Discovering Diverse Content Through Random Scribd Documents
Mire Timár azzal viszonz, hogy: «szervusz, Tanaszi! hát már mégy a gschäftbe?»
– Hehehe! nevet kedélyesen Athanáz úr, mint a tréfás csinyen kapott gyermek. Hát te Miska, nem jösz egyszer oda közénk?
– Nem biz én. Ha parancsoljátok, hogy egy pár száz forintot elveszítsek, azt inkább előre kifizetem: de hogy én egész éjjel ott lessem a «sántát» s izzadjak mellette, az nem nekem való mulatság.
– Hehehe! No hát csak eredj fel az asszonyokhoz, odafenn vannak. Jó mulatást! Én már nem látlak ma.
Azzal szivélyes kézszorítással elváltak egymástól.
Mert nem kell ám Athanáz úr fenyegetéseit komolyan venni. Csak a hangja rettenetes annak, meg a termete. Nem is igen fél tőle senki. Még a felesége sem. Az meg épen nem.
Tudja azt Athanáz úr nagyon jól, hogy Mihály sokat jár az ő házához; és úgy csinálja ki a dolgot, hogy olyankor ő már ne legyen otthon. Azt is sejteti vele Zófia asszony, hogy alighanem Athalie szép szemeiért jár oda. Ez Kacsuka úr dolga. Ha Kacsuka úr nem spékeli fel Timárt, mint a békát, ez az ő hibája. Az ávisót megkapta rá. És úgy látszik, hogy még sem spékeli fel! pedig Timárral elégszer találkozik Athalienál.
Dehogy hítta párbajra Timárt a kapitány! Olyan jó barátok voltak, mint valaha.
Soha olyan egymást szerető társaságot világ nem látott, mint ennek a háznak a lakói és látogatói.
Brazovics úr sejtette azt, sőt összeköttetéseinél fogva bizonyos lehetett felőle, hogy a ki Timárnak a legelső ajtót kinyitotta a mostani nagy uraságához, az senki sem más, mint Kacsuka kapitány. Azt is kieszelhette, hogy ezt miért tevé? Mert menekülni szeretne Athalieval kötött viszonyától. Milyen jó volna neki, ha Brazovics úr beleveszne s kitiltaná a házából. Már most hát csak azért is szereti a
kapitányt, mint édes fiát, egész atyai szivével; most már el kell annak venni Athaliet; nincs menekülése.
Kacsuka kapitány régi vőlegénye Athalie kisasszonynak, s a hogy mindennap látja, annak egy veszélyes vetélytárs udvarol. Egy gazdag ember, a kit neki már azért is gyülölnie kellene, mert jól tudja, hogy a Hofkriegsrath vitájában a Hofkammerrel hogyan hagyta cserben előbbi pártolóit, és azért mégis úgy szereti a kapitány régi jó pajtását, hogy képes volna neki megbocsátani, ha az a menyasszonyát elhódítaná a kezéről.
Athalie lenézi Timárt, apjának hajdani irnokát, hanem azért nyájasan bánik vele; a kapitányt szenvedélyesen szereti, hanem azért az ő jelenlétében Timárt tünteti ki, hogy kedvesét féltékenynyé tegye.
Zófia asszony gyülöli Timárt s azért oly édeskés arczczal fogadja, mintha azt kivánná, hogy bár csak napaasszonya lehetne neki egyszer, s aztán laknának csak egy födél alatt!
Timár pedig vesztére esküdt mind valamenyinek. Nagy urat, vén asszonyt, szép leányt, vőlegényt, mind ki akarja tenni ebből a házból; mégis ellátogat oda, kezet csókol a hölgyeknek, kezet szorít a férfiakkal és igyekezik kellemes lenni.
Azok is mind igen szivesen fogadják; Athalie kisasszony zongorához ül a kedvéért, Zófia asszony pedig ozsonnára marasztja; kávé és befőtt gyümölcs járja. És Timár megiszsza a kávét azzal a gondolattal, hogy ebben patkányméreg is lehet.
Mikor az ozsonnaasztalt terítik, olyankor Timéa is megjelenik és segít a rendezésnél. Olyankor aztán Timár nem hallja, hogy Athalie kisasszony miről beszél, mi nótát ver? csak őt látja.
De van is rajta mit megnézni.
A leány már a tizenötödik évében jár s egész kifejlett hajadon. Hanem tekintete, naiv ügyetlensége még a gyermekről tanuskodik.
Beszél már magyarul, hanem idegenszerű kiejtéssel, s néha elferdíti vagy rosszul alkalmazza a szót, a miért nálunk rettenesen kinevetik az embert. (Még az országgyülésen is, a legkomolyabb viták alkalmával.)
Athalie jól járt Timéával nagyon. Van neki, a kiből bolondot űzzön.
Szegény gyermek egész tréfa tárgya rá nézve.
Athalie odaadja neki viselni saját ruháit, a mik négy év előtt voltak divatban. S a divatnak minálunk, művelt nemzeteknél őrült változandósága van; milyen kaczaj támadna ma az utczán, ha valaki egy terjedelmes krinolinban jelenne meg fényes nappal; pedig az nem rég uralkodó divat volt.
Egy időben pedig a krinolint nem a csipőre, hanem a vállra kötötték. A szoknyaujjak voltak olyan bőre szabva, hogy azokat széles abroncsok tartották széjjel, mint a kast, s hogy az öltöny ránczot ne vessen, kitöltötték azt fosztott tollal, mint a vánkost; a ruha pedig bokán felül ért, fodrokkal szegélyezve; s kiegészíté e divatot egy magasra felnyuló s onnan megint aláhajló fésü, melyre a hajat felfeszítették s a kontyra óriási széles szalagcsokrot tűztek.
Az ilyen viselet nagyon szép volt, a mikor divat volt, hanem négy év mulva, a mikor már senki sem viselte, tiszta maskara volt, a ki még felvette.
Hát Athalienek tetszett az, hogy ő ilyen maskarát csináljon Timéából.
Ez a szegény leány, ki soha európai divatot nem látott, úgy volt a piperével, mint minden vad nép nőneme: a felötlő tetszett neki. Úgy megörült, mikor Athalie felöltözteté divatból kiment rikító selyemruháiba; hát még, mikor azt a nagy fésüt a hajába dugta, s a tarka szalagcsokrot a kontyába tűzte. Azt hitte, hogy ő most attól nagyon szép lett. S mikor minden ember mosolygott rá, a ki meglátta, azt annak vette, hogy őt most minden ember nagyon
csodálja; aztán úgy futott az utczán, hogy ne csodálják. Nem is hítták másnak, mint «a bolond török leány»-nak.
Aztán minden bolondot lehetett vele csinálni, nem neheztelt érte. Nagyon gyermeteg volt még arra, hogy észrevegye, a miért neheztelni kell. A legérthetőbb gúnyt is komolyan vette.
És Athalie különösen szerette guny tárgyává tenni a gyermeket, kivált férfiak előtt. Ha fiatal látogatók voltak a háznál, azokat biztatta, hogy udvaroljanak Timéának. Nagyon mulattatta őt az, hogy Timéa az udvarlást milyen komolyan veszi, hogy tetszik neki az, ha őt kisasszonynak nézik; ha tánczestélyek alkalmával őt is előkeresik valahonnan s a tánczba beviszik; ha bohó udvarlók óriási virágcsokrokat nyujtanak neki összeválogatott, de nem viselni való kerti virágokból, s ha aztán valami furcsát mondatnak vele, a min az egész társaság kaczajra fakad. Ah! hogy hangzik ki a kaczagás közül magasan Athalie gyönyörű csengő hangja.
Zófia asszony pedig komolyabb szempontból indul ki Timéa irányában. Ő mindig szidja.
Akármit tesz-vesz a leány, azért megkorholja. Az pedig, növendék leánykák szokása szerint, már magától is ügyetlen, s mentül jobban szidják, annál több ügyetlenséget követ el.
– Így kell ezt a csészét feladni, felfordítva? Te bárgyú! Még most sem ismered meg Athalie kanalát? Hát ebből a czukorsüteményből ki torkoskodott? Nem te? Csak próbálj nyalánkodni! Mivel piszkoltad már megint össze a ruhádat? Azt gondolod, mindennap ujat kapsz? Így kellett ezt a kést megtörülgetni, he? Ki törte le ennek az ibriknek a fülét? Te ugy-e? Csak azért mondod magadra, hogy le ne húzzam a cselédnek a béréből; a tiedből meg nem húzhatom le, mert neked nincs béred.
Athalie kisasszony aztán védelmére kél Timéának.
– De ugyan, mama, ne veszekedjél mindig azzal a leánynyal! Te úgy bánsz vele, mintha cseléd volna; tudod pedig, hogy Timéa nem
cseléd; azt én nem szeretem, hogy így lármázol reá.
Timéa aztán kezet csókol Zófia asszonynak, hogy ne haragudjék rá s Athalienek, a miért védelmébe vette, azután ismét mind a kettőnek, hogy ő miatta össze ne veszszenek.
Olyan alázatos, olyan háladatos kedély.
Zófia asszony pedig csak azt várja, hogy Timéa egy perczre kimenjen a szobából, s ő elmondhassa, a mi a nyelvén van, leányának; de hogy a vendégek is hallják: Timár és Kacsuka kapitány.
– De bizony jó lesz őtet úgy szoktatni, mintha cseléd volna. Tudod, hogy milyen szerencsétlenség érte. A mi pénzt Timár… akarom mondani Levetinczy úr megmentett a számára, kivette kamatra egy földesuraság, az pedig megbukott, minden pénze odaveszett; most egyebe sincs, mint a rajtavalója.
(Ah! tehát már egészen szegénynyé tették! gondolá utána Timár, s olyan könnyebbülést érzett, mintha egy esztendei tanfolyamot elengedtek volna a tanpályából.)
– Engem csak az boszant, mondá Athalie, hogy mindenre olyan érzéketlen marad. Ha szidják, ha kinevetik, az arcza el nem pirulna soha.
– Ez a görög fajnak a sajátsága! jegyzé meg Timár.
– Ah! bizony nem az! szólt fitymálva Athalie. Az betegség jele. Ilyen erőtetett fehér arczszínt, mikor a nevelőben voltunk, akárhány leány tudott produkálni, a ki krétát evett és nyers pörkölt kávét.
Athalie Timárhoz beszélt, de szemeivel Kacsuka úrra nézett.
Kacsuka úr pedig egy nagy fali tükörbe nézett, a honnan meg lehetett látni, mikor Timéa ismét bejön az ajtón. Athalie észrevette azt.
És Timár is azt vette észre.
Timéa újra bejött, egy tálczát hozva tele csörömpölő poharakkal, s egész figyelme arra volt fordítva, hogy valahogy azokból egyet le ne ejtsen. Minélfogva aztán, a mint Zófia asszony rásikoltott: «vigyázz, el ne ejts valamit!» csakugyan kiejtette a kezéből az egész tálczát; szerencsére puha szőnyegre estek a poharak, egy sem törött el, de mind szétgurult.
Zófia asszony sárkánykigyóvá akart lenni rögtön; de Athalie bevágta az útját; «most ennek te vagy az oka! minek kiáltottál rá? Timéa idebenn marad nálam; hordja fel az ozsonnát a cseléd!»
Ezért aztán Zófia asszony elkeseredett, kiment maga a konyhába, s ő maga hordott fel azután mindent.
Kacsuka úr abban a pillanatban, a midőn Timéa elejté a poharakat, katonai ügyességgel szökött oda s egy percz alatt összeszedte a poharakat s felrakta a tálczára, mit Timéa reszkető kezeiben tartott.
A leány nagy sötét szemeinek hálás tekintete nem kerülé ki sem Athalie, sem Timár figyelmét.
– Ugyan, kapitány úr, sugá Athalie vőlegényének; csináljon egy kis tréfát; bolondítsa el egy kicsit ezt a gyereket. Kezdjen el neki udvarolni. Az sok mulatságra fog alkalmat adni nekünk. Timéa, te velünk ozsonnázol; ide ülsz a kapitány úr mellé.
Ez lehetett keserű tréfa, lehetett gúnyos kötődés, lehetett hiú féltékenység, lehetett gonoszság. Meglátjuk, mi lesz belőle?
Lázas félénkséggel s rosszul rejtett örömmel ült le az asztalhoz a gyermek szemközt a hódító szép Athalieval, ki, midőn azt mondá vőlegényének, hogy vessen oda egy bókot Timéának is, úgy tett, mint mikor egy királynő egy koldusgyermeknek egy aranyat ád. Ez boldog lesz vele – egy napra, ő pedig meg sem érzi.
A kapitány czukorral kinálta Timéát; az ezüst csiptető nem akart szót fogadni Timéa kezében.
– Vegyen szép kis fehér kezével! bíztatá őt a kapitány.
Mire aztán Timéa olyan zavarba jött, hogy a kivett czukrot a kávésfindzsa helyett a vizes poharába tette.
Azt még soha sem mondta neki senki, hogy szép fehér keze van.
Pedig meglehet, hogy nem is udvarlási szándékból mondta neki azt a kapitány, csak hogy épen felszabadítsa rá, hogy vegyen az ujjaival a czukorból, hiszen nem anæsthetikus dolog az, ha ilyen tiszta gyermekkéz nyul hozzá.
Hanem a gyermek fejében megmaradt ez a szó, s gyakran nézegetett lopva a kezeire; ha csakugyan olyan szépek és fehérek-e azok?
Athálie alig tudta visszafojtani nevetését. Élvezetet talált benne, a kötődést folytatni a gyermekkel.
– Timéa, kináld meg a kapitány urat azzal a czukorsüteménynyel.
A leány leemelte az ezüst állványról a kristálytálczát s odanyujtá azt Kacsuka úrnak.
– No, válaszsz ki a számára valamit.
Timéa történetesen valami szívalakú czukorsüteményt választott. Ez a gyermek bizony még azt sem tudta, hogy azt szívnek hivják, sem azt, hogy hát mi az a szív valósággal?
– Ah! ez nekem nagyon sok lesz! tréfálózék a kapitány, hanem ha ön, szép Timéa kisasszony, meg akarja azt velem osztani?
S azzal kétfelé törte a czukorszivet s felét visszanyujtá Timéának.
A gyermek otthagyta azt a tányérján s a világért meg nem ette volna. Ott őrzé féltékenyen a szemeivel s nem várt, míg Zófia asszony vagy a szobaleány bejön tányért váltani; ő maga sietett összeszedni a csemegés tányérkákat s eltünni velük a szobából. Azt
a fél szivet bizonyosan meg fogják nála találni. Milyen nagy nevetés lesz abból!
Hiszen semmi sem könnyebb, mint egy tizenöt éves leányt elbolondítani.
Az még mindent elhisz, és hisz a legelső embernek, a ki azt mondja neki: de szép fehér kezei vannak!
Kacsuka úr pedig épen az az ember volt, a ki nem bocsáthatná meg magának, hogy ha egy szép leány közelébe jut, annak valami bókot ne mondana. Még az öreg asszonyságoknak is szokott udvarolni. No hisz azoknak már udvarolhat. De nem engedi el magának, hogy még a lépcsőn levilágító szobaleánynak is ne mondjon valami lekötelezőt. Ambiczióját találja benne, hogy az ő kék egyenruhájának láttára minden leányszív sebesebben dobogjon. Azért Athalie bizonyos lehet felőle, hogy ő az uralkodó planéta. Hanem Timéával foglalkozni sem kárbaveszett fáradság. Most még gyermek ugyan, de előreláthatólag igen szép alak lesz belőle. Aztán árva gyermek, aztán török leány, még meg sincs keresztelve, aztán egy kicsit hóbortos is; a mi mind ok arra, hogy az ember lelkiismeret mardosás nélkül mondjon neki szépeket.
Kacsuka úr nem mulasztott el semmi alkalmat. S menyasszonyának nagy gyönyörűséget okozott vele.
Egyszer azt mondá Athalie Timéának, mikor aludni akart menni:
– Te Timéa, tégedet a kapitány megkért nőül. Hozzámégy-e?
A gyermek ijedten tekinte Athaliera, s azzal az ágyához futott és takaróját a fejére rántá; úgy elbujt, hogy ne lássa senki.
Athalie aztán sokáig gyönyörködött benne, hogy a gyermek nem tud elaludni attól a szótól, a mit neki mondott, hogy forog nyugtalanul fekhelyén és sóhajtoz fél éjen át.
Ez a leánytréfa sikerült.
Másnap Timéa szokatlanul komoly volt, a gyermeteg szeleskedést elhagyta modorából; valami gondolkodó mélaság látszott meg arczán s egyszerre nagyon kevés szavú lett.
Az arcanum jól hatott.
Athalie az egész háznépet beavatta a tréfába. Timéával úgy bánjanak ezentúl, mint leendő menyasszonynyal, Kacsuka úr jegyesével. A cselédek, nagyasszony mind kezére játszottak.
De ne mondja senki, hogy ez pogány tréfa volt. Ellenkezőleg. Ez keresztyén tréfa volt.
Athalie aztán azt mondá Timéának:
– No lássad, a jegygyűrűt is elküldé számodra a kapitány. De ezt nem húzhatod az ujjadra, míg pogány vagy. Elébb keresztyénné kell lenned. Akarod, hogy megkereszteljenek?
Timéa keblére tette kezeit és lehajtá fejét.
– Tehát meg fognak elébb keresztelni?
– Hanem ahhoz megint szükséges, hogy elébb meg kell tanulnod a vallás hitágazatait, a katechizmust és a bibliai történeteket meg a zsoltárokat és az imádságokat; el kell járnod a paphoz meg a kántorhoz, a ki tanítani fog. Akarod-e?
Timea csak a fejével inte.
És azután eljárt mindennap a paphoz meg a kántorhoz, és hordta a hóna alatt az énekes és imádságos könyveket, mint a kis iskolás leányok s este későn, mikor már mindenki lefeküdt, kivette magát az üres előszobába, ott tanulta féléjszakákon át az egyptomi tíz csapás, a Sámson és Delila, a József és Putifárné istendicsérő és szívnemesítő történeteit fenhangon. Nehezen tanult, mert soha sem volt hozzászoktatva. Rettenetes munka volt neki az abstract érthetetlen katecheticus tételeket betanulnia. De hát mit meg nem tett volna azért, hogy meg lehessen keresztelve.
–
No lássák! mondá Athalie, olyankor, mikor Timár is ott volt. E nélkül a biztatás nélkül soha rá nem lehetett volna venni, hogy megtérjen s tanuljon valamit, s hogy megkeresztelhessék. Így pedig hogy iparkodik mentül hamarább készen lenni.
Tehát még egészen kegyes munka volt a gyermek fejét így elkábítani azzal, hogy ő már menyasszony. És Timár látta azt, hogy milyen kegyetlen játékot űznek a szegény gyermekből, és nem szólhatott neki. Mit is mondhatott volna? Nem értette volna az azt meg.
Még rontott a dolgán az, hogy ő a házhoz járt, mert Timéa előtt kiegészíté a mesét. A gyermek mindenkitől azt hallá, még a komoly öreg Athanáz úr is elejtett néha egy olyan példálózást, hogy ez a gazdag Levetinczy úr Athalie miatt jár a házhoz. És azt igen természetesnek is találta. A gazdag úr gazdag leányt keres. Hozzá is illik mindkettő egymáshoz. Hát akkor a szegény magyar katonatiszthez ki illenék más jobban, mint egy épen olyan szegény leánya egy török katonának? Ezt így tartotta ő legtermészetesebbnek.
Tehát tanult éjjel-nappal.
Káté, zsoltár, biblia végét járta már; ekkor egy új tréfát találtak ki számára. Elmondták neki, hogy ki van tűzve már a menyegző napja; hanem addig a napig el kell készülni sok-sok köntösnek. A sok fehérnemű, a sok pipere, cziczoma hátráltatja a napokat. Hát még a menyasszonyi köntös, a miben esküvőre fog menni! Azt magának a menyasszonynak kell sajátkezűleg kihímezni. Ezt már értette Timéa: ez törökül is így van. És gyönyörűen tudott hímzeni selyemmel, ezüsttel és aranynyal. Arra tanították meg otthon a háremben legjobban.
Hát aztán odaadták Athalie menyasszonyruháját, hogy varrjon rá oly pompás himet, a minőre otthon tanították. Azt mondták, hogy ez az ő saját menyasszonyi köntöse lesz. Timéa telides tele rajzolta annak uszályát, széleit gyönyörű arabeszkekkel, s aztán hozzáfogott
azoknak kihímezéséhez. Remekmű készült ujjai alatt. Korán reggeltől késő estig dolgozott rajta; mikor a látogatók jöttek is, nem tette le a kezéből a munkát; dolgozva beszélgetett velük, s jó volt, hogy szemeit örökösen a hímzésre lesütve tarthatá; nem kellett senkinek a szemébe néznie.
És azért is jó volt, hogy nem láthatta, hogy kigunyolják a háta mögött. A némberek integetnek egymásnak s a látogatóba jött férfiaknak, hogy ez most azért siet oly szorgalmasan a himzéssel, mert azt hiszi, hogy a saját köntösét varrja. A kis bolond! Timár látta ezt mind.
Oh! hányszor távozott el e háztól oly keserűséggel szivében, hogy mikor a lépcső alján azt a két márványoszlopot két kezével megfogta, Sámson jutott eszébe, a ki magára dönti a filiszteusok házát.
Mikor dönti hát már?
Az a nap pedig, melynek közeledtét oly titokteljes remegéssel várta Timéa, csakugyan Kacsuka úr esküvőjének napja volt, de Athalie kisasszonynyal.
Hanem annak a napnak sajátságos akadályai voltak még a világon. Nem az égi aspectusokban, nem is a szeretők sziveiben (mert hiszen szeretik egymást, a mennyire épen szükséges), hanem – Brazovics úr pénzviszonyaiban.
Kacsuka úr, mikor Brazovics úr leánya kezét megkérte, igen őszintén feltárta előtte a sorsát. Ő szegény legény, a mi jövedelme van, az épen arra elég, hogy mint magános ember, katonai rangjához illően megjelenhessen a világ előtt; de egy nőt abból eltartani nem lehet, s különösen egy nőt, a ki minden kényelemhez s fényüzéshez van szokva; azért tisztán és világosan megmondta az apának, hogy ő csak azon esetben nősülhet, ha feleségének hozománya azt képessé teszi a háztartás fedezésére. No, ez ellen Brazovics úrnak sem volt semmi kifogása. Ő nem fukarkodik ily
kérdésben. Ő leányával a menyegző napján százezer forintot ád készpénzben nászhozományul s azzal tehetnek, a mit akarnak.
És akkor, a mikor ezt megigérte Brazovics úr, képes is volt azt teljesíteni. Hanem azóta közbejött ez a Timár. Ez mindenféle hallatlan útakon és módokon annyi zavart csinált Brazovics úr spekuláczióiban, úgy megrontotta legbiztosabb számításait, úgy megtörte a gabnapiaczon, úgy kiturta a versenyzéseknél, úgy betette előtte az ajtót a hajdani befolyásos köröknél, hogy Brazovics úr ez idő szerint lehetetlenségnek találta akárhonnan is százezer forintot előteremteni.
Az is igaz volt, a mit Kacsuka úr Timárnak mondott, hogy Brazovics úr maga soha nem tudja, hogyan áll az üzlete? vajjon víz fölött uszik-e, vagy víz alatt? Úgy össze vannak abban bonyolítva új vállalatok a régiekkel, hasznosak a károsakkal, úgy másznak egymás hátára abban a képzelt nyereségek, behajthatlan követelések az önmagától eltitkolt tartozásokkal, a lerázhatlan szerződésekkel, per alatt levő kétséges ügyekkel, hogy Brazovics úrról senki sem tudhatja, ő maga legkevésbbé, hogy mikor Croesus, mikor Irus? Azért a kinek igénybevehető százezer forintja van nála, az okos ember lesz, ha ezt inkább ma akarja látni, mint holnap.
És Kacsuka úr volt ennyire okos ember.
Athanáz úr egy párszor elővette, hogy megközelítse a hadmérnök sánczait; tett neki kedvezőbb ajánlatokat; minek az ő kezébe az a százezer forint? az asszony majd eltékozolja azt; annak a kamatja csak hatezer forint. Nem jobb lenne-e, ha Athanáz úr évenkinti nyolczezer forint segélylyel váltaná fel azt s a tőke maradna nála? Nem jobb lenne-e, ha egy fekvő birtokát engedné át az új párnak, mely hétezer forintot jövedelmez? De a hadmérnök nem engedte az utolsó redoutját bevétetni. Rögtön betömte a viárkokat s azzal fenyegetőzött, hogy a levegőbe röpíti az egész házassági citadellát, ha ő neki a százezer forintot esküvő előtt le nem fizetik.
Brazovics úr tehát nagyon meg volt akadva, s ha volt valaki, a ki még nagyobb elkeseredéssel nézte a Timéa ujjai alatt készülő nászruhát, mint Timár, úgy az bizonyosan Brazovics úr volt.
De ad vocem Timár! Egy mentő gondolat támadt Brazovics úr fejében. Ezt a Timárt ő gyülöli nagyon. Elvesztené egy kanál vízben. Vajjon nem jó volna, ha a leányát hozzá adná feleségül?
Hiszen nincsen ő Kacsuka úrhoz hozzávarrva. Ha nem akar a kapitány házasodni, hát menjen sánczot ásatni; itt az a kérdés, hogy Athalie férjhez menjen.
És a csere nem volna rossz. Ez a Timár ugyan egy megvetésre méltó gézenguz, egy felakasztani való rabló, de mindjárt nem lenne az, mihelyt Athaliet nőül venné. Lám, még az is egyszerre becsületes emberré lenne általa. Megszünnék az ellenségeskedés, a versenyzés; társ lenne az üzletben; minden újra rendben lenne.
És a dolog egészen valószínű. Timár sokat jár a házhoz. Csak nem a szolgálók kedvéért jár? Csak az a hiba nála, hogy olyan szemérmetes. Nem mer nyilatkozni, hogy hajdani főnöke kisasszonyáig merte légyen emelni a szemeit. Meg ettől a katonatiszttől is tart; fél, hogy levágja a nyakát. No, ezen a félénk emberen segíteni kell.
Egy délután Athanáz úr dupla porczió ánizs-szeszt töltött a fekete kávéja közé (a mi a bátorságot növeli), azt saját szobájába vitette, meghagyva az asszonyoknak, hogy ha Timár jön, küldjék át hozzá egy szóra.
Azzal rágyujtott szobájában a török dohányra, s olyan ötödik elementumot csinált maga körül füstből, hogy a mint abban alá s fel járkált, el-eltünt benne s megint úgy merült ki belőle kiülő nagy vörös szemeivel, mint az óriás tintahal, a ki lesi a tengerbe eső prédát, hogy kiszíjja a vérét.
Nem sokára jött a préda.
Timár, a mint megérté Zófia asszonytól, hogy Athanáz úr akar vele beszélni, sietett át hozzá.
A nagy tintahal odauszott eléje a füsttengeren keresztül, rámeresztve polypusi két ijesztő szemét s tengerbeli szörnyeteg módjára rögtön megrohanta ragadmányát s egyenesen a szájába kiáltott:
– Hallja az úr! Miért jár az úr ehhez a házhoz? Mi czélja van az úrnak az én leányommal?
Ez a legjobb mód az ilyen gyáva legényt nyilatkozatra birni. Az ilyen szótól az ember megijed; forogni kezd vele a világ; mire észreveszi, elesett, s hova esett? bele a szent házasságba!
Borzasztó dolog az ilyen kérdésre megfelelni.
Timár legelőször is azt tudta meg Athanáz úr szavából, hogy az most nagyon sok anisettet ivott. Attól ilyen vitéz.
– Uram, monda neki nyugodt hangon, én nekem az ön kisasszonyával semmi czélom nincsen. S annál kevésbbé is lehetne, minthogy a kisasszonynak már vőlegénye van, s az nekem jó barátom. Hogy miért járok én önnek a házához? azt megmondom. Ha nem kérdezte volna ön, nem szóltam volna; de mert kérdezte, hát tudja meg. Én azért járok ide, mert megfogadtam az ön szerencsétlenül elhalt barátjának és rokonának, hogy árva gyermekére ügyelni fogok. Én jártam ide azért, hogy meglássam, mint bánnak önök a kezükre bízott szegény gyermekkel? Czudarul bánnak önök vele, Brazovics uram, czudarul! Ezt én önnek szemébe mondom, és a saját házánál. Ön elsinkófálta az árvának minden vagyonát! Igen is! elsinkófálta: ez rá az igazi szó. S önnek az egész családja átkozott gúnyt űz a szegény gyermekből. Megmérgezik a lelkét egész életére. Megveri önöket az Isten! És most utoljára találkoztunk ketten együtt ennél a háznál, Brazovics uram, s ne kivánja ön megérni azt az órát, a mikor még egyszer ide visszajövök!
Timár megfordult a sarkán s becsapta az ajtót. A tintahal pedig visszasülyedt dohányfüst iszapja homályos mélyébe s kihörpentve a harmadik pohár anisettet, gondolá magában, hogy erre ugyan kellett volna valamit mondani, de mit?
Timár pedig visszament a látogatási terembe. Nemcsak a kalapjáért, a mit otthagyott, hanem egyébért is.
A teremben nem volt más, mint Timéa. Athalie és vőlegénye a mellékszobában voltak.
Timár kigyuladt arczán Timéa észrevette a nagy változást. A mindig szelid, alázatos arcz most büszke volt és indulattól átszellemült, a mi azt egyszerre széppé tette. Sok arcz megszépül, ha a szenvedély átlobog rajta.
Egyenesen odament Timéához, ki a nászruhára arany rózsákat himzett ezüst levelekkel.
– Timéa kisasszony! szólt forró mély hangon. Én most kegyedtől búcsút veszek. Legyen ön boldog: legyen ön még sokáig gyermek. De, ha egyszer eljön egy olyan óra, a melyben ön boldogtalannak fogja magát érezni, gondoljon rá, hogy van egy jó ember, a ki önért…
Nem tudta tovább kimondani. Hangja elakadt, szive elszorult.
Timéa kiegészíté az elakadt szót.
«Háromszor…»
Timár megszorítá Timéa kezét s súgva rebegé: «Örökké».
Azzal meghajtá magát s eltávozott, a nélkül, hogy a mellékszobában levőknek alkalmatlankodott volna.
Nem jött ki a száján a szó, hogy «Isten önökkel!» Oh! hisz e perczben arra gondolt: hogy Isten elvegye kezét erről a házról.
Timéa kiejté kezéből a himzést s mereven nézett maga elé, még egyszer sohajtva: «háromszor». Az aranyfonál kicsúszott a tű fokából.
Mikor Timár lement a lépcsőn, megint elhaladt ama két márvány oszlop mellett, a mik a lépcsőpadmalyt tartották.
Minő dühvel ütött rá az oszlopra öklével!
Vajjon megérezték-e azok odafenn azt az ütést? Nem mondta meg nekik a megrázkódó épület, hogy siessenek imádkozni, mert a fejükre szakad a tető? Azok nevetnek a megtréfált gyermek fölött, ki oly sietve himzi menyasszonyi köntösét.
EZ IS EGY TRÉFA.
Az új nemes Levetinczynek nagy hire volt már nemcsak Magyarországon, de Bécsben is.
Azt mondták róla, hogy «arany ember!» a mihez hozzányúl, az aranynyá válik! a mit ő megkezd, az aranybánya. Itt van az aranybánya, nem a Csetátye Máreban, nem Selmecz alatt, nem Vöröspatakon.
Főtudomány az, hogy «előbb» megtudja az aranybányász, mint üzlettársai, hogy a magas kormány minő nagy vállalathoz szándékozik hozzákezdeni. Ebben a tudományban volt Timár tökéletes.
Ha Timár valami vállalkozáshoz kezdett, mint a raj, tódult utána az üzérek serege, azt tudta mindenki, hogy ott arany van, csak fel kell venni.
De nemcsak ezért hitták Timárt arany embernek, hanem még másért is.
Azért, hogy soha sem csalt, nem csempészett.
Nagy vállalatoknál elég nagy a tisztességes nyereség is; a ki lop, csal még azon felül, az bolond ember, mert bevágja az aranytermő bánya útját, s elveszti a kirabolt eret. A ki egy garas nyereséggel beéri egy forint után, az derék, becsületes ember; de egy milliónál az ötvenezer forint, s hozza maga után a másik milliót. Csak nem kell vele csúnyául bánni. A szerencse istennője ugyis elég decolletirozva jön elénk, nem kell még az utolsó kis tuniquet is lehúzni akarni róla, mert akkor megapprehendál.
S ebben volt Timárnak a helyes tapintata. Nagy pénzeket nyert, mert nagyokra vállalkozott; de nem csalt, nem lopott soha, mert nem is koczkáztatott soha. Nyereségéből azoknak is bő részt juttatott, a kiktől függött, hogy egy vállalatot megkapjon és jutányos föltételeket kapjon, s ez által nyitva tartá maga előtt folytonosan az arany bányát.
Sőt néha valóságos nyereséget is hozott az államnak olyan cselszövények fölfedése által, mikben az állam pénztára ellen összeesküvő versenytársai lettek kijátszva. Ebben aztán a versenytársak romlása is egyik haszon volt. No azok nem is mondták arany embernek; de a kormánykörökben az volt a neve, s a szegény köznépnél szintén.
Egyszer elkezdett szőlőket vásárolni a Monostoron.
A Monostor egy magas domb Uj-Szőny fölött, melyet az ujabbkori német hadászok «Sandhügel»-nek neveznek: homokdomb. Innen is sejtheti mindenki, hogy nem valami pompás bor teremhet rajta. Valami közönséges bort termő szőlő pedig urfélének nem való, mert nem fizeti ki a munkáltatást. És Timár mégis összevásárolt valami tiz holdat.
Az üzletvilágban ez szemet szúrt. Mit akar ez ott? ott valami aranybánya lesz?
Brazovics úr azt hitte, hogy helyes nyomra akadt; megrohanta Kacsuka urat saját odujában.
–
No, fiamuram, most mutassa meg, hogy igazán hű emberem, hogy igazán apjának tekint. Vallja meg, hogy a kormány a Monostoron várat akar építeni. No, ne ellenkezzék. Én tudom, hogy ön a hivatalát koczkáztatja, ha ilyen titkokat elárul. Én tudom, hogy ez becsületbeli dolog. De én becsületem szentségére esküszöm, hogy el nem árulok senkinek semmit. Csak nekem mondja meg igazán. Tüzes harapófogóval sem hagyom kicsikartatni magamból a titkot. Látja, ez a gazember Timár most ott vásárol telkeket nyakrafőre, ennek már elárulta valaki. Ne engedjük neki oda egészen a kövér falatot. No ugy-e, hogy várat fognak építeni a Monostorra?
Kacsuka úr aztán csak ki hagyta magából szorongattatni, hogy hát igen. El van határozva a Hofkriegsrathban, hogy Komárom erődítéseit odáig kiterjesztik.
Oh! be kedves tudomány volt ez Athanáz urnak. De sok szép százezer forintot besöpört ő hasonló alkalommal, mikor előre összevásárolta a kisajátítandó vityillókat s eladta őket a kormánynak, mint palotákat.
Csak még az erődítési tervet szerette volna látni; azért könyörgött nagyon szépen leendő veje urának, csak azt mutassa meg, csak egy pillanatra.
No hát meg hagyta neki nézni azt is Kacsuka úr.
Athanáz úr mindent megtudott aztán abból. Milyen darabot fog kisajátítani a kormány? mely telkek esnek az erődítési vonalba? Ez a gézengúz Timár csakugyan kikereste magának azt a helyet, a hová a fellegvár jön.
«És minő kulcs van megállapítva a kisajátítási árra nézve?» Ez ám a főkérdés.
De már ennek az elárulása Kacsuka urtól csakugyan kriminálitás volt. Azt is elmondta Athanáz urnak.
Az van megállapítva kulcs gyanánt, hogy a legutolsó vételárnak kétszeres összegét fizeti a kormány.
–
Elég! kiáltá Athanáz úr, megcsókolva leendő veje urát. Elég! A többi az én dolgom! A százezer forint itt lesz az asztalodon esküvő napján. Elég!
Azzal rohant a munkának.
Pedig nem volt «elég», a mit megtudott, még valamit jó lett volna megtudakolnia Kacsuka urtól; s azt a valamit Kacsuka úr el is mondta volna neki, ha már ennyit elmondott; de hát Athanáz úr nem kérdezte tőle s így tudatlan maradt felőle, s aztán úgy járt, mint a vak légy, a melyik az ablaknak repül. Kacsuka úr pedig nem kivánta már a százezer forintot sem, és a mi vele jár sem. Ha meglesz, nem bánja, de ha nem lesz, sem bánja.
Brazovics úr azonnal vágtatott Uj-Szőnybe s járta sorba a szőlős gazdákat, hogy ki adja el a szőlőjét? Vette tőlük, a hogy adták, a ki nem akarta adni, annak háromszoros árakat igért. Hiszen annál jobb rá nézve, mentül drágábban veszi; a kisajátítási kulcs szerint ugyanannyi a saját nyeresége.
Hanem ez azután a többi spekulánsok figyelmét is megragadta. Jöttek a versenytársak is a szőlőkért árverezni; a szegény monostori sárfehér és juhfarku soha el nem tudta gondolni, hogy lett ő belőle olyan hires bor, hogy még szüret előtt lefoglalózzák? A szőlőárfolyam végre ott állt meg, hogy a mely telkekért a terv elárulása előtt legfeljebb százezer forintot fizetett volna a kormány, az új bevásárlók kezéből azokat most már ötszázezerért kaphatta meg. Maga Brazovics úr százezer forintig vásárolt belőle, pedig ugyan nagy kínnal szerezte a pénzt: potom árért adta a gabonáját; hajóin túladott, nagy kamatot fizetett, rábízott idegen pénzekhez hozzányult. Hanem hiszen ezuttal bizonyosra játszott. Timár is benne van a dologban! Az ugyan legrosszabbul járt, mert még ő nagyon olcsón vásárolt; keveset fog nyerni. De mivel ő is benne van, a dolog bizonyos, s a spekulánsok még ez évben megkapják az egész nyereséget. Hisz az állam fizeti, annak pedig mi adjuk a pénzt; tehát tulajdonképen csak a magunk pénzét veszszük vissza.
Timár pedig ezuttal is ravaszkodott. Ez egy kimért csapás volt tőle Brazovics Athanáz fejére.
Timár azt is tudta, a mit Athanáz úr elmulasztott Kacsuka urtól megkérdezni.
Mert az mind igaz volt, hogy a kormány a komáromi várerődítést nagy mérvben szándékozik kiterjeszteni s ahhoz még ez évben hozzáfognak. Csak az volt a nagy kérdés, hogy hol kezdik el?
Mert az harmincz évi munka.
Timár nagyon gonoszul tréfálta fel a versenytársait. Azok ugyan meg fogják átkozni.
Hanem mint jó kereskedőnek mindig gondja volt rá, hogy mikor valami olyan dolgot mível, a miért sokan elátkozzák, ugyanakkor egy másik olyant kövessen el, a miért még többen áldani fogják, úgy, hogy az átok és áldás mérlegének egyenlősítése után még mindig maradjon a részére egy kis «Saldo-Vortrag» az «áldás» táblázatra.
Timár oda hivatta magához Fabula Jánost.
– János! mondá neki, kend öreg legény már, meg van törve a sok fáradságtól; nem jó volna-e már valami pihenésre gondolni?
Fabula János egészen rekedt volt már, úgy beszélt, mintha a sugólyukból valami darabot sugna a szinészeknek.
– Bizony, nagy uram, magam is azon gondolkozom már, hogy odahagyom a vizet s valami földi foglalatossághoz látok. Nem jók már a szemeim. Legjobb szeretném, ha betenne nagy uram uradalmába valami sáfárnak vagy kulcsárnak.
– Én jobbat tudok annál kend részére, János! nem él kend meg már abban a rácz világban odalenn. Itt meg hozzá van szokva a komáromi fehér czipóhoz. Legyen kend szekeres gazda.
– Az volna nekem jó; hanem hát kettő hiányzik belőle: a szekér meg a gazdaság.
– Majd megjön mind a kettő. Valami jutott eszembe. A város most árverezteti a Vág-Duna melletti régi marhalegelőt. Menjen oda kend, és vegye meg az egészet.
– Hohó! nagy uram! szólt rekedt nevetéssel Fabula János. Hiszen ha én azt megvenném, soha akkora kétszarvú állat azon a legelőn nem járt, mint a mekkora én lennék. Hiszen puszta föld az, nem terem azon más, mint széki fű, herbaté; én pedig azt a patikában nem árulom; aztán meg iszonyu darab föld az; sok ezer forint kell ahhoz.
– No csak ne okoskodjék kend, hanem tegye azt, a mit én mondok. Menjen oda. Itt van kétezer forint bánatpénz; ezt tegye le az árverésnél; aztán igérjen rá, míg rajta marad; de senkinek másnak azt a darab földet át ne engedje; a mennyiért rajta hagyják, annyiért tartsa meg; senkivel meg ne oszsza, akárki ajánlkozik hozzá társnak. A mit majd fizetni kell érte, azt én kölcsön adom kendnek; megadhatja nekem, majd ha lesz, nem kérek tőle kamatot, sem a kölcsönről nem kérek irást; becsületre megy az egész alku. No hát csapjon a tenyerembe.
Fabula János nagyon csóválta a fejét.
– Semmi kamat; semmi irás; tenger sok pénz, rossz parlag föld! Mégis csak az lesz ennek a vége, hogy engem elébb-utóbb becsuknak, s lehuzzák a lábamról a csizmát.
– Ne féljen kend semmit, János. Egy esztendeig kendé lesz az a föld, a mi haszon lesz rajta azalatt, az minden bizonynyal a kendé marad.
– De hát mivel szántsam fel, s mit vessek bele?
– Sehogy sem szántja fel s nem vet bele semmit; hanem most menjen és végezze, a mit mondtam. Azért lesz azon aratás. De ezt ne mondja senkinek.
Fabula János hozzá volt szokva, hogy Timárnak minden tettét és mondását a legnagyobb ostobaságnak tartsa a priori; de a mellett
mindent végrehajtson föltétlen engedelmeskedéssel, mivel hogy a posteriori arról kell meggyőződnie, hogy ezek a hallatlan ostobaságok mind válogatott bölcseség következményeit szülik magukból. Azért ugyan ostobaságok maradnak; hanem hát ennek az embernek valami spiritusa van.
Annálfogva cselekedett úgy, a hogy Timár tanácsolta.
S már most nyissunk tért e sajátságos eljárás magyarázatának.
Az egész erődítési terv a komáromi vár körül igaz és való volt.
Az udvari hadi tanács elhatározá e várnak nagyszerű táborhelylyé átalakítását. S e czélból kimerítő tervek készültek, a mik magukban foglalák a monostori fellegvár építését s azt a hosszu erődvonalat, mely a Vág-Dunát a győri Dunaággal összekötendő volt, a mit most Nádorvonalnak hínak, s melynek homlokzata a monostori körönd ágyúival összeműködve, az egész várat és várost egy erődített gyűrűbe foglalná bele.
A munka bevégzése harmincz-negyven évi időre lett kiszámítva. A költség ugyanannyi millióra.
A terv létesítése minden bizonynyal el lett már határozva az összes kormánytanácsban. Erre föltétlenül lehetett már számítani.
Csak egy esély forgott fenn, a mit a Hofkammernek adott a szájába valami besugó.
Az, hogy ha nem egyszerre fognak hozzá az erődítés minden szakaszához, akkor fölösleges lesz egyszerre kisajátítani a tervbe eső valamennyi telket. Elég lesz egyelőre a két Dunaág közötti Nádorvonal számára szükséges helyek kisajátítása, a monostori kisajátítás maradhat még húsz esztendeig is.
Csakhogy az üzérek, a kik ez új erődítéseknek neszét vették, épen a monostori homokdombra vetették minden iparkodásukat, a két Duna közötti térre nem gondolt senki; ott egy roppant területet,
melyet a város árvereztetett, Fabula János uram vehetett meg húszezer forintért.
Már most, ha a monostori kisajátítás elmarad, akkor majd csak húsz év múlva kerül rá a sor, s ez idő alatt a semmi hasznot nem hajtó szőlőkbe vert pénzük a spekulálóknak másfélszer föleszi magát kárba veszett kamatokban.
Ezt a tréfát szerezte meg Timár versenytársainak s azok között a legdühösebbnek, Brazovics Athanáznak; mert a mint ő a monostori telkeket megvette, azonnal elkezdett minden eszközt megmozgatni, hogy a bécsi kormányban érvényre ne jusson a Hofkriegsrathnak az a szándoka, hogy az erődítési tervet egyszerre minden ponton megkezdjék.
Igy állt ez az ügy három nappal Athalie menyegzőjének határnapja előtt.
Két nappal a menyegzői nap előtt Fabula János uram röpült be Timár úr folyosójára.
Igen is, röpült. Köpönyeg volt rajta, a mi röptében beillett neki szárnynak.
«Tízezer! Húszezer! Negyvenezer! Commissió! Fizetés! A császár, a király! Puszta legelő! Aratás!»
Ez így dült belőle; összefüggés nélküli szavak, miket végre Timár ekként szedett neki rendbe:
– Jól van, János. Tudom, mit akar mondani. Ma volt kinn a bizottság megszabni a földek értékét, a mik az új erődítési vonalba esnek. A kend birtokát, a mit vett húszezer forinton, kisajátították negyvenezer forintért. Most a fölösleg a kend haszna. Ez volt az aratás. Ugy-e, így mondtam?
–
Így mondtad, uram, eszem azt az «aranyszáju szent Jánosi» beszélődet. Hiszen így van ez, már most látom. Húszezer forintot kapok most ingyen, azt is látom; soha életemben annyi pénzt nem kerestem a két tenyeremmel. Húszezer forint! Meg vagyok bolondulva! Az eszem tótágast áll bennem. Engedje meg nagy uram, hogy egy czigánykereket vessek.
Timár megengedte.
Fabula János vetett aztán nem egy czigánykereket, hanem hármat, végig a folyosón. Aztán vissza megint három czigánykereket, mely után ismét talpra állt egyenesen Timár előtt.
– Így ni! Már most értem a dolgot. Tehát az a sok pénz most az enyim! Megyek. Megveszem a zsidó templomot.
(S ne hogy valaki azt higyje, hogy ez utóbbi mondat valami rossz élcz volt Fabula Jánostól, meg kell mondanunk, hogy az akkori viszonyok között az Izrael vallását követő lakosok egy új imaházat kényszerülvén építeni a gróf Zichy-féle nemesi telken, a régibb héber imaház csakugyan árverés alá volt bocsátva, s az Fabula Jánosnak különösen megtetszett.)
De minekelőtte azt megvette volna, még az nap hatszor ellátogatott Timár urhoz; egyszer a feleségét hozta el, másodszor az eladó leányát, harmadszor a menyecske leányát, negyedszer az iskolából kikerült fiát, ötödször az iskolába járó fiát; a felesége hozott Timár urnak pompás domboru, barna-piros hátu komáromi fehér czipót, mosolygó aranyszín gyürkével az oldalán, a menyecskeleánya hozott neki egy tál felséges méz édes csiramálét; az eladó leánya egy mézeskalácsból, piros tojásból, aranyfüstös diókból s különféle czifra papirosokból mesterségesen összeállított «mátkatálat»; a nagy suhancz hires madarász volt, az hozott neki egy kaliczkát, tele stigliczczel meg vörösbegygyel, az iskolás gyerek pedig hozott neki egy verses köszöntőt. Egész nap ott hálálkodtak neki, s este későn mind a hatan odajöttek az ablaka alá elénekelni: «oh! mely boldog az oly ember éltében!»
…
De hát még majd a versenytársak, és azok közt Brazovics úr, mit fognak neki hozni és énekelni, ha megtudják, hogy mibe mártotta őket bele a monostori vásárlással!
A MENYASSZONY-KÖNTÖS.
Csak három nap volt még hátra a menyegzőig.
Vasárnap délután Athalie kisasszony elment sorba látogatni leánykori barátnőit. Ilyenkor az a kiváltságuk van a kisasszonyoknak, hogy egyedül tehetnek látogatást, anyai kiséret nélkül; hisz annyi titkos mondanivalójuk lehet egymás között, utoljára leánykorukban.
Tehát Zófia asszony is otthon maradhatott. Ő örült annak legjobban, hogy van valahára egy nap az esztendőben, a mikor nem kell látogatóba menni, látogatást várni, leányt strázsálni, német társalgást hallgatni, a miből ő egy szót sem értett, hanem otthon lehet maradni, s visszagondolni boldog szobaleánykorára, mikor egy ilyen szabad vasárnapi délután teleszedte kötényét főtt kukoriczával, aztán kiült a lóczára s egész estig hámozta a kukoriczát és eszegette szemenkint s közben pletykázott vidám cselédpajtásnőkkel.
A szabad nap, a főtt kukoricza most is csak megvolna, csupán a cselédpajtás hiányzik a konyhalóczáról. Zófia asszony még a szobaleányt és a szakácsnőt is elbocsátotta sétálni, hogy egyedül maradhasson a konyhában; mert főtt kukoriczát szobában enni nem lehet, az elszórandó héjak miatt.
Aztán csak került rangjához illő társaság is. Odasompolygott hozzá Timéa. Annak sem volt már semmi dolga; a himzet elkészült a menyasszonyi ruhán, most már a szabónál van az, a ki azt bizonyosan el fogja készíteni az utolsó napnak az utolsó órájára.
Timéa épen odaillett Zófia asszony mellé a lóczára. Ez is olyan eltürt lény a háznál, mint ő. A különbség kettőjük között csak az, hogy Timéa azt hiszi magáról, hogy ő kisasszony, míg mindenki tudja
róla, hogy ő csak cseléd; Zófia asszonyról pedig mindenki tudja, hogy ő úrasszony; de ő maga azt hiszi magáról, hogy ő csak cseléd.
Tehát Timéa odabujt Zófia asszony mellé a kis padra, mint a hogy szoktak pesztonka és szakácsnő, a kik egész héten mindig teszik és tűrik a veszekedést, vasárnap aztán egymás mellé ülnek és pletykáznak.
Csak három nap volt még hátra a menyegzőig.
Timéa széttekintett félénk figyelemmel, ha nem hallgatódzik-e valaki? s aztán azt kérdé súgva Zófia asszonytól:
– Zófia mama, mondja meg nekem: milyen az az esküvő?
Zófia asszony vállai közé húzta a fejét, dönczölő rázogatással, mint mikor valaki befelé nevet, s ravasz szemeivel a kérdő gyermekre sandított. Igazi vén cselédi rosszalkodással kapott a kis cseléd nevetséges gyöngéjén, hogy azt azután megtódítsa.
– Hjaj, te Timéa, kezdé mesemondó ájtatossággal, az nagyon szép dolog; hiszen majd meglátod.
– Egyszer már meg akartam lesni a templomajtóból, gyóná meg őszintén a leány, odalopóztam, mikor egy olyan esküvő készült odabenn; de nem láthattam többet, mint mikor a vőlegény meg a menyasszony odamentek egy szép aranyos almárium elé.
– Az az oltár!
– Akkor egy rossz gyerek észrevett s kikergetett a templomból: «Kimégy innen, te török leány!» Én aztán elszaladtam.
– Hát tudod, kezdé a magyarázatot Zófia asszony, szemenkint hámozgatva s rakva a szájába a főtt kukoriczát, azután azt csinálják, hogy előjön a tisztelendő úr, a pópa, a fején van egy arany süveg, a vállán nagy arany csattos himzett köpönyeg selyemből; kezében egy nagy kapcsos könyv. Abból olvas és énekel gyönyörűségesen. A vőlegény meg a menyasszony letérdelnek az oltár zsámolyára. Akkor
aztán megkérdi a vőlegénytől meg a menyasszonytól, hogy szeretike egymást?
– S azután felelni kell?
– Hát persze! nem csak azt kell megmondani, hogy szeretem, hanem azután még abból a könyvből felolvassa a pap először a vőlegény előtt, azután a menyasszony előtt az esküvést, hogy ők egymást ezután is mindig szeretni fogják, soha el nem hagyják, holtig egymáséi maradnak, s megesküsznek az atya, fiu, szent lélekre, a boldogságos szűzre és minden szentekre, örökkön örökké
Amen. Az egész khórus énekli utána az Ament.
Timéa fázósan borzongott össze.
– Akkor azután a pap előveszi egy ezüst tálczáról a két jegygyűrűt s az egyiket a menyasszonynak, a másikat a vőlegénynek az újjára húzza, s azután a kezeiket egymásba teszi, azokat egy aranyos övvel bepólálja. Azalatt a kántor meg a khórus orgonaszó mellett énekelik, hogy «Goszpodi Pomiluj, Goszpodi Pomiluj».
Ah! milyen bűbájosan hangzó szónak tetszett ez Timéa előtt! Goszpodi Pomiluj! ez bizonyosan valami áldásthozó bűvige lehet.
– Azután leterítik a vőlegényt is, a menyasszonyt is egy vég nehéz virágos selyemmel, tetőtől-talpig, s azalatt, míg a pap rájuk olvassa az áldást, a két násznagy két ezüstkoronát tart a fejük fölött.
– Ah!
Zófia asszony kapott a gyermek érdekeltségén s hozzálátott annak a képzeletét felgyujtogatni az oltári gyertyákkal.
– Ezalatt folyvást énekli a khórus a «Goszpodi Pomiluj»-t. Akkor a pópa a kezébe veszi az egyik ezüstkoronát s odanyujtja azt a vőlegénynek, hogy csókolja meg. Mikor az megcsókolta, szépen a fejére teszi s ezt mondja hozzá: «Én tégedet, Istennek szolgáját megkoronázlak ezen Isten szolgálójának urává!» Azután pedig veszi a másik ezüst koronát, s azt megcsókoltatja a menyasszonynyal.
– Azt is megkoronázza?
– Azt is.
– Hát annak mit mond?
– Annak meg azt mondja: «Én tégedet, Istennek szolgálóját megkoronázlak ezen Isten szolgájának asszonyává.»
– Nagyon szép! Az igen szép!
– Akkor azután a diakónus elkezd imádkozni az új párért, s azalatt a pópa megfogja a kezeiket s háromszor körülkerüli velük az oltárt. Mikor az megvan, akkor a násznagyok leveszik róluk a selyemterítőt, a mivel le voltak takarva mind a ketten. A tenger sokaság ott a templomban ezt mind nézi s úgy suttogják az emberek: «Jaj, de drágalátos szép menyasszony! Jaj de gyönyörű egy pár!»
Timéa szűzies ábránddal bólintgatta fejét, mintha úgy találná, hogy ez jól is van így s nagyon szép lehet.
Zófia asszony nagy lélekzetet vett a tovább mondandókhoz.
– Akkor aztán a pópa egy arany poharat hoz elő, abban bor van. A vőlegény és a menyasszony isznak abból egymásután.
– Igazi bor van abban? kérdé Timéa ijedten. A hajadoni irtózat a bortól, összekerült a mohamedán bortilalom emlékével egyszerre.
– Hát persze, igazi bor. Azt ki kell nekik inniok. A vőfélyek és nyoszolyólányok azalatt mézben főtt búzát hintenek reájuk. Abban van az áldás. Jaj, hallod-e, nagyon szép ez!
Timéa szemei a delejes álom látnoki tüzével ragyogtak. Végigképzelte ezt a titokteljes jelenetet, mely félig vallási mysterium, félig szívbeli talány, s egész alakja remegett tőle.
Zófia asszony pedig úgy nevetett magába befelé, s fojtogatta a nevetés vágyát főtt kukoriczával.
Jó mulatság volt ez nagyon.
Kár, hogy félbeszakítást szenvedett. A konyhaajtóhoz férfiléptek közeledtek, s egyenesen benyított valaki.
Minő rémület! Ez a valaki Kacsuka úr volt.
Huh, be megijedt Zófia asszony. Mert, hogy csak papucs volt a lábán, s a köténye tele kukoriczával. Mit rejtsen el hamarább? De jobban megijedt Timéa; pedig neki nem kellett semmit elrejteni.
– Bocsánat! szólt Kacsuka úr családias otthonossággal, odaelől minden ajtót zárva találtam, azért kerültem a konyha felé.
– Igen ám! sikoltozék Zófia asszony, a leányom elment vizitába a barátnéihoz. A cselédeket eleresztettem a templomba; csak magunk vagyunk itthon ketten. Azért ülünk itt a konyhában, a míg a cselédek visszajönnek. Engedelmet kérünk a kapitány úrtól, hogy ilyen neglizsében vagyunk.
– Nem tesz semmit, Zófi mama, szólt a kapitány nyájasan, hát akkor én is itt maradok a konyhában.
– Oh! kérem, azt meg nem engedhetem. Itt a konyhában! Az sincs, a hová leültessük a kapitány urat…
Zófia asszony igazán zavarban volt. A vizitszobába nem vezetheti a kapitányt, mert ő maga nagyon konyhához van öltözve, Timéát nem küldheti be vele, a míg maga átöltözködik, mert az nem illenék; hanem a kapitány ügyes hadfi volt, minden helyzetbe beletalálta magát.
– Soha se czeremóniázzon velem, Zófi mama, itt van, leülök erre a kannára, nagyon jó hely ez.
S leült a fa-kannára Timéával szemközt.
De már most még a kukoricza volt a nagy baj. Abból is kisegítette Zófia asszonyt a kapitány.
– Zófi mama tán bizony kukoriczát majszol? Soh se restelje. Jó az vasárnap délután. Adjon nekem is ide a sipkámba egy marokkal, én is szeretem.
Zófia asszony tökéletesen le volt főzve a kapitány által, mikor azt látta, hogy ez a sipkájába töltött népies csemegét csakugyan megeszi, még pedig hámozatlan és egész marokszámra. Ez egészen népszerűvé tette a kapitányt a nagyasszony előtt.
– Hát épen arról beszéltem Timéának, kezdé a társalgást Zófia asszony, hogy Timéa azt akarta tőlem megtudni, hogy vajjon milyen lehet az a keresztelés?
Timéa már futni akart, ha Zófia asszony az igazat megmondja; hanem Zófia asszony nem azért volt eladó leány mamája, hogy a véletlenül belépő látogató előtt extempore másra ne birja fordítani a beszédet.
– Azt magyaráztam neki, hogy milyen az a keresztelés. Attól ijedt meg. Nézze, hogy remeg! Mert azzal ijesztgettem, hogy bepólálják őtet is egészen, mint a kis babákat, mikor keresztelni viszik, s azután sirni kell neki is. No ne félj no, nem úgy lesz. Csak tréfából mondtam. Azért van legjobban megijedve, mert azt tudja, hogy a kereszteléssel egészen elrontják a frizuráját.
Jó lesz egy szóval megemlékezni Timéa frizurájáról is.
Gyönyörű haja volt, hosszú és tömött. Athalienak az a tréfás mulatsága volt ezzel a szép hajjal, hogy a fodrásznőjével mindenféle csodásnál csodásabb csavarítmányokat készíttetett belőle. Egyszer magasra felfeszítette az egész haját Timéának, simára kent halántékokkal, s felül tornyot építtetett belőle; másszor széthúzatta kétfelől, szárnyformára, denevér alakra, majd meg kétfelől kosszarvakat csavartatott a hajából, hátul kuszán hagyva a fejét s minden haját füleire tapasztva; hordatott a gyermekkel olyan hajdivatokat, a minőket soha senki sem viselt, nevetséges, furcsa, felötlő ékítményeket, és ezeknek létrehozásában nem kimélték a forró vasat, a sodronytekercset, a papillotokat, a kefét, a
Welcome to our website – the perfect destination for book lovers and knowledge seekers. We believe that every book holds a new world, offering opportunities for learning, discovery, and personal growth. That’s why we are dedicated to bringing you a diverse collection of books, ranging from classic literature and specialized publications to self-development guides and children's books.
More than just a book-buying platform, we strive to be a bridge connecting you with timeless cultural and intellectual values. With an elegant, user-friendly interface and a smart search system, you can quickly find the books that best suit your interests. Additionally, our special promotions and home delivery services help you save time and fully enjoy the joy of reading.
Join us on a journey of knowledge exploration, passion nurturing, and personal growth every day!
