A megyefőnök is kezdett valamire emlékezni.
– Nem kend az öreg Sztropko Mihály, a ki minden nyáron lejárt ezelőtt harmincz évvel a jószágunkra kaszálni?
Az öreg csak fejével intette az igent.
– Kend akkor is volt már hetven éves.
Úgy van. A szegény öreg úgy didergett az esteli hűs légben.
Az alispán, mint egykor szent Márton, kétfelé választá uti köpenyét s magának a gallérját tartva meg, a béllelt részét ráteríté az öregre. Maga helyezé el hintajába. A kocsizsebben volt egy kis lepecsételt palaczk, azokból a kedves karcsú nyakú üvegcsékből, a miket ismer mindenki, ki valaha igazi ó tokaji bort ivott, az óságtól
már az üveg is el volt szivárványosodva. Az alispán kiszakítá belőle a dugót s a vén ember ajkaihoz tartá az üveg nyilását.
– Húzz belőle jót, öreg; ez is olyan vén legény már, mint te…
Azzal betakargatá s útnak ereszté.
– Ilyen nyomorban élni le száz évet! sohajta fel az ifju utitárs.
– Bizonyosan ez is úgy járt mint a debreczeni vén kofa, a kiről elfelejtkezett a halál, hogy még ő is itt van a világon; mondá az alispán, ismét tréfára fordítva a dolgot, nehogy az elérzékenyülés még ő rajta is «meglássék»…
Az érzékenység legtöbb embernél komédia és ő becsülte bár a komédiásokat a szinpadon, de gyűlölte a közéletben s restelte volna, hogy ő róla valaha azt higyje valaki, hogy szivével, arczával a világ előtt alakoskodást űz.
Az országúttól egy mély, veszedelmes dülő vezet le Kallósfalvához, melynek rosszasága minden magyarországi fogalmat felülmul; itt csak úgy bir a szekér lejutni, ha mind a négy kerekét megkötik; az út két oldala oly szűk, hogy mind a két félen látható a csiszolás, a mint a hosszú tengelyek hozzá fenődnek s ilyenformán arra sincs eset, hogy itt két szekér kikerülhesse egymást, hanem elővigyázatul a járókelők vaskarikát szoktak a kerékagy közé rakni, miknek riasztó csattogása félmértföldnyire előre hangzik s figyelmezteti a szemközt jövőt, hogy a hol tisztásra akad, álljon félre.
Itt tanácsosabbnak tartották a kiküldött urak hátrahagyni hintóikat s gyalog tenni meg az utat a kérdéses faluig. Bár késő volt már az idő, de ezt a járást el kellett még az nap végezni. A késedelem veszélylyel járt, a segélylyel sietni kellett.
A mint fele útján lehettek a lejtő-útnak, valami sajátszerű karaván jött velök szembe; egy riska tehenet hajtott hátulról egy koros paraszt férfi, egy pórnő és egy növendék leány, előlről pedig szarvára kötött zsinegnél fogva vezette azt egy kaputos ember. A tehén meg-megállt, visszafordította nyakát és bőgött keservesen,
olyankor a pórnő és a leány odaborultak az állat nyakába, czirogatták, simogatták, olyan nyájasan beszéltek hozzá, a míg a vezető somfanyelű fokosával aztán jót nem húzott a sentimentalis állat oldalára. A két némber csak úgy sírt, mintha őket ütötte volna.
Az egész ember olyan jól illett ahhoz a somfanyelű fokoshoz: kurta nyaku feje messze előre hajolt, úgy, hogy kopott azur kaputjának a gallérja arasznyira volt a tarkójától, s minthogy mégis szerette volna az orczáját egyenesen tartani, az ebbeli törekvéstől úgy kiment minden arczvonása a maga helyéből, hogy egyik a másik kárára alkotott helytelen szögleteket, szemöldei kitolták a homlokot rendes állásából, mély árkot nyomva a közepébe, két hosszú ráncz a két pofa mentiben meghiusult törekvéssel iparkodott a két szájszegletet felhúzni egész a szemekig s gonosz helyzetbe hozá ez által a rendkívüli pisze orrt, melyet az önfentartási ösztön előre állni kényszeríte; csak az áll lehetett megelégedve magával, mert az oly fölösleges arányban nyult csontos végével előre, hogy az agyaraiból kiálló kurta szárú hegyes kupaku pipával valóságos özönvíz előtti monoceros physionomiáját kölcsönzé gazdájának, melynek nem az orrából, hanem az állából nőtt ki a szarva.
Az út szűk volt, a karavánnak nem lehetett a tehénnel kikerülni az urakat, a nélkül, hogy szóba ne álljanak velök, a mit pedig az említett agyaras ember szeretett volna olyanformán elmellőzni, mintha észre sem vette volna őket.
Hanem az alispán épen eléje állt.
– Miért sírnak azok az asszonyok?
Az agyaras ember arra fordítá a kérdező felé kurta pipáját, s az állával még jobban felnyomta azt, s arczának egyik felét még jobban összehúzva, úgy sandított a pipa kupakja felett félszemmel az alispánra, mintha lőni akarna rá a pipával.
– Hát mert nem tudnak máskép, felelt azután goromba rövidséggel, gonoszul megszokott affectatióból orrán át és fogain keresztül eresztve a galuskás hangot.
– Üm. Álljunk meg csak egy szóra, mondá az alispán, kit nagyon megakasztott ez a goromba válasz. Ki «szolgája» kend?
– Megkövetem, én nem vagyok «szolga», pattogott vissza az agyaras ember; én a nagyságos haszonbérlő úr ispánja vagyok.
Az alispán végig nézett rajta, felülről lefelé.
– Ne tessék a csizmámat nézni, van otthon jobb is. Ide ez is jó volt.
– Mi bajok ezeknek az asszonyoknak? miért sírnak? Nem kendet kérdeztem. Azok beszéljenek, szólt az alispán, eldugva kezét jó mélyen nagy felöltönye zsebeibe, nehogy valami «szerencsétlenség» történjék velök.
– Ah Istenem, oh én édes Istenem, siránkozik az idősebb némber. Elviszik a Popák tehenét!
És azt olyan valódi kétségbeesés kifejezésével mondta, mintha ezeknek az uraknak tudniok kellene: micsoda nevezetes állat ez a Popák tehene s milyen világi baleset az, hogy ha azt elviszik.
A nagyságos úr ispánja akkor odafordult hozzájok s még jobban előrehajtva a nyakát s még feljebb tartva pipáját, nagy hadarva szólt közéjök:
– Lám, mondom, hogy ha kiállja kend a huszonötöt, akkor visszaadom a tehenet. Nos aztán.
– Micsoda huszonötről van itt szó? kérdé az alispán szigoruan.
A nagyságos úr ispánja nem annyira szolgálatkészségből, mint saját mulatsága végett, hozzá fogott a furfangos eset elmondásához, miután pipájába lenyomkodta a tüzet s vagy hármat szítt belőle, melyre olyan erőt fordított minden arczvonása, mintha a szemöldökei húznák ki belőle a füstöt.
– Huszonöt botot kell a Popáknak kapni, vagy megválni a tehenétől, ez olyan igaz, mint a csizmám talpa.
– De hát mi jogon osztogatja itt valaki oly bőkezűleg a botokat?
– Kérem! szólt süvegét homlokába nyomva az ispánnak állított ember; a brenóczi uradalom pallos-joggal bir a jobbágyai fölött, s oszt nekik botot, a mennyit tetszik.
Az ősz táblabiró sietett beleszólni ez állításba.
– Ha jól tudom, a brenóczi uradalom haszonbérben van, s a haszonbérlőre nem háramlanak a pallosjogok és azokat az uradalom is csak az úriszékek útján gyakorolhatja.
Az alispán hátra támaszkodva nádpálczájára, hideg büszkeséggel veté közbe:
– Nem fog tán a tekintetes úr vitába ereszkedni egy ilyen emberrel? s azzal kemény szigorú hangon fordult az ispánnak. Hogy hívják a kend urát, a haszonbérlőt?
– Nagyságos Krénffy Adolf úr.
– Micsoda –ffy? kérdé gúnyosan a nemes úr; azelőtt csak Péterhez, Pálhoz ragasztották a nemes végzetű ffy-t, most már Krénhez, szeghez, fűhöz, fához lehet azt ragasztani? no de legyen, érthet valaki rosszul az etymologiához s lehet azért becsületes ember, ha egyéb hibája nincsen. Hát hogy jut ez az ember a huszonöt bothoz?
Az agyaros nevetett, úgy vélte, hogy semmi által sem fogja annyira kitüntetni tisztelethiányát az urak iránt, mint ha mindig nevet.
– Hát a nagyságos úr szerződést kötött ezzel az emberrel bizonyos mennyiségű sajtok előállításához, mert ő szállítja a sok sajtot a pesti kereskedőknek.
– Úgy? hát a brenóczi uradalom pallosa sajtvágó késnek is jó?
Az agyaras erre is nevetett, gondolván, hogy itt az a kérdés, ki mulatja magát legjobban?
– Ez a Popák azonban lusta gazember, mint valamennyi tót. Ki is pusztítanám őket innen, ha az uramnak volnék; százszor megcsalják az embert, s addig rimánkodnak, míg megenged nekik. De hogy újra rá ne szedjék az uramat, olyan kötést csináltam a ficzkóval, irásban, pecsét alatt, hogy ha Szentgyörgynapra valamennyi sajt ott nem lesz Brenóczon, akkor ő azon felül, hogy elveszti, a mit eddig szállított, kap vinculum fejében huszonöt botot. Igaz-e ez, Popák? Nem aláirtad-e a szerződést?
A jámbor paraszt nem tagadta egy szóval is az állítást.
– Hiszen elkészítettem volna én, a mit magamra vállaltam, felelt felsohajtva és kalaplevéve, ha az Isten úgy meg nem látogatott volna, hogy a múlt őszszel a nagy esőszakadás elrontotta a hidat, mely a vágásba visz, azt a haszonbérlőnek kellett volna helyreállíttatni, de nem cselekedte; a marháinknak nem lehetett a jó legelőre járni, maig sincs meg a híd, sással, falevéllel teleltettük a teheneinket, e miatt azután marhadög jött reájok, nekem nyolcz tehenemből csak ez az egy maradt. Ebben a nagy éhségben ennek a tejével tápláltam házam népét s még két szomszédomat, meg egy beteg asszonyt, s most már ennek is vége van.
Az agyaras sietett megelőzni a kérdést a magyarázattal.
– Igen ám, mert hogy nem jött a paraszt a sajttal, pedig vártunk még két hetet a határidő után, hát én megjelentem Popák uramnál: no Popák, tartsd a huszonötöt! Magának kellett felmenni az erdőbe mogyorófát vágni, kétszer visszaküldtem, mert vékonyat hozott; az első hatot csak kiállotta szépen, hanem hogy nagyon jajgatott, rám esett a felesége, gyereke, s azt mondták, hogy inkább vigyem el a tehenöket, csak az apjokat ne bántsam. Én biz azt sem bánom.
Hajtsátok Brenóczig, addig is beszélhettek vele. A míg be nem hajtom az udvarra, addig mindig visszaválthatja a paraszt a további járandóságaért.
Az embernek olyan nagyon tetszett ez a tréfa, hogy még egyszer hozzá fogott az elmondásához, ha tán a részletekből valami
érdekeset ki talált volna feledni.
Az alispán arcza egészen halavány volt.
Ilyenkor nem jó volt annak közel állani hozzá, a ki miatt elsápadt.
A nyomorult asszony és leány odamentek az ispánhoz, kezeit, lábait, csókolták: ne vigye el az utolsó tehénkéjöket, ne verje meg az öreg Popákot, inkább őket; engedje el a «sulyos botokat».
– Ne térdepeljetek itt! kiálta az alispán keménynek tetsző hangon, de melyben a férfivédelem nyájas buzdítása hangzott; nem Isten ez itt, még csak nem is ember. Az a szerződés, a mit az öreggel kötöttetek, érvénytelen, mert testét, lelkét senkinek sem szabad lekötelezni. Én vagyok a megye főnöke, ez az ifjú úr a megye ügyésze, ő fogja ügyeteket védelmezni. Úgy nézzetek reá, hogy ez olyan okos ember, hogy ha ő akarja, az öreg Popák nem kap botot, a haszonbérlő nem kap sajtot, hanem még ő téríti meg az öreg elveszett teheneit. Most hajtsátok vissza a tehenet; az ügy majd a törvényszék elé kerül.
A jámbor emberek nem tudták, hogy az égből hullottak-e e szavakra? eleinte nem akartak hinni saját érzékeiknek, csak a midőn az egyik hajdu kivevé az ispán kezéből a kötelet s odanyomta az öreg Popák kezébe, ekkor kezdtek el egyszerre a heves sírásból még hevesebb kaczagásba térni; az ember ilyenkor nem tud magával parancsolni s ha már nem sírhat, tehát kaczag, és úgy hullanak a könyei – örömében. Azután egymásra borultak, majd meg az áldott tehénkére; a jó riska! az áldott riska! a szép, kedves, édes riska! A jó riska egyet-egyet nyalt a kezeiken ráspolyélű nyelvével, a melyikét közel kapta.
A nagyságos úr ispánja csak dünnyögött, vállait és szemöldeit vonogatva, s fenyegető állával nagy durczásan mozgatva a szortyogó pipát.
– Én nem bánom, én engedek a sokaságnak, de majd meglátjuk: hiszen tessék.
– Kend pedig álljon meg egy szóra, szólt az alispán feléje fordulva, azzal a veszedelmes nyugodt tekintetével, melylyel az embereket úgy ki tudta hozni sodraikból. Majd azt az anticipando kifizetett hat botot csak tessék visszavenni és eltenni emlékezetnek okáért.
Az agyaras kiegyenesíté erre a szóra a nyakát, a mi abból állt nála, hogy az egyik vállát jobban felemelte, mint a másikat, a kucsmáját lenyomta a szemére, a pipáját a két legszélső zápfoga közé taszította s azzal oda piszkálva az alispán orra alá mutató ujjával, nagy hetykén kiálta:
– Nemes ember vagyok.
– Hátha Balambérral jöttek ki az őseid, nem visszakapnád-e, mit kölcsön adtál? viszonza az alispán itéletében meg nem ingadozva erre a mindent jelentő szóra. Legények! csak itt az út szélében, a hol tágas a tér!
– Tudja-e azt az úr, hogy mit tesz az: egy nemes embert megütni? Főbenjáró eset ez. Ez az én egyik pofám ér egy világot, ez az én másik pofám éri a másik világot; a ki ezt megüti, két világot birjon, még sem fizethet ki.
Az alispán úrnak szörnyű nagy kedve lett volna azt a két világot érő tréfát elkövetni, ha olyan nagyon nem undorodott volna attól az embertől.
– Én nem vitatkozom, én itélek! monda szigorúan s inte a hajduknak: végezzetek vele. Mi pedig gyerünk tovább, mert este lesz.
– Hozzám ne próbáljon nyulni senki! hetvenkedék az agyaras, hanem mire ezt kimondta, már akkorra az egyik izmos hajdu annyira hozzányult, hogy térdre nyomta. Az ember ekkor látta át, hogy nem tréfálnak vele s egyszerre könyörgésre fordította a dolgot.
– Instálom alássan, tekintetes alispán úr! Csak most jutott eszébe, hogy a pipát kivegye szájából.
– Csak szídd a pipádat azalatt fiam, ha már eddig szíttad, szólt humoros nyugalommal az alispán úr; ne engedd kialudni a tüzet benne.
Azzal hátat fordított neki s társaival ballagott tovább, nem hallgatva a tíz körméről lekapott agyaras, rimánkodó, káromkodó, protestáló, capacitáló szavaira, ki, a midőn nagy röviden elbántak vele a hajduk, leveré térdeiről a port, beléigazítá makrájába a kurta pipaszárt, s rekedt hörgéssel szólt öklével fenyegetve:
– Megbánja ezt még az első viczispántól kezdve az utolsó hajduig az egész vármegye!
A Popák-familia már akkor tehenestül hegyen-völgyön túljárt. A mint a jelenet érzékenyebb része elkezdődött, bucsuvétel nélkül elfutottak onnan, – nehogy majdan «tanúbizonyságnak» hivhassanak közőlök valakit. Ők nem láttak, nem hallottak semmit.
Az anecdotás úr észrevette ez igyekezetöket s rámondta az anecdotát, melyben a pesti várnagy, ki igen rövid úton bánó férfi volt, egyszer a tanubizonyságnak behivott parasztokat csapatta meg a kihágást elkövetők helyett: talán azóta félnek a parasztok valami peres ügyben tanúnak előállani…
A mint az urak utolérték a Popák-családot, az alispán beszédbe akart elegyedni, a mi eleinte nagyon nehezen ment; a paraszt igen óvatos, gyanakvó, minden úrfélében biráját képzeli, s a nyájas beszélgetést vallatásnak tartja.
– Nagy nálatok az inség?
A paraszt elébb gondolkozott, ha vajjon ne mondja-e az ellenkezőt? csak miután nem talált rá okot, a miért eltagadja, akkor vallotta meg, hogy bizony igen nagy. Hanem már arra a kérdésre, hogy mit tart az inség okának, azt felelte, hogy azt az Isten tudja.
Teljes oka lett volna ugyan bizalommal lenni azon urakhoz, a kik a tehenét visszaadták, de a paraszt nem tanulta a psychologiát, ethicát, logicát, ő csak mind empyria útján jutott bölcsészetéhez, s
ez azon sejtelemre kényszeríté, hogy utoljára is ő adja meg majd ennek az árát.
Azonban szerencsére a némberek nem elegyednek ily mélyen a bölcsészetbe, inkább is ki van nálok fejlődve a beszéd ösztöne, mint a férfiaknál; Popákné asszonyom nem akarta elszalasztani a becses alkalmat, a mit férje elmellőzött, s ő vállalta magára a megfelelést.
– Oh tekintetes uram, nagyon sok oka van annak, hogy mi így elnyomorodtunk, de legnagyobb oka mindennek az a nagy gonosz boszorkány, a ki a kéményes házban lakik. Az hozott ránk minden csapást.
A némber csak félsuttogva merte ezt mondani az uraknak, élénk szemjárással pótolva a hang hiányát. Az öreg pór fejcsóválva dörmögé közbe: «ugyan hallgass te asszony», mit Popákné természetesen számba sem vett.
– Olyan asszony ez, tekintetes uram, hogy ha megköti a hüvelykujját egy szál fekete selyemmel, nem esik eső egész nyarantszaka, s hogyha éjszaka meglepi a szegény ember szántóföldjét, reggelre mind le van forrázva az egész vetés. De biz úgy van. Minden rosszhoz tud ez; ki tudja küldeni a maga rétjéből a vakandot s annak a rétjébe küldi, a kire megharagszik; az üres kezéből földi kukaczot vet a földekbe, s a mely vetésre kipök, az mind üszöggé válik.
«Hallgass asszony, hallgass!» dörmögött a férfi, ki a tehenet vezette elől, de hátra sem nézett.
– Az idén is minden baj tőle jött, sietett az asszony beszélni; ő tanácsolta a gyermekágyas Szlipiknénak, hogy éjszaka a ház héjáról nézzen négy felé, ha azt akarja, hogy gyermekének könnyen kinőjenek a fogai, s valahova csak nézett, mindenütt elverte a jég a vetést; olyan jegek estek, hogy orra, füle, szarva volt mindenik jégnek, némelynek képe volt elől és hátul.
«Hallgass asszony, hallgass».
– De a burgonyát is mind ő vesztette meg. Mert megalkudott a rosszakkal, hogy felét az egész termésnek neki adja, ha nagyra növesztik. Úgy is lett. Akkora burgonyák termettek az idén a feles földeken, hogy szörnyűség volt nézni; de tudta már a gonosz, hogy melyik az ördögé? mert úgy válogatta, hogy mikor a kéményes házba felhordtuk felét, a másik felét pedig ki-ki haza, a nekünk maradt rész belül mind csupa üres volt, vagy tele pokolsárral, az övé pedig nem rothadt meg.
– Micsoda kéményes ház az? kérdé az alispán, ki kezdett nyomot keresni abban a babonás zűr-beszédben. Miféle asszonyról beszél?
– Oh tekintetes uraim, szólt bele az öreg Popák, ne hallgassanak erre a bolond asszonyra; a pálinkafőző ház az, a haszonbérlő úr pálinkafőzője; az meg az ő gazdasszonya, a ki ott felügyel. Ők összeszedik a gabonát, kolompért, nálok nem rothad meg, mert pálinkának főzik; az asszonyok mindig mende-mondáznak, ne hallgassanak rá a tekintetes urak.
– Én Istenem, hiszen bár ne volna igaz, a mit beszélek! Nem lehetne minekünk így elvesznünk, ha rontás nem volna rajtunk. Tudom én, hogy mi jön az Istentől, mert én jártam a templomba eleget, soha el nem mulasztottam egy vasárnapot is. Nem vétettünk mi annyit az Isten ellen, hogy bennünket így meglátogasson; nem volt a mi falunkban se tolvaj, se gyilkos, se káromkodó; megtartottuk a nagybőjtöt, sátoros ünnepeket, adtunk a szegénynek, a míg magunknak volt; megbecsültük apánkat, anyánkat, dolgoztunk mind télen, mind nyáron. Mégis elpusztultunk. Emlékezem én rá, mikor leány voltam, kétszázhúsz ház volt négy utcza hosszában, mind kőből építve a faluban, közepett a szentegyház; volt kenyér és turó minden háznál újjig, tej, vaj elég, még húst is mérettünk. Akkor még a régi uraság élt, sokszor ide is jött megnézni a fűrészmalmokat; mi fogtunk neki szép pisztrángokat, s olyan szép ezüst huszasokat osztott ki közöttünk, mint a hó. Egyszer csak hallottuk ezután, hogy meghalt a nagyságos úr s nem sokára utána jött a fekete szájú úr.
– Ugyan hallgass te ostoba asszony! Az a haszonbérlő.
– Én nem tudom. Mink csak úgy híjuk, hogy a fekete szájú úr. Miért nincs neki hát olyan szép tisztességes ábrázatja, mint ezeknek a tekintetes uraknak itt? Ez ide jött egy hosszú csizmaszárú úrral, meg egy magas kalapú úrral, a kinek téli ablak volt a szemén. Azok megmértek mindent keresztben-hosszában; a hosszú csizmaszárú úrnak a kezében volt egy rövid pálcza, a mit ha kihúzott, hát hosszú lett, azzal megmérte a házak falát, a hídlábakat, a töltéseket. A magas kalapos úr felmarkolt egy-egy csomó földet, megszagolta, szájába vette; csak csodálkoztunk rajta. Azután a fekete szájú úr helyet keresett az uraság telkén, a hová valamit építtessen. A hosszú csizmás úr azt akarta, hogy a partra építsenek, de a fekete szájú azt mondta, hogy ott rossz lesz, mert a víz úgyis el fogja szaggatni az egész falu helyét. Akkor megint azt tanácsolta neki, hogy építsenek a dombra. Az úr oda sem engedte, mert ott meg nagyon neki fognak jönni a szelek. Pedig, uram, soha az előtt sem árvizek, sem szelek nem háborgatták ezt a helyet. De a mi szót az a fekete száj kimondott, az mind beteljesedett rajtunk. Utoljára is oda épített a temető mellé s felét az Isten kertjének hozzá foglalta az udvarhoz. Hallottam, mikor azt mondta, úgy sem soká lesz itt szükség ilyen nagy temetőre. Mind megtörtént. A víz kétszer elpusztította a falut, összedöntötte a házakat, beleveszett minden keresményünk. Azután olyan szelek támadtak, a milyeneknek soha hirét sem hallották még az öregek sem, felforgatták még a háztetőket is. A mint meg azt a nagy épületet elkezdték építeni, akkor lett meg a mi végromlásunk. Soha sem volt ezen a tájékon olyan épület még; mikor a kéményét elkezdték emelni, azt gondoltuk, tornyot építenek, mindig magasabb lett, egyre magasabb; már két akkora volt, mint a szentegyház tornya. Istentelen dolog az, nagyobb kéményt építeni, mint az Isten házán levő torony. Jól mondták az öregek, hogy ez bizonyosan az ördög számára építtetett torony. Félelem ránézni, mikor úgy okádja a füstöt és a sziporkát, kivált éjszaka. Ez a ház eszi meg az egész falut. Az előtt minden esztendőben épült valami új ház a faluban, most minden esztendőben elpusztul egy utcza. Ha valami leég, úgy marad, senki sem építi fel. Az a rossz boszorka ott a kéményes házban úgy számlálja, hogy hányan vagyunk még, s a kire a kilenczes esik, kidobja onnan. Alig lakik már minden harmadik
házban ember; mi sem tudjuk, hogy érjük meg az aratást?
Megmondta azt az a fekete szájú úr mind előre, be is teljesedett…
– Hallgass asszony, hallgass… Nem jó zúgolódni az Isten ellen, sem pedig a nagy urak ellen. Hallgass.
Popákné mendemondái alatt leérkeztek a falu végeig az urak. Az egymástól távol elszórt házak valami elhagyott szőlő kinézését adták e falunak, melyet télire gazdáik üresen hagytak. A szakadozott part omladványai közt ott állongott még egy-egy leásott ajtófél, a többi elpusztult, másutt az egész üres telken csak a feldúczolt sövény maradványa látszott.
Popákné minden darab földnek tudta történetét: itt lakott a biró hajdanában, ez volt az iskola, az iskolamestert onnan ásták ki a romok közől kilencz tanuló gyermekkel, az ő fia volt az egyik. Tegnapelőtt volt a napja, hogy az utolsó lakót kivitték abból a házból. Ott a ház előtt ül egy nagy tíz esztendős gyermek, nagy fejét két tenyerében tartva, a ki nem köszön az azon menő uraknak, ennek már sem apja, sem anyja, az egész ház üres, a gyermek pedig dőre, nincsen, nem is lesz esze, most is földet eszik.
– Van-e még biró a faluban? kérdé az alispán.
– Igen is, van. Az ifju Sztropkó Mihály. Igen okos ember, tud urakkal is beszélni, majd mindjárt ott leszünk az ő háza előtt.
Itt azután egy kanyarodásnál mintegy negyven apró alacsony faház tünt elő, melyek, a többiekkel ellentétben, szorosan egymáshoz húzódtak, mintha kölcsönös oltalomért folyamodnának egymáshoz, mintha megrettenve a környező pusztulástól, vigasztalást keresnének egymás közelségében; a mély hegyszakadékba levonuló utcza alsó vége szomorú sötétben látszik már elveszni, melyet az alkony-óra daczára sem világít be ablakok mécsfénye, vagy tűzhelyi láng. És a tulsó dombon látszik magasra emelkedve egy nagy fekete tömör épület, óriás kürtőjével, melynek sötét körvonalai élesen rajzolódnak a félvilágos alkony-égre, a sötét fekete füst, mint egy szünni nem akaró nagy fekete felhő, gomolyg
ki egyre belőle, néha-néha egy-egy lövet szikrát trüszkölve a feketeség közé.
– Az az ördög háza, ottan lakik a boszorkány.
«Hallgass asszony, hallgass.»
– Ez a biró háza, tekintetes uraim, szólt Popákné, a mint a falu közepén jártak, egy rossz kinézésű házra mutatva, mely előtt ki volt téve a kaloda. Itt lakik az ifju Sztropkó.
– Milyen különös, szólt az alispán figyelve, hogy ebben a faluban nem ugatnak a kutyák.
– Egy sincs uram, felelt a némber; magunk agyonvertük mind, hogy meg ne veszszenek az éhség miatt, vagy gyermekeinket meg ne egyék. Be lehet itt minden házba menni bátran. Úgy sincs mit félteni az ellopástól.
A három úr hazabocsátá a Popák-családot s azzal benyitottak a biró kapuján, mely még zárva sem volt.
A kapu nyikorgására a ház alacsony ajtaján egy magas, szálas férfi lépett elő, s a szokásos üdvözlés után kérdezé az uraktól, hogy mit parancsolnak?
Az ember haja egészen ősz volt már s egészen eltérően az itteni szokástól, rövidre nyirva, elől felálló üstökbe csavarintva, bajuszt is viselt, az is fehér volt, arczvonásai komolyak, határozottak, szemei értelmesek, szelidek, termete korának daczára délczeg és egyenes; egész magatartása, a hogy kezeit, lábait állásba helyezi, minden mozdulata elárulja, hogy hajdan sok ideig katona lehetett.
– Szólhatunk az ifju Sztropkó Mihálylyal? kérdé a katonás öregtől az alispán.
– Én vagyok az, szolgálatjára a tekintetes úrnak.
– Az «ifju» Sztropkó Mihály? kérdé az alispán, kétkedő bámulattal nézve a férfi ősz hajára.
– Igenis, engem hínak «ifju»-nak, mert van egy öregebb Sztropkó Mihály is, a ki már száznégy esztendős, míg én csak a nyolczvanadikat élem.
– Mióta birája kegyelmed e falunak?
– Épen negyven esztendeje. A mint a katonaságból hazajöttem, akkor azzá választottak, mert ott megtanultam irni, olvasni, németül, magyarul beszélni, urak parancsolatját teljesíteni, kisebbekkel rendelkezni, strázsamester voltam. Azóta mindig biró vagyok.
– Becsületére válik. A megye évkönyveiben fel van jegyezve, hogy félszáz esztendő alatt Kallósfalváról soha egy ember sem ült a börtönben.
– Csendes emberek laktak itt azelőtt, tekintetes uram.
– Ez előtt? Hát most nem?
– Most még csendesebbek. Hetek óta mindennap van halottunk, néha kettő-három. Ki egy, ki más bajban vész el, de a nyomoruságból származik az mind.
– Olvasta biró uram a megye körlevelét, melyben felszólítja a helységek előljáróit, hogy az inség okait, állását, körülményét adják be a vizsgáló bizottmánynak?
– Igenis olvastam, de nem tehettem irásba a választ, mert a tavalyi árvíz elpusztította a helység iróeszközeit, s azóta nem volt módunkban újakat venni. Egy harmadévi naptár szélire jegyezgettem a tennivalókat.
– Jól van biró uram, ez harminczhárom ok. Tehát meghallgatjuk mostan élőszóval, sőt magunk elmegyünk mindenüvé és megtekintjük a dolgok állását.
A biró aggodalmasan csóválta fejét.
– Szomorú lesz azt látni, tekintetes uraim. Nagyon sok szomorú dolog történt itten. Tudja Isten, talán jobb is volna, ha azokat soha
sem jegyezné fel senki. Ez nagyon fogja bántani a tekintetes urak szivét.
– Nem gyönyörűségből utazunk, hanem hivatalos kötelesség miatt. Járjuk sorba a házakat. Nem vesz ön magára valami melegebb ruhát?
A biró csak egy könnyű darócz mellényben volt kinn a hűs légen.
– Nem fázom. Szűrömmel kis unokáim takaróznak.
– Családja is van?
– Hála Istennek, mi még mind megvagyunk.
– Nem szenvednek szükséget?
– Oh nekünk jó dolgunk van. Mindennapra van kenyerünk, csak más ember volna úgy ellátva.
– Szeretném a kenyeröket látni.
A biró belépett a pitvarba s előhozta a kenyeret.
Ha az ember az úton találná, el nem tudná gondolni, hogy mi az?
Nem volt annak semmi alakja, hanem egy darabos héjtalan tömeget képezett, mely a hol meg volt törve, száraz, fakó-sárga szinével inkább hasonlított rosszul égetett vályoghoz, mint valami megehető tárgyhoz.
– Miből van ez? kérdé rejthetlen szorongással az alispán.
A jámbor öreg szégyenlette megmondani s csak úgy vonogatta vállát.
– Hát a hogy a szegény ember tud magán segíteni, tekintetes uram. Zablisztünk kevés volt, arra a gondolatra jöttünk, hogy megőröljük a zabszalmát, azt kevertük a liszt közé.
– A szalmalisztet! kiálta fel az alispán elszörnyedve; a szalmát, melyben még a kényes házi állat is válogat, emberi eledelül
használni!
– Oh még a mi kenyerünk nagyon jó, a gyerekek sokat ennének belőle, ha frissiben adnók nekik, s ha tejbe áztatjuk, még édes is, mert burgonya is van közötte. Oh a szalmaliszt még sokkal jobb a fürészpornál.
– A fürészpornál? A mivel az utczákat szokták behinteni?
– Abból is sütnek kenyeret, mikor a nyers lúczfenyőt fürészelik, akkor jól összeáll a pora, valami íze is van a gyantás nedvességtől. Nem igen táplál, de legalább megtölti a gyomrot. Ha sorba járjuk a házakat, majd látunk olyat is. Legjobban jártak, kik tavaly sok gombát szedtek össze az erdőn, s azt megaszalták, ezek most azt keverik az étel közé, vagy magánosan is ehetik. Azok igen jól kitelelnek.1)
Az alispán végig simítá homlokát ez aggasztó szavakra, önkénytelen kellett azon kérdésre jönnie, hogy hát nem lakik itt közelben Istent tisztelő ember, hogy a szolgáló nép nyomora ily fokára hághat? Nincs földesura e falunak?
Az öreg nagy jámborul felsohajtott.
– Én nem vádolok senkit, én csak saját magunkat okolhatom. Húsz esztendő előtt ez volt a legtehetősebb helységek egyike; az emberek szorgalmasak, gyarapodók voltak, mindenre vállalkoztak, a mi csak pénzt hozott; fuvarba jártak a kereskedőknek, itthon deszkát fűrészeltek, nyáron eljártak kaszálni, faedényekkel, turóval, erdei gyümölcscsel messze földre kereskedtek. Nem is volt ilyen éhinségre eset az előtt, pedig emlékezem sok mostoha esztendőre. Emlékezem reá, mikor egy esztendőben háromszor elverte a jég a vetéseket, szalmát sem arattunk. Nagy dolognak tartottuk már akkor, hogy az egész telet tejen és sajton kellett kihúznunk, de legalább éltünk. Máskor is megtörtént rajtunk, hogy az árvíz elvitte mindenünket, de őszig mégis kiárultunk annyit a deszkából, hogy senki sem halt meg éhen. Ez is régen történt; sőt az öreg Sztropkó Mihály, a ki nálamnál huszonnégy évvel előbb született, emlegetett egy esetet, a mi az ő
gyermek korában történt, hogy egy nagy éhség idején meghalt egy zsellér ember s az árván maradt három fiugyermek közől a két nagyobb kemenczébe vetette a legkisebbet, hogy megsüsse; de bár milyen rettentő volt is az eset, a falu mégis megmaradt és ujra kiépült. Most pedig, nagy uraim, az utolsó három esztendő alatt hetvennégy egész telek és ötven zsellér-ház maradt üresen, és ki tudja, a többit itt találja-e a tavasz?
– S mi volt a kezdete e nyomornak? Ki okozta azt?
– Magunk hibája, nagy uraim; senki sem oka annak, csak mi magunk. Hiszen jól mondják azt, hogy akkor megyen a kecske a jégre, mikor legjobb dolga van. A hogy az új haszonbérlő úr megtelepedett, ide építtette ezt a nagy házat. Ez a paraszt nép babonás; mindenféle balgatag dolgot rebesgettek akkor felőle s dolgozni sem igen akartak rajta. Pedig jobb lett volna, ha a magok házaira ügyelnek és okulnak más gondolkozásán. Ez a nagy épület itten szeszgyár. A mint ez felépült, a fürészmalmok, kallók lassankint elpusztultak, a házak elrongyosodtak, a népség elsatnyult; a babonás bolondok azt beszélték, hogy ez az ördög háza eszi meg a többit s az a nagy boszorkány oda benn rontja meg az embereket; pedig az volt a bajok, hogy nagyon is szerettek hozzá közel lenni. A szeszgyárban nagyobb bért fizettek, mint a kallókban, azért a malmokból minden munkás átment a pálinkafőzőhöz. Ott aztán a bér egy részét pálinkában adták ki nekik, a pálinka mindig nagyobbnagyobb rész lett a bérben, utoljára elnyelte nemcsak az egész bért, de utána ment a gazdák háza, gazdasága, földje. A jó, szorgalmas, takarékos nép prédáló, renyhe, dologtalan lett; egyik házból a másikba lépett a «paizsos ember»,2) a mit őszszel learatott, azzal már tavaszszal adós volt; egyetlen sovány táplálékszerét, a burgonyát, szüreteléskor eladta a szeszgyárnak, mert jó árt adott érte; magának alig tartott meg annyit, a mennyi ujig elég volt, s ha megszorult, ezeres kamatra vette vissza tőle vetőmagnak tulajdon termesztményét. Így pusztult el saját balgasága miatt az egész helység népe. Úgy látszik, az Isten csapásai siettetni akarják elmulását. Ez esztendőben egy soha hirben sem hallott új csapás jött
házainkba: a burgonya romlani kezdett. Két hét alatt a rendetlenebb gazdák nagy része az éhenhalással küzdött; ekkor mi, néhány előrelátóbb gazdák, kiosztottuk a megmaradt termékeinket, remélve, hogy míg azokban tart, addig az uraságtól bármilyen kamatra kapunk élelmi szereket. Azonban csalatkoztunk. A haszonbérlő úr megtagadta kérésünket; azt mondva, hogy korhely, haszontalan nép vagyunk, melyben nem érdemes a lelket támogatni, és egy szem életet sem adott. Igaza is volt. Ki tudja, birtuk volna-e neki valaha visszafizetni, vagy sem?
E beszéd alatt a szomszéd házig értek; annak az ablakából látszott valami világosság. A biró odalépett az ablakhoz s azon keresztül három pórnőt látva meg, hirtelen ki nem vehető foglalkozásban, rájok szólalt:
– Fenn van-e már az öreg Ancsa asszony?
– Fenn van már a mennyországban! szóltak vissza az asszonyok; épen most fektetjük a terítőre.
A biró nagyot sohajtott.
– Egy üres házzal megint több! Négy nap óta nem volt már neki mit enni; gyermekei, unokái magára hagyták. Tudnivaló volt, hogy meghal.
Azután elmentek négy ház előtt; a biró mindegyiket áthaladta s csak úgy félig súgva mondá: «ez is üres, az is üres».
A szótlanul beszélő nyomor minden küszöbben.
Egy helyütt pitvara előtt feküdt a ház gazdája, annyira eszméletén kívül, hogy egy fakérget tartott fogai között, melyet nem akart szájából kiereszteni. Szemei még forogtak, de már nem tudta, mit cselekszik, nem értette, mit beszélnek hozzá.
Másik ház előtt négy esztendős gyermek siránkozott, a ki nem tudta megmondani, apja, anyja hová lettek? sem azt, hogy miért sirt.
