„Ez a terem valóban CSODÁLATOS!!! Köszönöm” – jegyezte be a világsztár koloratúr-mezzoszoprán a Müpa vendégkönyvébe 2009. május 4-én, amikor debütált a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Cecilia Bartoli legutóbb 2025. december 15-én örvendeztette meg a Müpa közönségét.
Kíváncsiság nélkül lehet élni – csak nem érdemes. Hiszen minden nap tartogat valami újat: feladatot, kihívást, ami kellő nyitottsággal igazán izgalmas dolgok megszületését teszi lehetővé. A Müpában töltött közel tizenöt évem egyik fő tanulsága, hogy soha ne elégedjünk meg a legegyszerűbb megoldással: mindig keressünk friss nézőpontot, és amikor csak tehetjük, lépjünk ki a komfortzónánkból. Intézményünk legfontosabb inspirációját a művészet rejtelmekkel teli univerzumában az újdonságok keresése, a felfedezés öröme mellett az emberekben rejlő értékek jelentik. Húsz év alatt a velünk együtt felnőtt és kiteljesedett művészek, nézők és dolgozók generációi elképesztően összetartó közösséggé formálódtak.
Egy igazán jó közösség elsődleges mozgatórugója pedig – a felejthetetlen közös pillanatok mellett – az egymásra való odafigyelés és a párbeszéd. Bár a hazai kulturális élet élmezőnyébe tartozunk, nem dőlhetünk hátra abban a hitben, hogy már mindent tudunk. Újra meg újra fel kell tennünk magunknak a kérdést: hogyan lehetne még jobban csinálni? Éppen ezért
kiemelten fontosnak tartom, hogy folyamatosan beszélgessünk, eszmét cseréljünk azokkal, akik körülvesznek bennünket, és érdeklődéssel forduljunk azok felé is, akiket még szeretnénk megszólítani – leghűségesebb látogatóinktól a reményeink szerint hamarosan Müpa-rajongóvá váló egyetemistákig. Ha valami működik, megőrizzük és fejlesztjük, arra pedig, ami a visszajelzések alapján nem nyerte el közönségünk tetszését, igyekszünk minél hamarabb reagálni és változtatni. Nincsenek kőbe vésett szabályok vagy bevált receptek, csak kérdések, amelyekre a válaszokat közösen keressük.
Kíváncsi vagyok, milyen új élmények várnak ránk a Müpa elkövetkezendő húsz évében: írjuk tovább együtt a történetet!
Kosztolánczy Gábor a Müpa vezérigazgató-helyettese
Müpa Magazin
A MÜPA INGYENES KIADVÁNYA
Megjelent 12 000 példányban
Alapító:
Müpa Budapest Nonprofit Kft. Káel Csaba vezérigazgató
Főszerkesztő: Végh Dániel
Kiadványmenedzser: Hetényi Dóra
Olvasószerkesztő: Magyarszéky Dóra
Képszerkesztő: Szabó-Jilek Ádám
Szerkesztőség: Papageno Consulting Kft. 1398 Budapest, Pf. 600 E-mail: magazin@papageno.hu
Felelős kiadó:
A Papageno Consulting Kft. ügyvezetője
Szerzők:
Benedek Szabolcs, Both Gabi, Csabai Máté, Darida Benedek, B.F.R, Jászay Tamás, Kondor Kata, Könyves-Tóth Zsuzsanna, Körösvölgyi Zoltán, Marossy Krisztina, Párniczky András, Réz András, Schäffer Erzsébet, Seidl Dénes, Seres Gerda, Végh Dániel
Nyomda: Pátria Nyomda Zrt.
HU ISSN 1788-439X
Müpa
1095 Budapest, Komor Marcell utca 1. Telefon: (+36-1) 555-3000 E-mail: info@mupa.hu
A szerkesztés lezárult: 2026. február 6.
A címlapon: Vági Bence Címlapfotó: Csibi Szilvia, Müpa
A programok rendezői a szereplő-, műsorés árváltoztatás jogát fenntartják! www.mupa.hu
A Müpa stratégiai partnerei:
A Müpa támogatója a Kulturális és Innovációs Minisztérium
3 Nyitány
6 Horizont
80 Hullámhossz
MÜPA CSAK EGY VAN
16 Müpa Percek
20 Felcsap Ön is koncertszervezőnek?
24 Arcok a kulisszák mögül Kecskés Krisztina
28 A Müpa orgonája számokban
30 Müpa Kitekintő Liget Lisszabon
72 Müpa Betekintő Irányítótorony a földszinten: az Infopult
JEGYZET
44 Schäffer Erzsébet: Rozi is húszéves
62 Darida Benedek: Hallgatnak-e az androidok AI-generált szimfóniákat?
8 Vági Bence: „Felemeltünk egy műfajt”
46 Párhuzamos életrajzok –Szilágyi Ákos és Spiró György
52 Elzenélt sorsok
56 Lassítás madártávlatból –Sena Dagadu egy napja
68 Keretek között, szabadon
78 Ősrobbanás-témapark
70 Seidl Dénes: Komolyzene nagykanállal ZENE
18 Minden ujjunkra Öt dolog, amit nem tudtunk
Daniel Hardingról és Jonas Kaufmannról
32 Egy zseni közeli portréja: a Kurtág-töredékek
36 Frida álma, Diego vágya
38 „A Müpa-Wagnerek tényleg első kategóriásak”
40 Teakultúra, félig szcenírozva
64 A modern India hangjai
74 „Az elejétől együtt építjük ezt az univerzumot” – eva és Zságer Balázs
82 Tehetségkutató karmestereknek
Szindbád-opera magyar–ománi együttműködésben
Versenygyőzteshez kerül Pablo Casals csellója
2025 októberében nagy sikerrel mutatta be az Ománi Királyi Operaház Hisham Gabr zeneszerző és Nader Salah El-Din szövegíró darabját, a Szindbád, az ománi tengerész című produkciót. Az előadást Káel Csaba rendezte, díszletét Szendrényi Éva, jelmezeit pedig Velich Rita álmodta meg. A darabban az arab és az európai zenei tradíciók is megjelennek, a nemzetközileg is elismert ománi szólistákat a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara kíséri, valamint vezetőjük, Velekei László koreográfiájával színpadra lépnek a Győri Balett táncosai is. A különleges előadás koncerttermi verzióját a 2026-os Bartók Tavasz záróestjén láthatja majd a magyar közönség.
A katalán gordonkaművész születésének 150. évfordulóját ünneplő emlékév alkalmából a Casals Alapít vány úgy döntött, hogy négyévi használatra felajánlja a 2026 május-júniusában csellisták számára megrendezendő Erzsébet Királyné Verseny győztesének azt a hangszert, amelyen Pablo Casals 1908-tól több mint hatvan éven át játszott. Az 1733-ban a nagy velencei mester, Matteo Goffriller által készített hangszert Casals a „legkedvesebb barátjának” tartotta, és minden fellépésén, illetve fel vételén ezt használta. A szenzációs felajánlás tisztelgés a gordonkavirtuóz és a belga királyné egykori szoros barátsága és fiatal muzsikusok iránti elkötelezettsége, valamint a rangos belga zenei verseny kettős jubileuma előtt – 150 évvel ezelőtt született Erzsébet királyné is, a megmérettetést pedig 75 éve rendezték meg első alkalommal.
Ők a következő szezon feltörekvő csillagai
Napjaink vezető ifjú kamarazenei triója, a német Amelio Trio (képünkön), az elbűvölő portugál szoprán, Camila Mandillo, a Göteborgi Szimfonikusok rezidens hegedűművésze, a svéd Ava Bahari, generációjának egyik legtehetségesebb csellistája, a szerb Petar Pejčić, a barcelonai születésű szoprán, Elionor Martínez és a fiatal salzburgi vonósnégyes, a Javus Quartett mutatkozhat be a 2026/27-es évad során Európa vezető kulturális intézményei, így a Müpa színpadán is az ECHO (Európai Hangversenytermek Szervezete) Rising Stars sorozatában. A fiatal tehetségek az 1995-ben indult, azaz kerek harminc esztendeje működő program hagyományaihoz hűen a turné során saját repertoárjuk mellett egy kimondottan erre az alkalomra komponált kortárs darabot is bemutatnak.
Szöveg: Végh Dániel
Fotók: Csibi Szilvia / Müpa
Vági Bence 2012-ben alapított társulatot azzal a céllal, hogy az újcirkuszt meghonosítsa Magyarországon. Akkor nem is sejtette, hogy kezei alatt egy új műfaj születik: a cirque danse produkciók mára meghódították a világot, és bebocsátást nyertek a magas művészetek templomaiba is. Hogyan gondolkodik a rendezőkoreográfus nézőkről, szimbólumokról, karakterformálásról, testekről, és miről fog szólni a következő Recirquel-produkció?
„A Müpa az otthonunk” – egy nemrég a Forbesnak adott interjúban fogalmaztál így. És csakugyan, a Müpához kötődik a Recirquel legtöbb előadása, a Paradisum a 2025/26-os évadban több tucatszor szerepel a Fesztivál Színház műsorán. Legutóbbi, 2025. őszi szuperprodukciótok, életed eddigi főműve viszont nem a Müpában került színre.
Szögezzük le: nem úgy gondolok a Walk My Worldre, mint életem főművére. Az egyszemélyes vagy néhány fős kamaraelőadások megalkotása és megrendezése épp ugyanolyan figyelmet és precizitást igényel, mint egy nagy léptékű darab elkészítése. Ami különbözik, az az, hogy a nézők figyel me egyetlen pontba koncentrálódik vagy szerteágazik, illetve hogy vékonyabb vagy vastagabb ecsetvonásokkal festünk-e.
Az immerzív, azaz többféleképpen be- és körüljárható jelenetekből összeálló Walk My World a Müpában bajosan férne el. Amikor egy új darab ötlete megfogalmazódik benned, már tudod, hol fogod színpadra állítani? Mennyire határoz meg egy produkciót a rendelkezésre álló tér?
Szerintem az üres tér mindenre, bármilyen történet elmesélésére alkalmas. Ahogy önmagában a műfaj – legyen az tánc, komolyzene, opera –, úgy a tér sem határozza meg a történetmesélés lehetőségeit. Abban viszont segít, hogy milyen viszonyba kerül a néző a valósággal. Úgy gondolom, míg a frontális dobozszínház inkább a gondolatokra hat, és a látvány által a néző beleéli magát valamibe, azaz máshol jár, miközben a nézőtéren van jelen, az immerzív színházban teljesen kicserélődik körülötte a valóság, és ezáltal száz százalékosan magába szippantja az élmény.
Amihez az is szükséges, hogy kimozduljunk megszokott, kényelmes pozíciónkból. Igen. Azzal, hogy a néző kilép a biztonságos zónából, és nem a jól ismert színházi kultúra szabályai szerint viselkedik, egészen másfajta varázslatban találja magát.
Kőszínházban nem is lehet immerzív előadást létrehozni?
Dehogynem. Csak a Recirquel repertoárjára visszatekintve említhetném az első egész estés előadásunkat, a Cirkusz az Éjszakábant, amely úgy kezdődött, hogy az artisták a nézők háta mögül érkeztek meg a lépcsőkön, majd a sorok között-felett
egyensúlyozva átsétáltak a nézőtéren, az előadás végén pedig a nézőtér felől lebegett be a színpad fölé a cirkuszsátor. Ahogy így belegondolok, ebben az előadásban a Fesztivál Színház alakult át immerzív térré. De ott a cirkuszi sátorban felépült IMA is, ahol egy immerzív térbe érkeztek meg a nézők, és teljes valójukkal benne voltak az előadásban.
Úgy látszik, mindig is ott motoszkált bennem a vágy, hogy minél intenzívebb élményt nyújtsunk, és hogy minél jobban bevonjuk a nézőket az előadás terébe.
Szoktál arra gondolni, hogy a Fesztivál Színház a Müpa első tervvázlatain még mint táncszínház szerepelt? Végül az is lett – a Recirquel otthonaként. Kedves barátom, Zoboki Gábor mindig azt mondja: amikor a Müpa épült, még a nevemet se ismerte, mégis mintha tudat alatt már akkor is ránk gondolt volna, amikor a Fesztivál Színházat tervezte. Igazán megtisztelő, hiszen nincs igazi színház társulat nélkül. Ahogy a Recirquel sem létezne a mai formájában, ha nincs Káel Csaba, aki példátlanul önzetlen mentorként állt mellettünk, és bábáskodott a társulat, illetve az általunk létrehozott új cirque danse műfaj születése körül.
A társulatra még visszatérünk, de előbb vegyük végig, miként születnek a produkcióitok. Hogyan találsz rá az alapgondolatukra, mélyen spirituális, gyakran ősi mítoszokra utaló témáikra?
A témák általában egyszerű gondolatokból születnek meg. Halkan, lopakodva érkeznek, és lassan, apró kis csírákból nőnek ki. Mint az embrió az emberi testben, ami megtapad, aztán elkezd növekedni, úgy fejlődik tovább. Alkotói munkámban azoknak a témáknak és gondolatoknak engedek teret, amelyek azután ki is virágoznak. Amikor már látszik a bimbó, akkor érdemes megfogni és kibontani. Ott van például a szeretet. Mit jelent?
Hogyan lehet róla beszélni? És akkor elkezd köré sűrűsödni mindenféle olyan gondolat, ami ezt az adott témát megtámasztja, nagyobbnak képes láttatni, vagy akár ellenpontozza. A Non Solus így épült két ember kapcsolata, a Solus Amor a szerelem sokarcú, elemi hajtóereje köré. Témáik organikusan szülték a következőket, a lélek mélységeibe vezető IMA és az újjászületésről szóló Paradisum is szoros kapcsolatban állnak velük és egymással. Ahogy az is közös bennük, hogy amilyen ősinek látszanak, olyan erősen reflektálnak a jelenre.
Hogyan lesz a gondolatokból konkrét mozdulatsor, dramaturgia, koreográfia, zene, trükkök, előadás?
Hosszas belső kutatómunkát igényel, mire megszületik a színpadra, az artistaművészet és a tánc formanyelvére lefordított jelentés. Szeretek archaikus motívumokkal dolgozni, megkeresni, hogyan lehet a szimbólumokat emberi testtel, élő szobrokkal megformálni, és úgy életre kelteni, hogy az ősi, ösztönös húrok a közönségben is megpendüljenek. Lényeges, hogy egy fantasztikusan kreatív csapattal dolgozom együtt, akik érzékenyen reagálnak az ötleteimre, és akikkel együtt hozzuk létre azt a varázslatot, amit a nézők átélhetnek.
A Recirquel magja a hosszú évek óta változatlan kreatív stáb. Mi a helyzet az előadóművészekkel?
A Recirquelnek – ellentétben sok más újcirkusztársulattal a világban – mindig is az volt a célja, hogy hosszú távon megőrizze a művészeit. Nálunk sokan vannak, akik nyolc-tíz, akár tizennégy évig tagok. Hangsúlyt fektetünk arra, hogy ne csak én, ne csak a kreatív csapat, hanem a művészek is fejlődhessenek, növekedhessenek. Olyan workshopokon vesznek részt, olyan fizikai és intellektuális tapasztalatokkal gazdagodnak, amelyek segítségével képesek lesznek a test kifejezési lehetőségeit tágítani. És szinte minden művészünk átjár a produkciók között, a csapattagok egymást helyettesítik. Nem is tudnánk bárkit csak úgy kívülről behozni, hiszen évekre van szükség, míg a kortárs tánc világából érkezők elmélyednek az artis taművészetben, a cirkusz felől jövők pedig a táncművészetben. A cirque danse mű fajához ugyanis egészen elképesz tő kettős tudás szükséges.
A művészeitek több alkalommal meséltek arról, hogy meditatív módszerrel próbálsz, és hogy nem is a mozdulatsorok elsajátítása a legnehezebb, hanem az, hogy képesek legyenek megnyílni és a bensőjüket megmutatni. Még angliai éveim során tanultam ennek a technikának az alapját. A módszert az elmúlt tíz évben természetesen tovább alakítottam, és mára a tapasztalataim egyfajta esszenciájává sűrűsödött.
A lényege, hogy a meditáción keresztül merülünk bele a karakterbe, és egészen mélyről merítünk eszközöket a szerep megrajzolásához. Számomra nagyon fontos az igazmondás a színházban.
Amit mi csinálunk, az nem színjáték, hanem megélt valóság. Szeretem nagyon tiszta formában viszontlátni az előadóművészeken,
hogy valóban átélik és átérzik azt, amit közvetítenek.
Ezáltal adnak lehetőséget a nézők számára, hogy ők is tisztán átélhessék, amit látnak és kapnak.
Ez persze nem épp a legkényelmesebb. Az IMA rítusát harmincöt percen át végig mélyen átélni és átérezni például szereplőnek és nézőnek egyaránt megterhelő, egyúttal szakrális élmény.
Ősi szimbólumokról és szakralitásról szólsz, de közben a színpadon a néző csaknem meztelen testeket lát... Nem hat a kortárs tömegmédia által sulykolt, tárgyiasult testkép az általatok művelt absztrakt testköltészet ellenében?
A „csomagolás” zavaróan szűkítené az értelmezési lehetőségeket, a nyers test szimbolikája sokkal több asszociációra készteti a gondolkodásun-
kat. Egy fedetlen testnek a szépségen, formán, erőn túl természetesen van egy erős szexuális kisugárzása is, hiszen úgy vagyunk kódolva, hogy a meztelenség látványa utat nyit az elemi ösztönöknek. De ez a kapcsolódásunk a test anatómiájához megint csak egy ősi kód, és az érzékiségre ugyanúgy szükség van, mint a többi érzékszerv tapasztalatára, hogy elinduljon bennünk egy történet. A test látványa mint kiváltó rugó tehát csak egy része az egész hatásmechanizmusnak, amelynek a fény, a díszlet, a zene és az artistatrükkök legalább olyan fontos összetevői.
Az ember azt gondolhatná, egy felhőtlenül szórakoztató show elemeit sorolod, és hogy az újcirkusz alapvetően könnyed műfaj, miközben cirque danse produkcióitok kimondottan drámai, katartikus érzéseket váltanak ki. Örülök, ha más is így látja. Missziónk volt, hogy az újcirkusz ne egy szórakoztatóipari műfaj legyen, hanem olyan új formanyelven szólaljon meg, amely képes a testek szépségével elvarázsolni. Wagnertől lehet ismerős ez a bűvhatás: magával ragad a zenéje, mint Odüsszeuszt a szirének éneke, ám a szépségen túl ott az ösvény, amely teljesen más úti cél felé invitálja a nézőt, mint amerre az eredetileg elindult. A Müpába érkezésünk óta eltelt tizennégy év legizgalmasabb és legszebb tapasztalata, hogy minden jel szerint felemeltünk egy műfajt a magas kultúrába.
A következő évekre előre tekintve: hány olyan gondolatcsírát nevelgetsz magadban, amelyekből akár egy újabb előadás is születhet?
Akkora munka volt megalkotni a Paradisumot és azt követően a Walk My Worldöt, hogy úgy éreztem, itt az ideje megállni. Megesküdtem, hogy ebben az évadban inkább elhessegetem az új ötleteket. Ettől persze még ott sugdolóznak mindenféle szellemek a vállam felett, és születnek bennem gondolatok. Ha mégis engednék nekik, és elindulnék valamerre, akkor most egy nagyon életigenlő, életszeretettel és pozitív energiákkal teli ünnep irányába vinne az alkotás.
Fodrász: Zafer Ugurlu Smink: Ipacs Szilvia
A társulat vezetője Budapesten született 1981-ben. Pina Bausch wuppertali iskolájában még gyerekként ismerkedett meg a kortárs tánccal, később Budapesten Jeszenszky Endre, Bakó Gábor és Czakó János tanítványa lett. A Paul McCartney által alapított Liverpool Institute for Performing Arts táncos-koreográfus szakán végzett, mesterdiplomáját zenés rendezőként szerezte. (Szólótáncos-karrierjét egy izomsérülés törte derékba.) Hazatérte után koreográfus asszisztensként dolgozott az Operettszínházban, mesterével, Fekete Katalinnal pedig a Merlin Színházban saját darabjait mutatta be. 2012-ben a 20. Sziget Fesztiválra készített, páratlanul sikeres újcirkusz-produkciójára felfigyelt Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója is, és az újonnan alakult társulatot felkérte első egész estés darabjuk megalkotására. A többi – ahogy mondani szokás – már történelem, hiszen bő tíz év leforgása alatt a Recirquel kilenc produkciót mutatott be a Müpában: Cirkusz az Éjszakában (2013), A Meztelen Bohóc (2014), Párizs Éjjel (2014), Non Solus (2015), Kristály (2017), My Land (2018), Solus Amor (2020), IMA (2022), Paradisum (2024). A világon egyedülálló stílusuk az artistaművészet és a táncművészet elemeit egyesítő cirque danse.
RECIRQUEL: PARADISUM 2026. április 20–25., május 19–24.
A Müpa karácsonyi kisfilmjének szereplői a Müpa+ hűségprogram tagjai voltak
Egy szál gitárral a színpadon: az argentin–svéd José González 2025. szeptember 27-én kápráztatta el a budapesti közönséget
#olvasniszabad – Január 27-én Szendrői Csaba és Lil Frakk közös estje előtt a Fesztivál Színházat belakva élvezhette a közönség a közösségi olvasás élményét
Baráth Emőke koloratúrszoprán és Krasznahorkai László megható találkozása az Ensemble L’Arpeggiata 2026. január 10-i hangversenye után
A kétszeres Grammy-díjas Ms. Lisa Fischer igazi fesztiválhangulatot teremtett 2025. augusztus legvégi fellépésén
Csillagok együttállása: Cecilia Bartoli 2025. december 15-i koncertjére Plácido Domingo is kíváncsi volt. A két énekes sztár mögötti tabló Kocsis Zoltán emlékezetét őrzi
Az idén századik születésnapját ünneplő Kurtág György és az évad művésze, zongoradarabjainak elkötelezett tolmácsolója, Víkinggur Ólafsson utóbbi 2025. december 1-i koncertjét követően
A fiatal brit orgonaművésznő, Anna Lapwood igazi újgenerációs sztár, több mint hétszázezer követővel. 2025. november 4-i koncertjén kivételesen még a telefonokat is szabad volt használni
Öt dolog, amit nem tudtunk
Könyves-Tóth Zsuzsanna
1. Oxfordban született, de Manchesterben végezte a középiskolát, ezért is nagy rajongója a város világhírű focicsapatának, a Manchester Unitednak.
2. Karmesteri tehetségére tizenhét éves korában Simon Rattle figyelt fel, akinek a fiatal Harding vakmerően beküldte Schönberg Pierrot lunaire -jéből készített házi felvételét. A mester annyira le volt nyűgözve, hogy maga mellé vette Hardingot asszisztensnek.
3. Zeneművészeti diplomája nincs, van viszont repülőgép-vezetői engedélye, amit az Air France pilótájaként rendszeresen használ is. A repülés saját bevallása szerint nem is áll olyan távol a karmesteri hivatástól: „Hasonló készségekre van szükség mindkét munkakörben. Akár repülőt, akár zenekart vezetsz, az a kérdés, képes vagy-e valóban irányítani, azaz csapatban dolgozni és tudatosan jelen lenni, valamint hogy tudod-e kezelni a munka okozta terhelést.”
DANIEL HARDING
ÉS A RÓMAI SANTA CECILIA AKADÉMIA ZENEKARA 2026. március 16.
4. Anyanyelvén kívül beszél franciául, németül és olaszul, svédül azonban nem tanult meg, annak ellenére, hogy több mint tizenöt éven keresztül vezette a Svéd Rádió Szimfonikus Zenekarát.
5. Szívesen vezényel kortárs műveket: ő mutatta be például 2015-ben Eötvös Péter Esterházy Péter szövegére írott, Halleluja – Oratorium balbulum című darabját a Salzburgi Ünnepi Játékokon.
Rovatunkban olyan érdekességeket gyűjtünk össze kiváló előadóinkról, amelyek leginkább egy velük foly tatott baráti beszélgetés során merülhetnének fel. Az olvasó minden ujjára jut egy-egy érdekes történet fellépőinkről.
4. Sokáig kerülte a Turandot híres áriáját, a Nessun dormá t. Végül 2015-ben felvételt készített belőle, de azóta sem hallani gyakran tőle e sikerszámot.
5. 2021 óta német–osztrák kettős állampolgár, mivel Salzburgban él második feleségével. Összesen négy gyermeke született, sőt, lánya révén tavaly nyáron nagypapa lett.
1. Hatévesen kezdett el arról álmodni, hogy egyszer énekes lesz belőle. „Ez még csak gyermeki fantáziálás volt, mint amikor valaki autóversenyző vagy pilóta szeretne lenni” – emlékezett vissza a világhírű tenor egy interjúban.
2. Bár édesapja és dédapja is tenorista volt, az ifjú Jonas a muzsikusi pályát túl kockázatosnak találta, és szülei tanácsára először matematikát kezdett el hallgatni a müncheni egyetemen. Néhány szemeszter után azonban megunta a számok világát, és inkább mégis énekművész szakon folytatta tanulmányait.
3. Kaufmann mindig is nagy mozirajongó volt. A vászon iránti szenvedélyéből 2024-ben Prágában rendezett önálló estet, melyen kedvenc filmslágereit énekelte el Ennio Morriconé tól Hans Zimmerig, egy sor musicalfilmről nem is beszélve. A filmmuzsika hangja című előadáson természetesen egy filmes stáb is jelen volt, és mindent rögzített.
VARÁZSLATOS HANGOK
JONAS KAUFMANN-NAL MEIN BUDAPEST 2026. április 24.
Seres Gerda
A jubileumi évad egyik utolsó nagy durranásaként saját fejlesztésű stratégiai társasjátékot jelentetett meg a Müpa. AZ ÉVAD-ot természetesen mi is azonnal kipróbáltuk.
Szívem szerint a világsztár mezzoszopránnak szerveznék koncertet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, de az előttem heverő kártyákkal legfeljebb egy kisebb helyszín lehetőségeit tudom kiaknázni. Kevesebb taps, mérsékelt közönségsiker. A Müpa munkatársai vélhetően nap mint nap szembesülnek hasonló kihívásokkal, szerencsére én AZ ÉVAD elnevezésű társasjátékban állok épp vesztésre két leleményesebb játékostársammal szemben, és csak tapskorongokra megy a játék.
„Egy családi társasjátékot álmodtunk meg a Müpa munkatársaival, és közösen vittük végig a kreatív fejlesztési folyamatot” – idézi fel a kezdeteket érdeklődésemre Győri Zoltán. A játéktervező mögött több mint tízéves tapasztalat áll, és azt mondja: nagyon büszke arra, hogy AZ ÉVAD betekintést nyújt a rendezvényszervezés világába. „Mi, müpások testközelből látjuk, mennyire összetett és izgalmas folyamat egy-egy produkció létrehozása. Amikor erről mesélünk másoknak, mindig rácsodálkoznak, mennyi döntés, váratlan helyzet és kulisszatitok rejlik a háttérben. Úgy gondoltuk, ezt a világot érdemes szélesebb közönségnek is megmutatni” – teszi hozzá Gálos András marketingvezető, a társasjáték projektfelelőse.
Az alapvetés, hogy minden játékosnak van egy Müpája, négy teremmel, és száz fellépő közül szerződtetheti azokat, akiknek majd előadásokat szervez. A műfajok teljes skáláját lefedő művészek között filmzeneszerzőtől downtempobandán át ünnepelt tenortrióig mindenféle akad, más-más igényekkel és vonzerővel. A legalább két, legfeljebb négy játékos dolga, hogy minél sikeresebben töltsék meg körről körre a termeiket.
„AZ ÉVAD-nak két nehézségi szintje van: a klasszikus és a virtuóz. Először a virtuóz készült el, amely feldolgozza mindazt a gazdag műveltségi anyagot, amit a Müpa szakembereivel közösen összegeztünk, aztán – a klasszikus szinthez – egyszerűsítettük, hogy azok számára is szórakoztató legyen, akik csak most ismerkednek a modern társasjátékozás világával.” Győri Zoltán vallja, hogy a társasjáték nem korosztályhoz kötött műfaj, a felnőttek is örömüket lelhetik benne. „A játékban fűszerként benne hagytuk a szerencsét, de a tervezésnek is komoly szerepe van” – jegyzi meg. Szomorúan konstatálom, hogy ezek szerint a vereségemet nem írhatom csupán a rossz lapjárás számlájára.
„Ez a játék nemcsak a kultúra és a Müpa világának rajongóit szólítja meg, hanem mindenkit, aki szeret stratégiában gondolkodni, döntéseket hozni és komplex rendszereket átlátni. Ugyanakkor a játék vizuális világa és hangulata miatt azok is élvezhetik, akiket inkább az esztétikai élmény vagy a történetmesélés vonz” – mondja Gálos András, amikor arról kérdezem, kiknek ajánlja AZ ÉVAD-ot. „A Müpa hangversenytermének színei meghatározták a vizuális világot, a fellépőket illetően pedig számos ötletet, inspirációt kaptam a kollégáktól. A célunk az volt, hogy a grafikák szemléletesek legyenek, minél hitelesebben ábrázoljanak egy-egy helyszínt, karaktert vagy akár mozdulatot. A Müpa számomra varázslatos hely, a társasjáték képi világával ezt igyekeztem érzékeltetni” – meséli Debreczeni Nikolett grafikusművész, aki több mint száz egyedi illusztrációt készített a játékhoz. Amikor arról faggatom, melyik a kedvenc karaktere, azt feleli, hogy mivel sem énekelni, sem táncolni nem tud jól, az irodalmi figurák állnak hozzá igazán közel. És valóban, kimondottan szimpatikus, hogy egy drámaírónak vagy egy versest házigazdájának kevesebb speciális igénye van, mint egy szimfonikus zenekarnak. Öröm a szervezőknek, felüdülés a játékosoknak!
„Amikor a kihíváskártyákat nem zeneipari szereplő húzza, nagyokat nevet, jót mulat. A legviccesebb, amikor egy koncertszervező kezébe jutnak, aki egyszerűen rezignált arccal konstatálja, hogy igen: a várat lanul felbukkanó kiskutya, a túl szűk jelmez, az elalvó művész mind-mind megtörtént eset, s az alaprepertoár része kell legyen a megoldás. Számom ra ez volt a legizgalmasabb: AZ ÉVAD betekintést nyújt egy olyan világba, ami szerencsére a mi életünk része is. És adott néhány ötletet, hogy mit kérjek legközelebb a riderbe... A statisztika kedvéért pedig: nyerni egyszer sem nyertem. Semmi előnyt nem jelent, hogy már koptathattam a Müpa színpadának padlóját!”
(Csorba Lóránt, a Lóci játszik zenekar frontembere)
Játékszabály, videós bemutatók és online vásárlási lehetőség a mupa.hu-n!
BOZSIK YVETTE TÁRSULAT
TANZTHEATER WUPPERTAL PINA BAUSCH LETT NEMZETI BALETT
HISHAM GABR: SZINDBÁD
SIR JOHN ELIOT GARDINER
„A lehető legjobb helyen vagyok!”
Szöveg: B. F. R.
Fotók: Csibi Szilvia / Müpa
Megállítják a hangversenyterem előtt, körbeveszik, akár egy fellépő művészt.
A Müpa+ hűségprogram koordinátoraként több mint hatvanötezer ember kívánságait figyeli. De vajon honnan hozza ezt a mérhetetlen emberközpontúságot, ami ehhez a tevékenységhez kell? És miként határozta meg a korábbiakban is a hűség a munkáját?
A Müpa+ hűségprogram menedzsereként hídszerepet töltesz be a közönség és az intézmény között, többek közt te vagy az, aki a legközvetlenebb visszajelzést kapja a látogatóktól. Szerencsés vagyok, mert a munkám többfelé is jót eredményez. Egyszerre képviselem ugyanis a Müpát, de a közönséget is, akik nélkül minden tevékenységünk hiábavaló lenne. Az ő visszajelzéseiket átgondolva és az illetékes vezetők felé továbbítva abban igyekszem segíteni, hogy még komplexebb, még jobb élményt nyújthassunk látogatóinknak, hogy újra és újra örömmel térjenek vissza hozzánk. Mindez pedig nekem is örömet okoz.
Milyenek a közönség részéről érkező visszajelzések?
A hűségprogram tagjai alkotják a Müpa közönségének legstabilabb és legaktívabb csoportját – jelenleg több mint hatvanötezer kultúrakedvelőről beszélünk, és közülük tízezernél is többen a magasabb hűségszintek „lakói”, akik akár hetente többször is ellátogatnak hozzánk. Fontos, hogy jó véleménnyel legyenek rólunk. Elkötelezettek a Müpa iránt, nagyon szeretnek ide járni, de egyúttal ők a legkritikusabbak is. A mi feladatunk pedig, hogy meghallgassuk őket, és reagáljunk a meglátásaikra. Hosszú idő óta dolgozom azon, hogy „a hűségesek” néha egészen szokatlan kívánságait meghalljuk, és ha van rá mód, figyelembe vegyük. Azzal persze nincs mit tennünk, ha egy koncert élményét különféleképpen élik és ítélik meg, de ha történt valami olyasmi is, amin lehetőségünk van javítani, és javítunk is, azt mindig értékelik.
Milyen kéréseik teljesültek az elmúlt években? A visszajelzések alapján sokat tudtunk javítani az online folyamatainkon – például a jegyvásárláson –, és személyes hűségprogramoldalunk is egyre csinosabb lett. Nem véletlen, hogy
ma már az idősebb korosztály is bátran és ügyesen vásárol, vagy éppen regisztrál programjainkra a honlapunkon.
De a csak számukra szervezett extra programok összeállításánál is mindig azon gondolkodunk sok kedves kollégával közösen, hogy melyik arcunkat mutathatnánk még meg, melyek a művészeti munkának azok a háttérterületei, amelyeket szívesen megismertetnénk velük. Így születtek az utóbbi évadok legsikeresebb hűségprogramos évadzáró rendezvényei, amelyeken elsőként a Wagner-stáb, majd a stúdiónk, a szcenikai igazgatóság, illetve a Recirquel társulat munkatársai mutatkoztak be egy-egy önálló műsorral a Fesztivál Színház színpadán. Tavaly pedig a 20 éves Müpa történetét igyekeztünk feleleveníteni úgy, ahogyan azt mi, itt dolgozók átéltük. Büszke vagyok rá, hogy ilyen alkalmakkor vezetőink is szívesen köszöntik leghűségesebb látogatóinkat. Mindebben számomra az is extra élmény, hogy lassan szinte mindegyik kollégámmal van a hátunk mögött közös munka, közös eredmény, és nagyra értékelem, hogy bármilyen nem szokványos ötlettel vagy kéréssel fordulok hozzájuk, azonnal támogatnak akkor is, ha számukra pluszmunkát jelent.
A közönséggel nemcsak az online térre korlátozódik a kapcsolatod, hanem nagyon is élő és személyes. Amikor megjelensz egy-egy koncerten, úgy üdvözölnek, mintha maga a fellépő művész jelent volna meg a teremben.
Ez azért persze túlzás, de nagyon felemelő érzés úgy részt venni egy-egy nagyszerű hangversenyünkön, hogy a teremben ülők közül sokakat szemé-
lyesen is ismerek. Amellett, hogy a figyelmük hízelgő, állandó felkészültséget is igényel részemről, hogy a felmerülő kérdésekre mindig, a legváratlanabb helyzetekben is válaszolni tudjak. Tudnom kell nemcsak azt, hogy milyen programjaink lesznek, amelyekre már megváltották a jegyüket, de azt is, történt-e valami rendkívüli a közelmúlt koncertjein – függetlenül attól, hogy én ott voltam-e. Úgy tapasztalom,
(Bár így lenne!) A legrégebb óta ide járó vendégek pedig esetenként az életük történéseibe is szívesen avatnak be, így igyekszem azt is észben tartani, kinek mi van a párjával, gyermekével, unokájával – vagyis akár a jövő Müpa-közönségével. Mindez persze nem kötelezettség, inkább a saját belső igényem, hogy naprakész legyek. Alapvetően is ilyen személyiség vagyok, PR-szakközgazdászként pedig szinte minden előző munkahelyemen is ügyfelekkel kommunikáltam, programokat szerveztem, a jóllétükről gondoskodtam.
Az emberekkel azonban nem mindig egyszerű… Igen, de számomra mégsem a konfliktusos helyzetek a leginkább megterhelőek, hanem az, amikor a halálhíre érkezik egy-egy kedves hűségprogramtagunknak. Mivel a komolyzene-rajongó közönségünk jelentős része viszonylag idős, ezzel szembesülni újra és újra elkerülhetetlen. Ez az élet rendje, mégis rettentően elszomorít, amikor a család tájékoztat, vagy amikor észreveszem, hogy valaki, aki sok éven át rendszeresen járt hozzánk, egyszer csak nem jön többet. Ilyenkor megnézem a rendszerünkben, hogy fogadja-e még a hírleveleinket, vásárol-e még jegyeket, jelentkezik-e hűségprogramos eseményekre. Hiába nem a saját rokonaim ők, mégis a hozzátartozóink – a Müpa nagy családjának tagjaként.
A hűség jelen volt a Müpát megelőző szakmai életedben is, hiszen egy saját társkereső irodát működtettél.
Mialatt gyesen voltam a gyerekeimmel, egy ismerkedőklubot vezettem, amivel – a férjem háttértámogatása mellett – a szabad szellemi kapacitásaimat szerettem volna lekötni. Az egész ötlet mögött az a személyes történet, illetve motiváció húzódott meg, hogy a férjemmel annak idején újsághirdetés útján ismerkedtünk meg – te jó ég: már több mint harminchat éve! Ő mérnök, és a műszaki egyetem tele volt abban az időben fiúkkal, más felsőfokú intézmények pedig lányokkal – a saját bőrünkön tapasztaltuk tehát, hogy nem igazán van hol összetalálkozni, ismerkedni. DUÓ elnevezésű klubunk az általunk szervezett programokkal ezt a lehetőséget kínálta. Nagyon hálás tevékenység volt, aminek az örömei sokszor még ma is megtalálnak: húsz-huszonöt év után is előfordul, hogy megkeresnek minket köszönetet mondani.
Fekete-Kovács Kornéllal egy hűségprogramos rendezvény előtt
Innen vezetett az utad a Müpába?
Lényegében igen. Még a megnyitás évében kerültem be a szervezési igazgatóságra, ahol a Müpa hírleveleinek szerkesztése, az olvasói adatbázis felépítése, illetve a klasszikus közönségszervezés volt a feladatom. Ebből az egyre növekvő látogatói bázisból indult az ötödik születésnapon az első, még fizetős hűségprogram (innen a legszorosabb ismeretség az igazi „kemény maggal”, akik most platina szintű ügyfelek), majd 2014-től indult a jelenlegi, Müpa+ elnevezésű hűségprogram, amelyet sok ötletünk gazdagított az elmúlt évek során. Nagy boldogságomra idén február 14-én, Valentinnapon végre a Müpához hűséges társkeresőknek is sikerült megszerveznünk az első program ot , jubileumi évadunkban pedig Korentsy Endre produkciós igazgatónk felkérése ért megtisztelő meglepetésként, hogy a hűséges látogatóinknak szánt évadzáró programon velem is beszélgetni szeretne a Müpa elmúlt húsz évéről. Nem véletlenül mondogatom, hogy a lehető legjobb helyen vagyok itt, ebben a csapatban, ezzel a csodálatos közönséggel...
A sok-sok maradandó élmény közül ki tudnál egyet emelni?
A hűségprogram menedzselése mellett néhány éven át én voltam a Müpa orgonájának marketingese is, tehát kiemelt figyelmet kellett fordítanom
az orgonakoncertekre, amik szívügyemmé váltak. Mivel a hangszert bemutató előadások a hűségprogramnak is részei lettek, akkor és azóta is sokat dolgozunk együtt Fassang László Liszt Ferenc-díjas orgonaművésszel, a Müpa rezidens orgonistájával, aki mellett ily módon nekem is részem lett a Müpa rendkívül elkötelezett „orgonás” közönségének kiépítésében. Ma is nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy a Müpa tizedik születésnapján megrendezett orgonakoncerten Ligeti Voluminá jának megszólaltatásakor Laci engem kért fel, hogy nyomjam meg az orgona indítógombját. ARCOK
DUBOIS–JOERGER DUÓ
TÁNCOK BACHTÓL PIAZZOLLÁIG
2026. március 18.
KARZATKONCERT
RÉGIZENÉK ORGONÁN
SZILÁGYI GYULA
2026. március 20.
ORGONAPÁRBAJ
GABRIELE AGRIMONTI –NIKLAS JAHN
2026. május 20.
Könyves-Tóth Zsuzsanna
A lisszaboni Calouste Gulbenkian Alapítvány egy igazán sok lábon álló intézmény: múzeum, kutatóközpont, könyvtár, koncertközpont saját zenekarral és énekkarral, és még egy jókora nyilvános park is tartozik hozzá.
„Művészet, tudás és tudomány egy igazságosabb, fenntarthatóbb és sokszínűbb világért” – így hangzik a Calouste Gulbenkian Alapítvány utópisztikus mottója. A világ leggazdagabb jótékonysági szervezetei közé tartozó alapítvány egy örmény származású, amerikai filantróp olajmágnás, Calouste Sarkis Gulbenkian végrendeletével jött létre 1956-ban. A Gulbenkian Alapítvány egy közhasznú magánintézmény, mely az állami szférától gazdaságilag függetlenül működik, és alapvető célja, hogy a legkülönfélébb művészeti ágak, a tudomány és az oktatás révén tegyen az emberek jobb életminőségéért. Számos jótékonysági akció fűződik az alapítvány nevéhez, továbbá ösztöndíjakat is kínálnak a fentieken túl a környezetvédelem különböző területein.
Az évek során több alkalommal is neves építészek irányításával újították meg a kertet és az épületeket (a múzeum átalakítása jelenleg is folyik, a befejezés tervezett időpontja 2026 nyara). 2010-ben a Gulbenkian Alapítvány főépületét és parkját műemlékké minősítették, így ez lett az első kortárs építészeti alkotás, amelyet Portugáliában a nemzeti kulturális örökség részének nyilvánítottak.
Az intézmény hét és fél hektáron elterülő épületkomplexuma 1969-ben nyílt meg a látogatók előtt a portugál fő város belvárosának szélén. A modernista főépület főként horizontális kiterjedésű, alig két-három emelet magas. Betonból és üvegből készült, földszínű homlokzata, növényekkel beültetett teraszai és teteje szinte beleolvadnak a díszkertbe. Egyik szárnya ad otthont az elsősorban az alapító magángyűjteményét bemutató Calouste Gulbenkian Múzeumnak, illetve a Művészeti Könyvtárnak, a másik szárnyban a központi irodák kaptak helyett. Az összekötő épületrészben található az 1200 fő befogadására alkalmas hangversenyterem, a Grand Auditorium, valamint még két kisebb koncerthelyszín és egy konferenciaközpont. A termek legalább egy oldala teljesen üvegezett, így páratlan élményt nyújtanak. Sőt, a hatalmas kiterjedésű, szabadon látogatható zöldterületen kialakítottak egy nemes egyszerűséggel Amfiteátrum névre keresztelt ezerfős szabadtéri színpadot is, amelynek nézőtere egy tavacskára néz.
Csabai Máté
Egész estés dokumentumfilm mutatja be a klasszikus zenészek számára
élő legendának számító Kurtág György művészetét. Nagy Dénes négy éven
át készült Kurtág-töredékek c ímű alkotása azonban nem a zeneszerző életének mérföldköveire és világsikereire fókuszál, hanem arra, ami utánozhatatlanná teszi: alkotószellemére és a koncentrált figyelemre, ami zenéjét és lényét jellemzi.
„Kurtág György szobájából egy tetőablakon keresztül csak az eget látni, az ablakon beszűrődő fény pedig a zongora billentyűit világítja meg” – írja le Nagy Dénes az első találkozást filmje alanyával. Ebben a sűrített képben, amely természetesen az Ezüst Medve-díjas filmrendező lényeglátásáról is árulkodik, szinte minden benne van, ami Kurtág zenéjéről elmondható: felfelé törekvés, aszkétizmus, transzcendencia.
A Kurtág-töredékek, amelyet a zeneszerző századik születésnapja előtti napon, február 18-án mutattak be a Müpában, egy olyan művész közeli portréja, aki a zene nyelvén keresztül fejezi ki magát a legtermészetesebben. Az alkotás elkészültében a keresztapa szerepét Gőz László, a Budapest Music Center igazgatója játszotta.
Kurtág György világhíréről
1926-ban született a bánsági Lugoson, 1945-ben átszökött a határon, hogy Budapesten tanulhasson. Életre szóló barátságot kötött Ligeti Györggyel, de vele ellentétben sosem emigrált, bár az 1957/58-ban Párizsban eltöltött egy év meghatározó volt számára. A Zeneakadémia tanáraként Kocsis Zoltán és Schiff András is tanítványai közé tartozott. A nyolcvanas években szerzett nemzetközi hírnéven feleségével, Kurtág Mártával is osztozott, aki műveinek előadója, legőszintébb kritikusa, elválaszthatatlan alkotótársa volt.
A kurtági zene tömörsége, sallangmentes esztétikája fogalommá vált, és amikor 2018-ban bemutatták első operáját, A játszma végé t, a világ minden tájáról érkeztek vendégek a milánói Scala premierjére.
A Kurtág-töredékek alkotói azonban nem a művész életét akarták elmesélni, hanem egy olyan, századik évében járó komponista portréjának megrajzolására törekedtek, aki ma is ugyanolyan hőfokon ég, mint az elmúlt évtizedekben. A zeneszerző 2015 óta él a Budapest Music Center legfelső emeletén található vendéglakásban, ahol egymásnak adják a kilincset a világ híres szólistái. Ők mind azért érkeznek, különösebb felhajtás nélkül, diákos szorgalommal, hogy együtt zenéljenek, órákat vegyenek az idős mestertől. „Bejönnek, köszönnek: hogy van, tanár úr? Majd elkezdenek próbálni, négy-öt órán át, megállás nélkül” – meséli Nagy Dénes, akit lenyűgözött a jelenetek intenzitása. Amikor ő találkozott Kurtággal, ugyancsak azt érezte, hogy minden rezdülésnek jelentősége van, minden kimondott szó számít. „De az is elképesztő lehetőséget jelentett, hogy nem érdekelte a kamera. Miközben mi forgattunk, ő minden szituációban önmaga volt.”
A filmrendező alázatos és aszketikus művésznek ismerte meg Kurtág Györgyöt, akit legfőképpen a valóság szigorú megismerése és feltárása érdekel, tele van kételyekkel, szüntelenül kritikus önmagával és másokkal. Kurtág világlátása nem csupán a filmre vett próbákon, hanem azokból az interjúkból is kibomlik, amelyeket a stáb készített a zeneszerzővel és az előadóművészekkel.
„Kurtág jelenlétében a legnagyobb sztárok is alávetik magukat a kíméletlen bírálatnak. Mindenkinek ki kell lépnie önmagából” – mondja Nagy Dénes.
Kurtág zenéje nem aláfestésként, hanem a próbák során csendül fel, gyakran egy-egy frázis ismétlésével, különböző módokon. „Ez összhangban van azzal, ahogy Kurtág a saját zenéjéről gondolkodik: nem produktum, hanem folyamat.”
Fazekas Gergely zenetörténész, a film zenei konzulense szerint annak is nagy élmény találkozni egy valódi zsenivel, aki nem ismeri Kurtág György zenéjét . Fazekas így fogalmaz: „Ez a film egy emberről szól, aki történetesen zeneszerző, hosszú élettel a háta mögött, és a zenén keresztül kapcsolódik a világhoz. Emberi kapcsolataiban olykor keresi a szeretet kifejezésének lehetőségét, de a zenészektől gyakran kéri, hogy több szeretet legyen a játékukban. Jellemző instrukciója, hogy »úgy játssz, mintha azt mondanád: szeretlek«.”
A dokumentumfilm stábja Kurtág gyerekkorának színtereire, a romániai Lugosra és Herkulesfürdőre is ellátogatott, valamint számos izgalmas külföldi helyszínre, amely Kurtág világához köthető. Így jutunk el az izlandi zongoraművész, Víkingur Ólafsson reykjavíki otthonába, aki 2022-ben Kurtágnak ajánlotta From Afar című lemezét, a svájci Paul Sacher Alapítvány föld alatti archívumába, ahol Bartók, Stravinsky és számos nagy zeneszerző mellett most már Kurtág kéziratait is őrzik, valamint az angliai Prussia Cove-ba, ahol Steven Isserlis csellóművész Kurtág világába vezeti be a jövő zenészgenerációit. „Kurtág nevének hallatán megnyíltak a kapuk” – mondta Ugrin Julianna, a film producere, aki különösen hálás ifjabb Kurtág Györgynek és a zeneszerző családjának. A kétórás dokumentumfilmet – melynek elkészítése több mint négy évig tartott – Dobos Tamás, Vízkelety Márton és Farkas Áron fényképezte, de különösen értékesek azok az archív felvételek is, amelyeken többek között a zeneszerző felesége, a 2019-ben elhunyt Kurtág Márta látható – az elvesztése felett érzett gyász a film visszatérő motívuma.
A Kurtág-töredékek Kurtág György századik születésnapja, február 19. óta országszerte látható a mozikban, és nem csak azoknak szól, akik rajonganak a modern zenéért. „Ez a film sokaknak segít majd felfedni a kurtági zene lényegét, mert megmutatja az embert és azt az érzelmi világot, amelyből a zene származik” – mondja Ugrin Julianna. „Kurtág példáján keresztül bepillantást kapunk az alkotás folyamatába, és megfigyelhetjük, hogy milyen az, amikor valakit csakis a lényeges kérdések érdekelnek” – teszi hozzá Fazekas Gergely. A rendező pedig így összegez: „egy zsenit látunk, aki közel enged magához, feltárja a szép és árnyékos, gyenge és erős oldalát”
Víkingur Ólafsson nemcsak a Kurtág-filmben játszik jelentős szerepet: a 2025/26-os évad művészeként több koncertet is adott a Müpában, természetesen Kurtág-műveket is megszólaltatva. Decemberi szólóestjére készülve, amikor a Müpa munkatársai a program összeállítása kapcsán pár mondat reményében megkeresték, legnagyobb meglepetésükre egy komplett, többoldalas esszé érkezett válaszul.
Az exkluzív – egyszerre személyes és tudományos igényességű - írás az izlandi zongoraművész engedélyével csak a Müpa Magazin Plusz online felületén jelent meg, három részletben:
A Müpa stratégiai partnere a Lexus.
Frida Kahlo több mint festőművész. Valódi ikon, olyan jelenség, akihez mindenki képes kapcsolódni. Elég a nevét hallani, már látjuk is magunk előtt markáns arcvonásait, sűrű szemöldökét, szorosra font hajkoronáját, szemében pedig a fájdalom és az öntudat különös elegyét. De mi lenne, ha Frida nem csak a képzeletünk színpadán jelenne meg?
A Metropolitan Opera új évadának várva várt bemutatója, Gabriela Lena Frank mágikus realista stílusjegyeket magán viselő operája, az El último sueño de Frida y Diego (Frida és Diego utolsó álma) erre a kérdésre keresi a választ. Tételes életrajzot újramondó, muzeális időutazás helyett a mítoszt középpontba állító műre számítsunk. Fő hívószavai élet és halál, emlékezet és vágy, művészet és mulandóság – valamint ezek kapcsolata egymással.
A mű origója a közép-amerikai kultúra meghatározó ünnepe: 1957. november 2-án, a mexikói halottak napján az idős és megtört Diego Rivera azt kívánja, bárcsak újra az oldalán lehetne három éve halott Fridája. Kívánsága teljesül: Frida egyetlen éjszakára visszatér az élők világába. De vajon nyugvópontra tud-e jutni néhány óra alatt a legendásan viharos kapcsolat? Elhangzanak-e a megfelelő mondatok, mielőtt az idő végleg elszakítja őket egymástól?
A Grammy-díjas Gabriela Lena Frank egyénit és egyetemest összebékítő művéről a 2022-es ősbemutatót követően lelkesen szólt a kritika.
A kortárs amerikai zeneszerző perui, kínai és zsidó felmenőkkel rendelkezik, sokrétű kulturális
öröksége zenéjében is hallható. Hangszerelése nem tolakodóan modern: énekbarát, atmoszférateremtő, sőt olykor kifejezetten dallamos. Frank egy interjúban elmondta: nem kísérletezni akart, hanem közvetíteni – érzéseket, emlékeket, fájdalmat. Meg persze szeretetet.
A spanyol nyelvű librettót a Pulitzer-díjas kubai–amerikai író, a gazdag színházi tapasztalattal rendelkező Nilo Cruz jegyzi. Ellenállt a dokumentarista történetmondás kísértésének, helyette intenzív, érzelmekkel telített álmot fogalmazott színpadra. A Frida által újraélt jelenetek – gyermekkorától a balesetéig, Diego hűtlenségétől a festmények születéséig – kronologikus rend helyett az álom titkos logikája szerint követik egymást. Mintha belelátnánk Frida Kahlo fejébe, ahol a hétköznapi világ színekkel, ízekkel, hangokkal telítődik. És hogy ez valóban így történik majd, arra a négyszeres Grammy-díjas kanadai karmester, Yannick Nézet-Séguin a garancia.
A korábbi, San Franciscó-i és Los Angeles-i produkciók kapcsán a kritika Frida életre kelő festményeiről számolt be. Élénk színek, szimbolikus elemek, a mexikói halottkultusz rítusai hatották át a varázslatos látványvilágot. Igen, jól sejti a MET-közvetítés leendő nézője: akusztikus és vizuális élményeken túl sodró erejű érzéki kalandra is hív ez az opera, amely azt is megmutatja, hogyan élhető túl a sírig tartó szerelem.
METROPOLITAN-KÖZVETÍTÉSEK A MÜPÁBAN
WAGNER: TRISZTÁN ÉS IZOLDA
2026. március 21., 22. CSAJKOVSZKIJ: ANYEGIN
2026. május 2., 3.
FRANK: EL ÚLTIMO SUEÑO DE FRIDA Y DIEGO
2026. május 30., 31.
„A
első kategóriásak”
Húsz esztendő alatt szinte megszámlálhatatlanul sok cikk jelent meg a Budapesti Wagner-napokról. A kerek évfordulóra készülve legendás kritikusok és mértékadó szaklapok írásaiból idézünk.
A június sokaknakcsak egyet jelenthet: újra itt a Wagner-napok, a zeneszerző rajongói számára különösen fontos ünnep. Nem csupán idehaza, világszerte számon tartják a fesztivált, ahová a legnagyobb énekesek jönnek el, és ahol a Ringet négy egymás utáni este lehet megnézni.
Kondor Kata Fidelio, 2023. június 21.
Alighanem minden budapesti, mi több: magyarországi operalátogató egyetért abban, hogy a Budapesti Wagnernapokat különleges hely illeti meg nemcsak operafesztiváljaink, de tágabban nézve a magyar operajátszás történetében is.
Bóka Gábor
Theatron, 2023/3.
A Wagner-napok a Művészetek Palotájában kivételes alkalom Magyarországon, hogy nemzetközi szintű operaelőadásokat lássunkhalljunk. Nehéz ezt leírni ott, ahol naponta dobálóznak a semmitmondóvá koptatott »világhírű« jelzővel. A Müpa-Wagnerek tényleg első kategóriásak.
Koltai Tamás Színház.net, 2012. június 3.
A négy este során megindult a találgatás: van-e olyan ez a Ring, vagy gyengébb, netán jobb, mint a bayreuthi vagy a bécsi. A kisebbrendűségi komplexusból származó görcsös versengéskényszer helyett javaslok egy másik viszonyítást. [...] Biztos, hogy az utóbbi hat és fél évtized, tehát két emberöltő folyamán ehhez fogható előadása nem volt Magyarországon. Sőt: kimondhatjuk, hogy ilyen színvonalú előadásban valószínűleg még sohasem elevenedett meg nálunk a Tetralógia
Fodor Géza
Muzsika 2008. szeptember
„
A Budapesti Wagner-napok néhány év alatt olyan komoly nemzetközi elismerésre tett szert, hogy sokan Amerikából zarándokolnak ide, Kis-Bayreuthba.
Csepelyi Adrienn WMN, 2019. június 19.
„ „ „ „ „ „ „ „ „ „
A Müpa már egy ideje második Operaházunk. De lehet, hogy az első.
Fáy Miklós Fidelio, 2025. szeptember 3.
Kínos dolog köztudott tényeket többedszerre elismételni, ám nincs mese: Fischer Ádám nem csupán kongeniális Wagner-karmester, de egyszersmind a Budapesti Wagner-napok valóságos szíve és lelke is.
László Ferenc Magyar Narancs, 2012. július 7.
A Bayreuthi Ünnepi Játékokhoz hasonlóan a mostanában már (joggal) »Duna-parti Bayreuthnak« becézett Budapesti Wagner-napok, a Művészetek Palotája Fischer Ádám nevével fémjelzett, évenként ismétlődő rendezvénysorozata is két alapvető élménytípust kínál az érdeklődőknek. Az első és persze fontosabb az új produkciók izgalma és varázsa, a második, de szintén sok szépséget és érdekességet magában rejtő a korábbi évek produkcióival való ismételt találkozás.
Csengery Kristóf Revizor, 2013. június 17.
Wagner Ringje nem véletlenül vált az intézmény világhírének zálogává: a tetralógia színrevitele olyan kreativitást követelt a közreműködőktől, amilyenhez a Müpa eddigi történetében nem sok produkció hasonlítható.
Kecskés M. Júlia Papageno, 2021. június 18.
A 2026-os Budapesti Wagner-napok programját megtalálhatja honlapunkon:
Nem először dolgozik Tan Dunnal, hiszen Ön állította színre a Buddha-passió t is, amelyet 2024ben láthattunk a Müpában. Milyen alkotónak, illetve milyen embernek ismerte meg őt?
Rendkívül invenciózus zenész, mondhatni, ő a mai kor kínai Bartókja, annyira nyitott a tradicionális zenére. Több művének is a népzene az alapja, emellett sokoldalú művész, nemcsak komponál, de vezényel és tanít is. Ő írta a Tigris és sárkány című film zenéjét, amiért Oscar-díjat kapott, valamint a pekingi olimpia megnyitójának egyik legfigyelemfelkeltőbb részét, egy dobos bevezetőt. És ami szintén fontos: elbűvölő személyiség, akit a zenészek is szeretnek. Jó vele dolgozni, gyors, felkészült és nagyon inspiráló.
Felépítésében és zenéjében a Buddha-passió is nagyon sok, az európai koncertlátogató számára meglepő elemet tartalmazott. A Tea műfaji megjelölése alapján opera – mennyire számíthatunk ennek megfelelő dramaturgiára, történetre?
Ez a mű is sok szempontból eltér attól, amit egy operától megszokhattunk. Irodalmi alapja Lu Jü több mint ezerkétszáz éve írt klasszikusa, a Teáskönyv, amely
a teázás történetének és kultúrájának összefoglalása – az opera mindezt egy szerelmi történetbe fűzi bele.
Seikyo japán herceg és egy Tang-dinasztiabeli kínai hercegkisasszony kapcsolatáról mesél, akik együtt indulnak el, hogy megtalálják a Teáskönyv hiteles példányát, ám a hercegnő útközben életét veszti. Tudni kell, hogy a japán–kínai viszony számos konfliktussal, kegyetlenséggel volt terhes a történelem során, a herceg és a hercegkisasszony megpróbáltatásai is ezt szimbolizálják. Amikor Seikyo elveszti szerelmét, szerzetesnek áll, és hátralévő életét a tea szellemisége, filozófiája tanulmányozásának szenteli.
Hogyan meséli el az opera ezt a történetet? Számos természeti jelenség, így a négy elem is a teához kapcsolódva jelenik meg benne. Maga a növény a föld ajándéka, az agyagedényeket a tűz égeti ki. A tea forralásához víz kell, az ég pedig az a hely, ahová a hercegnő távozik. A mű líraiságát egyfelől a szöveg adja, másrészt a hangszerelési megoldások.
A darabban szerepelnek tradicionális kínai hangszerek, de maguk a természeti elemek is hangképző eszközként jelennek meg:
hallhatjuk majd a víz és a szél hangját is, ez utóbbit hatalmas papírtekercsek szólaltatják meg. A mű korábban készült, mint a Buddha-passió, egy kicsit kortársabb a hangzása, de azért nem atonalitásra kell gondolni.
Rendezőként milyen kihívást jelentett ez a különleges alkotás?
A zenekar a színpadon helyezkedik el, így a hangszerek is beépülnek a produkcióba, a zenészek is hagyományos kínai viseletet hordanak. Kaptam csodálatos táncosokat is, a jelmezek pedig természeti hatásokat imitálnak. Az előadáson látható vetítések a Tang-dinasztia korába vezetnek vissza minket, és bár nem akartam a pekingi opera stílusában rendezni, azért vannak elemek, amelyek a tradicionális kínai színjátszásra hajaznak.
A szereplők mind ismerték ennek az eszköztárát?
A felkészülési időszak során az egész csapat elvonult egy kéthetes workshopra, hogy előtanulmányokat végezzenek a produkcióhoz. Ez a mű nem olyan, mint egy olasz opera, amelyre bármikor lehet előadót találni, a spirituális és színházi szempontok mellett énektechnikai értelemben is kevesen alkalmasak rá. Egyes modern nek tűnő hanghatások épp a kínai éneklésből származnak.
Egy klasszikusan képzett operaénekes meg sem tudná szólaltatni a szerepeket?
Talán ha sokat készülne rá. A produkcióban többségében kínai énekesek szerepelnek, az egyetlen kivétel a Lan hercegnőt alakító Lucy Fitz Gibbon, aki kanadai, és nincsenek távol-keleti felmenői. De nagyon érdekli a keleti zene, korábban is dolgozott már Tan Dunnal. Ki lehetne még emelni a kiváló baritont, Li Sunt a herceg szerepében, vagy a császár árnyékát éneklő Apollo Wongot.
Mennyire van jelen a műben szereplő teakultúra a mai Kína életében?
Sokkal jobban, mint azt gondolnánk. A tea értelmezésének hatalmas irodalma van. A hideg tájakon melegséget, biztonságot jelent. Van is erről egy történetem: amikor a Sanghaji Operaházban rendeztem Verdi Attiláját, épp felújították a színházat, és még a főpróbán is adódtak problémák. Amikor ezt az intézmény elnökének magyaráztam, ő bólogatott, majd egy óra múlva küldött egy csomagot egy ezeréves teacserje leveleivel. Azt gondolta, ha abból készítek főzetet, meg fogok nyugodni.
Kipróbálta a kínai teaszertartásokat is?
Szerencsés vagyok, mert 1999-ben az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem a japán császárné szertartásán, onnan tudtam, hogyan kapcsolódnak a darabban szereplő táncok a teához. Persze elképesztő gazdagságú kultúráról van szó, amit teljes egészében szerintem csak akkor ismerhet meg valaki, ha mondjuk bevonul egy kínai kolostorba. Hongkongban elképesztő sikert aratott a produkció, ami Tan Dun népszerűsége mellett azt is mutatja, mennyire foglalkoztatja a téma a kínaiakat.
Mit mondana a magyar közönségnek – aki felkészülten szeretne érkezni az előadásra, hogyan kezdjen ismerkedni a témával?
Érdemes elolvasni pár teáról szóló könyvet, például Lu Jü Teáskönyv ét, de akit csak egy különleges színházi világ érdekel, és szeretne modernitásában is befogadható, élményt nyújtó zenét hallgatni, az is élvezni fogja a produkciót.
TAN DUN: TEA – A LÉLEK TÜKRE 2026. április 30.
Schäffer Erzsébet
A húszéves Müpáról ígértem írni. De egy másik húszéves jut eszembe.
Kétezerötben született. Ő volt az ötödik unoka. Róza. Rozinak hívjuk. A nyáron volt húszéves. Modellalkat. De nem ezért gyönyörű. Hanem mert ragyog. Akkor is ragyog, ha szomorú. Akkor is, ha nevet. A húsz év ragyog benne.
Egyszer azt mondja nekem, irigyellek. Annyi minden történt veled. Mikor fog velem annyi minden történni…? Tizenhét éves volt. Mentünk hazafelé a Müpából. Varázsos este volt. Most el kellene mondanom, hogy mitől volt az. De nem értek igazán a zenéhez. Csak hallgatom. Olykor felajzva, könnyekkel küszködve. Máskor süketen.
Egy ideig villamossal mentünk, a kettessel, aztán leszálltunk, és átgyalogoltunk a hídon a budai oldalra. És ott végig-végig a rakparton. Keveset beszéltünk, néha összedöccent a vállunk. Akkor lépést váltottunk. A langy éjszakában az a csöndes közös gyaloglás maga volt az Idő. Arra az éjszakára mintha megállt volna. Mentünk a Duna-parton. Egy öreg indián, mellette egy fiatal lélek. A folytatása.
Otthon elővettem Yehudi Menuhin könyvét, Az ember zenéjé t. Talán hogy a mondatai tovább zengessék bennem az éjszakába vivő, hosszúra nyúlt estét. A könyvben ceruzával finom jelöléseket találok. Aki a ceruzát fogta, már nincs itt velünk. Az utolsó időkben csak Bachot hallgatott. Egy este a Müpából briliáns muzsikusok Bach-koncertjéről jött haza. Akkor jelölte meg ezeket a sorokat.
„A zene hidat ver a szellem és az érzékek világa között, bűntelen extázist vált ki, dogma nélküli hitet hordoz, hódolatteljes szerelmet, magáról az emberről szól, aki otthon érzi magát a végtelenben.”
Ennek a zene szülte bűntelen extázisnak egyszer részese voltam. Néhány évvel ezelőtt. Meg is írtam akkor. Beethoven C-dúr vonósnégyesét próbálta négy istenáldotta tehetségű művész. Forró nyár volt.
„A teremben meleg van, a térre néző ablakok a kinti zaj miatt zárva. Testszag, izgalomszag meg valami alig észlelhető, finom feszültséggel teli
ismerkedésszag veszi körül a társaságot. Kati mezítláb, a szeme csillog, Barnabás nyugodt, Danielben fanatikus erőket érzek, Maja csellója oldalt, maga elnyújtott lábbal, terpeszben, két kezét szép nagy hasán nyugtatja. Fáradtak. Néhány angol szó, mosoly, értik egymást, kezdik újra. Valaki résnyire nyitja az ajtót, besurran. És most már ketten nézzük a csodát, hallgatjuk a döbbenetes játékot, az összenézéseiket, a kitörő vulkánt ebben a fülledt, büdös teremben, ahol már csak szépség és derű, lendület és győzelem van jelen, finom játék, ami hirtelen egekig csapó indulat lesz… előtörnek a könnyeim, olyan szépek, olyan igazak, olyan reményt adók ott az izzadt pólókban, a csatakos ingben, térdig húzott szoknyában, szívük alatt a várakozó, világra kívánkozó gyermekkel… Mert ez után a próba után mondja el Kati, hogy újra egy kis élet fogant meg testében-lelkében, psszt… még csak tízhetes…”
Otthon Hamvast olvasok. Keresek valamit. Rátaláltam.
„Az emberi szív saját képétől megtermékenyítve már megszámlálhatatlan évezredek óta teherben van és várandós: önmagával. Önmagát akarja megszülni irtózatos idők óta, megmérhetetlen kínnal és megrendítő állhatatossággal.
Ez az egyetlen fontos abban, ami eddig történt; ez az egyetlen érdekes abban, ami történni fog; ez az, amire a másik emberben kíváncsi vagyok; ez az egyetlen vonzó könyvben, képben, szoborban, muzsikában. Ez az, amit hallani akarok, ez és semmi más.”
Mikor fog velem annyi minden történni? – kérdezte tőlem Rozi.
Arra gondolok, hogy ha újra találkozunk, válaszul neki ajánlom ezeket a sorokat. A húszéves unokámnak. Mint üzenetet. Ha elfogadja, elolvassa, megrágja, megérti és e szerint fogja élni az elkövetkező éveit, akkor a legfontosabbnak birtokában lesz.
A Müpa már birtokában van. Minden katartikus estével azt a megtermékenyített szívet, önmagunkat segíti megszületni.
Szöveg: Benedek Szabolcs
Fotók: Valuska Gábor / Müpa
Egyikük hetvenöt, meghatározó műfaja a líra, és az avantgárd szó jellemzi legtalálóbban, a másikuk nyolcvan, elsősorban prózaíró, és többnyire realistának mondható. Miért említjük mégis egy lapon Szilágyi Ákost és Spiró Györgyöt? Szilágyi
Két kortárs szerző, az élő magyar irodalom fontos alkotói. Mindketten orosz szakon (is) tanultak a bölcsészkaron, később másfél évtizeden át tanítottak együtt az ELTE Esztétika Tanszékén.
Mindkettőjük életművét meghatározza a szláv kultúra, tágabb értelemben pedig a Közép és
KeletEurópa sorsa és történelme iránti érdeklődés.
A hamarosan nyolcvanadik életévét betöltő Spiró György figyelme sokáig a lengyelek felé irányult (de a 20. századi horvát irodalom egyik meghatározó alakjáról, Miroslav Krležáról is írt monográfiát). Az Ikszek (1981) a 19. század elején, a feldarabolt és nagyhatalmak által elfoglalt Lengyelországban játszódik, a regényből készült drámában, Az imposztorban játszott utoljára főszerepet Major Tamás a Katona József Színházban. A jövevény (1990) 2007-ben átdolgozva, Messiások címmel is megjelent, az emigráns lengyel szektáról szóló regény részben megelőlegezte az író talán leghíresebb, egyben számára a széles körű ismertséget is meghozó, Jézus korában játszódó Fogság című művét (2005). Ezzel összefüggésben többen a realizmus diadalát emlegették, amire Spiró egy pódiumbeszélgetésen úgy reagált, hogy valójában „az élet imitációjáról” van szó, hiszen az író önkényesen emel a regénybe történelmi elemeket, és formálja azokat. Saját magát inkább konzervatív szerzőnek tartja, olyan értelemben, hogy komolyan veszi az irodalmi formák jelentette tradíciót.
A valóság szókimondó, karcos ábrázolása mindazonáltal soha nem állt távol tőle, ami az életműben ugyancsak fontos részt betöltő színpadi munkákban is tetten érhető, gondoljunk csak a Gobbi Hilda főszereplésével bemutatott Csirkefejre (1986), vagy a Koccanás ra (2004). De arra is tudunk példát mondani, miért nem érdemes vaktában előrángatni a realizmus skatulyáját: Spiró Györgytől olvashatunk rémnovellákat (T-boy, 1994) és abszurd paródiát ( A jégmadár, 2001) éppúgy, mint szürreális disztópiát ( Feleségverseny, 2009). A magyar múlt azon eseményei és figurái is foglalkoztatják, amelyek mintha egyenesen az ő nyersen hiteles szépírói tollára kívánkoznának: a 2007-ben bemutatott dráma, az Árpádház a történelem abszurd oldalát villantja fel, a Tavaszi Tárlat (2010) című kisregény az ’56-os forradalom utáni időszak kollektív tapogatódzását rajzolja meg, legutóbb pedig Padmaly címmel írt Táncsics Mihályról annak felesége alakján keresztül nagyregényt, amelyből az 1848/49-es forradalomról és szabadságharcról is a megszokottól eltérő képet kapunk.
A történelem tehát visszatérő elem a spirói életműben, amelynek egyik további fontos jellemzője, hogy napjainkat inkább színpadi művekben örökíti meg. Az író egy nemrég megjelent interjúban ezt így magyarázta: „A máról a legnehezebb írni, regényre nem is vállalkoztam, csak szatirikus utópiákra. A történelmi regényeknél ellenben az adatok, a visszaemlékezések, a történészek megsegítik az embert.” És hogy ugyanakkor miért szereti a regényt? Többek között azért, mert –mint egy másik interjúban a Padmaly kapcsán fogalmazott – „szerencsére nincsenek olyan szigorú szabályai, mint más műfajoknak”
Gorkij utolsó szerelme a központi alakja a Diavolina (2015) című regénynek, amely egyúttal arról is tanúskodik, hogy az orosz kultúra sem áll távol Spiró György irodalmi érdeklődésétől – a 75 éves Szilágyi Ákos életművének pedig kifejezetten meghatározó részét képezi. Számos
cikket, esszét és kötetet publikált a szovjet és az orosz kultúráról, de aktuális oroszországi társadalmi és politikai állapotokról is, így például könyvet írt többek között az orosz avantgárdról, Tarkovszkijról, de a poszt szovjet establishment jellegzetes figurájáról, Borisz Jelcinről is. Mindezek mellett művészet filozófiával is foglalkozott.
Első verseskötete 1976-ban jelent meg Az iskolamester zavarban van címmel, ezt és második verseskönyvét (Teremtmények, 1979) költészetének felfedezője, Réz Pál szerkesztette. Szilágyi Ákos számos kritikát és tanulmányt, pamfleteket is publikált, amelyekben kendőzetlenül fogalmazta meg a véleményét irodalmi és kritikai kérdésekről, nemegyszer vitát is provokálva. Fontos megemlíteni irodalomszervező tevékenységét is, hiszen vezető szerepet játszott irodalmi szervezetekben, és alapító szerkesztője volt meghatározó orgánumoknak, például a 2000 -nek.
Ha Spirónál a realizmust szokás emlegetni, úgy
Szilágyi esetében leginkább az avantgárd juthat eszünkbe.
Nem véletlenül: költészetére bevallottan hatott az (orosz) avantgárd, 1979-ben pedig alapító tagja volt a Fölöspéldány nevű művészeti csoportnak, amely akkor alternatívnak számító kulturális eseményeken és koncerteken lépett
fel performanszokkal. Nem az avantgárdhoz kötődik, de poétikai szerepjátékának jellegzetes megnyilvánulása, hogy 2017-ben Posztpetőfi Sándor néven publikálta Petőfi „barguzini verseit” és más kitalált szövegeit.
A 2025-ben Artisjus Irodalmi Díjjal kitüntetett Szilágyi Ákos védjegyévé vált, hogy verseskötetei mellékleteként CD-n is megjelenteti az általa elmondott – vagy inkább előadott – verseket. Erről így vallott egy 2008-as interjúban: „A vers (…) elválaszthatatlan az eleven intonációtól, a hangtól. Szöveg, de nem néma olvasásra íródott szöveg, bár e tekintetben nagy különbségek lehetnek vers és vers között. Már Platón is azt mondja, hogy ha a költők szavait kivetkőztetjük a zenei művészet színeiből és a maguk csupaszságában mondjuk el őket, akkor megfakulnak, elszürkülnek. A vers azonban nem drámai szerep, nem kíván színészi alakítást. A vers elmondásának képessége valaha éppannyira költői képességnek számított, mint a verscsinálás maga.” Hogy ez a színpadon, Szilágyi Ákos előadásában miként ölt testet, arról a Müpában is meggyőződhetünk.
A Literárium és Literárium Extra sorozatok programját megtalálhatja honlapunkon:
Réz András
Hogyan lehet a zenés filmek lencséjén keresztül szemlélni önmagunkat?
Képesek-e súlyos személyes és társadalmi drámákról is mesélni? És hogyan működnek káeurópai közegben? Ezekre a kérdésekre keresik a választ a Müpa Filmklub tavaszi vetítései a Mindhalálig zene sorozat második felvonásában.
A változások veszedelmes dolgok, mert újabb változások követik őket. A Müpa Filmklub sorozata, a Mindhalálig zene első futama leginkább arról mesélt, hogy a hatvanas években miként költözött be a beat a filmek világába – kísérőzeneként, játszózeneként, betétdalként. És természetesen arról is, hogy a filmzene mint alkalmazott művészet világában elhalványultak a korábbi határok a komoly- és a populáris zene között. Egyre izgalmasabbá váltak az utalások, a crossoverek. Felbukkant a world music, amely a nyugati kultúrán kívüli világokból merített. (Emlékezzünk csak George Harrison szitározására!)
Már az ötvenes-hatvanas években felmerült a kérdés, hogy a rock’n’roll és a beat mennyire lesz időtálló. Sokan gondolták úgy, hogy divatok jönnek és mennek, az új hangok azonban – ahelyett, hogy szapora léptekkel távoztak volna – egyre gazdagabbá váltak. A filmsorozat 2025 tavaszán műsorra kerülő második tétele már arról számol be,
hogyan képes súlyos személyes és társadalmi drámákról mesélni ez a szerteágazó új zenei kultúra.
Legalább ilyen súlyos és kemény Lars von Trier musicalje, a Táncos a sötétben (2000) – Björkkel a főszerepben. Mellbevágó. El is vitte az Arany Pálmát Cannes-ból.
Korábban
a zenés film –leginkább a
musical –műfaji filmnek számított, és a műfaji formula szerint illő volt felemelkedéstörténetnek lennie.
1979-ben jelent meg a Pink Floyd The Wall című konceptalbuma. Ekkor már Roger Waters vitte a prímet az együttesben, és ő írta a dupla albumhoz a forgatókönyvet is, amelyből Alan Parker rendezett filmet 1982-ben. Ebben aztán a személyes és a társadalmi dráma vad, szürreális módon talál egymásra.
A tragédia idegen volt tőle. A Táncos a sötétben azonban nem követi ezt a képletet, mint ahogy a Mindhalálig zene (1979) vagy a Moulin Rouge (2001) is szakít ezzel a hagyománnyal. Határátlépő a hatvanas évek végén megszülető rockopera is. Bár muzsikája a legkevésbé sem emlékeztet Richard Wagner vagy Verdi operáira, a librettók nem idegenkednek az operaszerű fordulatoktól. Míg a klasszikus musical számára a végkifejlet örömteli, a felemelkedés pedig szívmelengető finálékban teljesedik ki, a rockoperákban gyakori az operához hasonló, egyáltalán nem happy ending. Kétségtelen, hogy vannak azért rendes, régimódi rendezők is, akik úgy gondolják, hogy a musical maradjon meg olyannak, amilyen volt. Woody Allen például A varázsige: I love you (1996) című filmjében nem enged a modern kor csábításának. Vagy mégis? A story az akkori jelenben és – mi mást várhatnánk Woody Allentől? – a rendező munkásságából már jól ismert New York-i miliőben játszódik. Közben szereplőink énekelnek és táncolnak. WA viszont nem szöszmötöl
ezekkel a mindenféle újmódi dallamokkal, a film zenéjét az 1920-as, 1930-as évek nagy slágereiből rakja össze.
Izgalmas kérdés, mekkora súlyt lehet pakolni a zenés filmekre. Beleférnek e például a háború, a hatalom rút játszmái?
Martin Scorsese filmje, a New York, New York (1977) 1945 májusában indítja hőseink (Liza Minelli és Robert De Niro) történetét. Kapcsolatuk a háború végének ünneplésével kezdődik, aztán megroppan – egyebek között zenei világuk különbözősége miatt. Robert Altman nagyívű country-enciklopédiája, a Nashville (1975) is „csupán” háttértörténetként kezeli a hatalomipar mocskát. Ralph Bakshi animációs filmje, az
American Pop (1981) fájdalmas családtörténet, amely összefonódik az amerikai populáris zene huszadik századi történetével. Szóval nem egy afféle egész estés családi rajzfilm, amelyre serdületlen gyermekeket szokás elhurcolni. Mert ami azt illeti, a mögöttünk lévő évszázad sem tekinthető gyermekmesének. Ez a mozi egy kicsit az Egyesült Államok története is Scott Joplintól Jimi Hendrixig. Emir Kusturica filmje, Az élet egy csoda (2004) pedig háborús film, ráadásul egy olyan háborúé, amely tőlünk karnyújtásnyira zajlott. Zenéjét maga a rendező szerezte. Ez a fajta filmzene, amelyet Kusturica – és gyakori alkotótársa, Goran Bregović – képvisel, egyfajta „Balkan & gypsy punk”. Elsőre mulatós zenének, balkáni lakodalmasnak tűnik, de néha elszorul a szívünk tőle.
Kétségtelen, hogy amikor zenés filmekről beszélünk, többnyire amerikai alkotások jutnak az eszünkbe. És ez érthető is, hiszen a zenés film és alműfajai nagyrészt onnan nőttek ki. (Az első egész estés zenés hangosfilm, A jazzénekes is ott született meg.) Belejátszanak a zenés színpad hagyományai is. Az 1975-ös Rocky Horror Picture
Show, amely a hatvanas évek tabudöntögető kultúrájának színpadi alapművére épül, londoni színpadon kezdte karrierjét, de az Egyesült Államokban vált kultuszdarabbá. És a belőle készült film is Amerikában aratott mozipiaci sikert. Mint ahogy Jim Jarmusch filmje, az 1989-es Mystery Train is főleg azokat érintette meg, akik számára Elvis a Király. (S mint tudjuk, nem halt meg, csak hazament.) Szomjas György filmje, a Kopaszkutya (1981) a maga idejében azért szólt nagyot, mert nagyszerűen billegett a dokumentum és a fikció határán. A filmben fellépő/játszó zenészek ugyanis a P.Mobil és a Hobo Blues Band tagjai voltak. A történet látszólag egyszerű: hogyan lehet kitörni, felemelkedni, és mit kell ezért megtenni?
A kisrealista közeg, a lepukkantság, a lent levés keserűsége átjárja a film világát. De az a kérdés még mindig érvényes, hogy le kell-e menni érte kutyába.
Ne gondolja senki, hogy a mi kultúránkban ne lehetne a zenés filmek lencséjén keresztül szemlélni önmagunkat.
A Müpa Filmklub –Mindhalálig zene sorozat tavaszi vetítései:
Mert művészet nélkül minek?
Szöveg: Marossy Krisztina
Fotók: Mudra László / Müpa
„Ha nem tudod megbecsülni azt, ami van, akkor minek többet kívánni?” – vallja
Sena Dagadu, és ez a mondat nemcsak egy gondolat a sok közül, hanem kulcs ahhoz, ahogyan él, alkot és kapcsolódik. Az énekesnőt egy átlagosnak mondható napján kísértük végig, hogy aztán mindenről szó essen a családtól, zenétől, belső munkától kezdve a mestereken és madártollakon át addig az egyensúlyig, amelyet nem lehet egyszer s mindenkorra megtalálni, hanem amiért mindig dolgozni kell. Ő pedig ezt elképesztő energiákkal, szinte szárnyalva teszi.
Nem vagytok egy átlagosnak mondható család. Létezik nálatok egyáltalán olyan, hogy napi rutin?
Attól függ, melyik időszakról beszélünk. Végső soron mi is egy kétgyerekes család vagyunk, annak minden örömével, fáradtságával és logisztikájával együtt. Nyáron, fesztiválszezonban persze teljesen más a dinamika, sokkal intenzívebb minden, de akkor is vannak alapkövek. Kívülről talán színesebb,
extrémebb, mint az átlag, de működő, szeretettel és értékekkel teli családi rendszerünk van.
Ma mégis egy kávézóban kezdtél… Szeretek rendszeresen beülni megnyugtató helyekre, kávézókba, egy kicsit beljebb a félvidéki létemtől. A Béla számomra amúgy is különleges tér. Tele van növényekkel, madarakkal, van levegője, azaz minden van benne, amivel imádom magam körülvenni. Egyszerűen otthonos, mégsem akarom betenni a mosást közben... Nem reklám, de a sógorom az egyik tulajdonosa, ő álmodta ilyenné, és hozzám nagyon közel áll az ő vizuális gondolkodása, a megoldásai. Szeretem azokat a helyeket, ahol már maga a tér, a benne lévő tárgyak is lassításra hívnak. Valahogy mindig az apró dolgokban találom meg a boldogságot. Pontosabban azokban is.
Innen merre megyünk tovább?
Hogyan kezdődik egy olyan nap, amikor éppen nincs turné vagy koncert?
A gyerekekkel indul minden. Kekeli már nagylány, őt általában csak a buszig kísérem el, a kisfiamat, Farkast viszont még én hordom óvodába. A reggeli pillanatok nagyon fontosak számomra, mert ilyenkor együtt vagyunk, mielőtt mindenki szétszéled a saját világába, hogy aztán persze vissza is találjon ebbe a színes, zenés, meleg térbe, amit a házunknak tudhatunk. Na de ott tartottam, hogy mindenki megy a maga útjára, én pedig a kihagyhatatlan erdei kutya- és önsétáltatásomra. Ha valami, akkor ez az én igazi terápiám, ott teszem magam töltőre, ott rendeződik a testem, a fejem, a lelkem.
Ennyire erősen hat rád a természet, az erdő?
Igen, egész egyszerűen szükségem van rá. Sokszor vagyok a fejemben, sokat repkednek a gondolataim, az érzéseim, a fák mozdulatlansága, lassúsága azonban visszahúz. Megölelem őket, hozzájuk érek. Ez nálam nem valami spirituális póz, hanem nagyon konkrét tapasztalat – még ha spirituális is (nevet). A lényeg, hogy repkedő alkat vagyok, úgyhogy igazi örömmel fogadom és nagyon erősen érzem is, ha egy fa visszarendez a földre. Egyszerűen csodálom őket, a lassú, de biztos növekedésüket, ahogy stabilan állnak a földben, közben pedig nyújtóznak az ég felé, de az árnyékuk biztonsága és a hihetetlen erejük is lenyűgöz.
A stúdióba, vagy haza, ahogy tetszik. Éppen lemezt készítünk Marcival (Sena férje, egyben stúdiótechnikusa és zenésztársa az Irie Maffia alapítása óta Élő Márton) , otthon dolgozunk, mert egy ilyen páros számára az otthon végül is a stúdióval lesz teljes. Nem meglepő módon rengeteg időt töltünk zenéléssel, próbálgatással, kereséssel. Nem tudunk és nem is akarunk sietni, így a legjobb helyen, otthon hagyunk magunknak időt a munkára.
Engem mostanában ez érdekel
a legjobban: időt adni a dolgoknak, nem kapkodni, hagyni, hogy egy-egy szám ne kereskedelmileg befogadható keretek közé szoruljon, hanem addig áramoljon, ameddig számunkra van benne valami, ameddig és amennyit jól esik beletenni.
Ez mindig is jellemző volt rád, vagy inkább egy új állapot?
Régen sokkal inkább sodródtam. Jött egy lehetőség, mentem. Most már jobban figyelek arra, mi fér bele igazán, és mi nem. Ez összefügg azzal is, hogy az elmúlt években nagyon sok belső munkát végeztem.
Milyen belső munkára gondolsz?
Önismeretre. Tisztulásra. A Covid környékén indult el ez a folyamat, vagy talán már korábban, apám halála után. Akkor valami gyökeresen megváltozott bennem. Rá kellett néznem arra, hogy ki is vagyok valójában, mit csinálok a lelkemmel, a testemmel, az energiáimmal. Édesapám elvesztése természetesen nagyon fájó volt, de ezzel együtt elkezdődött egy hosszú időt igénylő feldolgozás, gyászmunka és annak felfogása, hogy az életem gyökere tulajdonképpen nem szűnt meg. Csak észre kellett vennem, hova is vándorolt… Bármilyen furcsán hangzik is, rájöttem, hogy édesapám tulajdonképpen az én saját lábamba költözött bele. Ebben valójában semmi bonyolult nincs, hiszen én is csak egy rügye voltam apámnak, aki szintén egy másikról lett elültetve, másból nőtt ki, de végső soron ugyanabból a gyökérzetből fakadunk. Ez a belső felismerés, munka aztán minden területen elkezdett formálni.
Ez vezetett ahhoz is, hogy elhagytál bizonyos szokásokat?
Igen. Például az alkoholt. Egy idő után azt éreztem, hogy tele van a testem, nehéz neki, nem kéri. Arról nem is beszélve, hogy valójában nem segített, csak látszólag. A popszakmában az ital szinte alap. Szorosan kapcsolódik a fellépésekhez, hiszen ellazít, felkészít és levezet. De mint kiderült, ez is csak kondicionálás kérdése, hiszen igazán jól lenni nem így lehet. Ezzel együtt lassanként a szociális életem is átalakult. Kevesebb éjszakázás, kevesebb felszínes találkozás fér bele az időmbe. Viszont akiknek dolguk van velem, azok megmaradtak, és a mostani fejemmel azt gondolom, ez is sokkal jobb így.
Mit mondanál, ha egy mondatban kellene összefoglalnod, hol tartasz most? Ott, ahol mindezért hálás tudok lenni. Ez a legfontosabb! Mert ha nem tudod megbecsülni azt, ami van, akkor minek többet kívánni?
Ez a fajta tisztulás nagyon erősen megjelenik a mostani munkáidban is.
Igen, én is így érzem. A DagaDub például ebből a lassításból született. A Covid alatt nem volt hova menni, nem volt koncert. Játszottunk, figyeltünk, belemerültünk a hangokba. Engem pedig mindig is érdekelt a zene meditatív oldala, az, amikor egy loop körbe-körbe megy, és te egyszer csak belépsz egy másik tudatállapotba. Na, ez az igazán nagy szabadság.
A lemez mellett a márciusi Müpa-beli Sena DagaDubkoncertre is készültök, a műsorotok koncepciója a madármotívum köré épül. Hogyan alakult ki benned ez az erős vonzódás a madarakhoz?
Teljesen organikusan. Itt a házban, és az erdőben is, a növények, a madarak is szerves részei az életemnek. Etetem őket, figyelem, ahogy játszanak, tetszik, hogy ide költözött egy rigó, ide, közvetlenül mellém a bokorba, a redőnytartóba pedig egy vörösbegycsalád. Aztán elkezdtem madártollakat találni az erdőben. Kaptam is több embertől. Emiatt figyelni kezdtem, hogy mit jelentenek számomra. Ez is egy spirituális kapcsolat, mondjuk úgy, madártávlatból… A spiritualitásban a madár sok különböző nemzetnél is az égi kapcsolatokat reprezentálja. A madarak az égiek hírvivői is, nem véletlen, hogy különféle szertartásokon madár tollakat használnak az indiánok, afrikaiak és még megannyi más, a természettel jó kapcsolatot ápoló kultúra. Annyira szeretem a szimbolikáját, hogy idővel elkezdtem a koncerteken is madártollakat hordani. Főleg azért, mert amikor így lépek a színpadra, össze vagyok kapcsolva valamivel, ami nagyobb nálam. Az égiekkel. Az ilyesmi nem árthat…
Különleges vendéged is lesz, ezúttal Presser Gábor személyében. Van már múltja a kapcsolatotoknak, hívott ő is koncertjére, te is hívtad már őt. Mit jelent a számodra?
Mester, akiből nekem kevés adatott.
Presser igazi nagymester. Olyan ember, aki nemcsak tudással, hanem figyelemmel tanít.
Ez hoz magával némi megfelelési vágyat is? Igen. Jó értelemben véve, de ez is benne van. Pont ezért tanulás számomra. És most az az érdekes helyzet állt elő, hogy a Müpa-koncerten majd ő lép be az én világomba. A DagaDubban sokkal több a szabadság, az improvizáció.
Mindent hall, mindent lát, a hangsúlyokat, a nüanszokat, az érzelmi íveket. Segít alázatot, felkészültséget tanulni. Azt is ő mutatta meg nekem, hogy egy dal mögé milyen mélységű munka kerülhet. És közben azt is, hogyan lehet mindezt szeretettel csinálni. Vele dolgozni kihívás, hiszen amikor én vagyok az ő vendége, olyan dalokat énekelek, amelyeket egy egész ország ismer.
Mintha szerepet cserélnétek… Inkább csak kiegészítjük egymást, mint ahogy mindig is tettük. Ő struktúrát, fegyelmet hoz, én szabadságot, lebegést. Ebből a kettősből mindig izgalmas dolgok születnek. De persze készülünk is rendesen, mert hiába én hívtam meg őt, a jelenléte alaposságot és pontosságot igényel a felkészülés során is. Nem tudom, kiderült-e, mennyire imádok vele dolgozni! Amikor először megkeresett, nem akartam elhinni, hogy az az ember lát bennem valamit, akinek a lemezeit Ghánában hallgattam anyukám gyűjteményéből, és akit addig távolról csodáltam. Mondom, rengeteg új és szép dolog alakul és változik az életemben!
SENA DAGADUB
VENDÉG: PRESSER GÁBOR
2026. március 30.
Helyszín: Béla – bár, étterem, lakás, arborétum
Szöveg: Darida Benedek
Grafika: Zatykó Bori
Érdekes kutatást végeztetett nemrég egy ismert zenei streamingszolgáltató. A kilencezer fő megkérdezésén alapuló vizsgálat arra kereste a választ, vajon képesek vagyunk-e megkülönböztetni az AI által produkált dallamokat az ember alkotta számoktól. Vigyázat, felkavaró tartalom!
A kutatást az Ipsos folytatta, az eredményeket a Reuters publikálta, és több fontos magyar hírportál is átvette. A válaszadókat nyolc országból, többek közt az USA-ból, Kanadából és Japánból toborozták. Feladatuk abból állt, hogy el kellett dönteniük egy-egy számról, vajon emberi alkotás-e, vagy az AI hozta létre – a próbán 97 százalékuk megbukott. A nyájas olvasó (akár e sorok szerény írója) talán úgy gondolja, ő bizonyosan a helyesen választó három százalékhoz tartozna. Ezt sajnos semmi nem garantálja, szégyenkezni viszont nem kell miatta. Nem tudom pontosan, milyen zenei szortimenten végezték a kutatást, de erős a gyanúm, hogy többségében olyan anyagon, mellyel leginkább liftek, bevásárlóközpontok, kereskedelmi rádiók és hasonlók jóvoltából találkozhat az audiofil nagyérdemű. Engem eddig sem hozott zavarba, hogy képtelen vagyok megkülönböztetni egymástól az ilyen hangzó tartalmakat, eddig is szerezhette volna ezeket felőlem R2-D2, 3-CPO, a Terminátor vagy akármi.
Ilyen a popszakma, mondhatjuk, és esetleg abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy a klasszikus zene virányos mezején nem tapodik az AI. Pedig de. A Washington Post online változatán, egy 2024.
augusztus 27-én élesített cikkben ugyanis azt olvasom, hogy zenészek és tudósok Beethoven zenéjével etették az AI-t, majd a befejezetlen 10. szimfónia komplettírozására kérték az algoritmust. A program több alternatívát generált, ezek közül a zenészek választották ki az elfogadhatóbb verziókat. Végül Beethoven kétszáz eredeti hangjegyét negyvenezer hangból álló darabbá tupírozták.
Hogy visszatérjünk a címben feltett kérdésre: fogalmam sincs, örömüket lelnék-e az androidok a mesterséges szimfóniákban. Én bizonyosan nem érzek kedvet az effajta szórakozáshoz. Meghagyom azoknak, akiknek csip volt az anyja és programozó az apja. Haydn 44. szimfóniájához hasonlókkal próbálkozzon inkább csak olyasvalaki, akinek van belső világa, tudja, mi a gyász, tisztában van a saját múlandóságával, és így tovább. Vagyis a létezés rendjében nagyjából hozzám hasonló helyet foglal el.
De ne legyünk telhetetlenek!
Érjük be egyelőre annyival, hogy az AI elképesztően vicces cicás videókat produkál.
Három különleges indiai vendég is érkezik tavasszal a Müpába: a tradicionális zenét improvizációkkal modernizáló Araj zenekar, a jazzénekes Vari és a virtuóz basszusgitáros, Mohini Dey. Véletlen egybeesés? Épp ellenkezőleg.
Az indiai klasszikus zenei tradíciók és a jazz már évtizedek óta hatnak egymásra. Kezdetben különösen a nyugati zenészek számára jelentett ihletet India sajátos dallam- és ritmusvilága – gondoljunk csak John Coltrane Om (1968), Miles Davis On the Corner (1972) és Big Fun (1974) című albumára, vagy Collin Walcottra, aki többek között szitáron és tablán is játszott. A stílus kétségtelenül legnagyobb hatású formációjában, a Shakti együttesben már rendre indiai származású zenészek voltak a zenekarvezető, John McLaughlin társai. Mára ez a tendencia megfordult,
egyre több indiai klasszikus zenész alkot nyugati, ezen belül is jazzhatásra.
be fektetve, a húrok fölött egy fémcsövet mozgatva szólaltatják meg. Ez a játékmód könnyen tudott illeszkedni az indiai klasszikus zenébe.
A hindusztáni tradíció alapelveit fenntartva öt, Mumbaiban élő Z generációs zenész – ahogy magukat jellemzik – innovatív és gyakran rendhagyó előadásmóddal modernizálta a klasszikus indiai zenét. Az ismert zenészcsaládból származó tablás, az Arajt megalapító Ishaan Ghosh célja elsősorban az volt, hogy a rágákon és tálákon, azaz meghatározott, sokszor ismétlődő dallamés ritmusszerkezeteken alapuló zene lassú, türelmet kívánó kibontakozását leváltva közel hozza a műfajt a fiatal hallgatókhoz. Ezt a koncepciót nevezték el „araj”-nak, ami szó szerint imát jelent. Az Esquire újságírójának így fogalmazott: „Megnőtt az érdeklődés a fiatalabbak – azaz a saját generációnk – részéről a tradicionális zene iránt. Azt hiszem, ez azért van, mert mélyre hatol bennünk. Egyrészt hihetetlenül gyógyító.
Napjainkra annyira elterjedt lett ez az indiai alapokon nyugvó modern megközelítés, hogy a jazzoktatás egyik fellegvárának számító Berklee College of Music 2011 óta saját indiai együttest működtet, amelynek YouTube-csatornája több mint 300 millió megtekintéssel büszkélkedhet. Hiánypótló tehát a Müpa kezdeményezése, amelynek célja e sokszínű jazzstílus élvonalát megismertetni a magyar közönséggel.
Az indiai klasszikus zene két nagy vonulatra osztható. A röviden észak-indiainak nevezett hindusztáni zenei hagyomány a félsziget északi, keleti és központi régióiban található meg. E hagyomány gyakorlói már évtizedek óta emelik be tradicionális zenéjükbe a látókörükbe kerülő nyugati hangszereket. A II. világháború idején például az Indiában állomásozó hawaii katonák ismertették meg a gitárral a helyieket. A hangszert a megszokottól eltérően Indiában az ölük-
Megnyugtat, lecsillapít. Ugyanakkor nagyon izgalmas és energikus is tud lenni – nem csak lassú vagy meditatív. Van egy nagy fordulatszámú, szinte elektromos oldala, amire az emberek gyakran nem is számítanak.”
A karnatikus, azaz dél-indiai klasszikus zene a szubkontinens másik meghatározó zenei stílusa. Archaikusabb és más kultúrák által kevésbé befolyásolt műfaj, mint a hindusztáni. Bár
a skáláik, a rága- és a tálaértelmezésük mutat átfedéseket, ez a védikus zene sok ponton mégis eltérő. A repertoár nagy részét megírt kompozíciók jellemzik, amelyek három kiemelkedő szerzője Franz Schubert kortársa volt. Ebben a tradícióban meghatározó a vokális szólam, amely a zenei hierarchiában a legmagasabb helyet foglalja el. Mellette a hegedű, amely a második legfontosabb szerepet tölti be, valószínűsíthetően angol hatásra vált elterjedtté. A Vari nevű formáció (az elnevezés az énekes-bambuszfuvolás Varijashree Venugopal zenekarvezetőre utal) zenészei karnatikus gyökereiket vegyítik a jazzel. „Mindig is lenyűgözött az emberi hang, és az, hogyan lehet hangszerként használni nyelvi vagy kulturális korlátok nélkül” – nyilatkozta ezzel kapcsolatban a Hindu hírportálnak az indiai énektechnikákat más kultúrákkal és műfajokkal ötvöző, harmincas éveinek közepén járó énekesnő. Az általa vezetett zenekarban egyaránt részt vesznek indiai és amerikai zenészek, így a sztárvendégnek számító, ám a formációban rendsze-
resen szereplő basszusgitáros nem más, mint a Snarky Puppy zenekar vezetője, Michael League. Minden bizonnyal izgalmas lesz a Grammy-díjas zenész játékát ebben a zenei közegben hallani a Vari első magyarországi koncertjén.
Alig két héttel utánuk, a Jazztavasz zárónapján lép majd fel a szintén karnatikus jazzt játszó, és még Varinál is fiatalabb indiai basszusgitáros hölgy, Mohini Dey. Mohini már kilencévesen, első fellépését követően elhatározta, hogy minél több műfajban, a lehető legtöbb előadóval szeretne majd együttműködni. Nem csoda hát, hogy olyan jazz-zenészek mellett is állt már színpadon, mint Zakir Hussain (Shakti), Quincy Jones vagy Vinnie Colaiuta, rocksztárokról – Steve Vai és Guthrie Govan személyében – nem is beszélve. Érdeklődése a könnyűzene iránt jól hallható a hozzánk érkező formációjában is, ahol úttörő módon a fúziós jazz közegében szerepelteti a karnatikus és az úgynevezett konnakol (egyfajta szájbőgő, a ritmus szóbeli átadásának és gyakor-
lásának technikája) szólamokat. Fiatal kora ellenére már komoly ismertségre tett szert itthon is, ami részben annak köszönhető, hogy a magyar fúziós jazz kiemelkedő dobosával, Borlai Gergővel is gyakorta szerepelt. Nem Borlai azonban az egyetlen magyar zenész, akivel rendszeresen együttműködik, hiszen turnézenekarának oszlopos tagja Szebényi Dániel billentyűs – ezúttal az ő társaságában hallhatjuk tőle, milyen a modern indiai hangzás.
VARI 2026. március 3.
ARAJ
The Sound of Modern India 2026. április 26.
JAZZTAVASZ 2026 MOHINI DEY 2026. május 10.
Hallgasson bele a kortárs indiai jazz világába a Müpa ajánlásával:
Jászay Tamás
A táncművészet és a festészet nem áll olyan távol egymástól, mint elsőre hinnénk: Juronics Tamás fehérből, aranyból, vörösből és feketéből komponált látványos, mozgalmas freskót Mozart kapcsán és nyomában.
Mit jelent ma Mozart alakja? Kortalan zseni, popkulturális ikon, barokk plakátfiú – és közben egy valaha élt ember, akinek a személyiségét levelek, anekdoták és kották alapján képzeljük el. Gyerekként főúri udvarok kedvence, felnőttként talán túl hangos, túl játékos, túl szabad. A Szegedi Kortárs Balett és a Kossuth-díjas Juronics Tamás Amadeus a azt kutatja, hogyan fér meg valakiben a fékezhetetlen életöröm és a halál iránt nagyon is fogékony lélek.
A nyitányban tucatnyi táncos robban be a színre, egymásnak adják a rizsporos parókát és a jellegzetes barokk kabátot – mintha Mozart szelleme költözne egyik testből a másikba.
Egyikükön tréningfelső, más díszes udvari viseletben lép színre, a mai próbaruha és a rokokó kabát békésen megfér egymás mellett. Mert Mozartot igenis ismerjük: szeret és rajong, retteg és meginog, és miközben gyarlón emberi, művészetével fölénk emelkedik.
A színekre érdemes figyelni. A fehér és az arany, a vörös és a fekete jelentéssel teli párosítások: az ünnep és a ragyogás, a szenvedély és a gyász váltakozó, egymást kiegészítő árnyalatai. Csillogó rámák keretezik a jeleneteket, a magasból lágy selymek hullanak alá, a színpad szélén pislákoló mécsesek pedig amellett, hogy megidézik a barokk színház hangulatát, a közelgő elmúlás csendes jelei is.
A zene persze Mozarté: minőségi válogatást hallunk a gazdag életműből. Az első részben például a Da Ponte-operák nagyzenekari részletei egy élettörténet töredékeit kommentálják. A nagyszabású csoportos jelenetekből váratlanul válnak ki intim duettek és triók: egy szerelmi vallomás vagy egy meghitt testvéri pillanat, és persze a gyorsan épülő karrier csúcsai és mélypontjai.
A második rész szervezője a Requiem, ami itt nemcsak gyászmise, hanem a sűrű, földi életből egy másik dimenzióba nyíló kapu.
A címről a legtöbben Milos Forman Oscar-halmozó filmjére asszociálnak, meg a benne megismert pimasz, mégis esendő géniuszra. Juronics Tamás nem filmadaptációt készített, miközben a mozi halványan mintha mégis felsejlene. Ám itt nem Salieri féltékenységén, hanem
a Mozartot mozgató erőkön van a hangsúly: a sikeréhségen, a játékosságon, a szeretet szomjazásán és a mélyen emberi halálfélelmen.
Az alcím, a Requiem a Szeretetért ehhez kínál új nézőpontot. Valójában nem egyetlen ember halála itt a tét, hanem az, hogyan bánunk a szeretettel. A koreográfia fókuszába kerülnek azok a kortársak is, akikhez Mozart zenével beszélt, és azok a viszonyok, amelyek felemelték vagy majdnem elemésztették. A második rész mintha Mozart mellett minden kapcsolatáért is elmondana egy imát.
A Szegedi Kortárs Balett Amadeusa nem hagyja lankadni a néző figyelmét: a csoportos etűdök és a feszült szólók, duettek váltakozása közben mozaikdarabkákból rakjuk össze, ki volt ő. Nem kapunk teljes életrajzot, ám közel jutunk ahhoz, hogy megértsük, miért érezzük ma is kortársunknak.
SZEGEDI KORTÁRS BALETT: AMADEUS
Requiem a Szeretetért 2026. május 28., 29.
Illusztráció:
Google Gemini / Müpa
Emlékszem, úgy nőttem föl, hogy csúsztam-másztam a konyhában, s közben szólt a Bartók Rádió. Vittek gyerek- és ifjúsági hangversenyekre, volt, ami tetszett, volt, ami kevésbé. Ezek az impulzusok mind közrejátszottak abban, hogy trombitaművész, zenepedagógus, később rádiós műsorvezető lettem. Mi, muzsikusok sokan, sokféleképpen szeretnénk megszólítani a fiatalokat, s ami a zenei beavató koncerteket illeti, nincs egyetlen érvényes recept. Hogy a gyerekek ne keserű pirulaként, és ne is kizárólag felnőtteknek való intellektuális csemegeként tekintsenek egy hangversenyre, a legjobb, ha az a kedves szülőknek és nagyszülőknek is szól. Mint amilyen például az Európa ízei matinésorozat. Hogy miért? Úgy tapasztaltam, a műsorvezető és a közreműködő zenészek is örülnek, ha a körítésben olyasmi szerepel, amit a gyerekek élveznek, a felnőttek pedig értenek. Vagy ha elhangzik valami, amin a felnőttek nevetnek – annál jobb nem is történhet, mint ha a gyerekek azt látják, a szüleik valaminek önfeledten örülnek. Ezért is fontos, hogy a műsorvezető maga is őszintén lelkesedjen. Persze az sem baj, ha közben otthonosan mozog az előadók és a hallgatóság térfelén egyaránt, hiszen a szerepe nem más, mint közvetíteni, sőt hidat emelni és átjárást biztosítani a két világ között. Ilyen hídember Szélpál Szilveszter, aki fizikatanárként és operaénekesként is bizonyította már rátermettségét. S hogy könnyebb-e közismert kompozíciókból – mint az Osztrák
vacsorán Mozart, Haydn és Johann Strauss klasszikusaiból –összeállított műsort vezetni, mint ismeretlen darabokat bemutató koncerten – mint amilyen a Moniuszko- és Szałowskiműveket is kínáló Lengyel lakoma – konferálni? Szinte mindegy, ami számít, azok a történetek. A művek kapcsán elmesélt történeteknek márpedig csak akkor lesz sodrásuk, ha úgy tudjuk tálalni az érdekességeket, hogy a közönség soraiban ülők közül mindenkinek, sőt még a muzsikusoknak is újdonságként hassanak. Ha csupa örökzöld szerepel a műsoron, akkor is. Hiszen miért változtatnánk egy bevált recepten, ha évszázadok óta megfelel mindenki ízlésének? Legfeljebb azért, mert tudjuk: a fiatalok a legfogékonyabbak az új és ismeretlen fogásokra. Különösen akkor, ha azt látják, mi is szeretjük és nagykanállal fogyasztjuk is a komolyzenét. Jó étvágyat!
Seidl Dénes
EURÓPA ÍZEI – OSZTRÁK VACSORA 2026. március 22.
EURÓPA ÍZEI – LENGYEL LAKOMA 2026. május 17.
10-14 éveseknek
A Müpa együttműködő partnere a Verbena.
Kóstolja meg a Verbena cukorkát előadás előtt, és élvezze a zavartalan koncertélményt!
Ki gondolná, hogy a közönségforgalom felügyelete csaknem olyan komplex és felelősségteljes feladat, mint egy repülőtéren a fel- és leszálló gépek irányítása? Bár a Müpa „repülésirányítói” nem a magasban, hanem az épület földszintjén kaptak helyet, az Infopultban dolgozóknak mégis mindenre van rálátásuk.
A Müpa főbejáratán belépve az Infopult fogadja az érkezőket. Talán vannak, akik emlékeznek, hogy a jellegzetesen ívelt, ovális alaprajzú tér a Müpa megnyitását követő években Hajó büféként üzemelt, a tájékoztatást végző, illetve a közönségforgalmi ügyeletet ellátó kollégák pedig a jobb oldali mozgólépcső alatt kaptak helyet. A gyakorlat azonban azt mutatta, hogy a legtöbben már a bejáratnál igyekeznek megtudni, lesz-e aznap este szünet, vagy kaphatnak-e részletes ismertetőt a koncertről. „Mindig megérezzük, ha olyan program van éppen a házban, amelyik új közönséget szólít meg: ilyenkor előkerülnek azok az alapvető kérdések is, hogy hol a hangversenyterem bejárata, vagy merre találhatók a mosdók” – teszi hozzá az egyik itt dolgozó kolléga.
Hogy a vendégek minél hamarabb választ kaphassanak, 2009 nyarán némi átalakítást követően tágas információs központtá változott a bejárattal szemközti rész, a ruhatár felőli hátsó karéjba pedig a jegypénztárak költöztek át. Az Infopult valóságos irányítóközpont. Nemcsak a programokra érkezők kaphatnak itt tájékoztatást: ide fut be minden központi telefonhívás és e-mailes megkeresés, és ahhoz, hogy azok valóban a legilletékesebbekhez jussanak el, az itt dolgozóknak rálátással kell rendelkezniük a Müpa teljes működésére. Számítógépes programok egész sora segíti őket ebben: a ház komplex rendezvény-nyilvántartó rendszerén túl az infopultosok professzionálisan kezelik a jegyértékesítő szoftvert, a digitális képarchívumot, nyomdába adás előtt ellenőrzik a műsorismertető kiadványokat, és ők állítják be a soron következő eseményeket hirdető kijelzőket, a pengefalakat.
Az Infopultban dolgozókra tekinthetünk afféle házigazdákra is, hiszen ők felelnek a ház úgyne vezett nulla állapotáért, vagyis azért, hogy mire a közönség megérkezik, minden rendben, a helyén legyen. Este, a rendezvények előtt pedig ellenőrzik a termeket, egyeztetnek a hoszteszvezetőkkel, a színpadmesterekkel, és helyükre kísérik a kiemelt vendégeket. Ők ügyelnek az otthonosságra a közönségforgalmi terekben: megigazítják az arrébb tolt foteleket vagy állványokat, gondoskodnak róla, hogy mindig friss kiadványokkal találkozhassunk a folyosókon, de ők a házigazdái a Müpa-bejárásoknak is. A Teremről teremre elnevezésű egyórás program húsz év elteltével is komoly érdeklődésre tart számot a magyar és külföldi látogatók körében. Méltán, hiszen a résztvevők interaktív formában tudhatnak meg exkluzív háttérinformációkat és kulisszatitkokat a ház sokszor látott helyszíneiről, illetve olyan előadótermekbe is bejuthatnak, ahol jó eséllyel korábban még soha nem jártak.
Ahogy egy repülőtér irányítótornyában, az Infopultban dolgozók is különleges beosztásban végzik a munkájukat. Hatan vannak összesen, hétnapos munkarendben beosztva úgy, hogy még rendezvény nélküli napokon is legalább egyszerre ketten legyenek jelen. A délelőttösök nyitás előtt egy órával érkeznek, a délutáni műszak pedig késő éjjel ér véget, akkor, amikor már az utolsó vendég is elhagyta az épületet. És persze alap, hogy mindegyikük legalább egy, de inkább két idegen nyelven folyékonyan kommunikál. Mi sem bizonyítja jobban az Infopult központi jelentőségét, mint hogy számos programszervező vagy akár magasabb beosztásban tevékenykedő kolléga kezdte itt müpás karrierjét.
„Az elejétől együtt építjük ezt az univerzumot”
Szöveg: Both Gabi
Fotók: Hirling Bálint / Müpa
Takács Dorina néhány évvel ezelőtt még produkciós asszisztensként dolgozott
Zságer Balázsnál, aki szóló- és audiovisual projektjeivel, filmzenéivel külföldön is régóta elismert alkotónak számít. Azóta viszont megfordultak a szerepek. Dorina, alias Дeva példátlan gyorsasággal robbant be a magyar elektronikus zenei színtérbe, de nem csak oda: 2022-ben a hollandiai Eurosonicon Európa legjobb feltörekvő előadói közé választották. Balázs ma már sok terhet levesz a válláról, így bátran „kinyílhat” a színpadon. A közös munkáról első alkalommal mesél páros interjú formájában a két kivételes alkotó.
Dóri, az április 15-i nagyszabású esteden a Napfonat a cappella együttes, egy vonósnégyes és Lantos Zoltán is a vendéged lesz. Mi indított arra, hogy visszatérj az akusztikus gyökerekhez? És miért Virágzás az előadásod címe?
Takács Dorina: Gépekkel szinte minden hangzást megvalósíthatok, ezért hálát is adok a technikának, de mégis más, amikor összegyűlünk, beszélgetünk, és aztán egy jót énekelünk. Más minőség születik ilyenkor. Amikor egyedül vagyok, kiteljesíthetem önmagam, de csak mások között létezve érthetem meg, hogy ki vagyok valójában. Dolgoztam már a Napfonattal, hihetetlen ereje van a sok élő női hangnak együtt. Ugyanígy, ha a bandával találkozunk, és hozzák a saját témáikat arra, amit otthon megírtam, az is megnyugvás és feltöltődés számomra, ami továbblendít. Amikor pedig a vonósokkal dolgoztam, és megírtam a gépemen a kottát, majd hallottam élő hangszeren is, az ott valóban kivirágzott. Ezt szeretném megélni a Müpában. Sok régi dalomat is át fogom írni énekhangra és vonósötösre, lesznek köztük olyan versfeldolgozások is, amiket még nem hallhatott a közönség.
Hogyan képzeled el az összhangot majd a Müpa színpadán?
T. D.: Izgalmas lesz, az biztos. Egyszer már előadtunk egy dalt a vonósnégyessel és Lantos Zolival, és voltak olyan részek, amiket kifejezetten üresen hagytam számukra – amikor épp tartottak egy akkordot, vagy csak kevés mozgás volt benne. Kértem Zolit, hogy improvizáljon rá, mert én úgysem tudok olyat írni, amiben megmutathatja az ő belső indiai világát. Biztosan lesznek most is ilyen
betétek, azokat kár lenne kottában lejegyezni. Nem szeretem, amikor mindent betanulunk előre, és nincs helye annak az érzésnek, ami akkor és ott születik meg. Nagyon jó dolgok sülhetnek ki abból, ha eltérünk a próbán megbeszéltektől, és behozunk, mondjuk, nyolc olyan ütemet, amit addig sosem próbáltunk. Néha utána ebből indulunk ki, és beépítjük a dalba.
Balázs, te minden háttérmunkában részt veszel, amikor Д eva a nyilvánosság elé lép?
Zságer Balázs: Az elejétől együtt építjük ezt az univerzumot. A zenei elképzelések teljesen Dóri ötleteire és kreativitására épülnek, én maximum a véleményemet mondom el, amit vagy megfogad, vagy nem. Inkább azért felelek, hogy megmaradhasson autentikus előadónak, tulajdonképpen az ő imázsának védelme a feladatom. A lemezmegjelenések és az azok köré épülő tartalmak minősége mellett igyekszem a koncerteken a közönséget érő impulzusokra is figyelni, és olyan atmoszférát teremteni, amiben Dóri is kényelmesen érzi magát a színpadon.
Ezt te is így éled meg, Dóri?
T. D.: Igen! Balázs tartja a kapcsolatot a fesztiválszervezőkkel, a szerződések előkészítését és aláírását is ő végzi. Sok-sok papírmunka és információáramlás történik rajta keresztül: ha ezeket nekem kellene csinálnom, biztosan égnek állna a hajam. Nem maradna annyi energiám és inspirációm zenét írni. Emellett a koncertnaptár kreatív összeállításában, illetve a kiadásban is sokat köszönhetek Balázsnak.
Hogyan indult a közös projektetek?
Zs. B.: Az elején egyfajta mentorszerepet vállaltam, aztán én adtam ki Dóri első számát, de a kiadó nevét is közösen találtuk ki. Aztán organikusan fejlődött tovább a közös munka: először hangfelvételek születtek, amiket élőben is egyre többen szerettek volna hallani, így a koncertekre is igény lett, végül elkezdtem menedzselni a produkciót, úgy, hogy mindenki jól érezze magát benne. Nem az a fajta szerződéses viszony van köztünk, hogy a kiadó követel valamit a művésztől, hanem mindig közösen találjuk ki a következő lépést. Tiszteletben tartjuk, mit szeretne a másik, és nem szervezünk több koncertet, mint ami belefér az időbe.
Kulcskérdés, hogy megtartsuk a közös metszéspontokat a jövőre nézve is.
Ez jelképezi azt a könnyed flow-t, ami időt ad nekünk: tudjuk, hogy semmivel sem lesz jobb, ha rohanunk. Az utóbbi egy-két évben kicsit már zeneileg is találkoztak az elképzeléseink: Dóri az én szólólemezemen énekelt egy dalt, aztán készítettünk egy közös számot az ő albumára is.
T. D.: Igen, van egy közös dalunk, ami Balázs ötletéből született. Az általa küldött szintitémából, illetve egy középiskolai versenyre megírt kórusművemből kiindulva készítettem el a Sárkány című dalt.
Zs. B.: Egy ideig következetesen próbáltam tartani magamat ahhoz, hogy az én zenei világom teljesen más, és nem akarom ráerőltetni Dórira. A menedzsment dolgok mellett néha adtam ötleteket színpadtechnikai megoldásokra, de a kreatív énemet megpróbáltam leválasztani, hogy ő alakíthassa ki a sajátját. A végén beadtuk a derekunkat, és azóta közös fellépéseink is vannak.
Mennyire erősíti vagy gyengíti a dinamikát a köztetek lévő jelentős korkülönbség? Van egyáltalán szerepe?
T. D.: A bandában is több generáció kapcsolódik össze. Nagyon jó, hogy
sokan és több korosztályból veszünk részt ebben a produkcióban, de érzésben semmit sem számít húszharminc év korkülönbség.
Zs. B.: Dóri a saját generációjához képest minimum tíz évvel érettebb, talán ezért nem érzek én sem semmiféle szakadékot. Be kell valljam, hogy én az ő korában még nem tudtam ennyit a világról, de annak örülök, hogy megoszthatom a saját zeneipari tapasztalataimat. Az is előfordul, hogy ő mond olyasmit, ami számomra tanulságos. Szóval én is tanulok az intuícióiból, és az is sokat számít, hogy ő nőként egészen másként éli meg ugyanazt, amit én. Ezek a női energiák egyre meghatározóbbá váltak az utóbbi időben, érdemes rájuk figyelni.
Dóri, sok fellépőtől hallottam már, hogy a Müpa kivételes helyszínt jelent számukra. Korábban Lovász Irénnel és a Random Trippel is felléptél itt: te is érezted ezt a különleges atmoszférát?
T. D.: Igen! Irénnel léphettem itt fel először, ami meghatározó élmény volt számomra. A Müpa valahol egy ünnep, amit már nézőként is rögtön érzek, amikor beteszem a lábam a forgóajtón. Biztosan a gyönyörű terek is sokat hozzáadnak ehhez az érzéshez. Fellépőként pedig az is fontos, hogy minden nagyon jól szól. Egyszerre profi, puha és ízléses.
Pár éve mondtad egy interjúban, hogy minden reggel kiengeded a fáradt levegőt a szobádból, gyújtasz egy füstölőt, és kicsit „magadban vagy”. Ez még mindig így van?
T. D.: Ez az interjú rég készült, akkoriban még a szüleim főztek rám, velük laktam. Azóta már elköltöztem otthonról, és megváltoztak az otthoni rutinjaim. Magamat látom el, takarítok, állatokat etetek, és ezek mellett elmaradnak a reggeli magamba figyelések. Pedig jót tenne, de köszönöm, hogy emlékeztettél.
Amióta önállóan élsz, változott a természethez való viszonyod?
T. D.: Sokáig romantizáltam magamban az önellátást, mint életformát, szemléletmódot, most viszont már tisztábban látom: nyersebb, nehezebb és unalmasabb, mint gondoltam. El vagyok lustulva és a kényelemből nehéz kitörnöm, de törekszem, mivel hiszem, hogy a természetben van az igazi érték. Titkok tudója minden növény és állat, a velük való kapcsolódáshoz, gondozáshoz pedig idő és munka szükséges.
Ha virágcsokor lennél, milyen virágokból kötnéd meg?
T. D.: Lenne benne búzavirág mindenképp, kamilla, réti vadvirágok, hozzájuk egy-két gyógynövény az illat miatt: citromfű, menta, zsálya… Láttam egyszer egy hatalmas rétet a Balaton környékén: búzavirággal és pipaccsal volt tele. Valami ilyesmi szívesen lennék, de biztos lenne a csokorban valamennyi szúrós kóró, színtelen, kiszáradt szál is.
ДEVA – VIRÁGZÁS
2026. április 15.
Körösvölgyi Zoltán
Szabó Ágnes: Szabadság-szobor sziluett (2000)
A Ludwig Múzeum Big Bang – Táguló gyűjteményi horizontok című kiállítása arra tesz kísérletet, hogy elbeszélje a gyűjtemény keletkezésének, alakulásának történetét.
Ha a kiállítás címe alapján nagy durranást várnánk a kiállítótermi falak között, csalódni fogunk. Az univerzum keletkezését leíró kozmológiai esemény felidézése a címben mégis jó hasonlatot kínál, hiszen nem a szó hagyományos értelmében vett robbanásról van szó, hanem a tér és az idő tágulásáról egy rendkívül forró, sűrű kezdeti állapotból.
E mintegy 13,8 milliárd évvel ezelőtti folyamathoz hasonlatos a Ludwig Múzeum magyarországi indulása a nyolcvanas évek végének változásai eredményeként, majd a gyűjtemény gyarapodása.
A hazánkban 1989-ben alapított, jelenlegi, a Müpával közös Duna-parti otthonában húsz éve működő múzeum gyűjteményét az alapító Ludwig házaspártól kapott letétek, valamint vásárolt vagy ajándékozás útján kapott saját művek alkotják. Az intézmény rendszeresen jelentkezik egyedi kurátori koncepciók mentén kialakított időszaki gyűjteményi kiállításokkal, de rendre teret nyit külső, azaz nem saját gyűjteménybe tartozó műalkotások bemutatásának is.
A szeptember óta látható Big Bang – Táguló gyűjteményi horizontok című gyűjteményi kiállítás Készman József, a múzeum Gyűjteményi, Kiállítási és Tudományos Főosztálya vezetőjének kurátori gondolkodását és keze nyomát viseli magán, és több szempontból is új, egyfajta hibridként értelmezhető megközelítést kínál: vegyíti az időrendet követő, illetve a műveket tematikus csoportba rendező elvet. Készman elmondása szerint Werner Hofmann művészettörténész nonlineáris művészetolvasati gondolkodását mintául véve jelölt ki tematikus egységeket. Ezek egy része művészettörténeti (pl. pop-art, hiperrealizmus), más része a bemutatás módját követi (függesztett művek), megint másik csoport tematikus (pl. utópia, disztópia), de van poszt-művészettörténeti kategória is (posztkortárs). Az eredeti gyűjtés ívét megtartva, azt ezzel az elrendezéssel keresztbe metszve Készman – nyilatkozata szerint – így egy végigjárható témaparkot hozott létre. A szokásos white cube elrendezéshez képest sűrűbben elhelyezett művekkel a tárlat a művészeti egyetemek év
végi kipakolásait is megidézi, illetve egy raktár végig járásának spontán rácsodálkozásérzetét kínálja.
Így bukkanhat fel a gyűjteményi idő- és tértágulatból az Ökozöld szekcióban Gosztola Kitti Corylus Avellana című, 2023-as finom munkája, a Túlontúl/Hiperreál műcsoportból nosztalgiaidézőként Nyári István Noszferatu a lakótelepen című 1981–82-es festménye és Fehér László két gigantikus hajléktalanportréja, a 2004-es Arcok a Körtérről II és IV. Figyelmünkre érdemes a Graffiti munkák között a Gruppo Tökmag gépi kötött kiáltványképe, a Kaiserstrasse 2012-ből, a Fekete tükör szekcióban Ciprian Mureşan cím nélküli, a kisembereket agyonnyomó történelmet lenini szobortestként megjelenítő víziórajza 2009-ből, az Ég és föld témacsoportban Dan Perjovschi 1997-es Glass-Nost, valamint Kicsiny Balázs 2001-es Munkavégzés folyamatban című installációja. Aktualitásuk miatt érdekesek A pusztulás képei szekció időtlen érvényességű és újabb darabjai, mint Elekes Károly 2011-es festménye, a Jó katona vagy Sugár János 2001-es Az analfabéta írógépe című videója, illetve a lvivi Kinder Album Ukrajna ellenállni fog című, illetve Leszja Homenko cím nélküli 2022-es festménye.
E művek is jelzik a lassú átalakulást: egyre több az új médium, növekszik a női alkotók aránya, és a kezdeti nyugat-európai/transzatlanti fókusz is egyre inkább a Nyugat és Kelet párbeszéde felé mozdult el. Hogy merre bővül tovább a Ludwig Múzeum gyűjteménye a következő negyedszázadban, az éppen annyira nyitott kérdés, mint az, hogy merre tart a világ, amelyben létezik. Egy biztos: ha az itt is megjelenő művészetre figyelünk, a táguló horizonton jóval tudatosabban lehetünk jelen.
LUDWIG MÚZEUM
BIG BANG
TÁGULÓ GYŰJTEMÉNYI HORIZONTOK
Csoportos gyűjteményi kiállítás
Látogatható: 2027. január 10-ig Fotó: Rosta József / Ludwig
JAZZMŰHELY MAKROHANG
2026. május 18.
a Müpa rezidens orgonistája
Fotó: Földi Ádám
énekesnő
Ha létezik zenekar, amely egyszerre tud intellektuális és ösztönös lenni, az a makrohang: zenei beszédmódja határokat feszeget, az energikus groove-ok és váratlan váltások a szabad improvizáción keresztül vezetnek a sötétebb, intenzív hangulatokig. Jazz a metálosoknak, metál a jazzrajongóknak. Plusz: az est vizuális megjelenítéséhez Palkovits Edina adja a nevét, akivel a március 1-jei müpás, első önálló összművészeti estem vizuálján dolgoztunk együtt – izgatottan várom, hogy a fiúknak mit fog összeállítani!
Az ének és a zongora kettőse a kamarazene, sőt a teljes zenetörténet talán legintimebb műfaja. Bár a csodálatos finn szopránénekesnő műsorán a késő romantika dominál, a kiválasztott dalok – köztük a hozzám különösen közel álló
Die Nacht (Az éj) Richard Strausstól – tökéletesen idézik meg a 19. századi szalonokban rendezett házikoncertek atmoszféráját, ahol a műfaj megszületett. Camilla Nylund partnere a legkiválóbb dalkísérők egyike, Helmut Deutsch lesz – alig várom, hogy megfigyelhessem zenei párbeszédüket, ahogyan egymás legkisebb rezdüléseire is reagálnak.
Fotó: Prieger-Bajtek Erika
Fotó: Valuska Gábor /Müpa
LITERÁRIUM – KORTÁRS ÍRÓK A MÜPÁBAN
SZILÁGYI ÁKOS-EST
2026. június 1.
BUDAPESTI WAGNER-NAPOK CAMILLA NYLUND
ÉS HELMUT DEUTSCH DALESTJE 2026. június 12.
zenész, író, producer
A karizmatikus, igazán soha ki nem ismerhető figurákat, többdimenziós alkotókat kedvelem leginkább, akiket mindig jó hallgatni-olvasni-bámulni. Szilágyi Ákost csodálom már egy ideje tradícióban, avantgárdban, orosz irodalomban, ikonográfiában, hangköltészetben személyes gurum, okos és humoros mester ő, aki mindig meglepi és szórakoztatja tanítványait. Müpa-estjét ezért semmiképpen se hagyd ki, kedves olvasó, már csak azért se mert hasonlóan sokoldalú partnerrel, a Makám-legenda Krulik Zoltánnal kettesben lépnek majd színpadra.
A Solti Györgyről elnevezett, 2026 őszén megrendezendő nemzetközi karmesterversenyen 18–35 éves dirigensek mérik össze tudásukat.
„Solti Györgyben egyesült a szenvedély és a precizitás, aminek köszönhetően a 20. század egyik legnagyobb és legkarizmatikusabb karmestere lett. Bartók, Dohnányi és Kodály tanítványaként indult, de több mint harminc Grammy-díjjal elismert pályafutása és a Chicagói Szimfonikus Zenekar élén eltöltött évei nyomán maga is legendává vált. Alakját a világ minden színpadán a kiválóság és az ihletett művészet megtestesítőjeként tartják számon” – idézte fel a Maestro alakját a versenyt beharangozó sajtóeseményen Káel Csaba vezérigazgató. A Müpa és a közmédia összefogásában megvalósuló nemzetközi verseny szervezői Sir Georg Solti lehetséges utódait keresve az ifjú dirigensektől azt várják, hogy kiváló muzsikusok, de mellette inspiráló vezetők és a kulturális értékek hiteles nagykövetei is legyenek egy személyben.
A pécsi Kodály Központban a Pannon Filharmonikusokat, a budapesti Zeneakadémián a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében pedig a Nem-
zeti Filharmonikus Zenekart vezénylő művészeket a televíziós és online közvetítéseknek köszönhetően világszerte követheti a közönség, míg a Müpa felületein exkluzív tartalmak mutatják be a karmesterek magával ragadó világát.
A Solti Nemzetközi Karmesterverseny védnöke Kobajasi Kenicsiró, a Magyar Televízió első, 1974-es Nemzetközi Karmesterversenyének győztese, a magyar kultúra követe, a zsűriben pedig a nemzetközi zenei élet olyan kiemelkedő személyiségei foglalnak helyet Pinchas Steinberg elnök mellett, mint Roberto Abbado, Bogányi Tibor, Mei-Ann Chen, Mikko Franck, Héja Domonkos, Roberto Paternostro, Anu Tali és Vashegyi György.
A jelentkezők videós pályázati anyagait 2026. március 20-ig várják a szervezők, az előválogatóra 2026. március 21. és június 14. között kerül sor. A zene világnapján kezdődő, Pécsett és Budapesten rendezendő élő fordulókat követően végül az október 10-i gálakoncerten derül ki a Müpában, ki az a fiatal karmester, aki a következő évtizedekben méltó lesz arra, hogy a legendás zenekarvezető nyomdokaiba lépjen.
„Bravó! Ez volt életem egyik legboldogabb pillanata. Imádom ezt a varázslatos Duna-parti zenepalotát – Solti György álma lett volna itt muzsikálni” – írta Lady Valerie Solti 2007. szeptember 10-én, a Solti György halálának tizedik évfordulóján rendezett emlékkoncertet követően a Müpa vendégkönyvébe.
Elmentheto hangsz í nkombinacio:
Regiszterb ille: B illentyu:
A beepített jatszoasztal elektronikus masa
Egyébesvezerlogomb labkapcsolo: