KRITIKA - 2007. szeptember Kőkor Shakespeare: Lear király Kő - birtok és erőszak. Lear három súlyos bazalttömböt oszt szét lányai közt, három részre szakítja birodalmát. A köveket minden rezsim homo novusa, az örök bizalmas, tehát mindenre kész elvtelen bitang - Oswald - alázatosan görbülő hátára pakolják. Efféle szolgálók leeresztett vállára nyugszik a birodalom. Kavicsot - ez Glouster birtoka - hajítanak Edmundnak, ezzel hálálják meg, hogy alávaló módon elárulta apját. Puszta, meddő kövekért ölik egymást az emberek - semmiért. A színt temérdek szikladarab borítja, ezen a talajon imbolyognak, botladoznak a szereplők. Másra is alkalmasak a kövek. Jókora darabbal kezében oson Oswald a megvakított Glouster mögé, hogy a beígért vérdíjért cseréba agyonverje az aggastyánt. Már emeli karját - lesújtani mégsem tud - Edgar, Glouster eltaszított fia lefogja. Köveket pakolnak Kent lábára, ez lesz kalodája. Végül kődarabbal sújtja agyon magát Lear: így vet véget életének. A hatalom fundamentuma a vademberi agresszió, a bírvágy semmit - puszta rögöt markol mohón. Szász János értelmezése évezredes, fontos és valószínűleg igaz gondolat. Színházi megjelenítése azonban gyakran erőtlen, sőt hiteltelen. Miért? Mert számos félmegoldás, illusztratív elem, ötletszerűség gyengíti el, vagy oltja ki a hatást. A szertartásosan Oswald testére helyezett kődarabokat természetesen nem bírja Kokics Péter "hordani" (kivinni a színről), ezért a nyílt színen szépen lerámolják róla: röpke demonstráció volt csak az akció. Egyértelmű, hogy Oswald nem fog kővel lesújtani Glousterre (ne is tegye), tehát a jelenet minden feszültsége elvész, inkább csak nevetséges a kvázi realista cselekvés, mint kegyetlen. Kent megalázó tehetetlensége sem valódi iga; lábának könnyed mozdulatával félrerúghatná béklyóköveit. Nem tragikus, még csak nem is groteszk, hanem ügyetlen, ahogyan Lear finoman fejére pottyant egy követ: "összezúzza koponyáját". Agreszszió és halál, a tragédia fő témái színházilag erőtlenek és kimódoltan teátrálisak. Az előadás elemelt, stilizált nyelvétől idegenek a színpadiasra koreografált mintha realista műverekedések (egyáltalán ez a néhány elemből kikevert számtalanszor látott kaszkadőrmutatvány végtelenül elcsépelt és unalmas). Cornwall saját kezével (ujjával) tolja ki Glouster szemét - a tragédia egyik legpokolibb történése, egy öregember megvakítás suta "naturalizmusba" fullad. Érzékelhető az eltökéltség, hogy az alkalmi társulat színházzá fogalmazzon kínzóan aktuális egyben örökérvényű gondolatotokat, azonban a megformálás hitele, a színházi pillanatok igazsága hiányzik. Ha egy szimbólum közvetlen érzékiségében, testiségében igaz, akkor ragad meg elemien elvont tartalma. Ha egy percig sem lesz fenyegető, gyilkos fegyver egy-egy kisebb-nagyobb kődarab, akkor hiába az impozáns szellemi konstrukció a kövek birodalmáról, a hatalom kíméletlenségéről. Árulkodó, hogy véletlenül sem kerül játékba a levegőben csüngő grandiózus háló, amiből emberi végtagok lógnak ki. még csak rá sem pillantanak! Az örök középkor borzalmait idéző rekvizitum illusztráció, olyan, mint a történelmi városokban elszaporodó kínzásmúzeumok egy installációja, vagy mint egy véres-abszurd Gyalog-galopp poén. Steril ez a Lear. Ráadásul néhol következetlenül használják, a különben, alaposan végigvezetett jelképeket. A hátsó járásokat vörös festékkel összefröcskölt, összevérzett fehér papírok fedik, olyanok ezek, mint egy szolidabb Hermann Nitsch "vérfestmény". A remegő, feszült udvar a "vásznakat" félrehajtva lép színre. Lear lendületesen átvágtázik egyiken, és átszakítja a véráztatta papírt. Hatásos belépő, rögvest megteremti a fékevesztett, ám vitathatatlanul jelentős uralkodó alakját. Önkényesebb megoldásnak tűnik, hogy egy leszakított papírlap lesz a hamis levél, amivel Edmund bevádolja fivérét. A kivitelezés esetlegessége miatt gyenge, ahogyan a személyiséget - personát - váltó Edgar egy emberalakot - papír sziluettet - hasít ki, ahogyan a színre lép. Szép elképzelés, de elég nehézkes, ahogyan akkurátusan kifejti a preparált figurát. Később papírba burkolózik, mint egy hajléktalan. Oswald egy papírlapon kizuhanva hal meg. Tehát eddig is élet és halál közötti válaszfal volt az összevérzett festmény? Ha egy kellék minden lehet, akkor semmi, nem válhat jelentéses rekvizítummá.
Maradéktalanul hatásos, mert végig jelentéses - színházi értelemben igaz - és kifejező a játéktér közepét uraló felszínre kúszó gyökerű ősfa. Lear megtébolyodva gyökérforma kátránykötelet ragadva próbálja odébb vonszolni a tér középpontjában terpeszkedő monstrumot. Társai, a kitaszítottak egyek vele, húzzák, vonszolják a kopár (élettelen) életfát mint a hajóvontatók Repinnél a gályát - de hiába. A történelem előtti tradíció óriási szimbóluma a világ tengelye nem mozdul. Erre a fára próbál felkapaszkodni a gyíkszerűen fürge Oswald - le is rúgja őt a néhai uralkodó. A fa levéltelen koronájába (!) mászva, lábait megvetve süvölti átkait a világnak a megtagadott apa és kisemmizett uralkodó. A fa odvának dőlve zuhan gyógyító álomba végtelenül kimerülten Lear: az elszunnyadó heroikus alak olyan, mint egy gyógyító alvásba merülő Prométheusz, az őslázadó. Hátul az áttört, átszakított véres papírlapok látni engedik a Művészetmalom (az előadást Szentendrén láttam) artisztikusan lepusztult üres csarnokát, ahol, mint óriás trónteremben, szertartásosan vonul az udvar a vakító reflektorfényben, miközben az elkomoruló, sötét égbolt alatt Lear és kitaszított társa küzdenek a felbolydult természettel; a felkavarodó világrend viharával. A high society "királynői" egyszerű vonalú, élénk színű alakalmi ruhákat viselnek (jelmez: Benedek Mari). Lear hataloméhes lányai ruhájának harsogó színei - Regan lila, Goneril sárga -, mintha címerek élénk tónusú alapszínei lennének, ezzel is demonstrálják a két részre szakadt ország tartományainak különbségét. A férfiak elegáns öltönyükben, mandzsettagombjaikkal egy hedonista establishment reprezentánsai. Csak a francia király, Cordélia kérője hord reménytelenül rosszul szabott afféle VOR- (Vörös Október Ruhagyár) öltönyt, ezzel is láttatva, hogy a kiátkozott fehér estélyis, bakancsos lázadó Cordélia házassága a nyársat nyelt kérővel kényszerű menekülés az apától, egyben szociokulturális és emocionális mésalliance. Lear, az uralkodó színe a vörös. Lángszín öltönye úgy foszlik le róla fokozatosan, ahogy egyre enyészik hatalma. Társai a számkivetésben: a foszforeszkáló szemetesmellényt viselő alkoholista hobó Bolond, a drága öltönyét laza fehér vászonzakóra, afféle entellektüeluniformisra cserélő Kent (az értelmiségi mint hatalomtól eltávolított figura jelenik meg), aki álcázáshoz napszemüveget használ. Hozzájuk csatlakozik az apai örökségből kifúrt Edgar, az elkényelmesedett úrifiú, aki fáradt rózsaszín ingét-nyakkendőjét levetve, rózsaszínű (majdnem testszín) alsónadrágban lesz Szegény Tamássá. Kivetkezve magából menekül az eszelős kitaszított szerepébe. Az ő későbbi álöltözete is egyszerű jelzés, egy fekete kapucni, ami a Star Wars óta "foglalt", játékba emelése kockázatos, mert szándéktalanul is komikus asszociációt kelt. A szereplők (élők és halottak egyaránt) az alaposan meghúzott, szélsebesen lebonyolított csatajelenetekre nejlon esőkabátot húznak, hogy megóvják magukat a világrend megsértéséből fakadó kozmikus vihartól és a totális vérfürdőtől. A szimultán játékok, a színen maradó szereplők által az egyes helyszínek összemosódnak a metaforikus térben (díszlet: Szöllősi Géza). A jelenetek között és alatt - például mikor Lear meddővé átkozza lányát vészjósló, sötét tónusú zene szól: gyakorta a zene próbálja játékba emelni a hiányzó sötét és tragikus tónust. Lenyűgöző a látványvilág, ami valószínűleg kevésbé hatott a Művészetmalom egyébként igazán atmoszferikus helyszínén, mivel a szűkös térben hiányzott a rálátáshoz, a teljes színpadkép befogadásához szükséges távlat. Élesen elválnak egymástól a Ladányi Andrea által komponált sűrű gesztusokból összeálló mozdulatsorok, és a színészek által hozott oldottabb, köznapibb stíl. Végig felismerhető, hogy mit állított be a koreográfus. (Ilyen az udvar bizarr meghajlás rituáléja, vagy Lear lányainak megkomponált dulakodása.) Ez a koncentrált, kissé feszített fizikai színház úgy válik le a játékról, mint egy-egy táncbetét, nem hatja át a színészek hagyományos játékmódját. Vitathatatlanul elmélyült és eredeti szerepértelmezések - valódi felfedezések - jellemzik a bemutatót, amit azonban gyengít a rendkívül sokféle, és nagyon eltérő minőségű színészi játék. Egy nyári produkció legfontosabb kérdése, hogy sikerül-e egységes, vagy legalábbis jelentésesen sokféle játékstílust kikovácsolni a produkcióra összeálló társulattal néhány hét alatt. Most nem sikerült. Derzsi János mint Lear a belső feszültséget, a markáns színészi gondolatot préseli energikus akciókba. Üti, taszítja sőt harapja (!) lányait a szörnyű indulatú és erejű "önkényúr". Hősi alkat, hősi szenvedéllyel. Hasonló színészi energiával teszi láthatóvá Edmund belső történéseit Gazsó György. A hányaveti, "fickós" tartáson, szándékoltan laza gesztikuláción is átüt az állandó készenlét. A hatalomért, előrejutásért, vagyonért vívott nagy játszmának tétje és feszültsége van. Ezért nem áll meg, ezért zizeg, mozdul, fészkelődik folyton Edmund. Rendkívül expreszszív Mertz Tibor Edgart alakítása. Szerepe - a Bolond Tamás őrült szerepjátéka - módot ad rá, hogy kivételesen gazdag és kifejező, virtuózan megformált
gesztusai térbe rajzolják a figura lényegét. Meggyőző rendezői-színészi olvasat, hogy az idősebb fiú kezdetben nyegle és részvétlen: kihallgatott szavait valóban értelmezheti úgy apja, mintha halálát kívánná az örökös. Meggyőző, mesterien kivitelezett szerepív, ahogy az ellenszenves ficsúrból önpusztító hévvel kitaszított "hajléktalant" lesz, hogy végül megtisztulva, túl megrendülésen és gyászon önnön korlátain átlépő hőssé - harcossá - váljon. Erős színészegyéniségek Lear idősebb lányai: Molnár Erika (Goneril) és Bognár Gyöngyvér (Regan). Izgalmas, ahogyan megfordul kettejük státusa, ahogyan az idősebb Gonerilről kiderül, hogy kevésbé magabiztos és sokkal sebezhetőbb, mint húga. Öklendezve sír, annyira megszenvedi apja átkát. Megalázza, hogy harcolni kényszerül fiatalabb testvérével Glouster szerelméért. A törékeny alkatú Reganból fokozatosan előtör az önzés szörnyetege. Hátborzongató, ahogy a finom női testből érces férfihang szól. Regant megkeményítette a harag és az önutálat. Szerelme leplezetlen, már-már szadisztikus bírvágy. Cordeliát - Vasvári Emesét - viszont egyszerűen nem érteni. Nincs benne szeretet, csak indulat és karcos dühe mindvégig megmarad. Ok nélkül lázadó lenne? Gyöngédségre képtelen nehéz ember? Mintha a színésznő is tanácstalan lenne, hogy kit játsszon valójában. Oswald az udvarnok villámgyors, hajlékony kaméleonember. Kokics Péter jelentéses ruganyos és lágy, mégis dinamikus mozdulatai plasztikusan ábrázolják a figurát. Az színészi gondolatot expresszíven felmutató alakítások kétségtelenül kvalitásosak és intenzívek, azonban a szentendrei kamaraszínházi intimitásban néha túlpörgetettnek, túlfeszítettnek tetszenek. Másféle játékstílusok is megjelennek az előadásban. Kőszegi Ákos a sötét lelkű maffiózó típusfigurájának görcsös pózaiból építi meg a Cornwalt; mandzsettagombját morzsolgatja, ha sandaságra készül, ingujját gyűri, ha mészárolni akar. Albant, a másik királyi sógort, ellenben szinte teljesen eszköztelenül "befelé" játssza el Ádám Tamás, ez a játékmód a kelleténél is jelentéktelenebbnek mutatja a ragadozó nőalakok mellett asszisztáló megcsalt és megvetett férjet. Barkó György klasszikus, nemesen tiszta szövegmondással fogalmazza meg Gloustert. Az öreg gróf ebben a felfogásban egyszólamú, könnyen kiismerhető alak. Barkó György akkor a legjobb, amikor a humánum rezignált felháborodását szólaltatja meg. Színészi alkatból fakadó monokróm tónus jellemzi Ádám Tamás Kent alakítását. Meglehetősen szűk regiszterben, de hitelesen hozza az korszerűtlen értékekhez - tisztesség, hűség - ragaszkodó értelmiségi idejétmúlt attitűdjét. Tóth József személyisége erejével hitelesíti a társadalmi senkiföldjére vetett bölcs Bolond keserű iróniáját. Kevésbé jóindulatú megfogalmazásban, mintha magára hagyta volna rendezője, és így magától, magából fogalmazza színre a fontos figurát. Halála előtt fájdalmas monológban kárhoztatja a Cordeliával és a francia királlyal érkező sereget. A vendégszöveg nem hagy kétséget afelől, hogy korántsem az igazság bajnokai a franciák, hanem gyűlöletes megszállók, akiknek eljövendő rémuralmához csak ürügy az "Angolhonban" birodalomban tort ülő igazságtalanság. Ez a Lear-előadás nem hömpölyög fenségesen, a világszerűség, totalitás érzetét keltve. A radikálisan meghúzott drámában - dramaturg: Kovács Kristóf - machbethi tempóban burjánzik a romlás. Végül a tétova Alban, az egyetlen királyi túlélő felóvakodik a kopár farönkre: nyakába szakadt a hatalom a pusztuló országban. Motyogva győzködi magát, hogy muszáj kormányozni. Ezzel a szöveggel indult az előadás. Letelt egy "ciklus", kezdődik minden előröl. Csak kényszerű választások, vállalhatatlan utak vannak. Lassan diadalmas szónoklattá gyúrja szakadatlan ismételt sorokat, ám a magabiztos kiabálásban ott zeng a kétségbe esett tanácstalanság. Gazdag jelentésű erős zárlat, áthallásos politizáló színházi gesztus. Nagy tehetséggel, elmélyülten és felelősen fontos kérdéseket vetettek fel az alkotók. Kár, hogy a vitathatatlanul kvalitásos társulat produkciója nem érett jelentős előadássá. Az utóbbi idők talán legformátusosabb, leginkább elgondolkodtató nem jó előadása a gyulai Lear. PERÉNYI BALÁZS