Hermann Róbert tanít
Míg a Kossuth-díj kitüntetettjeit a siker reményében próbálhatja évrőlévre felmérni egy kávéházi kultúrpolitikus, a Széchenyi-díjjal más a helyzet. Az élet minden egyéb területe annyira szerteágazó, hogy azt egyetlen ember nem láthatja át. Erre való az autonómiák láncolata. Ha az nincs divatban, akkor elképzelni sem tudom, a sok érdemes személy közül hogyan lehet válogatni... Úgy biztosan nem érdemes, hogy a tíz idei kitüntetett között csak egyetlen nő szerepel. Ne már!
De más okból hoztam szóba ezt a díjat: örömmel fedeztem fel a listán egy hadtörténészt, Hermann Róbertet. Évtizedek óta olvasom okos, mértéktartó, arányos és mindig érdekfeszítő írásait. Nagy dolog az ismeretterjesztést ilyen szinten művelni. A hazai dobogón Romsics
Ignác, Ablonczy Balázs, Hatos Pál jutnak még eszembe. Most március 15. apropóján érdekes és fontos cikket közölt a valaszonline.hu-n. Címe: Szövetségesek nélkül – vajon győzhetett volna a szabadságharc?
A kopfban (vagy ma már csak az angol lead kifejezést értik az emberek?) a lap így foglalja össze az írás velejét: „Magyarország 1848-ban nem, pontosabban csak a birodalom részeként volt rajta Európa térképén. (...) A Batthyány-kormány, majd Kossuth Lajos erőfeszítései ellenére sem sikerült nagyhatalmi támogatást szerezni a magyar ügynek, s ez alapjaiban befolyásolta a szabadságharc győzelmi esélyeit. Mégsem volt hiábavaló a küzdelem: igaza lett Palmerston brit miniszterelnöknek, aki szerint, »ha Magyarországot túlerővel teljesen szétzúzzák, ebben a csatában Ausztria saját jobb kezét zúzza széjjel«. A forradalom leverése után még tizennyolc évbe telt az osztrák politikusoknak, hogy felismerjék: Magyarország nélkül nem megy.”
A cikk először megvilágítja, hogy a történészeknek tilalmas a „mi lett volna ha” gondolatmenet, ha a folyamatok részletes megvilágítása
közel is merészkedik az ilyesmihez, lényege mégis más. Aztán felvázolja a nagyhatalmi térképet. Kiderül, hogy a forradalom vezetői sokáig a békés tárgyalásokban hittek, a katonai műveleteket rájuk kényszerítették az osztrákok. Ez még többé-kevésbé közismert dolog. De hogy az észak-olasz háborúskodás mindkét lehetséges kimenetele csak rosszat jelenthetett a magyar szabadság ügyének, az fontos, alig ismert összefüggés. A szaktudósok előtt biztos jól ismert valamilyen forrásközlésből, hogy Anglia mennyire húzódozott még a kapcsolatfelvételtől is. Erre világít rá a következő fájdalmas epizód:
„Szalay [László, a Kossuth által angol követnek kijelölt személy] december 11-én átküldte megbízólevelét Palmerston külügyminiszternek, akitől december 13-án azt a választ kapta, hogy »a brit kormánynak Magyarországról csak, mint az osztrák birodalom részéről van tudomása«, ha tehát Szalaynak közlendője van, azt az osztrák nagykövet útján tegye meg. Az angol magatartást két (nemzetközi jogi, illetve külpolitikai) tényező magyarázza. Egyrészt a napóleoni háborúkat lezáró békerendszer az Osztrák Császárság részeként ismerte el Magyarországot, másrészt az Egyesült Királyság Oroszország feltartóztatásában és az európai egyensúly fenntartásában számított Ausztriára. Hasonlóan járt Teleki is Franciaországban. Franciaország a német egység ellenfele volt, s ebben számított Ausztria szövetségére is.”
A cikk egyáltalán nem céloz arra, hogy a magyar függetlenség ügye eleve veszett fejsze nyele lett volna. Azt azonban feltárja, hogy a fokozatos változások mennyire nem kedveztek a magyar ügynek. Ennek végső oka az volt, hogy Magyarországot nem tekintették szuverén entitásnak - ezt a szerző a szárd királysággal szembe állítva érzékelteti. És a sorok között azt is ki lehet olvasni, hogy bizony ez volt a papírforma... Az egész cikk elolvasható itt.
A Petőfi filmről alkotott véleményét - az Index kérdéseire - meg lehet ismerni itt.
A fénykép forrása a Veritas Intézet honlapja, ahol fotóst nem adtak meg.
