• ·
P O D M A N IC Z K Y S Z IL Á R D :
Foci a víz alatt A sörözőbe bejött két angol vagy amerikai, leültek, rendeltek. Az ipa ri rádióban angol vagy amerikai slá ger, lényeg az, hogy értették a dal szöveget. Elgondoltam ezt, hogy ha a világon bárhová beülnék sörözni, m indenütt érteném a dalszöveget. Mindenütt ott lenne a nyelvem, dudorászva. Az egész világon. Bárhol és bárhogyan. Kicsiben volt ez az érzés a régi szpartakiádokon, hogy bárhol ott lehetünk, ha jelen vagyunk. A három falu mindenben össze mérte erejét, de nekünk nem akadt távolugrónk. Éppen arra bicikliz tem, és beintett a tornatanár, hogy menjek oda egy kicsit. Nem marad hatunk csúfan, ugorjak egy távolt, és meg feszünk mentve. Nagyon nem akartam, úgynevezett utcai ruhában. De a szégyen akkor nagy erő volt: kattogott a vastag bőrcipőm a neki futópályán, aztán dobbantás, és a röptém. Tele lett a zsebem ugróho mokkal. Nyertem vagy sem, nem emlékszem, a lényeg: egy ugrással le mostam a készülő szégyent. Sokáig azt hittem, a szégyen előli menekvés nagy erőket mozgat, min denkiben. Például sokáig bíztam ab ban, hogy a magyar foci is veszi ezt a leckét, a játékosok, személyesen. Gon doltam, én valóban fontolóra ven ném, hogy ilyen eredmények mellett focistának tartanám-e magam, vagy hogy hányszor tárnám szét a karomat bocsánatkérőleg, hogy szégyen ide vagy oda, ennyire vagyok képes. Leg feljebb egyszer, gondolom én. És valójában már nem tudom, ho gyan lehet ezt értékelni, a magyar focit mint teljesítményt. Mert nin csen itt, nem működik semmi hős kori mérce, a szégyen is az eredmé nyesség egy formája lett. A magyar fociról mindig egy régi (szpartakiádos) esetem jut eszembe; csak a legvége az igazán jellemző ál lapothasonlat, de ehhez mégis leír nám az előzményt. Nagy esemény volt az nekem, le hettem úgy 16, amikor a falu legjobb csapatába kértek kapusnak, egyelőre egy meccsre, a szpartakiádon. Az ellenfél pályáján játszottunk. A kisebb fűdom bokból összeálló
gyepszőnyeget birkákkal legeltették egymagasra, helyenként apró fekete bogyók, az edző gyerekeivel leugrál tatott vakondtúrások. A pályát kábé egy a három arányban emberfej szé lességű bicikliút szelte ketté, állan dó utat nyitva a kocsma és az öltöző között. A kapukon friss piros-fehér, ferdén csíkos festék, helyenként fel hólyagozva. A kapuk előtt viszont óriási gödrök és mélyedések, jelez ve, itt, a kapuk előtt folyik mindig a legnagyobb csata. A meccs előtti éjszakán, és még délelőtt is óriási eső hullott. A pálya minden részéről a kapu előtti göd rökbe folyt a víz, amelyekben akár térdig is elmerülhetett a játékos, ha akart. Teljesen megszoktam az ilyen és hasonló körülményeket, a lyukas hálót, ezen csak most van mit cso dálkozni (vagy még most se). Jó csapat volt a miénk, de a fölál lásban legelső szempontként szere pelt, hogy a leggyorsabb játékosok ból lett a csatár, a szívósakból és hajtósakból a középpályás, a lassúbb, de megbízhatóbb játékosok pedig a hátvédsort adták. Mondom, nagy esemény volt ez nekem, meg kellett mutatni, hogy van mit megmutatni, még ha a kondíció szerinti fölállás ban a lehető leglustább, ám a leg jobb reflexű helyét foglaltam el. A szpartakiád első fordulójában mindenkit megvertünk - akkor nem én védtem -, most ezen az utolsó meccsen a döntetlen is elég volt a to vábbjutáshoz. Az első félidő végére úgy nézett ki, reményünk se maradt. Bekaptam két gólt, egyet a ficakba (nekicsattantam a kapufának), egyet a lábam közt bombázott be a csatár. Ellenben megfogtam egy viszonylag nagy erejű, sarokra tartó hazagurítást. Azt mondták, az jó volt. De még a talpam is égett a szégyentől a kö ténygól miatt. Azt hittem, a félidő ben lecserélnek, csakhogy addigra a cserekapus (a régi) úgy leitta magát sörrel - egy taknyos véd helyette hogy a második félidőre maximum lyukat tömhettünk vele a pályán. A második félidőre úgy mentem ki a téli, bundás kesztyűmben könyékig izzadva, úgy fölhúztam magam idegileg, hogy most már mutatnom
kell valamit, mintha bokszmeccsre mennék. Mert szerintem mind a két gólban benne voltam, elvégre én kaptam. Iksz, legalább iksz, ez járt a fejem ben, több gólt nem kapni, és akkor iksz lesz. Az ellenfél teljesen elfá radt, lem erevedett a szünetben, mintha részükről ennyi lenne. A má sodik félidő első tíz percében feljöt tünk, rúgtunk két gólt. Hogy milyet, már nem emlékszem, de nagyon ka csintgatott rám mindenki, gondol tam, azt gondolják, kicsi, ikszelünk mi kapus nélkül is. A második félidőben szinte semmi dolgom nem akadt, kivéve: egy szög ieméi aláfutottam. Néha kimentem a tizenhatosig, ahogy a tévében lát tam a kapusoktól, aztán meg rohan tam vissza a gólvonalra. Volt időm gondolkozni, bőven. Többet nem védek nagypályán, ezt találtam ki. A kis kézilabdakapu még jöhet, de nagypályán, soha. Már az utolsó percekben tartot tunk, biztosnak látszott az iksz, az el lenfél se törte magát, amikor a félpá lyán egy kontrából megindult a csa tár. Két hátvéd között elgurította a szétázott, súlyos labdát, aztán lefutot ta őket, már a félpálya felétől csak ve lem állt szemben. Vártam egy dara big, hátha utoléri valaki. De senki. Nagyon későn futottam ki, nagyon későn, és kerülgettem is a kapu előt ti, vízzel teli gödröket. A csatár lendü letből elhúzta mellettem a labdát, de még annyit láttam, hogy nem viszi to vább, az elhúzás utáni mozdulattal már lövésre készül. Mindezt, persze, villanásszerűen. Eldobtam magam hátra, kapustól talán még soha nem látott mozdulattal. Éreztem, hogy a nagy erejű vizes labda jól mellbe vág, hirtelen azt gondoltam, ez a csatár lá ba, és most agyonrúg. De fölkaptam a karjaimat, egyelőre nem tudva, hogy a labdát, a lábát, vagy csak a mellbelövést fogom. Ezt csak később tudtam meg, mert ahogy hátradob tam magam, pont bele egy vizes gö dörbe, gyorsan elmerültem, hirtelen megszűnt a zsivaj, kongó csend fo gott körül a víz alatt, a sáros víz ízére emlékszem, ahogy marta a szemem, de nem mozdultam még egy darabig, szinte élveztem, hogy megszűnt a mérkőzés, nekem iksszel lett vége, le begve feküdtem a fölkavart pocsolyá ban, mint egy egyes rajtszámú vízi hulla. A többiek meg lassan fölém gyűlve nézték, ahogy a mérkőzés lefú jásáig a mellkasomhoz szorítok min dent a vízben: a bődületes lövés ere jét, a csatár lábát meg a labdát. ·
V A R R O D A N IE L :
ha szívemen a félelem „a védelem a v éd elem /a szívemen a félelem ” (K nézyjenő) ez van jenő mi volna más hiába volt a szurkolás egy árva kontra passzra tett megint kikaptunk basszameg román-magyar magyar-szlovák hogyan tovább hogyan tovább s a sok csatár a sok csatár a szívemen a borzadály ó ja j ajózsijaj a pisti hogy mit hagyott a béla is ki s egy percre rá saját kapunk előtt a vész hogy gólt kapunk a rettegés e régi zsemle vajas felével hull ölembe király gabi király gabi hiába is kiáltani mert ja j ki gondol énvelem ha szívemen a félelem ki látja sajgó telkemet a sóhajom ki hallja meg ja j mért nem lettem sportriporter
élet
És|·
IRODALOM
kit hallanak ha gólt rikolt el kinek egy nemzet csügg szaván ha verset is szaval talán szebb volna sóhajtozni könnyebb egy nép szemébe csalna könnyet s egy nép ringatná szíván a rímeim a rimám de lásd jenéi a sors kemény (nincsen remény nincsen remény) én nézem bár a meccseket kommentátor sosem leszek s habár a csend vizéből innál te sem leszel poéta immár mert lásd jenő a múzsa vak s eszembe ju t hogy láttalak a száztizenkettes buszon jenő ősz voltál ősz bizony már megcsapott egy őszi szellet s a magyarfutball sírja mellett hol eddig oly vígan toroztál lassan felvált egy új korosztály
28
a szívük már nem úgy dobol a futball nem menny és pokol nem ősi dráma már nekik legtöbbször meg se verselik emészt e mondd a harag ó hogy nem rímel a faragó s a hajdú bé a hajdú bé riadt szived Joljajdul-é hogy hová lett a kéj a kín hová a futballból a rím hová a vers hová a líra a lét gyepén e lenge bíra jenő elébed térdelek saját rímeddel kérdelek ha szíveden a félelem mi óv miféle védelem nem a metrum e szaladó team a félelemből fakadó rím nem e megtartó vastraverz a vers jenő csupán a vers ?
K IS S O T T Ó :
H o n n a n k e z d jü k ? A bukaresti román-magyar más napján két szomszéd gyerek megy le az ablakom alá, játszani akar nak, viszik a labdát is. Kis vita van, hogy ki legyen a románok, egyik se akar. A kisebbik határozott, ő lesz a mieink, és kész. A nagyob bik úgy érvel, hogy akkor vesztesz, mert ezek mindig vesztenek. Nem baj, mondja a kicsi, akkor is ő a magyarok. A jelenet néhány nap múlva, a győri magyar-szlovák után isméüődik meg, a kisebb gyerek most se enged, pedig a másiknak bőven vannak érvei. Leteszik a pólókat egymástól vagy harminc méterre, azt kell eltalálni, akkor gól. - H onnan kezdjük? Középről vagy innen? - kérdezi a kicsi, ami kor megkapja az elsőt. De a választ nem várja meg, fondorlatos táma dásba kezd. „Gyertek fel, kész a vacsora!” Az anyjuk derékig kint lóg a harmadik
emelet egyik ablakában. Nem figyel nek rájátszanak tovább. Öt perc múlva megint kiszól: - Mars felfelé, mert kihűl az étel! - Ne kiabálj, anya, az idősebbek ilyenkor már pihennek! - így a ki sebb gyerek. Később, látom, az anyjuk vjas ke nyeret hoz le zöldpaprikával, szü net, mondja nekik. Szünet, ismétli a kicsi, és elveszi az egyik kenyeret, odaadja a bátyjának, aztán a sajátját is elkéri. De nem állnak le, folytat ják a játékot és úgy esznek. - Tudod, anya, soha nem szabad feladni - szól oda a kisebbik egy sprint után, aztán így érvel: - Mind járt kiegyenlítek. Már csak három null. Jön az apjuk, dicséri a nagyobbat, biztatja a kicsit, de az megkapja a negyediket is. - Innen kezdjük újra, apa? - kér dezi, és középre viszi a labdát. - Innen, fiam - feleli a férfi. - Jól mondod.
P E E R K R IS Z T IÁ N :
Fejétől a hal ,Λ férfiizzadságnak olyan szaga van, m in t a m acsk ap isin ek .” mondta minap egy nőismerősöm, és én nem tudtam, sírjak vagy ne vessek, a ráismerés vagy a kimondás öröme volt ebben a mondatban m ert volt benne - az öröm ; kár szétválasztani. Sikoljak fölötte el! Nem értem , m ért olyan nagy bűn: szagot árasztani - olyan tola kodó, szégyenletes és jóleső. De differenciáljunk: a fingás bocsána tos, női szemmel —amennyire én látom - jobb, mint az alkoholszag. Bocsánatos, mert egyszeri - elve gyül, eliramlik -, és ha ismétlődik, az már inkább komikusnak számít; bűn, m ert jobb bevallani még ha semmi hangja sincs. Igaz, alkohol szag ellen ott van a mentolos cu korka, más néven: önbecsapás. Tudja, aki tud általánosítani: a pom pás smink többnyire randa bőrt takar. Volt szerelmem pofátla nul b elen é zett a jegyzeteim be, hogy közölje: nem úgy van az - az alkoholt kiizzadjuk, ami a vérünk ben van, az elől nincs menekvés, árulókká lesznek a pórusok. A há nyásszagról most inkább ne beszél jünk, mert ha csak rágondolok, el hányom magam. Az izzadságszag rákfenéje, hogy csak a másét érezzük. Nincs viszo nyítási alap, saját szagunk nem megy ingerszámba. Siralmas lát vány az önazonosságát vesztett, sa já t hónaljába tem etkező em beri arc, például buszon, kapaszkodás nak álcázva a szimatolást. Legtöbb ször nem is szólnak („de szóljatok! akkor is, ha lecsúszott a sliccem, fi ka lóg ki az orromból!”), vagy ha szólnak, viccesen. Van ebben vala mi cinkosság. Jó dolognak is lehet rossz szaga, hogy csak két példát mondjak: a szex és a tenger gyü mölcsei - aztán megszokjuk, meg szeretjük, meg se tudunk lenni nélküle. Ételek esetében is bonyo lult viszonyban van egymással a gusztustalan és a finom. Szex-sza gon persze azt a szagot értem , am it akkor érzünk, m ikor belé pünk egy szellőzetlen szobába, ahol kapkodva öltözik két felnőtt
ember, mondjuk a szüléink, nem azt, amit én termelek vagy rámkenődik szex közben; viszont a kagy lónak igenis legyen kagylószaga, csak enni lehetne úgy, hogy az ujjainkba ne ivódna bele ez a szag. Van a lábszag, van a szájszag, és közte: az ember. Léteznék fokoza tok, extrém esetek, és persze élnek láb nélkül emberek, de hogy egy em beri lábnak egyáltalán ne le gyen lábszaga, azt nem hiszem el. Lábszaga még egynémely sajtnak is van. Kell, hogy legyen. A szájszag esetében még éleseb ben vethető föl a többség felelőssé gének kérdése: az a csendes beletö rődés, amellyel eltűrjük, hogy szin te bántó közelségből beszéljenek az arcunkba bele, leheljék ránk a kénköves poklot, az okozza, hogy nem tudhatjuk: van-e a gesztusban tudatosság, támadó szándék, avagy nem is tud szagáról a gazda. Nem szólunk neki. Ha valakit igazán sze ret az ember, annak szereti reggeli szájszagát, de szeretheti annak is, akit reggel már nem szeret. Húgy- és szarszag az én világom ban (a vécé más világ) kétféle mó don van jelen: egy légtérben utaz ni egy hómlesszel; és szarba lépni. Ja, és a vidéki kiruccanások állan dó kísérője, a trágyaszag. Napszáll takor, lehúzott ablakkal, átutazó ban: üdítő őserő. Amúgy dögletes bűz, de mégsem annyira émelyítő, mint az emberé. A jó ember nem ül el, ha mellé telepszik egy olyan szatyros, én jó em b er vagyok. Azért néha elülök. Delíriumközeli állapotban visszatérő párám: társa ságban, visszatarthatatlanul a nad rágomba ürítkezem, és észre sem veszem, csak utólag, mások reak cióiból. A hómleszek vajon érzik a saját szagukat? És más hóm leszekét? N em rég h allo tta m egy kedves hallgatót a rádióban: „erő szakkal kellene megfürdetni eze k et” - hetekbe telne, m ire újra m egtalálnák a helyüket. M ellet tem. Visszatérve arra a bizonyos parára: ugye, milyen jó lehet, ha ilyenkor kiderül: valaki szarba lé pett, pláne ha más.
1999. JÚNIUS 18.