Get Post pandemic sustainable tourism management the new reality of managing ethical and responsible
and Responsible Tourism 1st Edition Kos■C■Ak
Visit to download the full and correct content document: https://textbookfull.com/product/post-pandemic-sustainable-tourism-management-thenew-reality-of-managing-ethical-and-responsible-tourism-1st-edition-koscak/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant download maybe you interests ...
Adobe creative cloud design tools all in one for dummies making everything easier 8 books in 1 Adobe creative cloud basics InDesign CC Illustrator CC
Photoshop CC Acrobat XI Dreamweaver CC Flash Professional CC Fireworks CC 1st Edition Smith https://textbookfull.com/product/adobe-creative-cloud-designtools-all-in-one-for-dummies-making-everything-easier-8-booksin-1-adobe-creative-cloud-basics-indesign-cc-illustrator-ccphotoshop-cc-acrobat-xi-dreamweaver-cc-flash-profe/
Marketing and Managing Tourism Destinations Alastair M.
Another random document with no related content on Scribd:
The Project Gutenberg eBook of Miss Harriet
This ebook is for the use of anyone anywhere in the United States and most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this ebook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you will have to check the laws of the country where you are located before using this eBook.
Title: Miss Harriet
Author: Guy de Maupassant
Translator: Árpád Tóth
Release date: January 3, 2024 [eBook #72608]
Language: Hungarian
Original publication: Budapest: Athenaeum, 1927
Credits: Albert László from page images generously made available by the Hungarian National Digital Archive *** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK MISS HARRIET ***
MISS HARRIET
GUY DE MAUPASSANT ÖSSZES MŰVEI
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
GUY DE MAUPASSANT
MISS HARRIET
FORDÍTOTTA
TÓTH ÁRPÁD
BUDAPEST
AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
A MISS HARRIET CÍMŰ NOVELLÁSKÖTET
ELSŐ KIADÁSA 1884-BEN JELENT MEG
11645. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
Miss Harriet.
Heten voltunk az angolos útikocsin, négy nő és három férfi, az utóbbiak egyike fönn a bakon, a kocsis mellett; így emelkedtünk a lovak minden lépésénél feljebb és feljebb a nagy dombra fölkígyózó országúton.
Már hajnalban elindultunk Étretatból, hogy megnézzük a tancarville-i romokat: bóbiskoltunk még, álmos zsibbadtsággal a friss reggeli levegőn. Főleg az asszonyok csukták le minduntalan szempilláikat, nem lévén hozzászokva az ilyen vadászosan korai felkeléshez: fejük le-lecsuklott, sőt ásítgattak is, érzéketlenül a napkelte lírája iránt.
Ősz volt. Az út két oldalán lekopasztott mezők nyujtóztak, sárgán a levágott zab és rozs rövid torzsaitól, melyek rosszul borotvált szakáll módjára borostázták a földet. A ködös róna füstölögni látszott. A levegőben pacsirták énekeltek, a bokrok közt egyéb madárnép csiripelt.
Végre a nap is fölkelt előttünk a látóhatárról s teljesen vörös volt; amint emelkedett, a percről-percre jobban világosodó mező ébredni kezdett, mosolygott, szinte megrázkódott s levetette fehér párafátylait, mint ágyából kelő leány az ingét.
D’Étraille gróf hátrakiáltott a bakról: »Nézzék csak, ahol egy nyúl!« – s karját a baloldali lóherés felé lendítette. Az ügető állatot eltakarta a zöld, csak nagy tapsifülei látszottak ki; egyszerre a szántásba kanyarodott, majd egy pillanatra megállt, hogy aztán újra vad, cikcakos futásba kezdjen, el-elakadva és nyugtalanul, mindenfelé veszélyt neszezve s nem tudva tanácstalanságában, merre meneküljön. Végre nekilódult s hátulsó lábai fölvetésével nagy
ugrások közt tűnt el az egyik széles céklatáblában. A férfiak mind felébredtek a nyúlnézésben.
René Lemanoir kijelentette: – »Ma reggel igazán rossz gavallérok vagyunk!« – s szomszédjára pillantva, a kis de Sérennes bárónéra, aki még alig ocsudott fel az alvásból, félhangosan folytatta: – »Maga persze a férjére gondol, báróné! Nyugodjon meg, a báró csak szombatra jön vissza. Addig még négy napunk van!«
Az asszony álmos mosollyal felelte: – »Maga ostoba!« – aztán lerázva kábultságát, tovább beszélt: »Lássák, inkább mesélhetnének nekünk valami jó, tréfás dolgot. Chenal úr például, akiről az a hír jár, hogy nagyobb szerencséje volt Richelieu hercegnél is, elmondhatná valamelyik szerelme történetét, amelyik éppen az eszébe jut.«
Léon Chenal, az öreg festő, a még mindig nagyon szép, erős, büszke tartású férfi, akit annyian szerettek, kezébe fogta hosszú fehér szakállát s mosolygott; aztán, némi eltünődés után, egyszerre elkomolyodott.
– Nem lesz vidám história, hölgyeim; életem leggyászosabb szerelmét mesélem el önöknek. Kívánom barátaimnak, hogy ne ébresszenek soha hasonló szenvedélyt.
Huszonöt éves voltam akkor s a normand partok mentén kamasz-piktorkodtam.
»Kamasz-piktorkodás«-nak nevezem azt a hátizsákos, kocsmából-kocsmába kószáló életet, melynek ürügye mindenféle természet utáni tanulmányok meg tájképek pingálása. Nem ismerek jobb mulatságot ennél a kóbor, ötletszerű ide-odabarangolásnál. Az ember szabad, nem köti semmi nyűg, semmi gond, semmi egyoldalúság, még a holnappal sem kell törődnie. Azt az utat választjuk, amelyik tetszik, csak a fantázia irányít, csak a látás
gyönyöre kormányoz. Megállunk, mert egy patak elandalít, mert egy vendégfogadóból sült krumpli jószaga csap meg. Néha a klematiszok illata dönti el, mitévő légy, máskor egy kocsmai felszolgáló lány üde tekintete. Ne nézze le senki az effajta paraszti szerelmeket. Ezeknek a lányoknak is van lelkük, és van testük is: kemény arcocskájuk és friss ajkaik; heves csókjuk olyan erős és ízes, mint valami vad gyümölcs. A szerelem mindig értékes, bárhonnan ered. A szív, mely jöttünkre feldobog, a szem, mely távozásunk miatt könnyet ont, oly ritka, édes és drága valami, amit sohasem szabad megvetnünk.
Ízleltem légyottokat kankalinos árkokban, alvó tehenek istállói mögött s a padlások szalmáján, ahol még az elmúlt nap melege langyoskodott. Emlékszem durva, szürke vászoningekre, melyek rugalmas és kemény tagokat takartak s visszavágyom némely naív és keresetlen ölelésekre, melyek őszinte nyerseségükben finomabbak voltak a kacér és nagyon úri asszonyok minden agyafúrt szerelmeskedésénél.
Ami azonban legimádandóbb ezekben a kalandos barangolásokban, az maga a vidék, az erdők, a napkelték, az alkonyok, a holdas esték. A festőféle ilyenkor éli nászútját a földdel. Az ember egyedül van vele, hosszú és csöndes pásztorórákon. Heverőhelyem a rét, margaréták és pipacsok serege, s kitárt szemeim a nap fényzuhatagában a messzi kis falut látják, hegyes tornyával, melyben delet harangoznak.
Az ember leül a forrás szélén, mely egy tölgy alján fakad, törékeny, magas, élettől ragyogó füvek hajszál-sűrűje közt. Letérdepelek, odahajlok, inni a hideg és átlátszó vízből, mely benedvesíti bajuszomat és orromat: iszom, s ez olyan kéjes testi érzés, mintha szájon csókolnám a forrást. Olykor egy-egy öblös medermélyedésre találok a vékony vízerek mentén s megmerítem benne magam, egészen meztelenül: ilyenkor a test, tetőtől-talpig, valami jeges és gyönyörűséges simogatást érez, a könnyű és eleven vízfolyás remegő érintését.
A dombon vígság önt el, a tavak partján mélabú: rajongsz, mikor a nap vérző felhők óceánjába fúl s a folyókra vörös visszfények csóváit dobja. És este, az ég mélyébe tűnő hold alatt, ezer furcsa dologra gondolsz, melyek sohasem jutnának eszedbe a nappal égető világosságában.
Nos, mikor egyszer így bolyongtam, még pedig éppen ezen a tájon, ahol az idén járunk, egy este a Bénouville nevű kis faluba érkeztem meg, mely a szirtes tengerszegélyre lapul Yport és Étretat között. Fécampból jöttem, mindenütt a magas, falegyenességű part mentén, melynek krétás, kiugró sziklái meredek lapokban zuhannak a tengerre. Reggel óta tapostam a rövid füvet, mely oly finom és bársonyos, mint valami szőnyeg s a mélység szélén a tenger sós lehében sarjad. Telitorokkal énekeltem, nagyokat lépkedve s hol egyegy sirály lassú és kerek elhajlású röptét néztem el, amint az ég kékjén tovalendítette szárnyai fehér ívét, hol a zöld tengeren ringó halászbárkák barna vitorláit bámultam: boldog, gondatlan és szabad nap volt az.
Mondták volt nekem, hogy van itt egy apró major, ahol az utasok szállást kaphatnak: afféle kis csárda, melyet egy parasztasszony tart fenn, normand udvar közepén, dupla bükkfasorral övezve.
Elhagyva a partot, el is értem a nagy fák közé bújt tanyát s jelentkeztem Lecacheur anyónál.
Öreg, ráncos és fanyar falusi néni volt, aki, úgy látszott, vendégeit kedve ellenére, meglehetős bizalmatlansággal fogadja.
Májusban voltunk; a nyíló almafák illatos virágtetőt borítottak az udvarra s szüntelenül rózsaszín szirmok keringő esőjét pergették alá, melyek vég nélkül hulltak az emberekre és a fűre.
Megkérdeztem:
– No, Lecacheur néni, volna-e szobája a számomra?
Elcsodálkozva azon, hogy tudom a nevét, ezt felelte:
– Ahogy vesszük; mind ki van adva. De azér’ majd meglássuk!
Öt perc alatt megegyeztünk s leraktam a tarisznyámat a paraszti szoba földjére, melynek bútorzata egy ágyból, két székből, egy asztalból és egy mosdóból állott. A szoba a nagy, füstös konyhára nyílt, melyben a csárda vendégei együtt étkeztek a majorbeliekkel és a gazdasszonnyal, aki özvegyasszony volt.
Kezet mostam, aztán kimentem. A néni csirkepaprikást készített estére a nagy, nyitott tűzhelyen, mely fölött füsttől feketén függött az üstakasztó horog.
– Szóval más utas-vendége is van még ezidőszerint? –kérdeztem.
A maga morgó módján felelte:
– Egy dáma van még itt, egy idős ánglius-fajta. Az lakik a másik szobába’.
Napi öt sol ráfizetéssel kieszközöltem, hogy olyan napokon, mikor szép idő lesz, egyedül étkezhetem künn az udvaron.
Kint terítettek tehát számomra az ajtó előtt s fogaimmal nekiláttam a normand csibe sovány tagjainak, közben világos almabort hörpintgetve s bele-beleharapva a nagy fehér kenyérbe, mely már négynapos volt, de még mindig kitünően ízlett.
A fa kerítés-kapu, mely az útra szolgált, hirtelen kinyílt s egy különös valaki indult be a ház felé. Nagyon sovány és nagyon magas nő volt, oly feszesen körülcsavarva vörös kockás skót vállkendőjével, hogy az ember azt hihette, nincsenek is karjai, ha nem pillantotta volna meg, csípője magasságában, hosszú kezét, mely egy fehér turista-napernyőt szorított. Múmiaszerű arca, körülötte a kisütött szürke haj sodort tincseivel, melyek minden lépésére megreszkettek, valahogyan úgy hatott rám, mintha egy sós heringet aggattak volna körül vuklikkal. Gyorsan haladt át előttem, lesütött szemekkel, s eltűnt a kunyhó mélyén.
Ez a különös jelenség jókedvűvé tett; nyilván a szomszédnőm volt, az »ánglius«, akiről a gazdasszonyunk beszélt.
Aznap nem láttam újra. Másnap, amint éppen festeni készültem annak a bájos völgynek az ölén, melyet önök is ismernek s amely Étretatig húzódik le, egyszerre csak, szemeimet hirtelen felemelve, valami furcsa dolgot pillantottam meg, amely a domb gerincén magaslott fel; holmi fellobogózott árbocnak rémlett. Ő volt. Alighogy meglátott, eltűnt.
Délben hazamentem étkezni s a közös asztalnál foglaltam helyet, hogy megismerkedjem ezzel az eredeti öreg nővel. De udvariaskodásaimra nem válaszolt, sőt apró figyelmességeim iránt is érzéketlennek mutatkozott. Makacsul töltögettem poharába a vizet, buzgón nyujtogattam eléje a fogásokat. Könnyű, csaknem észrevehetetlen fejbiccentés, meg valami halkan mormogott, érthetetlen angol szó volt minden köszönete.
Abbahagytam a vele való foglalkozást, noha gondolataimat továbbra sem hagyta nyugton.
Három nap sem telt bele s már mindazt tudtam róla, amennyit Mme Lecacheur tudhatott.
Miss Harrietnek hivatta magát. Egy eldugott faluban akarván nyaralni, hat héttel azelőtt érkezett Bénouville-be, s amint látszott, még nem igen szándékozott távozni. Az asztalnál nem beszélt, gyorsan evett s közben egy-egy apró protestáns vitairatot olvasgatott. Mindenkit elárasztott ezekkel a füzetekkel. Maga a plébános is kapott belőlük négyet, amiket egy fiú juttatott el hozzá két sou viteldíj fejében. Miss Harriet néhányszor, minden előkészítő szó nélkül, egyszerre csak ilyeneket mondott közös gazdasszonyunknak: »Én az Úristent szeretek legjobban; én őtet csudálok minden teremtményében, imádok egész természetében, bent hordozok mindig az enyim szívben.« S a megrőkönyödött parasztasszonynak mingyárt kezébe is nyomta világmegváltó röpiratai egyikét.
A falusiak nem szerették. A tanító kijelentette, hogy: »Ez egy ateista«, – mire holmi megvetésféle nehezedett rá. A plébános Mme Lecacheur kérdezősködésére azt felelte: »Eretnek személy, de Isten
nem kívánja a bűnös halálát és én egyébként tökéletes erkölcsűnek találom.«
Ezek a szavak: »ateista, – eretnek«, melyeket senki sem értett pontosan, gyanút hintettek a lelkekbe. Azonkívül úgy képzelték, hogy az angol nő gazdag s életét azzal tölti, hogy az egész világot bekóborolja, mert családja elűzte. És miért űzte el a családja? Nyilván istentelensége miatt.
A valóságban Miss Harriet azok közé az elveken lovagoló, csökönyös puritán nők közé tartozott, amilyen annyi terem Angliában, azok közé a jó és kiállhatatlan vénlányok közé, akik Európa minden table-d’hôte-ját ellepik, elvásítva Itáliát, elmérgezve Svájcot, lakhatatlanná téve a Földközi-tenger bájos városait, mert mindenüvé elviszik magukkal bizarr hóbortjaikat, megkövesült vesztaszűzi erkölcseiket, leírhatatlan ruhadarabjaikat s azt a sajátságos kaucsukszagot, mely azt a gondolatot kelti bennünk, hogy éjszakánként talán holmi tokban raktározzák el őket.
Valahányszor egy-egy szállodában ilyen példányra akadtam, menekültem előlük, mint a madár, ha a mezőn madárijesztőt pillant meg.
Ezt az egyet azonban olyan furcsának láttam, hogy már szinte tetszett is nekem.
Mme Lecacheur a maga ösztönszerű idegenkedésével minden iránt, ami nem volt paraszti dolog, korlátolt lelkében valóságos gyűlöletet forralt a vénleány rajongó túlzásaival szemben. Külön szóval is jellemezte Miss Harrietet, meglehetősen megvető szóval persze, mely nem is tudom hogyan kerülhetett a szájába, talán valami zavaros és misztikus szellemi termékből szedte. »Ez egy ördöngös!« – szokta mondani. – Én ezt a szót, ehhez a fanyar és szentimentális lényhez ragasztva, ellenállhatatlanul komikusnak éreztem. Azontúl én is csak »az ördöngös«-nek hívtam s furcsa örömem telt a szó hangos kimondogatásában, ha észrevettem valahol az angol lányt.
Megkérdeztem Lecacheur anyótól: »No, hát a mi ördöngösünk ma mit csinál?«
S a paraszt néni szörnyűködve felelte:
– Hinné-e, uram, hogy ma kezibe vett egy varangyot, améknek valaki letaposta a lábát, osztán bevitte a szobájába és beletette a lavórjába, meg osztán bekötözte, mintha akárcsak ember vóna. Hát ez csak nem istenes dolog!
Máskor meg, a sziklapart alján jártában, egy éppen kifogott nagy halat vásárolt meg, semmi egyébért, csak hogy visszadobhassa a tengerbe. És a halász, noha jól megfizették, agyba-főbe szidta, mert a dolog felháborítóbban hatott rá, mintha a miss pénzt lopott volna ki a zsebéből. Még egy hónap mulva se tudott dühbegurulás és káromkodó szavak nékül beszélni az esetről. Ó, igen! ez a miss Harriet csakugyan ördöngös egy nő volt s Lecacheur anyóval isteni sugallat mondatta azt az elnevezést.
Az istállószolga, akit »az utász«-nak hívtak, mert fiatal korában Afrikában szolgált, más véleményen volt. Ravaszdi képpel mondta: »Vén skatulya, aki valaha élte világát!«
Ha a szegény leány mindezt tudta volna!
A kis cseléd, Céleste, nem szívesen szolgálta ki s én sehogy sem értettem: miért? Talán csak azért, mert idegen nő volt, más fajból való, más nyelven beszélő, más hitet valló. És, elvégre, ördöngös volt!
Idejét azzal töltötte, hogy bekószálta a vidéket, a természetben keresve és imádva Istent. Egy este egy bokorban térdepelve találtam. Valami vöröset pillantottam meg a leveleken keresztül s mikor az ágakat széthajtottam, miss Harriet emelkedett fel, megzavarodva, hogy így láttam őt s tekintete rémülten meredt rám, mint a fényes nappal felvert baglyok szemei.
Olykor, ha a sziklák közt dolgoztam, hirtelen a partmeredély szélén vettem észre, mint valami szemafór-póznát. Szenvedélyesen nézte a nagy aranyfényű tengert s a bíborban izzó eget. Néha egy-
egy völgy ölén tűnt fel, amint gyorsan, ruganyos angol léptekkel haladt előre; és én szembe mentem vele, vonzott feléje valami, nem is tudom mi, talán csak az, hogy lássam kigyúlt arcát, ezt a száraz, leírhatatan arcot, melyen valami mély belső öröm elégedettsége ragyogott.
Gyakran találkoztam vele némely tanyazugban is, ahol a füvön ült s az almafák árnyékában apró, bibliás könyve kinyitva hevert térdein, míg tekintete a messziségbe révedezett.
Mert én sem mentem el, a szerelem ezer szála fűzött oda a tág ölű és szelíd tájhoz. Jól éreztem magam a félrebújt tanyán, távol mindentől, csak a Földhöz közel, a jó, egészséges, szép és zöld földhöz, melyet egy napon majd mi magunk is önnön testünkkel trágyázunk. És talán, – miért ne valljam meg? – egy kis kíváncsiság is ott tartóztatott Lecacheur anyónál. Szerettem volna valahogy megismerni ezt a különös miss Harrietet, s megtudni, mi megy végbe az ilyen kóbor angol vénlányok magányos lelkében?
II.
Meglehetős furcsa módon ismerkedtünk össze. Valami tanulmányt fejeztem be, melyet fenomenálisnak képzeltem, amint hogy az is volt. Tizenöt évvel később tízezer frankért kelt el. Egyébként olyan magától értetődő ügy volt, akár a kétszerkettő s rácáfolt minden akadémiai szabályra. A vászon egész jobb oldala sziklát ábrázolt, egy roppant, szemölcsös felületű sziklát, ellepve barna, sárga meg vörös zuzmókkal, melyeken olajosan csordult végig a napsütés. A fény – a mögöttem megbúvó napot nem lehetett látni, – rátűzött a kövekre s tüzes arannyal vonta be őket. Jó dolog volt. Az előtér csupa vakító ragyogás és nagyszerű lángolás.
És balra a tenger; nem a kék, vagy a palaszürke tenger, hanem a vesekőszínű, zöldes, tejes áttetszésű tenger, mintegy megalvadva a mélykék ég alatt.
Annyira elégedett voltam művemmel, hogy táncoltam, mikor hazavittem a csárdába. Szerettem volna, hogy lássa az egész világ, és pedig azonnal. Emlékszem, hogy egy útszélen legelésző tehénnek is megmutattam, rákiáltva:
– Ezt nézd meg, öregem! Nem egyhamar látsz ehhez foghatót!
A ház elé érve, rögtön előkiabáltam Lecacheur anyót, fülrepesztő ordítással:
– Hollahé! Csaplárosné lelkem, gyerünk csak, ezt gyertyázza meg kend!
A parasztasszony előkerült s rábámult művemre ostoba szemével, mely semmit sem látott a képen s még azt sem tudta megkülönböztetni, hogy ökröt ábrázol-e, vagy valami házat.
Az éppen hazaérkező Miss Harriet abban a pillanatban haladt el mögöttem, mikor vásznamat kinyujtott karral tartottam a fogadósné orra alá. Lehetetlen volt, hogy az ördöngös is meg ne lássa a képet, mert a mutogatás közben gondom volt rá, hogy az ő szeme se kerülhesse el. Egyszerre csak állva maradt, lenyűgözötten és elképedve. Úgy látszik, éppen az ő sziklája volt az, ahová fel szokott kapaszkodni, hogy kedvére elmerenghessen.
Oly nyomatékos és hízelgő britt »Aoh«-t sóhajtott ki magából, hogy mosolyogva fordultam felé s megszólítottam:
– Legfrissebb tanulmányom, kisasszony!
Rajongva, komikus és megható hangon suttogta: – Ó, uram, ön igazán megragadva eltalál a természetet!
Isten bizony elpirultam, mert ez a bók jobban meghatott, mintha egy királynő mondta volna. El voltam csábítva, meghódoltam, legyőztek. Becsületszavamra, képes lettem volna megcsókolni Miss Harrietet.
Melléje ültem az étkezésnél, mint rendesen. Elsőízben történt, hogy beszélni kezdett, hangosan folytatva gondolatát:
– Ó! én olyan nagyon szeretek a természetet!
Nyujtogattam neki a kenyeret, a vizet, a bort. Most már mosolyogva fogadta, apró, múmiaszerű mosollyal. S elkezdtem a tájképfestészetről csevegni.
Étkezés után egyszerre keltünk fel s járkáltunk az udvaron; majd, nyilván annak a félelmes tűzvésznek vonzó hatása alatt, melyet a lenyugvó nap gyujtott a tengeren, kinyitottam a kerítésajtót, mely a sziklapart felé nézett s elindultunk, egymás oldalán, megelégedetten, mint két olyan ember, aki megértette egymást és belelátott egymás lelkébe.
Langyos, lágy este volt az, egyike azoknak a csupa jóérzésestéknek, melyeken test és lélek egyformán boldog. Minden csupa öröm és csupa varázs. A langyos, balzsamos levegő, átitatva a füvek és algák szagával, szűziesen vad parfőmmel bizsergeti a szaglást, tenger-ízzel csiklandja a szájpadlást s mélyreható enyheséggel simogatja a lelket. Már a mélység szélén lépdeltünk, a nagy-nagy tenger fölött, mely alattunk száz méternyire fodrozta apró hullámait. S nyitott szájjal, tágult tüdővel ittuk a friss lehelletet, mely megjárta az óceánt s mely végigsiklott bőrünkön, sósan a habok hosszú csókjaitól.
Kockás kendőjébe csavarva, lelkesülten, szélbe táruló ajkakkal, az angol nő a tengerbe hanyatló roppant napot nézte. Előttünk, messzire-messzire, egészen a láthatár peremén, egy vitorlákkal teleaggatott háromárbocos rajzolta körvonalát a kigyúlt égre, míg valamivel közelebb gőzhajó vonult tova, füstöt gomolygatva, mely végtelen felhőben maradt utána, párhuzamosan a horizont vonalával.
A vörös gömb lassan ereszkedett, egyre lejjebb. Nemsokára elérte a vizet, éppen a mozdulatan vitorlás mögött, mely mintegy tűzkeretbe foglalva tűnt fel a lobogó égitest tányérján. A nap csöndesen süllyedt tovább és elnyelte az óceán. Láttuk, mint merül alá, hogyan kisebbedik és tűnik el. Vége volt. Csak a kis hajó mutatta még mindig elütköző körrajzát a távoli ég arany alapján.
Miss Harriet szenvedélyes tekintettel szemlélte a nap máglyahalálát s valami végtelen vágy foghatta el: ölelésébe szorítani az eget, a tengert, az egész láthatárt.
Suttogott: »Aoh! Úgy szeretek… úgy szeretek… úgy szeretek…«
Szemében könnyet pillantottam meg. Újra kezdte: »Nekem jó lenne kicsi madár lenni és elrepülnék az égbe.«
S úgy maradt, állva, mint ahogy gyakran láttam már, mintegy odanyársalva a sziklához, pirosra gyúlva, mint vállkendője bíbora. Kedvem támadt volna lekapni a vázlatkönyvembe. Az elragadtatás karikaturája lehetne ilyen.
Elfordultam, nehogy elnevessem magam.
Aztán festészeti dolgokról beszéltem neki, mintha valamelyik kollégámmal társalognék, tónusokat, valőröket, színhatásokat emlegetve, mesterségbeli kifejezéseket. Figyelmesen hallgatott, megértett, a homályos szavak jelentését is kihámozni igyekvőn, hozzásímulva gondolataimhoz. Olykor-olykor megszólalt:
– Ó! értek, értek. Nagyon megragadva beszél.
Visszafordultunk.
Másnap, alighogy megpillantott, sietve jött kezet nyujtani. És nyomban jóbarátok lettünk.
Derék teremtés volt, olyanfajta lélekkel, amelyek rúgóra járnak s melyekben ez a leszorított rúgó a lelkesedés hevében hirtelen szabadjára lendül. Nem volt meg a kellő egyensúlyozottsága, mint ahogy egyetlen nőnek sincs meg, aki ötvenéves koráig leány marad. Olybá tűnt, mint a megtestesült besavanyított és eláporodott ártatlanság, de szívében mégis megmaradt valami nagyon fiatalos, üde lobogás. Szerette a természetet és az állatokat, túlzó szeretettel, mely olyan volt, mint a nagyon régi, erjedt bor, – az érzéki hév égett benne, melyet sohasem ajándékozott férfiaknak.
Tény az, hogy elég volt megpillantania egy-egy szoptató kutyát, egy-egy kancát, melyhez kis csikaja búvik a mezőn, egy-egy
madárfészket, tele csipogó kicsinyekkel, amint csőrüket tátogatják, ormótlan fejecskéjükkel és csupasz testükkel, – s Miss Harriet túláradó megindultságtól reszketett
Szegény, árva lények, table d’hôte-ok szomorú bolyongói, szegény nevetséges és szánalmas teremtmények, mennyire szeretlek benneteket, mióta ezt a társatokat megismertem!
Csakhamar észrevettem, hogy Miss Harriet szeretne mondani valamit, de nem mer előállani vele s mulattam a gyávaságán. Mikor reggelenként festődobozommal a hátamon útrakeltem, elkísért egészen a falu végéig, némán, látható izgalomban, szavakat keresve, hogyan is fogjon a mondókájába. Aztán egyszerre csak otthagyott s gyorsan ment másfelé, ugráló járásával.
Egy napon végre bátorságra kapott:
– Szeretném látni, hogy ön hogy csinálsz a képeket. Megengedi? Én nagyon kíváncsi!
És elpirult, mintha végtelenül vakmerő dolgokat beszélt volna.
Elvittem a Petit-Val-ba, ahol egy nagyobb tájrészletbe kezdtem.
Megállt a hátam mögött, megfeszített figyelemmel kísérve minden mozdulatomat.
Aztán, mivel talán félt, hogy feszélyez, hirtelen megszólalt: »Köszönöm«, s otthagyott.
Nemsokára azonban bizalmasabb lett s napról-napra, látható örömmel szegődött kísérőmül. Hóna alatt magával hozta összehajlítható székét, sohasem engedve, hogy én vigyem, s leült mellém. Órákig maradt így, mozdulatlanul és némán, szemével követve ecsetem minden vonását. Ha a festőkéssel egy-egy nagy, merész színfoltot kentem fel, mely meglepőn és találón hatott, önkénytelenül apró »aoh«-okban tört ki csodálkozó öröme és elragadtatása. Meghatott tiszteletet érzett vásznaim iránt, csaknem vallásos tiszteletet, szemben az emberi munkával, mely így visszatükrözi az isteni teremtés egy-egy részletét. Tanulmányaimat
