BOLDOG A CIGÁNY.
Az egész ezredben alig volt elszántabb, hős verekedő, mint a cigány baka. Mintha csak meg akarta volna mutatni, hogy a cigánynak, a mindenünnét kirugott, mindenkitől lenézett cigánynak is van hazája. És amikor a hősiesség iskoláját már kijárta, s fölebbvalói bámulattal adóztak a szurtos képü legénynek, – mint annyi társa, ő is megsebesült. Golyó szaladt keresztül rajta, s azt a hat lat kemény ólmot még az ő szervezete sem tudta megemészteni. Eszméletlenül találták meg a harcmezőn a szanitécek, akik hátravitték a kötözőhelyre, bekötözték a sebét és elküldték a legközelebbi tartalék-kórházba.
Négy napig lebegett élet és halál között. Az orvosok, akik társaitól hallották, hogy milyen hősiesen harcolt, mindent elkövettek, hogy megmentsék. Ötödnapra magához is tért a cigány.
Eleinte tétován, szinte ijedten nézett körül a tiszta kórteremben. A fehér ágy, a nyájas ápolónő, a sok orvos, – mindez olyan idegen volt a cigány lázálmoktól terhes agyának.
Csak lassan eszmélt rá, hogy mindez ő miatta van.
– Boldog vagyok, – ez volt az első szava.
– –?
– Boldog vagyok, mert életemben most fekszem először ágyban… – suttogta halkan, s azzal csöndesen zokogni kezdett.
Az orvos pedig, aki hetenkint ezer átmenő sebesültet kezelt, most elfordult, hogy a könnyeit megtörülje.
MIT SAJNÁL A BAKA.
Sebesült katonák beszélgetnek. Olyanok mind, mint a tépett madarak. A háborúból nem hoztak haza mást, mint egy-egy sebet, meg a jókedvüket, amit nem tudott elsodorni a gránát süvöltő szele, se a puskagolyó szállongása. A téma a körül forog, hogy mit is sajnáltak legjobban a háborúban. És szól a huszár:
– Én csak azt a pár csizmát sajnálom, amit Rohatinnál egy kozákbrigadéros lábán láttam! Hej, ha hazahozhattam volna!
Rábólint a többi, hogy igaza van. Háborús világban nagy kelete van a jó csizmának.
Aztán megszólal a baka. Zugszfürer ur Kovács. Ő se hagyja magát:
– Láttam olyan kozákot, akinek még a lova is ezüst zablát rágott és tallér volt a csizmája sarkára verve, mint a patkó. Szerettem volna ellőni, de megszaladt. De mégse ezt sajnálom.
– Hát mit?
– Azt a fél bögre tejeskávét, amit ott kellett hagyni Wiesenbergnél, mert alármot fujtak! Ha én azt a kávét megihattam volna, tán már kapitány volnék!
A „KAKASTOLLAS KATONA“.
Ez a kor a hősök kora. Minden magyar legény egy-egy hős, de a kerek világon nincs olyan katona, mint a magyar csendőr. Bátor, vakmerő, önfeláldozó, kitartó, leleményes, tűr éhséget, szomjúságot, hideget, forróságot, szenvedést. A mostani háborúban tünt ki ragyogó erényeivel katonai kiválósága – az ellenség előtt is. A „cifratollas katonák“ rémei a muszkáknak. Még sebesülten sem jutott fogságba egyetlen csendőr sem, pedig nagyösszegű díjat tűztek ki rá az oroszok. Szereti a harcot, de még inkább a harci becsületet. Mind
egy-egy külön kis hadvezér, aki minden térképcsináló tudósnál jobban ösmeri azt a terepet, ahol harcol és aki megszokta már azt, hogy egymaga, a saját felelősségére szálljon szembe a veszedelemmel. Amellett nem kérkedő, nem hiú, de tudja jól, hogy milyen fontos szerep az ő szerepe ebben a nagy háborúban.
Basa Gábor csendőrőrmestert nagybetegen hozták haza a harctérről Debrecenbe. Csontgyulladása volt: a legkínzóbb betegség. A lábára sem tudott állani, mikor a kórházba vitték. A gondos ápolás azonban pár hét alatt talpra állította és mikor már járni tudott, az orvos hat heti üdülő szabadságra küldte, mert hát a kórházban szükség van a helyre.
– Nem kell nekem a szabadság, – jelentette ki a vitéz csendőrőrmester az orvos előtt.
– De hiszen szüksége van rá, hogy helyrejőjjön teljesen, –magyarázta az orvos.
– Majd helyrejövök én a harctéren is. Hat hét nagy idő, már pedig én nem akarok olyan sokat mulasztani, mikor a hazának minden emberre szüksége van.
Igy szólt és így is cselekedett: visszament a harctérre.
Ilyen a magyar csendőr.
TŰZ!
Lembergnél a tűzvonalban, a fedezék mögött erősen készülnek a tüzelésre, mikor a százados harsány, parancsoló hangon kiált a bakákra:
– Tűz!
Az egyik önkéntes erre szolgálatkészen ugrik a kapitány elé s zsebéből előrántva egy pakli svéd gyufát, meggyújt egy szálat és előzékenyen szól:
– Parancsoljon rágyújtani százados úr…
A KIRÁLY VENDÉGEI.
Hosszú évek óta üresen áll a finom kis gödöllői kastély. Egy öreg portás néha megnyitja a szárnyas ajtókat és a ritkán odavetődő kiváncsiaknak megmutogatják a termeket, amelyeknek ablakaiból valamikor Erzsébet királyné merengett el a gödöllői erdős dombok felé… Most megint élet költözött a gödöllői kastélyba, ha nem is a királyi udvar fényes, sürgő-forgó élete. A király rendeletére a gödöllői kastély termeit kórházzá alakították át és a harctér sebesültjeit ápolják ott. Az évszázados Grassalkovich-park fenyőfái alatt balzsamos az üdülés és a hüs szellővel Erzsébet királyné jóságos szelleme lebeg a sebesült hősök kórágya fölött.
A király katonái most a király vendégei is lettek.
AZ
OROSZ A MENNYORSZÁGBAN.
Paraszt népfölkelők beszélgetnek az árokban.
– Tudod-e pajtás az orosz kapitány esetét, aki elesett, azután a mennyországba akart jutni? Nem tudod? Majd elmondom. Fölment a sok garádicson, egészen a mennyország kapujáig. Itt megszólította a poszton álló angyal:
– Halt! Mit keresel itt?
– Be akarok menni.
– Ehhez írás kell Szent Pétertől. Ő itt a parancsnok.
– Hol van a Szent Péter?
– Most nincs idehaza.
– Más nem engedhet be?
– De igen. Az Uristen.
– Akkor vele beszélnék.
– Nem lehet, – mondja Szent Péter szigorúan.
– Oh, oh, atyuska, – rimánkodik tovább az orosz, – de kegyetlen vagy. Csak egy pillanatra engedj be, hogy az Úristennel beszélhessek, ő biztosan megengedi, hogy itt maradjak.
De erre már elfogy Szent Péter türelme, bevágja a kaput az orosz orra előtt s csak úgy a kisablakon szól oda neki:
– No, éppen jókor akarsz az Úrral beszélni, szerencsétlen!?
– Miért? – rémüldözik a muszka.
– Hát, – mondja Szent Péter türelmetlenül, – mert az Úristen máma ki se mozdult a szobájából. Egész nap föl-alá járkál az arany padlón, szólni se lehet hozzá. Azt hiszi, hogy ő – a német császár.
AKI SEMMIT SEM LÁTOTT A HÁBORÚBÓL.
Hatalmas, de már gyógyuló sebbel került haza a háborúból a hajdu baka. Debrecenben megvizsgálták és kéthónapi szabadságra engedték. A falujában az egész előljáróság körülvette, hogy valamit halljanak a háborúról a sebesült vitéztől, aki otthon is félelmes verekedő, de bizony egyetlen hangot sem tudtak kiszedni belőle. Végre is a jegyző fogta vallatóra.
– Hát ’iszen megsebesültél a háborúban, mégis csak kell tudnod valamit róla.
– Az a bajom éppen, hogy semmit se tudok – bökte ki a legény.
– Nem lehet az, fiam. Hát hogy mentél oda és hogy jöttél meg?
– Hát úgy, hogy Debrecenben szépen beöltöztettek bennünket az angyalbűrbe. Kutya jó világ vót akkó, hogy összegyüttünk a régi komákkal. Nagyokat ittunk, oszt’ kiki fogadkozott, hogy hány muszkát küld a másvilágra. Szigyellem, mer’ én azt mondtam, hogy ha a huszár húsz muszkát ér, akkor én bakalittemre legalább negyvenet. Mikor elindultunk, etettek, itattak bennünket az urak, a nagyságák pedig fölpántlikáztak, fölvirágoztak. Ott ténferegtem az állomáson, oszt csak arra emlíkszem, hogy a cugszfírer pofonvágott és belökött a marhakupéba, én meg gazosan lefeküdtem. Arra emlíkszem még, hogy az őrmester kegyetlenül megrázott, oszt’ a fülembe kajátotta: egyen meg a fene, kelj mán fel te ríszeg disznó, itt vannak a muszkák! No, erre aztán áncvájra kiugrottam oszt’ mentem a többi után. Egyszerre csak nagy csattanást hallottam, aztán vagy három hétre rá íbredtem föl a kórházba, a regimencár úr mondta, hogy kutyakemény fejem van, már’ mer’ a rapnel se fogott ki rajtam. Hát ezér’ nem tudok én semmit a háborúrul, de majd visszamengyek, mír’ mer’ tartozom a hazának a negyven muszkával.
… És a hajdú bakának ezek a szavai kitünő képét festik a modern háborúnak, amelyben az ellenfelek tényleg csak nagyritkán látják egymást szemtől-szembe. Ma láthatatlan ellenfelek küzdenek életrehalálra.
KÉZ KEZET MOS.
Bárczy István, a polgármester, volt szemtanúja kórházi körútján a következőknek:
Egy sebesült baka, akinek a balkarja volt felkötve, teremrőlteremre járt és mindenütt hangos szóval szólt:
– Kinek van még egészséges balkeze?
Egy másik jelentkezett, aki jobbkarján viselte a sebet.
– Mit akarsz? – kérdezte ez a balkezes.
– Gyere koma, – mondja neki a másik, – menjünk mosakodni.
Azzal a vízvezetékhez vitte, az egészséges jobbkezével megfogta a bajtársa egészséges balkezét, az ápolónő szappant adott nekik és szépen kezet mostak ketten, a két idegen kéz ügyesen simult egymásba, mintha egyazon testnek lett volna a két keze.
– Kinek amije van, – mondták a szegények és jókedvüen vették „kézbe“ a törülközőt, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, mintha ez soha nem is lett volna másként.
– Te Miska, lődd le azt a pasast, kibicre nincs itt szükség.
NAGYMOSÁS.
Egy sebesült meséli:
– Orosz-Lengyelországban jártunk, nagy ütközeteket küzdöttünk végig, borzasztó strapákon mentünk keresztül, és bizony a ruhánk,
az alsó is, felső is, csupa piszok volt, mosakodni napok óta nem tudtunk, a szakállunk akkora volt, mint a pópáknak, de ki törődött evvel? A kedvünk azért jó volt, a harcokat állottuk és a vasalt ruha ilyenkor igazán nem fontos. Egyik napon aztán – pedig éppen jó hideg volt – mégis megkaptuk a szigorú parancsot:
– Mindenki fürödjön meg, a ruhákat kimosni és simára beretválkozni.
Persze nem fürdőkádban történt mindez, hanem az útba ejtett tó mellett. Hideg volt a víz, de a tisztálkodás jól esik, hát mostunk, pucolkodtunk, a tisztek pedig egyre hajtottak bennünket:
– Csak rajta! Mindennek ragyogni kell.
Nem értettük, mit jelent ez az ünnepélyes készülődés, de pár óra múlva frissen, tisztán, fényesen állott a seregünk.
És este megtörtént a nagy esemény: – egyesültünk a német csapatokkal.
Ezért kellett a nagy tisztálkodás, hogy lássák rajtunk a szövetségesek: külsőleg is jól festünk.
BODNÁR PÁL KÖZLEGÉNY.
Ezer meg ezer másik nevet is írhattunk volna ide, mert ez a Bodnár Pál közlegény csak egy a sok hős közül. Szolgalegény volt valamelyik kis faluban és semmit sem tudott róla a világ, ő sem a világról. A szegény szolgalegény maga sem gondolta, hogy valaha hogyan fog benne revelálódni a magyar érzés, az a nagyszerű lelki folyamat, mely oly sok századon át vészben, viharban összetartotta és nem hagyta elpusztúlni nemzetünket. A nagy események közé odajutott Bodnár Pál is; mint közlegény harcolt az oroszok ellen és megsebesülve szállították be az egyik gráci hadikórházba. Az egyik
lábát átfúrta a golyó s a kórházban derült ki, hogy megsebesülése után még napokig részt vett a harcban. Nem szólt senkinek a sebéről s gyalogolt tovább a csapatával, harcolt tovább vitézül, csodálatos önfegyelmezéssel, lelki erővel küzdve le nagy fájdalmait. A lelket azonban végre legyőzte a test: a súlyos seb elmérgesedett és Bodnár Pál összerogyott.
Mikor az orvos megkérdezte tőle, hogy miért nem jelentkezett mindjárt a kötözőhelyen, amikor golyó érte a lábát, s miért harcolt tovább nagy fájdalmai mellett is, csak azt mondotta egyszerű két szóval:
– Magyar vagyok!
Úgy hangzik ez a két szó, mint a legszebb költemény s mindennél jobban jellemzi a magyart.
EGY SEBESÜLÉS TÖRTÉNETE.
Egy zászlóalj tartaléka, – egy fél század baka, – magas fedezék mögött hasalt. A tűzinspekciós óvatosan cigarettázott, vigyázva, hogy a cigaretta tüze ne aludjon ki. Ugyanis az osztagnak nem volt gyufája és így a félszázad parancsnoka elrendelte, hogy mindig csak egy cigarettázzék. Ez a tűzinspekciós, aki tartozik vigyázni a tűzre és ha végére jár a cigaretta, úgy a másik gyujthat rá. Egyszerre csak rettenetes robbanás rezegteti meg a levegőt, hatalmas ágyúlövedék csapott le a fedezék mögött, kárt nem okozott, de az égő cigarettát a nagy légnyomás kivágta az inspekciós kezéből.
Körülbelül tizenöt lépésnyire ott hevert a cigaretta az osztag mögött, ott csillogott a parazsa a fűben, akár egy Szent János-bogár.
Az inspekciós nem sokat gondolkodott, kiugrott a biztos fedezékből és kiszaladt a cigarettáért. Ebben a pillanatban csapott be
a másik lövedék és leszakította a bakának két ujját és megint kiverte a cigarettát a kezéből.
Vérző kézzel piszkálta a baka a füvet és kereste a cigarettavéget. Meg is találta. Még izzott a parazsa. Hamar szippantott egyet rajta, visszamászott a fedezékbe, átadta a véres cigarettát a pajtásának és csak azután kötötte be a sebet és vánszorgott hátra a segélyhelyre.
BEKERÍTÉS.
A galiciai harcokban egy tincses népfölkelő egymaga harminchárom muszkát fogott el és vitt az ezredes elé.
– Aztán hogy csináltad, fiam? – kérdezte tőle elégült mosollyal az ezredes.
– Jelentem alázatosan, már messziről láttam, hogy az erdő szélin ellenség kószál. Nem szóltam senkinek, a földre vetettem magamat és odacsúsztam az erdő másik szélihez. Aztán elébük termettem, úgy száz lépésnyire. Gondolkoztam, mit csináljak velük, hogy fogjam el őket. Sokat hallottam most a háború alatt a tiszt uraktól, hogy legjobb bekeríteni az ellenséget. Hát fogtam magam és egyedül bekerítettem a harminchárom muszkát.
A SÁNTA ÉS A BÉNA.
Szolnok, pályaudvar, szeptember 12., délután 2 óra. Egy vonat gördül a pályaudvarra. Sebesülteket szállít. Ahogy a vonat megáll, a kocsik bejáróinál állanak a könnyebb sebűek, kinek a feje van pólyák közt, kinek a karja felkötve. Szomjasok lehetnek, mert alig hogy megáll a vonat, sokan letipegnek s erszényük után nyúlva, sört
kérnek. A pályaudvaron az uriasszonyok nem engedik, hogy ételértitalért fizessenek, egy előkelő család három nőtagja (nagyanya, anya és unoka) fizetnek mindent. Egy bepólyázott lábú vitéz nem tud leszállani, pedig neki is száraz lehet a torka. Egyik pajtása nyujt föl neki egy fél pohár italt. Miközben az ajkához akarja emelni, egy szembenülő óriás termetű muszka sebesültre esik a tekintete. Annak a karja van keresztüllőve. Az is sóváran néz az ital felé. De szólni nem mer, úgy se értenék meg. A sebesült a fél pohár sört csak félig issza meg, a másik felét az orosznak adja.
– Bizony ez kevéske volt cimbora, – morogja a magyar. – Jó volna leszállni egy egész pohárért.
Az orosz egy szót sem ért magyarul, a magyar egy szót se ért oroszul. Mégis megértették egymást. A sánta magyar az ép oldalával rátámaszkodik a muszka jó karjára, az orosz erős vállával és ép karjával segíti a járásban a magyart, elcammognak valahogy a kocsi szélére. Ott aztán kapnak egy friss, habos pohár sört. És megosztoznak rajta testvériesen. A nagyobbik felét hagyta a magyar a muszkának:
– Mivelhogy te vagy a vendég, cimbora.
A SAKKREJTVÉNY.
Egyik napilapunk tábori levelezőlapot kapott. Küldi vitéz Molnár Károly közvitéz, mozgósított tartalékos. Hogy honnét ír, nincsen rajta a kártyán, vagy messze fölülről, vagy messze alulról érkezik az üzenet! Több van benne, mintha a derék katona hosszasan leírná a kitünő hangulatot, a pompás ellátást, a példás élelmezést, a nagyszerű egészségi állapotot, a vidám harckészséget, a nyugodt bizalmat, a győzelembe vetett megingathatatlan hitet. Pedig vitéz Molnár Károly levele csak két sor:
– Tisztelettel értesítem, hogy sakkrejtvényüket megfejtettem.
É
És ehhez nem tesz hozzá semmit. Csak a megfejtést, amely teljesen korrekt és helyes. Tábori élet, fáradalom, nagy menetelés, ágyú- és puska-tűz – s a katona még ezenfelül nehéz és komplikált sakkfeladatot is megfejt. Hát lehet-e, hogy ne győzzünk minden vonalon hatalmasan, fölényesen, föltartóztathatatlanul?
MIRE A LOMB LEHULL…
A német császár a háborúban többször bebizonyította, hogy talpraesett szónok. Mindig helyénvalót, hatásost, érdekeset mond: szavaiban ott lüktetnek az események. Egy igazi katona ötletessége él benne, aki fürge ésszel fogja föl a történteket s mindig tud tájékozódni, mindig föltalálja magát, mindig érzi a történelmet. A háború elején a császár avval buzdította kitartásra katonáit, hogy a derék, hős katonáknak megígérte, nemsokára hazamehetnek „édes hazájukba, nemsokára otthon, a kandallónál ülhetnek. „Mire a lomb lehull…“ mondotta.
Az apák szólnak így a fiaikhoz. Mire leesik a hó… Mire kizöldül a rét… Mire meleg nyár lesz…
Mennyi szeretet – apai szeretet – van ezekben a szavakban és mennyi jóság és mennyi bensőség!
Most látjuk, érezzük csak igazán, hogy a német császár igazi apja a katonáinak.
A császár költői mondása azután szárnyra kelt és eljutott a mi hős katonáink közé is. És egy honvéd szakaszvezető ezt írta haza a harctérről:
„Jó kedélyállapotunk megvilágítására küldöm ezt a kis reflexiót.
Vilmos császár letörhetetlen erőt öntött katonáiba, mondván: „Fiúk! Mikorra a fák elhullatják leveleiket, mindenki odahaza lesz.“
E cézári mondás hozzánk is eljutott; szállóige lett nálunk. Minden egyes levél földrelibbenését leemelt sapkával üdvözöljük. Megvizsgáljuk eredetét, színét, formáját.
Este a közismert fákat körülnézegetjük: vajjon a reggeli dér jóindulattal volt-e hozzánk? Van-e tekintettel a mi édeseink fohászaira?
Egyik nap merengésemből a fáknak szokatlan zöreje riaszt föl. Kocsisom – tagbaszakadt kun fiú – kétségbeesett erővel, kipirult arccal csimpaszkodik egy törpe fába, s rázza irgalom nélkül.
– Ember! Mit művel?
– Alásan instálom, pár nappal hátha előbb hazamehetnénk.
A LOVASSZOBOR.
Egy sebesült tüzértiszt mesélte:
– Az ütegem tisztjei egy vasárnap lovon kirándultak a vidékre. Hozzánk csatlakozott egy tartalékos zászlós is, aki a magánéletben az opera tagja.
– Aztán fog menni a lovaglás? – kérdeztem tőle, – hiszen ön még sohasem ült lovon!
– Kérem, kérem, – felelte méltatlankodva az énekes, – már hogyne tudnék lovagolni, hiszen én vagyok mindig a lovasszobor a Don Juanban…
A katonazenekarok rendesen csengő zeneszóval kísérik a csapatokat addig a helyig, ameddig előreláthatólag terjedni fog a tűzvonal, aztán visszafordulnak és a szanitéc-csapathoz csatlakoznak. A katonazenészek szorgalmasan segédkeznek az egészségügyi katonáknak s gyakran megesik, hogy ők is kapnak azokból a golyókból, amelyeket a lelkiismeretlen oroszok kötözőhelyeink felé küldenek.
A minap egy orosz golyó mellen talált egy zenészkáplárt a kötözőhelyen. A golyó szerencsére lepattant a vastag kottafüzetről, amelyet a káplár a blúza zsebében viselt.
A szerencsés muzsikus boldog mosollyal mondta az ezreddobosnak:
– Látod komám, milyen jó, hogy nem tudom kotta nélkül az indulókat!
MAGYAR VEZÉNYSZÓ.
Galiciában csapataink találkoztak a német harcosokkal. Egy kis városka főterére vonultak be a németek és a parancsnokuk elkiáltotta magát:
– Hapták!
Egy somogyi baka hallja a parancsot és megcsóválja a fejét:
– Ejnye, sose hallottam még, hogy a németek is a magyar vezényszót használják.
A hadsereg óriási tengere magába szívta az apró vízcsöppeket: tanárok, diákok is bevonúltak és ott küzdenek a harcmezőn. A kolozsvári egyetemnek nem egy tehetséges hallgatója mint katonaköteles vonúlt be a hadseregbe, viszont nem egy kolozsvári –de meg más magyar városbeli tanár is – önkéntesen állt be a katonák közé. Akadnak köztük már rangjukról régen leköszönt tisztek is, de sokan mint közlegények siettek a zászlók alá. És most együtt harcolnak tanárok és tanítványok, hősi példájuk pedig még mindig ujabb és ujabb követőkre talál. A legutóbb is két fiatal tanár vonúlt be egyszerre, mint önkéntes. De mielőtt a harctérre mehetnének, előbb még katonailag ki is kell képezni őket és a kiképzés ideje alatt – de már katonaruhában – otthon maradhatnak a városukban.
Egész napjuk fegyverforgatással telik el és csak esténként érnek rá egy kis pihenésre, sétára a korzón.
A minap, amikor így sétálgattak, egyszerre csak egy sebesült jött velük szembe. Fiatal, tejfölös képü gyerek volt, a karja felkötve. De a paroliján két csillag is ékeskedett.
A két tanár – két közlegény – hirtelen fölkapta a jobb kezét és előírás szerint szalutált. De amikor már elhaladtak a tejfölösképü, sebesült altiszt mellett, egyikük megszólalt:
– Te, nem járt ez a te osztályodba?
A másik egy pillanatra némán maga elé nézett, aztán szinte irigyen, de büszkén csak ennyit mondott:
– De hát nem láttad? Hiszen már… altiszt és sebesült!
… És a két tanár úr, – a két közlegény – szótlanúl ment tovább.
A „HÁZTULAJDONOS“.
Idő: öt és fél hat között, amikor a reggelt Pesten még hajnalnak
tisztelik: Szin: egy közuti villamos kocsi belseje. Szereplők: koránkelő emberek. A túlnyomó többség: kosaras, batyus parasztasszony, egypár úriember, aki a vasuti állomáshoz igyekszik és egy villogó szemű, igen elevenképü baka, akinek föl van kötve a balkarja. A vitéz három batyus asszonnyal ül egy rekeszben és igen hangosan viszi a szót.
– Én – mondja keményen és vidáman – nem bánom, hogy sebet kaptam. Egy azér nem bánom, mert kilenc muszkának az életibe került ez a kis lyuk itt a karomon; más meg azér, mert nekem igen érdemes volt szenvednem. Gyönyörü nagy házat foglaltam el magamnak Muszkaországban. Öt szoba van benne, még a konyha is padlós. Nagy porta, nagy istálló, tele jószággal.
Egy asszony nagy megilletődéssel vág közbe:
– Hát ez most már mind a magáé, lelkem?
A vitéz fölényesen mosolyog:
– Hát kié lenne? Én foglaltam el! Aki eddig a gazdája volt, az most már az én cselédem. Ráírtam a kapura a nevemet, aki le merné törülni onnan, az a halál fia. Az ott marad, amíg én vissza nem megyek, oszt be nem ülök a házamba.
… A kofák áhítatosan és kissé irigyen néznek a hódítóra.
A SZINÉSZ A HARCTÉREN.
Egyik ügyes operettszínészünk megsebesült a szerb harctéren és hazahozták.
A seb elég jól gyógyult, de a színész még egy kicsit bicegve jár.
Ő beszélte el kollégáinak sebesülésének rövid történetét:
– Hirtelen éles fájdalom nyilalt át a térdemen. Annyira, hogy összeestem. Ez az egész.
Aztán hozzátette:
– De merje nekem ezentúl valamelyik rendező magyarázni, hogy hogy kell összeesni…
A RÁVA-RUSZKAI
sáncárokban egy baka kicsit sokat talált lenyelni a szesziből, hiszen egy pohár bor a hazáért meg nem árt.
– Hej, édes anyám, hej, édes anyám! – fohászkodik szomorúan és nagyokat nyel.
A pajtása rászól:
– Aztán nem szégyeled magadat, az édes anyádat ilyen állapotban emlegetni? Hogy jut épp most az édesanyád az eszedbe?
A baka nagyot sóhajt, aztán így felel:
– Mindig azt mondta az édes anyám: „Te, Pesta, aztán ha már nem tudsz megbirkózni az ördöggel és be kell szesszentened, hát legalább jó messze menj a háztól!“ Na – most aztán elég messze mentem a háztól!
KÉT LEVELEZŐLAP.
Két levelezőlap messzi északról. Egy fiatal katona írta mind a kettőt, alig két heti időközben. Két hét: egy egész élet, egy egész világ, egy teljes tragédia belefér háborúban rövid két hét közébe.
A levél írója egyéves önkéntes, szakaszvezető. A mult évben tette le kitüntetéssel mérnöki szigorlatait. Az első levelezőlapon ezt írja: – – gyalogezred, első század, tábori posta 50.
Utunk az orosz határ felé visz. Magyar nemzeti zászlókkal diszített valóságos diadalút. Biztosan győzünk!
Mindenkinek hadi üdvözlet
Elek.
A második levelezőlapon cirilbetűs a fölírás. A postabélyegen ez áll: Mockba, ami Moszkvát jelent. Igy szól:
Életben maradtam, de súlyos sebemmel orosz fogságba kerültem. Hosszú, keserves út után marhakocsin hoztak Moszkvába, ahol kórházban vagyok. Szerencsére kezelőorvosom német ember s jó hozzám. Ballábamat lőtték keresztül, a boka alatt. A golyó csontokat zúzott és véredényeket szakgatott össze, s az orvos azt mondja, hogy alighanem le kell vágni az elülső lábfejet. Akkor aztán Isten veled, boszton, tangó.
Mindenkit szeretettel üdvözöl, csókol, ölel
Egy hősköltemény két levélben.
MANNLICHER.
Elek.
Egy ösmert színészünknek a fia, aki a polgári életben egy gazdasági vállalat könyvelője, már hat sebet kapott a háborúban.
Lent két golyót lőttek beléje, azután egyet Oroszországban, egyet Galiciában, egyet a szorosoknál, és megint egyet Galiciában. Éppen ezért társai elkeresztelték Mannlichernek, mert hiszen abban is – hat lövés van. Mikor az ezredorvos hatodszor szedte ki belőle az ólmot, Mannlicher szerényen megszólalt:
– Doktor bácsi, nem gondolja maga, hogy ez az új harminc éves háború lesz?
– Miért? – kérdezi a doktor tovább dolgozva.
– Mert akkor inkább évi pausáléban egyezem ki magával. Ön minden január elsején három golyót szed ki belőlem, aztán az egész esztendőn át békén hágy.
A KÜLÖNBSÉG.
A hadnagy úr, miután hősiesen átverekedett egy csomó nagy csatát, odafönt északon, srapnel-darabbal a bokájában hazatér, ahol rögtön új ostromba kerül. A kíváncsiság ostromába. Mit látott? Miket élt át? Mik voltak a legerősebb benyomásai? De főként és legsűrűbben: milyen is hát a modern háború? A sebesült nem dacol az ostrommal, megadja magát, felel és magyaráz. Amire az egyik hallgatója, nagy elméleti háború-szakértő, az előadottak alapján kimondja a megállapítást:
– Szóval: egészen olyan, mint egy manőver. Mint egy harcszerű nagy hadgyakorlat. Semmi különbség.
A sebesült elmosolyodik egy kicsit, sóhajt egy kicsit és csöndesen mondja:
– Körülbelül!… De egy különbséget én mégis tapasztaltam.
– Mi az?
– Csak annyi, hogy a manőveren még az is megtanul káromkodni, aki különben mindig imádkozik, a háborúban pedig az is megtanul imádkozni, aki különben mindig káromkodik.
A BAKA BEVÁSÁROL.
Egy igénytelen adat, amely a magyar katona életrevalóságát
jellemzi:
Ellenséges földön, L. mellett, a tiroli császárvadászok egy csapatja együtt táborozott magyar bakákkal. Az élelmezési vonat elmaradt az előretolt sereg mögött és ennek az lett a következménye, hogy a németek koplaltak. A magyar táborban azalatt nagyvígan folyt a sütés-főzés.
A vadászkapitány megszólított egy magyar káplárt.
– Honnét szerzik maguk az elemózsiát? – kérdezte.
– Vásároljuk, – válaszolt a káplár.
– Itt van tíz korona, legyen olyan szíves és vásároljon nekem is valami ennivalót.
A káplár többedmagával elment és egy óra múlva már hozta az elemózsiát: egy ökröt, egy borjút, három disznót és vagy húsz libát.
– Maga nagyszerű ember! – szólt őszinte elismerés hangján a kapitány.
A káplár peckesen állott előtte és mereven nézte a kapitányt.
– Akar még valamit? – kérdezte a tiszt.
– Jelentem alássan százados úrnak, egy korona tizenkét fillér még visszajár a tíz koronából.
MIT LÖVÖLDÖZTÖK?
Kisebb előörsi csapatunk járt orosz földön. Az este ott érte utól őket egy kis falu közelében és mivel azt a jelentést kapták, hogy az ellenség errefelé nem mutatkozik, hát nyugodtan elhelyezkedtek a házakban. Néhány óra mulva fegyverdörrenések zavarták föl alvó katonáinkat. Az egyik házba különösen nagy erővel lövöldöztek. És ekkor az egyik közlegény – vezetékneve Krausz, – dühösen kiáltott ki az ablakon az oroszok felé:
– Mit lövöldöztök ide? Nem látjátok, hogy itt emberek vannak?!
A HADIPÉNZ.
Oroszország egyik kis városában pihenőt tartott a csapat. A századparancsnok keményen rászólt a bakákra, hogy a legkisebb rendzavarást vagy lopást a legsúlyosabban fogják megbüntetni. Nem is volt baj: a bakák csak dohányt vásároltak, amit meg is fizettek, készpénzzel.
A csapat elhagyta aztán a városkát és késő délután egy erdő szélén ütött tábort. És ekkor az egyik gőzölgő tábori konyhakocsi mögött a bakák – csirkéket kezdtek koppasztani.
– Ki lopta ezeket a csirkéket? – kiáltott a kapitány a bakákra.
Erre előlépett egy pesti szanitéc, – aki polgári életében portás egy moziban. Elővette a pénztárcáját és alásan jelentette, hogy ő szerezte a csirkéket, de nem lopta, hanem vette, mert neki van pénze bőven.
A kapitány gyanúsnak találta ezt a gazdagságot.
– Mutasd azt a pénzt! – kiáltott a szanitécre.
Az pedig elővette a pénzestárcáját, amely csak úgy dagadt a sok bankótól.
De ezek a bankók ilyenek voltak:
UTALVÁNY
1 koronás mérsékelt árú jegyre AZ „X“ MOZGÓFÉNYKÉP-SZINHÁZ előadásaira.
– Bementem – beszélte a szanitéc – egy házba és megkérdeztem, van-e csirke és mennyibe kerül. A muszka drágára tartotta a csirkét, de azért megvettem. „Egy csirke négy korona“ –mondta. Hát adtam neki a négy csirkéért tizenhat „bankót“ és azt mondtam, hogy ez hadipénz, amelyet a magyar kormány most bocsátott ki.
A kapitány komoly arccal harmincnapi kaszárnyaáristomra ítélte a ravasz szanitéct, avval a megjegyzéssel, hogy mivel kaszárnya nincs a közelben, hát akár már most is megkezdheti a – leülését.
FÖLDRAJZ.
Egy sebesült tüzér fekszik a kórházban. Ez úgynevezett divatos kórház, ahol grófnék főznek és bankárnék mosogatnak a konyhában. A hercegnő, aki szintén önkéntesen ápol, odalép a tüzérhez:
– Hol sebesült meg? – kérdezi elbájolóan.
– Hátul, – mondja a tüzér.
A hercegnő rosszúl beszél magyarul és nem érti mindjárt.
– Hol sebesült meg? – kérdezi mégegyszer.
A tüzér, aki a nép romlatlan és szókimondó gyermeke, egy szót mond, egy szót, amelyet a világ teremtése óta se mondtak még hercegnőnek.
– Ez egy lengyel falú Ravaruszka mellett, – magyarázza az orvos a hercegnőnek.
MIKOR A BOJTÁR POLITIZÁL.
Egyik pestmegyei birtokos úr cselédjét, a peckes bojtárgyereket, elvitték a szerbek ellen. Krupanje alatt sebet kapott és fölhozták egyik budapesti kórházba. A gazdája hírét vette az esetnek és meglátogatta a legényt.
– No, Andris fiam, hogy is vagyunk? – kérdezte a betegtől.
– Köszönöm kérdésit, nagyságos uram, egészen jól vagyunk. A rácot már megvertük. A jövő héten fölkelek és megyek a muszka ellen, aztán azt is megverjük. Ha végeztünk a muszkával, akkor még csak az ebadta németjét kell elraknunk, azután már hazamehetek Abonyba, mert vége lesz a háborúnak.
