1 Interviews as Reflective Practice
Task
Julian Edge in his book The Reflective Practitioner in TESOL (Edge 2011) uses Icarus and Narcissus as his central and organising metaphor to highlight our human potential to both act and reflect (and to get that balance right).
• What do you see as the important ‘actions’ for qualitative researchers and what do you think qualitative researchers need to reflect on?
• How do you think this question relates to Icarus and Narcissus? (If you are not familiar with the stories of Icarus and Narcissus, a short version is reproduced below).
Icarus and Narcissus
Icarus was the son of Daedalus, imprisoned on the island of Crete by King Minos. To make their escape, Daedalus created wings from leather, wax, and feathers for both himself and Icarus. His last words to his son were to ‘follow me closely,’ and ‘do not set your own course!’ However, Icarus disobeyed his father’s instructions and tested the limits of his flight. Unfortunately the heat of the sun melted the wax and Icarus fell into the sea and drowned.
Narcissus was a beautiful young man. Women and men, humans and nymphs, all fell in love with him but he rejected all of them. One of these broken-hearted suitors, Alpheius, committed suicide and called on the gods to avenge him. Artemis decreed that Narcissus should fall in love but be
Introduction
I have been working with researchers in education and applied linguistics for over 20 years and I would say that interviews are the most frequently used method in qualitative research. This is a view endorsed by others. Dörnyei, for example, sees the reason for the frequency being that interviews are the most ‘natural and socially acceptable way of collecting information’ (2007: 134). The common use of qualitative interviews is also undoubtedly due to their potential to provide in-depth information related to ‘participants’ experiences and viewpoints of a particular topic’ (Turner 2010: 754). In addition, interviews are widely held to be a fundamentally useful way to understand informants’ beliefs, experiences, and worlds. As Kvale (2008: 9) tells us, they provide ‘a unique access to the lived world of the subjects, who in their own words describe their activities, experiences and opinions.’ However, the fact that qualitative interviews are common can lead to a ‘taken-for-grantedness’ and a lack of critical attention to their use and management. As Kvale and Brinkman say, it ‘seems so simple to interview, but it is hard to do well’ (2009: 1). There are many aspects of qualitative interviews that might be taken for granted. This is one of the reasons why ongoing commitment to reflection is important. Any professional activity can be better understood through attempts to reflect on practice and this is no different in the case of qualitative interviewing. Ongoing commitment entails adopting a reflective approach early and sustaining it. As Finlay says, ‘the process of reflection and reflexive analysis should start from the moment the research is conceived’. In other words, reflexivity is not something that should just get ‘done at the end’ (Finlay 2002: 536). This chapter therefore presents an overall argument that, as reflective practice is important in any professional enterprise, it is also essential to the quality and transparency of the use of qualitative interviews. The chapter then attempts to define some of the key terminology in this enterprise, particularly focusing on distinguishing ‘reflective practice’, ‘reflection’, and ‘reflexivity’. This is not necessarily a clear-cut distinction but a consideration of the connotations, coverage, and nuance of these terms is a good starting point for this book. This chapter also denied any kind of consummation. Consequently Narcicussus fell in love with his own reflection, putting down roots as he stayed so long. Finally, he, too, killed himself and as his blood soaked into the ground a white Narcissus flower grew.
considers some dangers, pitfalls, and challenges in adopting a reflective approach.
In summary, Chapter 1 frames the whole book because it establishes the value of reflective practice in designing, managing, and analysing qualitative interviews. Later chapters open out related questions: What do novice and more experienced interviewers reflect on? How can you manage interviews in a more reflective way?
The role for applied linguistics
You don’t need any linguistic background whatsoever to understand the linguistic points made in this book. However, a key theme of all the chapters in this book is that a focus on the actual language of interviews can be insightful. In other words, a language-based perspective has a special role to play in considering the way talk in interviews is conducted and can be analysed. We can refer to the ‘stuff’ of interviews as talk, language, interaction, discourse or conversation. Whatever we call it, it is important to pay attention to the dynamics of turn-taking, the type of questions and the variety of other moves made in the interview. This concentration on interview discourse means that we should move away from ‘the standard antilinguistic, stimulus-response model’ of interviews to ‘an alternative approach to interviewing’ that recognises that an interview is ‘discourse between speakers’ (Mishler 1986a: 32).
This book shows how applied linguistics has a special role to play in helping researchers become more sensitive to interview discourse, discursive choices, and the management of interaction in interviews. All the reflexive vignettes featured in this book are centred around a transcribed extract from a qualitative interview and this will help open up what is meant by a discursive approach to reflexivity (although Chapter 6 concentrates on this perspective in great detail). This focus on transcripts allows us to focus on talk as action. Talk is social action and this is evident in the language we use to explain talk itself, most obviously in the term ‘interaction’. When Holstein and Gubrium (1995) talk about the ‘active interview’ they have in mind the recognition that interviewers are necessarily ‘active’, whether or not we consciously adopt the position that interviews are co-constructed speech events or not. The interview is made up of various ‘speech acts’ (Austin 1962; Searle 1969) which are the most fundamental aspect of any kind of spoken discourse. As Jensen puts it:
Each statement is defined literally as an instance of linguistic action. Language does not simply, or even primarily, work as a descriptive
representation; through language, people perform a variety of every day acts. (2002: 34)
Qualitative interviews can be treated as a form of professional practice, where reflection can help raise sensitivity to speech acts, as well as other aspects of language used and choices made. Across a range of areas of professional practice (health care, education, business) practitioners need to reflect on language choices. This usually starts in some kind of training or induction process but ideally continues as practitioners develop their sensitivity and understanding. In interviews, such sensitivity involves both the interviewer’s language choices and also sensitivity to the interviewee’s contributions. Mann and Walsh (2013) provide an argument for the special status of applied linguistics in revealing the nature of reflective practice. This present book argues that reflection on language can make discussion of qualitative interviews more concrete, transparent, and data-led. Qualitative research interviewing is a linguistic practice and therefore a ‘real world’ challenge for applied linguistics, which is concerned with ‘the theoretical and empirical investigation of real-world problems in which language is a central issue’ (Brumfit 1995: 27). There are those who would draw a sharp distinction between the linguistic practices of the real world of naturally occurring data and those of research interviewing (e.g. Potter and Hepburn 2005; Silverman 2007). Their important objections to the way in which interviews can be uncritically assumed to be windows on the real world will be taken up later. However, especially for novice qualitative interviewers, the challenge of dealing with qualitative interviews certainly feels like a real-world dilemma.
Task
Language is always a central issue in interviews. Some aspects of interview language are obvious, others are less so. Look at Extracts 1.1 and 1.2 below.
1. What do you think is the focus or topic of the interview?
2. What do you notice about the language of each?
3. What questions do you want to ask about the context of each interview?
Extract 1.1
1 I: is there anything (.) in particular (.) that y:ou
2 (.)really do treasure about [country] °then°
3 B: (0.4) anything particular
4 I: anything (.) you know it could be foo:d music
5 (.)[people
6 B: [y:es (.) yes I love the music
7 I: mm
8 B: (0.2) and er (.) is here I miss that music (.)
9 I do (.) when I play in the car my children don’t
10 like it [((laughter))
11 I: [right
12 B: oh mammy put English one on ((laughter))
13 I: right yeah
14 B: so I miss (.) but I do I miss it but(.)°yeah°
15 A: (.) so what do you treasure about living in York
16 then
Extract 1.2
I: In your opinion, which is the most anxiety-provoking aspect of the lesson?
Z: I am usually anxious about the time I am given by the teacher to work on a writing task, an essay. As for speaking, I always feel I have to think a lot before I say something in English. It’s so different from speaking in Greek. And also when I speak in Greek, I don’t make mistakes. I mean that native speakers of any language normally don’t make mistakes, unless you speak too fast for example. I don’t want to make mistakes in English though, but it can often be difficult to express certain ideas in another language. And of course the level of anxiety differs across situations, for example a one-to-one lesson, or in a classroom, with other students, where you also become anxious about what you will say in the presence of others.
I: How do you think that could affect you?
Z: When I speak English in class, I have to think if I’ve used the grammar and vocabulary correctly. It’s difficult to clearly say what you want to say in English as
you are used to speaking Greek most of the time. And my anxiety doubles because I am in a classroom with other students and I have to speak in front of them. I have to think of what I’ll say in front of people who might be stronger students than I am. I wouldn’t call it competitiveness, but students should be of an equal level of proficiency and should have similar abilities. Is this possible? I don’t know. No, no, I am competitive, because I don’t want other students to perform better than me.
There are a number of differences between Extract 1.1 and Extract 1.2 that will be fairly obvious. The interview language looks very different on the page. Extract 1.2 is presented in sentences (with full stops, commas, and capital letters). Extract 1.1 has line numbers and pauses, and shows interactive features like backchannelling and overlap. In Extract 1.1 the interviewer is doing more work to elicit responses and the interviewee is more hesitant and the responses are limited in length. In Extract 1.2, the interviewee seems to be more fluent and the responses are longer. There are differences in the way the talk has been represented but it also obvious that the interviewer in Extract 1.1 is doing (or having to do) more supportive work (elicitation, backchannelling, acknowledgement tokens). There are lots more obvious differences. However, one aspect of the interviews may not be immediately obvious. You might have guessed that the interviewee in Extract 1.1 is not a native-speaker of English (Bengali is her mother tongue). However, there is no way of knowing from the transcript in Extract 1.2 that this interview was conducted in Greek and has been translated into English. This process is often undertaken without reflexive comment. The process of interviewing in one language and then presenting a version in English is often not as smooth and unproblematic as it might seem from the presented transcript. A researcher who is informed by applied linguistics will be interested in the language of interviews and this is not just a question of which questions are asked (the form of the interview) but also which language is used (the language medium) and how the language used is presented in a transcript (the language representation). At this point you might want to read the reflexive vignettes written by the two researchers. You can find Dasha’s/Appendix 4 on p. 287 and Christina’s/Appendix 5 on p. 289). There you will find out more about the context of these interviews and each researcher’s reflexive comment on the interview language. Dasha reflects on how attention
to interview language has informed her analysis. Christina provides reflexive comment on the coding the interview data, as well as issues like the ‘Hawthorne effect’.
Refection and reflective practice
Definitions
Before we turn our attention to qualitative interviews, it is worth attempting definitions of (and distinctions between) terms like ‘reflection’, ‘reflective practice’, and ‘reflexivity’. This is because these closely related terms will be used throughout the book. However, this is not an easy matter. Finlay (2008: 1) warns us that:
Within different disciplines and intellectual traditions, however, what is understood by ‘reflective practice’ varies considerably (Fook et al., 2006). Multiple and contradictory understandings of reflective practice can even be found within the same discipline.
Part of the problem is that the nature of reflection is often ill-defined (Hatton and Smith, 1995). Durkheim warns us of the inherent slippery quality of language but also of the even greater danger of not engaging in definition:
For the words of everyday language, like the concepts they express, are always susceptible of more than one meaning, and the scholar employing them in their accepted use without further definition would risk serious misunderstanding. (Durkheim 1897: 41)
One option is to treat ‘being reflective’ and ‘being reflexive’ as interchangeable and indeed plenty of writers seem to do this. But as Finlay warns us ‘the terms reflection, critical reflection and reflexivity are often confused and wrongly assumed to be interchangeable’ (2008: 6). I hope that by the end of the book a full sense of these terms and their use in improving the quality of qualitative interviews will be apparent. However, this a longer-term goal and we need a starting point here and so we will begin with ‘reflection’ and ‘reflective practice’. We will then look separately at the concept of ‘reflexivity’. In each case, aspects of the origins will be included.
At its simplest level, reflection means thinking about something. It is usually an introspective process but can be facilitated by tools and
collaborative processes. In other words, reflection might happen ‘in the head’ or through writing (e.g. diary writing) or talk (e.g. collaborative exploratory talk). Reflection might be a relatively transient and informal event but, as Boud et al. suggest, reflection can yield more when it is more sustained:
Reflection is an important human activity in which people recapture their experience, think about it, mull over and evaluate it. It is this working with experience that is important in learning. (1985: 43)
Such reflection, encompassing various ‘intellectual and affective activities’ can ‘lead to new understandings and appreciation’ (1985: 3).
Origins and definitions
It is possible to see the roots of current views of reflection in Plato’s Meno (see Grimmett, 1988) and Kant’s Critique of Practical Judgement (1889) but Dewey and Schön have been particularly influential in the development of the concept of reflection. Dewey’s book How We Think (1933) is widely credited with turning serious attention to reflective thought. It was originally published in 1910 and its emphasis on practical problem-solving has had an important influence on the development of practitioner inquiry and action research, as well as reflective practice. Dewey focused attention on the importance of experiential learning and reflective thought as the ‘sole method of escape from the purely impulsive or purely routine action’ (Dewey 1933: 15) and is concerned principally with the relationship between experience, interaction and reflection. Moving beyond impulsive and routine activity ‘enables us to direct our activities with foresight and to plan according to ends-in-view or purposes of which we are aware, to act in deliberate and intentional fashion, to know what we are about when we act’ (1933: 17). Dewey’s conceptualisation of reflection emphasises serious, active, and persistent engagement with a doubt or perplexity and can involve close examination and inviting criticism. Schön (1983) picked up Dewey’s arguments and distinguished between reflection-in-action and reflection-on-action. Reflection-inaction is synchronous with the professional act (thinking on your feet) and reflection-on-action is asynchronous (reflecting after the professional incident or action). Killion and Todnem (1991) added the perspective of ‘reflection-for-action’. This is a process of consciously forward looking and identifying goals, steps or guidelines to follow, in order to succeed in a given task or activity in the future. ‘For-action’
pushes the process in more sustained and systematic directions and so overlaps with notions of research (e.g. action research and action learning). In terms of reflection on qualitative interviews, there may not always be time for much reflection-in-action in the already demanding process of maintaining concentration on what the interviewee is saying and timing and formulating the next question. However, as later reflexive vignettes in this book will reveal, good interviewers are able to monitor how the interview is progressing (e.g. whether the interviewee is comfortable). Certainly reflection-on-action and reflection-for-action are important dimensions of a reflective approach to qualitative interviews.
To summarise, reflective practice is a process of learning from experience through some form of reflection. This might involve reflecting on various dimensions of work/practice, the methodology and handling of that practice, or how to handle it differently or better. Reflective practitioners might reflect on themselves, the relationship between themselves and their practice, how they relate to their practice, how their home-life and work-life affect each other, relationships with others, and connections to their immediate and wider social and cultural context. Such reflection might take place within the work/practice or away from it. All serious professionals engage in reflective practice, although some might not do this formally or in a sustained or systematic way. Reflective practice often has outcomes in changes in practice – not necessarily large changes (they might be small ‘tweaks’ and adjustments).
There are numerous frameworks, classifications, dimensions, statements of level, and types of reflection that have been produced (e.g. van Manen 1977; Ward and McCotter 2004; Jay and Johnson 2002; Zwozdiak-Myers 2012; Farrell 2015). Such typologies can be useful for the analysis of reflection but need to be treated with caution when introducing reflective practice to novice practitioners. In essence, reflective practice needs to be built up through the experience of it (rather than being over-theorised and unnecessarily conceptualised).
There are a number of accounts that question the value of reflective practice and that see problems with the way it is managed and operationalised. Many of these critical perspectives relate to the institutional nature of reflection. For example, Gray and Block (2012) argue that the prevailing climate of ‘instrumental rationalization’ does not facilitate the development of reflective practice but, often due to institutional constraints, ends up restricting opportunities for reflection and professional learning. There is also a common problem that novice practitioners (e.g. in education or health care) are assessed on their ability to be reflective and so end up either ‘faking it’ or aligning their reflections
to what they suppose their tutor wants to read. There is not space here to do just to this substantial literature (Ixer 1999; Akbari 2007; Hobbs 2007; McGarr and Moody 2010; Atkinson 2012; Gray and Block 2012; Beauchamp 2014). However, any serious attempt to promote reflective practice needs to consider these limitations and challenges.
Critical reflection
Before we move on to reflexivity, it is worth saying something about the term ‘critical reflection’. Two elements of many definitions of reflection are ‘action’ and ‘critical’, although there are huge variations in emphasis. However, it is worth noting that some writers foreground the critical element (e.g. Brookfield 1997; Bailin et al. 2007). Mezirow (1991) suggests that learning is only possible through critical self-awareness and critical reflection of presuppositions. In a similar vein, Zeichner and Liston (1996) see it essential that practitioners should move beyond questions concerned with whether or not their practice is working, to the critical examination of values and ideologies. Encouraging critical reflection is more likely to challenge assumptions, interrogate the ideological status quo, question institutional norms and confront inequality, discrimination, gender bias, and marginalisation.
Reflexivity
Task
1. In this section of the chapter we are going to focus on the terms ‘reflexive’ and ‘reflexivity’. What do they mean for you?
2. Read the following text written by James Shapiro who is talking about his book ‘Contested Will’ and his engagement in the vexed question of Shakespeare’s authorship. Think about the use of the word reflexive in the passage.
I first explored the idea of writing this book some years ago, a friend unnerved me by asking, ‘What difference does it make who wrote the plays?’ The reflexive answer I offered in response is now much clearer to me: ‘A lot’. It makes a difference as to how we imagine the world in which Shakespeare lived and wrote. It makes an even greater difference as to how we understand how much has changed from the early modern to modern times. But the greatest difference of all concerns how we read the plays. We can believe that
Shakespeare himself thought that poets could give to ‘airy nothing’ a ‘local habitation and a name.’ Or we can conclude that this ‘airy nothing’ turns out to be a disguised something that needs to be decoded, and that Shakespeare couldn’t imagine ‘the forms of things unknown’ without having experienced it firsthand. It’s a stark and consequential choice.’
Response to task
We might note a number of elements of reflexivity here. The first is the contrast between the ‘reflexive answer’, with its sense of automaticity (knee-jerk reactions), being constrasted with the fuller more considered understanding and articulation of that answer over time (more like reflection). We might also note the emphatic use of the reflexive pronoun (Shakespeare himself). It would be possible to write this sentence without the reflexive pronoun. However, its inclusion is part of the construction of the ‘stark and consequential’ choice being presented and the strong argument for Shakespeare’s authenticity and agency.
The concept of reflexivity has risen to prominence in a variety of disciplines including sociology, education, ethnography, and psychology (e.g., Clifford 1986; Latour 1988). Reflexivity is becoming increasingly important in research which crosses boundaries. In an era of increasingly multi-disciplinary, mixed-method, and multi-methods research, it is crucial to contemplate synergies, relations, and the points of congruence and dissonance. As Drew et al. tell us:
In place of images of scientific work that suggest a unity of method and theoretical outlook among colleagues, we are increasingly confronted with the reality of difference among ourselves and the unavoidable necessity of dialogue across these lines of difference. (2006: 102)
Reflexivity clearly has an important role to play for both individuals and teams of researchers (see Barry et al. 1999). However, it is a difficult concept to pin down, even though it is worth trying. Macbeth puts it like this:
The program’s consensus is not easily described, and the play of reflexivity in the literature is far more diverse than single, or several, positions can account for. And although this diversity assures us that any account of it can only be tendentious, it may still be useful to try to build one. (2001: 35)
Like reflection, reflexivity suffers from a lack of exemplification (particularly supported by data). Watt shares her experience of this fuzzyness and lack of explicit form: ‘Although convincing on a theoretical level, as a new researcher I had little idea what this meant in concrete terms’ (Watt 2007: 82). One of the reasons for this is that some researchers who claim to be reflexive are not consistent in their use of term, neither do they reveal it in tangible ways. Watson also pinpoints typical muddled thinking about reflexivity:
The muddle consists, in the first place, in paying lip service to relativism while stubbornly clinging to realism and, in the second place, in claiming to confront reflexivity while merely managing it. (1987: 29)
D’Cruz et al. (2007) show how the use of the term reflexivity does not guarantee reflexive attention in articles on social work. They found that some authors used the keyword ‘reflexivity’ to define the focus of their work (Boud 1999; Briggs 1999; Rea 2000; Mosca and Yost 2001). Some used this concept interchangeably with ‘reflection’ and ‘critical reflection’ in the actual article (Kondrat 1999; Potter and East 2000; Ruch 2000, 2002). However, others did differentiate between ‘reflexivity’ and ‘reflectivity/reflection’ in relation to their professional practice (Raffel 1999; Deacon 2000; Sheppard et al. 2000).
In order to clarify this term and its value for this book, it is worth spending some time teasing out different elements of its grammatical make-up and origins, as well as various other dimensions and considerations.
The grammar of reflexivity
As a starting point, we have already noted the inherent grammar of reflexivity in the Shapiro text above. This grammar is centred on the relationship to the self. In the text above we can pick out two elements of the grammar of reflexivity. The first is the knee-jerk reaction related to self (one thing directly causing another with connotations of muscle memory and lack of conscious intentionality). The second, the use of the reflexive pronoun, in this case ‘himself’ (stressing agency and the actions of the self). Aspects of reflexivity are therefore hardwired into our language choices, especially in the use of reflexive pronouns (I am teaching myself to play bass guitar) and this division of the self into both subject and object is important:
What I find here is a concept of reflexivity as involving a unitary whole that is at the same time divisible: my self is divisible into an ‘I’ and a ‘me’, a subject and an object, a nominative and an accusative. This distinction has a wide-ranging resonance – one which takes us back to Kolb’s evocation of the individual wanting to be the subject of his or her life, rather than only an object in it … (Edge 2011: 33)
Of course we can be both the subject and object of action. In ‘I’m teaching myself to play bass guitar’, this is the case. This mix of possible agency (in the actions we take, the way we act on ourselves, and the way we can also be the subject of action), the things we do ‘to’ and ‘for’ ourselves, and their outcomes are the heart of reflexivity. Having provided a short grammar focus, we will turn to the origins of the term, especially for the field of social science.
The roots and origins of the concept of reflexivity
Socrates’ precept – ‘know thyself’ – is sometimes seen as an origin of reflexive practice (it was carved in a plinth at the temple of the Oracle of Delphi). Actually Foucault (1988) pointed out that in its original context it functioned as a ritual warning against hubris in relation to the gods. However, there is enough reported evidence that, for Socrates, his life-journey was one of ongoing reflection. When he was asked by his friends if he was making preparations for his trial, where he faced the death-penalty, Socrates replied: ‘Do you not think that I have been preparing for it all my life.’ This life-long pursuit of self-knowledge is something that should be at the heart of education. As Noddings puts it ‘unexamined lives may well be valuable and worth living, but an education that does not invite such examination may not be worthy of the label education’ (2006: 10). So far, such focus on self might be called ‘reflection’. How can we differentiate reflexivity from reflection?
In terms of the origins of reflexivity in the social sciences, we need to go back to Thomas and Thomas (1928: 572) who state that ‘if men define situations as real, they are real in their consequences’. Merton (1976: 174) claims that this was ‘probably the single most consequential sentence ever put in print by an American sociologist’. Certainly Merton helped establish the importance of what came to be known as the ‘Thomas theorem’. This theorem is concerned with self-fulfilment; where the researcher and the research subjects behave in a way to fulfil the prophecy of the research. This might not necessarily be conscious bias but the notion of self-fulfilling prophecy is a particular challenge
Another random document with no related content on Scribd:
Mágocsi gróf, – hogy már szinte megsokaltam. Letettem nekik az igéretet a Mányoki nótárus mellett. Itattak, etettek, a mennyi belém fért; még a tarisznyámat is tele pakolták a gyerekeknek. Pénz is van annyi, mint a güzü. No legalább egy kis kereset megint! Ugyis koplalunk már azóta, hogy a pióczás Szabóné fiát haza szabadítottuk a katonaságból! Jól esik.
– Ember vagy, koma. Tele a kulacsod?
XXIV. FEJEZET.
Gyöngéd ujjak himet varrnak.
Ez a fejezet Ágnesről szól.
Nem tudom, ha mindenki oly kész szívvel megbocsátott-e neki, mint én, ki tudok álmatlan éjjeleiről, titkolt könnyeiről, forró imádságairól, mind arról, a mit e biztos lépésű nyugodt alakon senkisem látott, mindarról, a mit a magány némasága elhallgatott és az éj sötétsége eltakart. Tudom, a fájdalomnak minő emésztő lángjai csapkodtak előbb tiszta szívében s a csöndes bánatnak minő örökmécse ég ma amaz életnagyságú arczkép előtt, mely a barna szalon falán egy megtört, komor tekintetü, kora-ősz férfiut ábrázol. Tudok azután azokról az éjjeli álmokról, melyeken megjelentek előtte a fényes szárnyu, mennyei követek, és hirül hozták neki, hogy: nincs odafenn haragosa többé; minden meg van bocsátva neki azért a boldogságért, melyet ebben a házban alapított. Erről a boldogságról is tudok, melyet egy derék férfi becsületes szívének egész hálájával ismer el, melyet két rózsás arczu gyermek vidám zajából értenek meg a virágok s a melyben neki magának is – eltompítván szívében a tövis élét – részt engedett a gondviselés.
Ágnes boldog volt. Férjén azzal a megérdemlett odaadó, de mindig nyugodt szerelemmel csüggött, mely a változások csiráit: az erős hevüléseket nem látszott ismerni s a természetes hűség szelíd örömével gondolt vissza a «holtomig-holtáig» félelmetes nagy szavára. Nem volt percz e csöndes életben, melyben megfeledkezett volna annak a tiszta önzetlenségnek ritka becséről, melylyel Ákos báró őt – a névtelen, kitagadott, koldus árvát – a mély vonzalomnak leírhatatlan gyöngédségével körülvette. Az aranyfürtös leánykát és a szöghajú kis fiút sokszor, boldogan, túláradó szeretettel ölelte keblére; de szívének nagy gyönyörűségében sohasem hallgatott el a belátó elme szava s nem vétette el mosolygó szemei elől a kicsinyek
jövendőjét. Férjének vagyoni viszonyai nem voltak a legnagyobb rendben, mikor ő a házhoz került; az öreg báró még vén korában is sokat és meggondolatlanul futkosott a világ drága örömei után s kisebbik, kedvencz fia, Gyula is ráütött. Csak szerény, igyekező, tán egy kissé fáradságos élettel lehetett az új házasoknak kilátásuk rá, hogy gyermekeikre kevesebb gondot hagynak, mint a mennyit ők maguk kaptak örökbe. Ágnesnél hívebb, gondosabb, munkásabb és igénytelenebb asszonyt nem találhatott volna Ivánfi. De nem is tagadta, sőt keresve kereste az alkalmat, hogy boldogságával eldicsekedjék. Téli estéken, mikor a kandalló barátságos tüze előtt üldögéltek, Ágnes rendesen nevetve volt kénytelen gátot vetni férje szeretetteljes, hálás áradozásainak. Leánykorába, melyet a bogádi vén kisasszonyok közt s a kálozdi kastély hideg boltivei alatt töltött, nem hatott a családi életnek egyetlen sugara sem. Az élet legderűsebb oldala teljesen idegen volt előtte. Az az új nap, melynek eddig ismeretlen verőfényében e vidám szobák padlatán s virágos kerti utakon járni kezdett, fölmelegíté lassankint hidegnek, zárkózottnak, büszkének tartott szívét s minde vonások közül csak az a tiszta nyugalom maradt meg benne, mely – egy nagy költő ideáljaként – biztossá tette minden léptét «élet és halál között». Nő volt; azok közül való, kikért e tétova futkosó, fáradt, sebekkel teljes világ hálás lehet a teremtő iránt.
Délelőtti nap ragyogott az ivándi nagy udvar fölött. A gyermekek karikát hajtva, futkosva, kaczagva játszanak a sárguló füvön. Anyjuk, a kis lilaszoba függönyét félrehajtva, őrködő szemmel tekint ki feléjök varró asztalkája mellől; majd meg kihajol a nyitott ablakon, hogy jó reggelt mondjon férjének. A báró épen most ugrott le a vénhedő Bucephalusról, melyen még hajnalban körüllovagolni indult gazdaságát. A kantárt egy lovászgyereknek dobva oda, Ágnes ablaka felé sietett, ki közeledtére gyorsan rejtett valami kézimunkát kosarába. A titok, melyet a kosárból kicsillogó selyemszövet fehér habjai takartak, nem lehetett a veszedelmesebbek közül való, mert a szép, fellegtelen arczon ime semmi nyoma a rossz lelkiismeret zavarának; a kis kéz, mely a mult pillanatban még gyöngyöket fűzött, épen nem reszket a báró erős, barna jobbjában s a könnyedén
csengő hangot sem fátyolozza el valami titkos érzelem, mely fojtogatva nehezedik a lélekre.
És mégis bizony csak titok volt az!
– Szép is, – mondá zavartalan enyelgéssel az asszony, – ugyan szép is azzal kezdeni a napot, hogy megszökik tőlünk. Mikor fölébredünk, már híre-hamva sincs! Hisz vége lehetne már a fiatalkori bolondságoknak, mikor pacsirtákat járt hallgatni! Nézze csak, itt ülök már a maga házában, ott játszanak a kicsinyek és jó napot kivánunk magának mind a hárman.
– Ohó! – nevetett a báró, a hozzá huzódott gyermekek haját simogatva, – szó sincs már nálam a pacsirtákról. A költői dolgok szerencsésen elvezettek a czélhoz és én szerencsésen elbucsúztam tőlük. Hanem a próza, a gazdaság! A nyomtatóknál jártam odakünn. Képzeld, az ispán még a fülét se billentette, pedig már hat óra volt, mire kiértem. Így bizzék aztán az ember a tisztjeiben! A mint meg most hazafelé jövök a szőllőknek, látom, hogy az öreg Szilvásné ugyancsak szedegeti ám a téli almákat. Rákiáltok a nyeregből…
– Csak nem, Ákos? Négy kis unokája van az istenadtának.
– Hát kérjen, ha kell neki! De nem szeretném, ha négy tolvajt nevelne belőlük.
A négy neveletlen unoka egy kicsit megakasztotta a beszédet. A báró nyugtalan szeme szerteszét kalandozott az udvaron, messzire, egész az istállókig, hogy nem lát-e hibát valahol. Egyszer aztán csak odanyujtotta megint a kezét Ágnesnek.
– Isten vele, kedvesem, – mondá.
– Hova, Ákos?
– Hát nem mondtam még? Isz azért pacsirtáztam én olyan korán ma reggel, mert még délelőtt Harkára kell áttekintenem Péterfiékhez s a gazdaságot csak mégsem hagyhatom megnézetlen. Nagy értekezletünk lesz s tán ebédre is ott marasztanak.
–
No, ha a grófnak csak tíz olyan buzgó kortese van, mint maga Ákos, akkor semmitől se tartson, – nevetett az asszony. – Fölkel érte a baglyokkal; étlen-szomjan megy utána; itt hagyja a feleségét, gyerekeit…
– Ejnye, Ágnes, – mentegetőzött a báró, lovagostorával poros csizmáit veregetve, – hát ha az ember egyszer valamire ráadja a fejét, álljon meg a talpán. Ha vezér nem lehet, legyen legalább jó közkatona. Hanem tudom jól, honnan fú a szél és miért ez a szörnyű sok panasz. A maga szíve félig Kálozdyhoz húz!
– Ugyan, Ákos! – szólt közbe kissé hirtelenebb az asszony, mint rendesen szokása volt s fényes szemeit csöndes, tréfás szemrehányással emelte kötődő férjére.
– Hiába is tagadja. Különben a minap az ujságban is olvastam, hogy a nők mind balpártiak. De lássa, a politika nem a barátság, nem a rokonszenv, nem a szív dolga; egészen más. Nem mintha én valami sokat értenék hozzá, épen nem. Az egész buzgóságomnak az a nyitja, hogy szeretem ezt a kis ősi birtokomat, ezt a családi házat, azokat a szálas jegenyefákat, melyeket öregapám ültetett és semmi vonzalmat nem érzek a felforgatók iránt, a kik Bélát a kezük közé kerítették. Sajnálom szegényt, szívemből sajnálom, de küzdök ellene. Meg nem foghatom, hogyan jutott ennyire. Már országos korhely hírében áll.
Ágnes a világért sem vitatkozott volna. Még csak nem is felelt. Nemes vonásain, szép fehér homlokán egyetlen futó árny nem árult el semmi ellenmondást. Nyájas barátsággal nyujtotta férjének kezét bucsúra, szíves készséggel csókolta meg s tekintett utána, a mint a kis könnyű kocsit, melyre fölugrott, az országút fehér pora elnyelte.
Akkor aztán szép csöndesen elővette megint a himzést. Arcza nem egészen az volt, a mi az előbb s csak a gyermekek felfelharsanó zsivajára futotta át egy-egy könnyű mosoly. A mint a piros selyemszálat a tűbe fűzte s hosszan elnézte a széles, fehér szalagot, mely lehullott az ölébe, bizonynyal szíve volt a munkán. És, csodálatos, tekintete egyszerre azt a régi feszes, zárkózott, tartózkodó kifejezést vette föl, mely soká-soká tagadni látszott, hogy
keblében sebesebben is doboghat a szív Mintha nem egy-két lépésnyire játszanának tőle gyermekei; mintha nem ott égne még arczán derék férjének szerető csókja; mintha nem e barátságos violaszín butorok közt ülne s a szobát nem annak a nagy, mezei bokrétának gyöngéd illata töltené be, melyet egy kis paraszt nevelt lánya szedett reggel a harmatos fű közt; – hanem mintha azok a komoly, rideg, kimért és szótalan alakok vennék körül, mintha az a réges-rég elveszett ifjú állana előtte, a kik megszokták ilyennek látni őt. A mint öltött-öltögetett, néha kinézett a vidékre, mely a nyárutói nap vakító aranyával csillogott; csupán egyetlenegy ponton, a tó mellé ültetett füzes körül borongott egy kis könnyű, fehér köd. Ágnes varrott, dolgozott, sietett tovább. Valami nála szokatlan türelmetlenség gyorsította ujjait; csak kevés perczre állapodott meg s ilyenkor magába merült, mintha lelkében keresgélt volna, hogy mit fűzzön a finom szálon reszkető gyöngy mellé.
Odafűzött egy kis fiatalkori ábrándot, mely hajdani vőlegényét vette körül s olykor szomorú, olykor édes emlék gyanánt tett nála látogatást. Odafűzött egy régi szeretetet, melyről a lezárt ajkak, a sohasem piruló arcz, a sohasem könnyező szemek soká és mélyen hallgattak. Oda egy életét elvesztegetett öreg ember reménykedését, hogy egy szépen indult fa díszes koronát hajt majd idővel. Oda gyöngéd szívének bús féltését, mely pusztító férgektől lepetten, lombjától megfosztottan, a reménynek már csak egy-két zöld levelkéjével látta a nemes fát. Oda a hálát, mely egy rettentő sír szomorú lakójához kötötte, kinek mindent, mindent köszönt az életben és oly gonoszul fizetett. Oda zsenge tapasztalását, melyet rövid vándorlásaiban szerzett az elbukottakról és megtértekről. Oda szent hitét, mely nem akart, nem tudott megnyugodni abban, hogy az arany szétválasztathatlanul és mindörökre összekeveredjék a salakkal, és az egykor világító sugárt nyomtalanul elnyelje a homály; hogy Béla semmivé legyen! Oda fűzte mindezt; de semmit a fájdalom sötét gyöngyeiből. Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve.
Mikor készen volt vele, iróasztalához ült és megirta a következő levelet:
Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve.
Uram, egy régi barátnéja küldi önnek e kis szalagot. Egy gyermekkori játszótárs, kit ön nem is ismer többé. De ő ismeri önt és magányos perczeiben aggódva gondol az örvényre, mely önt fenyegeti. Nem sokat törődik a politikával; jóformán azt sem tudja, minő elvek vezérlik önt, minők ellenfeleit; de szívéből óhajtja, hogy öné legyen a győzelem. Azoktól, a kik között most él, naponkint hallja, hogy ezzel vesztene a közügy; de a nők minden időben többet gondoltak az egyes
ember sorsával, mint mindenekével. Az ismeretlen barátné azt hiszi, hogy az ország az ön megválasztatása daczára is boldogul; de azt jól tudja, hogy önmaga – bukása esetén –már aligha. Nem is a politikust illeti e biztató ajándék, hanem a férfit, kinek diadalában ujjászületését reméli az, ki e bizalmas szavakért bocsánatát kéri. Ha majd győzelmesen hordozzák meg zászlaját és e szalag lobogni fog rajta, emlékeztesse önt arra, hogy sírban nyugvó öreg bátyja, ki atyja helyett atyja volt, mit remélt, és kis gyermeke mit követelhet öntől. Isten önnel.
Semmi aláirás.
Ezt a rövid levelet, mely gyöngéd, finom, de határozott és biztos vonásokkal volt írva, összehajtogatta szépen, csöndesen, a tiszta lelkiismeret nyugalmával. Azután a kész szalaggal együtt becsomagolta, lepecsételte, ráírta a czímet és kiment vele egy fordulóra a kertbe. Ha ott a messze kék ég alatt, a napsütötte lombok között, a virágok tiszta illatában, a zöld fűágyak üde pázsitán, a kis madarak vidám csicsergésénél könnyűnek és szabadnak érzi lelkét, akkor bizonyára nem cselekedett rosszul, bátran elküldheti titkos ajándékát és küldhet egy fohászt is az égbe, hogy ezt a kicsinyke újjmutatást értesse meg a nagy Utmutató azzal, a ki neki hosszú időn keresztül mintha testvére lett volna.
Úgy érezte.
Gyurka, a kis kertészbojtár, szélesen feltürt kék nadrágjában szorgalmasan öntözte a virágágyakat s a hol tócsa került a zöld kannából, fürge lábaival gyorsan ugrálta át.
– No Gyurka, – szólítá meg a báróné, – hát mennyire vagy már az olvasással?
– Csókolom a kezét, méltóságos asszonyom, – felelt a fiú, letéve öntözőjét s kezébe kapva a sipkát fejéről, – csókolom kegyes kezeit, biz én a mostani nagy dologidőben még semmire sem mentem.
– Ejnye, Gyurka, hát nem szeretnéd minél előbb azt a zsinóros dolmányt, a mit igértem?
A kis kertész titkos mosolyra húzta száját és felelet nélkül forgatta a sipkát vizes, sáros ujjai között.
– Hát akkor csak rajta, fiam, – biztatta Ágnes. Az öreg ABC-ért kijár az új dolmány. Hanem addig is csak kapd magadra gyorsan a régit és vidd be ezt a csomagot hamarjában Karámosra. Csak siess és ne állj szóba senkivel. Ott add fel a postán; annak az öreg, pápaszemes németnek add, az a legpontosabb ember. Siess, fiam.
A fiú elsietett s asszonya – a mint ámolygó léptekkel tovább haladt – egyszer csak egy könnyű sóhajt szalasztott ki ajakán, de oly halk sóhajt, hogy egy rózsatőn kívül senki sem hallá:
– Országos korhely hírében áll! Koldusbotra jut! Szegény, mennyire szerethette őt!
XXV. FEJEZET.
Bugyi koma és a hivatalos pecsét.
Shaksperenek egy földijétől és kortársától maradt fenn ez a mondás: A szépapámtól hallottam, kinek a szépapja szokta mondani, hogy van egy régi példabeszéd, melyet kis gyerek korától fogva hallott emlegetni a szépapjától, hogy: mindig jó szél az, mely az embert a korcsmába hajtja.
Ezért a mondásért különben nem lett volna szükségem Ó-Anglia lármás csapszékeibe tekintenem, melyekben Falstaff Jankó, Riki herczeg, Poins és czimboráik dőzsöltek. Karámos környékén is hallotta ezt mindenki a szépapjától s hiven őrizte az ősi hagyományt. Vallotta is szívének teljes meggyőződéséből és torkának legyőzhetetlenségével mindenki, kivéve az asszonyokat, kik a régi gyakorlat által hol a Pistika csizmáit, hol a düledező fedelet, hol az apjukról maradt telket látták veszélyeztetve. Ilyenkor választás idején azonban nekik sem lehetett semmi panaszuk. Pistika megkapta a csizmát s az apjuknak, ki duplán keresett a heverésért, legfeljebb az oldalbordái forogtak veszedelemben. Salamonnak, Iczignek, Ájzignak a krétája csodálatos módon pihent, bár a kármentő csapja folyton folyvást dolgozott. Folyt a nagy dinom-dánom, noha a parasztoknak mindenfelé azt magyarázták, hogy ez még nem az igazi magyar világ, a mi rájok köszöntött. Még várni kell jobbra; éljen a Mányoki nótárus, éljen a Kálozdy uraság! A Péterfi gróf emberei valamivel elégedettebbek voltak. A faluházak fekete táblái s a korcsmák czégérei mellől vígan lobogtak a három jelölt zászlói. Faluhosszat harsogtak a czifra nóták, melyek egyfelől a harkai gróf fejét az úri-tökhöz hasonlították, de másfelől Bélával sem bántak el irgalmasabban. Senki sem respektálta az arany szabályt, melyet iskoláskorában nagy fáradsággal vert fejébe a rektor, hogy: «ne irkálj házak falára, – sem kerítés oldalára»; s kormos széndarabok és
vörös ácsplajbászok sorra szólaltatták meg a köveket jelöltjeik mellett. Pedig a torkok is ugyancsak megtették a magukét. Hallani kellett volna (de hisz ugyan kicsoda nem hallotta valaha életében?!) azt az egetverő rikoltozást, mely a jelöltek fellobogózott kocsiját és felpántlikázott lovait kisérte, mikor körutakat tettek és szónoklatokat tartottak a kerületben. Ilyen ünnepi alkalmakat követő estéken azután a korcsmákban, melyeknek ivója kapadohány-füsttel volt tele, előleg gyanánt rendesen került egy-egy kisebbszerű fejbeverés is. S mindaddig, míg a korteskedés tartott, a bakterek sohasem dülöngéltek egyedül az árkos-gödrös falusi utczákon. Estétől reggelig volt társaságuk.
Mindez azonban egészen természetes és előrelátható volt. Hanem azt, a mi ezekben a napokban Bogádon történt, emberfia ugyan sohasem számithatta volna ki előre. Ott csudát értek. Az úristen ugyanis olyan módon végzett a tört lábú Bugyi komával, hogy egy rövid éjtszakán csodálatosan lábra állította. De ennél még sokkal nevezetesebb volt az, hogy elválhatatlan szövetséges társával, a Csikmák komával, kivel emberemlékezet óta egy malomban őrölt és egy konczon osztozott, most egyszerre szembe állította. Jelvényeik, melyeket zsiros kucsmájok mellett hordtak, ugyanegy megboldogult lúdnak a szárnyából kerültek ugyan, de az egyik zöldre, a másik meg vörösre volt festve. Csikmák koma Kálozdyéknak dolgozott kézzel, lábbal, szóval, bankóval, a hogy birt; hanem Bugyi komának egyszerre eszébe jutott, hogy ezt a híres kerületet a szeplőtelen lelkű Móricz bátya után senki méltóbban nem képviselheti, mint a Mányoki nótárus, ki hajdan kántusprézes volt Dunaszögön, azután peregrinussá lett, majd nótárusnak csapott föl, véres szájú hazafi volt, igazi népembere, eget-földet igért és nagy szorongattatása közt hálás köszönettel fogadta áldozatának Harkáról érkező megjutalmaztatását. Mert Kálozdon igen jól tudták, hogy az egész Mányoki-história csak ügyesen kifundált hadicsel Béla ellen. A bogádi kurta nemesek régi pörös ellenségei a Péterfi grófoknak; már öregapáik verekedtek és pörlekedtek ellenük a vármegyén, apáik folytatták a verekedést és pörlekedést, ők maguk sem hajlandók engedni a jussukból s bizonyára még unokáik is folytatják az ököl- és téntaharczot, ha ugyan addig el nem önti egész
Bogádot az árvíz. Ezt ép oly jól tudták Harkán Péterfiék, mint
Bogádon a komák. Ha hát a fehértollasok valamit akartak kezdeni ebben az ősi nemesi fészekben Kálozdy ellen, csak álnév alatt dolgozhattak. Ez az álnév volt a Mányoki nótárus. Hogy mit vagy mit nem hirdet, az nem tartozik a dologra, beszélhet a mit akar, igérhet a mit tetszik, feladata csak annyi, hogy: Bogádot válaszsza két felé. Mert a fehér tollasok nem igen voltak gyengébbek a zöld tollasoknál s a mit Mányoki vörös tollának ezek közül a maga részére sikerült hódítani, az mind Péterfinek számított. Mind a két táborban bizonyosak voltak, hogy Bogád dönt, az a Bogád, melyben naprólnapra hullámoztak a pártok s mely feneketlen torkát Harka felé is, meg Kálozd felé is tátva tartotta.
A komák gondoskodtak róla, hogy ne legyen panasza. Nem is volt; jött az istenáldás mind a két helyről, mint a parancsolat. Úgy állott a dolog, hogy ha Bogádnak fele Mányokira szavaz, akkor Péterfi a győztes; ha ellenben itt a zöld tollnak van többsége, akkor Kálozdy a követ. A jövő bizonytalannak látszott s a két komán kívül alig tudta valaki, hogy öttel-hattal Bélának mégis csak több embere van.
Nem tudták a kálozdi kastélyban sem, a párt főhadiszállásán, melynek udvara – a kis katona nagy gyönyörűségére – tele volt tollal, meg zászlóval. Míg Ilona szívéből unta már e ronda csőcseléket, e lármás részegeskedést és hiábavaló izgatottságot, a karavánok, melyek a kastélyba vándoroltak, naponkint népesebbek lettek. Generálisok és közkatonák, tábori lelkészek, futárok és markotányosok váltották fel egymást. Ki gyalog jött, ki kocsin, ki lóháton; hanem valamennyi szoba tele volt mindig emberrel, valamennyi istálló vendéglóval és az udvar csinos ültetvényei irgalmatlanul tönkre téve. A szép asszony egy kis zugba szorult, hol zugolódva töltötte a válságos napokat. Mindenek között legtöbbet jöttek Vincze bácsi és Hazafi, az uzsorás. Amaz rendesen lármázva jött, kiabálva távozott és szóval legalább a legrózsásabb reményeket emlegette; emez zajtalanul érkezett, csöndesen távozott s kilátásait magába rejtette. Csikmák koma is jóformán mindennapos volt a háznál, noha az első napokban a papramorgón kívül rendszerint egy kis fekete leves is várta. A Bugyi koma áruló hitetlensége miatt
ugyancsak mosdatták, különösen a fiatalok: Vizaknai Gyuri, Gencsy Laczi, Fekete Miska és a többiek; de a goromba szappant Vincze bácsi mindig kivette a kezükből, mert bizony még ezt az egyet is elszalasztják, mint a hús árnyéka után kapkodó kutya, minél pompásabb mesét még nem komponált poéta a világon. A karikalábú Csikmák a szemrehányások özönére a legtisztább lelkiismeret méltóságával szokta válaszolni:
– Hja, mit tehetek én róla, ha most az egyszer a Bugyi komának is megvan a maga szent meggyőződése!?
Azután a kétgombos atilla zsebéből egymásután elővándoroltak a pompás kálkulusok: most ketten, most négyen, most tizen ingadoznak. A nagy fejű Gulyás fejével is lehetne beszélni, meg a Kurjogató Máté is alább kezdi már. Csikmák koma a világért sem meri még tűzbe tenni a kezét, hogy mi győzünk, mert a mióta csak az eszét tudja és az ilyenféle mesterségekben forgolódik, mindig azt tapasztalta, hogy az elbizakodás a legrosszabb politika. Már akár káromkodik a főbíró úr, akár nem, de az bizony úgy van. Azért legjobb is, ha mindjárt nyomban kirukkolnak azoknak az árával és neki kezéhez szolgáltatják, természetesen a megkivántató zöld tollakkal együtt.
Ellenére ezeknek a napról-napra jobban dráguló és ingadozó fejeknek; ellenére a hatalmas kardforgatásnak és nem pihenő sárdobálásnak, melyet a Karámosi Hiradó Béla és a szent ügy érdekében véghezvitt; ellenére Vincze bácsi könnyüvérű bizodalmának: a kálozdi haditanács többsége a választást megelőző napok alatt mégis abban a nézetben volt, hogy a csata sorsa átkozottul kétséges. A hevesebbek káromkodva fordultak Csikmák koma ellen s Gencsy Laczi ugyancsak czifra körülirással mindegyre azt hajtotta, hogy minden garas, a mit ez a gazember zsebre dugott, a kutba volt lökve. Hát e sürgés-forgás központja, Béla, hogyan viselte magát? A ki látta őt szeretetreméltó mosolyával, aggodalmat nem sejtető szívességével, biztató vidámságával és urias könnyedségével a törzskarban forgolódni, bizonyára alig gyaníthatta, hogy ennek az embernek mi mindene forog a koczkán, melynek fordultát a többiek visszafojtott lélekzettel lesték. Azt hihették,
nyugodtan aluszsza át a hátralevő félórát az első ágyúszó eldördülése előtt. Mindnyájan láttunk nyári alkonyatokat, midőn a nyugvó nap elvesztvén fénye erejét, az árny, mely lépteinket reggeltől estig híven kisérte, az éjtszakának küszöbén egyszerre elhagy bennünket; Béla tekintetéről e válságos napokban el látszott tünni még az a bús, borongó vonás is, mely évek óta ott ült homlokán. Egy-egy ablakmélyedésből gyönyörködve nézte kis fia katonásdi-játékát odakünn, míg a különféle jóslatok oly bőven röpködtek körülötte, mintha a pipafüstös kanczelláriában együtt lettek volna mind a szent hegyek és vizek prófétái, kik népük pusztulásáról vagy felvirágozásáról csak jövendőt mondtak valaha. Kevesen tudták közülök, hogy arról van a szó: maradjon-e itt kő kövön. Az általános töprengésben igen lanyhán hangzott a szép lelkű Bige Gézának, a párt tollának (nem akarom silány czélzásra aknázni ki azt a véletlen körülményt, hogy a párt zöld tollakat hordott) költői idézete, ki bizonyos megadással szokta hangoztatni a híres biztató igéket:
Nem vész el bármi sors alatt, Ki el nem csüggedett!
– Lárifári, – kiáltotta Vincze úr, azzal a lenézéssel jártatva körül pisla szemeit, melylyel az egyszeregyet nyúzó kis deákra tekinthet a «felsőbb» mathematikus, ki a kétszer-kettőből ötöt süt ki. – Lárifári, ha mondom, az egész bölcselkedéstek! Nem méltó, egy perczre sem méltó az én iskolámhoz, melylyel úgy szerettek hivalkodni. Nincs a világon semmi megvetésre méltóbb a kishitüségnél.
– Tiszta világos igaz, – hagyta helyben Bárándy Gáspár, míg a politikai iskolát alapító generális büszkén mutatott vezény-botjával, a pipaszárral, homlokára és így szólt:
– Itt nincsen csüggedés, hanem van plánum! Olyan plánum, a milyen a ti fejetekből persze nem kerül.
– Nem csoda, – vetette közbe a kedvetlen Vizaknai Gyuri, – a pulyka-hadjáratokban begyakorolhattad magadat a stratégiába.
– Megvetlek, Gyuri!
Miután Varju Vincze úr e rövid szavakkal végzett volna megátalkodott ellenfelével, előadta a nevezetes plánumot, mely köztetszéssel találkozott és új reményeket ébresztett a már-már csüggedő szívekben. Rövid veleje ennyi: Bugyi koma a választás előtti napon népgyűlést akart tartani a bogádi korcsma udvarán. Ott a nagy dobot természetesen ő maga fogja ütni a Mányoki nótárus mellett, ki hasonlított a tatároktól felöltöztetett báb-sereg bábkirályához. A koma, ki előtt nem volt semmi szent a világon, még sohasem tartott talán életében olyan dikcziót, a miért jó lélekkel be ne lehetett volna csukatni. Most a nép-pártnak szónokol; teljes lehetetlenség, hogy el ne szólja magát: ne emlegesse a vérrel visszaszerzendő jogokat, reményt ne ébresszen feldarabolandó legelők iránt és ne kecsegtessen adó-nem-fizetéssel. Vincze bácsi majd titkon hallgatni fogja és szép csöndesen becsipeti. Csak úgy, minden zaj nélkül, hogy valahogy verekedés ne legyen belőle. Bugyi koma el fog tünni; a hivek nem tudják hova lett és Csikmák komának szabad keze maradván, a döntő perczekben annyit terelhet el a fejevesztett nyájból, a mennyit tetszik.
– No fiúk, hát hallottatok valaha ennél fölségesebben kifundált plánumot?!
És úgy tett, a miként beszélt.
Ájzig zsidó udvara Bogádon a nagy napot megelőző déltájt tele volt emberrel. Odabenn az ivóban nem fért el az egész Mányokipárt, azért gyülekezett ide az isten szabad ege alá, hogy magába szedje az utolsó igéket, melyek lelke megszilárdítására szánva vannak. A gyér lombú, sovány, tüskés ákáczfák tarka képet árnyaltak a ronda, poros, sivatag udvaron. Volt ott a bámészkodó gatyásgyerektől elkezdve fel az ujságból bölcselkedő lompos komposszesszorig mindenféle falusi istenteremtése. Bugyi koma valamennyi emberét összeharangozta, még pedig délelőttre, hogy azután senki azzal az ármányos, de nem szokatlan kifogással ne élhessen, hogy mikor a szavát adta, nem volt egészen tisztában
magával. A becsületes ember legalább délelőtt józan; még a pap is így tanítja.
Nos, tán ebben az órában nem lehetett épen alapos kifogást emelni az értekezlet többsége ellen; de az is bizonyos, hogy a helyi viszonyokkal ismeretlen idegen méltó csodálkozásba törne ki ennyi sebhelyekkel barázdált arcznak, kékre dagadt képnek és borvirágos orrnak láttára egy rakáson. A sok vörös toll csillogott-villogott a napfényen s az egész sereg úgy fel volt fegyverkezve furkós botokkal, csákányokkal és fokosokkal, szóval a sulyosabb, de el nem sülő fegyverek minden nemével, (egypár nadrágos úrnál még réz-buzogányos bot is találkozott) mintha egyenesen csatába készülnének, még pedig ama divatból kiment ütközetek egyikébe, a hol ember áll ember ellen. Igaz, hogy ellenségnek hire-nyoma sem volt; hanem Pintes Gergő, (egyike azoknak, kikre nézve délelőtt és délután tökéletesen mindegy) ugyan köpte is a markát, hogy most szeretne látni valakit közülök. Nem látta bíz azoknak csak egy fiát se. Volt eszük a zöld tollasoknak, hogy ilyen nevezetes alkalmakkor még a környékét is elkerülték a korcsmának. Azoknak a falun kivül, a Becsaliban áll a világ; itten csak az igaz hazafiak vannak. Azok, a kik nem adják el a lelküket potom pénzért és most is méltók a kutyabőrre, noha a sarkantyus csizmát bocskorrá zsugorították a századok viharai és széjjelhordták az ősi porta fedelét. Csak azt szeretné tudni a Kurjogató Máté, (egy az ingadozók közül, kinek süvege mellől úgy szögellik előre a vörös toll, mintha valami csodálatos szarv lenne) hogy honnan az ördögből veszi ez a Mányoki nótárus azt a tenger pénzt; isz ővele együtt akár a templom egere. A mint ott az udvaron sűrű csoportokban ácsorogtak az atyafiak s adogatták kézről-kézre a hosszú nyakú üvegeket, az ivóból kihordott asztalok mellett makra-pipásan végigkönyököltek, a kerítés hosszában heverő gerendákra letelepedtek, vagy a kút szélére felkuporodtak és gyönyörködve lógatták le a lábaikat: egyikük sem sejtette, hogy onnan az ablakból, az Ájzigné muskátlija mögül két ravasz szem lesi őket, a melynek tulajdonképen semmi keresete az igaz hazafiaknak ezen összejövetelén.
Bizonyára a Bugyi komának sem volt ez iránt legtávolabbi gyanuja sem, mikor hosszú lábaival fellépett a hordó tetejére,
melyről a lélekerősítő igéket vala hirdetendő. Iszonytató magas, hórihorgas alak volt, hanem vékony, mint a pipaszár. Cséphadaró karjai nem verekedésre valók; lőcslábai eleve futásra utalják minden veszedelemből. Ő nem is keveredett, mint Csikmák koma, erőszakoskodásokba soha; a szellem felsősége őrizte. Azért a lábáról való leüttetés meséjét csak az hihette el, a ki közelebbről nem ismerte. Nincsen az az utána dobott hajító-fa, a melyik Bugyi komát utolérje, mikor futásnak ered. Most azonban ime ott áll rendületlenül a hordó tetején és torkát köszörüli. Fehérlő szemeinek szörnyű golyóbisait elmeregeti hallgatóira és siet jó előre végezni az orrával is, melylyel – minden elővigyázata ellenére – hajdan valami véletlen szerencsétlenség történhetett, mert annyi bizonyos, hogy ez az orr épen a közepe táján bámulatosan el van kanyarodva abból az irányból, a melybe odafenn megindult.
– Kezdje hát kigyelmed! Halljuk a komát! – kiáltott száz torok egyszerre, a mint Bugyi felemelkedett, ki az egész faluval komasági viszonyban állott.
A szónok még egyszer megköszörülte a torkát, azután rábizta a szelekre, hogy vigyék, a mint következik:
– Nemes atyámfiai és választó polgártársaim! Mielőtt mélyebben belebocsátkoznám azokba, a miket tulajdonképen mondani akarok, hogy igaz hitem szerint szolgáljam a szent hazának és a szegény népnek elhagyatott ügyét…
– Éljen! – rikoltott közbe a száz koma és egy-kettő már az elragadtatásból is előlegezett: – Fölséges szavazatja van ennek a Bugyinak, már az csak igaz! Halljuk!
A cséphadarók csöndet kértek.
– Mielőtt mindezeket felmutatnám itt tielőttetek, nemes atyámfiai, hadd kezdjem azzal, a mi valamennyünk keblét eltölti, a mit magasan lobogó zászlónkra írtunk, szivünkben viselünk, ajkunkon hordunk és bátran hirdetünk: a mi követjelöltünk, Mányoki Bertalan sokáig éljen!
A sovány akáczfák vékony ágai úgy megijedtek arra az egetverő lármára, melyet ez a fölhivás támasztott, hogy szinte reszkettek bele. A mint a szörnyű rikogatás csillapodni kezdett s a koma még nem fogott hozzá a mélyebb fejtegetéshez, Kurjogató Máté alkalmasnak látta az időt, hogy hangot adjon egy kételyének, mely a tenger-pénz honnan kerülténél is sulyosabban nyomta ingatag lelkét.
– Hát hallja kigyelmed, koma, – tört ki belőle mindenek hallatára a panasz, – arra tudna már valamit mondani, hogy a Kálozdyak szava szerint a Mányoki nótárus már egyszer be is lett volna csukva?!
– Hallgassék keed, – lökte ugyancsak gorombán oldalba a panaszost Pintes Gergő. Ez a délutánba járó polgártárs azt a közfelindulást is, melyet a közbevetés támasztott, egy hatalmas argumentummal sietett lecsöndesíteni. – Sebaj, atyámfiai, ha úgy van is. Annál jobban tudja a szegény ember dolgát. Az isten éltesse!
Míg az ingatag Kurjogató Máté erre a lefőzetésre jónak látta a korcsma udvaráról kifelé oldalogni, Bugyi koma a hordó tetejéről elragadtatással nyujtotta kezét Pintes Gergőnek, a ki olyan pompásan feltalálta magát.
A cséphadarók újra forogni kezdtek és a zsivaj úgy ahogy elcsöndesedett. A koma, miután szívét előlegesen ama lelkes fölkiáltásban kiöntötte volna, végre leereszkedhetett a megigért mélységekbe. Dörgött, a mint csak rekedt torkán kifért, minden ellen, a mint csak azoknak az alig mult napoknak hirhedt népemberei szoktak. Ebben az országban már Kupa és Vata óta mindig akadt egy sereg bús magyar, akinek az ilyen beszéd szája íze szerint volt. A sebek, melyeket emlegetnek, mindig századosak és mindig gyógyíthatatlanok. Egy régi-régi áradat ez, mely innen-onnan tiszta forrásokból gyülekszik, de salakos, homokos, mocskos mederben foly odább. A moslékból, melyet Bugyi koma feltálalt hallgatóságának, szörnyen megcsufolva került ki a német sógor meg a magyar úr A szegény ember fogalmát szokás szerint összekeverte az igaz magyaréval, a kormányt az önkénynyel, a jó akaró alkut a hitlen árulással. Bolond volt a beszéd; de eszmezavarának nyitját
keserű századok szolgáltatják. Mikor a furfangos hadtervező Kálozdon arra számított, hogy a koma bizonyosan ki fog csapni a honfivérrel áztatandó mezők és feldarabolandó urasági legelők tilos területére, jól ismerte emberét. Ezen alul ők akkoriban nem is kezdték. A mint a szónok így beletévedezett a nagy hazafiságba, az Ájzigné függönye meg muskátlijai úgy elkezdtek remegni, mintha csak mögöttük valami titkos hallgató nagyokat fujt volna gyönyörűségében.
Zajos tetszés rivalgott az udvaron s ugyancsak megerősödöttnek érezte mindenki lelkét az igaz ügy mellett, kivéve a megtántorodott és elpárolgott Kurjogató Mátét. Megkondult a déli harangszó; a kapu környékén főzőkanalas paraszt-asszonyok kezdtek czirkálni és bekiabálni az uruknak, hogy elhül a leves; az udvar megnéptelenedett. Ájzig czipelte be az udvarról az asztalokat és számította össze a törött üvegeket.
Az ivóban egyedül könyökölt, nem közönséges diadalának büszke önérzetével, Bugyi koma. Még a vörös szakállú Ájzig is elismerő vigyorgással hordta neki az italt. Egy csöpp kevés, de ma reggeltől mostanig még annyitól is megtartóztatta magát, mert a bornak az a csodálatos hatása van rá, hogy a mint iszik, minden bátorsága egyszerre a lábába száll. Csak annak a sokaktól vallott igazságnak egy bizonysága ez, hogy a bor rendesen az ember legbensőbb természetét teszi nyilvánvalóvá. A bátorságra ott fenn a hordó tetején nagy volt a szükség. Most azonban vége a vitézkedésnek; eljöttek a jutalomnak és pihenésnek perczei. Álmában az sem baj, ha egy kicsit gyáva az ember.
A koma iszik és újra iszik.
Épen az járt az eszében, hogy a tegnap este Harkán behajtott járandóságot ugyan hova kellene rejteni valami biztos helyre, a hol a felesége semmi módon rá ne akadhasson, mikor egy vaskos kéz hirtelen a vállára ütött.
– Ki az isten… hát mit keres itt ilyenkor a főbiró úr? – hebegte Bugyi, a mint úgy homályosan derengett előtte Vincze úr ábrázata, mely szintén nem közönséges pirosságnak örvendett.
– Nagy dolgom lenne kigyelmeddel, koma, – mondá titkolózva a vén cselszövő. Nem akarom dobra verni, azért jöttem így magam, titokban. Nem jönne át kigyelmed egy szóra ide a másik szobába?
– Megyek, megyek, miért ne mennék? – huzogatta elő hosszú lábait egymásután az asztal alól a hős Bugyi s egy kissé megzavarodva vetette a fehér golyóbisokat Vincze úrra. – Hanem annyit előre is mondhatok, hogy ha a tiszta szent elvhűségemet akarná megtántorítani a tekintetes úr…
– Isten őrizz, koma! Csak menjünk.
A vörös tollas pártvezér föltápászkodott és indult át az Ájzigné muskátlis szentélyébe. Ott azután ugyancsak elállt a szeme-szája, mikor a főbiró úr a helyett, hogy – a koma várakozása szerint –zsebébe nyult volna, egyenest megragadta az atillája szélét, nagyobb hatás kedvéért valamelyest meglóbázta jobbra-balra és elkezdett ordítozni a fülébe:
– Megfogtalak hát végtére, te bujtogató akasztófa virág! Ribilió kellene, hogy aztán a zavarosban halászhassatok? A kálozdi földekre fáj a fogatok? No majd prédikálhatsz, a mennyit csak tetszik, ha töltött puskák között utczát söpörsz Karámoson. Hallottam mindent és most úgy a körmöm között vagy, hogy még így megcsipve nem voltál. A sérthetetlen törvény nevében be vagy fogva. Tudd meg, hogy nem holmi hitvány kortesfogásból, hanem egyenesen a törvény parancsolatjából vagy befogva. Nohát most viczkándozzál, koma! Neked a Mányoki nótárus kell? Majd hüsölhettek együtt, mert előbb-utóbb arra is rákerül a sor. No csak viczkándozzál, koma!
És a törvény szigorú őre elvetette magát a kék virágos kanapén. A megragadott atillát azonban a világért ki nem bocsátotta izmos markából, s a viczkándozásra biróilag felhitt hórihorgas koma egy nagy, hullámzó ívet képezett gyönyörködő szemei előtt. A két cséphadaró soha veszettebbül nem kalimpált, (noha folytonos vigyázattal arra, hogy Vincze úr megsértése által valahogy még nagyobb bajba ne keveredjék) és az eléktelenített ábrázatot senki még ilyen halaványnak nem látta. Minduntalan egy-egy káromkodás
