Szőcs Miklós TUI útja a Kossuth-díjig
Több évtizeddel ezelőtt, boldogult úrfikoromban egy társaságban, mindenféle filmrendezőpalánták, tudósjelöltek és más kóbor szakállasok között arról vitatkoztunk, hogy a kortárs művészetben ki tud befutni a sok tehetséges alkotó közül. Találgattuk is, a kezdők közül ki lesz majd 30-40 év múlva Kossuth-díjas. Akkor ugyanis már, a Kádár-kor késő szakaszában a díjnak volt tekintélye. Nagyon ritkán fordult elő, hogy az embernek fel kellett horkannia, mondván: „ő, na ne! Ezt nem gondolhatják komolyan?!”. Még a saját kulcsembereik közül se mindenkinek adtak a díjból.
De vissza a vitatkozásra. Mondtak a többiek mindenféle dolgot, leginkább az önpromóció körül forgott az érvelés. Hogy a megfelelő mértékű nyomulás a kulcs. Ha túlzásba viszi az illető, akkor megutálja a szcéna és akkor elvágja magát a díjosztogatók körében is (legalábbis akkor így volt).
Engem már akkor nagyon érdekeltek a kulturális intézményrendszerek, és hevesen ellentmondtam. Azt hajtogattam, hogy szerintem az érvényesülési képesség kulcsfogalma az „erély” (amelynek egyik összetevője a magabiztosság). Ez az erély megnyilvánulhat abban is, hogy előtérbe tolja magát, mint nemzedéke kulcsfontosságú figurája. De ennek az ellentéte is működhet. Ha a művész éppenséggel teljesen távol marad a közösségi élettől, a vitáktól. Mert szerencsés esetben egy idő után suttogni kezdik majd a kisképzősök és a fiatal PhD hallgatók, hogy van egy művész, aki szinte el se hagyja a nagymamájától örökölt vályogházat az isten háta mögötti faluban, és csak fest és fest… Ez is lehet az erély megnyilvánulása.
Mindez arról jut eszembe, hogy a friss Kossuth-díjasok (a megszokottnál egy fokkal kevéssé borzalmas) listáján feltűnt Szőcs Miklós TUI, akiről Prima Primissima-díja kapcsán már elárultam,
hogy fiatal koromban a barátságával dicsekedhettem. És azért maradtam el mellőle (a szokásos okokon kívül), mert növekvő miszticizmusával nem tudtam lépést tartani. Éreztem, hogy teljesen külön utakon jár, és pont benne éreztem meg a távolmaradási erélyt.
Most elolvastam néhány vele készült interjút, és nagyon érdekesen beszélt arról, hogy fiatal korában még törekedett arra, hogy valami hasznos tárgyat alkosson, vagy valamit ábrázoljon. Csak később lett annyira felszabadult, hogy semmit se akarjon már kifejezni. Készült vele egy 51 perces portréfilm, amelyből egy ötperces előzetes felkerült a netre, és már az is döbbenetes módon képes lényének vonzerejét összefoglalni (közben fő műveit is láthatjuk). És közben végtelen szerénységgel nagyon okosakat mond. Például arról, hogy nem reménykedhet abban, hogy tökéleteset alkot, de a hibátlannál nem adja alább. Mert az a tökéleteset megelőző grádics. (Ezt a modoros szót ő nem alkalmazta, csak én, és szerkesztő kollégáim nem húzták ki...)
Amikor fiatal voltam, az atonális zene, a nonfiguratív festészet, a posztmodern történetnélküliség volt a divat. És az életem folyamán a kultúra közös nyomatéka által hajtott virtuális inga megindult az ellenkező irányba. Az erélyes művészek túlnyomó többsége ezen az ingamozgáson csüggött, mert az eszerint alkotó művészeket állították ki a múzeumok és a galériák, az alkalmazkodók kaptak külföldi ösztöndíjat. De Szőcs Miklós TUI nem törődött ilyesmivel, ő mindvégig a „dallamos” faszobrokat készítette, a maga tévedhetetlen arányérzékével. Vajon hogyan lehetne hívni egy szobrász „abszolút hallását”? Aki sose téveszt?
Csak hatvanéves kora után kapta meg az elvben harmincasoknak járó Munkácsy Mihály-díjat. Nem tudom mikor hívták az MMA-ba, de biztosra veszem, hogy nem ő jelentkezett. (Lehet egyáltalán?)
Máig büszke vagyok arra, hogy a Mai Manó Ház igazgatójaként a nevezetes Napfényműterembe meghívtam Jaguár című fő művét. Azt hittem, az egész művészeti szaksajtó a csodájára jár majd. De szinte teljesen észrevétlen maradt. Talán azért is, mert elvont szépsége idegen volt az éppen akkor dúló keménykedésektől. (Mintha abban az időben zajlott volna a Nitsch balhé, az osztrák művész pesti kiállításától meg is vonták az NKA támogatást.)
A Jaguárról is nagyon érdekeseket mond a filmben SzMT. Előzetese megtekinthető itt. (Rendező: Rohonyi Gábor. Operatőr: Szatmári Péter.)
