Kísértés | Ispita

Önök miben hisznek? A pokol vagy az ördög létezésében?

Túl naiv vagy inkább túl intim a kérdés.

Kinek van kedve egyértelmű választ adni?

Havel azt írja: Az ördög az álcázás mestere, és elképzelhető-e okosabb álca, mint amilyet az újkori hitetlenség kínál számára?

Az ördög legjobb trükkje meggyőzni a világot arról, hogy nem létezik. Mi mégis mindig kísértésbe esünk, hogy kompromisszumot kössünk a Rosszal, egyezségre

jussunk vele, vagy legalább elfordítsuk tőle a fejünket, nehogy megégessük magunkat, nevezzük a Rosszat akár ördögnek, ellenőrizetlen erőnek, vagy a szabad életet maga alá gyűrő ideológiának.

Václav Havel egy volt azon kevesek közül, akik nem féltek nemet mondani az ördögnek, bár voltak kétségei, hogy legalább részben nem adta-e meg magát a kísértésnek, és nem próbált-e egyezséget kötni vele.

A Kísértés ezen kétségek eredménye.

Életével azonban bebizonyította, hogy helyt állt a vizsgán. Nem mindegyikünket jellemez ennyi bátorság, ennyi belső erő.

Szolzsenyicin szavai inspirálók lehetnek számunkra: „Ha már nem tudsz ellenállni a Rossznak, legalább ne segítsd

Sajnos ma is (és egyre többször) konfrontálódunk a Rosszal, ezért hiszek abban, hogy értelme van a Kísértés bemutatásának.

MD, az előadás rendezője

Dumneavoastră în ce credeți? În existența iadului sau a diavolului? Întrebarea e poate prea naivă sau prea intimă.

Cine ar vrea să dea un răspuns clar?

Havel scrie: Diavolul este un maestru al deghizării. Poate exista o disimulare mai inteligentă decât cea oferită de necredința modernă?

Cel mai bun truc al diavolului este acela de a convinge lumea că el nu există. Cu toate acestea, suntem mereu tentați să ajungem la un compromis cu Răul, la un acord cu el sau, cel puțin, să ne întoarcem capetele în altă parte, pentru a nu ne arde, fie că numim Răul drept diavol, o forță incontrolabilă sau o ideologie care strivește libertatea.

Václav Havel a fost unul dintre puținii care nu s-a temut să-i spună nu diavolului, deși se întreba dacă nu a cedat măcar parțial tentației și dacă nu cumva a încercat să ajungă la o înțelegere cu el.

Ispita este rezultatul acestor îndoieli.

Havel a demonstrat însă prin propria viață că a trecut testul.

Nu toți avem acest curaj și această forță interioară.

Cuvintele lui Soljenițîn pot fi o sursă de inspirație pentru noi: „Dacă nu poți rezista Răului, măcar nu-l ajuta!”

Din păcate, ne confruntăm și astăzi (din ce în ce mai mult)

cu Răul, de aceea cred că premiera spectacolului Ispita are un rost anume.

MD, regizorul spectacolului

Václav Havel (1936–2011)

Václav Havel cseh drámaíró, költő, esszéista és politikai gondolkodó, aki a 20. század második felének egyik legmeghatározóbb közép-európai alakja volt. Művészi pályája szorosan összefonódott politikai szerepvállalásával: a totalitárius rendszerek visszaéléseit boncolgató abszurd drámái és a szabadság melletti kiállása egyaránt világszerte ismertté tették.

Prágában született 1936-ban, egy jómódú polgári családban. A kommunista hatalomátvétel után származása miatt nem folytathatta akadémiai pályáját, így színházi díszítőként kezdett dolgozni. Innen vezetett útja az íráshoz és a színházi világ középpontjába: az 1960-as években már a prágai Balustrade Színház állandó szerzője volt. Első nagy sikere, A kertiparti (1963) groteszk szatírája azonnal jelezte, hogy Havel érzékenyen, iróniával és éleslátással képes bemutatni a bürokrácia embertelenségét. Hamarosan megszületett

legismertebb darabja, A megbízás (1965), amelyben egy mesterséges nyelv uralma bomlasztja szét az emberi kapcsolatokat.

A prágai tavasz (1968) leverése után műveit betiltották, útlevelét elvették, és hosszú éveken át a hivatalos kultúra peremére szorult. Az 1970-es és ‘80-as években többször börtönbe került, köztük 1979 és 1983 között, amikor a Charta ’77 emberi jogi mozgalom egyik vezetőjeként üldözték. Mindez nem törte meg: íróként és gondolkodóként továbbra is hű maradt ahhoz, hogy az egyéni felelősségvállalás és az igazság kimondása a szabadság alapja.

1989-ben, a bársonyos forradalom idején Havel a demokratikus ellenzék vezető alakja lett. Az események sodrásában Csehszlovákia elnökévé választották, majd a Cseh Köztársaság első államfőjeként (1993–2003) vezette hazáját. Elnöksége alatt az ország csatlakozott a NATO-hoz, és megkezdte útját az európai integráció felé.

Művészi pályáját politikai karrierje sem törte meg teljesen: 2008-ban, több mint húsz év szünet után mutatták be új darabját, a Távozás című tragikomédiát, amelyben saját hatalomból való visszavonulásának tapasztalatait dolgozta fel.

Václav Havel 2011-ben hunyt el, de öröksége –az igazság, a szabadság és a felelősség melletti következetes kiállás – máig példát mutat. Íróként és államférfiként egyaránt abban hitt, hogy „az igazságban élni” nemcsak erkölcsi, hanem politikai tett is. britannica.com

VÁCLAV HAVEL

Václav Havel (1936–2011)

Václav Havel a fost un dramaturg, poet, eseist și gânditor politic ceh, una dintre cele mai influente personalități din cea de-a doua jumătate a secolului al XX-lea din Europa

Centrală. Cariera sa artistică a fost strâns corelată cu rolul său politic: dramele sale absurdiste, care explorau abuzurile regimurilor totalitare, și pledoaria sa pentru libertate l-au făcut cunoscut în întreaga lume.

S-a născut în Praga în 1936, într-o familie bogată din clasa de mijloc. În urma preluării puterii de către comuniști, nu a mai putut urma o carieră academică din cauza originilor sale și a început să lucreze ca mânuitor

decor. De aici, drumul său l-a condus spre dramaturgie și spre centrul lumii teatrale: în anii 1960 era deja dramaturgul permanent al Teatrului Balustrade din Praga. Primul său mare succes, satira grotescă

Petrecerea din grădină (1963), a evidențiat de la bun început aptitudinea lui Havel de a descrie inumanitatea birocrației cu delicatețe, ironie și perspicacitate. La

scurt timp a apărut cea mai cunoscută piesă a sa, Memorandumul (1965), în care dominația unei limbi artificiale perturbă relațiile interumane.

După înfrângerea Primăverii de la Praga (1968), lucrările sale au fost interzise, pașaportul i-a fost retras și, timp de mulți ani, a fost marginalizat cultural.

A fost închis de mai multe ori în anii '70 și '80, inclusiv între 1979 și 1983, când a fost persecutat în calitatea sa de lider al mișcării pentru drepturile omului Carta 77.

Toate acestea însă nu l-au înfrânt: ca scriitor și gânditor, a rămas fidel ideii potrivit căreia responsabilitatea individuală și exprimarea adevărului stau la baza libertății.

În 1989, în timpul Revoluției de catifea, Havel a devenit o figură marcantă a opoziției democratice. A fost ales președinte al Cehoslovaciei, după care și-a condus țara în calitate de prim șef de stat al Republicii Cehe (19932003). Sub președinția sa, țara a aderat la NATO și și-a început drumul spre integrarea europeană.

Cariera sa artistică nu a fost complet întreruptă de cariera sa politică: în 2008, după o pauză de peste 20 de ani, a avut loc premiera noii sale piese Plecarea, o tragicomedie despre propria sa retragere de la putere.

Václav Havel a murit în 2011, dar moștenirea sa – un angajament consecvent față de justiție, libertate și responsabilitate – rămâne în continuare un exemplu demn de urmat. Ca scriitor și om de stat, el credea că „a trăi în adevăr” nu este doar un act moral, ci și unul politic.

britannica.com

A forradalmat nem lehet megszavazni:

vagy részt veszel benne, vagy nem.

Michal Dočekal

Egyszer csak reménykedni kezdtünk

abba, hogy elkezdődött valami új,

hogy ennek teljesen vége lesz.

Szabó G. László

Michal Dočekal rendezővel és Szabó G. László újságíróval, a rendező munkatársával

Vajna Noémi és Vizi Abigél beszélgetett

Illusztrálta: Ozsváth Zsuzsa

Vajna Noémi: 1989-ben Európában, a keleti blokkban rendszerváltó-mozgalmak indulnak a Német Demokratikus

Köztársaságtól egészen Romániáig. Hogyan emlékeztek vissza a ’89-es változásokra, a csehszlovákiai bársonyos forradalomra?

Jan Opletal cseh egyetemista emlékére, aki az 1939es német megszállás elleni tüntetés során halt meg.

Michal, te akkor a prágai művészeti egyetemen tanultál, hogyan vettetek ti, diákok részt a változásokban?

A megemlékezésen újabb nagy demonstráció zajlott, amelyen mi, diákok is részt vettünk. Ez már Prága szívében történt, rendőri kordonokkal körülvéve, és a rendőrség brutálisan összeverte a tüntetőket: több száz ember sérült meg, akiket kórházba kellett szállítani.

Michal Dočekal: Csehszlovákiában ez már 1988 nyarán elkezdődött, amikor a megszállás 20. évfordulóját

ünnepeltük. Ez visszaállította a szörnyű sztálini rendszert, és ezen a huszadik évfordulón hatalmas tüntetés volt Prágában. Természetesen a tüntetést a rendőrség szétverte, de onnantól kezdve bármelyik évforduló ünneplése demonstrációval végződött. Az 1988-as tüntetésben nagy számban vettek részt civilek, ekkor már mindenki sok bátorságot szívott magába. 1989 januárjában Václav Havelt másodjára is letartóztatták. November 17-e az egyetemisták nemzetközi napja volt,

Ekkor ötödéves hallgató voltam a rendezői szakon, korábbi tüntetéseken is jelen voltam és ezen is.

Szombaton felhívtam azokat csoporttársaimat, akiknek

már volt otthon telefonjuk, és másnap találkoztunk a főiskolán. Megbeszéltük, hogy szembe fogunk szállni a rendszerrel és a rendőrséggel. Az én ötletem volt, hogy indítsunk el egy mozgalmat. Figyelmeztettek, hogy nem beszélhetek mások nevében, ezt előbb meg kell szavazni. Azt mondtam, hogy a forradalmat nem lehet megszavazni: vagy részt veszel, vagy nem. Én mindenképp elkezdek sztrájkolni.

Tiltakozásképp írtunk öt sort, hogy mindannyian beköltözünk a főiskolára, ott fogunk lakni és aludni.

Ezzel fejeztük ki a nemtetszésünket a rendszerrel szemben. A színművészeti iskola hallgatóiként olyan színészeket ismertünk, akiknek szorosabb kapcsolata volt a prágai színházakkal. Tőlük tudtuk, hogy az egyik színházban megbeszélést tartanak a színészek, ahova minket is meghívtak. A megbeszélésen elhatározták, hogy a rendszer elleni kiállás jeleként nem játszanak, de megnyitják a nézőteret a közönség előtt, így nyílt beszélgetéseket tarthatunk arról, hogy mi zajlik az országban. Ez különösen fontos volt, mert akkor nem volt szabad sajtó: a rádió és a televízió a párt fennhatósága alatt működött, az információk nem jutottak el az emberekhez.

események láncolatát. A színházi dolgozók szövetsége

Tomáš Töpfer (szerk. megjegy.: cseh színész és politikus) vezetésével csatlakozott a főiskolásokhoz, és úgy döntöttünk, hogy általános sztrájkot tartunk. A következő napokban az ország több pontján sztrájkokkal reagáltak a november 17-ei eseményekre, és 27-én már az egész ország sztrájkolt. A kommunista vezetés visszalépett, lemondtak, és december 30-án Václav Havelt köztársasági elnökké választották. Azt hiszem, hogy még egy ilyen szilvesztert nem fogok megélni.

V. N.: Laci, te hol voltál ekkor? Pozsonyban milyen volt a közhangulat?

A mi évfolyamunknak azon a hétvégén vizsgaelőadása lett volna, de tudtuk, hogy a színházak nem játszanak, így mi is beszélgetni kezdtünk a nézőkkel arról, ami az országban történik. A színházak robbantották ki az

Szabó G. László: A ’89-es forradalom Csehszlovákiában Prágából indult, tehát a csehek robbantották ki, Szlovákia pedig csak csatlakozott hozzá. Itt is a színészek voltak azok, akik kirobbantották a mozgalmat. Mindaz, ami Prágában lezajlott, egyfajta lángsugárként hatott Szlovákiára: „gyertek ti is, csatlakozzatok.”

Arra emlékszem, hogy hazafelé tartottam a szerkesztőségből, és a város szívében, a főtéren – a

Szlovák Nemzeti Felkelés terén – egyszerre csak több tízezres tömegen kellett átvágnom magam. Mindenki a kulcsát rázta. Ebből lett később a bársonyos forradalom, ez a finom átmenet, amelyben nem történt vérontás, nem volt öldöklés.

V.

N.: Václav Havel jómódú családból származott, akiknek

viszont a kommunista hatalomátvétel után korlátozták a lehetőségeit és elvették a vagyonuk nagy részét. Havel nemcsak drámaíró, hanem a forradalom, illetve a csehországi ellenállás kulcsfigurája is volt. Hogyan láttátok őt akkor, 1989 körül?

M.

Amíg Csehszlovákia egy ország volt, Szlovákia nehezen tudta kivívni a saját hangját, hiszen a főváros

Csehországban volt. De amikor a forradalom szele

elérte Szlovákiát is, a színészek gyönyörűen, csendben levezényelték a forradalmat. Mire hazaértem, már nyilvánvalóvá vált: elérte Szlovákiát is. Addig csak a televízióban láttuk, mi történik Csehországban, de ekkor a saját bőrünkön éreztük. Egyszer csak reménykedni kezdtünk, hogy elkezdődött valami új, hogy ennek a rendszernek vége lesz. Innentől fogva nem volt megállás – tudtuk, hogy az ország végig fogja csinálni.

D.: Václav Havel 1948 után már nem tudott úgy tanulni, ahogy szeretett volna, a burzsoá származása miatt. Távoktatásban végezte el a tanulmányait, a Színművészeti Főiskolán dramaturg hallgató volt.

A hatvanas években, amikor megtörtént a lazulás, akkor már drámaíróvá vált, de 1968 után a szabadság legminimálisabb fokáról sem beszélhetünk: Havel a tiltott írók listájára került. Szerencsére a darabjait külföldön is játszották, így a sorsa nem függött teljesen a rendszertől. Később a Charta 77 (a szerk. megjegy.: a csehszlovák ellenzék 1977-ben közzétett politikai nyilatkozata volt, amelyet eredetileg 243 magánszemély írt alá, zömmel értelmiségiek) vezető személyisége lett, a kommunista

hatalommal szembeni ellenállás vezéralakja. Majdnem öt évet töltött börtönben. A Kísértés című drámája, a fausti mítosz egy sajátos átirata, az ottani élményei nyomán íródott.

December elején már tudtuk, hogy az eseményeknek jó vége lesz. Magyarországon matricákat nyomtattak a csehszlovák zászló színeivel, amire az volt ráírva, hogy Havel for president – csakhogy el volt írva a neve: Hável for president. Mi is ezeket ragasztgattuk mindenhová.

1989 körül egyáltalán nem merült fel, hogy ő lesz a köztársaság elnöke, elképzelni sem tudtuk, hogy ez ilyen gyorsan fog megtörténni. November közepén még a rendőrség brutálisan lépett fel. Amikor bent voltunk a főiskolán, a Nemzeti Színház egyik vezető színésznője, Jana Hlaváčová figyelmeztetett bennünket, hogy

szedelőzködjünk gyorsan, mert biztosan megint tankok fognak jönni Prága felé. Valóban jöttek is, jött a népi milícia, körbevették Prágát. Mi lekezeltük a színésznőt, azt gondoltuk, hogy azért mondja, mert ő gyáva, de mi nem vagyunk azok. Közben nem gyávaságról volt szó: ő a ’68-as tapasztalataiból beszélt.

V. N.: Hogyan alakult át a színházi világ 1989 után

Csehszlovákiában? Milyen lehetőségeket és milyen

kihívásokat hozott a rendszerváltás a színház számára?

Több szabadsága lett a művészeknek ekkor?

M. D.: Teljes mértékben megváltozott ’89-től. Tegyük hozzá azonban, hogy a nyolcvanas évek második felében már megremegett a kommunista hatalom, repedezni kezdett a rendszer. Akkor már Gorbacsov vezette a Szovjetuniót, aki a peresztrojka (átalakítás) és a glasznoszty (nyitottság) politikájával igyekezett életet lehelni a kommunista rendszerbe. Ez szabadabb légkört teremtett egész Közép-Európában, így a csehszlovák színházak is több mozgásteret kaptak. A nem igazán jelentős cseh napilapokban már a liberális nézetek is be tudtak törni az oldalsávokba. Természetesen a rádiót és a televíziót még mindig a párt uralta. A nagyvárosokban azonban teljesen más volt a hangulat, mint vidéken: ott sokkal erősebb, bátrabb volt a légkör.

V. N.: Hol voltatok és hogyan emlékeztek vissza a ’92-es döntésre, Csehszlovákia kettéválására? Hogyan éltétek meg ezt az újabb változást?

M. D.: Én ezt nem éltem meg fájdalmasan. A rendezői pályám elején álltam, féléves ösztöndíjjal voltam Londonban, nemrég érkeztem vissza az országba.

Akkor Vladimír Mečiar volt Szlovákiában a politikai élet vezetője. Hogy is mondjam udvariasan? Szlovákiának ő nem segített, mert egyfajta fél-maffiarendszer működtetett az országban. Én azt mondtam, hogy ha el akarnak szakadni, szakadjanak.

Sz. G. L.: Én nagyon pontosan emlékszem, még erősebbek az emlékeim, mint ’89-ről. Tudtuk, hogy eljön ez a nagy nap, amikor bejelentik, hogy kettészakad az ország.

A Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon voltam (a szerk. megjegy.: az egyik legrégebbi filmfesztivál a világon) és a fesztiválpalota egyik termében rengetegen álltunk egy televízió előtt, és vártuk a közvetítést.

Ott álltam sok külföldi kollégámmal, és pontosan tudtam, mit jelent ez Szlovákia számára. Azokkal a kollégák, akik nem az országos átlagot képviselték, mindannyian szomorú arccal, fájó szívvel néztük a tévében, ahogy a szétválás megtörtént. Hiszen tudtuk, hogy Csehország ipari ország, míg Szlovákia inkább mezőgazdasági, és amíg gazdaságilag felzárkózik arra a szintre, ahol

Csehország tartott, az sok évbe fog telni. Ráadásul kis országokról van szó: külön-külön Csehország is kicsi, Szlovákia is kicsi, együtt mégis többet nyomtak a latban. Meg voltunk rémülve bizonyos mértékben, hogy ez hova vezet.

Ráadásul nekem, Szlovákiában élő magyarnak nagy öröm volt, hogy Csehszlovákiában élhettem. Tudtuk, hogy meg fogják húzni a határvonalat. Mit fog ez jelenteni?

Hogy útlevéllel kell majd mennem oda, ahová addig szabadon utazhattam? És valóban így is lett. Arról nem is beszélve, hogy az én életemben a cseh kultúra mindig is erősebben jelen volt: ha a mérleg két oldalára tenném a szlovák és a cseh kultúrát, azt kell mondanom, hogy a szlovák egy kicsit lennebb van, és a szívem mindig a csehekhez húzott.

V. N.: Mit gondoltok, hogyan változott a cseh–szlovák kapcsolat a szétválás óta a kultúra, a színház területén?

M. D.: A mai napig nagyon jók a kapcsolatok. A kulturális kapcsolat tulajdonképpen egy történelmi kapcsolat, és ez egészen kivételes. Nemcsak azért, mert a két ország valamikor egyet alkotott, hanem mert vissza kell mennünk a 19. századig: a gyökerek ott keresendők. (a szerk. megjegy: a 19. századi nemzeti ébredés idején kialakult közös cseh–szlovák kulturális és színházi gyökerekre utal)

A cseh színházakban nagyon sok szlovák rendező dolgozik, a szlovák színésznők pedig számos cseh filmben játszanak. Egy idő után ez a cseh színésznőknek rosszul esett. Amikor megkérdezik tőlük, hogy zavarja-e őket, hogy a szlovák színésznők elhalásszák az orruk elől a jobbnál jobb szerepeket, akkor szlovákul válaszolnak: „nem, nem zavar” – ezzel az iróniával jelezve, hogy igenis zavarja őket.

Csehországban sokkal több színész kap lehetőséget – színházban és filmben egyaránt –, mint ahány cseh színész jut szerephez a szlovák színházakban. A szlovákiai magyar színészeket különösen kedvelik a cseh rendezők, mert temperamentumosak, és egészen más színt képviselnek.

V. N.: Ez azt is jelenti, hogy a szlovákok és a magyarok megtanulnak csehül, de ez fordítva nem igaz?

M. D.: A szlovákok jól megtanulnak csehül, ennek oka részben az, hogy követik a cseh televízió műsorait. Fordítva ez azonban egyáltalán nem igaz.

Sz. G. L.: Én csak annyit tennék hozzá, hogy 1992-ig, amíg Csehszlovákia fennállt, a Csehszlovák Televízió hol szlovákul, hol csehül sugárzott híreket, és nemzedékek nőttek így fel. Azóta azonban nagyot fordult a világ. Most is nézhetek cseh televíziót, és Pozsonyban gyakran nézem is, mert nagyon nívósak az adások. A csehek viszont nem igazán követik a szlovák műsorokat, ezért már két nemzedék nőtt fel úgy, hogy nem értik a szlovákot – számukra ez teljesen idegen nyelv.

Havel feleségének, Olgának írt 1982 nyarán, a börtönből.

A levélben a személyes börtön-élményéről ír, miszerint a sátánnal nem szabad alkut kötni. Ebből az élményből született meg a Kísértés . Mit jelent napjainkban, Erdélyben

ez a dráma, és mi a legfőbb üzenete?

Vizi Abigél: A magyar nyelvű fordítás 1990-ben kiadott kötetében, melyben Havel Kísérté s és Területrendezés drámája van, az előszóban olvashatunk egy levelet, melyet

M. D.: Havel a műveiben rengeteget foglalkozik az értelmiségi réteg felelősségvállalásával. Ő maga is élő példája ennek, hiszen annyit küzdött az elnyomás ellen, hogy végül börtönbe került. A darabban nem mutat rá egy konkrét rendszerre vagy országra, a mű tulajdonképpen

a fausti történet parafrázisa. Meggyőződésem, hogy a mai világ is olyan komoly problémák elé állít bennünket, amelyek egyértelmű döntéseket követelnek: melyik oldalra akarunk állni, milyen értékeket képviselünk?

Képesek vagyunk-e kiállni ezekért az értékekért, és küzdeni értük, még akkor is, ha az életünk a tét?

Látjuk, mi zajlik a világban: a diktátorok szomorú reneszánsza, az uralkodás vonzerejének divatja. Ezzel

a darabbal, metaforikusan, Havel tulajdonképpen azt mondja: csak annyit mondhatunk, hogy „igen, igen” vagy „nem, nem”. Úgy érzem, ez egy örökérvényű megfogalmazás, és ma különösen fontos az állásfoglalás jelentősége.

V. A.: Kinek ajánljátok az előadást?

V. N.: Emellett a drámában mindvégig jelen van a humor és az (ön)irónia, ez hogy lesz jelen az előadásban?

M. D.: A nézők életkorát nem szeretném behatárolni, de elsősorban azoknak ajánlom, akik nem lusták gondolkodni. Úgy gondolom, hogy a népességnek csak egy bizonyos része jár színházba, és a színházba járók többsége olyan ember, aki szeret gondolkodni.

Sz. G. L.: Én elsősorban azoknak ajánlom, akik Václav

M. D.: Havel valóban nagyon szellemes szerző, jellemző rá az önirónia. Számára viszont a legfontosabb a nyelv – a nyelv használata és egyben semmibevétele. Tulajdonképpen a frázis maga a darab egyik főszereplője.

A frázis a szó olyanszerű használata, amely által értelmetlennek tűnik a gondolatok kifejezése, szavakba öntése.

Havel nevét eddig leginkább politikusként ismerték, és lehet, hogy ez az első darab, amely az életükben utolérte őket. Bármennyire is úgy tűnik, hogy néha nehéz a darab nyelvezete, olyan remek színészek játsszák az előadást, hogy a darab szellemisége mindenképp megérinti majd a nézőket.

O revoluție nu se votează: ori participi la

Michal Dočekal

ea, ori nu.

Deodată am început să sperăm că a început ceva nou, că starea de fapt se

va termina definitiv.

László G. Szabó

Noémi Vajna și Abigél Vizi în dialog cu

regizorul Michal Dočekal și László G. Szabó, jurnalist, colaborator al regizorului

Ilustrat de Zsuzsa Ozsváth

Noémi Vajna: În 1989, au fost declanșate mișcări de schimbare a regimurilor în blocul estic al Europei, de la Republica Democrată Germană la România. Cum vă amintiți de schimbările din '89, de Revoluția de catifea din Cehoslovacia?

La demonstrația din 1988 a participat un număr mare de civili, toată lumea a prins curaj. În ianuarie 1989, Václav

Havel a fost arestat pentru a doua oară. 17 noiembrie a fost Ziua internațională a studenților, în memoria

studentului ceh Jan Opletal, care a murit în timpul unei demonstrații împotriva ocupației germane în 1939.

Michal, pe atunci erai student la Universitatea de Arte

din Praga, cum ați participat voi, studenții, la aceste schimbări de regim?

Michal Dočekal: În Cehoslovacia, acest lucru a început

deja în vara anului 1988, când am sărbătorit cea de-a 20-a aniversare a ocupației. Ocupația a restaurat

teribilul regim stalinist, iar cu ocazia acestei aniversări de 20 de ani a avut loc o demonstrație uriașă în Praga.

Bineînțeles, demonstrația a fost zdrobită de poliție, dar din acel moment, orice celebrare aniversară s-a încheiat cu o demonstrație.

Comemorarea a constituit o altă mare demonstrație la care noi, studenții, am luat parte. Aceasta a avut loc în inima Pragăi, înconjurată de cordoane de poliție, iar poliția i-a bătut cu brutalitate pe demonstranți: sute de persoane au fost rănite și au fost transportați la spital.

Eram student în anul al cincilea la regie la acea vreme, fusesem prezent la demonstrațiile anterioare și la aceasta. Sâmbătă, i-am sunat pe colegii mei care aveau deja telefoane acasă și ne-am întâlnit a doua zi la facultate. Am fost de acord să înfruntăm sistemul și poliția. Ideea mea era să încep o mișcare. Am fost avertizat că nu pot vorbi în numele altora, că mai întâi

idea trebuie să fie votată. Am spus că o relvoluție nu se voteză: ori participi la ea, ori nu. Eu oricum aveam să intru în grevă.

Am scris cinci rânduri de protest, spunând că ne vom muta cu toții în clădirea facultății, vom locui și vom dormi acolo. Aceasta a fost o expresie a nemulțumirii noastre față de sistem. Ca studenți la facultatea de teatru, am cunoscut actori care aveau legături mai strânse cu teatrele din Praga. Ei ne-au spus că va avea

loc o întâlnire a actorilor într-unul dintre teatre, la

care am fost invitați. La întâlnire, au decis să nu joace în semn de opoziție față de regim, ci să deschidă sala publicului pentru a putea purta discuții deschise despre ceea ce se întâmpla în țară. Acest lucru era deosebit de important, deoarece în acea perioadă nu exista presă liberă: radioul și televiziunea erau sub autoritatea partidului, iar informațiile nu puteau ajunge la oameni.

Clasa noastră trebuia să susțină un spectacol-examen în acel weekend, dar știam că teatrele nu jucau, așa că am început să vorbim cu publicul despre ceea ce se întâmpla în țară. Teatrele au declanșat un lanț de evenimente. Sindicatul lucrătorilor teatrali, condus de Tomáš Töpfer (N. ed.: actor și politician ceh), s-a alăturat studenților și am decis să organizăm o grevă generală.

au reacționat la evenimentele din 17 noiembrie, iar la 27 noiembrie întreaga țară era în grevă. Conducerea comunistă a cedat, au demisionat, iar pe 30 decembrie

Václav Havel a fost ales președinte al Republicii. Nu cred că voi mai trăi să văd un alt Revelion ca acela.

N. V.: Laci, tu unde erai în acel moment? Care era starea de spirit în Bratislava?

László G. Szabó: Revoluția din '89 din Cehoslovacia a început la Praga, deci cehii au fost cei care au început-o, iar Slovacia li s-a alăturat. Și aici, actorii au fost cei care au inițiat mișcarea. Tot ceea ce s-a întâmplat la Praga a fost un fel de flacără pentru Slovacia: „vino și alătură-te nouă”.

Republica Cehă. Dar când vântul revoluției a ajuns în

Slovacia, actorii au condus revoluția frumos și în liniște.

Când am ajuns acasă, era clar că a ajuns în Slovacia.

Până atunci, văzusem doar la televizor ceea ce se

întâmpla în partea cehă, dar apoi am trăit-o pe propria

piele. La un moment dat, am început să sperăm că

începe ceva nou, că acest sistem se apropie de sfârșit.

Din acel moment, nu a mai existat nicio oprire – știam că

țara duce totul la bun sfârșit.

Îmi amintesc că mă întorceam acasă de la redacție

și trebuia să-mi croiesc drum printre zeci de mii de oameni în inima orașului, în piața principală – Piața

Revoltei Naționale Slovace. Toată lumea își scutura cheile în aer. Aceasta a devenit mai târziu Revoluția de catifea, această tranziție subtilă în care nu a existat nicio vărsare de sânge.

În timp ce Cehoslovacia era o țară, Slovaciei îi era greu

să își impună propria voce, deoarece capitala se afla în

N. V.: Václav Havel provenea dintr-o familie înstărită, dar

după preluarea puterii de către comuniști, oportunitățile

sale au fost limitate și cea mai mare parte a averii familiei

le-a fost confiscată. Havel nu a fost doar un dramaturg, ci și o figură-cheie în revoluția și rezistența din Cehoslovacia.

Cum l-ați văzut atunci, în jurul anului 1989?

M. D.: După 1948, Václav Havel nu a mai putut studia așa cum și-ar fi dorit, din cauza provenienței sale burgheze.

A fost student la distanță, la dramaturgie la Academia

de Artă Dramatică. În anii șaizeci, când a avut loc o perioadă de relaxare, a devenit dramaturg, dar după

1968 nu a mai avut acces la nici cel mai mic grad de libertate: Havel a fost pus pe lista scriitorilor interziși.

Din fericire, piesele sale au fost jucate în străinătate, astfel încât soarta sa nu a depins în întregime de regim.

Mai târziu, a devenit o figură de prim rang a Cartei 77 (N. ed.: declarație politică publicată în 1977 de opoziția cehoslovacă, semnată inițial de 243 de persoane, majoritatea intelectuali), figura principală a opoziției la regimul comunist. A petrecut aproape cinci ani în închisoare. Drama sa, Ispita, este o reinterpretare unică a mitului lui Faust, bazată pe experiențele sale de acolo.

În jurul anului 1989, nu se punea problema ca el să devină președinte al republicii, nu ne-am imaginat că acest lucru se va întâmpla atât de repede. La mijlocul lunii noiembrie, poliția era încă brutală. Când eram la facultate, una dintre cele mai importante actrițe ale Teatrului Național, Jana Hlaváčová, ne-a avertizat să

ne strângem lucrurile rapid, pentru că tancurile vor veni cu siguranță din nou spre Praga. Chiar au venit, a venit Miliția Populară, au înconjurat Praga. Am luat-o peste picior pe actriță, crezând că spune asta pentru că

este lașă, iar noi nu eram. De fapt, nu era vorba despre lașitate: ea vorbea despre experiențele pe care le-a trăit în '68.

La începutul lunii decembrie, am știut că lucrurile se vor termina cu bine. În Ungaria au fost tipărite abțibilduri în culorile drapelului cehoslovac, pe care scria Havel for president – doar numele lui era scris greșit Hável for president. Obișnuiam să le lipim peste tot.

N. V.: Cum s-a schimbat lumea teatrală după 1989

în Cehoslovacia? Ce oportunități și provocări a adus schimbarea de regim pentru teatru? Le-a oferit artiștilor mai multă libertate?

M. D.: S-a schimbat complet din '89. Cu toate acestea, în a doua jumătate a anilor '80, puterea comunistă era deja șubredă, iar sistemul a început să se fisureze. Uniunea Sovietică deja era condusă de Gorbaciov, care a încercat

să dea viață sistemului comunist printr-o politică de perestroika (transformare) și glasnost (deschidere).

Acest lucru a creat o atmosferă mai liberă în întreaga

Europă Centrală, oferind teatrelor cehoslovace mai mult spațiu de manevră.

M. D.: Nu am trăit-o dureros. Eram la începutul carierei

mele de regizor, eram la Londra cu o bursă de șase luni

și tocmai mă întorsesem în țară. La acea vreme, Vladimir Mečiar era liderul vieții politice din Slovacia. Cum pot să

o spun politicos? El nu a ajutat Slovacia deoarece în țară funcționa un fel de sistem semi-mafiot. Am spus că dacă

vor să se despartă, să o facă.

Punctele de vedere liberale puteau pătrunde acum în

rubricile secundare ale ziarelor cehe, care nu erau foarte importante. Desigur, radioul și televiziunea erau încă dominate de partid. Dar atmosfera din marile orașe era foarte diferită de cea din mediul rural, unde spiritul era mult mai puternic și mai curajos.

L. G. SZ.: Îmi amintesc foarte clar, amintirile mele sunt chiar mai puternice decât cele din '89. Știam că va veni această mare zi în care vor anunța că țara se va rupe

N. V.: Unde erați și cum vă amintiți decizia din '92, divizarea

Cehoslovaciei? Cum ați trăit această nouă schimbare?

în două. Eram la Festivalul Internațional de Film de la Karlovy Vary (N. ed.: unul dintre cele mai vechi festivaluri de film din lume) și într-una dintre sălile palatului festivalului eram mulți care stăteam în fața unui televizor și așteptam transmisia. Mă aflam acolo împreună cu colegii mei străini și știam exact ce înseamnă acest lucru pentru Slovacia. Am urmărit cu toții la televizor, cu fețe triste și inimi îndurerate, cum a avut loc separarea.

Știam că Republica Cehă este o țară industrială, în timp

ce Slovacia este mai mult o țară agricolă și că va dura

mulți ani pentru a ajunge din punct de vedere economic din urmă Republica Cehă. În plus, acestea sunt țări mici: individual, Republica Cehă este mică, Slovacia este mică, dar împreună au mai multă greutate. Eram îngroziți într-o oarecare măsură de ceea ce urma să se întâmple.

În plus, pentru mine, ca maghiar care trăia în Slovacia, a fost o mare plăcere să trăiesc în Cehoslovacia. Știam

că linia de frontieră va fi trasată. Ce va însemna acest

lucru? Va trebui să port un pașaport pentru a merge acolo unde puteam călători liber până atunci? Și, întradevăr, așa a și fost. Ca să nu mai spun că cultura cehă a fost întotdeauna mai prezentă în viața mea: dacă ar fi să pun cultura slovacă și cea cehă de o parte și de alta a balanței, ar trebui să spun că cea slovacă este un pic mai jos, căci inima mea a ținut întotdeauna cu cehii.

M. D.: Relațiile sunt și astăzi foarte bune. Relația culturală este de fapt o relație istorică și este cu totul excepțională.

Nu doar pentru că cele două țări au fost cândva una, ci pentru că trebuie să ne întoarcem în secolul al XIX-lea: acolo se găsesc rădăcinile. (N. ed.: se referă la rădăcinile culturale și teatrale comune ceho-slovace ale deșteptării naționale din secolul al XIX-lea)

Există mulți regizori slovaci care lucrează în teatrele cehe și actrițe slovace în multe filme cehe. După un timp, acest lucru a afectat actrițele cehe. Atunci când sunt întrebate dacă le deranjează faptul că actrițele slovace le fură de sub nas roluri din ce în ce mai bune, ele răspund în slovacă: „nu, nu mă deranjează” – indicând în mod ironic că le deranjează.

În Cehia, mult mai mulți actori obțin oportunități – în teatru și film – decât actorii cehi în teatrele slovace.

N. V.: Cum credeți că s-au schimbat relațiile ceho-slovace în domeniul culturii și al teatrului de la separare?

Actorii maghiari din Slovacia sunt deosebit de apreciați de regizorii cehi pentru că sunt temperamentali și reprezintă o notă foarte diferită.

N. V.: Asta înseamnă și că slovacii și maghiarii învață ceha, dar nu și invers?

M. D.: Slovacii învață bine ceha, în parte pentru că urmăresc programele de televiziune cehe. Dar invers nu este deloc așa.

L. G. SZ.: Aș dori doar să adaug că până în 1992, când exista Cehoslovacia, Televiziunea Cehoslovacă transmitea

știri în slovacă și cehă, iar mai multe generații au crescut cu asta. De atunci, însă, lumea s-a schimbat dramatic.

Încă mă pot uita la televiziunea cehă, și o fac adesea în

Bratislava, pentru că programele sunt de un nivel foarte

înalt. Dar cehii nu prea urmăresc programele slovace, așa că două generații au crescut fără să înțeleagă slovaca –este o limbă complet străină pentru ei.

Abigél Vizi: În prefața traducerii maghiare din 1990 a dramelor lui Havel Ispita și Teritorializarea, citim o scrisoare

pe care acesta i-a adresat-o soției sale Olga în vara lui 1982, din închisoare. În textul misivei, el scrie despre experiența sa

personală din închisoare, conform căreia nu ar trebui făcută o înțelegere cu Satana. În urma acestei experiențe s-a născut

Ispita. Ce semnificație are această piesă dramatică în zilele noastre, în Transilvania, și care este mesajul ei principal?

M. D.: În lucrările sale, Havel tratează frecvent problema responsabilității intelectualilor. El însuși este un exemplu viu în acest sens, deoarece a luptat atât de mult împotriva opresiunii încât a ajuns în închisoare. În piesă, el nu indică un regim sau o țară anume; piesa este de fapt o parafrază a poveștii faustiene. Sunt convins că și lumea de astăzi ne

pune în fața unor probleme grave care necesită alegeri

clare: de partea cui vrem să fim, ce valori susținem?

Suntem capabili să apărăm aceste valori și să luptăm pentru ele, chiar dacă viețile noastre sunt puse în joc?

este o formulă eternă, iar semnificația acestei afirmații

este deosebit de importantă astăzi.

Vedem ce se întâmplă în lume: renașterea tristă a dictatorilor, moda pentru alura dominației. Cu această piesă, vorbind metaforic, Havel spune de fapt: tot ce putem spune este „da, da” sau „nu, nu”. Simt că aceasta

N. V.: Umorul și (auto)ironia se regăsesc, de altfel, în

întreaga piesă, în ce mod vor fi acestea prezente în spectacol?

M. D.: Havel este într-adevăr un autor cu foarte mult umor, textele lui sunt caracterizate de auto-ironie.

Dar pentru el, cel mai important lucru este limbajul –utilizarea limbajului și negarea limbajului. De fapt, fraza

însăși este unul dintre protagoniștii piesei. Fraza este utilizarea cuvintelor într-un mod care face ca exprimarea

ideilor, punerea lor în cuvinte să pară lipsită de sens.

A. V.: Cui recomandați spectacolul?

M. D.: Nu vreau să limitez vârsta publicului, dar îl recomand în primul rând celor cărora nu le este lene să

gândească. Cred că doar o anumită parte a populației merge la teatru, iar majoritatea oamenilor care merg la teatru sunt oameni cărora le place să gândească.

L. G. SZ.: Eu le-aș recomanda-o mai ales celor care l-au cunoscut pe Václav Havel în special ca politician, și poate

că aceasta este prima piesă care i-a ajuns din urmă în viețile lor. Oricât de dificil ar părea uneori limbajul piesei, aceasta este interpretată de o distribuție atât de bună

încât spiritul piesei va atinge cu siguranță publicul.

A Faust-legenda motívumait felhasználó Kísértés alapjául nem az irodalom – nem Goethe vagy Thomas Mann műve –, hanem Havel egy börtönélménye szolgált, amint erről feleségéhez, Olgához 1982 nyarán írt egyik börtönlevelében beszámol.

Kedves Olga! Öt évvel ezelőtt volt egy kalandom, amely sok tekintetben egész további életem szempontjából meghatározó jelentőségre tett szert. Ahogy kezdődött, nem is volt feltűnő. Először voltam börtönben, s valamelyik este a kihallgatás után kérvényt írtam az ügyészhez, amelyben szabadon bocsátásomat kértem. Az elítéltek gyakran írogatnak ilyen kérvényeket a börtönből, és én is úgy fogtam fel, mint valami rutinszerű, jelentéktelen és elsősorban autohigiénikus dolgot, mivel nagyon is jól tudtam, hogy szabadon bocsátásomat egészen más dolgok döntik el, mintsem hogy írok-e vagy nem írok kérvényt. A vizsgálat úgyis egy helyben topogott, s ezt kihasználva helyesnek látszott megszólalni. A kérvényt úgy írtam meg, hogy az nagyon taktikusnak és cselesnek tűnt a szememben akkor: nem mondtam benne semmi olyat, amit ne gondoltam volna, vagy ami ne lett volna igaz; mindössze csupán valahogy

eltekintettem attól, hogy az igazság nem csak abból áll, amit mond az ember, hanem abból is, hogy ki, kinek, miért, hogyan és milyen körülmények között mondja. Ennek az apró eltekintésnek (pontosabban: kisebbfajta öncsalásnak) köszönhetően az, amit írtam, mintegy véletlenül veszedelmesen közel került ahhoz, amit a címzett már régóta hallani akart tőlem.

(...)

A kérvényt másnap elküldtem, s mivel senki nem válaszolt rá, és mivel továbbra is börtönben tartottak, azt hittem, ott végezte, ahol a hasonló kérvények végezni szoktak, s többé-kevésbé meg is feledkeztem róla. Aztán egy napon, derült égből villámcsapásként, közölték, hogy valószínűleg szabadon engednek, s a kérvényemet politikailag felhasználják. Persze rögtön tudtam, hogy ez mit jelent. 1. Tudtam, hogy kérvényem átfogalmazásával, kiegészítésével és széles körű elterjesztésével azt a benyomást fogják kelteni, hogy nem bírtam ki, engedtem a nyomásnak, megtagadtam állásfoglalásaimat, nézeteimet, egész addigi munkámat; egyszóval: elárultam ügyemet, mégpedig kizárólag abból a szánalmas indítékból, hogy

kikerüljek a börtönből. 2. Tudtam, hogy ezt a látszatot semmiféle cáfolattal vagy helyesbítéssel nem vagyok képes megváltoztatni, mert azt az alapvető tényt, hogy valamiképp elébük mentem, nem tagadhatom; s mindaz, amit ehhez hozzátehetek, joggal csak csűrés-csavarásnak fog tűnni. 3. Tudtam továbbá azt is, hogy a közelgő katasztrófa elkerülhetetlen. 4. Valamint azt, hogy a bélyeg, ami rám és mindarra került, amiben részt vállaltam, évekig fog égetni; mérhetetlen belső szenvedéseket fog okozni, s valószínűleg többéves börtönnel igyekszem majd lemosni magamról (ez így is lehet), de még azzal se sikerül teljesen eltüntetnem a nyomát a világból. 5. Végül tudtam, hogy mindezt csak magamnak, kizárólag magamnak köszönhetem: senki nem kényszerített, még csak nem is biztatott semmire, nem kerültem semmiféle válaszút elé, s csupán azzal, hogy megbocsáthatatlan módon egy pillanatra elveszítettem erkölcsi éberségemet, a másik fél kezébe — magamtól és teljesen fölöslegesen — olyan fegyvert adtam, ami számára lényegében mennyei ajándék volt. Következett az elháríthatatlan elhárítására tett kísérletek rövid időszaka, aztán megtörtént, aminek meg kellett történnie, s mindaz a rossz, amit vártam, tetézve teljesült: a börtönből

megszégyenítve kerültem ki, s szembetaláltam magam a világgal, amely egyetlen, nagyon is jogos szemrehányásként meredezett előttem. Senki nem tudja, mit éltem át életemnek ebben a legsötétebb időszakában (egy kicsit talán Te sejted): a néma kétségbeesés, az önvizsgálat, a szégyen, az önmarcangolás, a szemrehányás és a tanácstalan faggatózás hetei, hónapjai — tulajdonképpen évei voltak ezek. Az egyik pillanatban a világ elől, amellyel oly kínos volt szembenéznem, a gyötrő magányba és a szűntelen önvádból fakadó mazochista gyönyörbe rohantam; a másik pillanatban, ellenkezőleg, ebből a pokolból valamiféle lázas tevékenységbe menekültem, amivel önmagam akartam túlharsogni, és egyúttal valahogy rehabilitálni magam.

Még a börtönben volt viszonylag a legjobb: másodszori lecsukásomkor legalább egy kicsit kifújtam magam, de csak harmadszori — mai napig tartó — börtönbüntetésemkor tértem végleg magamhoz, legalábbis remélem.

Václav Havel. (1990). Kísértés (Fordította Varga György;

Előszót írta Bojtár Endre; Az eredetivel egyeztette V. Detre Zsuzsa). Interart Budapest.

Ispita, care folosește motive desprinse din legenda lui

Faust, nu s-a bazat pe literatură – nici pe Goethe, nici pe

Thomas Mann – ci pe o experiență pe care Havel a avut-o în

închisoare, după cum povestește într-o scrisoare adresată

soției sale Olga în vara anului 1982.

Dragă Olga! Acum cinci ani, am avut parte de o aventură care,

în multe privințe, avea să-mi determine restul vieții. Felul

în care a început a fost unul banal. Eram pentru prima dată

în închisoare și, într-o seară, după un interogatoriu, i-am

scris procurorului cerându-i să mă elibereze. Deținuții scriu

adesea astfel de petiții din închisoare, iar eu am luat-o ca pe

ceva de rutină, neimportant și în primul rând o acțiune de autoigienă, pentru că știam foarte bine că eliberarea mea va fi decisă de cu totul alte lucruri decât de faptul că am scris sau nu o petiție. Ancheta era oricum blocată în același loc și mi s-a părut corect să profit de acest lucru pentru a mă exprima. Am scris petiția într-un mod care mi s-a părut la momentul respectiv foarte diplomat și viclean: nu am spus nimic în ea care să nu fi gândit sau care să nu fie adevărat; pur și simplu am ignorat cumva faptul că adevărul constă

nu numai în ceea ce se spune, ci și în cine spune, cui, de ce,

cum și în ce circumstanțe. Datorită acestei mici neglijențe (sau, mai exact, a unei mici autoamăgiri), ceea ce am scris s-a apropiat periculos de mult, practic din greșeală, de ceea ce destinatarul dorea de mult să audă de la mine.

(...)

Am trimis petiția a doua zi și, din moment ce nimeni nu mi-a răspuns și din moment ce eram încă în închisoare, am presupus că a ajuns acolo unde ajung cereri similare și am uitat mai mult sau mai puțin de ea. Apoi, într-o zi, din senin, mi s-a spus că probabil voi fi eliberat și că petiția mea va fi folosită în scopuri politice. Desigur, am știut imediat ce înseamnă asta. 1. Știam că, reformulând petiția mea, adăugând la ea și răspândind-o pe scară largă, se va da impresia că am eșuat, că am cedat presiunilor, că am renunțat la pozițiile mele, la punctele mele de vedere, la întreaga mea operă; pe scurt, că mi-am trădat cauza și că am făcut-o doar pentru motivul patetic de a ieși din închisoare. 2. Știam că nu puteam schimba această aparență prin nicio infirmare sau corecție, deoarece nu puteam nega faptul fundamental că m-am adresat lor într-un fel; și orice aș putea adăuga la acest lucru ar fi considerat, pe bună dreptate, ca o răstălmăcire.

3. De asemenea, știam că dezastrul iminent era inevitabil.

4. Și că eticheta care fusese pusă pe mine și pe tot ceea ce făcusem mă va afecta ani de zile; îmi va provoca o imensă

suferință interioară și probabil că voi încerca să o spăl cu ani de închisoare (cum bine aș putea), dar nici măcar asta nu va reuși să șteargă complet amprenta ei asupra lumii. 5. În cele

din urmă, am știut că îmi datorez totul mie însumi, numai mie

însumi: nimeni nu m-a forțat și nici măcar nu m-a încurajat

să fac ceva, nu am fost la o răscruce de drumuri și, doar prin

faptul că mi-am pierdut nejustificat vigilența morală pentru o singură clipă, am dat celeilalte părți – din proprie inițiativă și

fără niciun motiv – o armă care era în esență un dar din cer.

A urmat o scurtă perioadă cu tentative de a evita inevitabilul,

iar apoi s-a întâmplat ceea ce trebuia să se întâmple și toate

lucrurile rele la care mă așteptam s-au înmulțit: am ieșit din

închisoare rușinat și m-am trezit confruntat cu lumea, care îmi apărea ca un reproș unitar, în mod foarte just. Nimeni nu știe prin ce am trecut în această perioadă cea mai întunecată

a vieții mele (poate tu poți bănui cumva): săptămâni și luni de disperare tăcută, introspecție, rușine, groază, reproșuri și

întrebări perplexe - ani, de fapt. La un moment dat fugeam

de lume, pe care îmi era atât de rușine să o înfrunt, într-o singurătate chinuitoare și o plăcere masochistă născută din autoreproșuri continue; la un moment dat, dimpotrivă, fugeam din acest infern către un fel de activitate febrilă, pe care voiam să o folosesc pentru a mă depăși și, în același timp, pentru a mă reabilita cumva. Până și în închisoare a fost relativ mai bine: la a doua mea încarceraremăcar m-am

ușurat puțin, însă abia la a treia – care ține și astăzi – mi-am revenit în cele din urmă, sau cel puțin așa sper.

Václav Havel (1990), Kísértés [Ispita] (Versiunea în limba

maghiară a fost tradusă de György Varga; Prefață de Endre Bojtár; Îngrijită de Zsuzsa V. Detre), Interart Budapesta.

KÉPÍRÓ DOROTTYA

VÁCLAV HAVEL

KÍSÉRTÉS | ISPITA

Dr. Henrik Fousztka, tudós | Dr. Henrik Foustka, savant: BODOLAI BALÁZS

Fisztula, rokkantnyugdíjas | Fistula, pensionar invalid: BÁCS MIKLÓS

Főnök | Directorul: DIMÉNY ÁRON

A főnök helyettese | Adjunctul: VÁTA LÓRÁND

Vilma, tudós | Vilma, savantă: ALBERT CSILLA

Margaréta, titkárnő | Margareta, secretară: DARADICS HANNAH

Dr. Libuše Lorencová, tudós | savantă: VINDIS ANDREA

Dr. Vilém Kotrlý, tudós | savant: MAROSÁN CSABA

Dr. Alois Neuwirth, tudós | savant: LACZKÓ VASS RÓBERT

Houbová, Fousztka szállásadónője / Titkár | Houbova, gazda lui Foustka /

Secretar: ORBÁN ATTILA

Táncos | Dansator: ANDRÁS GEDEON

Petruska | Petrușca: ZONGOR RÉKA

Valamint | Precum și: ANTAL-DOBRA JÓZSEF, SÜTŐ MÁRKUS

Magyar nyelvre fordította | Traducerea în limba maghiară: Varga György

Az előadás a DILIA Agency (Prága, CZ) engedélyével, a Hofra Kft. közvetítésével jött létre.

Spectacolul a fost realizat cu acordul DILIA Agency (Praga, CZ), prin intermediul Hofra Kft.

Rendező | Regia: MICHAL DOČEKAL

Díszlettervező, fényterv | Decorul, light design: JAKUB PERUTH

Jelmeztervező | Costumele: BOCSKAI GYOPÁR

Zeneszerző | Muzica originală: IVAN ACHER

Koreográfia | Coreografia: ESZENYI ENIKŐ, SINKÓ FERENC

A rendező munkatársa | Colaboratorul regizorului: SZABÓ G. LÁSZLÓ

Dramaturgiai tanácsadó | Consultant dramaturgie: VAJNA NOÉMI

Rendezőasszisztens | Asistent de regie: KÉPÍRÓ DOROTTYA

Előadásvezető | Regia tehnică: ZONGOR RÉKA

Bemutató időpontja | Data premierei: 2025. OKTÓBER 10 OCTOMBRIE 2025.

Időtartam | Durata: 2h 15' szünet nélkül | fără pauză

RO EN STÚDIÓ | SALA STUDIO

Az előadás a 35 év perspektívája – a hagyománytól a kortárs színházig című projekt keretében valósult meg, Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Helyi Tanácsa támogatásával. Spectacol realizat în cadrul proiectului Perspectiva a 35 de ani – de la tradiție la teatru contemporan, finanțat de Primăria și Consiliul Local al Municipiului Cluj-Napoca.

SZERKESZTŐK

|

REDACTORI: VIZI ABIGÉL, VAJNA NOÉMI

FORDÍTÁSOK | TRADUCERI: KÖPECZI JULIANNA, SZABÓ G. LÁSZLÓ

FOTO: BIRÓ ISTVÁN

DESIGN: BENEDEK LEVENTE

ILLUSZTRÁCIÓ | ILUSTRAȚIE: OZSVÁTH ZSUZSA