Nyolc bevándorló művész és kulturális szakember, akik nélkül szegényebbek lennénk
Peter Doherty (1943-2009) emlékére
A minap egy könyvbemutatón (Az idő klaviatúrája – Orosz István színe és visszája) az csúszott ki a számon, hogy én már voltam minden, csak akasztott ember nem. Ezen aztán tépelődtem egy kicsit, hogy ez mennyire igaz, vagy mennyire nem. Amikor számba vettem régebbi foglalkozásaimat és alkalmi munkáimat, eszembe jutott, hogy egyszer voltam könyvproducer is. Mert nem tudtam másképp hívni azt a munkát, amikor egy mecénás homályos vágyának megfelelve kitaláltam egy könyvet, ahhoz szerzőt és fotográfust kerestem, aztán „szellemképet” rajzoltam huszonnégy elképzelt személyről, ezeket tanácsadók segítségével valóságos emberekkel helyettesítettük be. Majd kiadót kerestem, a feltételeket letárgyaltam, könyvbemutatót szerveztem. Ez volt az Egy sor cigány – Huszonnégy mai magyar című könyv. Írta: Závada Pál, fényképezte Korniss Péter (2011, Corvina Kiadó).
A könyv szép (bár szűk körű) sikert aratott. Azóta többször is eszembe jutott a folytatás, a szó két értelmében is. Az egyik a huszonnégy ember nyomon követése, esetleg tíz év múlva címen (ez sajnos elmúlt), vagy egy hasonló könyv írása, huszonnégy magyar zsidóról, vagy huszonnégy mai bevándorlóról. Az utóbbi könyvhöz már el is kezdtem gyűjteni az alanyokat. Róluk szól ez a Vademecum különszám.
(A már említett könyvbemutató után a moderátor csendesen megjegyezte, hogy ha akasztott ember nem is, de akasztó ember már
voltam, hiszen kurátorként képeket akasztottam a Vaszary Galéria falára. Még június 22-ig megtekinthető!)
1
Peter Doherty, ír bőrbe bújt angol irodalmár
Peter Doherty, ír bőrbe bújt angol irodalmár
Mikor megismertem, Peter Doherty egy lefegyverzően szabad, vicces, ír fiatalember volt, aki a ’70-es évek közepén érkezett lektornak az ELTE Angol Tanszékére, ott kezdtem járni az óráira. Kedvencei voltak az első világháborúban meghalt fiatal költőnemzedék tagjai, különösen Siegfried Sassoon. Róla beszélgettünk, gyakran az órákat követő kocsmázások idején is. Peter aztán itt ragadt, megnősült, lánya született, szemmel láthatóan lubickolt kiterjedt, új magyar családjában.
A New Hungarian Quarterly nyelvi lektora lett (istenem, hogy hiányzik ez a lap!), ő fordította a külföldieknek írt Budapest könyvem legelső kiadását angolra. Sok briliáns kiegészítése közül most csak egy jut eszembe. A Náncsi Néni vendéglő nevét egy angol idiómával magyarázta meg. „Tell it to the marines!” Virtuóz módon tudott angolul, sok olvasmányából mindig mindenre emlékezett. Shakespeare-től mindent fejből idézett.
Ahogy szerkesztőtársa a nekrológban írta, az írség annyit jelentett neki, hogy Joyce és az Ulysses nagyon közel állt hozzá. Amikor hatvankét évesen váratlanul meghalt egy magyar kórházban, még mindig Stephen Dedalussal azonosította magát (teszem hozzá, mi, a tanítványai is), pedig már elég idős volt ahhoz, hogy Leopold Bloom apja legyen…
Mindig az jutott eszembe róla, hogy milyen jó, hogy éppen Budapestet szerencséltette azzal, hogy itt telepedett le.
Néhány éve a Centrális Galéria kiállításán viszont láttam őt. Az állambiztonság megfigyelte, mint potenciális „tippadót”. Úgy képzelték, hogy mint ír, hivatalból gyűlöli az angolokat... Nincs még egy ember, aki annyira hiányozna ifjúságom társaságából, mint ő.
2
Wilhelm Droste irodalmár, kávéház tulajdonos 1953-ban született egy Allendorf nevű, Darmstadt közeli, nyugatnémet faluban, népes parasztcsaládban. Nekem azt mesélte egyszer, hogy a régi szokás szerint minden föld a legidősebb fiúra (ahogy nekem mondta: „főparasztra”) szállt volna, őt szülei papnak szánták. Ő azonban nem vonzódott ehhez a pályához, irodalmat kezdett tanulni. 1977-ben egyetemistaként egy hetet töltött Budapesten – ez megpecsételte a sorsát. Akkor volt az Ady centenárium, szinte minden hirdetőoszlopról a költő nézett le rá. „Annyira magával ragadott a város, hogy alig bírtam aludni, alig bírtam kitalálni, hogy hova menjek. De nem a nevezetességek érdekeltek, hanem a füstös eszpresszók, amelyekből akkoriban még számtalan volt. Én egyébként Marburgba jártam egyetemre, és ott
egyáltalán nem voltak ilyen helyek, és persze sehol sem főztek olyan feketét sem, mint ezekben a pesti presszókban. És még nem is sejtettem, hogy mekkora különbség lehetett az 1974-es és a századfordulós pesti éjszakák között. A hetvenes évek Budapestjén minden bezárt este tízkor. (...) Meg kellett állapítanom, hogy a Varsói Szerződés nem szereti az éjszakákat – emlékszik vissza.” – a Legát Tibornak adott 2023-as interjúban. Ady végigkísérte pályáján. De az irodalmon kívül egész életében volt még egy szenvedélye: a kávéház. Már Hamburgban, aztán Berlinben, majd Budapesten, először a Dürer-kert, majd az Eckermann, amely
álomszerű módon összekapcsolta két szenvedélyét. Ugyanis az
Eckermann Ady kedvenc (kávéháznak használt) kocsmája, a Három
Holló helyén nyílt, az Andrássy út és Hajós utca sarkán álló épületben, egy különleges csillagállás következtében, a Goethe Intézet földszintjén, 1997-ben. Én itt ismertem meg őt, amikor naponta bejártam, hiszen a Mai Manó Házban dolgoztam, és annak bővítményeként lehetett használni.
Aztán az élet realitása kimosta Wilhelm alól a kávéházat. (A bérleti díj a Goethe Intézetnek is sok lett.)
Több mint tíz év küszködés, reménykedés után ma már megint van Három Holló, az Erzsébet híd pesti tövében, a piarista épületben. A rend 25 évre szerződött le, ebből még hátra van majdnem húsz.
Nagyon menő hely, sok irodalmi esemény otthona. Tessék pártolni! (Vigyázat, csak délben nyit, de jó sokáig nyitva van.)
Wilhelm Drostét nehéz nem felismerni: egy hatalmas termetű, gyengéd, mosolygós óriás, aki nagyon jól tud magyarul, de majdnem negyven év itteni élet után is mulatságos, apró hibákat vét. Még ma is úgy érzi, hogy a magyartudásának a tökéletesítése örök feladat, „hogy érdemes tovább udvarolni ennek a nyelvnek”. (Ez egy 2018-as hvg portréban szerepelt.)
Legát Tibor tartalmas, viszonylag friss interjúja elolvasható itt.
Élőszóban, egy litera podkásztban meghallgatható itt. (Kérdező:
Jánossy Lajos.)
A képek forrása: Az én Budapestem portál.
Tony Dabbous Lang, könyvesboltos
Őt a rendszerváltáskor ismertem meg a Bestsellers könyvesboltban.
Azt már akkor elmondta, hogy Addisz-Abebában született, de azt
például csak a Forbes magazin kiadós portréjából tudtam meg, hogy
Antoine Dabbous néven jött a világra, s a Lang afféle művésznév.
Szíriai származású kereskedő apja az egyiptomi Alexandriában született, majd Szudánba, onnan Etiópiába költözött.
„Otthon elsősorban franciául és a sváb nagymama miatt németül beszéltek. Tony alig kilencéves volt, amikor édesanyja meghalt. A kisfiú egy évre a szintén Etiópiában élő, de olasz keresztszüleihez, majd a nyelvismeret miatt német iskolába került. »Szerintem nem a vér számít, sokkal inkább az, amit a környezetünktől tanulunk. Abban az iskolában szedtem magamra a német pontosságot, az alaposságot.«”
Aztán Bejrútba költöztek. Apjának a család parancsára hamar újra kellett nősülnie.
„Az akkor tizenhat éves Antoine-nak költöznie kellett, és csak egy angol iskolába tudott beiratkozni Bejrútban. »Addig úgy éltem, mint egy faluban, ismertem mindenkit. A Libanonba költözés szörnyű volt. Bentlakásos iskolába, szigorú keretek közé kerültem. Nem ismertem sem a nyelvet, sem a kódokat. Mert egy nyelv nem csak szavakból áll. Tudni kell, mi illik, mi nem illik. Harminchárom éve élek Magyarországon, most már mondhatom, hogy nagyjából elsajátítottam az itteni kódokat.« Tony harmincnyolc évesen jött Budapestre, akkor kezdett könyvekből megtanulni magyarul. Összesen hat nyelven beszél.”
Szinte véletlenül maradt Budapesten 1991-ben. Valami jó olvasnivalót keresett angolul, és egyszerűen nem talált. Privatizált egy
ötven négyzetméteres, lerobbant kis közértet, ahol öt éven át még élelmiszert is kellett árulnia, mert ez volt a szerződésben. Nagyon rögös volt az út a sikerekig. 2007 és 2014 között például egyfolytában veszteségesek voltak, a webshop húzta ki őket a csávából. „Az üzletben 12–15 ezer kötet, kilencezer cím között lehet válogatni, a webshopban 7,5 millió könyv kapható, 98 százalékuk angol. De a tavaly 392 millió Ft értékben eladott több mint 62 ezer könyvnek csak 16 százalékát értékesítették a webshopon. Ide a személyes vásárlásért jönnek az emberek.” 2014-ben résztulajdont adott dolgozóinak, a covid alatt félig visszavonult. Nem akart addig dolgozni, amíg összeesik. A cég eladását nem is fontolgatta. Mi lenne akkor a kollégáival? Somogyi Szonja teljes Forbes interjúja elolvasható itt.
Milorad Krstić festő, grafikus, rajfilmrendező Az alacsony, ösztövér külsejű, intenzíven kommunikáló, koránál jóval fiatalabbnak látszó festő, grafikus, rajzfilmrendező, fotográfus a magyar vizuális művészeti szcéna egyik legeredetibb és legtermékenyebb alakja. 1952-ben született Szlovéniában, az olasz határ közelében. Mindig kiválóan tanult, végül Újvidéken szerzett jogi diplomát. Ezzel egyidejűleg festeni kezdett, sikeres kiállításokat rendezett. Mire 1989-ben áttelepedett Budapestre, már kizárólag képzőművésznek tekintette magát. Ekkor feleségével és annak lánytestvéreivel azonnal egy galéria vállalkozásba kezdtek, ez volt a rendszerváltás utáni legelső magángaléria. Ide valahogy személyesen betévedtem – innét az ismeretségünk.
1999-ben még egy különleges CD-ROM alkotáson dolgozott, akkor nyilatkozta a Magyar Narancsnak:
„Büszke vagyok a festészeti képzetlenségemre, azt gondolom, hogy bizonyos emberek kreativitását csak visszafogja az intézményes oktatás. Hivatalnokcsaládban nőttem fel, és a környezetem elvárásai szerint afféle eminens diák voltam. Nekem ebben az volt a jó, hogy be voltam zárva a saját világomba, és ábrándozhattam a szabadságról.
Aki már fiatalon kénytelen szigorú elvárásokkal szembesülni, annak nagyobb a késztetése a kitörésre.”
Mindig is vonzódott a nagy formákhoz, de azt kevesen gondolták, hogy akkora fába vágja a fejszéjét, mint a világsikerű Ruben Brandt, a gyűjtő az egész estés animációs film. Ennek filozofikus történetvezetése, magas szintű animációs kivitelezése a filmet az évtized legjobb mozgóképes alkotásai közé emelték. Ugyancsak nagyon érdekes Budapest fotóalbuma, amely a digitális fotográfia hajnalán készült, és érződik rajtuk az új lehetőségek felett érzett átmeneti mámor.
Már a hetvenen is túl jár, vajon miért gondolom, hogy még sokat várhatunk tőle, és hogy örökké fog élni?
5
Yengibarian Mamikon szobrász
A fiatal, nyurga, örmény szobrászt a ’90-es évek közepén ismertem meg, amikor főnökömnek, az oktatási és kulturális miniszternek búcsú ajándékot nyújtottak át kollégái: egy róla készült szoborportrét.
Meg is lehetett az illetőt ismerni, de volt benne valami idealizálás is, olyan formán, hogy bizonyos fajta éteriség sugárzott róla, nem olyan volt ez az ábrázolás, amilyen valójában volt, hanem amilyen lenni szeretett volna.
Yengibarian Mamikon 1963-ban született Jerevánban. 1987-ben végzett ugyanott a képzőművészeti akadémián. Budapestre 1991-ben érkezett, eredetileg a Szépművészeti Múzeum El Greco képeit jött megnézni, de aztán itt ragadt.
Interjúiban Giacomettit és Brâncuşit említi, mint példaképeit. A ma Bécsben és Budapesten élő művész sokat utazik, művei amerikai múzeumokba is eljutottak. A kozterkep.hu hét köztéren látható művéről tud, köztük a legjelentősebb Tom Lantos egész alakos, padon ülő bronzszobra, amelyen a Budapesten felnőtt amerikai képviselő kedvenc kutyáival látható.
A szobrász munkásságára ez a műve kevéssé jellemző. Az én kedvenc művem a Four Seasons Gresham Palace szálloda aulájában látható, erről Kürti Emese művészettörténész így írt: „Az egyensúllyal való játék végső soron a keljfeljancsi-szobrokban teljesedett ki: a bronzgömbre állított Giacometti-figurák, például a Gresham-palota aulájában a bármikor bekövetkező elmozdulás és az egyensúly összeegyeztethetőségének nem kevéssé látványos emlékművei. A lebegés és a mozgás afféle létmetafora az átmenetet, a világban lévő fölfordulást, a bizonytalan élethelyzeteket derűvel interiorizáló művész számára. (...)
A szobrász gondolkodásának meghatározó alapvonása az egyetemességre való igény, a kultúrák közötti szabad átjárás lehetőségének biztosítása. (..) Yengibarian Mamikon szabad ember: a keleti ember türelme és bölcsessége hozza létre körülötte a kiegyensúlyozottság légkörét. A szobrok pedig valahogy mindig megállnak magukban.”
A nevét a művész magyarosan használja, hiszen a Mamikon a keresztneve. Amikor fiatalon többször voltam vele kettesben, és még gyengén, de nagy önbizalommal beszélt magyarul, furcsa kettősséget éreztem benne: egy visszahúzódó személyiség, akiben viszont van erély. Sokra is vitte, és nem az egzotikumra építve.
Pedig szemlátomást egy pillanatra sem szűnt meg benne az örmény hazafi. Szép gesztus volt tőle, hogy elérte, hogy a Tom Lantos szobor talapzatára egy angol nyelvű fém felirat kerüljön, köszönetként azért, hogy a politikus elismerte az örmény népirtást.
A művész portréja Kleb Attila munkája.
Ducki Krzysztof, plakáttervező, grafikus
A sokat viccelődő, örök kamasz személyiségű, a magyar nyelvet kerékbe törő grafikust nem sokkal a rendszerváltást követően ismertem meg, amikor Orosz Istvánnal közös kiállítását Hágában megnyitottam a Plein nevű főtéren. (Jelentése: tér, abból az időből, amikor a város még annyira kicsi volt, hogy egyetlen tere volt.)
Ducki Krzysztof 1957-ben született Varsóban, 1982-ben végzett plakáttervezőként ugyanott. Még ugyanabban az évben, hazája egyik legsötétebb évében átköltözött Budapestre. Úgy tudom, ma is töri a magyart, ezzel is ellenáll az elmagyarosodásnak. Kapocs kíván lenni a lengyel és a magyar kultúra között. Hága óta csak futólag találkoztam vele, de sok műve elém került. Tudtam, hogy összefogott három pályatársával, ebből lett a nevezetes DOPP Csoport, ebben Ducki a kezdő „D” betű. Annak híre is eljutott hozzám, hogy ő volt a Magyar Plakát Társaság egyik alapítója, később néhány évig elnöke.
7
Anthony Gall építész, tanár
Az ausztrál származású építész ténykedését három évtizede követem, de csak a közelmúltban ismertem meg személyesen, amikor készséggel eljött Budapest könyvem bemutatójára. A szervezők ugyanis azt kérték, találjak valaki olyat, akinek nem szülővárosa Budapest. Elmélyült, szerény, formátumos embert ismertem meg benne.
Ausztrália észak-keleti részén született, diplomáját a Queenslandi Egyetemen szerezte, 1993-ban telepedett le Magyarországon.
Nevéhez olyan épületek fűződnek, mint a Mozgásjavító Intézet, a veszprémi Hangvilla, a Lánchíd budai hídfőjénél lévő Hotel Clark, az erdőbényei Béres Borászat, vagy a Fővárosi Állat- és Növénykert
Elefántházának műemléki rekonstrukciója. 2018-ban Ybl-díjjal tüntették ki Kós Károly örökségének méltó közvetítéséért, valamint kutatói, építésztervezői és oktatói tevékenysége elismeréséért.
Jelenleg saját irodáját vezeti, valamint az Óbudai Egyetem
Építéstudományi Kar dékánja.
Az egyik legsikeresebb bevándorlót az epiteszforum.hu a sikerről kérdezte. Ezt válaszolta: „Elsősorban abban hiszek, hogy egy bizonyos mértékű alázatossággal kell foglalkozni a megoldandó helyzetekkel. Nem abból indulok ki, hogy tudom a választ, hanem abból, hogy megtanítottak erre, van képességem megfejteni a megfejtendőt. Alapvetően számomra minden tervezés egy kihívás: megismerni a helyzet összetevőit, az időfolyamatban való elhelyezésüket, azoknak az inerciáját, miképpen hat rá, illetve épül bele a beavatkozás, és így tovább. Az európai kultúrtájak, az örökség mint környezet – a trópusi vidékek szülöttjeként – számomra csak fokozza a felfedezés érzetét, a megértésre irányuló szándékot. Ebben az is értendő, hogy talán kevésbé alakultak ki bennem előítéletek, látásmódom inkább a kívülről szemlélőével áll bizonyos rokonságban, ugyanakkor elkötelezettségeim már kiformálódtak, itt vagyok.”
Facebook oldalának tanúsága szerint rendszeresen hatalmas biciklitúrákat tesz.
Sena Dagadou, énekes
Na, őt nem ismerem személyesen, csak hírből. Fellépni sem láttam, csak felvételeit hallottam. Az jutott eszembe róla, amit B., zeneértő családból származó osztálytársam mondott felső tagozatban az előttem akkor még ismeretlen fekete énekesnőről, Jessye Normanról (nyilván a papájától hallotta): „az atomenergia békés felhasználása”. Sena Dagadou tizennyolc éves koráig Ghanában élt, de anyja magyar, aki nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy Sena magyar IS legyen. „Édesanyám Göncről származik, Magyarországon ismerkedtek meg édesapámmal. Aztán az ő szülőföldjére, Ghánába költöztek, így én valóban ott születtem és nőttem fel, de anyám mindig nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a magyarságunkról való tudást átadja. A fő fókusz az írás-olvasás volt, hogy az meglegyen alaposan: nagymamám postán küldte a tankönyveket, általános iskola negyedikig tehát képben vagyok.” – olvasható Stumpf András interjújában, ami a valaszonline-on jelent meg.
Az apropó az volt, hogy az István, a király bemutatásának 40. évfordulójára felújították a produkciót, és beleírtak egy szerepet egy sámánasszonynak, amelyre Senát kérték fel. Arra a felvetésre, hogy biztosan lesznek olyanok, akiknek nem fog tetszeni a nemzeti rockoperában a fekete énekesnő, ő így reagált: „Hogy lesz egy-két Facebook-huszár? Nem az lesz az első megjegyzés, amit kapok. Lehet, hogy elolvasom majd, miközben keverem a kávémat a saját házamban, a csodálatos családomtól körülvéve, az elképesztő jó életemben. Aztán legyintek rá. Én ugyanis negyvenéves koromra elég magabiztos lettem: tudom, ki vagyok, hova tartozom. Ide is, Ghánába is – és a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást.”
Az interjút azzal zárja, hogy az elkövetkezendő években több időt szeretne tölteni Ghanában.
by András
Íme egy művész, akinek magyarsága fluid. Még alakul – talán egész életében így lesz.
Az énekes portréját Eberling András készítette.
