Issuu

ке

dr. Gerold László • dr. Bori Imre

ни

OLVASÓKÖNYV

За

во

за

уџ бе

POÉTIKAI FOGALMAKKAL A KÖZÉPISKOLÁK II. OSZTÁLYA SZÁMÁRA

ZAVOD ZA UXBENIKE, BEOGRAD

Értékelòbizottság dr. Bányai János Balogh István mgr. Sárvári V. Zsuzsanna mgr. Szerkesztò Laki Boglárka

за

уџ бе

ни

A kiadásért felel Miloljub Albijaniœ igazgató igazgató és fòszerkesztò Dragoljub Kojčić megbízott és fŐszerkesztŐ

ке

Felelòs szerkesztò dr Romanca Jovanović Nikola Stojanac mgr. MiloradKostić Marjanoviœ Tatjana

За

во

A Vajdaság AT Oktatásügyi Bizottsága 1988. április 21-én kelt 61-157/88. számú végzésével engedélyezte e tankönyv használatát a középiskolák II. osztályában.

978-86-17-18531-0 ISBN 978-86-17-16986-0 © ЗАВОДZA ЗАUXBENIKE, УЏБЕНИКЕ, Beograd Београд (1988–2010) (1988–2013) ©ZAVOD Ovo se ne umnoþavati,фотокопирати fotokopiratiи iнаna Ово delo дело не смеsme се умножавати, bilo kojiдруги naæinначин reprodukovati, u celini niti ни u било који репродуковати, ни у целини delovima, bez pismenog odobrewa izdavaæa. у деловима, без писменог одобрења издавача. ©ZAVOD ZA UXBENIKE, Beograd (1988–2010) A kiadó írásos engedélye nélkül tilos(1988–2013) e kiadvány teljes © ЗАВОД ЗА УЏБЕНИКЕ, Београд vagy részleges fénymásolása, bárminemû sokszorosítása. A kiadó írásos engedélye nélkül tilos e kiadvány teljes vagy részleges fénymásolása, bárminemű sokszorosítása.

A FELVILÁGOSODÁS IRODALMA 1. A KORSZAK ÁLTALÁNOS JELLEMZÒI

За

во

за

уџ бе

ни

ке

Felvilágosodásnak nevezzük a feudalizmusból a kapitalizmusba átvezetò történelmi idòszak egyetemes eszmerendszerét, amely a filozófia és a mûvészetek segítségével készíti elò a történelem nagy társadalmi változását – az új társadalmi rend, a kapitalizmus uralomra jutását. Az anyagilag immár tehetòssé vált polgárság saját gazdasági erejének, súlyának megfelelò helyet kér a társadalmi osztályok történetében, hierarchiájában is, s hogy ezt elérhesse, új szellemiséget teremt, új világképet alakít ki s tesz általános érvényûvé. Minden igyekezete arra irányul, hogy megtanítson másképpen, helyesen gondolkodni. A legfejlettebb gazdasággal rendelkezò Angliában és Hollandiában jelentkezik elòször a felvilágosodás a 17. század utolsó évtizedeiben. Egyetemes igényûvé viszont a 18. században Franciaországban válik, ahonnan szétsugárzik egész Európára. Azokban az országokban és nemzetek között is jelentkezik s elterjed, amelyek gazdasági fejlettség tekintetében az említett országok mögött állnak. A sok kis államra, hercegségre tagolódó Németországban éppen úgy, mint Középés Kelet-Európában, ahol ekkor még ki sem alakult vagy csak jelentéktelen rétegként létezett a polgárság. Itt a nemesség egy – haladóbb – része ismeri fel a „fény százada” szellemi mozgalmának jelentòségét, és vállalja magára a felvilágosodás tanainak terjesztését, meghonosítását. Ezeknél a nemzeteknél a felvilágosodás kiváltotta szellemi megújulással párhuzamosan megy végbe a nemzeti újjászületés folyamata is, ami az angoloknál és a franciáknál már elòbb, a nemzeti állam kialakulásakor lejátszódott. Ezért a felvilágosodás – noha egész Európára kiterjedt – országonként és nemzetenként némi fáziseltolódást mutat, és sajátos nemzeti tartalommal kiegészülve jelentkezik. Függetlenül attól, hogy hol, Európa mely részében jelentkezik a felvilágosodásként ismert szellemi áramlat, kétségtelenné teszi, hogy másként kell tekinteni a világ jelenségeire, másként kell gondolkodni, mint elòtte, amikor a királyság, az egyház és a rendiség hármassága határozta meg az ember világképét, voltak az emberélet szilárd tájékozódási pontjai. Ezek helyét a polgárság új szemléleti irányjelzòkkel kívánja helyettesíteni. Már nem a származás, hanem a vagyoni helyzet és a tudás az emberi értékrend meghatározói. Hogy ez a felfogás általánossá váljon, mindenekelòtt a gondolkodást kellett felszabadítani a rendi és vallási kötöttségek alól s világiassá tenni. Le kellett gyòzni az irányítottságból adódó szellemi kiskorúságot, az embernek a maga értelmére kellett támaszkodnia, hinni kellett a gondolkodás önállóságában. „… minden méltóságunk a gondolkodásban rejlik”, idézték a 17. században élt filozófust, Blaise Pascalt (e. bléz pászkál). A középkorban kialakult, majd a reneszánszot követò barokk idején újból feleròsödött feudális világszemlélettel szemben kellett létrehozni egy új felfogás, új szemlélet s magatartás normáit. A felvilágosodás az új szemléleti normarendszer központi fogalmaként a természetességet jelöli meg. Hogy mi természetes, azt az értelem (a ráció – ezért nevezik a kort racionalizmusnak is) határozza meg. Ami ésszerû, az természetes – vallották, s ennek fényében végezték el az öröklött emberi formák és szellemi tartalmak felülbírálatát. Így jutottak el többek között a személyiség béklyók alóli felszabadításáig. A parancsnak, az elòírásoknak, az értelmetlen szokásjognak feltétel nélkül engedelmeskedò embert a gondolkodó ember eszménye váltotta fel, aki akkor tudja minden emberi képességét kifejezni, s tudja megvalósítani a benne rejlò értékeket, ha nem földöntúli eròk kiszolgáltatottja, hanem önmaga lesz. Jean-Jacques Rousseau (e. zsán-zsák rúszó),

За

во

за

уџ бе

ни

ке

aki a természetes ember ideáljának megteremtòje, írja: „Az ember és a polgár, bármilyen legyen is, nem hozhat a társadalomba semmi más értéket, csak magamagát.” Leglényegesebb, hogy személyiség legyen. Vagyis: önállóan gondolkozzon. És érezzen is. A feudális szemlélettel ellentétben immár az érzelem is személyiségmeghatározó tényezòvé válik. Az új szellemiségû felfogás a mûvészetekben, az irodalomban is jelentòs változásokat hoz. Újfajta mûvészet alakul ki. Ahogy az életben elòtérbe kerülnek a személyiséget meghatározó új szempontok, úgy ezek a mûvészetben is újfajta követelményeket teremtenek. A mûvészek nem mások, hanem önmaguk szószólói, saját egyéni gondolat- és érzelemviláguk kifejezòiként alkotnak, szólalnak meg. A változásnak megfelelòen új mûfajok tûnnek fel, az addig divatos, közhasználatú formák pedig átalakulnak. Többek között ekkor kezdòdik a regény páratlan népszerûsége, aminek magyarázata, hogy nevelò szándékú változata alkalmas az új, a felnövekvò nemzedékek irányítására, beilleszkedésükre szolgál pedagógiai példázatul, míg a regény napló- és levélformában írt – szentimentális – változata a magánélet, az érzelmek kifejezésére mutatkozik fölöttébb alkalmasnak. A legismertebb világirodalmi nevelòdési vagy fejlòdésregények között Voltaire Candide-ját (e. voltér, kandid), Goethe (e. gòte) Wilhelm Meister tanulóéveit, a magyar irodalomból pedig Bessenyei György Tariménes utazása s a néhány évtizeddel késòbbi Fáy András-mûvet, A Bélteky-házat meg a történelmi tárgyú Jósika Miklós-regényt, az Abafit említhetjük, jóllehet az utóbbi kettò már a romantika irodalmába tartozik. Az érzelmi élet kifejezéseként viszont a világirodalomból Rousseau-tól az 1761-ben írt Új Heloïse-t (e. eloiz), Goethétòl Az ifjú Werther szenvedéseit, a magyar irodalomból pedig Kármán József regényét, a Fanni hagyományait, illetve a jóval késòbbi Eötvös-regényt, A karthausit szokták említeni. Az addig legnagyobb tiszteletben álló mûfajok, az eposz és a tragédia olyképpen változnak, hogy bennük az istenek helyét allegorikus szereplòk foglalják el, tematikájuk ennek megfelelòen valószerûbb vagy történelmi vonatkozású lesz. Tudni kell azonban, hogy függetlenedése ellenére a mûvészet továbbra is részben szolgaságra van ítélve. Alapfeladata ugyanis a felvilágosodás eszméinek a terjesztése. Ezzel magyarázható a mûvek gyakori tézisszerûsége, hogy tételek, tanítások, elvek terjesztòivé, népszerûsítòivé vagy legalább illusztrációivá kell lenniük. Jeleztük, hogy a legnagyobb hatású felvilágosodás a francia, amely a polgári forradalom (1789) s a polgári élet- meg gondolkodásforma elòkészítòjének tekinthetò. Ehhez a jelentòs szerephez, feladathoz nyújt alapot az Enciklopédia, avagy a tudományok, mûvészetek és mesterségek elméleti szótára 1751 és 1772 között megjelent 28 kötete, melyekben az addig uralkodó vallási tanokkal a megismerésen, a tapasztalaton alapuló tudomány felfedezéseit, eredményeit állítják szembe, s a polgárság számára lényeges elméleti (filozófia, történelem, politika, mûvészetek) és gyakorlati (gazdaság, technika) tanok kérdését tárgyalják. Ahogy a szerkesztò, Denis Diderot (e. döni didró) írja: „… célja valójában az, hogy összegyûjtse az egész földön elszórt ismereteket, hogy általános rendszerüket bemutassa kortársainknak, és átadja az utánunk következòknek (…), hogy unokáink tanultabbak lévén egyben eredményesebbekké és boldogabbá legyenek, mi pedig úgy halhassunk meg, mint akik nagy szolgálatokat tettek az emberi nemnek…” Ebben a szándékukban az enciklopédistákat vezérelvként a józan ész irányítja, „amelyet a természet alakított ki mindenkiben vagy legalábbis az emberek többségében”, s amely megóv az elòítéletektòl, s attól, hogy szubjektív egyoldalúsággal ítélkezzenek. Általában óv a túlzásoktól –

За

во

за

уџ бе

ни

ке

ezek közül a legszörnyûbbek a tudatlanság és az általa születò babona –, és lehetòvé teszi, hogy felismerjük az emberek közötti kapcsolatokban, az emberekhez való viszonyulásban az egyedüli helyes utat, a „természetes egyenlòség” elvét, minden szabadság alapját. Mielòtt a nagy társadalmi forradalom lejátszódott volna, az Enciklopédia már megvívta a szellem forradalmát. S ebben Diderot mellett jelentòs szerepet játszott Montesquieu (e. monteszkiò), akit az erkölcs és a jog kérdésköre foglalkoztat, Rousseau, aki a „természetes ember” fogalmának megteremtòje, a legteljesebb emberi szabadság híve, s a világot – látni fogjuk – szatirikus görbetükörben szemlélò és ábrázoló Voltaire. Òk hatottak szemléletükkel, mûveikkel legnagyobb mértékben a magyar irodalomra és írókra, elsòsorban Bessenyeire, Kazinczyra, Csokonaira. A felvilágosodás alapfeltételei – Hollandia mellett – Angliában teremtòdtek meg legkorábban, a 17. és 18. század fordulóján. Itt indult meg legelòbb a tòkés fejlòdés, a kapitalizálódás, amely gazdasági alapot teremtett a nagyfokú szellemi átalakulásra. Az angol felvilágosodás kezdeti szakaszának két legjelentòsebb, máig olvasott regényírója Daniel Defoe (e. difó) és Jonathan Swift. Defoe írja a Robinson Crusoe-t (e. krúszó), melynek lapjain egy hajótörés következtében lakatlan szigetre vetòdò tengerész számol be létfenntartásának kalandos küzdelmeiròl, s ezek során megbizonyosodhatunk a civilizált emberek felsòbbrendûségéròl, de a polgári életforma erényei mellett kirajzolódnak ennek hibái is. Swift a szintén ifjúsági olvasmánnyá lett Gulliver utazásaiban elsòsorban a szatíra bíráló hangján és eszközeivel szól – hòsével egyszer a törpék, másszor az óriások birodalmában találkozunk – korának emberi, erkölcsi kérdéseiròl, melyek jótékony, megnyugtató rendezésére ò nem lát lehetòséget. A német felvilágosodás sajátosságai a területi széttagoltság következményei. A néhány száz kis fejedelemség késlelteti az egységes nemzeti fejlòdést, a feudális viszonyok továbbélését teszi lehetòvé, s gátolja a polgárság kialakulását. Ennek ellenére – talán mert az apró államok udvarai hivalkodóan Párizst szeretnék utánozni – nem egy fejedelemség, elsòsorban a weimari udvar, vállalja a felvilágosodás eszméit, nagyvonalúan segíti a mûvészetek és a filozófia kibontakozását. Elsòsorban a filozófusok, Kant és Hegel, valamint az írók, Lessing, Goethe és Schiller nevét kell a német felvilágosodás szellemi nagyságai közül megjegyezni.

2. AZ EURÓPAI FELVILÁGOSODÁS IRODALMÁBÓL Klasszicizmus és szentimentalizmus

За

во

за

уџ бе

ни

ке

A latin classis (osztály) szóból eredò irodalom- és mûvészettörténeti fogalom mintegy két évszázadig (1630 és 1830 között) az európai kultúra legjelentòsebb stílusirányzata. A francia értelmezés szerint klasszikus az a szerzò, aki azzal érdemli ki helyét a legkiválóbbak között, mert méltó rá, hogy mintául, követendò példaként szolgáljon. Habár hosszú ideig tartott, a klasszicizmus mégsem vált olyképpen korstílussá, mint a barokk, amellyel jelentkezésekor, vagy mûvészi irányzattá, mint a romantika, amellyel a 19. század elejétòl érintkezett. Ennek magyarázatát talán abban kell látni, hogy mivel a klasszicizmus az ókori görög és latin (római) alkotások utánzását tûzte ki célul, csak részben tekinthetò önállónak.

Markó Károly: Táj antik templommal

уџ бе

ни

Minden mûvelòdésnek ez a rendje: rakoncátlan lélek nem jut sosem fel a nemes tökély tiszta magasába.

ке

A klasszicizmus szerint a mûvészet célja a természet utánzása, de mivel a mûvészet a tökéletességre törekszik, a közvetlen utánzás lehetetlen. Egyfelòl mert a mûalkotás csak egyedi esetek jellemzò vonásainak elvonatkoztatásával, absztrahálással jöhet létre, másfelòl pedig – vallották az ókori mûvészetek 18. századi csodálói – felesleges is utánozni a természetet, mivel az antik szerzòk ezt már felülmúlhatatlanul, hibátlanul elvégezték. Elegendò tehát a klasszikusokat utánozni, követni, mert így egyúttal a természetet is utánozzák a mûvészek. A mûvészet igazi értékét a szertelenséggel és homályossággal szemben a kiegyensúlyozottságban, az emelkedettségben és mindenekelòtt a mérték betartásában látja a klasszicizmus, amely a klasszikus görög irodalom tanulmányozása során kialakított esztétikai elvek és poétikai szabályok szigorú betartását kérte számon. Az a nagyobb mûvész, vallották, aki minél jobban ragaszkodik a szabályokhoz, de ugyanakkor könnyen legyòzi a szabályok támasztotta nehézségeket. Ahogy Goethe írja Természet és mûvészet címû versében:

Ki nagyot akar, szokjék fegyelemre: Korlátok között válik el a mester, s a szabadság a törvény adománya.

за

(Fordította Rónay György)

За

во

Így – a szabadságot korlátok között teremtve meg – érvényesülhet a klasszicizmus másik lényeges elve: a tetszeni akarás, a tanítással és az erkölcsi értékkel egyenértékû esztétikai gyönyörködés. Boileau (e. boáló), a klasszicizmus legismertebb elméletírója figyelmezteti Ars poetica címû versében a költòket: „olvasódnak ne adj, csak olyat, ami tetszhet…” A formának mindent alárendelò klasszicista mûvészet az életben is (ön)fegyelemre nevel – az általa kialakított, mértéket tisztelò magatartás a kor ideáljává válik. A politika, az arisztokrácia és a polgárság között egyensúlyozó királyi hatalom felismeri a fegyelmet, mértékletességet kívánóparancsoló irányzat hasznosításának lehetòségét. Hogy a rendhez szokott ember fegyelmezett, következésképpen irányíthatóbb is. Ebbòl kifolyólag vált Franciaországban a klasszicizmus az uralkodó által szentesített irányzattá, s élt tovább, mint bárhol másutt Európában. A formai tökéletesség iránti igény szükségessé teszi a mûfajok és mûformák rangsorolását, a mûfaji értékrend kialakítását. A klasszicizmus a legszigorúbb elòírások szerinti formákat sorolja a hierarchia elsò osztályába: drámában a tragédiát, epikában az eposzt, lírában pedig az ódát. Ezek értékét, rangját a választott téma – legyen fönséges s ne fárasszon felesleges részletekkel –, a hangnem – legyen illendò: „Bármit írsz, durvaság abban ne essék!” – és a szigorú szabályok biztosítják. Az utóbbira példaként leginkább a tragédiával kapcsolatos ún. hármas egységet szokás említeni. Nevezetesen, hogy a tragédia cselekménye legyen „egy eset”, ne szövòdjék sok szálból, s történjék „egy helyben, egy napon”. A klasszicizmus tehát három elem: a cselekmény, a helyszín és az idò egységét írja elò követendònek. Hogy történjék a tragédia epizódok nélküli cselekménye egyetlen színhelyen s rövid idò, legfeljebb egy nap alatt. Azt, hogy a szabály túl szigorú, betartása szinte lehetetlen, a legjelentòsebb tragédiaköltòk is megszenvedték; Pierre Corneille (e. pier

За

во

за

уџ бе

ни

ке

kornej) és Jean Racine (e. zsán rászin) igyekeztek is kibújni alóla, tiltakoztak ellene, de az akadémia által szentesített elòírások eròsebbek voltak náluk is, s a kritikusok kemény bírálattal illették òket. A kiemelt és a hierarchia közepén helyet foglaló mûfajok (elbeszélò próza, költòi levél, pásztoridill) közötti átmenetet a szatíra (Voltaire, Swift) jelenti. Míg a legkevésbé értékelt mûfajok a vígjáték, a tan- és állatmese. Lenézettségük oka elsòsorban a klasszicizmus tiltotta oldottság, „rakoncátlanság”. Annak ellenére, hogy a ráció elvét érvényesítò klasszicizmus nem mellòzte teljesen a szenvedélyeket, csupán fegyelmezte òket, az emberi élet érzelmi vonatkozásait nem tudta közvetíteni. Az érzelmeket és a külvilágról tapasztalatok útján szerzett érzéki ismereteket a szentimentalizmus fejezi ki, amely nem téveszthetò össze azonban a mai köztudatban lenézett érzelgòsséggel. A szentimentalizmusnak, ennek a kifejezetten irodalmi stílusirányzatnak a kulcsfogalma az érzékenység. A felvilágosodás korában a szentimentalizmus tiltakozó, sòt lázadó irányzat volt. Általa fordul a polgárság a feudalizmus intézményei, szokásai, erkölcse, ízlése ellen, hangsúlyozva a lélek fogékonyságát, szenzibilitását, az érzelmek fontosságát, és általában a világ szubjektív értelmezésének, átélésének lehetòségét, fontosságát. Annak ellenére, hogy az érzelmi, a lelki élet megnyilvánulásait fejezi ki, a szentimentalizmust eròteljes társadalomkritika jellemzi. Beilleszkedik a felvilágosodás általános stratégiájába, de nem az értelem, hanem az érzelem eszközeivel támad. Két életeszmény, a feudális és a polgári felfogás konfliktusára figyelmeztet. A szentimentalizmus jegyében fogant mûvek vagy tragikus, vagy csak szomorú, melankolikus végzòdésûek, aminek oka azonban nem a lázadó fiatal hòsök egyéniségében, hanem a velük szemben álló feudális intézmények, szokások erejében keresendò. Sajátos, de érthetò ellentmondásként említhetò a szentimentalizmussal kapcsolatban, hogy az egyéniség fontosságát valló irányzat éppen azzal tágította a mûvészi kifejezés skáláját, lehetòségeit, hogy az érzelmi élet, a magánélet területére korlátozta, szûkítette a mûvészi ábrázolást, szélesség helyett mélységet tár föl, mutat meg, s ily módon a lélekrajz és a jellemábrázolás számára nyit új, addig nem ismert távlatot. A lélek mélyébe hatoló ábrázolással összefüggòen a szentimentalizmusban megváltozik az ember és környezetének viszonya is. Az egyéniség titkainak felfedezésével párhuzamosan az érzelmekkel vagy összhangban van, vagy ellenpontozza òket a természet ábrázolása, megjelenítése is. A természet nem holt díszlet csupán, hanem élò szereplòje a történeteknek. A szentimentalizmus az oldottabb mûfajokat kedveli, melyek alkalmasak az új tapasztalatok befogadására és közvetítésére. Ilyen prózában a regény, lírában a dal, drámában – jóllehet az elszánt küzdelem helyett a belenyugvást elfogadó szentimentalizmus jellege szerint nem a legmegfelelòbb talaj a dráma számára – a szomorújáték, valamint a szerelmi bonyodalom köré szervezòdò vígjáték. A szentimentalizmusban annyira népszerû érzelmes regény a magánélet megnyilatkozásaira leginkább alkalmas napló- és levélrészletekbòl formálódik. Az ún. énregény vagy vallomásregény legismertebb mûvelòi az angol Samuel Richardson (e. szemjuel ricsödszn), a francia Rousseau és a német Goethe. Richardson Pamela címû regényében „a nincstelen, alacsony sorú szolgálólány és a vagyonos nemesúr házasságának” történetét írja meg, így mutatva meg az „angol társadalomban lejátszódott társadalmi és erkölcsi változások eredményeit” (Világirodalmi lexikon, XI. kötet, 1989). Noha Magyarországon meròben másféle viszonyok uralkodtak,

За

во

за

уџ бе

ни

ке

a Pamelát a magyar olvasók is fölötte kedvelték. Ennél is nagyobb sikere volt Rousseau Új Heloïse és Goethe Az ifjú Werther szenvedései címû regényének. Rousseau mûvének, amely negyven év alatt nem kevesebb, mint hatvan kiadást ért meg, népszerûségét magyarázza, hogy „tökéletesen tükrözi a kor érzelmeit és ideáljait, azaz pontosan olyannak mutatja be hòsét, amilyennek olvasói szerették volna látni magukat: nemesnek, önzetlennek, jóságosnak és nyíltszívûnek” (Világirodalmi lexikon, XII. kötet, 1991). Goethe fiatalon írt mûvével valóságos Werther-járványt váltott ki, az ifjak sötétkék frakkot és sárga mellényt öltöttek, és érzékenységükben öngyilkosságot követtek el, támadták is ezért sokan a „veszedelmes könyvet”, az irodalomban pedig felütötte fejét a Werther-láz; nagyszámú Werther-utánzat készült. A magyar irodalom legismertebb Werther-regénye Kármán József levél- és naplórészleteket ötvözò mûve, a Fanni hagyományai. Mivel a szentimentalizmus az egyéniségnek elsòsorban érzelmi vonatkozásait hangsúlyozza, érthetòen a líraiság jellemzò rá. Kedvelt lírai formaként éled újra a dal, ehhez hozzájárul a népköltészet ekkor kezdòdò felfedezése is. Akárcsak az, hogy felismerik bizonyos klasszicista formák, elsòsorban az érzelmi-hangulati elemekben gazdag elégia felhasználásának lehetòségét. Ugyancsak ekkor terjed el a lírában kedvelt, osszianizmus néven ismert mélabús, ködös irányzat. (Werther a regény döntò pillanataiban saját Osszián-fordításaiból olvas fel szerelmének.) A polgári szomorújáték – melynek megalapozói a német írók, Lessing (Emilia Galotti), Goethe (Clavigo) és Friedrich Schiller (Ármány és szerelem) – bár befejezése szerint tragédia, mivel hòse nem kivételes egyéniség, hanem csupán egyszerû polgár, aki szerelmesként kerül összeütközésbe a feudális szokásjoggal, nem felel meg a mûfaji követelményeknek, sorsa sem tragikus, legföljebb szomorú. A szomorújátékhoz hasonlóan központi motívuma, szervezò elve a korabeli vígjátéknak is a szerelem. Azzal a különbséggel, hogy ez a mûfaj nemcsak megengedi, de meg is követeli a fòhòs diadalát. Így gyòzedelmeskedik a polgárhòs által képviselt szemlélet a francia Beaumarchais (e. bomársé) és az olasz Goldoni vígjátékaiban (A sevillai borbély, Figaro házassága, illetve Két úr szolgája, Mirandolina). Hogy a magyar viszonyok között még nem értek meg a társadalmi feltételek a polgári átalakulásra, azt talán mindennél inkább mutatja, hogy amíg lírában és epikában van követòje a szentimentalizmusnak, addig a polgári szomorújáték és vígjáték nem honosodik meg. A drámának, hogy életképességét bizonyíthassa, színházra van szüksége, színház viszont városokban alakulhat, ahol a polgárság él. A magyar polgári réteg nagyon is jelentéktelen, kisszámú, következésképpen késik a színházalapítás. Majd csak a 18. század utolsó évtizedében kerül erre sor, rövid ideig mûködik, fölöttébb nyomorúságos körülmények között egy színházi társulat, érthetò, természetes, hogy az új dráma sem találhat táptalajra.

– Olvassátok el tankönyveitekben, keressétek meg lexikonokban a kor történelmi és társadalmi változásairól szóló, valamint zenei és képzòmûvészeti kultúrájára vonatkozó részeket!

MOLIÈRE (1622–1673)

За

во

за

уџ бе

ни

ке

Annak ellenére, hogy a klasszicizmus legtekintélyesebb mûfaja a tragédia, az irányzat nem a tragédiaköltòknek köszönhetòen, hanem egy vígjátékíró munkássága által hagyta az utókorra a legmaradandóbb mûveket. Molière (e. molier), a komédiaíró elsò színpadi sikerét 1659-ben aratta a Kényeskedòk címû mûvével. Mielòtt az udvari kárpitos jogásznak készülò, majd a tudományt a színészetért odahagyó fia a Napkirályként ismert XIV. Lajos elòtt eljátszhatta a finomkodókat gúnyoló darabját, már több, mint tíz évig színészként járta a világot. Ekkorra már lényegesen megváltozott a század elején még elterjedt felfogás, mely szerint a színészek – a komédiások! – kétes erkölcsûek, lenézettek, akárcsak azok az írók, akik a színház, a színészek számára írnak. Ekkor már a színmûírók, a színészek is a társadalom megbecsült tagjai, színházba járni pedig nemcsak szokás, hanem a színházat immár fontos, erkölcsnevelò intézetnek tekintik. Nyilván ezzel a megváltozott szemlélettel hozható összefüggésbe az a tény is, hogy a király felkarolja, támogatja Molière-t és társulatát. XIV. Lajos felismeri Molière-ben, hogy a kivételes képességû színházi ember (író, színész, rendezò, igazgató) hasznára lehet a párizsi közhangulat formálásában. Már a Kényeskedòkben Molière tanújelét adja, hogy van érzéke az aktuális társadalmi, emberi jelenségek kinevettetéséhez. A Férjek iskolájában és a Nòk iskolájában még olyan általános kérdéseket visz – mulatságos-tanulságos formában – közönség elé, mint az ifjúság nevelése vagy az érzelmek szabadsága, a Tartuffe-ben (e. tartüf) viszont már a sokakat közelròl érintò álszenteskedést, képmutatást gúnyolja ki. Nem csoda, ha vihart kavar, sok kellemetlensége lesz miatta. Elsòsorban az egyház részéròl érik támadások, igyekeznek megakadályozni a Tartuffe színrevitelét. (A név eredetét kutatók szerint a Tartuffe szó hazugot, szélhámost jelent, a belòle képzett ige jelentése: csaló.) A tiltakozásokkal (befolyásos személyek állnak mögötte) a király sem mer nyíltan szembefordulni. Így történik meg, hogy az elsò bemutató és a végleges engedélyezés között majd öt év telik el, miközben többször – vidéken – elòadják és betiltják a Tartuffe-öt, míg 1669-tòl megkezdheti páratlan sikersorozatát. Ekkor Molière elòszavával a mû nyomtatásban is megjelenik. „Ha a komédiának – áll többek között az Elòszóban – az a hivatása, hogy az emberek hibáit megjavítsa, nem látom be, miért volnának kiváltságos hibák. Ez itt – az álszenteskedés – minden egyébnél veszélyesebb következményekkel jár az államban; és láttuk, hogy a színház igen hatásos eszköze a javításnak. Gyakran a szigorú erkölcstan legszebb nyilai sem olyan hatásosak, mint a szatíra, s a legtöbb ember számára a korholás legjobb módja az, ha lefestjük hibáikat. Nagy csapás a bûnökre, ha nevetségessé tesszük òket a világ szemében. A szemrehányásokat könnyen vesszük, azt azonban, ha kigúnyolnak, nem bírjuk elviselni; eltûrjük, hogy rossz hírünk legyen, de azt nem, hogy nevetségesek legyünk… Minthogy ha vitázunk, a dolgokról kell vitázni, nem pedig a szavakon nyargalni, s minthogy a legtöbb nézeteltérés abból adódik, hogy nem értünk szót, s ugyanannak a szónak éppenséggel ellentétes értelmet tulajdonítunk: ideje, hogy lerántsuk a félreértés leplét, és szemügyre vegyük, mi voltaképpen a komédia, hogy eldönthessük, elítélendò-e. Nyilvánvaló, hogy nem lehet igazságtalanság nélkül megbélyegezni, mivel nem egyéb, mint elmés költemény, mely tetszetòs módon leckézteti meg az embereket hibáikért. S ha tudni akarjuk, mit mond erròl az antikvitás: azt feleli, leghíresebb filozófusai dicsérettel szóltak a komédiáról, pedig szigorú nézeteket vallottak, és nem gyòzték koruk hibáit ostorozni. Tudomásunkra hozza, hogy Arisztotelész éjszakákat áldozott a színházra, és nem röstellette szabályokba foglalni a komédiaszerzés mûvészetét. Értésünkre adja, hogy a kor legnagyobb,

akár legkiválóbb méltóságot viselò férfiúi maguk is dicsòségüknek tartották, hogy komédiát írtak; hogy mások nem szégyenlették nyilvánosan elrecitálni szerzeményeiket; hogy a görögség nyilván megmutatta e mûvészet iránt tanúsított megbecsülését a fényes díjakkal és fölséges épületekkel, melyekkel megtisztelte; hogy végül e mûvészet Rómában is kivételes becsben állt: nem ugyan züllése idején és a császárok szabados korában, hanem a fegyelmezett Rómában, a konzulok bölcs kormányzása alatt, amikor a római erényesség javában virágzott.”

уџ бе

ни

ке

– Olvassátok el figyelmesen a fenti Elòszó részletét, melybòl megtudhatjátok, a Tartuffe írója szerint mi a komédia „hivatása”! – Keressétek ki, s – figyelembe véve a klasszicizmusról mondottakat – fogalmazzátok meg saját szavaitokkal, hogy milyen példákra hivatkozva védi Molière a színház és a komédiaszerzés mûvészetét!

TARTUFFE (Részletek)

за

(A Tartuffe ötfelvonásos verses komédia, színhelye Orgon párizsi polgár háza. A mindössze egyetlen nap, reggeltòl estig játszódó történet kitéròk, felesleges epizódok nélküli cselekménye arról szól, hogyan teszi tönkre az önzò, képmutató Tartuffe az òt a házába befogadó Orgont és családját, mígnem az utolsó pillanatban nem következik be a váratlan leleplezò fordulat.)

во

ELSÒ FELVONÁS Ötödik jelenet

За

Orgon, Cléante, Dorine

ORGON Ó! Jó napot, sógorom. CLÉANTE Én megyek, s te hazatérsz… örülök nagyon. Most már nem kellemes vidéken lenni, persze. ORGON Dorine… (Cléante-hoz) Sógor, ugye, megbocsátasz egy percre. Csak amíg magamat megnyugtatom kicsit És megtudakolom, nagyobb baj nincs-e itt. Dorine-hoz. Minden jól ment e két napon, míg odajártam? Mi történt itthon, és hogy vannak általában? DORINE Tegnapelòtt az úrnòt nagy láz verte le, S egész különösen fájt estig a feje. ORGON És Tartuffe? DORINE Tartuffe? Ó, nincs semmi baja, megvan. Csak hízik és dagad, az arca majd kicsattan.

За

во

за

уџ бе

ни

ке

ORGON Szegény! DORINE Asszonyomat elfogta a csömör, És este nem tudott kóstolni semmibòl, Mert fejfájása még akkor is úgy gyötörte. ORGON És Tartuffe? DORINE Közben ott vacsorázott elòtte. Volt vagdalt ürücomb, amelybòl egy felet S még áhitatosan két foglyot megevett. ORGON Szegény! DORINE És éjszaka ott vergòdött az ágyon. Egy pillanatra sem jött a szemére álom, Mert a hideglelés nem hagyta, mi pedig Virrasztottunk vele ágyánál reggelig. ORGON És Tartuffe? DORINE Kellemes kis álmosságot érzett, S aludni ment, mihelyt a vacsorával végzett. Már várta jó meleg paplana, vánkosa, És reggelig aludt, akárcsak a duda. ORGON Szegény! DORINE Reggel felé hallgatott érveinkre, S az érvágásnak is magát alávetette. A megkönnyebbülés be is következett. ORGON Tartuffe? DORINE Lesújtani készült a bûnöket. Felébredt, lelke új bátorságot merített, S hogy pótolja a vért, melyet úrnòm veszített, Négy kupa bort ivott a reggelihez ò. ORGON Szegény! DORINE Jól vannak így mindketten – ez a fò. Megyek jelenteni úrnòmnek, aki várja, Hogy az úr mennyire érdeklòdött iránta.

(Miután Molière bemutatja Orgon Tartuffe iránti elfogultságát, a felvonást Orgon és sógora, Cleante [e. kleant] vitájával fejezi be. Ebben már nemcsak két szereplònek a harmadikról alkotott véleménye, hanem általában két felfogás ütközik. S ebben a vitában Cleante szavait Molière véleményeként kell olvasni. A második felvonásban, amint a dráma szerkezete feltételezi, kezdòdik a bonyodalom: Orgon közli lányával, hogy ígérete ellenére nem szerelméhez, Valérhoz, hanem Tartuffe-höz fogja adni feleségül. Az egyik gond, az egyik baj szüli a másikat: összevesznek a szerelmesek. Szerencsére közbelép a szolgáló, akit Tartuffe álnoksága nem tévesztett meg, észre téríti, s a kényszeresküvòt elkerülendò tanáccsal látja el òket. Most már van konkrét ütközòpont, veszélyhelyzet, ami nélkül nincs dráma – a fiatalok boldogsága forog kockán –, kezdòdhet a csata. És Molière nagyon ügyesen, még ha szokatlan módon is csak most, a harmadik felvonásban lépteti színre a címszereplòt, Tartuffe-öt. Tartuffe-ròl már szinte mindent tudunk: színre léphet, amit – éppen a késleltetés miatt – a nézò/olvasó fokozott érdeklòdéssel vár: vajon igazolni vagy cáfolni fogja a róla hallottakat?

Negyedik jelenet Elmira, Orgon

ни

IV. FELVONÁS

ке

Hamarosan kiderül, nemhogy igazolja a róla közölteket, hanem azzal, hogy Orgon fiatal feleségének – ezért van szüksége Molière-nek Orgon második házasságára! –, Elmirának, szerelmet vall, még tetézi saját elòlegezett rosszhírét. A vallomás után Elmira megígéri, hogy – mivel „nem kedveli a lármát” – Tartuffe vallomástételéròl nem szól férjének. Ugyanakkor ezt feltételhez köti: Tartuffe, Valér javára, mondjon le Orgon lányáról. Csakhogy itt nem érhet véget Tartuffe leleplezése. Ezért lép színre Orgon fia, aki hallgatózott, tehát tanúja a történteknek. Tartuffe hódítása többé nem lehet titok. Orgon is értesül róla. De nem hisz a fiának, sòt hogy igazolja Tartuffe iránti mérhetetlen bizalmát, egész vagyonát ráíratja. S ezzel teljes mértékben kiszolgáltatja családját és önmagát. A negyedik felvonásban Molière megismétli Tartuffe szerelmi vallomását.)

во

за

уџ бе

ELMIRA Itt az asztal alatt keressünk jó helyet. ORGON Hogyhogy? ELMIRA Csak bújjon el, s maradjon észrevétlen. ORGON Asztal alá? Miért? ELMIRA Bízza rám, arra kérem: Legyen enyém a terv, maga pedig figyel. Mondom, bújjon alá, és jól rejtòzzön el, Senki ne hallja és ne lássa, jól vigyázzon. ORGON Nagy szívesség, amit megteszek, úgy találom, De kíváncsi vagyok, ezt hogyan oldja meg. ELMIRA Tán nem ítéli el viselkedésemet. Férjéhez, aki az asztal alá bújt.

За

Egy kissé különös tárgyról kell majd beszélnem: Megbotránkoznia nem szabad semmiképpen. Engedje meg nekem, hadd szóljak szabadon: Amint ígértem is, meggyòzni akarom. Most majd megindulok az édesebb irányban, Hogy e képmutató lélek maszkját lerántsam, Szerelme vakmerò vágyait biztatom, Hadd lássa, hogy ez a kedvezò alkalom. Magának játszom én, és hogy òt tòrbe csaljam, Mintha vágyaira bennem is volna hajlam, Abbahagyom, amint magának megfelel, És maga szabja meg, hogy meddig menjek el. Maga szabjon határt eszeveszett hevének, Ha majd úgy látja, hogy az ügy éppen megérett, Hogy kímélje nejét, és ne tûrjön tovább, Csak amíg végre már nem csalja önmagát. A maga érdeke, maga az úr a házban És… Siessen, jön is. Ne tûnjék fel, vigyázzon.

Ötödik jelenet Tartuffe, Elmira, Orgon (az asztal alatt) TARTUFFE Itt vagyok, asszonyom, ez volt az óhaja. ELMIRA Igen. Nagy titkokat kell meghallania. Az ajtót csukja be, mielòtt belekezdek És nézzen jól körül: félek, valaki meglep. Tartuffe becsukja az ajtót, és visszajön.

За

во

за

уџ бе

ни

ке

Egyikünk sem akar még egy olyan ügyet, Mint ami az elòbb halálra rémített. De ki gondolta, hogy ilyen meglepetések Várnak? Féltettem önt, mikor Damis belépett. De láthatta ön is, hogy mindenekelòtt Önt védtem, és hogyan csillapítottam òt, Csak épp az nem jutott eszembe zavaromban, Hogy az egész ügyet szemébe letagadjam. De, égnek a hála, jól végzòdött az eset, És ennél biztosabb ügyünk nem is lehet, Mert szent híre elòl a vihar messze hátrált, S nem tûri ön körül férjem a gyanú árnyát. A rágalommal úgy dacol az én uram, Hogy parancsa: legyünk csak kettesben vígan, Ezért megtehetem, hogy önnel e szobában Kettesben maradok – meg lehet tenni bátran, S csupán ezért merem feltárni szívemet – Az ön tüze nyomán máris lángot vetett. TARTUFFE Nehéz megértenem e vallomása nyelvét – Más stílusban beszélt, asszonyom, nem is oly rég. ELMIRA Ha e kosár miatt ilyen dühös lehet, Még rosszul ismeri a nòi szíveket, S nem tudja, mit jelent a nòknél ez a kezdet, Mikor csupán ilyen szelíden védekeznek. E percekben, uram, harcot vív idebenn Szemérmünk s ellene a gyöngéd érzelem. A gyòztes szerelem mellett szólnak az érvek, De még bevallani feszeng a szégyenérzet, Védekezünk elòbb, de kiolvasható Szemünkbòl az a jel, hogy nyert a hódító, Már csak becsületünk mond ellene a vágynak, S az elutasítás fél-ígéretbe bágyad. Túl nyílt e vallomás – talán úgy véli ön –, S hogy szemérmünket is kissé lebecsülöm, De ha kimondtam ezt, habozva és zavartan: Hát mi bírt volna rá, hogy Damist visszatartsam? Vagy olyan szelíden hallgattam volna-e

За

во

за

уџ бе

ни

ке

Végig mindazt, amit felajánlott szíve, S fogadtam volna-e úgy, ahogy maga látta, Ha szívem nem felel szíve ajánlatára? S ha kényszeríteni akartam ezután, Hogy vesse el a nászt, melyet férjem kíván – Tudhatta volna, hogy e kérés mit jelentsen S csupán maga miatt történt, önérdekemben, Mert kezdtem félni, hogy a tervezett kötés Szívét megosztja, s nem marad nekem egész. TARTUFFE Ó, asszonyom, gyönyör nekem, s csodálva hallom Szólalni szavait ezen a drága ajkon, Érzékeimbe ez a méz árasztja szét Egy édes, soha nem ízlelt öröm ízét. Fò igyekezetem csak az, hogy tessem önnek, S hogy szerelmes belém, ez boldogság szívemnek. De megbocsát, ha e szív alig hiszi el Szerencséjét, s kicsit még kételkedni mer. Szánhatta szavait tisztes szándékú tòrnek, Hogy így gátolja meg készülò esküvòmet, És ha beszélhetek magával szabadon: Édes szavaiban addig nem bízhatom, Amíg egy kis kegye, mely után úgy esengek, Nem biztosítja azt, amit most kijelentett, S belém nem ülteti azt a szilárd hitet, Hogy hozzám jó lesz, és hogy igazán szeret. ELMIRA (köhög, hogy férjét figyelmeztesse) Hogyan? Ön hát olyan gyorsan akar haladni, S egy gyöngéd szíven itt már diadalt aratni? Az édes vallomás kínzó szégyene még Itt dúl szívemben, és ez önnek nem elég? És nem nyugtatja meg már semmi más, csak az, ha Szívem végsò kegyét azonnal leszakasztja? TARTUFFE Érdemtelen remény rendszerint ingatag, És nem nyugtatja meg a szó a vágyakat. Kétkedni könnyû a hirtelen fényû sorsban S nem hisszük el, amíg nem élvezzük ki gyorsan. Tudom, hogy mennyire nem érdemlem kegyét S kétkedve bámulom rohamom sikerét, És, asszonyom, egy szót sem hiszek el szívének, Amíg szerelmemet nem gyòzik meg a tények. ELMIRA A szerelme mily zsarnoki! Remegek. Mért ejti különös zavarba lelkemet? A szíveken hogyan tombol dühös hatalma,

За

во

за

уџ бе

ни

ке

S amire vágyik, azt nagy eròvel akarja. Nem védekezhetik ön ellen senki sem – Hát már lélegezni sem hagy idòt nekem? És illik-e ilyen szigorral, vakmeròen, Ami után eped – így követelni tòlem, És kihasználni a legvégsò kegyekig, Ha észreveszi, hogy mennyire szeretik? TARTUFFE De ha imádatom nem esik rosszul önnek, Miért vonakodik, hogy jelét adja ennek? ELMIRA S az ég, amelyròl ön annyit beszélt nekem, Mit szól hozzá az ég, ha beleegyezem? TARTUFFE Ha gondot már csupán az ég okoz magának, Könnyen elhárítom utunkból ezt a gátat, És nem kell, hogy szívét az ég ijessze meg. ELMIRA Pedig ilyesmivel hányszor rémítenek! TARTUFFE E lelkifurdalás, asszonyom, kész nevetség – Csitításának én a mûvésze lehetnék. Igaz, hogy tiltva van egynémely élvezet, De alkudozni az Istennel is lehet, Mert fontos tudomány, s a szükséglet hatása A lelkiismeret kellò kitágítása. És igazolja majd legrosszabb tetteit A cél szentsége és a buzgó, tiszta hit. Én e titkokra majd lassanként kitanítom, Csak bízza rám magát ezen a kényes úton. Töltse be vágyamat, s ne féljen, asszonyom: Én felelek ezért, s a bûnt elvállalom. Elmira hangosan köhög.

Ön eròsen köhög. ELMIRA Bizony, kínszenvedés ez. TARTUFFE És mit szól, asszonyom, egy kis édesgyökérhez? ELMIRA Makacs hûlés, ilyet nem éreztem soha – S tán nincs is szer, ami most meggyógyítana. TARTUFFE Ez borzasztó lehet. ELMIRA Igen, elmondhatatlan. TARTUFFE Szóval, aggályait oszlassa el nyugodtan: Itt mély titok marad minden, ezt higgye el. Márpedig bûn csak az, aminek híre kel. A botrány, asszonyom, csak az kiált az égre. S ki titkon vétkezik, annak már nincs is vétke. ELMIRA (megint köhög, és kopog az asztalon) Látom, engedni kell, ha kínos is nekem:

уџ бе

ни

ке

Amit tòlem kíván, rendben van, megteszem, Mert ennél kevesebb nem volna elég úgysem, Hogy egy bizonyos úr szavamnak végre higgyen. Igen, rettenetes, hogy így áll a dolog – Nem hittem volna, hogy még idáig jutok, De kényszerítenek, hogy még tovább haladjak, S mondhatok bármit is, hitetlenek maradnak. Az úr mást követel, meggyòzòbb tanúkat, Hogy kedvére tegyek, elszánom magamat. Ha megadásomért mégis haragszik Isten, Haragja arra száll, akiért bûnbe estem, Az nem lehet, hogy a vétek enyém legyen. TARTUFFE Vállalom, asszonyom, s persze hogy semmi sem… ELMIRA Az ajtót nyissa ki, s nézze meg, arra kérem, Hogy kint a folyosón… nem jár-e ott a férjem. TARTUFFE Fölösleges – miért pazarol rá idòt? Már régen vezetem orránál fogva òt, Dicsòség neki az, mikor kettesben érhet, S elértem nála, hogy nem hisz saját szemének. ELMIRA Azért csak menjen, és kérem, jól nézze meg, És vigyázzon, nehogy itt meglephessenek.

Hatodik jelenet

за

Orgon, Elmira

За

во

ORGON (elòbújik az asztal alól) Undorító alak, bevallom hát magának, Odavagyok, nem is tudom, hogy mit csináljak. ELMIRA Hogyan? Hát már kibújt? Nem, ez nem tréfa itt, Bújjon csak vissza, és még várjon egy kicsit, Hogy biztos legyen, és látszattal be ne érje, S ne bízza rá magát gyanúra, feltevésre. ORGON A pokol fenekén sincs ennél gonoszabb. ELMIRA Vigyázzon! Túl hamar hinnie nem szabad. Gyòzòdjék meg, s csak úgy ítéljen, arra kérem. Türelem, türelem – túl gyorsan ne ítéljen. Orgon elé áll, hogy eltakarja.

Hetedik jelenet Tartuffe, Elmira, Orgon TARTUFFE (nem látja meg Orgont) Itt minden összevág javamra, asszonyom: Megnéztem a lakást, és megnyugtathatom, Hogy senki sincs közel, és lelkem elbûvölten… (Miközben Tartuffe kitárt karral elòrelép, hogy megölelje Elmirát, az hátralép, és Tartuffe észreveszi Orgont.)

во

за

уџ бе

ни

ке

ORGON (elòlép) Hohó! A szerelem ennyire tombol önben? Hogy elragadja önt e mohó szenvedély! Ó, ó, a szent! Nekem már hiába beszél! Ilyen könnyen esik bûnbe? No, szép bitangság, Nòül venni a lányt, s elcsábítani anyját! Azt hittem, nem igaz, s egész idò alatt Vártam csak, hogy mikor jön a jó fordulat. De kívánhatok-e még több bizonyítékot? Nem, többre nem vagyok kíváncsi, épp elég volt. ELMIRA (Tartuffe-höz) Nem volt kedvem szerint, hogy önnel így tegyek S nem tettem volna, ha nem kényszerítenek. TARTUFFE (Orgonhoz) Hogyan? Hát elhiszi…? ORGON Hagyja ezt abba, kérem. Ki a házamból, és már ne sokat beszéljen. TARTUFFE Úgy volt, hogy… ORGON Ezzel itt már nem megy semmire S nem változtat azon, hogy el kell mennie. TARTUFFE Maga megy! Azt hiszi, hogy maga itt a gazda? Nem, enyém ez a ház, mert maga nekem adta, S majd megmutatom én, hogy hiába akar Belém kötni pimasz cselfogásaival, S hogy majd megbüntetem ezt a csalást, e vétket, S tudni fogom, hogyan bosszuljam meg a sértett Eget, s keservesen meg fogja bánni, hogy Így bánt velem, s az én házamból most kidob.

Nyolcadik jelenet Elmira, Orgon

За

ELMIRA Nem értem, mit jelent az egész, mire mondta… ORGON Nagyon zavart vagyok, s nincs okom vigalomra. ELMIRA Miért? ORGON Látom, milyen nagy volt az én hibám. És nagy gondot okoz nekem az adomány. ELMIRA Az adomány… ORGON Igen, ez megtörtént valóban. De van egy másik ok, hogy amiatt aggódjam. ELMIRA Mi az? ORGON Megtudja majd. Megyek s megnézem én, Hogy fent van-e az a kazetta a helyén. (Fordította Vas István)

(Orgonék pánikba esnek, miután Tartuffe kijelenti, hogy a ház az ò tulajdona, s az egész családot kiteheti az utcára. Molière fokozza ezt a veszélyhelyzetet. Utolsó replikájában Orgon egy kazettát említ, ami miatt aggódik. Molière-nek erre a titokra azért van szüksége, hogy Orgonék szorongó várakozását drámaibbá tegye. Ehhez kapcsolódik Valér közlése, hogy Tartuffe feljelentette

Orgont a királynál, aki letartóztatási parancsot adott ki. Ebben feltehetòleg a kazettában òrzött titok játszik fontos szerepet. Orgon elveszett. Menekülni sem bír, mert Tartuffe érkezik egy rendòrtiszttel. Tartuffe fölényét éreztetve leckézteti meg Orgont és családját. Ekkor szól közbe a rendòrtiszt, és közli, hogy a király megkegyelmezett – a kazetta mégis veszélyt rejtegetett Orgon számára! – Orgonnak, és Tartuffe, a keresett csaló letartóztatását rendelte el. Orgonék fellélegeznek, megkönnyebbülten dicsérhetik jóságáért a királyt.)

за

уџ бе

ни

ке

– Olvassátok el figyelmesen az elsò felvonásból vett részletet! Az utolsó mondat iróniájára gondolva elemezzétek a jelenet felépítését! – Kihez intézi a második részletben a jelenet során Elmira a szavait? Tartuffe-höz, Orgonhoz, mindkettòhöz? – Mi értelme van annak, hogy Elmira az asztal alá kényszeríti Orgont? Mit ér el ezzel? – Miért illik erre a felvonásra a sorsfordulat kifejezés? – Vajon csak egy fordulat játszódik le? – Hogy készíti elò Molière az Orgonékat kétségbe ejtò, egzisztenciális veszélyt jelentò fordulatot? Gondoljatok az elòzò felvonás végére! – Váratlan-e a komédia megoldása? Miért választja Molière a szerencsés befejezést? Gondoljatok a Napkirály és Molière kapcsolatára!

VOLTAIRE (1694–1778)

За

во

Kevés hozzá hasonló hatású írója volt a modern Európának. De Voltaire nemcsak író volt, hanem – ahogy Szerb Antal írja A világirodalom történetében – „annál sokkal több, az ész, a haladás, a tudomány, a jövò megtestesítòje…, minden sorát azért írja, hogy vele közvetlen hatást gyakoroljon a társadalomra”. Ír drámát, eposzt, történelmi életrajzot, novellát, kisregényt, röpiratot, s kiterjedt levelezést folytat. Nyolcvankötetnyi munkásságot hagyott örökül az utókorra. Voltaire, ki az írást társadalmi-politikai tettnek tekinti, „vívta ki azt a jogot, hogy az író a világ dolgaiba beleszólhasson” – tudjuk meg Ferenczi László életrajzi vázlatából, mely a Candide világába való bevezetònek készült. Olyan század gyermeke, amely rákényszeríti az írót arra, hogy véleményt nyilvánítson és formáltasson. A polgári származású író még fiatalon megtapasztalhatja a társadalmi megkülönböztetés keserû valóságát. Kétszer is a hírhedt Bastille-ba (e. basztij) zárják. Amikor a börtönbòl szabadul, Angliába számûzik, s ezzel kezdetét veszi kalandokban gazdag élete. Hamarosan visszatér Párizsba, ahol tekintélyt szerez, tagja lesz az akadémiának, bár észrevehetòen bizalmatlan lett, s elòbb Poroszországban él, majd élete utolsó két évtizedét abban a kastélyban tölti, amelynek egyik része Franciaországban, a másik Svájcban van. Nem áll tehát messze az igazságtól az a feltevés, miszerint Candide címû kisregényében fordulatos, kalandos életének epizódjaira ismerhetünk.

Voltaire 1759-ben írja a Candide-ot, ezt a harminc fejezetbòl álló mûvet, amelyet kalandregénynek, fejlòdésregénynek éppen úgy nevezhetünk, mint világirodalmi olvasókönyvnek. Magyarul a Candide-nak sok kiadása van, elsò fordítása 1793-ban jelent meg Bécsben. Candide története egy vesztfáliai kastélyból való kiûzetésével kezdòdik.

CANDIDE (Részletek)

За

во

за

уџ бе

ни

ке

Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-ten-Thronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta. Arca is mutatta lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen egyszerû szelleme; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a báró úr húgának volt a fia, apja meg a szomszédos, derék, becsületes nemesember, akihez azonban ez a hölgy sosem akart férjhez menni, mert mindössze hetvenegy òst tudott kimutatni családfáján, míg a többit megrágta az idò rozsdás vasfoga. A báró úr egyike volt a tartomány leghatalmasabb urainak, már azért is, mert kastélya ajtóval és ablakokkal is dicsekedhetett. Sòt, a kastély fogadótermét még egy faliszònyeg is díszítette. A baromfiudvar kutyáiból vadászfalkát is formálhatott; istállószolgái, ha kellett, hajtóknak is beváltak; s a falusi plébánost kinevezte házi káplánjának. Mindnyájan nagyuramnak hívták, s ha mesélt nekik valamit, udvariasan nevettek. A méltóságos báróné körülbelül háromszázötven fontot nyomott, ami persze tetemes tekintélyt kölcsönzött néki; vendégeit mindenkor igen nagy méltósággal fogadta, ez aztán még több tekintélyt biztosított a személyének. Egyetlen leánya, Kunigunda, tizenhét esztendòs volt, piros arcú, friss, kövérkés, egyszóval igen ínycsiklandó. A báró úr fia viszont mindenképpen méltónak mutatkozott apjaurára. Nevelòje, Pangloss úr, orákuluma1 volt a háznak, s bölcs leckéit a kis Candide korának és jellemének teljes jóhiszemûségével hallgatta. Pangloss a metafizikával2 vegyes teológiát3 s az ugyanezzel kapcsolatos cretinológiát tanította. Remekül tudta bizonyítani, hogy nincs okozat ok nélkül, hogy ebben a lehetò legeslegjobb világban a nemes báró kastélya a legeslegszebb várkastély, s hogy a nemes báróné a bárónék legjobbika. – Bizony – mondta, s kimutatható, hogy nem is lehetnek másképp a dolgok, mert ha már mindennek célja van, minden ugyebár szükségképpen a legeslegjobb célért is van. Orrunk például azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget, s lám ezért is hordunk szemüveget. Lábunk láthatólag arra való, hogy nadrágot húzzunk rá, ezért is van nadrágunk. A kövek arra termettek, hogy szépen megfaragják òket, no meg persze, hogy kastélyokat építsenek belòlük; ezért is van òméltóságának ilyen gyönyörû kastélya; a tartomány legnagyobb ura illò, hogy a legeslegszebb házban lakjék; és mivel a hízó disznók arra valók, hogy megegyék òket, ezért eszünk mi disznóhúst egész áldott esztendòben. Következòleg, akik azt állítják, hogy minden jól van ezen a földön, ostobaságot állítanak; azt kellene mondaniok, hogy minden a legjobban van. 1

jósda, jóshely filozófiai irányzat, gondolkodási mód, mely a tapasztalati világon túl esò, feltételezett dolgokkal (lélek, isten, szabad akarat stb.) foglalkozik 3 hittudomány 2

За

во

за

уџ бе

ни

ке

Candide hallgatta figyelemmel, s hitt neki szíve ártatlanságában; mert ò bizony Kunigundát rendkívül szépnek találta, bár hogy ezt meg is mondja néki, arra gondolni se mert. Olyan módon okoskodott, hogy igen nagy boldogság Thunder-ten-Thronckh bárónak születni, még nagyobb boldogság lehet Kunigundának lenni, ennél is nagyobb, ha e kisasszonyt napról napra láthatja, de legeslegnagyobb, ha hallgathatja Pangloss mestert, e tartomány s következésképp az egész föld legnagyobb filozófusát. Egy szép napon Kunigunda, ahogy a kastély közelében sétált, abban a kis erdòben, amelyet parknak kereszteltek, észrevette a csalitban4 a mi Pangloss doktorunkat, ahogy éppen leckét adott kísérleti fizikából a báróné szobalányának, egy igen csinos és még inkább tanulékony kis barnának. Mivel a mi Kunigundánknak nagy kedve volt a tudományokhoz, lélegzetfojtva figyelte az elòtte játszódó s többször is megismétlòdò kísérletet; igen tisztán láthatta a mester nyomós érvelését, az okokat éppen úgy, mint az okozatokat, s amikor visszatért a házba, izgatottan, merengòn, nem volt neki hòbb vágya, mint hogy ò is tudós legyen, mert akkor az ifjú Candide vele próbálhatná ki az ò nyomós érveit, amelyekre Kunigunda hasonló érvekkel válaszolna. Hazamenet találkozott Candide-dal a kastély elòtt, s elpirult: Candide is piros lett. Köszönt neki, elfúló hangon; és Candide is szólt hozzá, bár maga se tudta, mit mond. Másnap, mindjárt vacsora után, ahogy otthagyták az asztalt, Kunigunda is, Candide is egy spanyolfal mögé került: hogyan, hogyse, Kunigunda leejtette a zsebkendòjét, Candide meg azonnal felszedte; a kisasszony ártatlanul megszorította a fiú kezét, a fiú meg ártatlanul megcsókolta a kisaszszonyét oly hevesen, oly érzékenyen, oly kecsesen, hogy az már sok volt; hogyan, hogy sem, ajkuk találkozott, szemük lángolt, térdük reszketett, s a kezük ide-oda tévedt. Thunder-tenThronckh báró úr ott ment el a spanyolfal mellett, s látva ez okot és okozatot, egyszerre kidobta Candide-ot az ò gyönyörû kastélyából, jókorákat rúgva a fenekébe; Kunigunda elájult; a bárónò òméltósága összevissza pofozta, mihelyt kissé magához tért; s minden csupa zûrzavar lett ebben a lehetséges legszebb s legüdítòbb kastélyban. James Pradier: Odaliszk 4

cserjével, bokrokkal sûrûn és rendetlenül benòtt hely

ке

(Az eròszakkal szétválasztott szerelmesek, Candide és Kunigunda, ûzik egymást a világon át, és közben egy rövid idòre találkoznak. Candide-ot útja Hollandiába, Portugáliába, Spanyolországba, Dél-Amerikába, Franciaországba, Velencébe, Törökországba viszi. Viharba jut, földrengést él át, találkozik Kunigundával, aki beszámol neki sorsának alakulásáról. Rövid találkozásuk után a szerelmesek útja ismét szétválik, Candide megöl egy zsidó bankárt és a nagy inkvizítort, s menekülnie kell. Eljut Dél-Amerikába, találkozik Kunigunda bátyjával, òt is megöli, s ezzel még egy akadályt elhárít a Kunigundával vágyott házassága elòl. Következò állomása Eldorádó, az Aranyország. Ez fordulatot jelent sorsában. Eddig nincstelen, kiszolgáltatott, mostantól gazdag. Miféle ország Eldorádó? Azonkívül, hogy mérhetetlenül gazdag, nincs benne magántulajdon, de nincs mûvészet sem, nincs színház, s lakói nem hagyhatják el az országot. A lehetòségek és a korlátozások országa. Némi kerülòvel Candide Párizsba kerül.)

За

во

за

уџ бе

ни

Vacsora után a márkiné szobájába vezette Candide-ot, s maga mellé ültette, szorosan a kanapéra. – Hát mondja – szólt neki a szép hölgy –, még mindig oly szerelmes abba a Thunder-tenThronckh kisasszonyba? – Igen, asszonyom – felelte Candide. A márkiné így folytatta felette gyengéd mosollyal: – Úgy felel, mint egy igazi vesztfáliai fiatalember; egy francia ezt mondta volna: Igaz, nagyon szerettem Kunigunda kisasszonyt, de mióta önt ismerem, félek, nem szeretem többé. – Ó, asszonyom – sóhajtotta Candide –, úgy felelek, ahogy parancsolja. – Úgy kezdòdött a szerelme, ugye – folytatta a márkiné –, hogy egy ízben felszedte Kunigundája zsebkendòjét: nos hát, kérem, szedje most fel az én harisnyakötòmet. – Szívesen – felelte Candide, és azonnal felszedte. – Csatolja fel a lábamra – kacérkodott tovább a dáma; Candide ezt is megtette. – Látja, látja – így a hölgy –, pedig maga idegen; párizsi udvarlóimnak két hétig is kell sóhajtozni, míg magának, kedvesem, már elsò éjjel engedek, mert egy igazi francia nò nagyon jól tudja, mi a tisztje egy vesztfáliai fiatalemberrel szemben. A szép hölgy két nagy gyémántot vett észre az ifjú idegen kezén, s addig dicsérgette òket, mígnem Candide ujjairól a márkiné ujjaira vándoroltak. Amikor Candide hazatért a périgord-i abbéval, némi lelkifurdalást érzett, hogy hûtlen lett Kunigundájához. Az abbé úgy tett, mintha szívbòl osztaná a bánatát; igen kevés jutott neki Candide ötvenezer frankos veszteségébòl, s még kevesebb a két félig adott, félig kicsikart gyémánt értékébòl. Az volt hát a szándéka, hogy még jobban kihasználja azokat az elònyöket, amelyeket a Candide-dal való ismeretségébòl szerezhet. Beszélt neki Kunigundáról, s Candide többször emlegette, hogy ha Velencében lesznek, bocsánatot fog kérni tòle Párizsban elkövetett hûtlenségéért. Az abbé egyre figyelmesebbnek s udvariasabbnak mutatkozott; s igen kedvesen érdeklòdött minden iránt, amit tett vagy amit tenni szándékozott. – Szóval, uram, ha jól értem, találkozójuk van Velencében? – Igen, abbé úr – mondta Candide –, meg kell találnom Kunigundát. S örömében, hogy szólhat szerelméròl, elmesélte szokása szerint élményei egy jó részét Vesztfália e hírneves szépségével. – Azt hiszem – mondta az abbé úr –, a kisasszony igen mûvelt hölgy, s elragadó leveleket tud írni?

– Sose kaptam tòle egyet sem – felelte bánatosan Candide –, mert képzelje, mikor kirúgtak òmiatta a kastélyukból, már csak azért sem írhattam néki, mert halálhírét költötték, utána mégis rátaláltam, aztán megint elvesztettem, s kétezerötszáz mérföldre küldtem utána gyorslevelet, arra várom azóta a választ. Az abbé nagy figyelemmel hallgatta a beszédet, s utána elmélkedni látszott. Nemsokára elbúcsúzott Candide-tól is, Martintól is, de elòbb még gyengéden összevissza ölelgette òket. Másnap Candide ébredéskor ily tartalmú levelet kapott:

ни

ке

Uram, kedves, drága szerelmem, itt fekszem betegen egy hete ebben az idegen városban; hallom, kegyelmed is itt van. Repülnék szeretò karjaiba, ha csak mozdulni is tudnék. Mondták, hogy Bordeaux-ban szállt partra; én is otthagytam Cacambót meg a derék jó öregasszonyt, jönnek majd utánam nemsokára. A Buenos Aires-i kormányzó mindenünkbòl kifosztott bennünket, de kegyelmed szíve, ugye, tovább is az enyém marad? Jöjjön már, a jelenléte visszaadja az életemet, ha ugyan eszemet nem vesztem a viszontlátás örömében.

За

во

за

уџ бе

Ez a váratlan, ez a bûvös levél a mi jámbor Candide-unkat szinte megrészegítette az örömtòl; viszont mélyen fájlalta kedves Kunigundája betegségét. Ez érzések közt hánykolódva, magához vette aranyát és gyémántjait, s elment Martinnel abba a házba, ahol Kunigunda lakott. Reszketve lép be a szobába, szíve dobog, hangja kifullad; szét akarja nyitni a mennyezetes ágy függönyét, s lámpát hozatni a szobába. – Vigyázzon, az istenért – mondja neki a szobalány –, a világosság árt neki! – S hirtelen összecsapja a függönyt. – Kunigundám, gyönyörûm – mondja Candide zokogva –, hogyan szolgál az egészsége? Ha nem láthat, legalább szóljon hozzám! – Nem szólhat – mondja a szobalány. A hölgy erre kidugta az ágyból egyik kövérkés kacsóját, amelyet Candide sokáig forró könnyeivel öntözött, utána megtöltötte gyémántokkal s a karszéken egy zacskót hagyott, telis-tele arannyal. Ilyen áradozások közt érkezett oda egy rendòrtiszt, a périgord-i abbé úr meg néhány pandúr kíséretében. – No – mondta –, hadd lám, hol is van az a két gyanús idegen? S már le is tartóztatta òket, s parancsolta, vigyék òket azonnal a börtönbe. – Hát bizony Eldorádóban – mondta Candide –, nem így bánnak az utazókkal. – Sose voltam még – így Martin –, eltökéltebb manicheus5. – De uram, hová visz bennünket? – szólt Candide. – Egy sötét börtön fenekére – felelte a rendòrtiszt. Martin, aki közben már visszanyerte hidegvérét, úgy vélte, hogy az a hölgy nem Kunigunda, hanem kalandornò, az abbé hitvány kalandor, aki csúnyán visszaélt Candide ártatlanságával, a rendòrtiszt meg afféle csaló, akitòl esetleg igen könnyen meg lehetne szabadulni. Így hát Candide hallgatott Martin okos tanácsára, s mivel nem akart eltévedni az igazságszolgáltatás labirintusában, amellett meg alig várta, hogy viszontlássa az igazi Kunigundát, három apró gyémántot ajánlott a rendòrtisztnek, háromszor háromezer tallér értékût.

óperzsa és keresztény elemekbòl álló vallás követòje

(Fordította Gyergyai Albert)

во

за

уџ бе

ни

ке

– Ó, uram – válaszolta neki az elefántcsontbotos ember –, nem követhet el olyan bûnt, hogy ne tartsam ezek után a világ legbecsületesebb emberének! Három gyémánt! S mindegyik háromezer tallér értékû! Uram, az ön kedvéért inkább kettévágatom magam, nemhogy börtönbe cipeljem. Igaz, minden idegent letartóztatnak most Párizsban, de bízza csak rám, van egy öcsém Dieppe-ben, Normandiában, odavezetem uraságodat; s ha neki is ad egy kis gyémántot, úgy vigyáz ò majd az úrra, mint a szeme fényére. – De hát – kérdezte Candide –, miért tartóztatják le az idegeneket? Amire az abbé úr ilyen módon válaszolt: – Azért, mert egy nyomorult Artois vidéki lakos valami csacsiságot hallott, mire rögtön valóságos apagyilkosságot követett el, nem olyant, mint a májusi királygyilkosság volt 1610-ben, s még mások más években s hónapokban, más nyomorultak kezétòl, akik szintén valami csacsiságtól foghattak tüzet. A rendòrtiszt megmagyarázta, tulajdonképp mit jelent mindez. – Ó, micsoda szörnyetegek – ijedezett a jámbor Candide –, micsoda! Ily iszonyú dolgok egy énekes és táncos népnél! Nem mehetnék ki azonnal ebbòl a szörnyû országból, ahol majmok bosszantják a tigriseket? Szülòföldemen medvéket láttam; embereket csak Eldorádóban. Tiszt uram, az istenért, vigyen el azonnal Velencébe, ott kell megvárnom Kunigundát. – Sajnos – felelte a fogdmeg –, én csak Normandiába vihetem. S már szedte le róla a vasat, bocsánatot kért tévedéséért, hazaküldte embereit, s Dieppe-be vitte Candide-ot és Martint, ahol öccsére bízta òket. A kikötòben épp akkor egy holland hajó vesztegelt. A normand úr három új gyémánt árán igen szolgálatkésznek mutatkozott, s Candideot és embereit beajánlotta a hajóskapitánynak, aki Dieppe-bòl Portsmouthba, Angolországba készülòdött. Ez ugyan nem volt még Velence, és az útja se vitt arra, de Candide máris a pokol kínjaitól vélt szabadulni, s remélte, hogy csakhamar mégiscsak elhajózhat Velencébe.

За

(Párizsból menekülve Candide, a javíthatatlan optimista Velencébe jut, de Kunigundát itt sem találja, megtudja viszont, hogy Konstantinápolyban van, utána hajózik, rátalál, és végre feleségül veszi. Egy bölcs török arra tanítja meg, hogy nincs fontosabb az ember számára, mint hogy dolgozzék, „az ember nem pihenésre termett”. „Igaz, úgy van – felelte Candide”, s hozzátette, vár rá „a munka a kertben”. Ez lenne az élet értelme? Valóban egyetlen megnyugtatás az ember számára annak felismerése, hogy „Mûveljük kertjeinket!” – kérdezhetnénk nem függetlenül Pangloss doktor elsò fejezetbeli tanításától, miszerint az adott világ, a mi „világunk a lehetò legjobb”, csak meg kell találni – hogy élvezhessük – igazi értelmét. Ezek szerint Candide nem is Kunigundát keresi, hanem a boldogságot?)

– Keressétek ki az elsò részletbòl, miért ûzik ki Candide-ot a kastélyból! Csupán azért-e, mert Kunigundával szerelmeskedik? – Mire tanítja Pangloss, a filozófus Candide-ot? – Milyennek ábrázolja Voltaire Párizst? Miròl ír, mit emel ki a párizsi életbòl?

3. A MAGYAR FELVILÁGOSODÁS IRODALMÁBÓL Általános jellemzòk

За

во

за

уџ бе

ни

ке

A magyar felvilágosodás, melynek kezdetét 1772-tòl, Bessenyei György Ágis tragédiája címû mûvének megjelenésétòl számítják, s alig fél évszázadig tart, Közép- és Kelet-Európa többi nemzetéhez hasonlóan késik a nyugat-európai mögött. A magyarság német és olasz közvetítéssel ismerkedik meg a felvilágosodás eszméivel, köztük a legnagyobb hatást gyakorló francia írókfilozófusok, mindenekelòtt Voltaire, Rousseau, Montesquieu tanaival, mûveivel. Hogy a magyarság körében a felvilágosodás csak a 18. század második felében köszönt be, abban közrejátszanak a politikai és történelmi elòzmények, a hosszú török hódoltság, az ország több részre való szakadása, a nagyarányú pusztítás. Súlyos veszteségek után kell újjászervezni, építeni az országot. Ennek ellenére azonban elég gyorsan megteremtòdnek a feltételek az új eszmék befogadására. Ebben jelentòs Bécs, az európai fe lvilágosodás nyugati végvárának segítsége. A monarchia fòvárosában megalakul a Theresianum, ahol a tanulni vágyó fòurak megismerkedhettek az új tanokkal, majd Mária Terézia császárnò 1760-ban Bécsben magyar testòrséget állít fel, ahová a gazdagabb köznemesség fiait választják be. Közülük kerülnek ki a testòrírók, kik a felvilágosodás eszméin nevelkedve lesznek az új magyar irodalom megteremtòi. A felvilágosodás eszméinek terjesztését megnehezíti a mozgalom társadalmi alapjának, a polgárságnak a hiánya. A polgárság életterét biztosító városokból még kevés van ahhoz, hogy az ott lakók jelentòs társadalmi eròt képviselhessenek, s különben is a polgárság zömmel nem magyar, a városok megoszlása egyenetlen, az alföldi részeken szinte nincs város vagy csak ekkor van alakulóban a szabad királyi város státusát elnyerve. (Nem érdektelen megemlíteni, hogy Újvidék 1748-ban, Szabadka pedig 1779-ben kap városi rangot!) Mindebbòl következik, hogy azt a mûvelòdési szerepet, amit Nyugat-Európában a polgárság vállalt és töltött be, a magyarság körében a közép- és kisnemességnek, illetve a felvilágosodás hívéül szegòdò fòuraknak kell magukra vállalniuk. Tudni kell azonban, hogy a nemesség nagy része vidéken él és mûveletlen, nem érdeklòdik sem a kultúra, sem az új eszmék iránt, a fònemesség pedig az év nagy részét külföldön tölti, ott költi el pénzét, s többnyire magyarul sem tud, ritka közöttük az olyan, mint a Nemzeti Múzeumot (1802) s a késòbbi Országos Széchényi Könyvtárat (1803) alapító gr. Széchényi Ferenc, vagy a híres marosvásárhelyi Téka-alapító gr. Teleki Sámuel. Nem téveszthetò szem elòl a következò sem: a felvilágosodás terjedésének egyik lényeges oka, hogy a magyarság a Habsburg Birodalom egyik, önállóság nélküli nemzete, s hogy a függetlenség hiánya súlyos, fölöttébb hátrányos gazdasági helyzetet idéz elò. Bécs árutermelò és -felvevò szerepet szán a magyarok lakta birodalomrésznek, s ennek érdekében rendeletekkel teszi lehetetlenné, nehezíti meg a fejlòdést. Bécs – írja a század kiváló ismeròje, Kosáry Domokos – „Magyarországot a fejlettebb cseh és osztrák tartományok agrárpiacává tette, és alárendelt pozícióban tartotta. Ez ellen már 1790 körül tiltakoztak a felvilágosult rendi mozgalom magyar gazdaságpolitikusai, akik az ország eme helyzetét az észak-amerikai kolóniáknak az angol gazdaságpolitika elleni harcára emlékezve »gyarmatinak« nevezték”.

За

во

за

уџ бе

ни

ке

A magyarság helyzetét bonyolítja, hogy II. József reformjai nemcsak a korszerû eszméket terjesztik, hanem szorgalmazták a németesítést is, a császár a közigazgatásban és az oktatásban kötelezòvé akarja tenni a német nyelvet. Ily módon kiváltja azoknak is a tiltakozását, akik fogékonyak lennének az újra, a változásra. A magyar nemességnek választania kell, hogy vagy követi a modern európai szemléletet II. József hívéül szegòdve, vagy vállalja a szellemi maradiságot, de nem tagadja meg magyarságát. A mûvelòdésre, az irodalomra, a tudományokra, s ezek mûvelòire, írókra, tanárokra, tudósokra, jogászokra, papokra különösen felelòsségteljes feladat vár. Míg a nagy nemzeti államokban az összemberi és társadalmi szempontok megelòzik a nemzetieket, addig Közép- és Kelet-Európa népeinél fordított fontossági sorrend alakul ki. Sürget a szellemi felzárkózás igénye, a haladás vágya, de talán még jobban sürget a kiindulópontul szolgáló, minden gazdasági és szellemi változáshoz alapot teremtò nemzeti önállósulás igénye. Nem szólva arról, hogy a lassan és nehézkesen induló változási folyamatot, a lendületet vett szellemi életet derékba töri 1795-ben a jakobinus mozgalom vérbe fojtása, sok kiváló ember kivégzése, bebörtönzése, az általános megfélemlítés, a formálódó intézményrendszer leépítése, visszafejlesztése. A magyar viszonyok sajátosságát példázza, hogy míg a felvilágosodás nyugati hirdetòi, vezérei létezò intézményeket támadhattak, addig a magyar viszonyok között ki kell harcolni, létre kell hozni az intézményeket, színházat kell alapítani, egyetemet kell alapítani, újságot, folyóiratot, tudós társaságot, mindent, következésképpen az eredmények is szerényebbek, kisebbek. Nincs számottevò olvasótábor, mert nincs jelentòs magyar polgárság, mégis megindul a sajtó. Rát Mátyás szerkesztésében 1780-ban jelenik meg Pozsonyban a Magyar Hírmondó. A bizonytalan vállalkozásba kezdò szerkesztò szinte szemrehányóan említi, hogy már csak a magyaroknak nincsenek újságaik, s ezzel magyarázható, hogy nem rendelkeznek kellò, széles körû ismeretekkel, ahogy képletesen írja, „úgy élünk, mint féreg a dióban, azt sem tudván, ami körülöttünk történik, s minket közelebbròl illet”. Nem sokkal késòbb Kassán megjelenik az elsò magyar irodalmi folyóirat, a Magyar Museum (1788), melyet Kazinczy Ferenc, Batsányi János és Baróti Szabó Dávid szerkesztenek, kik a bevezetò cikkben afölött örvendenek, hogy – úgy látszik – végre a magyarok is felébredtek hosszú és mély álmukból. Kezdetben mind a lapok, mind pedig a folyóiratok rövid életûek, az utóbbiak megjelenése rendszertelen, de számuk egyre nò. Ugyancsak az olvasás iránti érdeklòdés növekedését bizonyítja, hogy harminc év alatt megháromszorozódott a nyomdák száma, megjelenik az elsò magyar nyelvû lexikon, s hogy könyvtárakat és olvasóköröket hoznak létre. A gazdag állományú egyházi könyvtárak mindenki számára hozzáférhetòvé válnak. Általában egyre több ember gyûjt könyvet, ami sokak számára mindennapi szükséglet lesz. Fokozatosan rendezòdik az iskoláztatás kérdése. Az iskolák az egyház, a rendek fennhatósága alól az állam irányítása alá kerülnek, tantervük a kor követelményeinek megfelelòen korszerûsödik. Kialakulnak a nagy iskolaközpontok (Sárospatak, Debrecen). Új felsòfokú intézmények létesülnek, a nagyszombati jezsuita egyetem Budára, majd Pestre (1784) kerül. Új karokat (orvosi, mérnöki, gazdasági stb.) nyitnak. A képzés lehetòségeivel összefüggésben felgyorsul a különféle tudományágak fejlòdése. A természettudományok mellett egyre nagyobb érdeklòdés mutatkozik a történelem és a jog iránt. A felvilágosodás idején történnek az elsò színházalapítási kísérletek. 1790-ben elòbb Budán a Várszínházban, majd a pesti Rondellában tartanak magyar színházi elòadást. Ezt másfél éves szünet követi, majd 1792-ben megalakul a Kelemen László vezette elsò magyar színtársulat, amely

За

во

за

уџ бе

ни

ке

háromévi mûködés után szûnik meg, részben anyagiak hiányában, részben a politikai események folytán. Rövid ideig tartó létezésével azonban jelzi, hogy a magyar nyelvû színjátszás is elindul az európai felzárkózás útján. Addig a nemesség Bécsben jár színházba, vagy saját kastélyszínházaiban rendeztet elòadásokat, mint az Esterházyak, a Batthyányak, a Rádayak, a Károlyiak stb. A kétségtelenül jelentòs és színvonalas fòúri színjátszás mellett elterjed az iskolai színjátszás is. A 16. és 18. században mind a katolikus (jezsuita, piarista, pálos, ferences, bencés stb.), mind a protestáns (református, evangélikus, unitárius) iskolai oktatás keretében elòbb a tananyag könnyebb elsajátítása céljából, majd nevelò szándékkal rendeznek elòadásokat. Elòbb az iskolák saját körükben, belsò használatra tartják az elòadásokat, majd ünnepi alkalmakkor a lakosság számára is tartanak színházi elòadásokat, melyeken már világi témák és szerzòk mûvei kerülnek színre. A nyilvánosság számára rendezett elòadások szinte sugallják az önálló magyar nyelvû drámairodalom és a hivatásos színjátszás kibontakozásának igényét. S amint már volt róla szó, 1790-tòl kezdòdòen beszélhetünk már hivatásos magyar színjátszásról. A budai, pesti próbálkozások rövid életûek, de a Kelemen-féle vállalkozást nem sokkal késòbb követò kolozsvári színház, melynek vezetòje Kótsi Patkó János, 1792-tòl folyamatosan mûködik. A felvilágosodás stílusirányzatai közül a magyar irodalomban mind a klasszicizmus, mind a szentimentalizmus honos, de tovább él a rokokó, feltûnik a népiesség és a korszak utolsó évtizedeiben jelentkezik a romantika is. A magyar klasszicizmusnak két korszakát különböztetjük meg. Az elsòben, 1780 és 1800 között, az ún. klasszicista triász, három pap költò (Révai Miklós, Rájnis József és Baróti Szabó Dávid), valamint az òket követò, s náluk jelentòsebb Virág Benedek munkássága nyomán (inkább az iskolában tanult latin szerzòk, mint a modern nyugati klasszicizmus tanulmányozása következményeként) alakulnak ki a rövid és hosszú szótagok képezte verslábak (jambus, trocheus, daktilus, anapesztus, spondeus stb.) felhasználását meghatározó szabályok, illetve az ezeket alkalmazó költòi formák. A magyar klasszicizmus második korszaka, 1800 és 1820 között, már a korabeli európai törekvésekhez, elsòsorban Goethe munkásságához kapcsolódik, meghatározó egyénisége pedig Kazinczy Ferenc. A magyar klasszicizmusnak ezt a hullámát már nem a formai problémák, lehetòségek foglalkoztatják, hanem a stílus kérdése. Kazinczy minden törekvése az ún. „fentebb stíl”, az igényes irodalmi stílus megteremtésére és elfogadtatására irányul. Hogy ez megvalósítható legyen, mindenekelòtt egységes irodalmi nyelvre van szükség. A magyar irodalom azonban ekkor még nem rendelkezik egységes, modern, minden gondolati és érzelmi árnyalatot kifejezni képes nyelvvel. Az írók saját nyelvjárásuk szerint írnak, ami enyhén szólva zûrzavart okoz, sòt olykor még komikus is. A nyelvi helyzet rendezésének érdekében indul meg a nyelvújítási mozgalom, melynek szintén Kazinczy a vezéregyénisége. A nyelvújítás a nyelv fejlesztésére irányuló mozgalom, amely a nyelv tudatos alakítását, bòvítését tûzi ki célul, valamint a nyelvi normarendszer kialakítását. Ennek érdekében új szavakat alkotnak, régieket fedeznek fel, mindenki számára érthetò népnyelvi kifejezéseket emelnek be az általános nemzeti szókincsbe, nyelvtant írnak, szótárakat készítenek. Egyszóval a nyelvet alkalmassá teszik a gondolati és mûvészeti megnyilatkozásra. A nyelvi tudat kialakítása összefügg a nemzeti tudat kialakításával. Természetesen nemcsak a klasszicizmus jegyében alkotókat, hanem minden írót közelròl érint, foglalkoztat a nyelv állapota, fejlettségi foka. A magyar szentimentalizmus íróit azért, hogy minél tökéletesebben kifejezhessék az érzelmi élet, a lelki tartalmak árnyalatait, saját és hòseik

egyéniségét. Míg azonban azokra az írókra, akiknek munkásságában eròsebbek a klasszicizmus nyomai, jellemzò, hogy inkább a fordítás, az utánzás útját ajánlják az alakuló magyar irodalom követendò irányának, addig azok, akik munkásságuk alapján a szentimentalizmushoz állnak közelebb (Kármán József, Csokonai, Kisfaludy Sándor), a fordítások helyett az eredeti mûvek írását szorgalmazzák, ezekbòl látják felépíthetònek a nemzeti irodalom rendszerét. A felvilágosodás magyar irodalmára jellemzò, hogy íróinak, költòinek munkásságában mind a klasszicizmus, mind pedig a szentimentalizmus formái, stílusjegyei felfedezhetòk.

BESSENYEI GYÖRGY (1747 [?]–1811)

За

во

за

уџ бе

ни

ке

A magyar felvilágosodás elsò jelentòs egyénisége, aki tragédiát és vígjátékot, regényt és filozófiai költeményt ír, programot adó röpiratot szerkeszt a magyar nyelv ápolása, egy tudós társaság alakítása érdekében, aki az írott szót teljes mértékben a kor eszméinek szolgálatába állítja. Minden tettével nevelni akar és felvilágosítani. S bizonyítani kívánja a magyar nyelv alkalmasságát, hogy megfelel mind a tudományok mûvelésére, mind az új polgári ízlés kifejezésére. Bessenyei a jó nevû sárospataki kollégium diákja, majd apja hazaviszi gazdálkodni, szerencséjére azonban Bécsbe mehet két bátyja után, s 1765-ben felveszik a testòrségbe. Itt rövid idò alatt autodidaktaként megismerkedik az angol és a francia felvilágosodás íróival, tanaival, a „császár könyvesházában” pedig felfedezi a régi magyar irodalom sok termékét (Bornemisza, Heltai, Tinódi, Zrínyi). Hamarosan írni kezd. Kilép a testòrségbòl, de Bécsben marad, amikor viszont 17 év bécsi tartózkodás után II. József megvonja tòle évdíját, hazaköltözik, gazdálkodik, részt vesz a megyei életben, és irodalommal foglalkozik, remetei magányban éli utolsó éveit. Bécsi testòrként ismeri fel, tapasztalja a magyarság szellemi elmaradását. „Milyen keserves dolog a magyar ifjúságot nézni ott – írja Holmi címû, az élet megannyi területére vonatkozó röpiratában –, ahol most van, ha meggondolja az ember a helyet, hol különben lehetne.” Különben? Igen, ha alkalma lenne tanulni, mûvelòdni, s ha a hazai körülmények ebben segítenék. Ò él a lehetòséggel, „végrehajtja magán” azt az átmûvelést, amit a magyar ifjúságnak, a nemzetnek szán, hogy felzárkózhassék a mûvelt világhoz. Bessenyei jól látja, hogy az új világszemlélet célja a közboldogság megteremtése, melyhez utat az értelem mutat. De látja azt is, hogy felvilágosítani csak anyanyelven lehet. Ezért kell képessé tenni a nyelvet a tudományok, a mûvészetek megszólaltatására, s kell használhatóvá tenni mindenki számára. Ennek érdekében készül Magyarság (1778) címû röpirata, melyben többek között ez olvasható: „Jegyezd meg e nagy igazságot, hogy soha a földnek golyóbisán egy nemzet sem tehette addig magáévá a bölcsességet, mélységet, valameddig a tudományokat a maga anyanyelvébe bé nem húzta. Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem. Minden nemzet a maga nyelvérül ismertetik meg leginkább; – hogy neveznéd az olyan nemzetet, melynek anyanyelve nem volna? Sehogy. Micsoda szomorú, elvettetett és gyalázatos sors lenne az egész nemzetnek anyanyelv nélkül a több(i) anyanyelves népek, hazák közt bujdokolni, hol szüntelenül azt kérdeznék tüle: hát te mi vagy, honnan jöttél, ki vagy? Azonban amely nemzettül elkódulná nyelvét, az iránt mindég úgy tetszene, mintha inasa vagy szolgája volna.”

уџ бе

ни

ке

Mind a nyelv kérdéseit, mind pedig a tudományokét (melyek az ország boldogságának legfòbb eszközei) intézményesen kell rendezni. Ezért van szükség egy „tudós társaság” megalapítására, melynek keretében, mindenkire vonatkozó érvénnyel, a köz hasznára folyik a munkálkodás. Annak ellenére, hogy Bessenyei György több mûfajban is kísérletet tesz, mert a nyelv lehetòségeit akarja kitapasztalni, s annak ellenére, hogy drámájának, az Ágis tragédiájának (1772) megjelentetésétòl datálódik a magyar felvilágosodás, munkásságában mégsem a szépirodalom, hanem a programadó írások, az ún. röpiratok bizonyulnak a legmaradandóbbaknak, az utókor is ezeket említi leggyakrabban. Szépirodalmi mûvei közül Voltaire két regényét, a Candide-ot, és A vadembert idézò részben utazási, részben fejlòdési regénye, a Tarimenes utazása (1804) és vígjátéka, A filozófus (1777) mutatkozik a legidòállóbbnak. Az irodalom forráskutatói Bessenyei vígjátékával kapcsolatban utalnak azokra a francia mintákra, amelyek A filozófushoz hasonlóan a szerelemtòl, a házasságtól irtózók vereségével végzòdnek. Ha csak erròl szólna Bessenyei vígjátéka, nem sok szót érdemelne. Található azonban benne egy szereplò (az író leleménye, hozzáadása a felhasznált nyugati sémához), Pontyi, a vidéki nemes, aki egyrészt nevetségessé válik a mûvelt, úri társaságban, másrészt pedig megjegyzéseivel, kérdéseivel leleplezi a fiatalok nemzetietlenségét, idegenmajmolását. Az alább következò részlet Pontyi bíráló észrevételeit tartalmazza.

A FILOZÓFUS

за

(Részlet)

VI. FELVONÁS

Hatodik jelenet

За

во

PONTYI: Nem kell nékem az a zöld lé, abból a húsbúl kérek – nem is ehetik már itt az ember amiá a sok cifraság miá –, hát ez a veres lé? hiszen berzsen ez, vagy micsoda? hát az a kék tajték mi ott? boldog isten! ha a nagyapáink láthatnák! Már, hogy pántlikát mit felkapnak, ütné a kû; de a hasábúl, gyomrábúl is módit csinálni az embernek, ki látta? Már talán szégyen is disznóhúst enni? ANGYÉLIKA: Hát hogyne volna szégyen! PONTYI: Még zsidókká leszünk hát ebbe; ökörhúst is szégyen hát enni, mert mind parasztemberek bánnak az ökrökkel. De utoljára kenyeret is gesztenye-puderbûl süttetnek; be hiábavaló idòt értünk. LILISZ: Jobb volt hajdan, úgy-é? PONTYI: Hát. TICIUS: De én jobban szeretem a mostani idòket; nem kell most annyit enni, innya, mint régen; hiszen akkor, amije volt az embernek, csak ételre költötte, mert szörnyû sok evés volt. Abbúl a becsináltbúl kérek. PONTYI: Öm, be hiában valót beszélt kend; de bizony többet költenek most kentek egy hiábavaló ebédre, mint régen szegény atyáink egy hónapig elköltöttek. Egész ebédje az udvarábúl tòlt ki, csak sóért, borsért adott pénzt; de kentek Bergengóciábúl honnan drága pénzen hordják a sok haszontalanságot együvé; drága pénzen fizetik azt a sok sehonnai egészség- s ételrontó szakácsot. Cukher-kopókat, marcafánk lovakat mit hoznak az asztalra, ötven forintba is belékerül, mégsem lehet belòle enni; osztán cukher-kopónak az árán egész hónapokig megérte az asztali készpénz költségét. BERENISZ: De bezzeg, helyrehozta osztán a bor, mert most egy általag tokaji eltart hat annyi ideig, mint akkor.

За

во

за

уџ бе

ни

ке

PONTYI: De bizony, édes húgom, nem vették ûk pénzen a bort, az országban termett az; de most a világ négy oldalárúl hordjátok össze az ebédet; tengeri rák, csiga, béka, minden ördög férget, csúszómászó állatot összevesztek. Mikor nékem kétszáz hízott marhám, annyi ürüm járhat a pusztán, minek nékem akkor béka, csiga? Egyétek meg. TICIUS: Mégsem olyan egészségtelen az, mint a régi borivás. PONTYI: Öm, be nagyot monda kend; de bizony eleget ivott az én apám, a kendé is, mert az asztalnál virradtak meg sokszor; de mégis nyolcvan esztendeig élt frissen, és sok száma nélkül való öregeket látok olyakat. De kentek a cukher-kopóval, osztán a békával nem kuruttyolhatnak ám nyolcvan esztendeig a világba, ne búsuljanak. Hiszen hallja kend, nem kerül nékem odahaza egy hónapig is négy márjásba, készpénzbe az ebédem, mégis többet eszem, mint kend. Kenteknél egy ebéd is belékerûl ötven forintba, s mi volt? Cukher-kopó. PÁRMÉNIÓ: Igazán mondja az úr: mert meg kell vallanunk, hogy az emberi természet, ha a legközönségesebb eledellel tápláltatik, legeròsebb és legegészségesebb; és ok nélkül való dolognak tartom a természet tápláltatásábúl módit csinálni, mintha a természet is tartozna magát haszontalanságainkhoz szabni! De el is jönnek az idòk, hol az emberek e részben magokhoz térnek. PONTYI: Úgy van, kedves sógor uram okos ember, látom, általérti a dolgot. Hiszen már a süvegeket, kalapjokat hadd metélnék, mert akár nagy kalap, akár kicsiny legyék az ember fején, attól nem fáj a feje; de ha moslékot, vagy egyebet olyat eszem, elromol a gyomrom, egészségem. Akár zöld, akár veres színbe öltözzem, nem fáj a; de nem mondhatom azért, hogy akár nadragulyát, keserû füvet, akár zellersalátát vagy tárkonyost eszem, mind éppen olyan jó. Ezért nem lehet a hassal, gyomorral úgy módizni, mint a pántlikák színével, hogy majd zöld, majd kék, majd vörös, s mindenik jó afelòl. ERESZTRA: Valósággal okosan és helyesen beszél, én azon értelemben vagyok. PONTYI: A nagy urak gyermekeit mind cukkerrel, meleg vízzel, tejjel, kávéval nòtetik, de le is vernék, olyanok vagynak, hatot is a pipámmal a lábárúl. PÁRMÉNIÓ: A nevelés, igaz, nehéz teher. ERESZTRA: De édes is, ha engedelmes gyermekeket szûl az ember. PÁRMÉNIÓ: Nem arra nézve szólok; azt akarom csak mondani, hogy külsòképpen a testet kicsinységétûl fogva szabadon kellene nevelni, hogy szorongattatásokban ne légyen, és a szabad levegòegek alól melengetett szobákba ne rejtegettesen. Rousseau e részben bölcsen ítél. PONTYI: De kedves sógor uram, nem olvasta az én anyám soha Rousseau-t, mégis tudott kényeztetés, szorongatás nélkül nevelni. Szabadon hevertem én az ágyon, s húst ettem, mihelyt a gyomrom emészthette.

A filozófus, amely Pontyi címmel a Kelemen-féle színtársulat mûsorán is szerepelt, az elsò magyar vígjátéksikerként vonult be a dráma- és színháztörténetünkbe. „Kár, hogy nem nagyobb a teátrom”, mert akkor az érdeklòdòk – „a békívánkozott hazafiaknak és hazaleányoknak” – „fele része” nem maradt volna a színházon kívül, áll az elsò elòadás emlékét òrzò tudósításban. Ugyanakkor A filozófus színházi sikere mellett elindítója irodalmunkban a korállapotokat bíráló, leleplezò társadalmi vígjátékok hosszú sorának. Pontyija pedig elsò változata a maradi vidéki magyar nemesnek, akivel még évtizedek múltán is találkozunk irodalmunkban, vígjátékokban is, prózai mûvekben is.

– Mit bírál a fiatalok életmódjában Pontyi? Vitassátok meg, igaza van-e!

BATSÁNYI JÁNOS (1763–1845)

ке

Részt vesz a Martinovics Ignác és a szerémi alispán, Hajnóczy József vezette magyar jakobinus mozgalomban, amely a polgári haladásért és a nemzeti jogokért folytatott harcot, s amelynek leleplezése után (1795) a magyar szellemi élet legjelesebbjeit vagy lefejezik, vagy börtönbe vetik. Batsányi Kufsteinban raboskodik. Kiszabadulása után elòbb Bécsben él, majd Napóleon híveként Franciaországban. A császár bukása után számûzetésben él haláláig Linzben, szinte teljesen elszakadva a magyar irodalomtól. Kufsteinban írja elégiáit, köztük a Tûnòdést, amelyben azzal, hogy egy rab fordul a holdhoz, a szentimentális líra elmaradhatatlan kellékéhez, a szerencsétlenek, a remény nélküliek vigasztalójához, együttérzò társához, általánosabb, mélyebb értelmet kap az emberi panasz:

уџ бе

ни

Jer már, jer egyszer, csillagos ég dicsò Fénnyel mosolygó asszonya! Jersze már, Fájdalmim érzékeny tanúja! Verd el az éj szomorú homályát.

за

A kufsteini elégiák másik ismert darabja A rab és a madár címû Batsányi-vers, melyben úgy igazodnak a „szerkezet, a képek, a kifejezések, sòt a versforma is az érzelmek szabad hullámzásához”, ahogy a „zenemûvekben egyes hangszerek lazább szövésû futamai után teljes eròvel zendíti fel a zenekar a tömören megfogalmazott fò témát” (Orosz László) – a szabadságvágyat. Batsányi legismertebb verse az 1789-es párizsi eseményekre reagáló epigrammája, A franciaországi változásokra a korabeli politikai líra máig állandóan idézett mûve, amely tökéletes verskompozícióba foglalja a francia eseményeket és a magyar viszonyokat kapcsolatba hozó gondolatokat.

во

A FRANCIAORSZÁGI VÁLTOZÁSOKRA

За

Nemzetek, országok! kik rút kelepcében Nyögtök a rabságnak kínos kötelében; S gyászos koporsóba döntò vas-igátok Nyakatokról eddig le nem rázhatátok; Ti is, kiknek vérét a természet kéri, Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri, Jertek! s hogy sorsotok elòre nézzétek, Vigyázó szemetek Párisra vessétek!

A franciaországi változásokra címû epigramma elòzményeként kell említeni A látó (1791) címû verset, amelyben a világ megújulását hirdeti „elòbb, mint e század végsò pontjára hág”. Lelkesedik, mert elvárásai szerint az „Ész, Érdem, Igazság, Törvény s Egyenlòség, s te áldott Szabadság” fogtok uralkodni. Ezzel a verssel Batsányi nemcsak A franciaországi változásokra elòzményét írja meg, hanem elòlegezi a romantikának azon felfogását, mely szerint a költò a nemzet vezetòje, irányadója, vátesz, s elòlegezi a romantikus látomásversek (Kölcsey, Vörösmarty, Petòfi) néhány évtizeddel késòbbi sorát.

Olvassátok el A látót, és vessétek össze A franciaországi változásokra címû Batsányi-verssel! Az epigramma felirat jelentésû görög rávésés szóra utaló költòi mûfaj. A felvilágosodás Európaszerte kedvelte. A 19. századtól fòleg a politikai epigramma a divatos, közéjük tartozik Batsányi verse is. Szerkezetileg egy elòkészítò részbòl és a csattanóból áll.

ни

ке

– Ez az epigramma a megszólító versek típusába tartozik. Elemezzétek: miért! Ki a megszólító és ki a megszólított? Miért illòbb a témához a megszólítás a leírásnál vagy az elbeszélésnél? Kihez fordul Batsányi az elsò négy sorban, kihez az 5–6. sorban, és hogy függ ezekkel össze a két zárósor? – Hány mondatból áll a vers? – Milyen típusú fò- és mellékneveket használ a költò az elsò négy sorban?

уџ бе

KAZINCZY FERENC (1759–1831)

За

во

за

Élete a fòmûve – írták a „széphalmi mesterròl”, ahogy Kazinczy Ferencet nevezik, ki mintegy két évtizedig szervezòje és irányítója az alakuló magyar irodalomnak, mestere az íróknak, ápolója és harcos bábája vajúdó irodalmi nyelvünknek és stílusunknak. Kazinczy élete és munkássága hídként kapcsolja össze a magyar felvilágosodás 1795 elòtti és utáni szakaszát. Mûveit, fordításait, átdolgozásait – magyarításait – és eredeti alkotásait 1795 elòtt inkább a szentimentalizmus határozza meg, a forradalminak számító, harcos érzelmesség jellemzi. Majd miután 2387 nap börtön után 1801-ben szabadul, mûvein, elsòsorban költészetén, a klasszicizmus jegyei fedezhetòk fel. Irodalmi ízlését a klasszicizmus normái határozzák meg. Eszménye az ún. „fentebb stíl”, amin ò választékosságot ért, azt, hogy az irodalom nyelvének különböznie kell a mindennapi beszélt nyelvtòl, szebbnek, igényesebbnek, költòibbnek kell lennie. A mindennapi beszélt nyelvet Kazinczy szegényesnek, alkalmatlannak tartja a polgári ízlés, gondolkodás, életforma pontos, hiteles kifejezésére. Elégedetlen a magyar nyelv állapotával. Barátjának, Kis Jánosnak írja: „Készületlen minden: lexikonunk1 szûk, szegény; grammatikánk habzó, hiányos; stilisztikánk2 feszes, ügyetlen; s ami mindennél bajosabb, mi magunk, írók és olvasók készületlenek vagyunk (…) Nincsenek nyomtatóink3, nincsenek könyvtárosaink; könyveinket csak az írók olvassák; bennünket gátol minden, semmi sem segél. De ez így volt máshol is (…) Rajta tehát! merjünk. Ne hallgassuk a mások javalását, ne a vádakat, hogy rontjuk, amit segélenünk kellene; a bennünket hívó, a bennünket toló, a parancsoló istent hallgassuk keblünkben.” Ennek a felismerésbòl fakadó parancsnak engedelmeskedve kezd Kazinczy széles körû mûvelòdési tevékenységbe. Miután kiválik a Magyar Museumból, új folyóiratot alapít Orpheus címmel, melyben a józan gondolkodás mellett vezérelvül a nyelv tökéletesítését jelöli meg, a poézis nyelvét kívánja általánossá tenni. 1

szókészlet stílus 3 nyomda, nyomdász 2

За

во

за

уџ бе

ни

ке

A nyelv állapotának javítását, a magyar irodalom európaivá fejlòdését Kazinczy mindenekelòtt a fordításoktól reméli. Inkább fordít, mint eredeti munkákat ír: „… megmaradok választott ösvényemen – írja egyik barátjának –, s inkább óhajtok nem rossz másolónak találtatni, mint nem jó alkotónak.” Szerinte ugyanis mivel a nyelv szegénysége, készületlensége folytán még nem érkezett el az eredeti mûvek írásának az ideje, fordítani kell, s ha majd fordításokkal csiszolódik, gazdagodik a nyelv, akkor kell eredeti mûvek írására vállalkozni. Elvének megfelelòen ò is sokat fordít, ilyen jellegû munkássága valóban példamutató. Lefordítja – igaz, nem angolból, hanem németròl – a Hamletet. Fordításai szervesen beletartoznak irodalmi és mûvelòdési, sòt politikai programjába. Úgy adaptál például egy jelentéktelen német szentimentális levélregényt, hogy beleszövi saját világát, a kassai irodalmi szalonok életét és szereplòit is. Kazinczy Ferenc nyilván politikai és mûvelòdési céljainak megvalósulását várja a szabadkòmûves mozgalomtól is, amelynek eredeti célkitûzése az emberiség testvéri összetartozásának és erkölcsi tökéletesedésének a szorgalmazása. Sajnos, mielòtt a mozgalom igazán kibontakozhatna, eredményes lehetne, felszámolják. Kazinczy is, mint sok írótársa, börtönbe kerül. Fordítási programja szorosan kapcsolódik a nyelvújításhoz, ahhoz a törekvéshez, amely mozgalommá Kazinczy Ferenc vezetésével válik a 19. század elsò két évtizedében. A nyelvújítás igénye egyidejû a felvilágosodás eszméinek feltûnésével. Egyszerre mutat nyelvi és irodalmi (stiláris) törekvéseket, szándékot. Alapfokon az egységes irodalmi nyelv kialakítását célozza. Egyfelòl a nyelvtani normák megállapítását sürgeti, új szabályokat és helyesírást akar törvényesíteni, ennek érdekében nyelvtanok, szótárak, lexikonok készítését szorgalmazza. Mindez a nyelvi tudat kialakítása érdekében szükséges. Másfelòl pedig a szóállomány bòvítését sürgeti. Régi szavakat akar újra használatba hozni, újakat talál ki, népnyelvi – nyelvjárási – kifejezéseket tesz mindenki számára általánossá: így bòvíti a nyelvet, tágítja az irodalmi nyelv lehetòségeit. Azt, ami nélkül éppen úgy elképzelhetetlen a tudományok vagy a szépirodalom mûvelése és terjesztése, mint a mindennapi tájékoztatást szolgáló sajtó elterjedése, meg a gondolatok és az érzések bármilyen szinten történò kifejezése. Az egységes, modern magyar nyelvet a közigazgatásban használatos latinnal (deáknak is nevezik) és némettel szemben kell létrehozni és érvényesíteni. Ugyanakkor számolni kell a régi nyelvi formák még élò, használatos nehézkességével, a nyelvi provincializmussal, a barokk korból tovább élò vallásos jellegû szépírói nyelv és stílus használatával, amely szintén idejétmúlt s alkalmatlan az új, a világi szemlélet kifejezésére, egy meròben új kor, a felvilágosodás gondolatvilágának kifejezésére. A Bessenyei György fellépésétòl számítható nyelvújítási harc döntò szakaszához a 19. század második évtizedében érkezik el. Kirobbantója Kazinczy Ferenc Tövisek és virágok címû epigrammagyûjteménye, amely 1811-ben jelenik meg. Mûfajilag valóban a kritikára emlékeztetò epigramma a legalkalmasabb Kazinczy bíráló, töviseket, gúnyos, szatirikus támadást intézò szándékának a kifejezésére. Kazinczy egyaránt támadja a nyelv korszerû követelményeire fittyet hányó írókat s általában az újítás, a korszerûsítés ellenzòit, az új ízléstòl idegenkedòket. Ahogy Kazinczy Ferenc epigrammagyûjteménye volt a jeladás a nyelvújítási harc feleròsödésére, ugyanúgy egy Kazinczy-mû, az Ortológus és neológus nálunk és más nemzeteknél (1819) címû tanulmánya zárja ezt a harcot, hozza meg a nyelvújítók számára a gyòzelmet. Ebben a nyelvújítási harcot sikerre vivò tanulmányában összegezi Kazinczy a hosszú s igen kíméletlen vitát, kimondva, hogy a nyelv egy, de a stílus sokféle lehet. Ezzel mintha le is mondana sokáig védett klasszicizmusának (de semmiképpen sem igényességének!) egyeduralmáról. Talán azért cselekszik így, mert érzi: a fellépò romantikus nemzedék túllép klasszicizmusán, ízlésén túllép az idò. Ha így is történt, Kazinczy joggal vállalhatja saját elòkészítò, az új nemzedék fellépését segítò szerepét. „Òk nem futhatnak, írja, ha mi egész életünket apróságokra nem vesztegettük volna el.”

Kazinczy Ferenc irodalomszervezò munkásságának bizonyítéka a 23 kötetnyi majd 6000 levél, melynek több mint a felét ò írja Széphalomról, amelyet ò tesz a magyar irodalom elsò központjává. Levelezése értékes dokumentumgyûjtemény és írói tehetségét is példázza. Írói rangját azonban elsòsorban a Pályám emlékezete címû, életét házasságáig áttekintò emlékirata és a börtönéveket megörökítò Fogságom naplója címû munkája igazolja. Mindkettòt élete utolsó éveiben írja, az elsò Kazinczy életében csak részleteiben jelenik meg, a drámai részleteket tartalmazó, izgalmas és megrázó Fogságom naplója pedig csak halála százéves évfordulójakor jelenik meg, 1931-ben.

A NAGY TITOK

ни

ке

Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, Szánts és vess, hagyjad másnak az áldozatot.

A KÉSZ ÍRÓK

уџ бе

Béna vagy és táncolsz, a nyelvet nem tudod és írsz; Szárnyad ugyan nincsen, Cserdi; de rajta! repülj.

ÍRÓI ÉRDEM

За

во

за

Szólj, s ki vagy, elmondom. – Ne tovább! ismerlek egészen. Nékem üres fecsegòt fest az üres fecsegés. Íz, szín, tûz vagyon a borban, ha hegyaljai termés: Íz, csín, tûz vagyon a versben, ha mesteri mív.

LUKAI

Te cifra szókkal élsz, s poeta nem vagy, Képben bujálkodol, s poeta nem vagy, Ömölnek rendeid, s poeta nem vagy, Phoebust kiáltozod, s poeta nem vagy, Csók és éneked, s poeta nem vagy: Mi híjad? értem én: poeta nem vagy!

EPIGRAMMAI MORÁL „Bántani mást vadság…” – s más a lélektelen író? Azt hozzád s hozzám nem köti semmi kötél. Csipd, döfd, rúgd, valahol kapod a gaz latrot! az ilyet Ütni, csigázni s agyonverni (nevetve) szabad.

Véleményetek szerint Kazinczy miben látja az íróság titkát, s hogy kell érteni A nagy titok második sorát? Miért képtelenek „repülni” egyes írók? Mi teszi Kazinczy szerint az írót? Mi alapján mondja ki a Lukai címû epigrammában a konklúziót: „poeta nem vagy!”? Hogy fejezi ki Kazinczy felháborodását az irodalom kontárjaival szemben? Válassz ki egy epigrammát, és bontsd szerkezeti elemeire!

(Részletek)

ни

FOGSÁGOM NAPLÓJA

ке

– – – – – –

За

во

за

уџ бе

1794. december 14. Vasárnap. – Szombat és vasárnap közt egyszerre fagyott meg a sár, s oly keményen, mintha a fagy két hét elòtt állott volna be… vasárnap egész nap írtam. Az anyám estve álmos volt, s sietteté a vacsorát, hogy lefekhessen. Én is lefekvém József öcsémmel. Midòn az anyám már csaknem elszunnyada, két szobaleánya elijede, hallván, hogy ablaka rostélyát valaki megcsapta. Hallá a csattanást a szomszéd szobában az anyám is, s úgy hívén, hogy vendég jöve, parancsola, hívják elò a szakácsot, vacsoráljon a vendég, s feküdjék, mert maga nyugodni kívánt.

Orlai Petrich Soma: Kéztanulmány

За

во

за

уџ бе

ни

ке

Az egyik leány ment a gyertyával megnyitni a pitvar ajtaját, s elsikoltá magát, midòn egy ulánus1 tiszt (…) a pitvarba belépett, s két ulánus közlegény pedig kivont karddal az ajtónál megállott: – Hol van Kazinczy úr? – kérdé a tiszt. (…) Midòn én öltözni kezdék, az anyám a pitvarból a szomszéd szobába lép, úgy ordítván, mint az oroszlánanya, kinek kölykeit elszedték: – Fiam, Ferenc, az Istenért!… – Édes asszonyám – mondám –, látja, hogy én nyugva vagyok, ne rettenjen asszonyám, nem telik két hét, s itthon leszek megint. (…) Engem tizenkét óra után ére a sor. Csikorgott kerekem a jeges hóban, midòn a vár dombján s az utcákon elmenénk. Végre a franciskánusok klastroma elòtt megállánk. Szekeremròl hallám, hogy nyitják a zárakat. Minden hatodik lépésre a folyosón más meg más katona, puskával (…) Kapitány Novák úrhoz vezettek… – Herr von Kazinczy – mondá Novák nyájas arccal –, Sie müssen erlauben, dass mann Sie visitiere; dies ist mir auf das strengste befohlen.2 Két közember letérdelt lábomhoz, s végigtapogatta egész testemet s minden ruhámat. Kivált zöld magyar mentém gallérát motozák nagy gonddal; jele, hogy valakinél kés vagy plajbász találtatott. (…) Levetkeztettek, s a kapitány megkövetett, hogy a láncot lábamra kénytelen tétetni. (…) A lánc oly rövid volt, hogy nem tehettem többet két lépésnél. Panaszolám kapitány Nováknak, hogy ha így leszek lesrófolva, el kell vesznem. … Május 8. Jön a tiszt, s jelenti, hogy bíráim elébe kell állanom. Protonotárius Somogyi János olvasá fel a hosszú halálos ítéletet. Németh kevélyen pislog rám, hátra vetvén balját széke karján. Nyugalommal hallom, hogy megölnek… – Appellatne? – kérdé a direktor. – Appello.3 (…) Május 20. Reggel hét órakor egy tót katona jöve szobámba. Tudakoztam tòle suttogó hangon, mi dolog, hogy az ablakommal általellent álló házak cserepjeit egy ölnyire leszedték, és hogy ott egy órával ezelòtt annyi ember gyûlt vala össze. (…) Zsigray annyira el volt gyengülve, hogy katonák emelték le a grádicson, s fel a szekérre. Szentmarjay hangosan fütyülé el a Marseille-i marsot, s annyiszor, amennyi strófája az éneknek volt. Laczkovics nem akara gyónni, de meggyónt azon ígéret alatt, hogy természeti gyermekeit megláthatja… A megöregedett hóhér háromszor vága Zsigrayba, s ezt látván Martinovics, kit azért állítának kapitány Pelcz mellé, ájulva dòlt el, s Pelcz elébe álla, hogy többé semmit se láthasson. A többi egy ütésre veszett. A Laczkovics igen nagy teste, leüttetvén feje, feldönté székét. Hajnóczynak elébe mentek a hóhérlegények, s le akarták vonni ruháját. Nem engedte, hogy hozzányúljonak. Maga vetette le kabátját… Leült a székre csudált nyugalomban. Csak akkor borzada meg, midòn a hóhér ketté repeszté ingét, hogy két vállain lehullhasson, s midòn ollójával nyakán az apróbb hajakat elmetszé. 1

lovas Kazinczy úr, meg kell engednie, hogy megmotozzák; szigorú parancsom van rá 3 Fellebbez-e? – Fellebbezek. 2

за

уџ бе

ни

ке

Martinovicsot bajjal vonták a székhez. Ott beköték szemeit, s a hóhérlegény tartotta a kendò végét. A kopasz koponyáról lesiklott a kendò, s Martinovics az öröm mosolyával pillanta körül. Grátiát reményle. De szemeit ismét beköték, s feje repült. Homokkal hintették be a vér helyét, s az öt testet kivitték a Buda megett emelkedò tetòkre. Senki sem tudja, hol fekszenek. Másnap reggel a vérhelyen rózsa virított. Valaki rózsákat ása le ott csuprokban. (…) 1799. július 6. Éjfél vala, midòn Kufsteinba érénk. (…) A várba négyszázötvenkét grádics viszen. (…) A szoba alacsony, az ablak nagyocska, s párkányát elérheti a térd. Az ablak falában nemcsak vasrúd, hanem drótbul font rostély is. A szoba ajtaja s a parányi kemence egészen elfogják a négy fal egyikét. (…) A szoba ajtaja belülròl vas pléhhel vala bevonva, s azon egy ablaklyuk, de amelyet kívülròl mindég zárva tartottak. Holmit ezen adának be, mert az ajtó csak szombaton nyittatott meg a kapitány jelenlétében, míg a borbély a szenvedòt megberetválá, s a gyomorszék kiüríttetett. (…) Virradatkor kinézek ablakomon. Elòttem meredezett az egekig a Kaiserberg. Alattam fekvék a külvároska, s leláttam az ország útjára. Gyönyörû lakás, de szabadnak. (…) … Egy nap halat fòzeték, s nyers hagymát hozattam fel. Elkiáltám magamat: hagyma, te az én honomban termettél! A kufsteini bíró Bécsben vala, s meglátá, hogy alma nagyságú hagymát hozának fel Magyarországról egy hajón. Két zsákkal megveve. Még egyet hozattam, s úgy tartottam, mint kincsemet. (…) 1800. július 26. Estve hajónk Pozsony alatt. Kilépvén a hajóból, térdre estem, megcsókolám ujjom hegyét, s a magyar földre nyomám a csókot. Ölellek, áldott föld! te bírd hamvaimat egykor. Hála istennek, hogy német földön nem haltam el, mint Szentjóbi Kufsteinban 1795. október és Aszalai Grácban 1796.

За

во

Emlékirat (memoár) – prózában írt epikus mû, melynek szerzòje olyan eseményekròl számol be, amelyeket átélt, melyek vele megtörténtek. Keverednek benne a szubjektív és az objektív mozzanatok. Középpontjában a szerzò személye áll, ezért kifejezetten szubjektív jellegû, de az írót körülvevò világ rajzában felismerhetò az objektivitás igénye. Formái: napló, önéletrajz. A memoárirodalom kezdetei az ókorba nyúlnak vissza, de különösen a 14. századtól kedvelt, virágzik. Az írói emlékiratok mellett gyakoriak a politikusok és államférfiak memoárjai.

– Állapítsátok meg: mi a különbség az epigrammák és a Fogságom naplója idézett részletének stílusa között! – Határozzátok meg: mi alapján minòsíthetò szépirodalmi alkotásnak Kazinczy Ferenc életrajzi dokumentuma!

KÁRMÁN JÓZSEF (1769–1795)

За

во

за

уџ бе

ни

ке

Korai halála és kisszámú munkái ellenére a szentimentális regény megteremtòjeként a magyar felvilágosodás irodalmának egyik legjelentòsebb alakja. Ellensége, bírálója a jellegzetes vidékies, provinciális magyar nemesi életformának: „… a könyvtárt a fegyverek tolták ki, a széptudományokat a vadkergetés, az elmélkedést az agarászat” – panaszolja a kor feladatit kijelölò tanulmányában, A nemzet csinosodásában. Itt fogalmazza meg mûvelòdési és irodalmi nézeteit, ír a féltudósság és a félíróság ellen. Ez utóbbi kapcsán fejti ki álláspontját, miszerint nem fordításokra, hanem eredeti mûvekre van szükség: ezek „gyarapítják a tudományokat, csinosítják a nemzetet, és emelik fel a nagy nemzetek ragyogó sorába”. A mûvelòdés, az ízlés fejlòdését („csinosodás”-át), akadályait és lehetòségeit számba vevò tanulmányát Kármán saját folyóiratában, az Urániában (1794) közölte, amelyet a nòknek szánt, akik fontos szerepet tölthetnek be a kultúra terjesztésében és a felvilágosodás által szorgalmazott nevelésben. A csupán 3 számot megélt Urániában jelent meg fòmûve, a Fanni hagyományai, amely a korszak legjobb és legfontosabb mûvei közé sorolható. Igaz ugyan, hogy a teljesség mûfajának (Hegel) tekintett regény társadalmi és történelmi tágasságot kíván, de hasonlóképp nem nélkülözheti az ember belsò ábrázolásának gazdagságát sem. Ez utóbbira mutat Kármán a magyar irodalomban elsònek rangos példát. Fanni félárva, goromba, nyers, anyagias apától és mostohától kínzott leány, akinek életébe az elszegényedet, vidékre vonult báró L-nével kötött barátsága hoz változást. Ò ébreszti rá a szerelem (= boldogság) fontosságára. Csakhogy Fanni, miután beleszeret T-aiba, sem lesz, nem lehet boldog, mert a kor felfogása szerint „indulatainak, ösztönének alávetett érzéki lény”, akit a szerelem beteggé tesz. Képtelen okosan szeretni, csak a pillanatnak él, s ezért fogja fel halálos tragikussággal a T-aitól való szükségszerû, de a végleges szakításra semmivel sem utaló elválását is. Ò a szerelem érzésébe volt szerelmes, s ennek lett a halottja is. A szentimentális regény teljes mértékben belsò történésû, ezért Kármán csupán jelzi, de nem részletezi a környezet (apa, mostoha, ismeròsök) szerepét, ugyanakkor viszont gondosan festi a fòhòs hangulatát kifejezò természetet. Kármán regénye, amely két évszázad múltán is friss, olvasható, nyelvében modern alkotás, a szentimentális napló- és levélregényekben alkalmazott szövegrétegekbòl áll össze. Bevezetòjét a szerzò a kézirat állítólagos megtalálója nevében írja, aki a „talált” naplórészletekbòl és levelekbòl összeállított szöveget eljuttatja a kiadóhoz, s azt kéri, ha alkalmasnak találja, jelentesse meg.

FANNI HAGYOMÁNYAI (Részletek)

I. Ó, be jó itt!… Veteményes kertünk ajtaja megett, melyen a gyümölcsösbe járnak, a sövényt vastagon befutotta a komló, amely általfonódik egy szép kökényfácskára, és ezen nyájas boltozat alatt áll az én kis asztalkám, amelynél oly jóízû az olvasás. Ide lopom magamat sok vasárnap délutánján és sok korán reggelen, mikor senki sem lát, senki sem bánt. Itt olvasok orozva, itt írok, itt sírok orozva.

III.

ке

Ó, te kedves zöld setétség, titkaim meghittje! mely édes alattad az ábrándozás, szabadabb alattad a pihegés, s midòn alád érek, malomkònyi nehéz teher esik le mellyemròl. A napsugárok csak hellyel-hellyel sütnek papirosomra, és barátságos csalfasággal látszanak hozzám beleselkedni… egy komlószár nyájasan s hízelkedve nyúlik által hozzám vállamon keresztül, s látszatik esmért barátnéját általölelni… Ó, be jó itt! Ez a hely engem oly jó szívvel fogad, mások – tòlem mind idegenek… Kedves szomorúságú dongása hallik a méhecskéknek, melyeknek kasai túl a sövény mellett vagynak kirakva, barátságos mormolásuk olyan, mint a forrás álomhozó csergedezése… Néha egy eltévelyedett, lézengò méh rövid látogatást ád hajlékomban… Kedves kis vendégem, örömmel látlak (…) Nem félek én fullánkodtúl… ó, mérgesebb annál az embereké. (…) Itt távol vagyok tòlük… Azért, ó, azért oly igen jó itt!

уџ бе

ни

Telhetetlen szív! mikor lesz vége vágyódásidnak… Mit kívánsz, mit óhajtasz? (…) Megfoghatatlan magának is az ember! Ha a távol lévò kék hegyekre nézek – ó, mely óhajtanék túl rajtuk reppenni… Ha az erdò temérdek bükkfái közül a kakukk barátságosan kibeszél – ó, mint kívánnám árnyékai ölében magamat… és mégis, ha mindezeket megtenném is magamnak, híja volna boldogságomnak… és mi ez? azt újra nem tudom. – Makacs, akaratos szív! ki gázol keresztül érzésid zûrzavarján?…

VII.

за

A hiba enyim, én vagyok rossz és igazságtalan… komor, kedvetlen, békételen vagyok. Nem közitekbe illem, én azt magam is látom… Miért, ó miért öntött belém a természet oly visszás indulatokat?

XII.

За

во

Szükséges az embernek az ember… Ó, mind ily fagyos és gyémántszívûek az emberek? … Hol az a szeretò teremtés, amelyhez mindég közelébb és közelébb szorulhatnék…?

XIX.

„…Ó, barátném…, a gyötrelem és gyönyörûség határosak, és minden szempillantásban öszvetalálkoznak. A szerelem a legmagasabb tetòje a boldogságnak, de változhat a boldogtalanság legmélyebb örvényévé”… „Ne rettenjen elòtte, ne szaladjon elòle – de vigyázzon. Ittlétének egy fò célja a szerelem: de boldogtalanságának legfòbb eszköze is lehet a szerelem.” „… Szeressen! de a természet és a józan értelem törvényei szerént; a szerelem jó! – de a vak szerelem veszedelmes.”

XX. … A reggel ébren lepett meg… A keskeny és magányos völgy lakosa, mikor a hegynek, mely lakhelyét keríti, tetejére legelòször felhág, látja a térséget, mely lábai alatt elnyúlik, a messzeség homályába beborított vidéket és a tárgyakat, mint árnyékokat szemléli, egy nagy végtelenség és zûrzavar nyíl meg elòtte, néz, lát, de semmit meg nem különböztet. – Így vagyok én most!

XXV. Kifáradtam… Leültem, és itt volt egy kis idòm magamat körülnézni. De – ó! látás, amely minden inaimon mint láng keresztülcsapott… Egy ifjú! ó! – milyen ifjú! – háttal az ablakhoz támaszkodott, két karját öszvekapcsolta, és gondolatokba merült… Orcám veres tûzzel égett, és szívem rettenetesen vert… Ez az!… Ó, Isten! az ég és a föld feküdt rajtam. Az öröm, a félelem, boldogság, rettegés – minden, minden indulat tolongott mellyemben. Mit szólt, nem tudom. Én mit szóltam, azt sem tudom… A táncban ezer hibákat, ezer zavart tettem – míg magamhoz jöhettem.

XL.

уџ бе

ни

ке

… Az asztalkán, mely mellé ült, Gessner Idyllái1 feküdtek. Forgatta levelenként, és szeme néhol megakadt… Épen csakhogy az ürességet betöltsem, kértem, olvasson belòle. Ha te òt hallanád olvasni – életet s hathatóságot nyer minden szó szájában… És mely alkalmatosan választott! „Sápadt, csendes hold! légy bizonysága sohajtásimnak! – Ti pedig, csendes árnyékok, hányszor sohajtottátok ezt: Dafné! Dafné! utánam!…” Reszketni kezdett itt szava, és szeme zugolyában egy könny reszketett… Akadozott, s eròltetve és zokogó szóval mondhatta ezt ki… Titkosan kapott keszkenòjéhez, és orozva törölte ki nedves szemét…

за

XLII.

… Változhat-é annyit vajjon oly kevés idò alatt az ember, mint én változtam? Mi lett belòlem? Ha engem most látnál, nem az vagyok, aki voltam! magam magamat nem esmérem…

XLV.

За

во

Az ember az embernek legfòbb ellensége… Nincs oly tiszta öröm, melyet keserûvé nem tésznek. Mint a pók az édes gyümölcsöt, megmásszák undok lábaikkal, és csúf mérgeikkel beköpik… édes jó barátném! de azt látom, hogy énrólam és T-airól mindenütt beszélnek. Uh! micsoda szemeket vetnek reám!… micsoda hazugságokat terjesztenek rólunk… Beállott, be! a szenvedések ideje; a rövid és kedves örömöket itt az idò, hogy hosszú és keserves gyötrelmek kövessék!

XLVIII. „Ki az a T-ai? he…” „Az atyja kapitány – ennél a háznál kedvelik.” „Te is, ugye?” Lesütöttem szemeim. „He – hallottam szép híred… Nézd el òtet. Alamusz macska nagyot ugrik, egeret fog… Azt tudtam, hogy vizet sem tud zavarni… Szerelmeskedni! várj rá! – Szedd öszve magad, mert velem eljössz.” „Amint parancsolja uram, atyám.” 1

18. századi népszerû svájci költò, festò, Idilljeiben a tájról, a természetròl mint a boldogság forrásáról ír

L. Sirass engem, szerelmes barátném! az én örömeim letemettettek. Itt vagyok, egyedül, elhagyatva, magam kínzásaimnak és siralmimnak kitéve… a keservek reggele elérkezett. Sûrû, tömérdek köd nyomta a földet, a lehelet nehéz volt, mint fojtogató fájdalom lehelete. Magamon kívül voltam… Leszállni a kocsiról alig tudtam, annyira el voltam eròtlenedve…

LIV.

LVII.

ке

Bezárom számat, és nem panaszkodom. Ne tudja más, hogy én oly szerencsétlen vagyok… Hallgatni tudó papiros! te egyedül zárd magadba könnyeimet…

LXI.

ни

Mindennapi estvéli fohászkodásom lett ez: bár ne érném a holnapot…

уџ бе

Itt – szívem mellett, itt rágja egy féreg… Érzem, mint mardossa azt… A halált enmagammal hordom! – Szárazak szemeim, mint a mezò az aszály idején! Orcám sárga, mint az érett kalász. Érlelòdöm én is a betakarításra. Lehullott testem, mint a megszedett szòlòtò. Közel van a lemetszés ideje…

LXIII.

За

во

за

Utoljára teszem reád, titkaim meghittje, sorvadó kezeimet – és csak azért, hogy véle szóljak… Egyetlenem! midòn ezek a jegyzelékek kezeidbe jutnak, akkor már engem a híves föld takar… Bepecsételve hagyom neked azokat a könnyeket, amelyeket ide hullattam, ezeket a gyötrelmeket, melyeket ide kiöntöttem… és néked hagyom azokat. Érted szenvedtem azokat… Azzal a gondolattal szállok le csendességem boltjába, hogy hív voltál… és ha az nem voltál! – én megbocsátok… Ott, ahova én megyek, nincs haragtartás! Ott majd öszvetalálkozunk, és ott majd – bátran szerethetünk.

– Figyeljétek meg, hogyan alakul Fanni és a természet kapcsolata! – Keressétek ki azokat a részleteket, amelyekben Fanni önmagát jellemzi! – Keressétek ki a szentimentalizmusra jellemzò helyzeteket és kifejezéseket!

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY (1773–1805)

За

во

за

уџ бе

ни

ке

A magyar felvilágosodás legsokoldalúbb költòje, amint ezt mûveinek gondolatgazdagsága, mûfajainak és stílusának változatossága bizonyítja. A 16. század elején alapított híres debreceni református kollégium diákja. Itt, a poétikai osztályban tanulja a versírást. Megadott témára (természeti jelenségek, nap- s évszakok, tájak, jellemtulajdonságok stb.) íratnak a diákokkal verstani szabályok szerinti leíró vagy oktató-moralizáló verseket. Csokonai magasan kiemelkedik diáktársai közül, tehetségének az iskolai keretek szûknek bizonyulnak. Nyelveket tanul – tud latinul, olaszul, franciául, németül, görögül, ismerkedik az angollal, a héberrel és a perzsával –, és megismerkedik kora költészetével és divatos eszméivel, filozófiájával. Annak ellenére, hogy mûveltsége, nyelvismerete, irodalmi tájékozottsága példa nélküli, Csokonai mégsem lesz a kollégium tanára. Különféle vádak merülnek fel ellene, kifogásolják pedagógiai módszerét, s 1795-ben kizárják a kollégiumból, a diákoknak pedig megtiltják, hogy vele érintkezzenek. Elòbb Sárospatakra megy jogot tanulni, de ezzel rövidesen felhagy, s megkezdòdik tízéves emberi és költòi vándorútja, mely során próbálkozik folyóirat-kiadással, különféle – biztos megélhetést biztosító – állásokért könyörög, rövid idòre helyettes tanár a csurgói gimnáziumban, majd mûveinek kiadásához mecénásokat keresò hosszú bolyongás után visszatér Debrecenbe, ahol szûkösen és nehezen él özvegy édesanyjával, közben kiújul öröklött tüdòbaja. 1804ben Nagyváradra hívják, hogy gr. Rhédey Lajosné temetésén búcsúztatót tartson, megfázik, tüdògyulladást kap, s rövidesen meghal. A kollégiumban Csokonai a versírás klasszicista szabályait sajátítja el, s megismeri a vaskos humorú diákköltészetet is. Az elòbbibòl a felvilágosodás tematikájára írt versei születnek (Az álom, Az estve, Konstancinápoly, Marosvásárhelyi gondolatok), a tréfálkozó diákköltészet nyomait pedig vígeposzaiban, a Békaegérharcban, a Dorottyában fedezhetjük fel. Nem véletlenül nevezik társai Csokonait Cimbalomnak, munkássága valóban ezt a sokhúrú hangszert idézi, amelynek húrjain a különbözò (klasszicista, szentimentális, rokokó, népies) stílusban írt filozófiai gondolatok és a legmélyebb érzelmeket kifejezò költemények éppen úgy megszólaltathatók, mint a költòsors mostoha körülményeiròl szóló vígjáték (Méla Tempefòi avagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon) panaszkodása vagy költészeti és esztétikai kérdéseket vizsgáló elmélkedései. A felvilágosodás általános és magyar vonatkozású gondolatai Csokonai említett vígjátékában és verseiben szólalnak meg a legeròteljesebben. Az önéletrajzi elemeket tartalmazó Tempefòi…-ben olyan helyzeteket ábrázolva ír a költòsorsról, melyekben a felvilágosult poéta konfliktusba kerül a maradi, mûveletlen nemessel, ki könyvtára könyveit pipagyújtásra használja. Az elmaradottság felszámolásának reményében írja 1799-ben Csurgón, a Festetics György gróf által alapított gimnázium megnyitásakor a Jövendölés az elsò oskoláról a Somogyban címû versét.

Debrecen és Patak4 Messze estenek Ide, hol a Múzsák Nem is esmértettenek. Ami kevés pénz bejött, Két-három póra5, Nagyobb dologra ment el – Borra, avagy disznóra. A szegény Pórlegény Vagy bodnárnak, Vagy betyárnak, Vagy zsiványnak állt.

Hány jó ész lett vaddá, Hogy nem mívelték? Hány polgár bunyikká2? Hogy jóba nem nevelték! Dudva lenne a dudvák Közt az ananász3: Kanász marad, akinek A nevelòje kanász. Hát már hogy A Somogy Illy tudatlan, Formálatlan, Kié a hiba?

Óh, szomorú sorsa Egy szép megyének! Hol a magyar lelkek Megvetve heverének. Óh, nem fáj-é a szíve Minden magyarnak, Hogy a magyar fiakkal Gondolni nem akarnak? – De tán jò Oly idò, Melyben nékünk A vidékünk Új Helikon6 lesz. –

За

во

за

уџ бе

ни

ке

Hát, múzsáknak szentelt Kies tartomány! Illy számkivetve vólt Nálad minden tudomány? Hát csak sértést nevelt-é Itt a makk s haraszt1? Hát csak kanásznak termett A somogysági paraszt? Istenem! Senki sem Vette észbe, Hogy e részbe Árva még Somogy!

A felvilágosodás jegyében született gondolati verseinek egyike Az estve, amelyben a romlatlan természetet állítja a társadalom romlottságával szemben. A természet törvényeitòl elszakadt ember vétkeit sorolja fel, az egyenlòséget, a szépséget áldozta fel az ember, s így okozta önmaga nyomorúságát. Míg Az estvében csak egy-egy kifejezés utalhat a magyar viszonyokra, addig a Marosvásárhelyi gondolatok elsòsorban magyar vonatkozásúnak tekinthetò. Erre utal már a címben jelzett helyszín s a kezdò sorokban feltûnò erdélyi táj ábrázolása. A táj megnevezése után a kort pontosítja, saját korára

(tölgy)erdò, csalitos hely zsivány, betyár 3 a legízletesebb gyümölcs, a „gyümölcskirály” 4 Sárospatak, a kor fontos iskolaközpontja 5 kis váltópénz (tájszó) 6 az ókori görög mitológia szerint a múzsák és Apolló isten lakhelye 2

gondol a költò, melyben az ember a „világ polgára”-ként gondolkodik „az emberiségnek sorsán”. Míg elmereng a múlton, az örök változáson, felötlik benne a gondolat:

…mi fòoka annak, Hogy itt szabad népek, ott rabszolgák vannak? Itt a vidék puszta, ott terem s mosolyog, Itt éles az elme, ott ködbe tébolyog, Itt kastélyok állnak, s gályák a partokon, Ott holt csendesség ül az omladékokon?

За

во

за

уџ бе

ни

ке

A felvilágosodás tárgyú gondolati versek közé tartozik a Konstancinápoly címû mû, mely a kollégiumban kiosztott feladatokra emlékeztetve városkép leírásával kezdòdik, majd a kor valláskritikájává válik. Amikor a városkép leírásában a magasba ívelò mecseteket említi, hangja komorrá válik. A mecsetek a vallást juttatják eszébe, melyben a legszörnyûbb gonoszságokra is mentségül szolgál a hit, melynek nevében ember ember ellen fordulhat, kizárja a boldogság honából a máshitûeket. Csokonai a felvilágosodás híveként reméli, hogy a természet törvényei legyòzik a megkülönböztetést hirdetò vallást, s „az ember az embert ismét megöleli”. Ezt a boldog kort várja, sürgeti, ám azt is tudja, hogy kívánsága megvalósulására sokáig várni kell még. Amint a Magyar! Hajnal hasad! címû verse záradékában is jelzi, a költò boldogságképe még látomás csupán: a poéta saját koráról írva a „huszadik századot képzelte”. Nem ok nélkül menekül a messzi jövòbe Csokonai, emberi s költòi sorsának alakulása készteti erre, s annak felismerése, hogy számára vigaszt nem nyújthat más, mint a költészet. S ò elsòsorban talán az anakreóni dalok világában fedezi fel a költészet kínálta boldogság lehetòségét. Anakreón idòszámításunk elòtti dalköltò, ki vidám humorú, egyszerû elòadású verseiben a bor és a szerelem körébòl veszi motívumait, általuk fogalmazza meg a pillanatnyi öröm boldogító, boldogságot nyújtó „filozófiáját”: „Éljünk vidáman és minél kevesebb gonddal: mert egyszer meghalunk, ez a régi lírikusok filozófiája; ha pedig élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni és örülni másokat is, ez az egész emberiség filozófiája.” Csokonai gyönyörköltészetének talán legszebb verse A boldogság:

Most jázminos lugasban, E nyári hûvös estvén, Lillámmal ûlök együtt: Lillám velem danolgat És csókolódva tréfál, Míg barna szép hajával Zefir susogva játszik. Itt egy üveg borocskát A zòld gyepágyra tettem És gyenge rózsaszállal Száját be is csináltam, Amott Anákreonnak Kellò danái vannak Kaskámba, friss eperrel.

Egy öszveséggel ílly sok Gyönyörût, becsest ki látott? S ki boldogabb Vitéznél?

За

во

за

уџ бе

ни

ке

A vers elsò két része egy-egy mondat. Az elsò szó, a most idòhatározó pontosítja a boldogság idejét, jelen idejûvé teszi azt, amiròl utána olvashatunk. Az elsò mondatban ez a szerelem érzése, amit a második mondatban hasonlóképpen gyönyört nyújtó más kellékek tesznek teljessé: egy üveg bor, Anakreón versei („danái”) és a frissen szedett eper. Érthetò, hogy aligha lehet valaki „boldogabb Vitéznél”, nyugtázza a boldogságot élvezò költò. Csokonai ezt a versét besorolja a Lillához írt „érzékeny dalok” közé. A költò 1797-ben Komáromba megy azzal a szándékkal, hogy verseit ott adja ki. Komáromban találkozik Vajda Júliával, verseinek Lillájával, beleszeret, a lányt azonban nem a szegény poétához adják, hanem egy gazdag kereskedòhöz, aki egzisztenciát biztosít számára. Ez a fellángolás és kiábrándulás hívja életre Csokonainak azokat a szerelmes verseit, amelyeket az élmény elòtt és után írtakkal együtt Lilla, érzékeny dalok három könyvben címmel rendez 1802-ben sajtó alá. A 60 versbòl összeállított érzelmes történet elsò harmadában a szerelem ébredéséròl ír esdekelve, bátortalanul, az istenekkel és a természettel csodáltatja Lilláját. A középsò rész – ebben kap helyet A boldogság – a megvalósuló, a boldog szerelem könyve, tele csókot csalogató játékos ötlettel, szégyellòs, ám saját korában bátor erotikával. A harmadik részben a búcsúzás, a kényszerû elválás verseit találjuk, amikor a sors vastörvényeivel szemben, a „tiran törvénynek s a szokásnak” engedve, a szerelem és a szerelmesek tehetetleneknek bizonyulnak. Alább néhány verssel szeretnénk jelezni ennek a remélt, de kudarccal végzòdò szerelem alakulását. A Lillához címû vers spontán szerelmi vallomás, a Tartózkodó kérelem könyörgés Lilla szerelméért. Mindkettò a lányt ostromló elsò könyvbòl való. A szerelmi boldogság verseit tartalmazó második kötet legismertebb verse a fent idézett A boldogság c. költemény. A Keserû édesség pedig ellentétes jelzòkbòl álló címével mintegy szimbolikusan elòkészíti a boldogság boldogtalanságba történò átmenetét.

LILLÁHOZ

LILLÁM! elég csak egy szó Annak kitételére, Hogy téged én szeretlek. De minden íge és nyelv, Minden poéta-festés, Szép elme s érezò szív, Elégtelen, csekély, szûk, Hogy voltaképp kitégyem, Téged miért szeretlek?

TARTÓZKODÓ KÉRELEM A hatalmas Szerelemnek Megemésztò tüze bánt. Te lehetsz írja1 sebemnek Gyönyörû kis Tulipánt2!

ке

Szemed szép ragyogása Eleven hajnali tûz, Ajakid harmatozása Sok ezer gondot elûz.

уџ бе

ни

Teljesítsd angyali szókkal, Szeretòd amire kért: Ezer ambrózia3 csókkal Fizetek válaszodért.

KESERÛ ÉDESSÉG

За

во

за

A rózsa4 szép virágszál, De tüske szurdal ágán. Ha mézet ád is a Méh, Fúlánkja néha megcsíp. A Bor betölt örömmel, S mámort okoz gyakorta.

Szép vagy te LILLA, s édes, Vídít kegyes szerelmed; De mennyi – ah, de mennyi Kín is gyötör miattad!

A harmadik könyvben található Csokonai talán két legismertebb Lilla-verse, A tihanyi ekhóhoz és a Lilla-szerelem ihlette „kis poétai román” záróköve: A Reményhez.

gyógykenòcs, orvosság a nò, a nòiség jelképes virága a (nép)költészetben, a vers elsò változatának a címe: Egy Tulipánthoz volt 3 a görög hitregékben az istenek eledele 4 A jelképszótár szerint a szerelem virága. Csokonainál ebben a vers címének megfelelòen a boldogtalanság elòérzeteként a rózsa mellett a rózsa tövisét is említi az író, melynek „sértése szinte a lélekig hat”, írja egyik jegyzetében. 2

A TIHANYI EKHÓHOZ Nincsen, aki lelkem vígasztalja, Olly barátim nincsenek; Vállat rándít, aki sorsom hallja; Már elhagytak mindenek. Nincsen szív az emberekbe: Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe Szívem bús panasszait. Szívem bús panasszait.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek A bóldogság karjain, Vígadoznak a kies Fürednek Kútfején és partjain; Addig én itt sírva sírok. És te, Nimfa1! amit én nem bírok, Verd ki zengò bérceden. Verd ki zengò bérceden.

Lilla is, ki bennem a reménynek Még egy élesztòje volt, Jaj, Lillám is a tiran törvénynek S a szokásnak meghódolt. Hogy vagy most te, áldott lélek? Én ugyan már elhagyatva élek A tenger kínok között. A tenger kínok között.

во

ни

уџ бе

за

Zordon erdòk, durva bércek, szirtok! Harsogjátok jajjaim! Tik talám több érezéssel bírtok, Mintsem embertársaim, Kik keblekbòl számkivetnek És magok közt csúfra emlegetnek Egy szegény bóldogtalant. Egy szegény bóldogtalant.

ке

Óh, Tihannak rijjadó leánya! Szállj ki szent hegyed közûl. Ím, kit a sors eddig annyit hánya, Partod ellenébe ûl. Itt a halvány holdnak fényén Jajgat és sír elpusztúlt reményén Egy magános árva szív. Egy magános árva szív.

За

Akik hajdan jó barátim voltak Még felkòltek ellenem, Ûldözòim pártjához hajoltak: Óh! miket kell érzenem, Amidòn már òk is végre Úgy rohannak rám, mint ellenségre, Bár hozzájok hív valék. Bár hozzájok hív valék.

Óh, van-é még egy erémi2 szállás, Régi barlang, szent fedél, Mellyben egy bòlcs csendes nyugtot, hálást E setét hegyekben lél? Hol csak egy kò lenne párna, Hol sem ember, sem madár nem járna, Melly megháborítana. Melly megháborítana. Abban, gondolom, hogy semmi jussal Ellenkezni nem fogok, Hogyha én egy megvetett virtussal Itt egy kòben helyt fogok, S e szigetnek egy szögében, Mint egy Russzó Ermenonvillében3, Ember és polgár leszek. Ember és polgár leszek.

tündér a görög-római mitológiában remetei 3 valóságos és vélt üldöztetése elòl Rousseau végül Ermennonville-ben talál menedéket, erre utal a költò 2

Itt halok meg. E setét erdòben A szomszéd pór eltemet. Majd talám a bóldogabb idòben Fellelik sírhellyemet: S amelly fának sátorában Áll egyûgyû sírhalmom magában, Szent lesz tisztelt hamvamért. Szent lesz tisztelt hamvamért.

За

во

за

уџ бе

ни

ке

Itt tanúlom rejtek érdememmel Ébresztgetni lelkemet. A természet majd az értelemmel Bòlcsebbé tesz engemet. Távol itt, egy más világban, Egy nem esmért szent magánosságban Könnyezem le napjaim. Könnyezem le napjaim.

Molnár József: Fürdò nò

за

уџ бе

ни

ке

Ez a költemény az elhagyottság verse, a magára maradt szerelmes monológja, amelyet látszólag valakihez – a visszhanghoz intéz: így szeretné enyhíteni fájdalmát, így csalja meg önmagát. Csokonai csodálatos költòi leleményét bizonyítja, hogy boldogtalan szerelmesként éppen Ekhóhoz fordul, aki nem csupán visszhang, hanem visszhanggá változtatott nimfa, szép, fiatal nò. A visszhangtól semmiféle segítséget nem remélhet azonkívül, hogy majd visszhangozza kétségbeesett szavait. A remélt párbeszéd csak monológ lehet, befelé forduló érzelmes számadás. Ezt fejezi ki a verssorok trocheikus, ereszkedò lejtése. A verssorok elhaló, csökkenò hangereje a boldogtalan, az élettòl búcsúzó szerelmes hangja. Csokonai verse szerkezetileg három nagy egységre osztható. Az elsò és második versszakban – az elsò szerkezeti egységben – az elpusztult remény említésével leüti az alaphangot, kimondja a magányt kiváltó kulcsfogalmat, majd a Füreden vigadozók említésével, az ellentét jelzésével fokozza saját szerencsétlenségét, s ily módon mintegy rákényszeríti a visszhangot, hogy közhírré tegye a költò bánatát. A vers második szerkezeti egységében – a 3–6. versszakban – részletezi reményvesztésének okait, amit embertársai szívtelenségében, barátai hûtlenségében, közömbösségében jelöl meg, s csak ezután tesz említést Lilla hûtlenségéròl, gyengeségéròl, hogy behódolt a „tiran törvénynek”. Ezzel telt be számára a keserûség pohara. A harmadik részben – 7–10. versszak – a megoldás után kutat, s úgy látja, a teljes magányosság („Hol sem ember, sem madár nem járna”) nyújthatna számára menedéket, remeteként kellene élnie, mint Rousseau élt, akiével saját sorsát rokoninak érzi. Emberek nélküli világban lehetne ember és – a felvilágosodás kívánalmai szerint – polgár. Ha az emberek között nem lehetett, akkor a természetben lenne bölcsebbé, s ott is halna meg, ahogy élt, szent magányosságban.

во

Trocheusnak nevezzük az egy hosszú és egy rövid szótagból álló verslábat. Jelölése: —∪

За

– Keressétek meg, milyen nyoma van a versben annak, hogy a megsértett, magányt keresò költò a visszhanggal „beszélget”! Olvassátok el külön, a versbòl kiemelve ezeket a sorokat, vizsgáljátok meg òket tartalmilag! – Próbáljátok meg ezekbòl a sorokból rekonstruálni a verset, ezek alapján felidézni a költeményt!

A REMÉNYHEZ

За

во

ке

ни

за

Kertem nárciszokkal Végig ûltetéd; Csörgò patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt S égi boldogsággal Fûszerezted azt. Gondolatim minden reggel, Mint a fürge méh, Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híjját esmértem Örömimnek még: Lilla szívét kértem; S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zòld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Óh! csak Lillát hagytad volna Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném.

уџ бе

Fòldiekkel játszó Égi tûnemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A bóldogtalan, S mint védangyalának, Bókol úntalan. – Síma száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Bíztatóm valál: Hittem szép szavadnak Mégis megcsalál.

Hagyj el, óh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgyis eltemet. Érzem: e kétségbe Vólt eròm elhágy, Fáradt lelkem égbe Testem fòldbe vágy. Nékem már a rét hímetlen, A mezò kisûlt, A zengò liget kietlen, A nap éjre dûlt. – Bájoló lágy trillák! Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák! Isten véletek!

Ez a vers is megszólítással kezdòdik. Ezúttal egy elvont fogalomhoz, a megszemélyesített (ezért nagybetûs) Reményhez fordul a költò, akitòl azonban nem vár segítséget, mert csalfának, hamisnak, elérhetetlennek („Égi tûnemény”-nek) tartja. Olyan remény ez, amely önmagát meghazudtolva csak reménytelenséget tud nyújtani.

Az elsò versszak második felébòl megtudjuk, hogy a költò önmagáról beszél, s felmerül bennünk annak a gondolata, hogy a megszólított Remény – nò. A zárószakaszban jelenik meg a kiábrándult, boldogtalan költò halálvágya. A vers utolsó soraiban búcsúzik az élettòl, attól, amit ò szépnek kívánt, remélt.

ке

Mibòl látjuk, hogy a remény valójában reménytelenség? Mi alapján állíthatjuk, hogy a költò önmagáról ír, s mi utal arra, hogy a Remény nò? Állítsátok párhuzamba a 2. és 3. versszakot, keressétek meg a két versszak ellentétpárjait! Vizsgáljátok meg, hogy viszonyul a zárósorok dallama a költemény alaphangulatához, „tartalmához”.

ни

– – – –

DOROTTYA, VAGYIS A DÁMÁK DIADALA A FÁRSÁNGON

уџ бе

(Részletek)

во

за

(A vénlányok lázadásának kerete egy farsangi bál, melyen a férfiak, mint évekre visszamenòleg többször, tréfát, sòt gúnyt ûznek a hoppon maradt korosodó és idòs hölgyekbòl, akik hogy a rajtuk esett szégyen többé ne ismétlòdhessen meg, elhatározzák, megszerzik az anyakönyvet és elégetik, így nem lesz írásos nyoma vénlányságuknak. Az ötlet Dorottyáé, ki vezére lesz az elégedetlen, sértett nòknek, s kit sérelme okozta elhatározásában segít Erisz, a viszálykodás istennòje. Dorottya és társnòinek elszánása határtalan, hadrendbe szervezòdnek, s rátámadnak a férfiakra. A fordulatokban gazdag küzdelem végén, melyet tipikus nòi „szerszámokkal” – csiklandozással, tûszúrással stb. – folytatnak, szintén egy istennò lép színre: Venus, a szerelem istene, aki nemcsak széppé varázsolja Dorottyát és elaggott társnòit, hanem megígéri nekik, hogy jövòre férjhez is mennek. Dorottya és Opor, a két fòvezér azonnal megtartják a kézfogót.)

За

Istenek! istennék! ugyan milyen zsinat, Mely ennyire borzaszt minden érzò-inat? Mi harmóniátlan lárma jön fülembe, Mintha nyolc kutyafi zúgna egy verembe, Vagy mintha az elfòtt kása poffangana? – Ahá!… itt jön egy szán, s benne két vén zsana. Beszélnek magok közt, az ördög tudja, mit, Tán a szengelléri borsot1, vagy valamit. Dorottya az egyik, egy öreg kisasszon, Ki méltó, hogy reá örök párta asszon; Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút Hogy a burkus kezdte a másik háborút. Még sem ólthatta meg annyi sok esztendò, Bár már hatvanötöd-fûre lesz menendò.

a néphit szerint a boszorkányok éjente a Gellért-hegyre járnak borsért

За

во

за

уџ бе

ни

ке

Most is a legényért mindjárt kardra kelne, Csak vén oldalához dörgölò-fát lelne. Pedig már felszántott tisztes orcájának A bòrén lúdgégét könnyen csinálnának. Úgy pislog béhullott szeme két tájéka, Mint a kocsonyába fagyott varasbéka. A vénség béverte púderrel hajait, Kitördelte kettòn kívül a fogait: Úgy hogy, ha bélottyant ajakit kifejti, A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti. Akár nézz elaszott bòr és csont karjára, Akár két, irhával bévont rakoncára. Lohadt mellén csomó ruhák tekeregnek, Melyek közt elhervadt csecsei fityegnek: Mint két darab vackor a sûrû levélben, Amely alatt fonnyadt egész òsszel s télben; Vagy mint midòn az ért uborkát leveszik, S a napon megaszván a kóc közé teszik. Egy szóval nincsen már benne semmi épség, Már elfelejtette nevét is a szépség: Mégis lám, akinek kén litániázni, Itt mér a fársánglók között botorkázni. – Mellette aki ûl, az öreg Orsolya, Biz az is csak olyan elcsiszolt korcsolya; S csak annyival különb mamszel Dorottyánál, Hogy asszony, s ötször volt Hymen2 oltáránál. De abban òrajta sem vág ki Dorottya, Hogy néki is kedves még az Ádám botja. Igazán, hogy vén lyánt s vén asszonyt a manó Oly helyen is teker, ahol nem volna jó. Mit keresnek ezek fársáng innepében, Kik úgy látszanak a szépek seregében, Mint mikor a rétnek virági kinyilva Mosolyognak, s köztük áll két rothadt gilva3. De ám légyen! úgyis fársáng van most éppen, Maskarára nem lesz szükségünk ekképpen. Az egész tábornak Opor fòvezére Mind az öt osztálynak volt teljes díszére. Mert nemes nemzete régen fényeskedik, S vitézséggel híres òsökkel kérkedik.

2 3

a házasság istene taplógomba

уџ бе

ни

ке

Maga is az élet legszebb tavaszában Nagy magyar gavallért mutat formájában. Fekete bajussza fedi vídám száját, Árnyékozza barnán pirosló orcáját. Bátorsággal teljes két szeme forgása, Természeti vitézt mutat mozdúlása. Válla, melle, combja, s minden tetemei Fòvezérhez illòk, s az ég fòmívei. Nyusztos kalpagjának kócsag-bokrétája Gyengén leng, ha fúvall a szellò reája. Prémezett zòld mentéje fekete báránnyal Szépen öszveillik a skárlát dolmánnyal. Rojt s paszamánt veres nadrágát drágítja, Magyaros derekát arany öv szorítja. Almás paripáján cafrangok függenek, Amelyek szittyai módra készûltenek. Lova kevélykedvén a rajta ûlòvel, Hortyog, táncol, kapál, nyerít délceg fòvel. Gògösen megy elòl mint fòvezér lova: A truppok kísérik, és a szának tova. – ________________________

За

во

за

Egek! már én tehát csak azért születtem? Hogy férfi soha se feküdjék mellettem? Miért juttattatok hatvan esztendòre, Ha szert nem tehetek egy rossz fòkötòre? Vártam, sokat vártam, azt nem mondhatjátok; Várásom bérét hát mért meg nem adjátok? Mindég jó hiszemben ûltem az adventet, Hogy tán tesz egy kérò nálam komplimentet; A fársángot mindég tòltöttem vígsággal, Hogy tán nem gyötörtök többé a lyánsággal: Mit ért? nem is véltem, s már itt volt húshagyó, Húshagyó! húshagyó! engem itthon hagyó! Mivel érdemlettem? Egek! ugyan mivel? Lám, lett volna mivel, csak lett volna kivel. Sem pénzét, sem eszét én nem néztem volna, Sem nemét, sem képét; csak férfi lett volna. Mondtam, hogy akárki légyen, hozzá megyek, Kezet csapok vele; csak leány ne legyek. Boldogabb férfiú nem lett volna, mint ò: Úrrá tette volna òtet egy fòkötò. Hordtam volna mindég saját tenyeremen, Csak könyörûlt volna pártát únt fejemen.

За

во

за

уџ бе

ни

ке

De hiába! mégis egy sem jött eszére: Be bolond volt, aki engem meg nem kére! Akárkinek tárva volt szívem birtoka: Az ég, a fòld tudja, én nem vagyok oka. – Sokszor végig néztem ezt a világot már: A legény elòttem úton-útfélen jár, A férfi megannyi, mint az asszony, látom: Mért nem jut hát köztök nékem egy sajátom? Mért kell nékem ilyen bòségben szûkûlni, S szomjan a kád vízében Tantalusként ûlni? Mért alkotott az ég asszonynak engemet? Vagy hát mért teremtett férfiúi nemet? Ha asszony nem volnék, vagy férfi nem volna: Édes boldogságom ürmöt nem kóstolna. – De ímé aggságban emésztem napjaim, Az idòvel együtt terjednek kínjaim, Komor magánosság fonnyasztja éltemet; S még hajadon fòvel eltemet engemet. Hogy nyújtóztatnak ki, hogy megyek pártába, Óh, majd a szenteknek paradicsomába? Óh, szégyenletemben meg kell halnom ott is, Mikor vén lyánnak mond egy hitvány halott is. Holott imé most is e kis társaságba Annyiszor keverik az embert csúfságba. Anélkûl nem esett egy tánc, vagy egy játék, Hogy illetlen dolgot, vagy mocskot nem láték. Hát már, hát így kell-é nékem holtig élnem? Hogy szerelem helyett csúfot kell remélnem? Nem! nem! – Vagy azokon bosszút fogok állni, Akik oly vastagon mertek volt tréfálni; Vagy azt megmutatom, hogy idòs létemre, Eròvel is ifjat kerítek kezemre, És így tán – ah, megállj! csendesedjél szegény, Te csak egy leány vagy, de hány ott a legény? ________________________ Dorottya leveté a vénség szònyegét Mint a kígyó szokta téli lebernyegét Bételének gyenge hússal agg ráncai, Kinövének mind a harminckét fogai, Felderûlt ajakán friss rózsák nyitának, Szemein idegen lángok lobbanának, Òsz haja tündöklò bársonnyá barnúla; Szíve benn repesett, teste megújúla:

за

уџ бе

ни

ке

Egy szóval belòle – csudáltam magam is – Delibb dáma válék mintsem Szemiramis4. Kerekded fara is úgy domboroda ki, Mintha birsalmából harapták volna ki. De már a lángok is éppen látszatának, Melyeket az égi lovak fúvallának; Szikrádzott a napnak rúdja a fòld felett, Tûzbe lángba borúlt az egész napkelet. Eltûnvén a halvány hajnalcsillag szinte: Népének Citére5 elkészûlòt inte; Fel is kerekedvén hattyú hintajába, Fénybe hagyott mindent és ámbróziába. – De Ámor a szép fény s illat közepébòl Kiválasztván egy pár nyilat a tegzébòl, Ráteszi keményen felhúzott íjjára – S ellövi Oporra s a szép Dorottyára. Dorottya Oporral mindjárt kezet csapott: Levágatta tulkát, s hívatta a papot.

За

во

Csokonai életmûvének egyik legkedveltebb darabja vígeposza, a Dorottya, vagyis a dámák diadala a Fársángon, melyet dunántúli álláskeresò bolyongása során írt 1799-ben. Nagy kedvvel gúnyolódik a költò a férfira vágyó, a szerelmet áhító, de ebben sohasem részesülò vénlányon. A komikum forrását abban látja, hogy a vénlányok történetét úgy adja elò, mint „nagy és fontos dolgot”. A kisszerû esetet úgy mondja el, mint egy jelentòs eseményt, a vénlányok nevetséges küzdelmét a karnevál hercege s általában a férfiak ellen a férfiakért eposzi formába helyezi. Éppen ez az ellentét szüli a komikumot. Az össze nem illò tartalom és forma, az ellentétbe kerülò belsò és külsò kivétel nélkül nevetséges, komikus. Csokonai a Dorottyát élete talán legválságosabb napjaiban írja, amikor kudarcok, bajok sújtják. Lilla már másé, neki nem sikerült álláshoz jutnia, hetekig tartó súlyos tüdògyulladással küzd, már arra gondol, hogy meghalni lenne jó. Ekkor születik benne a furcsa farsangi történet megírásának ötlete, mondhatnánk az életösztön megnyilvánulása ez a fenyegetò halál ellenében. Mint amikor az ember végsò elkeseredésében, mérhetetlen kínjában váratlanul hahotázni kezd, úgy tör fel Csokonaiból is ez a játékos, pajkos történet. Nem is állja meg, hogy ò ne legyen benne jelen, hogy maga ne legyen részese a mulatságnak. Azt azonban tudja, hogy sem társadalmi rangjánál, sem hangulatánál fogva nem vegyülhet el a bálozók között. Ezért krónikásként követi òket, Pegazus, a múzsák szárnyas lova segítségével. A költò léghajós módjára repked a bálba sietò szánkós menet felett, és felülròl szemléli a történteket. A költò számára a különös pozíció nem csak az események követését teszi lehetòvé, hanem a kívülròl, a fölülròl való szemlélòdés függetlenségét, tárgyilagosságát is. Aki kívülròl szemlél, az többet s mást is 4 5

szépségéròl és kegyetlenségéròl ismert mondabeli asszír királynò; Venusnak, a szerelem istennòjének egyik neve.

lát. Látja például a farsangozók hibáit is. Érthetò, hogy nem elégszik meg csupán a látottakat rögzítò, megörökítò krónikás szerepével. Ahogy a vígeposzhoz írt Elòbeszédben áll, szándéka több a krónikásénál: „Az én szerzeményemnek interesszéje (érdekessége) áll a nemzeti luxusnak és elkorcsosodásnak kigúnyolásában s ifjainknak és leányainknak csintalan, sòt pajzán múlatságainak megbûntetésében.” A költészetnek ugyanis nem lehet célja csupán az olvasó mulattatása és nevettetése, hanem nevelnie, tanítania is kell. Célja megvalósítására sajátos eszközei vannak: leírások, képek, hasonlatok.

ни

ке

– Akik Csokonai mûveiròl írtak, azok rendre megemlítik a különbözò nyelvi rétegek egymásmellettiségét. Bizonyítsátok ezt a Dorottya példáján! – Keressétek meg a komikum nyelvi eszközeit!

уџ бе

Miután Csokonai visszatér Debrecenbe, szûk baráti körébe tartozik többek között Fazekas Mihály, a Lúdas Matyi szerzòje. Kölcsönösen több verset írnak egymáshoz. Csokonai itt olvasható, Fazekashoz írt versének zárórészlete a költònek az emberekben való mélységes csalódásáról is árulkodik.

FÒHADNAGY FAZEKAS ÚRHOZ

за

(Részlet)

За

во

––––––––––– Már itt van – már látom Òt… ––––––––––– Ò a fösvénység házában A dög kincsekkel felhágy, S húgának társaságában Gyöngyvirág-gyöngyökre vágy. Számlálgatja víg orcával Az ezüst jácintokat S az ibolyák arannyával, A szagos gyémántokat. Most a bölcsek sok álmára Hol ébred, hol szunnyadoz, Majd a képzelt Héloára1 Érez, újjul, bágyadoz. Majd a rendtartó méheknél Kedve-telve ácsorog, S érzi hogy az embereknél Az ország nem így forog.

Rousseau Heloïse-ának téves kiejtése

Már meglátott: gereblyéjét És kapáját elteszi, S féli harmatos Linnéjét2 Pipája mellé veszi. Jer, barátom! lépegessünk Kis kertednek útain, S dohogás nélkûl nevessünk Mások bolondságain.

за

(1805)

уџ бе

ни

ке

Jer, s érezzük, hogy nagy telket Többször fának ád az ég, S kis jószágot és nagy lelket Bírni boldogabb sors még. – Jer e répánál térdeljünk, Jer, kacsint e tulipánt, Jer, e töknél süvegeljünk; Mind használ ez, de egy se bánt.

BERZSENYI DÁNIEL (1776–1836)

За

во

A költészet, akár Csokonai számára, az ò számára is létet meghatározó szereppel rendelkezik azzal a különbséggel, hogy míg a debreceni poétának minden percét kitöltò életformájává válik, addig a vidéki gazdálkodó nemes, Berzsenyi Dániel a formával viaskodó lélek ünnepeként éli meg a versírás pillanatait. Ahogy egyik levelében írja: „A poézis nem egyéb, mint lelki muzsika.” Ezt a lelkében szóló muzsikát kívánja átmenteni, verseiben kifejezni. Birtokos nemesként él gazdálkodva, amire nagyon büszke – „jobb gazda lettem, mint atyám”, írja Kazinczynak –, esténként pedig, amikor a napi munka véget ér, a „képzelet égi álmába” merül, „egy szebb lelki világ szent óráit” éli. Verset írni számára annyi, mint kiszakadni a mindennapokból. Berzsenyi a mindennapok válságát vélte megoldhatónak a költészet magasabb, lelki szférájában. „A valódi poézis – írja – maga a lélek, a költészet célja: lelkünk minden erejét harmóniás emeltségbe és szabadságba hozni.” Vagyis a költészet Berzsenyi értelmezése és elvárása szerint felszabadít és felemel. A külsò és belsò, a világ valósága és lelkünk valósága közötti összhang megvalósítása a klasszicizmus hirdette élet- és mûvészetideál. Ezt a lehetòséget ismeri fel és szeretné megvalósítani a költò 2

Karl Linné (1707–1778), svéd természettudós, a növényrendszertan megalkotója.

ни

ке

Berzsenyi, aki azonban sem életében, sem költészetében nem tudja megteremteni a vágyott harmóniát. Élete tele van feloldhatatlan ellentmondásokkal, akárcsak költészete: a klasszicista fegyelem páncélja alatt forrongó indulat munkál. A század hû fiaként Berzsenyi ódaköltészettel próbálkozik. Ódái, ezek az antikvitásból a klasszicizmus által is kedveltté lett mûfaj Berzsenyi-féle változatai, nem díszes verskompozíciók csupán, nem fennkölt témák verstanilag tökéletes, de lelketlen, személytelen mestermûvei, hanem belülròl fûtött lírai alkotások. Hazafias ódáiban a mûfaj szigorú formai fegyelme alatt a felvilágosodásban egyre idòszerûbbé váló nemzeti fennmaradás kérdéseinek ellentmondásaira ismerünk. Hogy Berzsenyit mennyire foglalkoztatja a nemzeti lét témája, arra jellemzò, hogy A magyarokhoz címû ódájának három változata is készül másfél évtized alatt. Ódája a „nemzet jövòjét féltò közhangulatot tükrözi”, írja a Berzsenyikutató Merényi Oszkár. Az „alvó nemzeti” lélek felébresztését sürgeti. Pátosszal jelenti ki „Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély”, nem fél, mert „Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat”. Ha ennek a magyarságversnek a kulcsfogalma a bátorság, amely a nép (ezen Berzsenyi nemzetet ért!) szabadságának kivívásában segíthet, akkor A magyarokhoz címû másik, néhány évvel késòbbi versében a kulcsszó az erkölcs. Ha ugyanis a vers elsò szakaszában olvasható szomorú felismerés:

уџ бе

Romlásnak indult, hajdan eròs magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajul? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon?

За

во

за

valóság, akkor a magyarság számára immár nem a harci gyòzelem jelenthetné a pusztulástól való megmenekülés esélyét, hanem a polgári világ alapelve: „A tiszta erkölcs.” Amelyik nemzet ezt elveszti, az önmagát veszti el. A nemzetféltés a témája Berzsenyi másik ódájának, A tizennyolcadik századnak is. Versében a nemzet önmagába vetett hitét, bizalmát kívánja eròsíteni, de figyelmeztet is a fennmaradáshoz szükséges erényekre és áldozatokra. A nemzeti lét feltételeit a költò a tettek hòsies nagyságában és a bölcs, felvilágosult uralkodói megértésben, segítségben látja. Nemzeti tárgyú ódái elòtt keletkezett Berzsenyi Osztályrészem c. ódája, melyben a költò önmagáról ír (osztályrész = amiben valakinek az életében része van; sors, életem), miután megnòsül s apjától elválva önálló életet kezd. De ez az az esemény, amelytòl kezdve Berzsenyi élete és költészete véglegesen összeforr. Erre utal a vers eredeti címe: Camoena, a múzsaként tisztelt római istennò.

OSZTÁLYRÉSZEM Partra szállottam. Levonom vitorlám. A szelek mérgét nemesen kiálltam. Sok Charybdis1 közt, sok ezer veszélyben Izzada orcám.

tengeri szörny, az örvény megszemélyesítòje

Béke már részem: lekötöm hajómat, Semmi tündérkép soha fel nem oldja. Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe A heves ifjút!

ни

Van kies szòlòm, van arany kalásszal Bíztató földem: szeretett Szabadság Lakja hajlékom. Kegyes istenimtòl Kérjek többet?

ке

Bár nem olyan gazdag mezeim határa, Mint Tarentum2 vagy gyönyörû Larissa3, S nem ragyog szentelt ligetek homályin Tiburi4 forrás:

уџ бе

Vessen a Végzet, valamerre tetszik, Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem: Mindenütt boldog megelégedéssel Nézek az égre!

за

Csak te légy vélem, te szelíd Camoena!5 Itt is áldást hint kezed életemre, S a vadon tájék kiderûlt virány6 lesz Gyenge dalodra.

За

во

Essem a Grönland örökös havára, Essem a forró szerecsen homokra: Ott meleg kebled fedez, ó Camoena, Itt a hives ernyòd. (1799 körül)

Ahogy a nemzeti mulandóság kérdése helyet kap Berzsenyi Dániel költészetében, ugyanúgy az egyes ember mulandósága is megszólal verseiben, elsòsorban az erre legalkalmasabb mûfajban, az elégiában. Az elmúlás félelme már Berzsenyi ódáiban is feltûnik. Klasszikus költòi ideáljához, Horatiushoz intézett Horác címû versében a pillanat boldogságát hirdeti, az otthonosság, a bensòségesség hangulatát dicséri, ennek élvezésére szólít ugyan fel, de az utolsó másfél sorban figyelmeztet is az elmúlás fájdalmára, a változás könyörtelenségére. 2

gazdagságáról neves ókori város Dél-Olaszországban gazdagságáról ismert ókori görög város 4 ókori itáliai nyaralóhely, Horatius kedvelt tartózkodási helye 5 a múzsa a római mitológiában 6 (elavult) virágokkal, üde növényzettel borított mezò, táj 3

Holnappal ne töròdj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj. Míg szólunk az idò hirtelen elrepül, Mint a nyíl s zuhogó patak.

уџ бе

ни

ке

Akiben ez az élmény megfogalmazódik, annak az élet egyszerre jelenti a csodát, a létezés titkát és azt a legyòzhetetlen, mérhetetlen szorongást, hogy ez a csoda elröppen, elmúlik. Ez az életszemlélet lehet a magyarázata annak, hogy Berzsenyi még harmincéves sincs, már a mulandóság, a búcsúzás témáját (a kor egyik legfòbb lírai mondanivalója) verseli meg. Szép költeményének Búcsúzás Kemenes-aljától –, melyet akkor ír, mikor Sömjénbòl végsò lakhelyére, Niklára költözik, tárgya a szülòföldtòl való búcsúzás fájdalma, de mögötte felsejlik a kedvestòl való elválás bánata is. Nemcsak Kemenes-aljától, a szerelemtòl is búcsúzik a költò, ki – bármennyire is nehezére esik – igyekszik minél felkészültebben fogadni a változtathatatlant. Még csak 36 éves, amikor ezt írja Kazinczynak: „Ma rakodtam új szobáimban, letettem nyoszolyámat azon szegletben, melyben én haldokolni fogok…” Amikor Berzsenyi ezt közli Kazinczyval, akkor már megírta a Levéltöredék barátnémhoz és A közelítò tél címû csodás elégiáit.

LEVÉLTÖREDÉK BARÁTNÉMHOZ

за

Ne kérdezd, barátném! mint töltöm idòmet, S távolléted alatt kedvem miben lelem? Tudod, elvesztettem édes enyelgòmet, Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.

За

во

Lefestem szüretem estvéli óráit. Ha már cselédimet nyugodni eresztem, És csak alig hallom a vígság lármáit, Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem. Leplembe burkolva könyökömre dûlök, Kanócom pislogó lángjait szemlélem, A képzelet égi álmába merûlök, S egy szebb lelki világ szent óráit élem. Az òszibogárnak búsongó hangjai Felköltik lelkemnek minden érzéseit, S az emlékezetnek repedezò szárnyai Visszahozzák éltem eltûnt örömeit. Életem képe ez. – Már elestvéledtem, Béborult az élet vidám álorcája! Még két mulatótárs van ébren mellettem: A szelíd szerelem hamvadó szikrája S bús melancholiám szomorgó nótája.

Értelmezzük együtt a verset! Hogy határozhatnánk meg a címében levélnek jelölt elégiát pontosabban, közelebbròl? Lehetne-e szerelmes vers? Annak alapján, hogy a költò a távollevò kedveséhez fordul, lehetne. Mondhatnánk-e lírai életképnek? A szüreti est leírása alapján igen. Lehetne tájvers? Az òszi tájra vonatkozó részletek alapján lehetne. Olvasható-e gondolati versként? Abból következòen, hogy az elmúlás fájdalma szólal meg benne, hogy a költò a mulandóságról gondolkodik, igen.

ке

– – – – –

– Vizsgáljuk meg a vers szerkezetét:

за

уџ бе

ни

De ne a részletek, hanem a vers egésze alapján próbáljuk meghatározni Berzsenyi elégiáját! Két mozzanata van a versnek, amely teljes egészében jellemzi. Az egyik a személyességbòl következò líraiság, a másik pedig a költònek önmagára vonatkozó részletekbòl, utalásokból összeálló önszemlélete. Igaz, hogy a távol levò barátnéhoz fordul a költò, de nem a kedvesròl, hanem önmagáról ír. Megemlíti a szüreti estet, de csak azért, hogy saját magányára terelje figyelmünket. Feltûnik az òsz képe, de csak azért, hogy a költòben felkeltse lelkének „minden érzéseit”. Szép költòi formát ad Berzsenyi az elmúlás feletti töprengéseinek: „Béborult az élet vidám álorcája!”, de ez az általános jellegû gondolatiság, bölcseleti tétel annak az érzésnek következménye, amit metaforikusan, átvitt értelemben mond ki a költò: „Már elestvéledtem”, vagyis megöregedtem, elmúlt életem nagyobbik fele. Ezért nevezhetnénk Berzsenyinek ezt az elégiáját lírai önarcképnek.

За

во

A Levéltöredék… a következò tartalmi-szerkezeti egységekre tagolható: Az elsò versszakban, miután értesülünk a címzett távollétéròl, illetve a levélíró veszteségéròl, megfogalmazódik a költemény hangulatát meghatározó, alaphangját leütò megállapítás: „Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.” Ezt a tételt illusztrálja a következò három versszak. Az elsò hat sor a „magam vagyok” közlést helyhez és idòhöz köti: „estvéli” órán, mikor mindenki aludni ment, ül „Agg” diófája alatti tüzénél a levélíró. A második hat sor a külsòròl a belsòre, a látványról a lélek, az emlékezet tájaira vezet bennünket. Következhet a tényszerû megállapítás: „Életem képe ez.” Majd a személyesbòl általánosba váltó következtetés: „elestvéledtem”, s akivel ez történik, aki ezt érzi, annak nincs, nem lehet több öröm az életében: „Béborult az élet vidám álorcája!” – Figyeljétek csak meg, a költò álorcát mond, vagyis pillanatnyi érzése hatására minòsíti a múltat, idòben visszafelé minòsít, az egykori vidámságot is hazugnak, hamisnak, megjátszottnak gondolja! A vers utolsó szerkezeti egysége az elégikus lezáró magyarázat. A költò egyedül van, de nem társtalanul, mivel vele van a „szerelem hamvadó szikrája” és levertségének „szomorú nótája”, lelke muzsikája. – Milyen nyelvtani jele van annak, hogy a költò önmagáról beszél? – Vizsgáljátok meg a vers igeidòit, s mire lehet ebbòl következtetni? – Miért nevezi a szakirodalom a Levéltöredék…-et idòszembesítò versnek?

A KÖZELÍTÒ TÉL Hervad már ligetünk, s díszei hullanak. Tarlott bokrai közt sárga levél zörög. Nincs rózsás labyrinth1, s a balzsamos illatok Közt nem lengedez a Zephyr2.

ке

Nincs már symphonia3, s zöld lugasok között Nem búg gerlice, és a füzes ernyein A csermely violás völgye nem illatoz, S tûkrét durva csalét4 fedi.

За

во

за

уџ бе

ни

A hegy boltozatin néma homály borong. Nektárthyrsusain5 nem mosolyog gerezd. Itt nemrég az öröm víg dala harsogott: S most minden szomorú s kiholt.

Caspar David Friedrich: Sírhalom a hóban 1

útvesztò enyhe nyugati szellò 3 zenekari mû vagy összhangzás 4 Kemenes-alján a fákról lehullott levelek neve. 5 nektár; görög istenek itala; thyrsus: Dionüszosz görög isten szòlòlevelekbòl és repkénybòl font jelvénye 2

Óh, a szárnyas idò hirtelen elrepûl, S minden míve tünò szárnya körül lebeg! Minden csak jelenés, minden az ég alatt Mint a kis nefelejcs, enyész. Lassanként koszorúm bimbaja elvirít Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli Nektárját ajakam, még alig illetém Egy-két zsenge virágait.

ни

ке

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörû korom. Nem hozhatja fel azt több kikelet soha! Sem béhúnyt szememet fel nem igézheti Lollim barna szemöldöke!

за

уџ бе

Berzsenyi elégiája a magyar költészet egyik kiemelkedò mûve. A szótagmérò antik versforma, a görög irodalmi jelképek, az emelkedett nyelv a klasszicizmust, a mélyen személyes megszólalás, az a felismerés, hogy közeledik az élet végsò szakasza, valamint az átéltség intenzitása a szentimentalizmust – s távlatban már a romantikát – példázza. A forma klasszicista, a vers érzésvilága azonban szentimentális-romantikus.

За

во

Szerkezetileg a vers magas fokú átgondoltságot, tervszerûséget mutat. Az elsò három versszak a „kiholt”-ság képét tárja elénk. Úgy ábrázolja az òszt, hogy a tavaszból és a nyárból azt sorolja fel, ami eltûnt: negatív képet fest. Az elmúlást filozófiai tétellé formálja, általános igazsággá fogalmazza: „Óh, a szárnyas idò hirtelen elrepûl.” Egyrészt a jelen idejû igével (elrepûl) az adott pillanatra vonatkoztatja az általános érvényû felismerést, másrészt pedig a versszak elsò és utolsó sorában említett „szárnyas idò” és „kis nefelejcs” által ezt egyszerre vonatkoztatja a világmindenségre, melynek egyik alapkategóriája az idò, és az élet parányi részletére, egy jelentéktelen apróságára, a kis nefelejcsre, mely már nevében is utal az idòre, éppen úgy, mint a szárnyas jelzòvel ellátott világidò. A negyedik versszak általánosítása után Berzsenyi személyes élményeként szól az idò múlásáról: „Itt hágy szép tavaszom.” A személyrag révén elsò személyûvé válik a közlés. A versegész összefüggéseibòl már megértjük, hogy a tavasz az ifjúság metaforája, a közelítò tél pedig a közelgò elmúlás, az emberi élet végességének képsora. A közelítò tél nemcsak a vers egésze tekintetében, hanem a kis építòelemek szintjén is tervszerûséget mutat. Példaként említjük a 3. versszak kezdòsorát: „A hegy boltozatin néma homály borong.” A hegytetò, hegycsúcs helyett egy sokkal különösebb kifejezéssel él a költò, a hegy boltozatáról beszél, ahol „néma homály borong”. Egyszerre látjuk és „halljuk” a költò ábrázolta képet, a látványt. Látjuk a hegyet, halljuk a csendet, a némaságot, és érezzük a borongást – szomorú hangulatot idéz elò. Ezt az egyszerre több érzékterületre ható költòi képet szinesztéziának nevezzük: a költészetben a tömörítés eszköze. Hasonló példa, ahogy a költò a múló idò látványát a hervadt levelek zörgését, zizegését idézò r hangokkal hallhatóvá is teszi például a vers második sorában: „Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.”

Berzsenyi Dániel elégiái az elmúlás szomorú vallomásai. Nemcsak azt fejezi ki, hogy a vágyott összhangot a költònek önmagában nem sikerült megvalósítania, hanem azt a felismerést is, hogy ò az ideális harmónia világából ki van taszítva. Ez viszont már kifejezetten romantikus szemléletre és életérzésre vall. Érthetò, hogy az újabb irodalomtörténeti dolgozatok a felvilágosodás és legismertebb irányzata, a klasszicizmus helyett a klasszikából a romantikába vezetò átmeneti korszakba sorolják Berzsenyi életmûvét Kisfaludy Sándoréval és olykor Katona Józsefével együtt.

A POÉTA

Így, aki Kastal3 vedreibòl merít, Új, tündéri világ bája ragadja el; Magát felejtvén, élve meghal – S egy melegebb nap alatt lel éltet.

уџ бе

Mint majd lelkünk vizébe néz, Minden földi tehert róla lehullva lát, S újjászületve, nyílt karokkal Elysion2 rokon árnyihoz leng:

ни

Lethe1

ке

– Keressétek ki azokat a szavakat, amelyekkel a negatív látványt megjeleníti a költò!

Ott gerjed abban a csuda lángerò, Onnét hinti alá égi virágait; – Ne nyúlj azokhoz durva kézzel: Megfagy az égi hideg kezekben!

за

(1825 elòtt)

За

во

Berzsenyi utolsó, 1820 utáni korszakában írt költòi vallomása. Ebben az alkotói periódusban mindenekelòtt Kölcsey igazságtalannak és sértònek tartott kritikájára akar válaszolni, s ezért elméleti tanulmányokat folytat, illetve (ezek nyomán) néhány olyan verset ír, amelynek tárgya a költò, a költòi szerep, a költészet. Ilyen A költò és a sors, A poézis hajdan és most, valamint a feledés, a megnyugvás és dicsòítés hármas motívumára épülò A poéta c. verse.

– Miért nevezzük a felvilágosodást eszmetörténeti irányzatnak? – Miben különbözik a nyugat-európai és a magyar felvilágosodás társadalmi és mûvészeti vonatkozásokban? – Jellemezzétek a klasszicizmust és mûfajait! – Mi a szentimentalizmus tematikus és mûfaji hozadéka? – Mi a nyelvújítás lényege és jelentòsége? – Mi Kazinczy szerepe a magyar felvilágosodásban? – Soroljátok fel Csokonai mûfajait! – Miben felvilágosodás kori s miben tér ettòl el Berzsenyi lírája? 1

a feledés folyója az alvilágban a görög mitológia szerint a boldogok lakóhelye az alvilágban 3 Kasztalia, a múzsák forrása a Parnasszuson, a forrásnak ihletetet adó eròt tulajdonítottak. 2