General Introduction
Inside the City of Reason
Plato was an Athenian designer of labyrinths who lived in the fifth century before the common era. The labyrinths he built, he built from words, reflecting the ways language leads us into confusion. And the paths of escape he indicated, through a complex mixture of individual words and conversation—through dialegesthai—have offered readers over the centuries the possibility of understanding the meanings that matter to them. Through the medium of the dialogue form, Plato drew on all his resources as a logician, rhetorician, and dialectician, valuing each of these as integral parts of his project. How they manifest themselves and operate together in Plato’s work is the subject of this book.
While it is clear that on many points we think like Plato, negotiating the footnotes of our tradition, or at least owe the contours of our thinking to his insights, it is far less clear that he thought like us. This makes the task of clarifying his ideas on logic, rhetoric, and dialectic that much more challenging. On the one hand, Plato’s thought is so inflected with the conditions that produced it that it can never be totally “freed” from itself and cast into contemporary meaning. On the other hand, he is so encased in our own traditions of thought that unbroken threads of meaning across the centuries are assumed and sometimes asserted. Why we would be interested in illuminating Plato’s conceptions of logic, rhetoric, and dialectic is simply because these three tools or methods, or however we conceive them, represent important perspectives of contemporary argumentation theory. Insofar as a history of this interdisciplinary field is to be gathered, Plato’s place in it has yet to be established. To contribute to such a history is another goal of this book.
For most scholars working in the late twentieth century and early twenty-first century, the roots of argumentation theory can be traced to Aristotle and the attention he gives to three types of argument: the logical, the dialectical, and the rhetorical (Wenzel 2006). While Aristotle treats dialectic and rhetoric as complementary (antistrophic: Rhet. 1345a), each of the two is conceptually distinct, as is his treatment of logic. While there is recognition of an interest in argumentation in earlier thinkers, the orthodoxy of an Aristotelian origin has remained largely uncontested. Several features of the current study will correct, or at least challenge, that narrative. Pre-Aristotelian investigations bring to light an implicit set of ideas in Plato that indicate a rich engagement with argumentation in its logical, rhetorical, and dialectical aspects. This is not to propose that we would find a fully-formed logic in Plato similar to that which appears in Aristotle, nor that Plato understands rhetoric and dialectic in ways with which Aristotle would fully agree. It is to suggest that Aristotle’s treatments do not arise in a vacuum but emerge instead from activities in the Academy with which he would have been fully acquainted. On these terms, the logic that appears is distinct from the abstract logic of the tradition, even as Plato’s later dialectic lays its foundation. Instead, we find promoted in the early and middle dialogues logical relations that concern the contexts of argumentative situations and the agents operating in those contexts. In similar ways, the rhetoric that Plato comes to endorse and rely upon values the communicative power of argumentation and the central role that audiences play in its progress. Related to this, the evolving dialectic, transformed from earlier Socratic practice, depends for its expression and application on an array of strategies and methods related to different dialogic goals. All of these points will be familiar to contemporary theorists who have worked on Aristotle’s argumentation theory.
In questioning the Aristotelian orthodoxy, discussions will arise in response to several important questions. Can we say, for example, that Socratic argument consists of no more than the elenchus? That Plato’s attitude toward rhetoric was one of general dismissal such that it has no role to play in the development of his thought? That Plato’s dialectic is the same method that we see Socrates using in the early dialogues? I have already suggested negative responses to these questions, and on a certain level I think that is appreciated, and yet ideas persist that suggest otherwise. That resistance to revision is a further point to consider in the pages ahead.
Each section of this work has its own introduction wherein I situate the discussions of those chapters in the context of the tradition and the principal
ideas that tend to dominate the discussions of the concept involved, whether it be logic, rhetoric, or dialectic. In this general introduction I propose to explain the project as a whole and set it into a slightly different context.
Plato’s Logic
Much of the now standard story on Plato’s logic involves modern and contemporary logicians assuming that what they find in Plato is evidence of abstract logical thought. Just as much of the standard story on Socratic argument limits us to the elenchus. The grounds for both of these claims are explored and found wanting in the chapters of part I.
While there is indeed a sense of abstractness to the logic we associate with Plato’s later dialectic, there is something far more interesting happening in the earlier stages of his work. Abstractness, Richard Robinson ([1941] 1953) insists, is something that contemporary logicians read into Plato’s dialogues, falling victim to the common ailment of finding what one had set out to look for in the first place. The arguments of Robinson and others that counter this perspective are detailed in the early chapters, but we might anticipate them here by considering just how unavoidable it is for translations to follow the general interpretations of the translators.1 As my bibliography makes clear, when it comes to editions of Plato’s works, I have availed myself of a number of translations, from different generations of translators, and often used multiple translations of a single dialogue. In this way, I have drawn on different readings of the underlying ideas and monitored some of the debates that emerge over choices of translation. In addition, I have offered modifications of my own where I deemed it appropriate. Translating Plato or deciding on the “best” translation of a dialogue is not a straightforward matter.
Each translator strives for accuracy on her or his own terms. There are exceptions to this rule, of course. Alain Badiou’s (2012) “hyper-translation” of the Republic tells us more about how Badiou might have written the work
1. A case in point that concerns Aristotle rather than Plato is the appearance in 2018 of three new translations of the Rhetoric, one by a political theorist (Aristotle 2019—it appeared in 2018), another by a philosopher (Aristotle 2018a), and a third by a classicist (Aristotle 2018b). Unsurprisingly, significant choices of words and phrases reflect the disciplinary perspectives of the translators and the ways in which they interpret discussions according to the larger background understanding of what they judge to be important.
himself than it expresses any real concern to capture Plato’s intentions. So, he provides additions and corrections to the political philosophy, along with some interpretative interventions (Badiou challenges the received view of Plato’s dualism, for example—362n3), and there is a marked anti-rhetorical thrust to the translation that characterizes Badiou’s work in general. On a different track is I. A. Richards’s (1942) insightful but notably sparse “literal” translation of the Republic that reflects Richards’s decades-long work in what he called Basic English and his efforts to promote it.2 Badiou and Richards reflect some of the different ways a translator might approach Plato and the kinds of license they feel authorized to adopt.
Within such larger decisions are the “smaller” worries over the correct way of rendering a term in English—decisions that turn out to have considerable bearing on larger questions of Plato’s meaning. With regard to his status as a logician recognizable to contemporary readers, for example, is the reading of sumphonein in the Phaedo. In chapter 11, I will review some of the different possible translations attached to this term and the very different conceptions of Plato’s view of hypothesis that follow from the various choices. Such variety in translation encourages interpretations ranging from a strong entailment (as in “following logically from”) to a weaker agreement (as in “in harmony with”). At stake is the kind of dialectician (and logician) we judge Plato to have been.3
If this book fits with any earlier effort, it would be that of Richard Robinson and his Plato’s Earlier Dialectic, first published in 1941, and in my view a seminal text for the subjects addressed. The initial edition was widely reviewed and many of those reviews challenged some of Robinson’s translation choices. The unavailability of the first edition after the war created an opportunity for Robinson to publish a revision, one that allowed him to make corrections where he thought they were warranted and respond to criticisms where he thought such a response was also warranted. The principal focus of his defense concerns what he calls evolutionist and creationist views. Robinson promotes the first, which holds that human thinking has evolved with specific elements emerging at various points in our history. This includes the development of logical thought. The oppos-
2. By any standard that measures reception, this translation should be judged a success. The US government printed two million copies for its overseas armed forces.
3. In a similar vein, dialegesthai invites a comparable range of choices across an array of dialogues as its meaning seems to vary from the casual conversation to the focused scrutiny of a company investigating a term’s definition (Timmerman and Schiappa 2010).
ing—creationist—view holds that principles of logic are self-evident and have been present in human thought since the outset, always available to the right kind of mind. Hence, they judge the logic of Plato against modern insights. Paul Friedländer’s (1945) ambivalent review is a case in point. Although generally sympathetic to Robinson’s promotion of Plato’s “loose way” of expressing himself logically, he questions several of his translations as misleading (when Friedländer believes Plato is pursuing a strictly defined logical process, for example).
Subsequently, the thrust of some of the reviews of the second edition of Robinson’s study still focus mainly, or even solely (Kerferd 1955), on the disputed details of the logic. Robinson’s interpretations of Plato’s understanding of the early elenchus and of hypotheses are both challenged. With respect to the elenchus, he holds that Plato believed an interlocutor was refuted by his own argument without any additional premises. He allows that there are places where additional premises are used, but he judges that Plato was simply unaware of this. Robinson’s position on Plato’s early logic is thus largely unchanged between the two editions (while his position on hypotheses was revised in light of earlier criticisms). Plato’s status as a logician and the kind of logic he endorsed remain matters of contention. While this book has no ambitions toward resolving these matters, I hope to advance a coherent picture of Plato as logician that shows a progressive treatment from the early Socratic dialogues through to the later engagement with a developed sense of dialectic.
Then there are the matters of how we should view Socratic argument itself and whether it should be restricted to what we understand as the elenchus. I would note here that whether argument types attributed to Socrates in Plato’s dialogues were employed by the historical figure is largely beside the point. I am principally interested in Plato’s engagement with argument and the way he negotiates the use of the different types that are employed. But this said, some distinction between Plato’s ideas and the practices of the historical Socrates are relevant to my study. In pursuing the emergence of Platonic dialectical argumentation from its Socratic predecessor, I adopt the distinction Gregory Vlastos (1994) makes between SocratesE, the historical figure, and SocratesM, the Platonic invention. But whether the distinction comes down solely to Plato’s creative imagination is again beyond our ability to decide. Still, I think there are more reasons to be confident about our knowledge of the historical Socrates than commentators like Robin Waterfield (2009) suggest. Waterfield finds the evidence for what Socrates actually did and believed to rely too heavily on Plato’s account and so he looks outside
the dialogues for further evidence with which to compile an image of an anti-democratic provocateur (Waterfield 2009, 29). But we know more than this. Insofar, I will argue, as these Greeks were committed to a strong relationship between identity and action, we can construct an interesting image of the philosophy of the historical Socrates by focusing on practices that are distinct from Plato’s own philosophical practices. Yes, they were both ethical thinkers who focused on the virtues. But on the negative side, unlike Plato, Socrates did not write, teach, or actively engage in politics. They present quite contrasting views of philosophy in action, and therefore of philosophy itself. Along these lines, any tendency to equate Socratic argument with the elenchus alone may come down to a failure to appreciate the distinctions at work in the arguments Plato had Socrates advance.
In part I, I explore a wider sense of Socratic dialectic that includes at least three separate types of argument, each with a different goal. While the elenchus aims at refutation of those who claim to know (largely more established figures of Athenian society), the hortatory (protreptic) argument and the maieutic argument both exhibit different goals and engage a different, younger audience. The hortatory argument presents reasons for why someone should turn to a specific action, principally to take up philosophy, while the maieutic arguments draw ideas from the interlocutors in a way that advances the understanding of a concept for all concerned (something missing from the results of the elenchus). It is the last of these, the maieutic, that finds its place in the later dialectic of Plato and so will be revisited in part III. But each of these three types of argument indicates an engaged logic that we can describe as ethotic.
Plato’s Dialogues conjures an atmosphere of intimacy that belies any insistence that the logic that drives his discussions, especially in the early drama-infused texts of the Socratic period, is in any way abstract. Indeed, we can, at our convenience and to the degree that we are so disposed, extract arguments from the dialectic and treat them to the kind of scrutiny that characterizes the contemporary logic classroom, just as we can do this with any discourses from any period of our history, whether or not such analyses were intended by the producers of those discourses or are even an appropriate way to approach them. Without question, Plato’s sense of logic becomes more complex in the later dialogues, but it still retains its roots in the lives of those engaged in any inquiry; it still retains the character of an ethotic logic.
By an ethotic logic I mean one personalized and rooted in human character, or what will come to be called ethos. Contemporary readers may
be perplexed at Aristotle’s admission in his Rhetoric that audiences are often not persuaded by good arguments. Additional “proofs” are required, and one of those lies with the character of the arguer. “Persuasion is through character,” insists Aristotle, “whenever the speech is stated so that it makes the speaker worthy of trust” (Rhet. 1356a4–5). He then goes on to add the surprising observation that ethos “is pretty much (one might almost say) the most controlling factor in persuasion” (Aristotle 2018b).
From where did such stress on the importance of character arise? In part, the answer lies in Greek society itself, but it would also have been reinforced by a particular reading of Plato’s dialogues. Consider how the “logical” examination of Euthyphro that provides one illustration of the elenchus is a deep examination of Euthyphro’s beliefs that has serious consequences for the rightness or wrongness of his actions. As explained early in that dialogue, Socrates is on his way to the court to defend himself against a charge of impiety, and it would be enormously valuable to him if Euthyphro could provide a definition of “piety” that Socrates could use in his defense. But it is just as important that Euthyphro should be able to give an account that justifies his actions in bringing charges against his own father because of that man’s supposed wrongdoing. As Euthyphro first explains the concern, “it is impious, they say, for a son to prosecute his father for murder” (Euth. 4d–e); whereas Euthyphro is convinced it would be impious for him not to do so. There’s no middle ground here, no room for inaction. So Euthyphro must have the knowledge that justifies his action and the ideas to which he is committed if he is to maintain his self-worth. The investigation is not into an abstract concept (piety), as some commentators would have it, but into the life of the interlocutor. Character is on display here and is found wanting by the logic of the elenchus, but this is an ethotic logic.
The ethotic character is prevalent throughout extant texts that come down to us and reflects the important connection between action and argument. Consider what is conveyed by Antisthenes when he writes in the Ajax: “Do not examine words when you are judging virtue, but rather actions. For a battle too is decided not by word but by action” (Boys-Stones and Rowe 2013, 23). Virtue is to be discerned not in the words that people put forward but in the actions they perform. Another way of casting this is to consider the way actions can be used to justify positions and thus operate argumentatively. That is what we see clearly expressed by the Socrates of the Apology, who offers his judges “substantial evidence . . . not words but what [they] value more, deeds” (Apol. 32a). Like words, actions are public expressions of character, and perhaps the thinking here is that they are less
susceptible to misinterpretation. Whatever the explanation, a consequence of this position can be seen in attempts to draw character into the light of day through words that express it, and on this front the elenchus qualifies. That it can also be cast in terms of later logical systems is neither here nor there; its power lies in its ethotic probing and the consequences such exercises have for the lives of those involved.
Plato’s Rhetoric
There is a tendency in the literature to place Plato at the head of a long history of negative reactions to rhetoric. But the reality is more ambiguous.4 Consider, for example, the very different reactions of two later writers, Aristides (c. 117–c. 177 AD) and Quintilian (c. 35–c. 100 AD). Aristides’s (2017; 2021) orations include extensive replies to Plato challenging the negative view of rhetoric on display in his work, particularly the Gorgias, and finding in Plato’s own accounts an appreciation of the “real form of oratory” (2017, 653). Aristides thus believes he is drawing from Plato what is present but unconscious. Quintilian (2015), by contrast, finds in Plato a champion of rhetoric. Of the Gorgias, he writes, “most writers, satisfied with reading a few passages from Plato’s Gorgias, unskillfully extracted by their predecessors (for they neither consult the whole of that dialogue, nor any of the other writings of Plato), have fallen into a very grave error, supposing that the philosopher entertained such an opinion as to think that oratory was not an art” (Quintilian Institutio Oratoria, bk. 2, 15.24–5). Quintilian thus believes he is drawing from Plato what is consciously present.
Of all the ways in which Plato has been misjudged by the tradition, labeling him as a despiser of rhetoric is the most egregious. In the five chapters of part II, I work to reinforce Quintilian’s observation and extend it far beyond the Gorgias. Not only did Plato recognize the need to harness the power of rhetoric for his own political goals, but he also stands out as an accomplished rhetor in his own right.
I discuss exactly what it is about rhetoric that concerns Plato in the Gorgias (387–85), concluding that his target there is a political rhetoric that we might associate with Periclean Athens. This was a rhetoric that
4. While we might trace the current disdain toward rhetoric to the work of Ramus and his critiques of Aristotle, Cicero, and Quintilian, the ambivalences toward rhetoric were active long before the 1500s (see Ong 1958).
dominated the Athenian responses in the Melian debate reported by Thucydides and the subsequent subjugation of Melos. On this darkest moment in then-recent Athenian history, Plato, unlike almost every other writer of his period, appears strangely silent given his anti-democratic propensities. But allowing also that Plato will often use silence as a rhetorical strategy to draw attention to an idea, the absence of a direct reference to Melos no longer appears so unusual.
In rejecting the political rhetoric that had proved popular in the city in which he was raised, Plato advocates a rhetoric that must promote justice over injustice. This prefigures the argument of the Phaedrus (the events of which take place outside of the political sphere) for a true rhetoric that contrasts the eikotic. Here, the question of whether rhetoric is an art with a corresponding knowledge is settled in the affirmative, and the philosopher can now return to the polis better equipped to engage friend and foe while crafting an environment in which all can flourish.
In general, Plato is a rhetorical force. Rhetoricians theorize about rhetoric; rhetors produce and deliver it. Plato is both. Theorizing about rhetoric begins in the Gorgias, reaches a firm account in the Phaedrus, and receives supplementary details thereafter in dialogues as far ranging as the Statesman and Philebus. Plato’s adoption of rhetorical strategies is clear throughout his work, and I explore several of them, like the silence alluded to above and the adoption of mythic discourse to address specific audiences. In many ways such strategies confirm the choice of the dialogue form to communicate ideas. This is a mode of discourse that most efficiently captures the range of Plato’s stylistic achievements.
Nowhere is all this more apparent than in the Republic, where two important questions come to the fore: (1) What discourse best allows the promotion of justice in the state, which is to ask, How can the polis be rhetorically addressed in ways that promote the general interests? (2) How are novice philosophers addressed with protreptic arguments in their education? The use of rhetoric in the Republic and the centrality of its importance to the project that emerges there sets the groundwork for the promotion of rhetoric in subsequent dialogues. In later dialogues like the Sophist, the Statesman, and Philebus, rhetoric is far from absent, as the silence of the literature on Plato might suggest. In fact, its value as a necessary aid to dialectic is clarified.
This means that the presence of a positive conception of civic rhetoric in Aristotle is far from original, and the importance of rhetorical argumentation is not without precedence in Aristotle’s immediate influences. With
more apparent organization, due to the different type of texts involved, Aristotle was able to build on the ideas that Plato had advanced, offering a model of rhetorical reason already suggested by his mentor.
Plato’s Dialectic
In a number of respects, chapter 9 could find its place in either part II or III since in discussing the role of rhetoric in Plato’s later works it is impossible to avoid detailed accounts of some of his dialectical tools and strategies. And as the forgoing will suggest, disentangling any of the three subjects of study from Plato’s treatments can be challenging. In the later dialogues, the logic that had receded into the background is reasserted in the methods of dialectic, just as the value of rhetoric finds further emphasis. But by the time we emerge from the Republic, there is without doubt a dialectic in force that differs markedly from its Socratic predecessor.
As we turn to consider Plato’s mature account of dialectic, there is a complexity that confounds us, especially if we take late dialogues like Sophist and Statesman to be genuine investigations of those concepts (the Sophist and the Statesman) intent on discovering the agreed definition in each case. Commentators are quick to point out that on this front the investigations fail and the use of dialectic is often confused. But on what terms might they be judged successful? What is actually going on in those illustrative cases of Platonic dialectic? Answers to these questions are offered in the chapters of part III.
Part of the story of dialectic as it appears and evolves across the works of Plato is the range accorded to the spectrum term dialegesthai (Timmerman and Schiappa 2010). How this term is translated in various dialogues can be an eye-opener in part because of the ways by which Plato so often hides the serious idea in the casual remark. I made reference to this variety of meanings for dialegesthai in note 3. Its possible senses accommodate the casual conversation as well as the cooperative investigation into a term’s definition, something that occupies the dialecticians of Plato’s late dialogues. Two specific things come to the fore in part III. One is an emphasis on the late pedagogy captured in the dialogues, reflective of what happens in the Academy, and the second is the way (partly in the course of this pedagogy) “dialectic” becomes an umbrella term for a variety of methods matched to the minds that learn to employ them.
The dialogues reveal an evolution of Plato’s methodology, abandoning the Socratic dialogue for the hypothetical method and then the hypothetical method for the method of Collection and Division. These best capture the dialogical nature of Plato’s dialectic, but we also see at work the use of examples, images, and myth. Plato employs what works, and what works for him changes, just as the audiences he is addressing vary. One can imagine in the background the ways in which the curricula of the Academy would be modified to reflect the emerging methods of the day, particularly from the hypothetical method to the method of Collection and Division. There would have been a period, then, during which the students focused on developing a hypothesis to test ideas and develop definitions.5 In fact, this focus on definitions, a vestige of the Socratic practice, finds its apotheosis in the late dialogues. Whatever the provenance of the book Definitions, variously attributed to Speusippus and other members of the Academy, it certainly reflects an abiding interest of the scholars and students working there. In this sense, the pedagogical aspect of the dialectic is given prominence in the closing sections of the book. Plato’s co-constructing of knowledge through dialectic uses what in today’s terms would be called an inquiry dialogue (Walton 2006a). Participants start with the need to acquire proof about some matter, conduct a search for evidence, and achieve the goal of proving (or disproving) a hypothesis (Walton 2006a, 183). That this process resonates with the activity of the science laboratory simply indicates the distance between early and contemporary instantiations of inquiry. I. A. Richards (1942) captured this well in his general advice on the subject of reading: “What should guide the reader’s mind? Our answer was ‘Our awareness of interdependence of how things hang together, which makes us able to give and audit an account of what may be meant in a discussion—that highest activity of REASON which Plato named Dialectic’ ” (240). Indeed, this highest achievement of a discussion (dialegesthai again) is the goal of the dialectic of the late dialogues, and the specter of the Academy in which such discussions were pursued haunts those works.
5. Such a stage may be reflected in some of Aristotle’s works, if these illustrate the teaching he did at the Academy (see Kennedy’s introduction in Aristotle 2007, 4–5). His “definition” of rhetoric, for example, is posed hypothetically as a working definition to be explored: “Let rhetoric be . . .” (estō dē). Here, there is no commitment to a definition, just an interest in exploring the possibilities of a direction of inquiry (Rhet. 1355b25; Aristotle 2007).
So, a vestige (or development) of the maieutic argument that was a crucial part of the argumentative practice of Socrates is apparent in the pedagogical exercises of the later dialogues. The examining (and refuting) of experts has been left aside after the Republic. But the drawing of ideas out of the young, although modified in these late dialogues, has its roots in Socrates’s midwifery. Socrates may have been moved to the sidelines of most late dialogues, or even dismissed, but the influence is ever-present, a lesson learned perhaps in Plato’s youth and dwelt upon over a lifetime of thought and practice.
Philosophy is a dispositional discipline with a deeply constructive rhetorical nature. It modifies the mind, creating attitudes of critical attention and insight. The Platonic student leaves the lists better equipped to illuminate the shadows in which meanings and arguments vie for adherence, better equipped to sift through the complexity of ideas and so bring clarity and judgment to the issues that divide us, better equipped to escape the labyrinth of confused meanings in which the untrained mind becomes lost.
Anthropological considerations of how humans have used and developed argumentation push us back further into the shadows of a pre-Aristotelian moment, before the initiatives we associate with Aristotle begin to emerge. Outside of the Greek tradition, non-Aristotelian logics are promised by Indigenous knowledge systems, the otherwise to our own ways of knowing (Tindale 2021a). These systems were largely assimilated with or eliminated by Western colonial impulses. Like these others, Plato somehow occupies a place outside of the Aristotelian tradition, even as we identify him as a precursor to what develops. But is this a faithful lineage? In what ways does the argumentation Plato sees and employs approximate what we understand and see today? These are questions I leave the reader to ponder while considering the arguments of this book.
Part I
The Logician
Introduction to Part I
Plato and the Intricacies of Logic
He revived again by all possible means [the whole of philosophy] and also for this reason he gained in addition . . . this gracefulness in his arguments and, on the other hand, he himself introduced for the first time many ideas of his own.
—Philodemus (I, 1–6)
Nothing can diminish Aristotle’s foundational role as the superior logician of the early Western tradition, one who develops a systematic approach to reasoning and argument. The shadow is cast so widely, however, that it is so easy to overlook any contributions made by others, including those of Plato. In the late nineteenth century, Wincenty Lutoslawski (1897), who judged Plato the first logician in the history of human thought (3) could write with surprise that “Plato’s logic remains almost unknown, as may easily be seen from a short survey of the chief opinions expressed on this subject” (7). Since then, a number of important studies have emerged (Robinson [1941] 1953; Ritter 1933), although what counts as logic in Plato’s work remains a matter on which there tends to be debate. In his examination of ancient formal logic, Bocheński (1951, 16) suggests that, with some notable exceptions associated with the analytic syllogism, “nearly everything in Aristotle’s logic . . . is probably a reflex elaboration and development of procedures used already, at least in a rudimentary way, by Plato.” But corroborating this demands considerable powers of interpretation.
For Lutoslawski, Plato’s logic first emerges in the Meno with an interest in hypothetical reasoning that will characterize the middle dialogues as an appreciation of classification grows, culminating in the dialectic expressed
in the Sophist and other later dialogues. In fact, when he speaks of logic here, he seems to have in mind the patterns of reasoning that will hint at, and then issue in, the full-fledged dialectic of the late dialogues. Much of the argument for this “growth” depends on the chronology of the dialogues, and so the bulk of Lutoslawski’s book sees him drawing on the then-recent trend in stylistics to identify the course of Plato’s writings and hence the development of his logical interests within them.
The lack of any kind of systematized approach to logic in Plato arises in part from the very different kinds of texts that have come down to us.1 Were we to try to extract Aristotle’s skills as a logician from his dialogues alone, we likely would face the same difficulties as we do with Plato. Nor should we assume a disinterest on Plato’s part. Every indication is given that he is attracted to the array of techniques available to express in language the insights he extracts from the intelligible world and the move toward an accomplished conception of dialectic (no matter how rudimentary or controversial this might be judged) cannot be achieved without a serious engagement with the processes of reasoning and argument. That dialectic, emerging in the middle dialogues and developing thereafter, is built upon an earlier appreciation of the power that logical reasoning exhibits.2 There are suggestions, moreover, that Plato’s work was influenced by the logical interests of other Socratics. Eucleides, for example, known to us as the narrator of the Theaetetus, raised concerns about the argument from analogy that appear to be echoed in some of Plato’s treatment (Kahn 1996, 14).3
1. Of course, other readings of the development of Plato’s thought and writings will draw different conclusions about his contributions to the systematization of argument. Ryle’s (1966) story that sees progress away from “eristic” dialogues that reflect the method of refutation finds “the notion of a valid argument is just beginning to separate itself off from the notion of an unrebutted argument” (206). In insisting further that after Zeno it was Plato who introduced systematized argument in the form of dialectic, Ryle further complains that “we have uninquisitively failed to ask what trained his dialectical powers” (207). My answer to such a challenge is developed in part III.
2. This dialectic will be explored in detail in the later chapters of this book. For now, it suffices to note that it develops from the Socratic variety of the early dialogues, through the method of hypothesizing in the middle dialogues, to reach an array of types like the method of collection and division of the late dialogues. But, as will be shown, this path is not as smooth and clear as suggested here.
3. Phaedo lists him among the foreigners present at Socrates’s death (59c); Boys-Stones and Rowe identify him as the founder of a school in Megara whose members excelled
Another random document with no related content on Scribd:
hajszolt vad. Dühös rémüldözések közben, minden utcasarkon jobbra-balra sanditott merénylő diák után.
Mire az osztályba lépett, már nem ő volt a támadó. Várta az eseményeket; ugy igyekezett menteni az irháját, hogy a tegnap este történtekről egy árva kukkot se szólott, eltitkolta a veszélyt és a három gonosztevőn keresztülnézett… Ronda kényszeritette magát, hogy férfiasan viselkedjék. Nem sejtette, hogy micsoda félelmet áll ki a három diák: Kieselsack, Ertzum és Lohmann; de azok se sejtették az ő félelmét.
Az órák után, akárcsak a diákok, Ronda is visszanyerte bátorságát. Lohmannt azonban nem szabad kiszalasztani a körmünk közül! Távol kell tartani Frölich kisasszonytól; ez hatalmi kérdés volt Ronda számára és az önérzete nagyon megerősödött volna azáltal, hogyha keresztülviszi. De hogy csinálja? – »De holnap ujra el kell jönnie« – mondta a szinésznő.
Más megoldás nincs; Ronda ezt belátta és ekkor megijedt. Az ijedelmében azonban volt valami édes.
Nem tudott vacsorázni, annyira izgatott volt és a gazdasszonya intelme ellenére elment hazulról, hogy elsőnek érkezzen a dutyiba, Frölich Róza öltözőjébe. Az a Lohmann ne kukoricázzék és ne borozzon ott: ez lázadás, ezt már nem türheti Ronda.
A többi motivumnak még nem volt tudatában.
Amint sietve a »Kék angyal«-hoz surrant, észre sem vette a kapun a szines szinlapot s pár percig fejevesztve kereste… Hálaisten, ott volt a szinlap. Szóval Frölich szinmüvésznő nem utazott el, nem szökött meg, nem tünt el a föld szinéről, mert szegény Ronda ilyesmitől tartott. Még énekelt, még cifrállott, még csiklandozta az emberek szivét kéjes tekintetével. És miután ezzel a megállapitással megelégedett, egy uj tanulságot vont le belőle. Annak a Lohmannak el kell takarodnia onnan, ez azonban még nem elég: ő maga, Ronda akar ott ülni Frölich szinmüvésznőnél… Az uj tanulság azonban nyomban elsötétedett megint.
A terem még üres volt, majdnem sötét, barátságtalanul kongó; számtalan piszkosfehér szék és asztal állott zavart összevisszaságban. A kályha mellett egy kis pléhlámpánál ült a gazda két férfival; kártyáztak.
Ronda azt akarván, hogy ne lássák, az árnyékos fal mentén rebbent be, mint egy denevér. Amikor a müvész-szobába akart surrani, megszólalt a gazda dörgedelmes hangon:
– Jó estét, tanár ur, örülök, hogy megint szerencséltet.
– Én csak – izé – Frölich szinmüvésznőt.
– Csak kerüljön beljebb és várja meg, már hétre jár. Mindjárt hozok sört is.
– Köszönöm, – szólt Ronda – ezuttal nem óhajtok italt fogyasztani… De – és kinyujtotta a fejét az ajtóból – később valószinüleg több dolgot rendelek.
Ekkor betette az ajtót és az öltöző éjébe topogott. Mikor üggyelbajjal világot gyujtott, füzőket és harisnyákat vett le egy székről, leült az asztal mellé, amely olyan volt, mint tegnap; a kabátja zsebéből kihuzta a noteszét s a diákok neve mellé irt jegyekből az évvégi kalkulust próbálta kiókumlálni. Mikor az »E«-hez ért, hirtelen átugrott az »M«-re, mint reggel az osztályban. Később gondolkozott, visszatért és Ertzum nevét toporzékoló undorral nézte; Kieselsack jött sorra, azután Lohmann. A szoba néma és nyugodt volt és Ronda szája lekonyult a boszuvágytól.
Kisvártatva már szállingóztak az első vendégek. Ronda nyugtalankodott. Bejött a tegnapi kövér hölgy, egy viharvert fekete kalapot viselt és igy szólt:
– A tanár ur? Csak nem aludt itt az éjszaka?
– Tisztelt asszonyom, én bizonyos fontos ügyek elintézése végett jöttem.
– Tudjuk, micsoda ügyek azok.
A nő levetette a boáját és a bluzát.
– Ugye megengedi, hogy levessem a bluzom.
Ronda valamit dadogott és félrenézett. A nő sötétfehér fésülködőköpenyben jött vissza és a tanár ur vállára vert.
– Annyit mondhatok, tanár ur, cseppet sem csodálkozom, hogy visszajött. Róza minden vendége igy tesz. Aki egyszer megismeri, az meg is szereti, ugy bizony. Hiába, csuda gusztusos egy leány.
– E, e, e – jól jegyezzük meg – csakugyan, tisztelt asszonyom, de én nem azért…
– Persze. Hanem a szive miatt. Mert szive az van. Az aztán van!
A nő a tátongó fésülködőköpeny alatt a szivére szoritotta a kezét. Nyafogott és a tokája lóbálódzott a meghatottságtól.
– Olyan leány ez, hogy a légynek se vét. Az apja is betegápoló volt. Akár hiszi, akár nem, ez a leány roppant szereti az öreges urakat. És nemcsak ezért. – Összedörzsölte a hüvelyk- és a mutatóujját. – Hanem mert a szive is erre viszi. Mert az öreg uraknak szüksége van egy ilyen jó leányra… Sokszor olyan jókedvü, hogy már a rendőrség is megsokalja. Ilyen kicsi korátul ismerem. Mindenkinek ajánlhatom.
A nő rátehénkedett az asztal peremére, Rondát rengeteg személye és a széktámla közé préselte, egészen lefoglalta s elkábitotta azzal, amit mesélt.
– Alig volt még a lelkem tizenhat éveske, már akkor is eljárt a panoptikumba, meg az artisták közé, hiába, müvészvér… Na aztán akadt egy öreg ur, aki tanittatni akarta. Hát ezt már tudjuk, mit jelent. Mikor aztán Rózácska bajba jutott, szaladt ám hozzám és bömbölt a nyakamon. Mondtam neki persze: no most aztán nem eresztjük az öreget, te még csak két és fél hét mulva töltöd be a tizenhatodik évedet, a vén zsivány fizetni fog, mint a köles. Csakhogy Róza nem akarta. Hallott már ilyesmit? Sajnálta az öreget. Nem lehetett rávenni, hogy pénzt kérjen tőle. Hanem ujra elment hozzá, a maga
jószántából; ebből láthatja, hogy micsoda leány Egyszer mutatta nekem az öreg urat az utcán, na hát: hálni járt belé a lélek. A kis körme hegyéig se érhetne fel magának, higyje el, tanár ur!
Két ujjával egyenesen Ronda arcába bökött. Mivel pedig ugy látta, hogy a tanár ur még nincs eléggé felizgatva, ismételte a mondottakat:
– A kis körme hegyéig se, én mondom önnek! És különben is undok fráter volt. Nemsokára meghalt és találja el, mit testált Rózára? A fényképét egy diszkréten elzárt tokban. Na, kint voltunk a vizből! Már egy zsenerózus ur, aki még csak nem is szegény, aztán a lányt is szereti, az nem viselkedhet ilyen piszkosan.
– Természetesen, ámbátor – Ronda szerette volna valahogy másra terelni a beszédet – ez nekem egészen mindegy, – nemde ugyebár, – azonban…
Zavart mosolya dühösnek látszott.
–… belátja, hogy fiatal fiuknak, akikből egyrészt a szellemi képességek, másrészt a kedély frissesége nem veszett ki teljesen, –hogy ugy mondjam…
Az asszony élénken vágott Ronda szavába.
– Annyi baj legyen! A fiukkal már ugyis torkig van Róza, elhiheti, ha én mondom!
Erősen megrázta Ronda vállát, hogy testileg is éreztesse vele az igazságot. Azután letottyant az asztalról és igy szólt:
– Hogy elpletykáltam az időt. De most már aztán ideje, hogy a dolgom után lássak. Tisztelt tanár ur, legközelebbi alkalommal megint szivesen állok rendelkezésére.
Otthagyta Rondát, letelepedett a toalett-tükör elé és bedörzsölte zsirral az egész képét.
– Ne nézzen ide.
Ronda engedelmesen félrenézett. Hallotta, hogy a zongorán valaki megüt néhány billentyüt. A terem tompán morajlott, mintha félig lenne emberekkel.
– A maga diákjai – vetette oda az asszony, valami tárgyat szorongatva a fogai között – ugyis hiába dugják ide a pofájukat.
Ronda önkéntelenül az ablak felé tekintett. A vörös függöny mögött csakugyan fejek árnyéka imbolygott.
A teremből hosszan elnyujtott »hohohohó« kiáltás hallatszott be. Frölich Róza lépte át a küszöböt. A müvésznő nyomában Kiepert, az artista széles termete zárta el a kijárást. Mikor mindketten bent voltak az öltözőben, Kiepert odaorditotta Rondának:
– Nagyon hizelgő ránk nézve, tanár ur, hogy ön ismét megjelent!
Frölich kisasszony ezt mondta:
– Csakugyan eljött! Na hál’ Istennek.
– Talán csodálkozik? – dadogta Ronda.
– Eszemágába sincs – felelte a müvésznő. – Segitsen inkább kibujni a kabátomból.
– Hogy látogatásom oly gyors egymásutánban következett be… – folytatta Ronda a megkezdett beszédet.
– No bizony mehetnék Kukutyinba zabot hegyezni, ha a gavallérjaimat nem tudnám visszacsalogatni.
Karjait fülesfazék módjára feltartotta és nagy, vöröstollas kalapjából egyre-másra szedegette ki a kalaptüket, közben huncutul nevetett felfelé Rondára.
– Hiszen – szükölt Ronda – ön maga mondotta, hogy leghelyesebb, ha ujra eljövök.
– Na hát – tört ki Róza kisasszonyból, fogta vörös kalapját és mint egy tüzes kereket többször megforgatta a levegőben – ilyen jót
még nem nevettem!… Maga azt hiszi, öregem, hogy én csak ugy könnyelmüen elszalasztom az urakat? Szépen!
Amig beszélt, kezét csipejére biggyesztette és ugy hajlongott Ronda képibe.
Ronda megrémült, mint a gyerek, aki azt látja, hogy fönn a szinpadon a tündér hamis haja a földre pottyan.
Frölich kisasszony rögtön észrevette a hatást és sietve hátrált. Néhányat sóhajtott, fejét oldalt hajtotta és ezt mondta:
– Azért ne értsen félre, én nem ugy gondoltam. Nagyon téved, ha azt hiszi. Éppen ellenkezőleg, mindig mondtam Gusztlnak: Mégis csak doktor és mégis csak tanár; és én szegény tudatlan fiatal leány vagyok, mit adhatok én neki… Mondja, Kiepertné, nem igaz, hogy ezt mondtam magának?
A kövér asszonyság erősitgette, hogy ugy van.
– De Gusztl – mondta Frölich kisasszony és ártatlanul vonogatta hozzá a vállát – mindig mondta, hogy ön el fog jönni… És csakugyan eljött!
Az artista a sarokból, ahol átöltözött, illetlen hangokat eregetett kifelé. A felesége jelekkel próbálta elhallgattatni.
– Különben is ki tudja, – folytatta Róza kisasszony – hogy ön az én kedvemért jön-e… Hiszen még a kabátomat se akarja lesegiteni… Hátha csak azok miatt a vacak kölykök miatt jön, akiket nyársra akar huzni?
Ronda elvörösödve, segitségért kapkodva felelt a vádra:
– Elsősorban – hiszen ez csak természetes – nemde ugyebár –tulajdonképpen…
Róza fájdalmasan ingatta a fejét.
A kövér nő felállt a toalett-asztal mellől, hogy közelebbről avatkozhasson a beszélgetésbe. Kivágott piros bluzt vett magára. Ki
volt készitve. A képe ugyanugy fénylett, mint tegnap.
– Hát miért nem segiti le őnagysága kabátját – szólt oda Rondának. – Na maga is tudja, mi illik.
Ronda ráncigálni kezdte a müvésznő kabátjának az egyik ujját, a kabát nem jött le, ellenben Róza kisasszony a ráncigálás közben hirtelen Ronda karjaiba tántorgott; a tanár ur rémülten hagyta abba a segitést.
– Igy huzza – oktatta Rondát a kövér nő. Férje, az artista, közben nesztelenül előlépett. Már trikóban volt, köröskörül a csipején a kövérségtől huskolbász tekergőzött, mint valami kigyó, nyakán pedig egy szőrös szemölcs diszlett. Egy egészen kis darab ujságpapirt tartott Ronda szeme elé.
– Olvassa csak ezt, tanár ur, ez ugyancsak megmondja annak a piszok bandának.
Ronda azonnal magára öltötte fontoskodó arckifejezését, mellyel minden nyomtatott betüt fogadott. Rájött, hogy a helybeli szociáldemokrata párt lapjából való a papir.
– Lássuk csak, – mondta – hogy mit tudnak ezek.
– Épp a tanárok fizetéséről irnak – mondta az artista. – Hát nem tegnap emlegettem?
– Ugyan hagyd! – szólt a felesége és kivette Ronda kezéből az ujságot. – Fizetése van neki elég, valami másra volna inkább szüksége. Ez nem a te dolgod, eredj inkább ki azokhoz a marhákhoz.
A teremben tulröfögték, tulorditozták és tulfütyülték a zongora bömbölését. Kiepert engedelmeskedett. Hirtelen magára öltötte az öntelt arckifejezést, mellyel már tegnap is csodálatba ejtette Rondát és kilibegett a terembe, mely lármásan fogadta magába.
– Ez elkotródott – mondta a kövér hölgy. – Jöjjön, tanár ur, segitsük gyorsan Rózára a ruhákat, mig vissza nem jön.
–
De szabad neki is segiteni? – kérdezte Frölich kisasszony
– Nem ujság az neki, hogyan vetkőznek, vagy öltöznek a nők. Ki tudja, hátha még hasznát veheti egyszer az életben.
– Hát ha ugy tetszik – mondta Frölich kisasszony és lebocsátotta a szoknyáját. A füzője már nyitva volt és Ronda bizonyos rémülettel vette észre, hogy a ruha alatt mindenhol fekete és fénylik. De még rettenetesebb volt számára az a felfedezés, hogy a müvésznőn nincs alsószoknya, csak egy bő, fekete bugyogó. Róza őnagysága nem igen látszott ezzel törődni, egész szelid képet vágott hozzá. Ronda azonban ugy érezte, minttha először bizsergetnék meg ismeretlen misztériumok és fontos dolgok tünnének fel, a felszin alól, a jó polgári felszin alól s ekkor látta, hogy az élet tele van rendőri kihágásokkal. És Ronda félelemmel teli büszkeséget érzett.
Odakünn Kiepernek óriási sikere volt és belekezdett valami uj számba.
– Most mégis talán el kellene fordulnia, – vélte Róza kisasszony – most mindent ledobok magamról.
– Ugyan, kis csacsi, hiszen a tanár ur okos és komoly férfi, mit árthat az neki.
Csakhogy Ronda mégis megfordult. Feszülten fülelt a ruhák suhogására. Amint ott állt a sarokban, a kövér hölgy hamarosan a markába nyomott valamit.
– Itt van, fogja.
Ronda elvette, anélkül, hogy tudná, micsoda.
Valami feketeség volt, egész kicsire össze lehetett gyürni és roppantul meleg volt. Olyan meleg volt, mint valami állat. Egyszerre csak hirtelenül kicsuszott Ronda kezei közül, mert felfedezte, miért oly meleg; a szinmüvésznő fekete bugyogója volt!
Közben Ronda felszedte a földről a furcsa jószágot és ijedtében csöndesen meglapult a sarokban.
Gusztl és a müvésznő munka közben sietve néhány szinpadi szakkifejezést váltottak egymással. Kiepert elkészült a számával.
– Most ki kell mennem – mondta a kövér nő – segitsen maga Rózának az öltözködésben.
És mivel Ronda nem mozdult, folytatta:
– Megsiketült?
Ronda felriadt. »Elaludt«, mint a diákjai szokták, ha hosszura nyulik valamelyik óra. Azután türelmesen megfogta a füzőzsinórokat.
Frölich kisasszony a vállán keresztül mosolygott fel rá.
– Mért forditott hátat egész idő alatt? Hiszen már régen fel vagyok öltözve.
Narancsszinü alsószoknyában állott Ronda előtt.
– Különben is – folytatta azután – csak Gusztl miatt mondtam az elfordulást. Engem nem bánt, amugy is szeretném tudni, hogy tetszik magának a termetem?
Ronda egy árva kukkot sem felelt és Róza kisasszony türelmetlenül forditotta el tőle a fejét.
– Jól huzza össze!… De ügyetlen. Adja csak ide, sokat kell még magának tanulni.
A müvésznő maga füzte össze magát. És mert látta, hogy Ronda tétlen kezét még mindig esetlenül kinyujtva tartja maga elé, igy szólt:
– Hát sehogy sem tetszem magának?
– Oh hogyne, természetesen – dadogta Ronda megrettenve. Azután végül nagynehezen kinyögte, hogy a fekete öltözetben – a feketében – még csinosabbnak találta.
– Kis malac – mondta neki Frölich Róza szinmüvésznő.
A füzőkérdés rendbejött… Gusztlnak is óriási sikere volt a férjével egyetemben.
– Most azonban én jövök – mondta Frölich Róza kisasszony –Csak a képemet kell még kicsit rendbehozni.
A tükör elé ült, lázasan babrált egy csomó tégely, üveg és festékrudacska között. Ronda egyebet nem látott, csak vékony karjait, amint folytonosan a levegőt szántották és elhomályosult szemei előtt valami ködös játék keringett. Rózsaszinü, halványsárga vonalak keletkeztek, váltakoztak és mindegyiket, mielőtt eltünt volna, máris másik váltotta fel. Rondának ismeretlen tárgyakat kellett az asztalról elhoznia. A müvésznőnek szédületes munkája közben még arra is maradt ideje, hogy lábával dobbantson, ha Ronda nem azt vette fel az asztalról, amire szükség volt és tekintetével megcsiklandozta Rondát, ha a kért tárgyat hozta. Bizonyos, hogy a kisasszony szemei egyre jobban tüzeltek. Végül Ronda világosan látta, hogy mindezt csak a tégelyek müvelik, melyeket ő nyujtogatott át neki és melyekkel a nő bedörzsölte a szeme alját. Azok a piros pettyek okozzák mindezt a szeme szögletében, a szemöldök fölött azok a vörös vonalak és az a fekete zsir, amit szempillájára dörzsölt.
– Na még csak a szájam festem ki – mondta Róza.
És egyszerre csak Ronda maga előtt látta Frölich kisasszony tegnapi szines arcát. Az igazi, a tulajdonképpeni Frölich Róza csak most jelent meg előtte. Ronda látta, hogyan alakult ki és csak most jött rá a nyitjára. Bepillanthatott egy percre abba a boszorkánykonyhába, ahol a szépséget, a vidámságot és a lelket készitik. Csalódottnak és beavatottnak érezte magát. Ezeket gondolta gyors egymásutánban:
– Ennyi az egész?
És azután:
– Óriási!
A szive hangosan dobogott. Közben pedig a müvésznő egy ronggyal törülgette le a kezéről a szines zsirt, ami Ronda szivét megdobogtatta.
Azután Róza feltette a tegnapi elgörbült diadémot a fejére… A teremben tombolni kezdett a nép. A müvésznő vonogatta a vállát és szemöldökeit morcolva, megkérdezte Rondát:
– Tetszik magának itt?
Ronda egy betüt se hallott.
– Na most mindjárt csudát lát. Tudniillik ma valami rémitő bánatos nótát danolok, annak a tiszteletére huzok hosszu szoknyát is magamra… Adja csak ide azt a zöldet!
Ronda előbb jobbra és balra lendült a ruhák között, ugy hogy a kabátja szárnyai csak ugy röpdöstek. Végre is meglelte a kért zöld vacakot és egy szempillantás alatt máris ott állott előtte Róza egybeszabott, elomló tündérruhában, csak az ölén és a combján huzódott körül egy rózsafüzér… Felnézett Rondára, Ronda egy szót se szólt; de a lány meg volt elégedve az arckifejezésével és utána nagystilü mozdulatokkal lépegetett az ajtó felé. Kevéssel a küszöbön innen megfordult, mert eszébe jutott, hogy hátul két zsirpecsét van a ruháján és most Ronda látja azokat.
– Ezt nem kell azoknak a majmoknak mutogatnom, nincs igazam? – mondta mélységes megvetéssel. Azután méltóságteljesen megjelent a tágra nyitott ajtó küszöbén. Ronda elugrott, még megláthatná valaki.
Az ajtó félig nyitva maradt. Ott künn orditoztak:
– Boldog Isten! – meg: Zöld selyemruha van rajta! – és: – De lóg a szoknyája!
Némelyek kuncogtak is.
A zongora valami pityergős dalba kezdett. Diszkantban nedves volt a zokogástól, basszusban pedig krákogott és tüszkölt.
Ronda hallotta Róza kisasszonyt énekelni:
Ragyog a hold s a csillagoknak ezre
Figyelj a halk ezüsttavon, Bolygó szerelmed sir fel epedezve.
A hangok ugy bugyborékoltak az énekesnő bubánatos lelkéből, mint bágyadt fényü gyöngyszemek fekete örvényben.
Ronda ezt gondolta magában:
– Igen ám!… Ugy bizony!…
Enyhe és bus érzések fogták el. A réshez lopódzkodott és látta, hogy a lámpák között miként keletkeznek és simulnak el ismét Frölich Róza kisasszony zöld ruhájának a ráncai… A müvésznő hátravetette a fejét; Ronda látta a nő rozsdavörös figuráját, rajta az elgörbült diadémot, kifestett arcát s magasra szökkenő fekete szemöldökét. Az elülső asztalok egyikénél kék gyapjukabátban elragadtatott hangon lelkesült egy tagbaszakadt vidéki pasas.
– Jézusom, de gyönyörü! Nahát, elmegy a kedvem a feleségemtől, ha ilyet látok.
Ronda fitymáló jóindulattal nézte végig a vidékit; ezt gondolta magában:
– Igen ám… Ugy bizony…
Ez nem volt ott, amig a müvésznő készült! Ez nem tudta, hogy miből van a szépsége, nem volt hivatva fölötte itéletet mondani. Ugy kellett vennie, ahogy kapta és még örülhet rajta, hogyha a gyönyörüséges Róza kisasszony elvette a gusztusát a saját feleségétől.
A versszak panaszosan végződött:
A csónak ring bus ritmusán nevednek, Szivem zokog, a csillagok nevetnek.
Csakhogy odalenn a hallgatóság között megint elröhögte valaki magát. A hangulatából kiszakitott Ronda hiába kutatta a tettest. A
müvésznő ujra nekikezdett a második strófának: »Ragyog a hold«…
A refrénnél: »a csillagok nevetnek« már hatan vagy heten nevettek. Egyik valahol a középen ugy kodácsolt, mint valami néger. Ronda felfedezte: csakugyan néger volt! Ez a fekete megmételyezte az egész környezetét, Ronda több nevetésre torzuló arcot pillantott meg. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy ezeket az elferdült nevető izmokat ismét helyükre rángassa. Hol az egyik, hol a másik lábára állott, szenvedett…
Frölich kisasszony harmadszor jelentette ki:
Ragyog a hold – Ezt már tudjuk – mondta valaki szélesen és határozottan.
Néhányan a jobbindulatuak közül csillapitgatták a folyton erősbödő nyugtalanságot. De a fekete rontó vigyorgása elharapódzott az egész teremben. Ronda egész sor tátongó szájüreget látott sárga agyarakkal, vagy félholdszerü fehér, egyik fültől a másikig huzódó fogsorokkal; körszakállas, vagy felkunkorodó bajuszkás férfiakat. Ronda felismerte a kereskedőtanoncot, tavalyi diákját, aki tegnap a kikötő felé vivő meredek utca járdáján az arcába röhögött és aki most Frölich kisasszony tiszteletére akkorára tátotta a száját, hogy egy szekér is megfordulhatott volna benne. És Ronda érezte, mint száll fejébe a vére, a félelemtől hajszolt zsarnok dühe. Frölich kisasszony most már az ő magánügyévé vált! Helyt állt érette, a kulisszák mögül leste, hogy jól csinálja-e a dolgát, végleg össze volt vele kozmásodva és védőjének érezte magát! Személyes sértésnek vette, ha valaki gátolni merészkedett őnagysága érvényesülését! Az ajtóba kapaszkodott, mert attól félt, hogy nem tudja magát türtőztetni, kirohan és fenyegetésekkel, lökésekkel és egyéb fenyitésekkel figyelemre kényszeriti az iskolakerülő diákok seregét.
Lassanként ötöt-hatot lelt közülök. A terem tömve volt régi tanévek elvetemült diákjaival! A vastag Kiepert és a vastag Gusztl körüljárták a termet, kocintottak a vendégekkel, barátkoztak. Ronda lenézte őket, a romlás lejtőjén haladnak, Frölich kisasszony azonban
tisztult magasságban áll fölöttük, zöld selyemruhájában, elgörbült diadémmal a fején: csakhogy senki se volt rá kiváncsi!
– Elég! Hagyja abba!
És Ronda tehetetlenül állott velük szemben! Rettenetes volt! Bekergethette a diákokat a dutyiba, feladatokat adhatott fel nekik »át nem vett« tárgyakról, parancsolhatott nekik, a szellemüket elnyomhatta és ha valamelyik gondolni próbált valamit, rájuk ripakodhatott: »Maga ne gondoljon semmit!« De arra nem kényszerithette őket, hogy szépnek tartsák azt, amit ő szépnek tart. Ez volt az elvetemültségük utolsó mentsvára. Ronda zsarnoki ösztöne a végső megpróbáltatásokat állta…
Alig birta magát türtőztetni. Levegő után kapadozott. Menekülni akart ebből az ájulatos izgalomból, vonaglott a vágytól, hogy egy ilyen koponyát egyszer felszakithasson és a szépérzéket meggörbült ujjakkal benne helyreigazithassa.
Csodálta Róza kisasszony önbizalmát, aki vidám tudott maradni és a kiabálások és pisszegések közben még kezével csókokat is dob a közönségnek! Még a vereségében is óriási ez a nő… Ebben a pillanatban Róza félig elfordult a közönségtől és leszólt valamit a zongorásank. És fegyelmezett és szolgálatkész arca egyszerre váratlanul, keserüen és kajánul elfintorodott egyetlen ránditással, mint valami moziképen. Rondának ugy tetszett, hogy a zongorához való lebeszélgetés kissé tovább tart a kelleténél és az elfordulás a lehetőséghez képest tulságosan sok. Tovább már nem szabadna folytatni; a zsirfoltok a müvésznő hátulsó részén érvényre jutnának…
Egyszerre megint vidáman a magasba lendült Róza, összefogta zöld selyemruháját, magasra vetette narancsvörös alsószoknyáját és tiszta szivből elkezdett trillázni:
Mert szüz vagyok, kis gyenge szüz…
A közönség honorálta a müvésznő vidámságát, tapsoltak és ujráztatni akarták. Róza, az ajtót bevágva, visszament az öltözőbe, rövideket lélegzett és ezt kérdezte:
– Na, mit szól hozzá? Kivágtam magam, mi?
A dolog rendbejött, mindenki meg volt elégedve, csak egészen hátul a teremben, a fal mellett, a kijárat közelében, Lohmann támaszkodott meg, fakó és messze tekintetét összekulcsolt karjára szögezte és azon gondolkozott, hogy versei, az ő szegény versei, amelyek a közönséges emberek kacajától sötét utcákba menekültek, most az éjjeli levegőhullámokon elindultak egy hálószoba ablaka felé, halkan megkopogtatják majd az ablakot és bent senki se hallja…
A kövér Gusztl meg Kiepert bejöttek az öltözőbe. Frölich kisasszony fejét nyakába huzta és sértődötten mondotta:
– Csak dumálja még egyszer a fülembe, hogy azt a vacakot énekeljem, amit az a hülye kölyök firkált!
Ronda hallotta ezt, de nem gondolt semmit mellette.
– Fiacskám, – magyarázta a kövér asszonyság – a közönségben nem lehet bizni, azt mindenki tudja. Ha nem lett volna itt az a pocsék néger, akkor bőgnek és nem nevetnek.
– Különben fütyülök rá, – mondta Frölich kisasszony – főként ha a tanár ur hozat valami jót inni. Mi jót hozat a tanár ur inni?
És két ujját, ugyanugy, mint tegnap, egészen könnyedén az álla alá biggyesztette Rondának.
– Bort? – tanácsolta Ronda.
– Helyes – szólt elismeréssel a kisasszony. – De milyet?
Ronda nem volt járatos a borokban. Segitségért könyörgött a szemeivel, mint a diák, aki belesül a leckéjébe. Kiepert és nője feszült izgalommal lesték a szavait.
– P-vel kezdődik – mondta felvidulva Róza kisasszony.
– Palugyai – jegyezte meg Ronda és beléizzadott. Ő nem volt modern filológus s igy nem is tartozott tudni, mi áll a borlapon.
Ismételte:
– Palugyai.
– Azt csak igya maga ki – rimelt rá Róza. – P után e következik.
Ronda nem tudta, mi lehet az.
– Azután jön zs, utána g és ő… Na, maga se jön rá semmire. Igazán furcsa, hogy semmire a világon nem jön rá!
Ronda képe egyszerre felderült a naiv boldogságtól. Kitalálta:
– Pezsgő.
– Na, hál’ Istennek – mondta a müvésznő. Gusztl és Kiepert is helyeselték a megoldást. Az artista elment, hogy megrendelje. Mikor visszafelé jött a termen keresztül, a vendéglős maga cipelt előtte egy nagy hütővödröt, amiből két nyak kandikált kifelé. Kiepert trikóban volt. Felfujta a pofáját, a közönség vihogott körülötte.
A müvész-szobában lassacskán ugyancsak felvidámodtak. Ronda minden pohárnál ezt gondolta: – ez az én borom, ebbe semmi beleszólása Lohmannak. Frölich kisasszony is éppen ezt mondta:
– Pezsgőt bizony még egyszer se fizettek a maga drága diákjai.
Róza hevesebben kezdte szemével csiklandozni Rondát.
– Törődöm is én ővelük.
És mivel Ronda nem értette el a célzást, egyet sóhajtott. Kiepert felemelte a poharát.
– Éljen a szerelem! Tanár ur!
És kettejükre hunyorgatott. Őnagysága boszusan mormolta a fogai között:
– Nehéz egy ember.
A kövér hölgynek át kellett öltöznie a legközelebbi számhoz, mert az ének után megint akrobatamutatványok jöttek sorra.
– De azt már mégse szabad meglátnia, – mondta – hogyan bujok bele a trikóba. Neem, olyan jóba még nem vagyunk.
Három széket egymás hegyébe rakott, a támláit elfüggönyözte szoknyákkal és mögéjük bujt. Fölfelé elég magas volt a fal, de szélességében bizony Gusztl teste tulterjedt rajta. A többiek minduntalan megpillanthattak egy-egy kibuggyanó darabkát husából és ilyenkor egyet rikkantottak. Róza kisasszony végigdőlt az asztalon, ugy kacagott és sikerült Rondát a kicsapongásban annyira magával ragadnia, hogy többször nyujtogatta a nyakát és bekacsintgatott Gusztl rejtekébe. Gusztl vihogott, Ronda visszatorpant és azután ujra pedzette a félszeg tréfát.
A müvésznő fáradtan felkelt. Visszatartotta a lélekzetét és ezt mondta:
– Biztos vagyok, hogy velem ilyet nem merne megtenni.
Azután fujt egyet.
A terem uj müvészi attrakciót kivánt, lármázott, a zongora már nem elégitette ki. A kövér házaspár kiment.
Rondával együtt maradván, minden erejét összeszedte őnagysága. Ronda zavartan izgett-mozgott. Egy pillanatig csend volt az öltözőben, künn kornyikáltak. A nő fanyalogva mondta:
– Már megint az a vacak hazafias dal. Jaj de utálom!… De lássa, maga észre se vette, micsoda változás történt itt tegnap óta.
– Itt a dutyiban? Itt? – dadogott Ronda.
– Ne is érdeklődjék, maga semmit se vesz észre… Mi volt tegnap a tükrön, jobbról és balról?
– Igen, igen… hogyne, természetesen… két virágcsokor.
– S maga hálátlan észre se veszi, hogy a maga tiszteletére mind a kettőt tüzrevetettem.
A müvésznő duzzogott, foghegyről beszélt. Ronda a kályha felé bandzsitott és belevörösödött az örömbe; mert Frölich szinmüvésznő őnagysága feltüzelte Lohmann csokrait. Ronda nyugtalankodni kezdett; az az ötlete támadt, hogy Lohmann két csokra helyett másik két csokrot hoz, melyeket ő maga ad át majd a müvésznőnek… Megállapitotta, hogy a vörös függöny mögött nincs senki. És Lohmannal mindenáron vetélkedni akart.
– Kedves – hogyne, természetesen – kisasszony, tegnap –nemde ugyebár – még érintkezett a diákokkal?
– Miért ment el oly korán? Mit csináljak, hogyha, se szó, se beszéd, bejönnek… De megmondtam nekik, különösen az egyiknek…
– Ez szép magától… És mikor ma este ide jött a vendéglőbe –nemde ugyebár – találkozott a három diákkal?
– Képzelheti, hogy örültem nekik.
– Kedves kisasszony, ha nem tud lemondani a virágról és a pezsgőről, akkor hozzám forduljon és ne hozzájuk. Nem tudom eléggé kárhoztatni azt, hogy a diákokat ide csábitja.
És Ronda fülig vörösödött, felvidult, minden tehetsége csodálatosan meghatványozódott és most már egész világosan látta, hogy azt a vacak dalt, amit őnagysága megvetéssel vett le a programmról, azt a dalt Lohmann irta. Ronda hozzátette:
– És azt a dalt se énekelje többet. Egyáltalán sohase énekelje Lohmann dalait.
– És ha nem tudnék róla lemondani, – kérdezte a szinésznő mosolyogva – irna nekem maga?
Ronda erre nem volt elkészülve, de azért megnyugtatta:
– No, majd meglátjuk.
– Próbálja meg! És különben is mit fél? Csak el kell kezdeni.
A nő összecsücsöritette a száját és az arcát feléje emelte.
De Rondát nem vette rá a lelke. Gyámoltalanul, tétova bizalmatlansággal nézett rá. A nő megsokalta:
– Akkor mért van itt?
– Mert a diákoknak nem szabad – hebegte.
– Jó, jó. – És kikapcsolta a ruháját. – Át kell öltöznöm. Segitsen.
Ronda segitett. A kövér házaspár szomjasan érkezett vissza, a diadaltól mámorosan. Az egyik üvegben volt még egy pohárkára való. Kiepert késznek nyilatkozott még egy üveg pezsgőt hozni. Ronda szépen megkérte rá. Róza kisasszony gyorsan töltött, mert énekelnie kellett. A dicsőség szólitotta. A pezsgő egyre édesebb lett, Ronda egyre boldogabb. Az artista most kézen mászott ki a szinpadra és határtalan tetszést aratott. Ettől kezdve igy mutatkozott a közönségnek.
Róza temperamentuma minden számnál villanyosabb lett s a közönség mindig jobban és jobban elismerte. Ronda gondolni se mert arra, hogy egyszer fel kell kelnie erről a székről. Már az utolsó vendégek is szállingóztak. Róza az örömtől sugárzott és igy szólt:
– Édes tanárkám! Vasárnaponkint itt még cifrábban megy.
És erre csuklani kezdett. Ronda csodálkozva nézte a mámor fátyolán keresztül, amint a nő az orrát az asztalon heverő két kezébe dugta és elgörbült diadémja rángatózott.
– Bizony azért ez az élet se fenékig tejföl – fakadt ki Róza. –Cifra nyomoruság.
A nő még egy verset jajgatott. Ronda kinosan erőlködött, hogy megvigasztalja. Közben kivülről bejött Kiepert, felemelte Rondát a székről és kijelentette, hogy kikiséri. Az ajtóban eszébe jutott neki valami. Megfordult, a keze hadonászott a levegőben és Róza felé erőlködött, aki már aludt és ezt motyogta a fülébe:
– No, majd megpróbálunk valamit tenni.
Ezt a tanárok a vizsga előtt szokták mondani annak a diáknak, akit át akarnak csusztatni, aki iránt rokonszenvet éreznek. Ronda azonban ezt még egyetlen egy diáknak se mondta, egy diák iránt se érzett rokonszenvet.
