Instant download Lean game development : apply lean frameworks to the process of game development 1s
Lean Game Development : Apply Lean Frameworks to the Process of Game Development 1st Edition Julia Naomi Rosenfield
Boeira
(Auth.)
Visit to download the full and correct content document: https://textbookfull.com/product/lean-game-development-apply-lean-frameworks-to-th e-process-of-game-development-1st-edition-julia-naomi-rosenfield-boeira-auth/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant download maybe you interests ...
Learn Unity for Android Game Development: A Guide to Game Design, Development, and Marketing 1st Edition
This work is subject to copyright. All rights are reserved by the Publisher, whether the whole or part of the material is concerned, specifically the rights of translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction on microfilms or in any other physical way, and transmission or information storage and retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology now known or hereafter developed.
Trademarked names, logos, and images may appear in this book. Rather than use a trademark symbol with every occurrence of a trademarked name, logo, or image we use the names, logos, and images only in an editorial fashion and to the benefit of the trademark owner, with no intention of infringement of the trademark.
The use in this publication of trade names, trademarks, service marks, and similar terms, even if they are not identified as such, is not to be taken as an expression of opinion as to whether or not they are subject to proprietary rights.
While the advice and information in this book are believed to be true and accurate at the date of publication, neither the authors nor the editors nor the publisher can accept any legal responsibility for any errors or omissions that may be made. The publisher makes no warranty, express or implied, with respect to the material contained herein.
Cover image designed by Freepik
Managing Director: Welmoed Spahr
Editorial Director: Todd Green
Acquisitions Editor: Louise Corrigan
Development Editor: James Markham
Coordinating Editor: Nancy Chen
Copy Editor: Kim Wimpsett
Compositor: SPi Global
Indexer: SPi Global Artist: SPi Global
Distributed to the book trade worldwide by Springer Science+Business Media New York, 233 Spring Street, 6th Floor, New York, NY 10013. Phone 1-800-SPRINGER, fax (201) 348-4505, e-mail orders-ny@springer-sbm.com, or visit www.springeronline.com. Apress Media, LLC is a California LLC and the sole member (owner) is Springer Science + Business Media Finance Inc (SSBM Finance Inc). SSBM Finance Inc is a Delaware corporation.
For information on translations, please e-mail rights@apress.com, or visit www.apress.com/ rights-permissions.
Apress titles may be purchased in bulk for academic, corporate, or promotional use. eBook versions and licenses are also available for most titles. For more information, reference our Print and eBook Bulk Sales web page at www.apress.com/bulk-sales.
Any source code or other supplementary material referenced by the author in this book is available to readers on GitHub via the book’s product page, located at www.apress.com/9781484232156. For more detailed information, please visit www.apress.com/source-code.
Printed on acid-free paper
About the Author
Julia Naomi Rosenfield Boeira is a software developer at ThoughtWorks and leads VR and AR innovation at its Porto Alegre office in Brazil. She has worked on a series of games and has experience with the Unity, Unreal, Cry, and Panda3D engines, as well as a bunch of other gaming frameworks. She has published articles about AI development and lean game development and is a frequent committer to GitHub.
Acknowledgments
First, I would like to thank my family for always being by my side supporting me. Thanks to Diego and Kinjo, and thanks to the little happy cheerful ones: Fluffy, Ffonxio, Dodonxio, Maluconxio, and Highlander. Furthermore, I must thank Ada Lovelace and Alan Turing for being such great minds at the beginning of computer science.
I also must thank my dad for buying my first C++ book so I would shut up and for all the text revisions that he has made in my life. Thanks to my mother for all the incentives in education. Also, thanks to Microsoft, Nintendo, Sony, and Sega for giving me hundreds of thousands of hours of video game entertainment.
I have to thank the Federal University of Rio Grande do Sul (UFRGS), especially professors Vania and Luís Alberto, for always giving me space to explore my creativity, even though it sometimes went to unimaginable places. Thanks to the professors at PUCRS’s specialization course in digital game development for helping me to develop my knowledge of games. Thanks to everyone at ThoughtWorks, especially to Rodolfo and Marcelo, who carried out the game development efforts with me. Thanks to all the people from ThoughtWorks who helped me; the list is long, but I will mention the six most important: Aneliz, Enzo (who I shared many speeches on CI, CD, and TDD, and many hours of fun), Renata, Otávio, Ana Daros, and Braga. A special thanks to Paulo Caroli for saying to me that the topic of lean game development should be much more than a 25-minute speech and for providing the material on the Internet so people could check it out.
Of course, to Louise, Nancy, Jim, and Apress for believing in lean game development. A special mention goes to Vivian, Bianca, and Casa do Código for the Portuguese version and for helping me with the book.
Foreword
Have you ever noticed how happy kids are when they are playing?
Hopscotch, hide-and-seek, pat-a-cake, tag, Minecraft, Halo, etc. And as some people get older, they cannot stop playing (and having fun) their whole lives! Those are the types of people who work creating games. Don’t get jealous—this is the industry of game development.
But you already know this. You have this magnificent book on your hands because you admire software and games. You want to continue playing, having fun, collaborating, creating, and making games evolve.
Well, Julia is just like you. She also likes and works with game development, but she is aiming for more. She wants to improve the lives of those who build these games. To do that, she wants to hone the effectiveness and efficiency in the creative processes of game development. Julia has explored a mix of practices and techniques (lean, agile, design thinking, lean UX, and lean startup, among others) and has gotten some excellent results.
People who have gotten the opportunity to work with her have said, “Wow, this way of working is amazing!” Many others—those who heard about Julia kicking ass but haven’t had the opportunity to work directly with her—have asked her for references about this new way of building games.
Julia answered their requests with this book. In it, she has written, simply and effectively, about how she leads game development. In short, she explains how to start with a collaborative workshop to decide on the game’s direction, deliver a minimum viable game (MVG) frequently, develop while being driven by tests, and integrate the code continuously.
foreword
In this excellent book, Julia shares all the phases of how she created Super Jujuba Sisters, a 2D platform game, from its conception to its MVG incremental deliveries.
Enjoy and have fun learning. Good reading!
Paulo Caroli
Introduction
The game industry has been resistant to agile methods, but a great deal of this resistance comes from frustrated attempts to implement some of the tools proposed by agile methods. I believe that agile methods and tools should never overlap the propositions from the Agile Manifesto (http://agilemanifesto.org/).
• Individuals and interactions over processes and tools
• Working software over comprehensive documentation
• Customer collaboration over contract negotiation
• Responding to change over following a plan
Rarely have I seen a place where individuals and interactions are superior to processes and tools. In fact, every time I hear game developers talking about their frustrated attempts with agile methods, I hear them talking about how they used the processes and the tools in an inflexible way, which is unfortunate.
Furthermore, I believe test-driven development was born from the second principle (“Working software over comprehensive documentation”) since, in my opinion, extensive tests can be translated as documentation, in addition to helping the working software. I think that in the game world, client collaboration is an essential stage of development since the software is made especially for entertainment. Another important aspect is that the market is constantly changing, as does life, so it’s important to adapt to the current needs.
Riot Games is a great example of what game development should be because the game company has already moved past agile in many aspects.
InTroduCTIon
It is in a lean stage of development. Check out more information about Riot Games on its engineering blog (http://engineering.riotgames.com).
Here are a few more interesting links about agile game development:
• Video Games: Agile Development, Say No to Rage: https://www.youtube.com/watch?v=Y3BBm3k4YMI& feature=youtu.be;
• Common Mistakes in Agile Scrum Game Dev, Arch Creatives: https://www.youtube.com/watch?v= epWidgZ259M&feature=youtu.be
• WGDS13: Emil Harmsen: Agile Game Development, WGDSummit: https://www.youtube.com/watch?v= OSjytjjFYsE&feature=youtu.be
This book is primarily for game development teams in various types of companies. These are people who, in a certain way, have faced the challenges presented in this book.
Perhaps the most important of all, this book is focused on indie and small game development companies. Obviously, large enterprises can also use the presented methodologies; however, larger companies have many more adaptation issues and usually need external help to identify their weak and strong points and where things are working fine or not.
I also understand that others interested in game development will have a good starting point to begin game development using the strategies presented in this book. However, the principles can be applied to any work environment, whether software development, artistic, or government.
I hope this book brings you many hours of entertainment and lots of knowledge. There’s no need to know how to program to read the book, and every stage involving programming is focused on tests to help game programmers. Furthermore, artists and designers can use the book to develop their development techniques when working with game teams.
Last but not least, business analysts and project managers (the people with the most interest in guaranteeing that the present methodologies work and the people responsible for pushing people out of their comfort zones) are the main target audience of this book.
CHAPTER 1 Introduction
This book’s goal is to present a new way of developing games to teams with little, or no, experience in agile or lean methodologies.
Note The word lean derives from the Toyota Production System, which has a systematic method for waste minimization without sacrificing productivity.
If you have some experience with game development, now is the time to put it aside. It’s time to forget everything you know and, with an open mind, learn something new. The goal of this book is to provide you with a game production model that prevents waste, reduces bugs, and offers continuous reviews; the book even offers a sequence of steps to eliminate unnecessary tasks. When I developed this methodology, I was thinking of small game companies, but it can be used in enterprises as well.
Why Lean Game Development, Not Agile Game Development?
Lean is something beyond agile. In fact, many game companies have been unsuccessful while trying to use agile methodologies. In addition, sometimes companies confuse agile with scrums, thinking of scrums as the only available agile tool.
J. N. Rosenfield Boeira, Lean Game Development, https://doi.org/10.1007/978-1-4842-3216-3_1
ChaPTer 1 InTroduCTIon
The same happens with extreme programming (XP), and this confusion can have disastrous results. In fact, it’s common to see companies adopting scrums but not adopting the basic principles of agile, which overloads the development teams.
Lean game development can meet all the needs of the game industry, but there are certain game-related aspects to take into account. For instance, game production is never 100 percent efficient since you can’t predict every possible problem, and it is far more difficult to find the “minimum” in a minimum viable product (MVP) in game development than in other industries. If you set fixed deadlines, the best you can expect is to get very close to them because unexpected problems will continue to happen, even after the deadlines. It’s necessary to behave organically regarding changes, building in the ability to adapt to the environment.
Lean game development offers a methodological alternative to game development that can help you to eliminate waste, get results as fast as possible, strengthen and empower teamwork, and allow you to have a better view of the whole work. How do you improve this visualization of the work? Kanban (which literally means a visualization card) is a classic tool that lean development teams use.
That said, it’s important to emphasize that in no way are lean, scrum, XP, or kanban exclusive. They can be used together, allowing the best features of each one to be used.
How Do Lean and Agile Relate to the Game World?
Lean game development is, above all, strongly inspired by agile and can take advantage of agile’s tools to develop software. Therefore, let’s look at the Agile Manifesto and interpret it to represent the vision of games. For such, I suggest the following point of view for games:
• Individuals and interactions over processes and tools
• Games running over comprehensive documentation
• Audience collaboration over sales
• Spontaneous development over following a strict plan
Games and Software Relate Much More Deeply
To successfully understand lean game development, you should first understand that digital games are also software and that software can be seen as a cooperative game of innovation and communication. Games are not only for children; games are used to describe everything from romantic experiences to advanced military strategies, but they can also be used as another form of software development.
GAMES FOR MILITARY STRATEGIES
The Blitzkrieg board game was used for a long time to help train army officers. The game is set in World War II, in which two armies confront each other: Great Blue and Big red. There are five countries, but the alliances are not built strictly and can vary depending upon how the game is played.
The game has three modes: simple, advanced, and tournament. one of the most interesting aspects is that advanced mode offers many combat units, such as infantry, artillery, armored, assault, shots, bombing, etc.
unfortunately, the game is usually hard to find, maybe because it’s old.
Figure 1-1 shows the (gigantic) board of the game with the different colored pieces.
When someone proposes to play a game, hundreds of alternatives come to mind: tic-tac-toe, checkers, chess, poker, 21, hide-and-seek, ping-pong, and so on. But usually games fall into certain categories (or several) that help players to realize how they are played and what the goals are.
• Zero-sum: These are games in which each user plays on an opposite side, and if one side wins, the other loses. examples include checkers and tic-tac-toe.
• Non-zero-sum: These are games with multiple winners and multiple losers. examples include poker and hide-and-seek.
• Positional: These are games where the overall state of the game can be determined by looking at the board. examples include chess and tic-tac-toe.
• Competitive: all the previously mentioned games are competitive, in which there’s a clear notion of winning and losing.
• Cooperative: In these games, people play together to win, or until they find it necessary.
• Finite: These are games that have an end.
• Infinite: These are games where the primarily intention is to keep playing. In other words, the goal is to remain in the game.
What Kind of Game Is Software Development?
Many people see software development as a positional game, with a cycle of small victories and a clear goal. But a software game is much more than positions on a board and much more than a game that your team has to win.
1 InTroduCTIon
Software development is a cooperative game, in which all pieces must help each other in order to reach each one of the goals. Think of a survival game, in which each member of the team has a specific and unique skill that is useful to the group’s survival. The software development process is similar to the concept of a cooperative game. There should be no leader; instead, a group of people unite to make the best decisions and divide tasks the best way possible to survive (win).
Where Did We Go Wrong?
Unfortunately, over time, people got the idea that stricter and heavier methodologies, with more control and more artifacts, would be “safer” for a project’s development. However, no one likes to play games with hundreds of rules that need to be remembered every minute in order for the player to perform correctly.
The best games are those that can be played in a relaxed way so that if a rule is broken, there won’t be big consequences for the result. Furthermore, games that allow the player to be creative and imaginative tend to provide much more cooperation. You just have to observe kids playing board games to realize this.
Taking this into consideration, why not apply this to software development? Let’s look at an example of the negative effect that rigidity and heaviness could have on the classic board game Monopoly. Imagine that, besides the players, you have a person solely responsible for administering the bank, one for administrating the real estate, another one for administrating the real estate bank, one for administrating your life (chance cards), one police officer for administrating prisons and the flow of characters, another one to roll the dice, and so on.
This type of model is the software development model used in most companies: it’s highly hierarchical, it has several types of control over individuals, it has strict rules, it’s difficult to play, and it’s aimed
at exploring others. How can this model be superior to a relaxed, fun, creative, and cooperative model? A game’s manifesto, the framework, and the methodology should not be applied in a rigid and immutable way. After all, a game must be fun.
Probably, this presumption that heavier methodologies are safer comes from the assumption that project managers can’t look at the code and evaluate the degree of development, the status, and the project situation. Adding weight and rigidity to the model won’t make the fear and insecurity regarding the project better, however. In fact, the consequence will be making your team delay their work and miss the deadline.
To achieve satisfactory results, always keep in mind that developing software is a team game, in which the project manager is not superior to anyone else. Remember, there are ways to document while the code is being written, and there are ways of visualizing the software development without increasing the pressure on the team.
The following are some prejudices of the game industry regarding the agile methodology:
• Test automation in games is much more complex than in other software industries.
• The visual cannot be tested automatically.
• Hiring children to test the game is cheap.
• The current business model in the sector is based on prompt games.
• “I don’t like scrum,” because scrum was the answer to agile methodologies.
• The sequences of games are not iterations.
• Art cannot be iterated, and games are art.
• Games are developed so the users play longer, not save time.
• Games are not testable.
• From production’s point of view, continuous delivery is not attractive to games.
Thus, it’s important to understand the basics of lean and remind yourself that software development is a cooperative and fun game, in which all pieces are important. It’s a game that always produces more knowledge. Ideally, it must be managed organically and with low hierarchy to prevent waste (of human potential, of time, of excessive documentation, of conflicts, of stress, etc.).
This book will cover several aspects of lean development, such as the basic aspects, the inception, and MVPs, and will apply them to games. You will also learn how to use test-driven development, how to use continuous integration in games, and how to generate hypotheses. Lastly, you will look at how design and build are different and learn more about tests, measurement and analysis, and the generation of ideas.
Summary
In this chapter, I talked about the relationship of lean and agile in the game development world. Also, I discussed the deeper relationship that games and software have, including how software development can be seen as a game. ChaPTer 1 InTroduCTIon
CHAPTER 2
First Steps with Lean
This chapter explains lean in a deeper sense and how it relates to game development. Also, it presents a visualization of the lean game development cycle. Finally, it introduces some places where lean game development can take advantage of agile methodologies.
Seven Key Principles of Lean
When starting to talk about lean in more detail, it’s important to cover the seven key principles of lean.
• Eliminate waste: This includes avoiding the following: producing disorderly and unnecessary inventory and requirements, giving excessive importance to defects, processing unnecessary information, and creating long waiting times. To reach those goals, avoid unnecessary code and features. Another important consideration is to not start more activities than can be completed.
From a business point of view, it’s necessary to elaborate on the requirements so they are easily comprehended and to avoid changing them constantly. Especially, avoid bureaucracy. A usual problem is that inefficient communication can lead to a lack of comprehension regarding the job to be
J. N. Rosenfield Boeira, Lean Game Development, https://doi.org/10.1007/978-1-4842-3216-3_2
Chapter 2 First steps with Lean
done. From a developer’s point of view, it’s important to be careful to not let the job be incomplete or end up with defects and quality issues in the finished code. But maybe the most important thing is to prevent unnecessary changes in the job tasks.
• Build with quality: Quality problems lead to waste; in addition, it’s a waste to test something more than once. To avoid quality problems, you can use pair programming and test-driven development. Both are fundamental tools, and both will be described in the coming chapters of this book.
• Generate knowledge: Generate knowledge while you’re working so that the whole team can follow the software development process and have the technical ability to deal with problems. A usual way to generate knowledge is through pair programming. Wikis, dev huddles, and docs are other tools to share knowledge.
• Postpone commitment: Complex solutions should not be treated rashly, and irreversible decisions should not be made hastily.
• Deliver fast: It’s common for people to spend a lot of time thinking of requirements that may or may not come up. It also happens often that they get mentally blocked or start thinking of solutions with excessive engineering. You can avoid this problem by gathering the right people, keeping things simple, and using teamwork.
Chapter 2 First steps with Lean
• Respect people: The workplace should be pleasant, so never forget to be courteous with people. No matter what your position is within the company, you must always seek for equity between roles.
• Optimize the whole: This principle seems simple and intuitive, but it’s usually not taken into account. It’s important to identify fails, propose solutions to them, and look for feedback. A whole is not made solely by its parts but by people interacting.
While using the methodologies described next, it’s always important to keep lean principles in mind.
Lean Inception
An interesting stage of software development in the lean methodology is the lean inception. Briefly, the inception is a workshop, done typically in a week, with many activities of alignment and goal setting. The product evolution ends up being represented by a sequence of minimum viable products (MVPs) and their features.
The main goal is to define the scope of what is being created so that the team has a clear view of the path to be followed, usually through the MVP canvas. The MVP canvas will be explained in more detail in later chapters, but you can find a brief definition in the “MVP Canvas” sidebar.
Chapter 2 First steps with Lean
MVP CANVAS
the MVp canvas gathers elements from design thinking, lean startup, and business directives. it’s a template to validate new ideas and question the existing ones. it’s divided into seven branches.
MVP vision : what product vision must this MVp deliver?
Metrics for hypothesis validation : how do you measure the results of this MVp? and from the business point of view?
Outcome statement: what knowledge are you seeking with this MVp?
Features : what do you intend to build with this MVp? which actions can be taken in order to simplify the MVp?
Personas and platforms : For whom is this MVp?
Journeys : which user journeys will be improved in this MVp?
Cost and schedule : what is going to be the cost and the schedule for this MVp?
read more at www.caroli.org/.
How Does This Apply to Games?
The main tasks of the lean inception are to come up with the game features, its basic game design, and the tools to be used. In short, there’s a whole series of possible applications of the inception. It’s also important to get the whole team engaged to increase motivation and build empowerment within the group.
Chapter 2 First steps with Lean
Lean PMO
The project management office (PMO) is a group of people (or an individual) responsible for keeping an integrated vision of the strategic plan throughout the whole product development, including the deadlines and the costs. These people are responsible for gathering the company’s portfolio to guide, plan, and organize the activities of the projects in the best way possible.
A lean PMO manages the game development and organizes and keeps track of requests and MVPs. The PMO does this by considering the body of work, without losing itself in agile technical details, like with what can happen with extreme programming (XP), scrum, and kanban.
The PMO’s main role is to guarantee the continuous delivery of the game. It needs to be aware of the whole and not the details and periodically monitor the product development.
How Does a Lean PMO Apply to Games?
To talk about continuous delivery when the game is not even on the market yet seems presumptuous, but continuous delivery doesn’t have to be necessarily for a player. The idea behind this is to manage the development steps in such a way that the product keeps evolving.
Lean DevOps
The function of DevOps is to connect the practices of DevOps to the lean MVP perspective (which will be explained in the next chapter). DevOps refers to the practices that the team uses while creating the product. DevOps doesn’t have to be executed by one single person; it can be used by a group of people, by different people in different moments, and in different practical activities. It includes working with features and the user stories.
Another random document with no related content on Scribd:
The Project Gutenberg eBook of Fagy
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.
Title: Fagy Elbeszélések
Author: Tamás Kóbor
Release date: January 3, 2024 [eBook #72603]
Language: Hungarian
Original publication: Budapest: Athenaeum, 1895
Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library *** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FAGY ***
AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA.
KÓBOR TAMÁS FAGY.
ELBESZÉLÉSEK.
BUDAPEST.
AZ ATHENAEUM R. TÁRSULAT KIADÁSA. 1895.
Budapest, 1894. Az Athenaeum r. t. könyvnyomdája.
Fázott az Északi sark. Annyi ezer meg ezer esztendő után tudatára ébredt rideg egyedülvalóságának, puszta, fagyos mivoltának. Unatkozott. Egyszer, mikor kigyulladt körülötte pompázó, hideg szineiben az észak-sarki fény, mintha tündérmese hullott volna a lelkébe, mintha ősidőkből álom emléke kisértene, egy világot látott maga előtt, tele fénynyel, melegséggel. Kék, meleg vizek csobogása, sűrű erdők lassú zúgása, madárdalolás, virágvirulás… És kimondhatatlan, fájó vágya támadt szemébe nézni egyszer ennek a szines, hangos tündérvilágnak, fölmelegedni derült égaljában és feledni egy pillanatra azokat a komor gondolatokat, melyeket jeges otthonában szőtt.
Arra délre! Onnan jönnek néha langy fuvallatok, melyek megdermednek, mihelyest jégszféráját elérik. Arra délre! Ha valahol, úgy ottan zöld a föld, folyós a viz. Ott dalol a madár, ott virul a rózsa, az a csodálatos virág, melynek illata még az ősidők álmából is feléje illatozik.
Elindult. Rengett, ropogott a jégtenger, dübörögve omlottak össze a jégóriások. Ment, ment ezer esztendőn keresztül s nem érte el a meleg vizek tájékát. Amerre csak látott, minden fehér volt, mint otthon. Pedig már jó messzire jár. Feneketlen mélységeken, felhőbe hasító hegyeken gázolt keresztül. Mindenütt jég, hó.
Ment tovább. Miközben kereste az új világot, az utána való vágy egész az őrülésig fokozódott benne. Dühvel kergette álmát, kereste a virágot, mindhiába. Peregtek, peregtek az évek, a századok, az ezredek, rengeteg messze utat tett már meg, olykor-olykor elfogta őt a csüggedés. Egyszer pedig, amint mélyen elbúsúlva rovogatta jégtorlaszos útját, a távolban meglátta – saját magát.
Csüggedten, roskatagon közelgett feléje az a havas alak s egy bömbölő hang szólt feléje:
– Ki vagy?
– Ki vagy? – kérdezte viszont ő is.
– A Déli sark.
– Az Északi sark. Elindultam keresni azt a világot, hol meleg a levegő és ahol rózsa terem.
– Én is – válaszolt a Déli sark. – Találtál?
– Mindenütt havat, jeget, úgy mint otthon. Mi van arra felé, ahonnan te jösz?
– Hó, jég. Minden fehér, minden hideg.
Elhallgattak. Az Északi sark mélyen elgondolkodott, aztán nagyot sóhajtott.
– Azt hiszem, csak álom, mese az a meleg világ.
– Mese – ismételte a Déli sark. – Amerre én jártam, nem találtam egyetlen rózsát sem.
– Jőjj ide, édes lányom, fontos beszédem van veled.
Az édes anyja szavára mindig hajlott. Az édes anyja volt az egyetlen, aki mindent meg tudott neki mondani.
És Mara az ő szokott erőszakos mozdulatával fölpattant a divánról, melyen elterült és odakuporodott az édes anyja mellé, az alacsony zsámolyra.
Nagy fekete szemei odatapadtak az ősz asszony ajkaira és lesték a szavakat. Halk, suttogó hangon beszélt az, Marán kivül senkisem értette volna meg.
– Nagyon, nagyon jó hírt mondok neked, aranyos kis lányom. Olyat, amely nagyon, de nagyon boldoggá fog tenni.
Mara felszökött ültéből, szenvedélyesen két tenyere közé szorította anyja arczát, aztán visszaszökött, egy pillanatig rábámult égő, ragyogó tekintettel, majd megint leült a zsámolyra, s mintha két gyémántszög volnának, úgy néztek szemei, ragyogással, mozdulatlanul.
– Úgy van, édes lányom. Nemsokára szép ruhát fogsz kapni, olyan szépet, amilyen még sohasem volt. Fehér selyemben leszel tetőtől talpig, hosszú, suhogó uszálylyal. Mélyen ki lesz vágva, az ujjai könyökön felül érnek csak, drága, nehéz csipkékkel beszegélyezve. S kapsz a nyakadra valódi, fehér gyöngysort és a hajadba valódi fehér gyémántéket és egy koszorút és hosszú fehér fátyolt. Aztán egy virágbokrétát, csupa fehér virágból, fehér kaméliából. Fehérben leszel tetőtől talpig.
Mara megigézve hallgatta végig. Szemeiben egyre változott a tűz, úgy látszott belőlük, hogy halluczinácziója van. Hogy amint az édes anyja sorban leirja neki új ruháját, úgy sorban elképzeli magát benne, először fehér selyemben, aztán uszályosan, aztán nyílt mellel, aztán a gyöngysor, a gyémánt, a koszorú, a fátyol, a virágbokréta…
Aztán tapsolt és nagyot sikoltott, felugrott, körültánczolta a szobát, megállt a tükör előtt és nézte magát, gyönyörködve, boldogan. Majd sirva fakadt és kapkodva, szaggatott, vergődő hangokat hallatva, nyakába borult az édes anyjának és csókolta.
– Mikor? Mikor?
Mintha most is látnám. A nehéz diófaasztal körül ülnek vagy heten. Az anya, az apa, két fiú, egy lány és még valaki. A függőlámpa fénye körben az arczukra hull és halványsárga sugarai megolvadnak a párolgó teában. Az a sajátságos, kondenzált levegő tölti be a szobát, amilyen csak téli este, csukott ablaktáblák mellett, oly szobában honol, mely ebédlő és szalon egyaránt. A konyha felől hallik a tányérmosogatás csobogása, csörömpölése és idebent szürcsölik a teát és csevegnek, kaczagnak. Az egymásba szürődő hangok mintha összekeverednének a levegővel s az ember a tüdejébe színá őket.
Egy rendes háztartású nyárspolgár szobája ilyen. Minden rendben van. A budget is, a butor is. A fauteuillök vászonba öltözve és a lámpa mindennap frissen megtöltve. Minden tiszta és izléstelen, hasznos és szolid. És az emberek, ha körülülik a nagy asztalt, boldogok, úgy érzik magukat, mint a kik sohasem voltak betegek: sehogyan. Érdekli őket minden. A szomszéd és a szinház, a külpolitika és a farsang. És tudnak elbeszélgetni hangosan és jókedvvel és megfeledkezni mindenről, csak az óráról nem. Mihelyt az tizet üt, kialszik a sárgafényű függőlámpa és vele együtt az emberek is.
Csak nyolcz és fél óra van, a tea párolog és a jókedv zenitjén áll. Én vagyok a hetedik az asztal mellett, de nem onnan látom őket. A szoba egy sötét zugából nézem a társaságot, két száraz, égő szemmel, mely nem az enyém. Ebben a sötét zugban egy fekete bőrdiván és azon egy kilenczesztendős leánygyermek, végig terülve, tenyerébe fogott fejjel, tágra nyilt, fekete szemekkel. Ezek a fekete szemek hatalmukba kerítettek, én az övék vagyok, ők az enyémek.
Ezekkel a szemekkel csodálatos dolgokat látok. Az emberek, a butorok, elmosódó határozatlan árnyékok, minden tartalom és szilárdság nélkül úsznak a sárga sugárárban. De ami az ajkakból kiárad, az villanó, szines és tüzes. Amint könnyedén, mozgalmasan megnyilnak, egész fénysávok áradnak ki belőlük, fehér, kék, vörös, zöld sugárszálak, melyek a levegőben összefonódnak, fényesen czikázva és lassan, lassan szétfoszolva a sárga világosságban. S ha valaki kaczag és kifehérlenek a fogai, mindegyik fogról egy-egy vakítóan fehér szalag gombolyodik le s kigyószerüen átlebegve a levegőn, lobogó végeikkel megcsapják a meredő gyermekszemeket.
S midőn az a nagy leány nevetve fölkel az asztalról, odaül a zongora mellé és biztos, erős ujjakkal fogja az akkordokat, egymásután tüzes fényoszlopok pattannak ki a billentyűkből és őrült tánczra kerekednek. Már nem férnek el a zongorán, egymásután leszorulnak a szőnyegre és szivárványos lángokba borítják az egész szobát. Szivárványtüzben ül a zongorázó leány, tüzben az anya, az apa, a testvérek és ezek a lángok mind felém bókolnak és kigyujtják az én sötét zugomat is. Hunyd be a szemed, Mara, mert megsiketül az is!…
A papa megszólít. Mit tartok a legujabb nihilista merényletről? Én mosolyogva válaszolok a mamának, hogy Török-Bálint igen kellemes nyaraló hely, s hogy Boccaccio a kedvencz operettem. Gizella nagysám igen szépen játszsza a keringőjét. A tea igen jó, de, kezeit csókolom, két csésze épen elég volt.
Szegény Marácska!
A homloka tüzel, a szemei égnek. Belefuródnak az emberekbe és látni akarják: mit beszélünk mi? Mi az, ami bennünket összetart, s
ami őt kizárja körünkből? Süket is, néma is, két fölégetett híd közte és közöttünk, melyeket nem lehet helyreállítani sohasem. Nem értjük meg őt s nem ért meg bennünket.
Szegény Marácska!
Ha tudná, milyen üres, milyen jelentéktelen az, ami nélkül szűkölködik. Azok a tánczoló lángoszlopok, egy boszantóan elcsépelt operette-ária hangolatlan zongorán, ügyefogyott ujjacskákkal kiverve, azok a szines sávok, végtelenül banális, köznapi szószaporítások; igazán, aki hall és beszél, jó lélekkel mondhatná Marácskának: ne bánd, szegény kis lányom, a te körödben nem sokat veszítesz azzal, hogy siketnéma vagy!
De mégis, Mara tudja, hogy mi többiek a fülünkkel is látunk. Milyen lehet az, ha az ember a fülével lát? És tudja, hogy ajkaink mozgásával teremtjük a fül számára a látnivalókat. Azokat a tarka sávokat, melyeket ő csak este, lámpavilág mellett, a sötét divánon fekve észlel s melyeket mi többiek úgy megértünk, mint ő az édes anyja kézlejtéseit. S látja maga előtt a nyugodt, derült arczokat az általános szintenger közepén, míg neki fáj tőle a szeme, fáj a homloka, a szive, hogy megerednek miatta a könyei.
Mozgatja ő is az ajkait. Semmi. A torkát megrezegteti valami. Az asztal mellől feléje fordulnak a fejek, ők látták, ő nem. Sötét, sötét körülötte minden, az ő ajka mozgatása nem áraszt fényt. Ő néma.
Az édes anyja a tagolatlan bugásra, mely torkából kivergődött, hozzásiet, ölébe veszi, megsimogatja a fejét, megcsókolja az ajkát és szól hozzá, suttogva, szeme járásával, ujjai mozgásával kisérve szavait:
– Álmos vagy angyalkám, a fejed is fáj. Viszlek ágyacskádba, aludj angyalom.
De Mara hevesen rázza a fejét s nem engedi magát elvitetni.
– Nem, nem, látni akarom, mit beszéltek.
És ott marad, szemeiben azzal a sovárgó tüzes kérdéssel és kutatja: mit beszéltek? Mig az óra tizet nem üt s a familia nagyon örvendene, ha mihamarább ismét szerencséje volna hozzám.
A zongorát gondosan el kell zárni előle. Mert valahányszor nyitva felejtik, Mara az öklével csap le a billentyűkre, hogy a húrok pengve pattognak széjjel.
Istenem, nyolcz esztendő! Együtt kergettük ezalatt a halluczinácziókat, én és ő. Ő hangokat akart látni, én fényt. Ő siket a fülén, én vak vagyok a lelkemben. És éreztem a kínt, amit ő érzett, midőn hiába kerestem formát és kifejezést a sovárgásnak, mely emésztett.
Junói termetű, démoni szépségű hajadon lett a kis Marából. Egész izzó lelke kiég a szeméből. Túl van telítve elektromossággal, a sok ki nem fejezett érzés, a sok névtelen, benneszorult indulat minden mozdulatában nyilvánul. Hirtelen, exczentrikus mozgásai vannak, járni nem tud, csak szökdelni. Ami a keze ügyébe esik, azt felforgatja, szaggatja. Nyolcz esztendő alatt forrongó vulkánná fejlődött ki, nyolcz esztendő után én már kénytelen vagyok azt a bizonyos kiégett krátert emlegetni, melynek egy elpocsékolt ifjuság után a szivünket szeretjük nevezni.
Gizella nagysámat tényleg szerződtették az operához. Sohasem hittem volna. És milyen sikere volt! Csak Marát ne vitték volna el a szinházba.
Sohasem volt ő még szinházban.
A karzatok ezüstös, aranyos ornamentumai, a páholyok égő piros hátterei, a nehéz drapériák, a szines függöny, a csillogó, világos toilettek és az a mindent elárasztó fehér elektromos fény megrázták a lelkét. Ezek hangok! Aztán látta dolgozni a zenekart, felhúzták a
függönyt és ábrándos kékes fényben úszó szintéren csillogó férfiak, asszonyok hajladoznak, nyiló s mozgó ajkakkal. Majd érzi rezegni a hatalmas levegő-hullámokat: ezek hangok! Aztán fekete lesz körülötte minden és haza kell őt vinni.
Gizella nagysám kedvesen fogadta gratulácziómat. Rossz embernek tart, amiért oly soká távol maradtam tőlük. Pedig oly szép most minden ő náluk! Van külön szalonjuk és neki egy saját külön csevegő fülkéje, melyben csak legjobb barátjait fogadja. Engem ott fog fogadni. Aztán minden szerdán nagy társaság van náluk és nagy hangverseny. Jenő is ott van. Nem ismerem Jenőt? – Lehetetlen. A tenorista Jenőt! Na, lássa! Tehát a viszontlátásra!
És eljött a szerda és én elmentem a jourra. Olyan unalmasak ezek a jourok. Különösen, ahol a házi kisasszony primadonna és az egyik vendég tenorista. Minek is megyek én oda? – Parbleu, mert megigértem s mert legrosszabb esetben majd udvarolhatok Marának.
Csakugyan, minden szebb most ő náluk. Sőt a nyárspolgárság mintha veszendőben volna. Mozgalmas csoportok a szalonban, nem ülik már körül a nagy diófaasztalt. Gizella nagysám fehér ruhájában szinte elragadó. Mara pedig rikítóan vörös toiletteben van.
– Szegény kis lányom szenvedélyesen szeret kiöltözködni –magyarázta nekem a mama. – Egyetlen öröme, ha új ruhát kap és folyton szeretne új ruhában járni. És kedveli az erős szineket. Azt mondja, hogy ezeket hallja.
Jenő, a tenorista, régi jó barátom. Egy unalmas, szőke fiatal ember, a kiben úgy van benne a hangja, mint hüvelyben a kard. Nem is egyéb ő, mint egy tok, melyben a hangját tartogatja. Egyebet se tud, csak énekelni.
A többi vendéget is mind ismerem, egy kivételével. Azt az egyet bemutatják. Fehér Béla, puskamüves és siketnéma. A Mara kedvéért hozták el, hadd legyen neki is valakije, a kivel elmulathat.
De Mara nem akar vele mulatni. Mihelyt fölnyitják a zongora födelét, visszavonul az ablakmélyedésbe és vigyáz. És én hátradőlve egy fauteuille vánkosaiba, belemélyesztem szemeimet abba a tágra nyílt két fekete parázsba és próbálom: vajjon tudok-e még a Mara szemeivel látni? És érzem, hogy a kiégett kráterben még villog valami, ami lassan-lassan égető lángokra éled.
És látom újra a hangokat szinekre felbontva, és ezek a szinek őrült kánkánt járnak körülöttem. A zongora-akkordok ismét ontják a tüzes lávát és pörkölik a tekintetemet. De egyszerre csak enyhe holdfényre változik minden és egy szőke sugárhíd képződik az örömtől csillogó, nedves szemekig, melyeken rózsás amorettek szökdelnek végig, végig a sugárhídon, a fekete szemeken keresztül, Mara dobogó szivébe. És ott a sziv mélyén apró ezüst csengetyűket ráznak és Mara hallja az ő ezüsthangjaikat és szomjas tekintettel, előre konyult fővel bámul a fényár forrására.
A tenorista énekel…
… Majd sirva fakadt s kapkodva, szaggatott, vergődő hangokat hallatva, nyakába borult az édes anyjának és csókolta.
– Mikor? Mikor?
– Az tőled függ, kicsikém, ha akarod, még ma megrendeljük és három hét mulva fölveheted. Hanem azzal a ruhával egész életed boldogsága jár együtt, egy jóravaló, derék fiatal ember, a ki nagyon szeret téged és akinek a felesége leszel, úgy, mint én vagyok az édes atyádnak.
A nagy fekete szemek kifejezés nélkül bámulnak. Feleség, fiatal ember – ezt ő nem érti. Csak mintegy öntudatlanul kérdezi:
– Kicsoda?
Az anya lágyan simogatja végig fekete haját s lágyan, kiméletesen magyarázza neki, hogy kicsoda. Az a szelid, komoly puskamüves, a ki mindennap följár hozzájok.
S mikor Mara ezt megértette, nagyot sikoltott és felugrott. Utálat és megvetés sugárzott ki a szemeiből, a mint hevesen, tagadólag rázta a karjait:
– Nem kell, nem kell, hiszen siketnéma!
De azt a fehér ruhát, azt minden áron kivánja. Hiszen nem kell ahhoz vőlegény! Viselheti amúgy is, majd ünnepkor, vagy akkor, a mikor senkisem látja. Majd hirtelen valami átnyilallott az agyán és szemei felragyogtak.
– Édes anyám, tudod mit? Leszek a felesége annak a szőke embernek, a ki oly szépen tud énekelni.
Erre aztán megijedt a mama.
– Édes lányom, az nem lehet, mert…
Nem volt bátorsága folytatni. Hanem azt mondotta:
– Hiszen úgy sem hallod a hangját!
– De hallom, hallom, – erősítgette szenvedélyesen a leány – ő az egyetlen, akinek a hangját hallom. Hallom a szememmel, hallom a szivemmel, olyan szép, szőke hangja van…
Nem lehet. Mert két menyasszonyi ruhának kellett volna készülnie, egy Mara számára, a másik Gizella nagysám számára. A Gizella nagysámé el fog készűlni. Az ujságokban megjelent már a Hymen-hir művész-házasság czím alatt. A tenorista elveszi a drámai primadonnát.
S Mara ez után a beszélgetés után olyan egészen másként látta a tenoristát, mint azelőtt. Dobogott a szive, ha ránézett s olykorolykor elfogta a vágy, hogy ráboruljon arra a vékonydongájú kebelre és ajkát odanyomja annak dalos ajkára. S amint egyszer meglepte Gizellát, a mint megöleli a vőlegényét s az rányomja az ajkait menyasszonya ajkaira, akkor nagyot sikoltva kapott a füléhez: ez hang volt! Hallotta a csók csattanását.
Azóta egészen megváltozott. Csöndesen, mozdulatlanul ült egész nap az ő csöndes zugában. Nem lehetett őt fölvidítani, nem lehetett szórakoztatni. Csak a mikor hazahozták Gizella menyasszonyi ruháját, odament az édes anyjához:
– Anyám, anyám, adj nekem is ilyen ruhát.
Megkapta szegény. Hogy örült neki! Hogy dobogott a szive, amint a tenorista vőlegénynyel kocsiba szállott és elhajtatott a templomba. Aztán nézte, nézte merev szemekkel az esküvői szertartást, s mint akkor a szinházban, úgy most is megfeketült előtte a világ és ájultan szállították haza.
Szegény Mara!
Másnap nem akart fölkelni, míg oda nem adták neki a fehér ruháját. Fehér ruhában, fehér koszorúval és lengő, hosszú fátyollal ül egész nap a sarokban. Kergeti, kergeti magában azokat a szőke hangokat, melyek befonták a lelkét. És nincs ember, a ki föl tudná rázni őt álmadozásaiból, aki a fehér leány komor lelkületébe sugárt tudna hinteni.
Én pedig minden előadásnál tapsolok a boldog müvészpárnak, mert tényleg művészek. Gizella nagysám, mióta asszony, sokkal temperamentumosabb és férje, ha kirántja magából az ő tenorját s szemkápráztatóan körülvillogtatja, olyan mint egy kis Kinizsi Pál.
Néha kérdezem tőlük, hogy van Mara kisasszony?
– A szegény leány egészen jól viseli magát. Csöndes, nem árt a légynek. Ha nem ülne mindig menyasszonyi ruhában, nem is látszanék meg rajta, hogy elmebajos. De azért nem kell intézetbe adni.
Czérna, gyűszű, orvosság.
– Lelkem, már megint egész szabóműhely az asztalom! Hányszor mondjam még? Az asztalomon nem tűrök meg semmiféle holmit!
– De édesem, hiszen…
– Nagyon jól tudod, hogy ezek a holmik izgatnak. Akkora a lakásunk, hogy tizen is elférünk benne, mégis mindent az én szobámba raksz. Meglásd, egyszer majd kiköltöztetlek.
Egy szőke gyermekarczból két mélységes szem bámult félősen, riadtan az irásaira hajló férfira, aztán csöndesen nyult az apró tárgyak után, mik az iróasztalon állottak és nesztelenül lépegetett ki a szobából.
Egy gombolyag czérnát, egy ezüst gyűszűt és egy kis kék orvosságos üveget vitt magával.
Eddig a valóság, a többi már mese.
Volt egyszer egy szárnyatlan szőke angyal, nem nagyobb, mint egy kis iskolásleány. Itt ült ebben a hintaszékben. Gyermek volt még, midőn már asszonynyá lőn és az is maradt, míg szárnyas angyal nem lett belőle. Volt neki egy kis kék orvosságos üvege, abból naponta husz csöpp elég volt, hogy a kicsi asszonyt táplálja. Most már arra a husz csöppre sincs szüksége.
És a férje ott ül az ő iróasztala mellett, csönd, mélységes csönd körülötte, olyan félelmes csönd, mintha a levegő kihalt volna. A
papiros üres, a toll veszteg marad, a férfi szemei oda tapadtak az iróasztal párkányára, a hol egy félben maradt vászon-himzésen egymás mellett van egy gombolyag czérna, egy kis ezüst gyűszű és egy kék orvosságos üveg.
És az asszonyka is itt van, ott ül a hintaszéken, melyen úgy szeretett ülni. Nem látja őt senki, csak az, a ki odarakta maga elé a czérnát, a gyűszűt és az orvosságos üveget, az a munkás, zaklatott ember, a kit bántott minden, aki, ha dolgoznia kellett, nem tűrte meg, hogy más valaki legyen vele a szobában s valami kicsinyes tárgy örökkön kizavarja őt a hangulatából.
A hintaszéken mennyei fehérségben látja az ő édes kis asszonykáját, aki csöndes, nagyon csöndes s nem hintázik, nehogy az urát zavarja. És az ő kis ura ködbe borult szemekkel, dobogó halántékokkal aléltan ül a székén s lázálomban, dadogva, könyörögve ismételgeti:
– Édes kis asszonykám, hintázzál, kaczagjál, nevess… Édes kis asszonykám, ülj az ölembe, csókoljál, ölelj… Édes kis asszonykám, te olyan jó, olyan vidám vagy, eloszlik az éjszaka, ha kaczagsz, csevegsz, csókolsz, ölelgetsz.
Az édes kis asszony csöndben ül a hintaszéken, mint egy megriasztott gyermek. Az ablakra ráhullanak a finom hópihék, fehér holdfényből és sürűen hulldogáló hópihékből fehér fátyol szövődik az ablak elé s valahol messze a város tulsó határában fehér felhőként borul egy kicsike sirdombra. Ott fekszik a mozgó, a csókoló, csevegő gyermekasszony, odabent ő nála a szárnyas kis angyal ül a hintaszékben és nem mer mozogni. Vagy az is lehet, hogy nem tud.
És a férfi, mintha egy örökkévalóságot élt volna már át az ő asszonya nélkül, kezd neki beszélni a multról.
– Olyan szép volt! A lámpa is máskép égett, a tüz is vigabban lobogott. Olyan puha, olyan meleg és olyan hangos volt minden. Tündérálom volt. Midőn te itt ültél velem együtt, én verseket irtam, te varrogattál és fehér kezeiddel gombolygattad azt a czérnát, mely vigan koppant a szőnyegen, ha nagyot rángattál rajta. És parányi
ujjacskádra huztad azt a parányi ezüst sisakot, és vakmerően, vigan dudorászva röpítetted a kis varrótűt. És mig én rímeket kerestem, te minduntalan közbeszólottál, kedves, bohó mindennapiságokat, és ilyenkor mindig megtaláltam a rímet. Aztán könyörögtél nekem »Kis uram, hagyd már azt a rímelést. Ülj ide a hintaszékbe, én az öledbe ülök, aztán utazzunk. Aztán altass el. Aztán költs fel egy csókkal, sok csókkal.
– Édes, kis asszonykám, emlékszel-e? Nem tudtad sehol sem jól érezni magadat, csak az én szobámban. Úgy szerettél! És megédesítetted a levegőt idebent és minden butoron, minden apróságon ott maradt a lelked nyoma. És rendetlen voltál, iszonyúan rendetlen, mint egy kis gyerek és nem tudtad a háztartást vezetni és féltél a cselédtől, hogy meg talál haragudni, ha rajtakapod a lopáson. És nekem kellett utánad rakosgatni mindent és letörülni a port a butorokról, ha te takarítottál. Olyan kedves volt! És mindent az iróasztalomra raktál, a varrásaidat, a czérnádat, a gyűszűdet meg az orvosságot. Még most is ott van, nem is engedem elvitetni.
És a fehér angyal hallgatja őt a hintaszékben, szomorúan és nem szól semmit. De a gyűszű összecseng az orvosságos üveggel és a czérnagombolyag is összebú velök és suttognak:
– Be másként néz most bennünket, mint akkor. Úgy bánt velünk, mint a mostohákkal. És a mi szegény asszonyunkat is bántotta. Terhére voltunk mi is, az asszony is. De az emberek mindent csak akkor látnak igazán, amikor már elmult.
A magános ember nagy félelemmel nézi őket s nem tud tovább beszélni az asszonyának. És a tüz a kályhában hangosan ropog és a szél egyszerre harsog a kéményben és rázogatja az ablaktáblákat. Tényleg, úgy van, – nem jól látja most a dolgokat. De lehetetlen, hogy ő lett volna az az elvakult zsarnok. Hogy is mondhatta volna ő annak az aranyos gyermeknek: kérlek, én nem azért élek, hogy folyton ringassalak s asszony kell nekem, nem éretlen gyermek! –Hát mi másért élt? – Az a gyermek eltünt a házból és ő most nem tudja, hogy minek él? – Nem is tud dolgozni. Ez a nagy csönd
