[PDF Download] Airlines at war british civil aviation 1939 1944 1st edition air world books full cha
Airlines
at War British Civil Aviation 1939 1944 1st Edition Air World Books
Visit to download the full and correct content document: https://textbookfull.com/product/airlines-at-war-british-civil-aviation-1939-1944-1st-edit ion-air-world-books/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant download maybe you interests ...
Your Towns Cities In World War Two Essex At War 1939 45
All rights reserved. No part of this publication may be reproduced, stored in or introduced into a retrieval system, or transmitted, in any form, or by any means (electronic, mechanical, photocopying, recording or otherwise) without the prior written permission of the publisher. Any person who does any unauthorized act in relation to this publication may be liable to criminal prosecution and civil claims for damages.
CIP data records for this title are available from the British Library
Pen & Sword Books Limited incorporates the imprints of Atlas, Archaeology, Aviation, Discovery, Family History, Fiction, History, Maritime, Military, Military Classics, Politics, Select, Transport, True Crime, Air World, Frontline Publishing, Leo Cooper, Remember When, Seaforth Publishing, The Praetorian Press, Wharncliffe Local History, Wharncliffe Transport, Wharncliffe True Crime and White Owl.
For more information on our books, please visit www.pen-and-sword.co.uk, email enquiries@pen-and-sword.co.uk or write to us at the above address.
Prologue
CONTENTS
Part I – THE SKIES OF EUROPE
Chapter 1 Nineteen Million Miles a Year
Chapter 2 Stand by for War
Chapter 3 Hubbub at Bordeaux
Chapter 4 Within the British Isles
Part II – THE EMPIRE AIR ROUTES
Chapter 5 The Links in the Chain
Chapter 6 Horseshoe to Australia
Chapter 7 ‘Clyde’ to the Congo
Part III – THE BATTLE FOR AFRICA
Chapter 8 The Shadow Moves East
Chapter 9 The Trans-African Lifelines
Chapter 10 The Tedder Plan
Part IV – JAPAN CUTS THE ROUTE
Chapter 11 Retreat from Malaya
Chapter 12 The Break in the Horseshoe
Chapter 13 Two Ways to India
Part V – AFRICAN VICTORY
Chapter 14 The Night Run to Malta
Chapter 15 The Haul Across Africa
Chapter 16 Merchantmen at Alamein
Part VI – ATLANTIC STORY
Chapter 17 High Hazard
Chapter 18 The Twenty-Nine-Hour Day
Chapter 19 Priority Passenger
Chapter 20 Bombers to Britain
Chapter 21 On Top of the Weather
Part VII – THEY HAVE DESERVED WELL’
Chapter 22 High Road to Sweden
Chapter 23 Roundabout to Russia
Chapter 24 The Chain Complete
PROLOGUE
AT 13.15 HOURS Greenwich Mean Time on September 13th, 1940, the Empire flying-boat Clare, Captain J.T. Kirton, of British Overseas Airways Corporation, took off from the waters of Poole harbour in Dorset and set course westwards towards the Atlantic.
She trailed behind her, across the smooth harbour waters facing the haphazard little huddle of buildings on the quay, a widening wake of troubled white foam. She left behind her a still more troubled sky. The weightiest formations of the Luftwaffe were ranging over southern England, thrusting at the people of London in the longest daylight raids they had yet endured.
By mid-afternoon Clare had alighted on the waters of the Shannon at Foynes, in Eire, where there was no war save in the anxious minds of the people. The captain had hoped to continue his flight that evening, but when he consulted the meteorological information he was compelled to postpone his departure.
All next day the flying-boat lay on the Shannon, her crew turning to the radio for news of the mounting Battle of Britain. While they waited, another Empire flying-boat arrived from Poole, bringing with her a bundle of London newspapers which was stowed aboard Clare. The following day, September 15th, the tighter squadrons of the Royal Air Force were compelling the Luftwaffe to the tremendous climax of their daylight assault; 185 German aircraft were to be shot down before sunset. Before all that total had been reached, Clare had left her moorings on the Shannon, and at 18.10 hours G.M.T. she took off for Newfoundland. When the 185th German aircraft fell from the sky, Clare was already moving steadily through the mists and cloud over the Atlantic, flying on the Great Circle route to Newfoundland.
The two pilots, Captain Kirton and Captain J.S. Shakespeare, and the navigator, Captain T.H. Farnsworth, kept watch on the flight-deck throughout the night, navigating by the stars when they could see them through the clouds and by dead reckoning when they could not. Of the ocean beneath them they could see nothing, frequently nothing of the sky above; their world was contained for that night in the warmly lit flight-deck of the flying-boat, their thoughts on the mechanics of flight and the continual problem of navigation. Though even those necessities, one of them said, could not shut out altogether from their minds troubled speculation on the outcome of the air war which lay behind them, or remembrances of the growing number of their friends who had gone into the R.A.F. and who were losing their lives.
Their own immediate task, of course, predominated. Through the windows they could see nothing but a drift of darkness in which hung the firm, steady outline of the wing structure upon which they sometimes shone a feeble torchlight, seeking traces of ice formation by which, as it happened, they were not troubled. In the young daylight of September 16th, they sighted the Newfoundland coast with its hinterland of desolation sprinkled with many rivers and lakes.
Soon after they had crossed the coast they received a radio message to say that Botwood, their destination, was covered in thick local fog, with the cloud base at only 150 feet and visibility of less than 200 yards. Here was anxiety. Botwood lies on the shores of the saltwater Bay of Exploits, behind which rise hills to a height of several hundred feet; the amount of petrol remaining in the tanks after an Atlantic crossing did not encourage delay.
At 11.40 hours G.M.T., circling over Botwood, the crew saw that the only piece of cloud in the whole sky lay directly over Botwood itself and their alighting area. They circled for 20 minutes, cautiously descending. At last a gap appeared in the cloud, and through this gap they alighted on the Bay of Exploits.
They remained there for little more than an hour before taking off again for the United States. There was another brief halt at Boucherville near Montreal; then at dusk they were circling at a height of 1,000 feet, less than that of the topmost buildings, round the sky-line of New York. No matter how troubled the world, nobody can contemplate, after an Atlantic flight, anything other than the fascination of New York from the air. These merchant airmen commented to each other, as they always did on such an occasion, on this remarkable instance of the way in which nature anticipates man. They had all flown for years on the great Empire air-routes and were well acquainted with that most curious and massive rockformation on the Baluchistan coast, just east of Jiwani, which thrusts up pinnacles in a striking imitation of the New York skyline.
On this occasion, the metropolitan spectacle was more beautiful than usual. As Clare made a circuit over the East River, as far as Queensborough Bridge, the lights of New York were just beginning to glitter through the dusk. “We could see the dark pinnacles of skyscrapers in which batches of light would suddenly twinkle, one after the other,” one of the captains described it. “The lights twinkled and spread all over the city, until the whole thing reminded me strongly of a heaving mass of molten brass in a foundry. Have you ever seen it? A great city lighting up at dusk is just like that; for molten brass, just as it starts to cool, twinkles all over with lights.
“But when we had alighted at La Guardia airport, moored up and gone ashore, we were all, I think, a little silent. It was impossible to escape the contrast between the two ends of our Atlantic flight. We had left behind the pitch-black cities of Britain, lit only by searchlights, bomb-flashes and fires, but full of people confident of victory; we had arrived at a city sparkling with light, where, as it seemed to us, the number of people who had any hopes in Britain’s survival, though increasing, was still very small. We met the warmest admiration for Britain’s stubbornness, but little feeling that it was any more than stubbornness, or that the fight would not soon be ended. Though the news of the great air victory of September 15th, so
amazing that many could scarcely believe it, was flooding the city with a faint, new hope.”
This very Atlantic flight by Clare did more to nurture and foster that new hope in America than probably any other single factor. There was, firstly, the fact that she had been able to make the flight at all. It seemed unbelievable that an unarmed flying-boat could have taken off from the midst of the Battle of Britain and flown calmly to New York, just as in peacetime; yet there she lay at her moorings at La Guardia, her camouflaged wings and hull the only sign of war. It was assumed that she had left Britain under a strong fighter escort; but there had been no escort – the fighters were engaged in more pressing duties – only an unarmed merchantman, flying alone.
Then there was that bundle of London newspapers which she had carried to New York. German propaganda, powerful in America at that time, was boasting loudly that London was being reduced to a vacant shell, that Fleet Street had been bombed out of action. Here, in these newspapers speedily distributed to the newspaper offices of America, was visual proof to the contrary. The American papers seized upon it with delight. Many of them made photostatic copies of the front pages of these London newspapers, and spread them across their own front pages.
Typical was the New York Post of September 18th. It led its front page with a banner headline, “EXTRA EXTRA. LONDON NEWSPAPERS IN BUSINESS AS USUAL.” Below that it published a photostat of a London newspaper, telling the story of the longest day raid and the bombing of Buckingham Palace, with a photograph of a Hurricane swooping in triumph over a fallen foe. “Bombs are dropping in or near Fleet-street every night,” read the New York Post’s leading story, “and the plants of two great London newspapers have already been damaged, but all are continuing to publish more or less as usual. This copy reached New York yesterday aboard the flying-boat Clare, only three days after it had rolled off the presses around the corner from Fleet Street. It was edited and
printed under the heaviest German air bombardment of the war to date, but its columns do not emphasise that. In fact, the traditional British understatement is applied to the account of the raid then in progress … It will be seen from the front-page headlines that there is no attempt to conceal bad news, such as the bombing of Buckingham Palace.” The writer then analysed in detail the news of this London newspaper, and added good-humoured, admiring comment on the decorum and normality of the advertisements.
Similar headlines appeared throughout the United States. America’s front page, for which Dr. Goebbels was then striving with all his resources, was captured for Britain on that crucial day by the small packet of London newspapers which a British aircraft had flown across the Atlantic. Englishmen who were there at the time noted with delight the vivid impression that was made on the American people, the sudden lifting of foreboding.
This story of Clare’s flight to New York during the blitz on Britain is but one incident in the long and honourable story of the British merchant air service during the war, though it illustrates more neatly than most the value of our airmen who have flown unarmed through the war skies, taking risks in the common cause as readily as their brothers in the Royal Air Force. Security reasons have prevented much being said hitherto of the work of these airmen, as worthy and gallant, in its own element, as that of the merchant seamen on theirs.
In this book is told for the first time something of their war history, something of their lives and their achievements in linking up the battlefronts – at times cut off from any direct land or sea contacts with Britain – and in transporting supplies through the new, dangerous and often uncharted regions of the air.
PART I
THE SKIES OF EUROPE
By 1929, Imperial Airways Ltd. had pushed its regular weekly service from Great Britain to India. The leisurely four-engine biplane Hanno was typical of the land-based passenger aircraft of those days. (US Library of Congress)
CHAPTER 1
Nineteen Million Miles a Year
THE YEAR 1944 WAS the 25th anniversary of British commercial aviation. On the morning of August 25th, 1919, three aircraft left London for Paris with paying passengers.
Most Englishmen would be hard put to it to give much of an account of how the merchant air service has grown since then; before the war, Britain did not rank high among air-minded nations, doubtless because of the geography and climate of these small islands. In the future, nothing less will do than a strong public realisation of the urgent necessity of our air lines. In no matter how co-operative a spirit the air routes of the world are then flown, there will still be keen competition. The United States’ aviation went on to fly over the world. The sturdy Dutchmen had created, in KLM, an external air line of high efficiency. The Russians, we learn, had a strong internal aviation before the war and henceforth may well intend to look towards foreign skies for trade. The shortest link between the countries of the Commonwealth will lie in the sky.
Throughout those 25 years a comparatively small number of people in Britain appreciated the urgencies of air commerce. Apart from the smaller internal air lines which grew up, there were two big companies dealing with overseas routes, Imperial Airways Ltd., concentrating mostly on the longer flights, and British Airways Ltd. concentrating on European routes. Imperial Airways had a big associate company in Australia, Qantas Empire Airways. The air crews in Britain were as well acquainted with the intricacies of
European flying as any group of airmen in the world. Those of Imperial Airways, a stalwart band of captains, had done more air pioneering of distant lands than any other collection of men could claim.
In 1927 they plied regularly over the desert between Cairo and Basra. By 1929 they had pushed their regular weekly air service from England to India, by 1933 to Burma, and by 1934, in cooperation with Qantas Empire Airways, onwards to Australia; two years later they included Hong Kong and, in 1940, New Zealand. In 1931 they connected London by a regular service to Tanganyika, and in the following year to Cape Town. After earlier survey flights by the Royal Air Force, the captains were making frequent flights in the early 1930’s over the vast jungles of Central Africa, where the greenery closes over the gap torn in the trees after only a few hours if by mischance an aircraft should crash; in 1936 they had pioneered a regular service between Cairo and West Africa.
In the three years immediately before the war the great Empire trunk routes were fully established. In 1937 began the experimental series of flying-boat flights between Southampton and New York; by 1939 they had increased to eight round trips, carrying mail, in late summer.
It would be as well to complete here the picture of British air routes just before the war. In addition to the Empire and Atlantic routes, Imperial Airways were flying regular services in Europe to Paris, Le Touquet, Brussels, Cologne, Frankfort, Basle and Zurich. British Airways linked London with Paris, Berlin, Warsaw, Brussels, Frankfort, Budapest, Hamburg, Copenhagen and Stockholm, with a night mail service to Cologne, Hanover and Berlin.
More than a dozen smaller companies flew between big centres in Britain and to neighbouring islands. Some of these companies crossed also, in season, to holiday resorts on the Continental coast.
To round off the picture there were the 81 light aeroplane clubs (in Britain and Northern Ireland), most of them receiving Government subsidy, together with a number of gliding clubs.
In 1934 the most ambitious air mail scheme ever conceived was proposed for speeding communications within the Empire. It was known as the Empire air mail scheme, or the “all-up”’ mail scheme; briefly, it was proposed to carry all mail between this country and the Empire by air, without any surcharge. Thus the cost of sending a letter from London to Australia was the same as from London to Brighton – 1½d. A completely new fleet of flying-boats was ordered to accommodate this freight, together with passengers. They were the Short C-class Empire flying-boats, the first of which was delivered in 1937, the remaining 31 following quickly. These flyingboats became the basic fleet of Imperial Airways, and the “all-up” air mail scheme was completed and in full operation by 1938. It may be said at once that that fleet of flying-boats, diminished by enemy action, was still, after the fifth year of war, flying efficiently on the Empire routes.
After the report of the Cadman Committee came a fundamental change in the structure of British external aviation. Hitherto it had been operated by commercial companies drawing financial assistance from the Government. In November 1938 the Secretary of State for Air announced in the House of Commons that the two companies, Imperial Airways and British Airways, were to be merged into a single Corporation, to be the single “chosen instrument” of the United Kingdom Government in skies outside the British Isles.
From June 1939 the two companies, though nominally still in existence, were working together as a single Corporation. The British Overseas Airways Act passed through Parliament and became law in August 1939. In November the British Overseas Airways Corporation was established with Sir John (later Lord) Reith as chairman, but the undertakings of the two companies were not formally handed over until April 1st, 1940. On that day the Corporation issued £4¼
millions of 3 per cent. Airways Stock, guaranteed as to capital and interest by the Treasury, but carrying no voting rights. The Act envisaged that the stock would eventually be issued to the public, but owing to war conditions the stock was subscribed by the National Debt Commissioners and will be held by them until a public offer is made. From the sums thus received, the Corporation paid about £3¼ millions to the two air line companies in respect of the undertakings which they handed over.
Two of Imperial Airways’ aircraft at Ruthba in the 1930s. Taking off in the background is Hanno, whilst in the foreground is Apollo. (US Library of Congress)
At the outbreak of war the two companies, by virtue of their agreements with the Secretary of State for Air, placed the whole of their undertakings at his disposal. This arrangement was continued when the Corporation took over. While management is left to the Board of the Corporation, policy matters such as decisions on the routes and frequencies to be operated and the traffic to be carried are controlled by the Secretary of State, who meets from public funds the deficiency on each year’s working. Thus for the whole of the war British overseas air services have worked, without thought of profit, for the good of the national war effort.
Indeed, during the course of the war quite a large number of Royal Air Force men have been seconded to the merchant service.
When war began, the fleet which passed under the control of the Air Minister consisted of 82 aircraft. There were 17 Short S.23 Empire flying-boats which have been described, and 5 similar Short S.30 flying-boats. There was the famous Mayo composite flying-boat and seaplane, and one other seaplane. The other main components of the fleet were 5 “A” class Atalanta A.W. 15 land-planes, 7 “H” class H.P. 42 land-planes, 9 “D” class D.H. 86B land-planes, 5 Lockheed 10A land-planes, 7 Lockheed 14 land-planes, 12 “E” class Ensign land-planes, and 5 “F” class D.H. 91 Frobisher land-planes.
The men (and women who were later recruited) who flew these aircraft or tended them on the ground, were scattered throughout all those parts of the world which the routes traversed, and their jobs, though differently organised, were similar to those of the ground staffs of the Royal Air Force.
Many of them have not seen Britain since the war began, nor are they likely to do so until some time after its end. They live in the burning heat of deserts, in jungles alongside the upper reaches of great rivers, in malarial swamps, on distant islands in lonely seas. The women employees, many of whom came into the service during the war, are not posted to the remoter stations. But they are scattered over the rest of the routes, working along-side the men, often in tropical conditions; working, too, at the benches and machines in the engineering shops.
The air crews are the men who keep open, day in and day out, some 54,000 miles of air routes over many parts of the world, ranging from the Arctic to South Africa, from the Atlantic coast of America to the eastern coast of India – routes that are carried on by their Australian and New Zealand counterparts and by the air lines of Canada, South Africa and India. Over these routes they fly just short of 19,000,000 miles a year. There can rarely have been a moment,
Another random document with no related content on Scribd:
Porczogh báró ravasz róka volt, s jól tudta, hogy legbölcsebb politika lesz e kérdésre csak kétkedő arczczal, vállvonogatással felelni. Pedig világosan látta, hogy a herczegné élénk vágygyal tudakozódott.
– Irják nekem, – folytatá a herczegnő, – hogy valami erdélyi bárócska is mindennapos a háznál, s tán még reménykedik is.
Erről csak annyit tudok, hogy az a bárócska afféle tejes szájú félénk teremtés.
– Ah, tejes szájú? Gondolom annyit tesz, mint nálunk a Gelbschnabel? Milyen szépen kiművelik a magyar nyelvet távollétemben. Tehát nem félelmes vetélytárs?
– Még a szemét sem meri ily magasra, értem, az öt millióra, emelni. Annál veszedelmesebb a leány szeszélye, mert én a hánytorgatott állhatatosságokban soha sem biztam.
– Igaza van; a ki érez, az nem dicsekszik vele, – felelé a herczegnő elnyomott sóhajjal.
– Megemlítendő különösség, hogy az özvegy tökéletes választási szabadságot enged gyermekének.
– Boldog egyszerűség! Tán épen ez azon megbecsűlhetlen jog, a mit a középosztályoktól irigyelhetünk. De nem felelt az elébb kérdésemre. Utoljára mégis szereti Arthur gróf a leányt?
– Azt mondta, hogy szépnek tartja. De mennyire neveli előtte e szépséget az öt milliónak csillogása? ezt, herczegnő, csak mi, rút, önző férfiak értjük.
– Most nem köszönöm meg a bókot, mert ön jól tudja, hogy előttem sem volt titok, hány nagy uradalma van Burghammer úrnak Morvában és Csehországban?… Ah, de hínak. Mindjárt visszajövök.
A herczegnő a sárga bársonyos ajtón át ismét eltünt, nagy bámulatára Porczogh bárónak, a kinek éles szeme és kitünő hallérzéke van, s még sem látott, sem hallott legkisebb jeladást sem. Körültekintett, hogy a női szoba ily nevezetes titkának nyitjára leljen,
midőn a herczegnő, kezében egy nagy boritékú, de lepecsételetlen levéllel, ismét visszaérkezett.
– Itt van, elhoztam, mindent a legjobb rendben találtam. A zálogról szóló elismervényt szekrényembe zártam, a pénzt pedig átadhatom. Rá van írva az összeg a borítékra is: 37,879 forint. Krajczár is van, de ezt escompte fejében megtartom.
– Leborúlva mondok köszönetet, herczegnő: mert meggyőződésem tartja, hogy egy életet mentünk meg vele. Louise herczegnő a legbájosabb és legszellemdúsabb hitelező e föld kerekségén. A krajczárok levonása, előre fizetendő kamat czímén, oly imádandó tréfa, hogy ha üzletünk nem volna titok, epochát csinálna társaságunkban. Azonban itt több van, mint mennyit kértem.
– Vigye mind. Ki tudja, mint sikerül alkuja? Aztán itt azt tartják: a pénz soha sem sok és mindig apropos érkezik. Azonban négy órát régen elütötte s ön elkésett a délutáni gyorsvonatról.
– Éjjel megyek a személyvonattal. Viradat előtt megérkezem. Kilencz órakor rendez-vous-t tartok a zsidókkal s délben, remélem, kedves vendége lehetek Arthur barátomnak.
– Éjjel utazik? Nem fél, hogy ennyi pénzzel a zsebében, a waggonban megölik és kirabolják?
– Herczegnő! az én pugyillárisom halandó testemnek legérzékenyebb része, mint az angolok tartják. Vesémet, tüdőmet, májamat ellophatják, de ha tárczámhoz nyulnak, felébredek még a koporsóból is.
– Igaz, ha éjjel megy, akkor elég ideje van, és este hat órakor nálam ebédelhet. Hah! bocsánat; ünnepélyesen visszavonom meghivásomat, mert önnek, mint látom, semmi rendjele sincs.
– Valóban nincs. Sőt jó lelkiismerettel mondhatom, hogy érdemet sem tettem rá, a miért adtak volna.
– Annál rosszabb; de a meghivás visszavonva marad. Tudja-e ön, hogy a herczeg félne öntől?
– Hogyan? félne?
– Minden idegenről, a kivel beszél, ha nincs rendjele, azt teszi fel, hogy a legközelebbi éjjel egész Bécset dynamittal levegőbe röpíteni szándékozik.
– Részemről igen rosszúl választanám épen a mai éjet, a midőn gazdagabb vagyok, mint régóta. Engedje meg herczegnő, hogy még egyszer kifejezzem hálámat s örök hódolattal telve eltávozhassam.
– Isten vezérelje, báró. Óhajtom, hogy fáradozásainak oly biztos sikere legyen, a minő tiszta szívből tettük azt, a mit legjobb barátom iránti kötelességből cselekedtünk.
Ezzel Porczogh báró elhagyá a palotát, visszaült kocsijába, szállására hajtatott, utazó ruhát öltött, megebédelt s a kirendelt órában jó kedvvel robogott keletre, hazafelé Budapestre.
Útközben művészileg begombolkozott. Még azon áldozatot is meghozta, hogy «nem dohányzók» számára rendelt coupé-ba ült, úri nők, gyermekek és dajkák közé, hogy a rábizott kincset teljesen biztonságban hozhassa haza.
Reggel hat óra után szállásán volt s nehány órát alvásra szentelt. Tíz óra felé fölkeresé Rosenfeld, Goldhügl és Kohn Fülöp urakat, a kik a napnak ezen táján a börzén üzérkedtek.
Porczogh bárónak nem volt szokása dobbal menni nyúlvadászatra. Nem rohant be ajtóstul s elébb csak példálózgatott, hogy ha tisztességes alkut köthetne, elvihetné a hitelezőket olyan helyre, a hol Arthur gróf jövendőbeli reményeit még szivesen meghonorálják.
Az uzsorások gúnyosan nevettek a készpénzzel való fizetés igéretére, de a midőn egyik is, másik is megmondá, mit tart a kezénél levő váltó legutolsó árának? a báró is rögtön szavukon fogta őket és gyönyörű szép, ujdonatuj ezresekkel fizette ki a bámulókat,
kik szinte megbánták, hogy oly olcsó áron alkudtak meg. Ezután visszakapván az eredeti váltókat, szives jó reggelt kivánt nekik.
Úgy ütött ki a vásár, hogy úti költségének levonása után, Arthur számára még 4000 forintot meggazdálkodott.
Ezalatt közeledett a déli 12 óra s Porczogh báró pávabüszkeséggel lépdelt a József-tér felé, a hol a második emeleten meg is találá barátját, a ki reggelizett s csak turkált egy pár mesterileg sütött fogolynak mellehusában.
A bárót itt valami meglepte. A szobában minden rendetlenűl szét volt hányva; a földön két középnagyságú utazóbőrönd állott nyitott födéllel, hogy még mindenfélét rakosgathassanak bele.
– Arthur, mi ez? te útra készülsz?
– Barátom, végem van. Nincs többé menekvés; a válság órája ütött. Mamám 2000 forintot adott s ma délután megyek Bécsbe, onnan megállapodás nélkül Párisba, s aztán tovább. Örülök, hogy jöttél, legalább elbúcsúzunk, és itt hagyok egy jó barátot, a ki megbélyegzett nevemet néha védni s mentegetni fogja.
– Arthur, ez meggondolatlanság, ez elhamarkodás volt. Ezer szerencse, hogy még itthon talállak, mert most jövök a börzéről s találkoztam uzsorásaiddal.
– Engem nem tiszteltek meg személyes jelenlétükkel, csak ügyvédet küldtek hozzám azon kijelentéssel, hogyha ma déli 12 óráig rendbe nem hozom váltóimat, haladék nélkül folyamodnak a törvényszékre, s a csőd kimondása el nem maradhat.
– És te hittél e nyomorú fenyegetésnek? Barátom! az uzsorás zsidó nem bosszúálló, hogy puszta szenvedélyből megrontson valakit. Azaz: saját maga előtt elégesse a hidat. Mit nyernének a csőddel? Jól tudják, hogy fekvő birtokod teljes értékig terhelve van, nekik semmi sem marad; míg a várakozással legalább remélhetnek. Még lehet jövőd, még van a világon véletlen esemény, de a csőd kimondása olyan, mint a halál, mely mindennek véget vet. Most azonban légy megnyugtatva, emeld fel fejedet, mert igéretemet
beváltottam s még mindig Bendeffy Arthur lehetsz. Ime itt vannak váltóid. Nézd meg egyenkint, győződj meg eredetiségükről s ha mindent rendben találtál, dobd a tűzbe!
– Nem értelek.
– Ne csodálkozzál, hanem mondd: rá ismersz-e saját aláirásodra?
– Az aláirás valódisága ellen nincs kifogásom, de…
– Akkor bátran a kandallóba vetheted. Vagy ha inkább tetszik, huzz keresztet rájuk tentával és vastag tollal, töröld ki nevedet s tedd oda, a hol becses emlékeidet tartani szoktad.
– Porczogh! Mi ez?
– Szólítsd legényedet: mondd, hogy mást gondoltál és nem utazol.
– De miként kerülnek a váltók a te kezedbe?
– Nevezetes, eredeti! mint te szoktad mondani. Életemben csak három módját ismertem, miként kaphatja vissza az ember a maga váltóját. Először, a mi legtöbbször történik, ha a régiek helyébe más, nagyobb összegről szólókat ír alá. Másodszor, ha dühbe jön az ember, nyakát szegi a zsidónak, s visszaveszi váltóját.
– De miután én e két módhoz nem folyamodtam, mi a harmadik?
– Parbleu! ha az ember kifizeti.
– Porczogh! ez a három mód közül a leglehetetlenebb.
– De csak látod, hogy váltóid kezedben vannak?
– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy 43,000 forintot kifizettél?
– Azt nem, mert tisztességes alku útján leszálltunk 33,000 forintra. Ebből következik, hogy miután nekem több mint 37,000 forint állott rendelkezésemre, 4000 forintot letehetek ide asztalodra,
hogy bele számítva édes anyádtól vett 2000 forintodat, valahogy megélj augusztus végéig, s csak akkor gondolj rá, el kell-e utaznod? vagy rövidebb processus lesz, ha főbe lövöd magad?
– Hogyan? még 4000 forint fölösleg?
– Kezedben van; tehát elvitázhatlan valóság.
– De honnan került e pénz? Te nem vagy oly gazdag, hogy saját megrontásod nélkül ily összeget eléteremts?
– Akadt, a ki adott, a ki jövődet még nem tartja elveszettnek. A tisztelt hitelező urak pedig, vagyis Israel választott népe, ennyire taksálta hiteledet.
– Porczogh! addig e házat el nem hagyod, míg meg nem hallom, honnan fizettél?
– Arthur ne kényszeríts, mert olyan nagyot hazudom, hogy hanyatt esel.
– Mondj akármit, csak magyarázd meg e rejtélyt.
– Ha kényszerítsz, hát halljad. Barátom, ez szent pénz.
– Szent pénz?
– Igen, szent pénz. Még több annál, mert egyenesen a jezsuita atyák kasszájából kerül.
– Porczogh! te megbolondulhattál, de a jezsuita atyák jól szokták tudni, hova helyezzék el tőkéiket.
– És hátha épen nálad találták volna a legelőnyösebb hypothékát? Oh a szent atyák okos emberek, különösen pénz dolgában. Adnak neked 33,000 forintot adósságfizetésre, e mellé 40000 forintot zsebpénzül, hogy tovább is uri módra élj. És miért?
– Igen és miért? ez a kérdések kérdése.
– Igen és miért? Nem találod el? Lásd, a jezsuiták az Ég érdekében a legjobb üzletet csinálják. Mert csak így remélhetik, csak
így adhatnak neked módot arra, hogy Dorozsmaynénak öt milliónyi eretnek és kálvinista forintját a te kezedbe játszszák, a ki minden kifogás fölött igazhitű pápista vagy!
Ezen a kolosszális sületlenségen aztán mindketten nagyot nevettek.
Porczogh báró ezután nemesi szavát, becsületét adta zálogul, hogy annak idején mindenről megnyugtató és kielégítő felvilágosítást fog adni. Erre Arthur gróf tollat ragadott, s nem is kötelezvényt, hanem egyszerű elismervényt írt alá, hogy Porczogh bárótól ennyi és ennyi ezer forintot, váltóinak kifizetése fejében, felvett.
– Barátom – szólt Arthur gróf – ma reggel, különösen a midőn az a macskaképű fiskális itt sopánkodott előttem, nem hittem volna, hogy e borzasztó nap még ily jól végződhetik. Porczogh, te az ezeregyéj meséiből kerültél hozzám!
MÁSODIK RÉSZ.
I.
(Zsuzsi néni kibékülése, melyre újabb leczke következik. Bizonyos emberek elutaznak Pestről Fiuméig, s onnan még az egyenlítő vonaláig is elhatolnak.)
Pál báró csakugyan félénk, vagy legalább túlóvatos fiatal ember volt és nem igaz ok nélkül fogták rá vetélytársai, hogy szemét az öt millió örökösnéjére fel sem merné emelni.
Pedig kézzelfogható tények küzdöttek mellette. Látta, hogy Esztike kisasszony elfordul tőle, ha hírét veszi, hogy kedvelt professzora más leányra nézett, s mindannyiszor visszatér hozzá, ha ellenkező szelek fuvallanak.
Ha ez nem világos féltékenység, akkor nem létezik az emberi szívben ilynemű szenvedély! Mert a féltékenység oly biztos jele a szerelemnek, mint hogy a füst a kitörő, vagy lappangó tüzet elárulja.
Ehhez járult Zoltán bácsinak folytonos tréfája és ingerkedése, mely nagyon hasonlított a felbátorításhoz. Azt ugyan nem tette, hogy tényleges beavatkozással mozdítsa elé pártfogoltja ügyét, de a hányszor veszedelem mutatkozott, mindig kitűnt jó akarata, mintha mondaná: ne félj, míg engem látsz!
Valószinű, hogy gazdag fegyvertárába, még sok nyil, pisztoly, puska, ágyú volt felhalmozva, miket a szükség követelései szerint csak egyenként és egymásután akart használatba venni.
Erdélyből szintén jó hirek érkeztek. Ritkóczyné azon ostobaságot követte el, hogy Pál bárót úgy írta le, mint a ki mindent elkövetett Zsuzsika kisasszony szívének meghódítására, de ezzel csak Zsuzsi néni szeméről szakasztá le a hályogot. Szegény öreg soha sem volt boldogabb, mint midőn hihette, hogy legkedvesebb fia, Pál, tökéletesen ártatlan, s hogy nem ő, hanem az a kaczér és hűtlen leány semmisítette meg régi kedvencz tervét.
Azonnal újra széttépte legutóbbi végrendeletét, mást írt, megint Pált nevezte általános örökösévé. Levelet is küldött Pestre, hogy nagy busulásban élő öcscsét megvigasztalja. «Ritkóczy báróné vádja – írá – a te dicséretedet foglalja magában és azt bizonyítja, hogy engedelmes fiam vagy, a ki minden bölcs dologban öreg nénjének tanácsait háladatos szívvel követi.» Következtek vigasztalások, hogy van még Csikszékben szebb és gazdagabb leány is; vagy ha nincs most, majd megnőnek akkorra, mikor ifjabb Gencsy Pálnak hű feleségre lesz szüksége.
Pál báró mindig lelki gyönyörrel olvasá e hosszú leveleket, mikben az első betűtől az utolsóig csak az igazán szerető második anyának elolthatlan buzgósága tükrözék vissza. Ő nem nevette a falusi egyszerű gondolkodásmódját, ezen áldott hitet, jámbor föltevést és ártatlan tévedést. Sőt végtelenül érdeklődék azon éles ellentét által, mely az ő nagyvilági élete s az otthoni felfogás között ezen levelekből eléje rajzolódott. Tudta, hogy él ő itt? a városban s most olvashatta azt is, mit képzelnek felőle, otthon ama jámbor, de igen hátramaradt családi körben.
Emelte örömét a gondolat, hogy megint van valami, a mit Esztikének felolvashat s ezzel egymásnak szellemes perczeket szerezhetnek. Mert a titkos bizalmaskodás a professzor és a tanítvány között napról-napra növekedett. A fiatal bárónak már volt bátorsága a néninek minden levelét felolvasni s a jó fogadtatás, melyben azok részesültek, újabb ingert adott a további közlékenységre.
És ha közbe is jött, a mi e szerencsés összhangzást pillanatra megzavará, a bekövetkezett kibékülés mindannyiszor közelebb hozta őket.
Így látták ők egymást minden másod, minden harmad napon s ez alatt Pál báró oly szerelmes lett, hogy teljes férfiúi erejébe került kitöréssel fenyegető érzelmeit a hideg meggondolás határai között visszatartani.
Mert Arthur gróf még mindig elismert vőlegény volt a háznál, és ily tekintély előtt mindenkinek le kellett vitorláit eresztenie.
Ez okból Pál báró saját érzelmeiről soha sem beszélt. Annál többet magáról a szerelemről, mint kedvencz tanulmányi tárgyról. A leczke a professzor és a tanítvány között mindig e tudós thema fölött folyt s mindketten el akarák magukkal hitetni, hogy csak lélektani fejtegetésekbe bocsátkoztak. Hogy elébb-utóbb őket is megperzselheti a láng, arról nem adtak számot egy a másnak.
Elfogadási nap lévén a nádor-uczai háznál, Pál báró épen öltözékével volt elfoglalva, a midőn vén huszárja büszkén lép elé s levelet tesz az asztalra.
Megint Zsuzsi nénitől! Egy hét lefolyása alatt már második.
Remegve törte fel a pecsétet, mert valami szerencsétlen eset hírét vélte abban rejleni: de mindjárt az első sorok olvasása után felderűlt arcza s most már karszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá végig Csikszék legfrissebb s legfontosabb ujdonságait.
Tulajdonkép ezen levél is csak vigasztalás akart lenni, de már egészen más modorban. Most már a néni haragja egészen Marialakyék ellen fordult és soraiból gúny is kezdett előtünedezni. Kedvteléssel írta, miként lesz megbüntetve az álnokság és hűtlenség; s mint kapta ki a magáét a szaváról megfeledkezett apa is.
Im a levél:
Karosszékébe helyezkedvén, teljes kényelemmel olvashatá.
«Gencs, febr. 10.
Kedves fiam, Pál!
Most már megint itthon van a Marialakyék háládatlan kakuk faja. Semmi gondjuk többé a pesti farsangra, a hova pedig, bolond eszemmel, én küldtem őket, hogy legyen ott őrző angyalod, a ki visszatart téged a nagy város veszedelmeitől.
Alig készült el a legelső tarka-barka szoknya, mindjárt haza indultak. Bizonyosan ebben a szemérmetlenül kivágott báli ruhában tartják meg az esküvőt, s lesz az én egykori kedvelt Zsuzsikámból czifrálkodó katonáné asszonyom. A főhadnagy pedig járkál hozzájok és markába nevet, ha látja, mily szép kövér földjei vannak apósának, és hogy fog ő egykor azoknak jövedelmében duskálódni.
A kik látták Zsuzsikát, erősítik, hogy szörnyen megviselte a pesti levegő, szeplőt kapott és orra is vöröslik egy kicsit. Egy okkal több arra, hogy megvigasztald bús szívedet.
Klári hugod vőlegénye égre-földre erősködött, hogy még a farsangon végbe menjen esküvője. Azt mondta, neki nincs vesztegetni való ideje s ha boldog akar lenni, ne lopjunk el tőle fél esztendőt. Mi nem akartunk engedni, mert óhajtottuk, hogy te is jelen lehess. De mikor meghallottuk, hogy Marialakán márcz. 1-re kitűzték a lakodalmat, úgy megharagudtunk, hogy a Klárikáét febr. 28-ra határoztuk. Majd bizony túl tegyenek rajtunk!
Nagy kiváncsisággal olvassuk a «Marosvásárhelyi Közlöny»-t. Sokan csodálkoznak, hogy az országgyűlési remek szónokok között a te beszéded még elé nem fordul. Én azonban, ha olvasom a közbekiáltásokat «éljen, helyes, elfogadjuk, mormogás a baloldalon», majd megreped a szívem, gondolván, hogy a te édes hangod is belevegyült a kiabálásokba.
De az idén megint felemelték az adót Gencsen. Kérlek, szólj a pénzügyminiszterrel, hogy olyan hivatalnokot tarson itt, a ki több becsületet tud. Ha nem hallgat rád, szavazz ellene, buktasd meg, azért vagyunk szabad alkotmányos nemzet.
Hát csak jársz még a Dorozsmay házhoz? Vigyázz, fiam, hogy a világi hiuságok miatt ne koczkáztasd lelked üdvösségét. Különben
örülök, hogy ott a házi kisasszony férjhez megy egy gazdag grófhoz s így a te eszedet nem zavarhatja többé.
Ez nagy megnyugtatásomra szolgál, mert mindig féltem a sok pénzű leánytól. Nem mondtam, hogy egy pár száz hold földecskéje se legyen, mert ez nem árt, de mit ér százezer forint is, ha a lány olyan szeplős mint a gyöngytyuk, orra pisze, hangja mint a papagájnak?
Még nem telt el egészen hat hónap, de már nem várhatok, küldöm a másik félévre való 500 forintot, mert nem tűrhetem, hogy Pesten ne úgy élj, mint a Gencsy bárók rangja követeli.
Marialakán pedig végkép megbolondultak. Domokos bácsi, mióta Pesten járt, nem tud hova lenni a divattól, meg a nagy uraskodástól. Azt mondja, jövendőbeli veje legkésőbb 40 esztendő mulva generális lesz, tehát nem tarthat szegény házat. Az inast olyanszínű liberiába öltöztette, mint a gróf Károlyinál. És nem szabad neki a lovakat abrakoltatni, mert istálló-szagot hoz a szobába. Zsuzsika francziául tanul, s reggel a csordás leánynak így köszön: bonjour mademoiselle.
Domokos bácsi mindegyre gyűléskedik az oláh biróval és előljárókkal; rá akarja venni a falut, hogy a helységházától kifelé egész a libalegelőig sugárutat vágjanak. Valami részeges kőműves legényt már fel is fogadtak, hogy készítse el a terveket az építkezésekre.
Csikszeredán az urak és boltoslegények dalárdát alapítottak. Domokos bácsi beállott első baritonnak, én pedig beírattalak téged soló flotásnak, hogy Gencs is becsületet valljon.
Nagyobb baj az, hogy az idén rettenetes sok varjusereg pusztítja az őszi vetést. Nézz utána, tán kaphatsz ellenök irtószert. De a tiszteletesné fogfájása ellen olyan tinkturát küldtek, hogy még a zápfoga is kihullott. Tehát te se kenegesd a bajuszodat olyan anglus és amerikai pomádékkal, miket az ujságban hirdetnek. Ezek után az ég oltalmába ajánlak téged, kedves Pál fiam, adjon a mindenható
vigasztalást megcsatlakozott szívednek és ne feledkezz el téged holtig híven szerető
Zsuzsi nénédről.»
A néni levelének megérkezése mindig örömünnep volt Pál báró és Esztike kisasszony bizalmas beszélgetésének idejére. A városi leányka kenetteljes áhitattal hallgatá végig az ismeretlen öreg nőnek legszörnyebb köznapiságait. A vigasztalást, a mit Pál báró kapott, szeretetreméltó ártatlansággal magára is értette. Mosolygott a falusi mende-mondákon, de nem nevetett azon helyeken, a hol más hivatlan dísztelen kaczajra fakadott volna. Oly bájos hivő lélekkel hallgatta, ha Pál báró valamit felvilágosított, vagy az érintett egyéniségekről bővebb magyarázatot adott. Minden úgy tünt fel, hogy Esztike részt vesz a Gencsy család örömében, bánatában, s ez az ifjú bárót leírhatlanul boldoggá tette.
Ha látogató és családban élő leányka bizalmas társalgásáról beszélünk, erre mellőzhetlen föltétel a kedvező idő s az alkalmas hely.
Szerencsére a Dorozsmay ház estélyein fesztelen szabadság uralkodott. Hétfőn, a nagyobb elfogadásí napon, öt vagy hat szoba állott a látogatók rendelkezésére. Minden ajtó tárvanyitva s mindenütt kisebb-nagyobb csoportok alakultak. Az idősb asszonyok nem óhajtották, hogy bizalmas csevegéseiket fiatal leányok és urak hallgassák; a leánykák főhadiszállása pedig mindig a zongora közelébe esett.
Fönmaradt tehát a buffet, a hova legritkábban vetődött valaki. A nagyobb uri faj azért, mert épen ebéd után jött ide, a kisebbek, mert az uri szokásokat utánozták.
Ezen szobában óriási kerek asztal állott, megrakva Isten áldásával és a szakács- és czukrászművészet remekeivel. A theát és fagylaltot a cselédség nagy ezüst tálczákon mindenfelé elhordozgatá.
Ezen hely volt a titkos értekezletek számára kirendelve. A tárt ajtón ugyan mindenki beláthatott ide, de a jó társaságban nincs
szokásban a bizalmasan beszélgetőket háborgatni. Végre is, ha tetten kapná valaki őket, nem tartozik a halálos vétkek közé, ha megéhezik az ember és leszeldel egy darabkát a ludmájpástétomból.
És nem is kizárólag e helyet használták a leczke tartására. Olykor a legélénkebb általános társalgás között is találtak két üres széket, a hol bizalmas szót válthattak, úgy hogy a buffetben megszokott találkozást maguk között tréfásan «nagy leczkének» nevezték.
Itt ült ma is a párocska és a ház kisasszonya nagy érdekeltséggel olvassa végig Zsuzsi néni ódon zamatú epistoláját. Szemközt vele tiszteletteljes távolságban ült a báró és leste a leányka arczvonásait. Mindig tudta, meddig haladt az összekuszált sorokban és az egybefüggés nélküli ujdonságok elsorolásában.
Jól esett tapasztalnia, hogy Esztike legtávolabb sem veszi magára a milliós lányokról szóló rajzolatot.
Telvén az idő, Pál báró alkalmasnak találá a perczet, hogy mint professzor a szerelem tudományában egy fejezettel ismét tovább haladjon tanítványával.
– Kisasszony, – mondá, – kérdek valamit. Egy hónap letelt az esküvő elhalasztásának idejéből. Hogy rohanunk előre az érzelmek dolgában?
– Nagy gyorsasággal. Még nem kivánom ugyan augusztus végének közelségét, de már nem félek tőle.
– Ah, már nem fél tőle. Bravo, ez már határozott lépés előre, de az ismert kórjelek még mindig késnek?
– Majd megérkeznek, ha kell.
– Pompás. De ha majd megérkeznek, mit gondol, mennyire lesz még akkor is az igazi szerelemtől, a mely okvetlenül szükséges, hogy bizalommal lépjen Isten oltára elé?
– Remélem, nagyon közel.
– Mondja meg, kisasszony, hova utazott életében legtávolabbra?
– Mult nyáron elvitt mamám Fiuméba, hogy lássam a tengert.
– Messze volt az ut innen odáig?
– Nincs ennek az utnak sem hossza, sem vége. Zágrábban megháltunk, hogy ne kelljen éjjel utazni, mikor semmit sem látunk. Másnap alkonyatig hurczolt bennünket a vonat, míg végre mepillantottuk a tengernek sötét ibolyaszinét.
– Tehát figyeljen, mert a szerelem utja még hosszabb. Most ott vagyunk, hogy nem fél augusztus végétől. Mit gondol, melyik állomást érte el ezáltal Pesttől Fiuméig?
– Azt hiszem, nem leszünk nagyon messze tőle.
– Nem így van, ezer bocsánatot kérek. Mert a hol most van Esztike kisasszony, az csak annyi, mint mikor itthon felültek a kocsira, áthajtottak a lánczhidon, a budai alaguton s a Krisztinaváros végén megpillantották a déli vaspálya indóházát.
– De hiszen ekkor még mindig csak itthon vagyunk.
– Ugy van, és ha Fiuméig is hatoltunk, még mind csekély haladás. Még csak itt kezdődik a vágy röpülni az ő karjaiba! Ekkor kezdődik aztán az igazi utazás. Fiuméban azt fogják mondani, a szerelem utja még képzelhetlen messzeségre terjed; tessék itt áthajózni az adriai tenger hosszán, onnan keletre fordulva ki kell kötni Egyiptomban. Onnan hajón a suezi csatornán és a vörös tengeren át az indiai oczeán sivatagaiba; meg kell látni Ceylon szigetét, s ha majd az egyenlítő vonalán is túl haladtak, akkor tessék ott tudakozódni, meddig kell még kereskedni, míg az igazi szerelem kincsét feltalálták.
– De már ilyen messze utra nem megyek.
– Akkor meg se találja, a mit keresett. Kaphat ugyan hamis követ, minőt a színpadi herczegnők viselnek, hanem romolhatlan igaz gyémántot, közelebb, sehol sem.
– De ön csak szellemi utazást ért?
– Természetesen, csak erről lehet szó, különben vajmi kevés leánykának volna módjában ily költséges és fáradságos utat meghaladni. De a szív végetlen oczeánján mindenkinek végig kell hajózni, vagy igazi szerelem helyett elégedjék meg silány pót áruval.
– Gondolja báró úr, hogy Arthur gróf elvezet engem ily messzeségekbe?
– Az én hitem szerint Arthur grófnak elébb kerekedhetik kedve ezen utazást a valóságban végbe vinni, mint szellemi fáradsággal felkeresni ama rejtett kincset. Kissé unalmas volna ily nagy úrnak közelről tanulmányozni azon kincsnek értékét, melyet már a sorsnak szeszélye is karjai közé vetett.
– Professzor, ez szerződésünk ellen van. Ön nekem tisztán elméleti leczkéket igért, most pedig élő példákkal akar bizonyítani.
– Bocsánat, nem én említettem először nevet. De ha kérdezik a tanárt, felelnie kell, különben azt hiszik róla, maga sem tudja s a tanítvány fogas kérdésével megakasztotta.
– Igaza van, én mondtam ki először egy nevet és elvállalom a hibát. Tehát mindent összevonva, ez a mai leczke eredménye. Ha nem félek augusztus végétől, ez csak annyi, hogy látjuk már a budai indóházat. Ha röpülni vágyom karjaiba, akkor megérkeztem Fiuméba. De még végtelen sok állomás van az egyenlítőig. Kérdem: minden állomásnál egy-egy újabb érzelemmel, vagy mint ön mondja a szerelem kórjeleinek valamely magasabb fokával kell megismerkednem?
– Tökéletesen így van. De hogy tovább utazhassunk, nem szabad a kijelölt állomások közül egyet is elkerülni, különben megtörténik, hogy a rendszeres tanulmány hiányában a fensőbb fokokat nem fogja helyesen értelmezni.
– És ön, báró, e tömérdek állomás titkait már mind érti?
– A jó mester együtt tanul tanítványával. Elég lesz rám nézve, ha egy pár állomással mindig elébb leszek, s tapasztalataimat közölhetem.
Mindketten nagyot nevettek e tréfán, mely esetleg jelenthetett is valamit.
– Még egy kérdést. Mi történik akkor, ha a leány már a legelső állomáson, teszem azt, Fiuméban felakad, s nem találja, a mit keresett?
– Kisasszony, ha ez megtörténnék, akkor ezen eset csalhatlanul bebizonyította, hogy a leányka sem helyes uton indult és ezen irányban soha czélt nem érhet. Nem marad tehát egyéb hátra, mint elszántan visszatérni, más czélt tűzni ki, talán más utitársat választani s akkor egy új pályán próbálni szerencsét.
Esztike kisasszonyt módfelett megnevetteté az ifjú bárónak ezen oktatása, mert hiszen e leczkének nevezett bizalmaskodás úgy sem volt egyéb társalgási mulatságnál, de ezuttal mégis komolyabban felelé:
– Professzor, ön hamis ember! De elismerem, hogy jól tud magyarázni, mert még oly gyarló tanítvány is, mint én, tökéletesen megértette. Most azonban eltelt a leczke órája, ha úgy tetszik, menjünk vissza a leányok szobájába s ha valaki keringőt verne a zongorán, öné az első forduló.
Ezzel barátságos mosolylyal kezét nyújtá a bárónak, a ki, mindig tisztelettel, de ezuttal, először és kivételkép, három gyorsan egymásután következő kézcsókkal köszönte meg a tanítvány kegyét.
II.
(Az ezeregyéji meséknek olyan folytatása következik, hogy még Porczogh bárónak is megáll az esze.)
Arthur gróf megint nagy úr, de már nem pazarol. Két ezer forint édes anyjától, négy ezer forint ama rejtélyes forrásból elég volt neki, hogy bizonytalan határideig folytathassa megszokott életmódját. Azonban alig elmult és el nem feledett szorultsága megtanította őt gazdálkodni. Költött, de nem szórá pénzét, mint azelőtt.
Bendeffy Károlyné nem hitt a tündéri mesékben, de a szeme elé tett váltók, fiának gömbölyű pénztárczája hangos ékesszólással beszéltek. Ezen napon édes anyjánál ebédelt és elbeszélte neki, hogy Porczogh báró előnyös kölcsönt szerzett számára, hogy nagy kamatról szó sincs, sőt még a tőke visszafizetésének határideje sincs kikötve.
– Ezt csak olyan hitelező tette, – vélekedék a grófné, – a ki bizonyosan tudja, hogy esküvőd Esztikével, annak idejében, el nem maradhat.
– Én sem gondolhatok egyebet.
Ebéd után felment a második emeletbe. Oda hozatta fekete kávéját, szivarra gyújtott s várta Porczogh báró látogatását.
A báró pedig mindig pontos volt, s a szokott órában bekopogtatott.
– Arthur, – mondá, miután kényelmesen elhelyezkedett. – A józan ész tanácsolja, hogy akkor tegyünk valamit, a midőn lelkünk nyugodt, midőn hitelezőnk nem háborgat, s egy kis pénz birtokában szabadon rendelkezhetünk időnkkel. Gondold meg, minő állapotban voltál nehány nappal ezelőtt, a mikor Párisba készültél menekülni?
– Párisba? Oh azt csak egyik állomásnak tekintettem, mert meg sem állok Amerikáig. Beállok ott munkásnak, hordom targonczával a földet a frissen hányt vasuti töltésre.
– Jeles elhatározás, melyet előtted mások is megkisérlettek. De midőn a földet a harmadik targonczával borították a töltésre, tele volt hólyaggal a tenyerük. Akkor aztán azt gondolták, ha nem lehet valaki gróf Európában, legokosabban teszi, ha a Missisippi habjai között keresi fel a dolgok végét.
– Nagyon valószinű, hogy épen így járok.
– Miután pedig okos ember ezen eshetőséget legutoljára hagyja, tanácskozzunk kissé állapotodról. A legelső kérdés, minő melegséggel fogadja menyasszonyod udvarlásodat?
– Még mindig az elismert, a kétségbe nem vont vőlegény vagyok előtte és érdeklődéssel hallja, ha jövendőbeli háztartásunkról beszélek. Néha megjegyzem, mennyit mulasztunk el az esküvő elhalasztása által, mert épen a téli időben van együtt a társaság és ez volna a legkedvezőbb alkalom őt mindenütt bemutatni, úgy hogyha nyárra falura megyünk, akkor már ismeretséget kötött az egész magyar arisztokracziával.
– És tetszik neki e fényes kilátás?
– Mondhatom, ebben fekszik legfőbb erőm; e nélkül tán értékem se volna előtte.
– Túlságos szerénység, barátom. De mért nem beszélsz vele arról, a mit minden leány legörömestebb hall, a szerelemről?
