Other documents randomly have different content
lélek veszett már azért oda.»
Nem tágít a fiú, ha addig él is; egy élete, egy halála.
«Köszönd annak a földbe ásott ártatlan anyádnak», mondja a dev-anya. Azzal maga mellé ülteti a fiut és oktatja az útra: «Hajnal hasadtakor útra kelsz és addig meg sem állsz, míg egy kút meg egy erdőség nem bukkan eléd. Ebben az erdőben vedd elő a nyilad, fogj vagy öt-, tiz madarat elevenen, oda viszed őket a kúthoz, elmondasz elébb két rend imádságot, aztán beledobod a madarakat a kútba és lekiáltasz a kulcsokért. Erre egy kulcsot dobnak majd fel a kútból, magadhoz veszed és megint útra kelsz. Egy nagy barlang elé fogsz kerülni, az ajtaját kinyitod a kulcsokkal és mihelyt beteszed a lábad, kinyújtod a nagy sötétben a jobb kezed, megragadod a mi belé akad, hamarosan visszafordulsz és a kulcsokat ismét visszadobod a kútba. De mindez alatt vissza ne nézz, különben Álláh irgalmazzon lelkednek».
Másnap virradóra útra kel a fiu, fog vagy öt-tiz madarat az erdőből, kézrekeríti a kulcsot, kinyitja vele a barlang ajtaját és «Já Álláh» kinyújtja a jobb kezét, megragad vele valamit és azzal vissza se nézve lovára kap, testvérkéje házikójáig meg sem áll.
Csak akkor vette igazán szemügyre, hogy mi van a kezében. Se több, se kevesebb, mint egy ág a tündérkirályné kertjéből. De milyen ág volt ez. Tele apró galyacskákkal, galyak tele levélkékkel; a hány levél annyi madár, a hány madár annyi hangja. Olyan éneklés, olyan dallás, hogy a ki halotta, egész odáig volt tőle. Bezzeg majd felverte az öröm a házat.
Másnap megint hozzálát a fiu a vadászáshoz, és amint javában űzi a vadat, megint meg találja a pádisá látni. Egy-két szót vált a fiuval, azzal megy a palotájába, de még nagyobb betegje lett a fiunak, mint annak előtte volt.
Szedelőzködik a bába, megy ismét a házikóba, hát ott a lány kezében a tündérág.
«No lányom – köszönt be a bába, – nem megmondtam? De ez még mind semmi. Ha a tündérkirályné tükrét hozná el a testvéred, tudom Istenem, ezt az ágat a kezedbe se vennéd. Csak azon mód rimánkodj érte, mint a tövisért.»
Még jóformán el se ment a boszorkány, már úgy neki kezdett a lány a rívásnak, hogy alig tudta a bátyja megvigasztalni. Meg-meg nyakába veszi a világot, egyenesen az ördögök anyjához, és úgy elrimánkodik előtte a tükörért, hogy nem tudott neki a dev-asszony ellentállani.
«Köszönd annak a földbe ásott ártatlan anyádnak – mondja neki az anyó – különben ezer lelked is oda veszett volna.» Oktatja a fiát, merre menjen, mit csináljon és úgy ereszti útnak.
Veszi vasbotját a kezébe, vassaruját a lábára és ahogy előre megmondta neki a dev, rátalál a két kapura. Az egyik nyitva volt, a másik zárva. Fogja, a nyitott kaput bezárja, a bezártat kinyitja és amint belép rajta, ott egy másik kapu. A kapu előtt egy oroszlán meg egy juh, az oroszlán előtt fű, a juh előtt hús. Veszi a húst, teszi az oroszlán elé, veszi a füvet, teszi a juh elé, és bántatlanúl hagyják bemenni. De ott egy harmadik kapu, előtte meg két kemencze, az egyikben tűz ég, a másik kihamvadt. Az égőt kioltja, a kialudtban tüzet rak, és azzal a kapun át a tündérkertbe, a kertből a tündérpalotába. Veszi a bűvös tükröt és amint siet ki vele, olyat kiáltanak rá, hogy ég-föld rengett belé.
«Égő kemencze fogd meg», kiáltozzák a palotából, a mint a kemencze mellett elhalad.
«Nem én – szól vissza a kemencze – ha ez nem olt ki, még most is égek.» A kialudt kemencze sem akarta megfogni, mert a fiunak köszönhette, hogy újra tüzet raktak benne.
«Oroszlán tépd szét», kiáltozzák a palotából, amint az állatok mellett halad el útja.
«Nem én – válaszol az oroszlán – ennek a jóvoltából jutottam a húshoz.» A juh sem akarta megragadni, mert a fiu segítette a fűhöz.
«Nyitott kapu ne ereszd ki», kiáltják ismét bentről.
«Dehogy nem eresztem – szól a kapu – ha ez be nem zár, még most is nyitva volnék.» A bezárt kapu is utat nyitott neki és nem telik bele sok idő, otthon az aranyhajú, örömére testvérének. Belenéznek a tükörbe, hát hatalmas Álláh, benne az egész világ. Eszébe se jut a lánynak a tündérág, egyre a tükörben a szeme.
Megint vadászni jár a fiu és hogy hogy nem, ismét szeme elé kerül a pádisának. De harmadszorra annyira elfogja szívét a szeretet, hogy félholtan viszik a palotájába. Ismét megtudja a boszorkány a dolgot.
Szalad a lányhoz és tele beszéli a fejét, hogy addig ne nyugodjék ám, míg a tündérkirálynét el nem hozza a testvére. «Ebbe csak beletörik a fejszéje,» gondolta magában. A lány előre is örűlt már a szép tündérnek, és alig győzte várni a bátyját.
Csak úgy özönlött a könnye, mikorára a testvérkéje megjött, mintha csak fellegből ömlött volna. Hiába mondja a fiu, hogy milyen messze, milyen bajos az út odáig, tündérkirályné kell a lánynak.
Ismét útra kél, beállít az ördög-asszonyhoz, a kezét szorítja, a lábát csókolja, a lábát szorítja, a kezét csókolja, segítsen még egyszer a baján. Csak elbámúl az asszony annyi bátorságon és váltig beszéli le a szándékáról, mert nincs annyi lelke, a mennyi odaveszhetne.
«Nem én anyácskám, – mondja a fiu – halni meghalok, de visszatérni nem fogok nélküle.»
Mit csináljon a dev-asszony, ismét megmutatja neki az utat. «Azon az úton haladj, a honnan az ágat vetted, arra is el kell menned, a hol a tükröt találtad. Egy nagy-nagy sikságra érsz ezen a két bejáraton túl, de nem nézel se jobbra, se balra, egyre csak előre a koromsötétségben. Ha majd kivilágosodik, meglátsz egy nagy
czipruserdőt, az erdőben egy nagy temetőt, itt vannak mindazok kővé válva, a kik a tündérkirályné után áhítoztak. Itt se állasz meg, hanem méssz a királyné palotájáig és ahogy csak erődtől telik, kiáltod a nevét. Hogy aztán mi történik veled, magam sem tudhatom.»
Útnak indul másnap a fiu, megimádkozik a kút mellett, benyit a kapukon, elér a nagy sötéthez, de se jobbra, se balra, egyre előre tart. Egyszerre csak kivilágosodik, egy nagy czipruserdő terül el előtte, fája az eget verdesi, koronája sírkövekre hajlik. Pedig nem is temető, hanem embernyi kövek, se szeri se száma. Pedig nem is kövek, hanem megannyi ember, kővé válva kővé fagyva. Se szellem se ember, se nesz se hang, csakúgy borsódzik a fiu háta; de összeszedi a bátorságát és folytatja az útját.
Néz előre, néz, csak úgy káprázik a szeme a vakító világosságtól és amint jobban szemügyre veszi, hát akár a nap, olyan csillogó egy palota. Összeszedi meglevő erejét, kiáltja a tündérkirálynét, hát csak elhal ajkán a szó és kővé dermed a teste egész a térdéig. Még egyet kiált, kővé válik köldökéig, még egy utolsót a hogy erejétől tellett, és köldökétől a torkáig, onnan a fejéig akár a többi sírkő.
De ehol a tündérkirályné, a két lábán ezüst saru, a kezében aranycsésze, fut a palota kertjébe, vizet merít a gyémántmedenczéből, és mihelyt rálocscsantja a fiura, életelevenség száll belé.
«No te ifju legény – szólal meg a királyné – nem elég, hogy a tündérágamat, aztán meg a tükrömet vitted el, de még harmadszorra is ide merészkedtél? Köszönd annak a földbe ásott ártatlan anyádnak, különben kővé válva kőnek maradtál volna. Szólj, mi hozott ezúttal ide?»
«Te érted jöttem», szól a fiu nagy bátran.
«No ha annyit szenvedtél miattam – szól a tündér – nem bánom menjünk.»
Azt is kivánta még a fiu, hogy a hány embert csak kővé változtatott, mindnek adja vissza az életét.
Megy a tündér a palotába, összeszedi kicsiny sulyú, nagy értékű drágaságait, felszerszámoz két lovat, az aranycsészébe meg vizet merít és alighogy ráfrecscsenti a kövekre, valamennyi uj életre kel.
Lóra ülnek és amint kiindulnak a tündérföldről, olyat rázkódik alattuk a föld, olyan szörnyet csattan az ég, hogy a hetedik menny első földnek, a hetedik föld első mennynek jött és ha a tündér ott nincs a fiu mellett, odáig lett volna nagy ijedtében. Vissza se néztek, úgy jutottak el a testvérkéjük házáig. No volt is nagy öröm meg vigaság, alig lelik a tündérkirályné helyét. De a fiunak se jött meg olyan hamar a vadászhatnékja, hanem «én a tiéd, te az enyém» szivet cseréltek a szép tündérrel.
Tudta a tündér a gyerekek meg az anyjuk esetét, bántotta az ártatlan anya sorsa és azt mondja egy reggel a fiunak: «Menj az erdőre vadászni, ha majd találkozol a pádisával, első dolga lesz, hogy meghiv a palotájába. Valahogy azt ne tedd, hogy el ne fogadd a meghivást.» Ugy is lett; alighogy egyet fordul az erdőn, előtte a pádisá és szóra szó, meghívja a fiut a palotájába.
Másnapra kelve költi a tündér a gyerekeket, összecsapja a két tenyerét, és hívja a laláját. Olyan egy arab pattant erre elő, hogy az egyik ajka az eget, a másik ajka a földet sepri és «Mit parancsolsz szultánom?», azt kérdi legott.
«Hozd elő az apám paripáját», parancsolja a tündér.
Eltünik az arab akár a szél, és egy pillanat alatt előttük egy paripa, párját még nem látta a világ. Rápattan a fiu a lóra, hát már várja az úton a pádisáék fényes kisérete.
– De nini, Uram bocsá, majd kifelejtettem a javát. Azt is meghagyta volt a tündér a fiunak, hogyha majd a palotában lesznek, vigyázza meg mikor nyerit a lova. Első nyerítésére siessen vissza, és harmadnapra ő hívja meg a pádisát.
Megy a fiu gyémántköves paripáján, utána a nagy díszes sereg, csak úgy köszönget jobbra, balra és amint megérkeznek a palotába, mindenfelől a nagy pompa, hogy soha olyat. Esznek isznak, mulatoznak, odáig a pádisá a nagy örömtől, de amint egyet nyerít a ló, kapja magát a fiu és akárhogy kérik, hogy maradjon még, nem hajt a szóra. Lovára kap, meghívja ő is a pádisát és indul vissza a tündérhez meg a testvéréhez.
Ezalatt kiásatta a tündér a gyerekek anyját, és tündér szereivel úgy helyreállítja, hogy olyan lett akár lány korában. De se az anya előtt a gyerekeit, se a gyerekek előtt az anyjukat, szóval sem említi.
Jókor kelnek a vendégfogadás napján, kinéznek, hát olyan fényes palota áll a házikó helyén, hogy szem nem látta párját, fül sem hallotta mását, a mi drágaköve csak van az országnak, mind ott az egy rakáson.
Hát még a palota kertje, az a sok szebbnél szebb virág, minden virágnak más-más dalló madara, minden madárnak más-más ragyogó tolla, az a sok lugos, hogy jaj-jaj. Az a palotabeli sok cselédség, a hárem fekete szolgái, a férfiak fehér rablányai, a játszó személyek, a zenélők és énekesek, de csak te számítsd elő mind, ha tudod. Hát még azt a tündérkisérletet, mely a pádisát fogadni ment, ki győzné mind elbeszélni.
Nem is ember szülöttje ez a gyerek, kezdik a pádisáék, láttára ennek a rengeteg csodának; vagy ha ember szülöttje is, tündérsereg van mellette.
A palota legszebb szobájába vezetik a pádisát, hozzák a kávét, serbetet, aztán a zene szólal meg, meg az a sok madárszó, akár örökké elhallgathatod. Jön a sok szép étel, a drága édesség, aztán ismét a játszók, szemfényvesztők, no csakhogy estig ki nem fogytak semmiből.
Este felé jönnek a pádisáért, várnak rá a háremben. Benyit, hát elől az aranyhaju fiu, félhold ragyog szép homlokán, utána mátkája a tündérkirályné, aztán felesége a földbe ásott szultán-asszony,
mellette aranyhaju leánykája, csillag ragyog szép homlokán. Oda futnak a kővé meredt pádisához, megcsókolják a ruhája szélét és kezdi a tündér beszélni elejétől végéig, mindent úgy a hogy megtörtént.
Bizony nem sok híja volt, hogy oda nem lett a pádisá a nagy örömtől. Alig hisz a szemének, szívére szorítja megannyiját, feleségét, két szép gyermekét meg a tündér lányát. A szultánasszony két testvérének megbocsátották a bűnét, de a boszorkányt irgalmatlanul elpusztították. Ő meg a felesége, fia meg a tündérkirályné, a lánya is egy hozzávaló legénynyel, egyszerre csaptak lakodalmat. Negyven nap meg negyven éjjel, Álláhnak megengedtével.
A ló-dev és a boszorkány.
Három lánya volt az egyszeri pádisának. Útra készül egy nap az öreg, hívatja a lányait és erősen a lelkökre köti, hogy kedvencz lovát ők etessék-itassák, valahogy másra ne bizzák a gondját. Annyira szerette a lovát, hogy idegent még csak a közelébe se engedett.
A pádisá útjára kél és amint a nagyobbik lány vinné az abrakot az istállóba, közelébe se engedi a ló. Megy a középső lány, avval is úgy tesz. Viszi az abrakot a kisebbik, hát meg se moczczan a ló, megeteti megitatja, úgy tér vissza a testvéreihez. Belenyugszik a két nagyobbik, hadd viselje húgok a ló gondját, legalább nekik nem kell vele bajlódni.
Megjön a pádisá és legelébb is azt kérdi, hogy ellátták-e mindennel a lovát. «Minket még a közelébe se bocsátott – mondja a két nagyobbik, – húgonk volt a gondozója.»
Erre fogja a pádisá, férjhez adja a lányát a lóhoz, a másik kettőt a fősejh meg a vezír fiának adja oda és az első napon kezdik, a negyvenediken végzik a nagy lakodalmazást. A kisebbik az istállóba került, a két nagyobbik fényes palotában lakott. De csak nappal volt a kisebbiknek ló-ura meg istálló-lakása. Éjfélnek idejében rózsa-kert az istállója, szép dalia a ló-ura, úgy élik a világukat. Senki se tudta,
csak ők ketten, a nappalt úgy a hogy eltöltötték, est idejét alig várták.
Dárdajátékot rendez a pádisá a palotájában, megjelenik rá a sok vitéz, de senki se viaskodik úgy, mint a két szultán-lány két ura.
«Nézd csak – kiált le a két lány az istállóban lakó húgokhoz –hogy dobálóznak a dárdával; akár két oroszlán, olyan a mi két urunk. Hát a te ló-urad hová marad?»
Egyet rázkódik a lány ló-férje, emberré változik, paripára ül, megmondja a feleségének, hogy valahogy el ne árulja valakinek és egy pillanat alatt ott terem a játéktéren. Mindenkin túltesz a dárdájával, leteríti lovairól a két sógorát és mintha ott se lett volna, ismét ott terem az istállóban.
Másnap megint játszanak, ismét csúfolkodik a két nagyobbik lány, de ott az ismeretlen vitéz megint, megjelenik meg eltünik. Harmadik nap azt mondja a ló-ember a feleségének: «Ha vagy én találok bajba jutni, vagy te szorulsz segedelemre, vedd ezt a három szőr-szálat, égesd el, és megkereslek akárhol is.» Ezzel siet a játéktérre és viaskodik a sógoraival. Mindenki megbámulja a játékát, még a két nagyobbik lány is, és ismét szólnak le a húgukhoz: «Lám, hogy értik ezek a játékot, nem úgy mint az a ronda ló-urad.»
Nem állhatta meg a lány válasz nélkül, és mondja a testvéreinek, hogy az a szép vitéz senki más, mint az ő ló-ura. És ahogy mutatná az urát, eltünik előle, mintha ott se lett volna. Eszébe jut az ura tilalma, hogy el ne árulja a titkát, és alig várja, hogy megjöjjön az istállóba. De hiába, nem jön se ló, sem ember; itt az éjfél, se rózsa, se rózsás kert.
«Óh jaj – siránkozik a lány – elárultam az uramat, megszegtem a szót, íme a büntetésem.» Be se hunyja a szemét, sírva leli ott a reggel. A hogy megvirradt, elmegy pádisá apjához, elpanaszolja neki, hogy elveszítette a ló-urát, felkeresi, ha a világ végire ment is. Hiába tartaná vissza az apja, hiába mondja neki, hogy devek közül
való az ura, hogy sose találhatja meg, nem tudja lebeszélni a szándékáról. Mit csináljon, útnak engedi.
Nagy bújával útra kel a lány, addig megy, addig mendegél, míg gyenge teste elfárad, hegy aljánál összeroskad. De íme eszébe jut a három szőr-szál, veszi az egyikét és meggyujtja. Ott az ura a karja közt, alig tudnak örömükben megszólalni.
«Nem megmondtam – szólt a legény nagy szomorún – hogy el ne árulj senkinek, ha most meglát itt boszorkány anyám, azonnal széttép. Ez a hegy itt a mi lakásunk, mindjárt itt lesz anyám, és jaj nekünk, ha észrevesz.»
Megijed a szegény szultán-lány, sír-rí nagy keservesen, hogy most találta meg az urát és már is el kell hogy veszítse. Megesik rajta a dev-fiu szive, egyet csap rá, almára változtatja és felteszi a polczra. Nagy visongva repül le a boszorkány a hegyről és sikítja, hogy emberszagot érez, emberhúst áhítoz. Hiába tagadná a fiu, nem hiszi az anya semmikép.
«Ha megesküszöl a tojásra – mondja a fiu – hogy nem lesz bántódása, megmutatom, a mit rejtegetek.»
Megesküszik a boszorkány, és erre egyet csap a fiu az almára, ott előttük a szép lány. «Ime a feleségem», mondja az anyjának. Nem szól rá az öreg semmit, dolga után lát, a menyének is ad dolgot.
Eltelik egy pár nap békeséggel, de a boszorkány csak azt várta, hogy elkerüljön a fiu hazulról. Dolga akadt egyszer a devnek és alighogy kitette a lábát, mondja a boszorkány a lánynak: «Seperj, ne seperj», és ezzel megy ő is, hogy este ismét visszajön. Csak gondolkozik a lány, hogy mit csináljon ő már most, mit seperjen, mit ne seperjen. Eszébe jut a szőrszál, veszi és meggyujtja a másodikat is. Ehol az ura előtte, kérdi tőle, hogy mi a baj; mondja a lány az anya parancsát, hogy seperjen és ne seperjen. Megmagyarázza neki az ura, hogy a szobát seperje ki, az előszobát ne seperje ki.
A lány úgy tesz és amint este jön haza a boszorkány, kérdi a lánytól, hogy elvégezte-é a dolgát. «Sepertem, nem sepertem, anyácskám» feleli a menye. «Ebatta rusnyája – mocskolja az öreg –nem a magad eszéből tudtad ezt meg, bizonyosan a fiam tanított rá.»
Másnap, amint megint felkel az asszony, oda ad a lánynak három edényt és ráparancsol, hogy töltse tele a könnyével. A mint elmegy a boszorkány, maga elé veszi a három edényt, sír-sír, de alighogy egy pár cseppet tudott belé hullajtani. Fogja, elégeti a harmadik szőrszálat is.
Megint ott terem az ura és magyarázza neki, hogy töltse tele az edényeket vizzel, aztán hintsen bele egy kis sót. A lány úgy tesz, és a mint jön este az asszony, számon kéri a munkát. Mutatja a lány a három edényt, tele a könnyekkel. «Ebatta rusnyája – szidja az öreg asszony – nem a te műved ez, no de végére járok neked is, a fiamnak is.»
Másnapra megint talál ki valami dolgot, de a fia is megsejtette, hogy rosszban töri az anyja az eszét és megy haza a feleségéhez. Ott buslakodik szegény feje egymagában, mert a három szőrszál is kifogyott, a rábizott munkát se tudta volna elvégezni. «Most csak szökjünk innen – mondja az ura – mert addig nem nyugszik, míg kárt nem ejt benned.» Ezzel veszi a feleségét és indulnak világgá.
Jön estére a boszorkány, látja, hogy se menye se fia. «Megszöktetek rusnyák» – fenyegetődzik a gonosz, és szólítja elé boszorkány testvérét, hogy menjen a fia meg a menye után, hozza őket vissza. Beszáll a boszorkány egy edénybe, ostort fon a kigyóból és úgy ered utánok.
Észrevette a dev-fiu a nagynénjét, egyet csap sebtiben a lányra, fürdővé változtatja, magából meg fürdőmestert csinált és leült a kapujába. Kiszáll a boszorkány az edényből, odamegy a fürdőmesterhez és kérdi tőle, hogy nem látott-e erre egy fiut meg egy lányt.
«Még csak most melegítettem meg a fürdőt – mondja a fiu –nincs benne senki; ha nem hiszed, megnézheted.»
Látja az asszony, hogy nem lehet evvel okos szót váltani, beszáll az edénybe, visszarepül és mondja a testvérének, hogy nem tudott rájok akadni.
Kérdi a boszorkány, hogy nem kérdezősködött-e az úton valakitől.
«De igen – mondja az ifjabbik – egy fürdő volt az útszélen, annak a gazdájától kérdeztem, de vagy bolond vagy nagyot hall, nem mentem vele semmire.»
«Te voltál a bolondabb – förmed rá a nénje – hogy nem ismertél rá benne a fiamra, a fürdőben meg a lányra.» Hívja aztán a másik testvérét, és azt küldi a két szökevény után.
Meglátja a dev-fiu a másik nagynénjét is, a mint repűl az edényben. Egyet csap a lányra, forrásra változik, ő pedig ott áll mellette és merít belőle a korsójával. Odamegy a boszorkány és kérdi a fiutól, hogy nem látott-e erre egy fiut meg egy lányt.
«Iható vize van ennek a forrásnak – feleli nagy bambán – én mindig innen merítek.» Azt hiszi az asszony, hogy bolonddal van dolga, vissza fordul ő is és mondja a nénjének, hogy nem találta meg őket. Kérdi a boszorkány, hogy nem találkozott-e valakivel az uton.
«De igen – mondja a másik – vizet merített egy féleszű egy forrásból, de nem tudtam belőle okos szót kivájni.»
«A fiam volt az a féleszű, te okos – pattan rá a néne – a forrás meg a felesége. Már magamnak kell utána látni», és azzal beszáll ő is az edénybe, ostort fon a kigyóból és indul utánok.
Megint hátranéz e közben a fiu, látja, hogy maga az anyja jön ezúttal. Egyet csap a lányra, fára változtatja, ő pedig kigyóvá válik és rátekergőzik a fára. Rájuk ismer a boszorkány, ragadja a fát, hogy
apróra tördeli, de amint látja a rátekergőzött kigyót, fél, hogy a fiát is megöli vele.
Azt mondja a kígyónak: «Fiam, legalább a kis ujját mutasd annak a lánynak, akkor aztán békén hagylak benneteket.»
Látja a fiu, hogy máskép nem szabadulhat meg tőle, egy falatkát legalább is kell, hogy harapjon a lányból. Oda mutatja az anyjának a lány egyik ujját, az asszony bekapja és aztán visszatér a birodalmába. A fiu egyet csap megint a lányra is, magára is, emberi alakot öltenek és mennek a lány apjához, a pádisához. A fiu, minthogy megromlott a talizmánja, halandó embernek maradt, oda a devsége, oda a boszorkány anyjával való rokonsága. A pádisá nagyon megörült a gyermekeinek, ujból lakodalmat csapott nekik és holta után nekik jutott az országa.
A hamupipőke-fiu.
Hol volt, hol nem volt, még abban az időben volt, mikor Álláh
szolgája sok volt, az emberek baja nagy volt, volt egyszer egy szegény asszonynak három fia meg egy lánya. A legkisebbik fiu amolyan fél kegyelmű volt, egész nap a hamuban hengergődzött.
Szántani megy egy nap a két nagyobbik, és mondják az anyjuknak, hogy főzzön nekik valamit, majd kihozza a húgok a mezőre. Közel ahhoz a mezőhöz a három arczú devütötte volt fel a tanyáját, és hogy a lány valahogy közelükbe ne jusson, ugyancsak magyarázgatják neki, hogy merre menjen, merre kerüljön.
Megfőzi az asszony az ebédet, megy vele a lány a mezőre, és hogy, hogy nem, a dev útjára talál tévedni. Alig kerül szegény feje egyet, előtte a dev felesége és kérdi a holtra ijedt lánytól, hogy hogyan vetődött erre a vidékre. Addig beszéli rá, addig hitegeti, míg bemegy vele a házába, hogy ott majd elrejti a dev-asszony az ura elől.
Pedig ott leste már őket a három arczú dev és a mint megérkeznek, mondja az asszony a lánynak, hogy hamarjába valami enni valót akar készíteni. «Gyúrom a tésztát, te meg lányom éleszd a tüzet.» De alighogy hozzálát az élesztéshez, elősompolyog a dev,
megkerűli és egyet tát a száján, lenyeli a lányt ruhástúl, mindenestül.
Ezalatt csak várják a fiúk az ebédet, csak várják, de se lány, se étel. Itt a délután, itt az est, megy a két fiu haza és a mint hallják az anyjuktól, hogy még reggel elment a lány, sejtették, hogy mi lett vele. Nincs máskép, a devekhez került a húgocskájuk; kettőt se gondol a nagyobbik, fogja, indul a devekhez a húga után.
Jártában-keltében, csibukot szíttában, virágillatot szagolva, kávéját iszogatva, elér egy útszéli kemenczéhez. A kemenczénél egy öreg és kérdi a fiútól, hogy mi járatban van. Elmondja a fiu a húga esetét, hogy a három arczú devet megy keresni, nem nyugszik addig míg meg nem öli.
«Nem ölöd meg addig a devet – mondja az ember – míg meg nem eszed itt ezt a kemenczében sűlt kenyeret». Gondolja a fiu, ez ugyan nem nagy dolog, veszi a kemenczéből a czipókat és alig hogy egyet harap belőlük, hagyja ott a kemenczét emberestűl, kenyerestűl, majdhogy szét nem pattant tőle.
Alig halad egy-kettőt, meglát az úton egy nagy kazánt, a kazán tele borral és a mint itt is kérdi tőle egy ember az útját, megint elbeszéli a baját a devvel. «Nem mész a devvel semmire – mondja ez is – ha ki nem iszod ezt a bort.» Inná a fiu, de «jaj a gyomrom, jaj a bélem», úgy elszaladt, hogy meg sem állana, ha két híd nem volna előtte.
Az egyik híd fából, a másik vasból, a két híd túlsó részén két almafa, az egyik éretlen, savanyu, a másik megért, édes.
A három arczú dev már várta az úton, hogy vajjon melyik hidat választja, a fát-e avagy a vasat; melyik almából eszik, az édesből-e avagy a savanyúból. A fahíd még eltörhetik, a vason kél át, a savanyu alma még éretlen, az édesből szakít a fiu. A devnek se kellett egyéb, küldi az asszonyt a fiu elé, azonmód a házába ámítja, mint a húgát és nem sok idő telt el, bekerült ő is a devgyomrába.
Hogy ne nyujtsuk hosszúra a mondani valónkat, a középső fiu se akart utolsó lenni, indul ő is a két testvére után. Ő se bír a kenyérből enni, neki is rágja a bor a gyomrát, a vashidon kél át, az édes almából eszik; harmadiknak ő jutott be a dev gyomrába. No de lássuk a legkisebbiket, a hamupipőke-fiút.
Látja az anyja, hogy kászolódik a bamba a hamuból, kéri, hogy ne hagyja öreg napjaira egyedűl; ha a többi már elment, legalább ő maradjon mellette. Hallani se akarja a fiu. «Nem addig – mondja a hamupipőke – míg mind a három testvéremet elő nem kerítem és a deveket meg nem ölöm.»
Ezzel felkel a kuczkójából és a mint egyet rázkódik a hamuban, olyan nagy szélvész kerekedik, hogy a hány szántóvető csak van, mind hagyja a mezőn az ekéjét, fut ki-ki a merre a szeme lát.
Szedi össze a fiu az ekevasakat, viszi egy kovácshoz, hogy csináljon neki belőle egy lándzsát, de olyat ám, hogyha a levegőbe röpíti és onnan visza esik az ujjára, szét ne törjék a vasa. Megcsinálja a kovács a lándzsát, veszi a fiu. Felrepíti a levegőbe, és amint visszaestében alátartja a kis ujját, apró darabokra törik a lándzsa. Még egy nagyobbat rázkódik a fiu a hamuban, a szélvész elől megint futnak a mezei gazdák, ezektől is összeszedi a fiu az ekéket és viszi a kovácshoz. Elkészűl a másik lándzsa, felröpíti, ime ez is összetörik. Olyan fergeteget támaszt a fiu harmadszorra, hogy nem maradt a környéken ekevas. Megcsinálja nagy nehezen a kovács a harmadik lándzsát is és a mint alátartja az ujját, nem törik többé szét a fegyvere. «Valamennyire megjárja», mondja a fiu és azzal veszi a lándzsát, kél vele világgá.
Addig megy, addig mendegél, míg ő is a kemencze elé kerül. Fogadja az ember, kérdi az ügyét, baját és a mint értésére jut, hogy ez is dev ölni megy, mondja a fiunak, hogy csak úgy, ha a czipókat megeszi, amoda meg a kazán bort, ha ki tudja inni. Neki gyürkőzik a hamu-fiu, megeszi a kemencze sütötte czipókat mind, kiissza a bort és a mint ismét tovább megy, meglátja a fa- meg a vashidat, a híd tulsó felén a két almafát.
A devmár lesi a fiut messziről és ugyancsak kezd inába szállani a bátorsága, láttára a hamupipő-fiu tetteinek. A vashídon mindenki fia átkelhet, gondolja a fiu, megy át a fahídon; az édes almából se nagy mesterség ám enni, eszik a savanyúból. «No itt – mondja a megrémült dev– nem megyünk a fujtatással semmire, készítsd csak elő a lándzsámat, azzal hadd mérkőzzünk meg».
A hamupipőke már messziről megpillantotta a devet, egyenesen felé tart és tisztesség tudással köszön neki. «Ha nem köszöntél volna – mondja a dev– menten elnyeltelek volna.»
«Én meg – feleli vissza a fiu – ha a köszönésemet nem fogadtad volna, egy lándzsa dobásra kivégeztelek volna».
«No ha olyan nagy a bátorságod – mondja a háromarczú – elő avval a lándzsával».
Veszi a deva lándzsáját, neki gyürkőzik és a mint teljes erejéből neki dobja, csak a kis ujját tartja alá a fiu, és íme dirib-darabokra törik a devlándzsája.
«Most meg én rajtam a sor», mondja a hamu-fiu, egyet suhint a lándzsája és az orrán repül ki a dev lelke. «Még egyszer, ha legény vagy», nyögi az ördög nagy erőlködve, de a mint feleli a fiu, hogy «nem én, anyám is csak egyszer szűlt engem a világra», ott kiadja a devaz utólsó lelkét is. Megy aztán a fiu a dev-asszonyt keresni, azt is útnak indítja az ura után és amint ketté hasítja őket, előtte mind a három testvére. Veszi őket, indul velök vissza.
Megszomjazott a három testvér a devgyomrában és a mint a fele úton meglátnak egy avatag kutat, kérik a hamu-fiu testvérüket, hogy merítsenek egy kis vizet. Vetik le a fiúk az övüket, egymáshoz kötik és leeresztik rajta a nagyobbik testvérüket. De alighogy leér a felényire, olyan kegyetlen kiabálást kezd csapni, «jaj húzzatok fel, mert elégek», hogy azonnal fel kellett húzni és a középső testvérükkel megpróbálni. Ezzel is ép úgy jártak.
«Most én rajtam a sor – mondja a hamu-fiu – de vissza ne huzzatok ám, akárhogy kiabálnék is.» Leeresztik a legkisebbiket, ő is kezdi a kiáltozást, de rá se hederítenek és addig száll, míg leér a kút fenekére. Egy kapu van előtte, benyit, hát olyan szépséges három lány ül egy teremben, hogy mindegyike akár a hold tizennegyede. Csak elképed a három lány a fiu láttára, hogy hogyan merészelt ebbe a dev barlangjába jönni és akárhogy kérik, akárhogy rimánkodnak előtte, hogy meneküljőn, ha kedves az élete, nem a fiu, semmi áron, míg nem végez evvel a devvel is.
Ha akár meddig nyujtjuk is a beszédet, csak egy lesz a vége. Megöli a devet, kiszabadítja a három szultán kisasszonyt, a kiket már hét esztendeje, hogy elrabolt volt apjuktól. A két nagyobbikat a két testvérének szánja, a legkisebbiket meg, ez volt a legszebbik, magának jegyzi el; megtölti a korsaját vizzel és viszi a lányokat a kút fenekéhez, a nyílás alá.
Először a legnagyobbikat húzatja fel, adja a legnagyobbik testvérének, aztán a középsőt, adja a középső testvérének, kerül a sor az övére. A legkisebbik minden áron azt akarja, hogy elébb a fiu kerüljön fel, aztán ő. «Testvéreid – magyarázza a fiunak –megtalálnak rád haragudni, hogy a legszebb lányt tartottad magadnak és csupa irígységből nem húznak majd fel a kútból».
«Megtalálom én akkor is az utat», feleli a fiu, és akárhogy kéri a mátkája, nincs annyi lelke, hogy rábeszélje. Elővesz a lány a gelebéből egy szekrénykét és mondja a fiunak: «Ha bajba találsz jutni, nyisd fel ezt a szekrényt. Egy darab kovakő van benne és ha egyet versz rá, egy arabugrik eléd, a ki minden kivánságod teljesíti. Ha a testvéreid csakugyan itt hagynának a kútban, menj a dev palotája elé és állj meg a forrásánál. Két juh jön oda mindennap, egy fehér meg egy fekete; ha a fehérbe fogózkodol, a föld szinére kerülsz, ha pedig a feketébe, a hetedik föld fenekére dob le».
Felhúzatja aztán a legkisebbik lányt, és íme alighogy meglátják a testvérei ezt a legszebbiket, az öcscsük jegyesét, megszállja őket az
irígység. Megharagusznak rá, ott hagyják a kútban, ők meg mennek a lányokkal haza.
Mit tegyen a fiu, visszatér a palota elé, megáll a forrásnál és várja a két juhot. Nem telik bele sok idő, elé ugrándozik egy fehér, meg egy fekete juh és a fiu, a helyett hogy a fehérbe fogózkodnék, a feketét ragadja meg és egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy a hetedik föld fenekén van. Ezt a vidéket is hadd járom be, gondolja magában, fogja és nyakába veszi ezt a földdarabot is.
Keveset megy, sokat megy, éjjel megy, nappal megy, hegyen megy, völgyön megy, addig, hogy nem birja tovább és megáll egy nagy fánál, hogy egyet pihenjen alatta. De ímé, mit lát maga előtt. Egy nagy kigyó csúszik felfelé a fa derekán és már-már benyelné a fán visongó fiók madarakat, ha engedné a hamupipőke. Veszi gyorsan a lándzsáját és egy csapásra ketté szabja a kigyót. Aztán meg, mint a ki jól végezte a dolgát, ledől a fa alá és mert fáradt is volt, melege is volt, azon nyomban elaludt.
Jön ezalatt a madárkák anyja, a perik pádisája, a smaragdAnka és a mint meglátja az alvó fiut, azt hiszi, hogy ez az ő ellensége, a ki évről évre elpusztítja gyermekeit. Már-már szét akarná darabolni, de sipogják a madárkák, hogy ne bántsa ezt a fiút, ez ölté meg ellenségüket a kigyót. Csak most látta meg az Anka a ketté vágott állatot.
Dehogy bántotta volna az alvó fiút, kerülgeti, legyezgeti, két szárnyával fedegeti, hogy ne süsse szegényt a nap és a mint felébred az álmából, hát akár egy sátor, olyan fölötte a madár szárnya. Odamegy hozzá az Anka és mondja neki, hogy jótettéért meg akarja jutalmazni, kivánjon tőle valamit. «A föld szinére szeretnék feljutni», mondja a fiu.
«Felviszlek – mondja a smaragd madár – ha van negyven mázsa juh húsod, negyven hordó vized. Ráülsz vele a hátamra, ha gik-et mondok etetsz, ha gak-ot mondok itatsz».
Eszébe jut a fiunak a szekrényke, kiveszi belőle a kovakőt, egyet ver rajta és «mit parancsolsz szultánom», előtte a világnagyszájú arab. Negyven mázsa juh húst, negyven hordó vizet kér a fiú. Nem sokára hozza a húst meg a vízet, teszi egy általvetőbe, felül vele a madár szárnyára és útközben ha gik-et mond az Anka, húst ad neki, ha gak-ot mond, megitatja. Repülnek egyik rét földről a másikra, és a mint rövid idő multán feljutnak a föld szinére, leszáll a madár hátáról és mondja neki, hogy várja be, nemsokára vissza lesz.
Veszi a fiu a szekrénykét és mondja az előpattanó arabnak, hogy hozzon hírt neki a három lánytestvérről. Kis vártatva ehol az arab a három lánnyal, ép készűltek a testvérei lakodalomra. Ráűlnek valamennyien a madár hátára, hússal, vízzel megrakodnak és úgy mennek a három lányék országába. Gik mondja az Anka, hússal etetik, gakmondja, vizzel itatják; de hogy negyed magával volt a fiu, ismét gik, elfogyott a hús. Veszi a fiu a handzsárját, kivág a czombjából egy darabot és dugja a madár szájába. Megérzi az Anka, hogy emberhús, nem eszi meg, a szájában tartogatja és a mint megérkeznek a három lányék országába, mondja neki a madár, hogy most már mehet Isten hirével.
Nem tehetett a fiu egy lépést sem, úgy fájt a lába. «Te csak menj – mondja a madárnak – én még pihenek elébb egyet».
«Hej ravasz kópé hej», feddi a smaragd madár, és azzal kiveszi a szájában tartogatott húst, vissza illeszti a helyére, mintha csak ki sem vágta volna.
Bezzeg nagyot ámult a város, láttára a megkerült szultánkisasszonyoknak. Alig akart az öreg pádisá a szemének hinni. Nézi, öleli az egyiket, nézi, csókolja a másikat, és a mint elbeszélik neki a történteket, királyságával együtt mind a három lánya a hamu-fiúé.
Elhozatja a fiu az anyját meg a húgát és úgy fognak hozzá a lakodalomhoz. A húgának is találnak férjet, a vezir fiát, és negyven napig, negyven éjjig, boldogság éltök végéig.
