Az ismeretlen Budapest – Fortepan fotókrónika
„Ezt nem láttuk jönni” - hangzik a fél évtizede a szlengből érkezett szólás, amit egyre gyakrabban hallani. Mindig valami meglepő, általában pozitív(?) jelenségre értendő.
Nos, a Fortepan csapat nem számított arra, hogy hatalmas kőtömbjében ennyi és ennyiféle műalkotás bújik meg. Éppen csak „le kell hántani a felesleget”. Nem számítottunk persze arra se, hogy Libri-díjas verseskötetet ihletünk a képeinkkel (Rakovszky Zsuzsa: Fortepan, Magvető, 2015). És az is meglepetés, hogy milyen nagyszámú könyv készült már eddig is kizárólag a Fortepan képeire alapozva. Volt néhány éve a Kossuth Kiadónak egy albuma, amelyhez száz képet válogattak, és Nádasdy Ádám írt hozzá miniatűröket. (100 év, 100 kép, 100 gondolat, 1900-1989, 2020.)
Van aztán a Fortepan csapat egy kültagjának, Sándor Dávidnak (Zucker Kft.) a Fortepan könyvsorozata, amelyben eddig kilenc kötet jelent meg. E hírlevélben is alaposan méltattuk a Fortepan Masters nagy méretű művészkönyv projektet, amelyhez Barakonyi Szabolcs válogatott 333 olyan különleges Fortepan képet, amelyek a fotóművészeti kritériumrendszerben is értelmezhetők.
Most megjelent egy újabb kötet, amit újra csak Barakonyi Szabolcs válogatott, a Centrál Kiadói Csoport gondozásában. Ennek a szövegét Zsuppán András írta. A kemény kötéses, szépen nyomott könyvet Czeizel Balázs tervezte.
Címe a címlapon Az ismeretlen Budapest. Belül a szennycímlapon már ez a cím: Az ismeretlen Budapest / Fortepan fotókrónika.
Az alcím azonban a címlapról valamilyen értelmezhetetlen okból lemaradt. Ha a Fortepan csapat sértődékeny lenne, most jól megsértődhetne.
Hogy a sok tízezer Budapest képből Barakonyi Szabolcs csupa jó képet válogatott, nem is kérdés, ez az alap. Könyv azonban azért lett belőle, mert Zsuppán András hatalmas hozzáadott munkájával tagolta
az anyagot. Negyvenhat kis fejezetre. Ez a semennyire sem kerek szám jól mutatja, hogy tőle idegen a számmágia, ő továbbra is marad a képeknek alázatos szolgája. szegmenset
Az előszóból megtudjuk, hogy „A könyvben csupa mesélő képet gyűjtöttünk össze: fotográfiákat a »rövid 21. század« hétköznapi Budapestjéről.”
Tamási Miklós mindig jelentőségteljes képeket válogat, ezek közül BSz most mesélő képeket halászott ki. Ezt az anyagot aztán ZsA gyurmaként formálta kép- és szövegtárggyá.
Ez a könyv mindenkinek más örömeket tartogat. Én kétféleképpen élveztem a könyvet: a nem ismert világok és a szövegek hozzáadott értéke révén. Kedvenc fejezeteim: Emberek a boltajtóban, Az eltűnt falvak, A nagy kivezető utak, Külvárosi vízi paradicsom: a SoroksáriDuna.
Kedvenc mondataim:
„A Tabán legendáját még az sem homályosítja el, hogy Budapestnek voltak más hasonló negyedei: Óbuda, Újlak vagy a Víziváros, és hogy eltűntek azok is. Szimbólum viszont csak a Tabán lett: jelképe annak, hogy a romantikát kiöli a világból a haladás, hogy a ráció és a higiénia jegyében a modernitás nem tűri a múltat. Ez teszi univerzálissá – a Tabán a világ összes lebontott, öreg kisvárosa, kivágott szederfája, kiszélesített sikátora.”
„Újlipótváros az 1950-es években készült fényképeken olyan, mintha nem is lett volna háború és diktatúra: a Szent István parkban kisgyerekkel fotózkodó értelmiségi pár – Vojnich Pál mérnök, műegyetemi tanár és felesége – akár korabeli francia vagy olasz fiatalok is lehetnének. A nagy, modern sarokház tetején neonfelirat hirdeti az 1937-ben megnyílt, legendás Dunapark kávéházat, amely –Budapesten szokatlan folyamatosság – ma is megvan. Csakhogy az idill látszólagos: az évtizedekre bezárt kávéház helyiségében a
bányagépeket tervező nemzeti vállalat rendezkedett be 1950-ben, a neon mégis fent maradt a ház tetején.”
„Rády László a közeli Tisztviselsőtelep polgári lakosságának kínált lehetőséget műtermi fotózkodásra. (...) Rády ekkoriban a „keresztény, magyar fényképészek” között hirdette magát a Magyarság című szélsőjobboldali lapban, ami arra utal, hogy hajtott az antiszemita ügyfélkörre.”
Azt hallani, hogy mindkét szerző összekülönbözött a kiadóval. Más címet, más címlapfotót akartak (a cím egyértelműen foglalt, hiszen a 24.hu portálon Vincze Miklós helytörténész sok éve írja alapos és érdekfeszítő sorozatát éppen ezzel a címmel). Végül a szerzők véleményét annyira félresöpörték, hogy a nevüket is levetették a címlapról, csak a könyv belsejében szerepelnek, a többi munkatárs közé rejtve.
Mint helytörténeti könyvek szerzőjének, sok örömöt okozott nekem a kötet. De célja nem egészen világos. Vajon melyik vásárlói szegmenst célozták meg? Még az a gondolat motoszkál bennem: nem született volna még egységesebb, eredetibb könyv, ha mindent Zsuppán Andrásra bíznak? A képválogatást is? Most érzek a kötetben valami sápadtságot.
Nem illendő Zsuppán Andrást dicsérnem, hiszen a Tilos Rádióban együtt csinálunk műsort közös szenvedélyünkről, Budapestről. Annyit azért elmondok, hogy mennyire csodálom energiáit és alaposságát. És hogy mennyit képes talpalni! Járatos az urbanisztikában, de a kastélyok világában és a korszerű kultúrpolitika elveiben is. Ráadásul óriási stiliszta, aki a mikrofon előtt is képes nyomdakészen fogalmazni. Szóval jó őt olvasni, bármilyen terjedelemben. Nagyon remélem, hogy a magyar szellemi élet előbb-utóbb elismeri óriási teljesítményeit, és az annak megfelelő polcra ülteti majd.
(Central, 2023. A projekt a Budapest 150 emlékév részeként, a Pro Cultura Urbis Közalapítvány anyagi támogatásával valósult meg. 280 o., ára 9880 Ft)
