canopy [kenopi, angol]
Eredeti jelentései: mennyezet, ernyő, baldachin, sátor, kupola, boltozat, panorámás kötélcsúszda. A Müpában a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpada fölötti hatalmas hangvetőt nevezik így, amit a kívánt akusztikai hatásnak meg felelően le lehet engedni akár a karzatok szintje alá, vagy föl lehet húzni egészen a mennyezetig. A rombusz és paralelogramma alakú szegmensekből összeállított szerkezet súlya negyvenkét tonna, és harminchat elemből áll.
A Müpa nemcsak nagyszerű találkozási pont a művészek és a közönség között, de ugyanilyen fontos helye a különböző generációk közötti kapcsolódásnak is: gondolhatunk az unokáikkal érkező nagyszülőkre vagy az iskolás csoportokat beavató előadásokra. A legszebb példa a Müpa nemzedékeket összekötő hídszerepére az a gesztus, amellyel Fischer Ádám húsz év művészeti vezetői munkáját, tapasztalatát és tudását megosztja a fiatal magyar karmester-generáció egyik legkiemelkedőbb alakjával, Rajna Martinnal. Azért fontos lépés ez, mert a kimagasló művészek hajlamosak megfeledkezni a jövőről, arról, hogy ki viszi tovább az általuk megkezdett munkát. Fischer Ádámot foglalkoztatta, ki fogja átvenni tőle azt a bizonyos stafétabotot, vagyis karmesteri pálcát, ki folytatja a Budapesti Wagnernapok kapcsán annak a folyamatnak az irányítását, amelyet lenyűgöző minőség, speciális tudás, emberszeretet és a közönség tisztelete jellemez a kezdetek kezdete óta.
Fischer Ádám, ahogy annak idején a Müpa építésekor megálmodta, két csodálatos év tizeden át a Wagner-napokra beköltözött a budapesti Valhallába. Utána érkező ifjú kollégájának pedig arra szól a felkérése, hogy kövesse és gondosan építse a zene hatalmát és szeretetét, nyisson új kapukat a saját generációja számára. Nem kisebb a feladata, mint hogy évről évre ő is rábírja az isteneket, hogy költözzenek bő egy hónapra a Müpába, és nyisson új kapukat a saját generációja számára. Kedves Martin, hasonlóképpen nagy ívű pályát kívánunk számodra, mint amilyent Ádám végigjárt. Neked pedig, Ádám, a magam, a Müpa munkatársai és kedves közönségünk nevében köszönjük az elmúlt húsz évet – de, amint e lapszámunk címlapinterjújából is kiderül: búcsúzásról szó sincs. Vigyétek tovább és öregbítsétek a magyar zenei géniusz dicsőségét immáron együtt!
Káel Csaba vezérigazgató
Müpa Magazin
A MÜPA INGYENES KIADVÁNYA
Megjelent 15 000 példányban
Alapító:
Müpa Budapest Nonprofit Kft. Káel Csaba vezérigazgató
Főszerkesztő:
Végh Dániel
Kiadványmenedzser: Hetényi Dóra
Olvasószerkesztő: Magyarszéky Dóra
Főmunkatársak:
Gálos András, Jávor Zsófia
Szerkesztőség:
Papageno Consulting Kft. 1398 Budapest, Pf. 600 E-mail: magazin@papageno.hu
Felelős kiadó:
A Papageno Consulting Kft. ügyvezetője
Szerzők:
Both Gabi, Csabai Máté, Csepelyi Adrienn, Darida Benedek, Jászay Tamás, Király Eszter, Kondor Kata, László Ferenc, Marossy Kriszta, Nagygéci Kovács József, Párniczky András, Prieger Zsolt, Réz András, Tárkány-Kovács Bálint, Tóth Endre, Végh Dániel, Zipernovszky Kornél
Nyomda:
Pátria Nyomda Zrt.
HU ISSN 1788-439X
Müpa
1095 Budapest, Komor Marcell utca 1. Telefon: (+36-1) 555-3000
E-mail: info@mupa.hu
A szerkesztés lezárult: 2026. május 8.
A címlapon: Fischer Ádám és Rajna Martin Címlapfotó: Csibi Szilvia / Müpa
A programok rendezői a szereplő-, műsorés árváltoztatás jogát fenntartják! www.mupa.hu
A Müpa stratégiai partnerei:
Camilla Nylund
Fotó: AnnaS.; Semperoper Dresden / Ludwig Olah; Markenfotografie
Szedenik Krisztina
Fotó: Nagy Attila / Müpa
A Müpa támogatója a Kulturális és Innovációs Minisztérium
Frenk
Fotó: Mudra László / Müpa
Ripoff Raskolnikov és Indigo
Fotó: Nagy Attila / Müpa
3 Nyitány
6 Horizont
16 Müpa Percek
MÜPA CSAK EGY VAN
30 Arcok a kulisszák mögül Szedenik Krisztina
34 Müpa Kitekintő Pályaudvar az aranykorból
46 Müpa Betekintő A Vince könyvesbolt
56 A Müpa stúdiója számokban
27 Mennyire ismeri Wagner világát?
48 Csendben a zajban Tárkány-Kovács Bálint verseiből
50 Száz százalék Frenk egy napja
60 Nyáron is nézzünk operát!
62 A fülünknél fogva vezet
66 Aki táncból épített hazát
74 A zenélés szabadsága, meg egy kicsi különcség: Indigo és Ripoff Raskolnikov
8 Wagnernél nincs megállás Fischer Ádám és Rajna Martin
18 Az empatikus beugró és a kékvérű kávérajongó
JEGYZET
28 Csepelyi Adrienn: Magasztos szörnyeteg
40 Prieger Zsolt: Reading is Sexy
44 Darida Benedek: Siófoki esték
20 Dalból van a lelkük Camilla Nylund és Helmut Deutsch
24 A Ring női szemmel: Polgár Etelka
36 Az első Pallai-díjas Baranyi Bence jazzdobos
58 Mágikus dallamok, közös örökség
70 Klezmer revival, újratöltve
80 Út a fény felé
82 Csak huszonnégy maradhat
Bretz Gábor és a Pécsi Balett az új évad művészei
Bretz
Gábor
Fotó:
Csibi Szilvia / Müpa
A Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas basszbariton, Bretz Gábor egyike a valóban világhírű hazai opera- és koncerténekeseknek. A következő évad művészeként oratóriumokban, dal- és áriaesten, félig szcenírozott operaelőadásokban is hallhatjuk majd. A Pécsi Balett hazánk legrégebbi modern tánctársulata. 1960-ban alakult, 2017-től önállóan működik Vincze Balázs művészeti vezető és Uhrik Teodóra Kossuth- és Liszt-díjas érdemes művész irányításával. Előadásaikat a táncművészek kiemelkedő karakterábrázoló képessége teszi egyedivé. A 2026/27-es évadban nem kevesebb mint öt produkcióval lesznek jelen a Fesztivál Színház műsorán.
A Müpában debütál a Fesztiválzenekar új gyermekkórusa
Fischer Iván és a Budapesti Fesztiválzenekar újonnan alapított gyerekkórusának első nyilvános fellépése 2027 februárjában lesz a Müpában, az együttes nagyzenekari koncertjén. Az énekkar pedagógiai programja a magyar kóruséneklés gazdag hagyományait ötvözi a nemzetközi élvonal módszereivel, olyan szakemberek művészeti vezetésével, mint Irene Verburg holland zenepedagógus és Nemes László Norbert, a Magyar Rádió Gyermekkórusa és a kecskeméti Kodály Intézet korábbi irányítója. A kórus szorosan együttműködik a Holland Nemzeti Gyermekkarral, lehetővé téve a fiatal énekesek számára, hogy nemzetközi zenei környezetben fejlődjenek, erősítve a nyitottságot, az együttműködést és a kulturális párbeszédet. A Budapesti Fesztiválzenekar Gyerekkórusának első próbaidőszaka 2026 szeptemberében kezdődik.
Fotó:
Hirling Bálint / Müpa
Irene Verbung és Nemes László Norbert
Forrás: Nationale Koren
Az online közvetítések és az interaktív zenehallgatás újszerű formáját kínálja immár egy éve a Müpa Home+. A 2025 tavaszán indult, egyre népszerűbb szolgáltatás lényege, hogy a Müpa honlapján követhető élő hangverseny-közvetítések egy részét valós időben kommentálja Pál Rebeka zenetörténész. A közvetítés alatti chatablakban megjelenő bejegyzésekből a mupa.hu nézői az éppen látott-hallott előadókkal és hangszerekkel kapcsolatos érdekességeket, az elhangzó művekre vonatkozó zenetörténeti, illetve -elméleti háttér információkat tudhatnak meg. A visszajelzések szerint „profi és könnyed”, „bravúros”, „értékes” magyarázatok a virtuális közönséget egy szempillantás alatt zeneértővé avatják – mint amikor bekapcsoljuk a feliratot egy addig csak félig értett idegen nyelvű filmhez.
Rajna Martin
Szöveg: László Ferenc
Fotó: Csibi Szilvia / Müpa
Mindent megbeszélnek egymással, és ennek egy interjú erejéig mi is tanúi lehetünk. A Budapesti Wagner-napok művészeti vezetőit a közös munkáról, a Wagner-vezénylés kihívásairól és jövőre vonatkozó terveikről is kérdeztük.
A Budapesti Wagner-napok idei sorozatát nemcsak a 20 éves jubileum teszi különlegessé, de az a tény is, hogy a művészeti vezetés feladatát immár ketten látják el. Hogyan képzeljük el ezt az együttműködést?
Fischer Ádám: Most például éppen felmerült az a kérdés, hogy pontosan kik fognak a zenekarban játszani, és kiket hívjunk melléjük kisegítőnek. Ezt a problémát egy elegáns mozdulattal átengedtem Martinnak, már csak azért is, mert ő jobban ismeri a hazai zenekarokban játszó muzsikusokat. Azt azonban közösen álmodjuk meg, hogy milyen darabokat szeretnénk játszani, hogy mi legyen a műsor. Ebben nagyon hamar egyetértésre jutunk, az pedig majd kiderül, mit tudunk megvalósítani: mire lesz elegendő idő, kapacitás és ember.
Rajna Martin: Igen, a közös álmainkat értelemszerűen hozzá kell igazítanunk a lehetőségekhez, mert ez soktényezős képlet. Hiába is álmodnánk egy Trisztán és Izolda -produkcióról, ha az adott időszakra nem állna rendelkezésünkre megfelelő Trisztán vagy Izolda. S hogy ennél a példánál maradjak, ezért létfontosságú a Budapesti Wagner-napok számára Ádám tekintélye és művészi kapcsolatrendszere, és ezért követem én tavaly óta élénk figyelemmel a nemzetközi Wagner-mezőnyt. Naprakésznek kell lennünk a vezető énekesek repertoárját illetően. Hosszú távú aktív kapcsolatot kívánunk felépíteni a feltörekvő énekesgenerációval, a régivel meglévőt pedig ápolni szeretnénk. Ez a fesztivál frissen tartásának egyik legfontosabb feltétele.
Ha nem is a művészeti vezetés szintjén, de kettejük együttműködése már 2023-ban megkezdődött, amikor Martin korrepetitorként és as zszisztensként csatlakozott a Ring csapatához.
A közönség soraiból pedig már diákkora óta követi a Budapesti Wagner-napokat.
R. M.: Egészen pontosan 2012 óta és a harmadik emeletről, ahová konzisként állójegyet válthattam. Abban az évben fedeztem fel Wagnert: először egy Kocsis Zoltán által vezényelt NFZkoncerten, amely a Tannhäuser nyitányával kezdődött, azután Ádám nyári Ring -előadásain és a Parditka–Szemerédy-féle Parsifalon. Katartikus élmények sora volt, és rögtön beszippantott ez az univerzum, így ekkoriban az otthonról kapott kajapénzem javát Wagner-kispartitúrákra költöttem. Innentől fogva állandó lett a nézőtéri kapcsolatom a Budapesti Wagner-napokkal, és azt is tudtam, hogy nagyon szívesen dolgoznék az itteni Wagner-produkciók körül. Ez a vágyam pedig idővel a szervezők, Bátor Tamásék előtt sem maradt titok, így juthattam 2023-ban a Ring és Ádám közelébe.
F. Á.: Én addig – és voltaképp mindmáig – döntően felvételről ismertem Martin működését: láttam például a YouTube-on egy egészen nagyszerű Concertó t, amit még zeneakadémistaként vezényelt. De a saját jó benyomásaim mellett az asszisztensi-korrepetitori felkéréskor csakúgy, mint a művészeti vezetés megosztásakor, fontos érv volt az, hogy a zenekarok, a zenei közeg szereplői milyen véleményt
Az eredetileg „számjegy” jelentésű Ziffer (ném.) szó a komolyzenész-szaknyelvben a kottába beírt számvagy betűjelzésre használatos, amely a hosszabb művekben való könnyebb tájékozódást segíti, elsősorban a szimfonikus zenekari próbák során. A nemritkán több ezer ütemből álló tételek jellegzetes zenei csomópontjait, „kilométerköveit” mutatja, egyfajta közös könyvjelzőként szolgálva a karmester és a muzsikusok számára. Mivel ezek a zifferek kiadónként más-más jellel és távolságra találhatók a különböző kiadású partitúrákban, sokszor plusz mérföldkövek beiktatása szükséges. Ezeket az érintettek csak Fischer-zifferként emlegetik, és Fischer Ádám partitúrái alapján a Müpa munkatársai gondoskodnak arról, hogy a Budapesti Wagner-napokra készülve pontosan és egységesen kerüljenek be a több száz szólamkottába és a zongorakivonatokba. Így a rövid próbaperiódusokban nem rabolja a drága időt, hogy minden zenész megtalálja, honnan kell elkezdeni játszani, amikor Fischer Ádám elkiáltja magát: „Harminchárom előtt kettővel!”
köszönhetem azt a tapasztalatot is – ami nemcsak a Wagner-, de általában az operavezénylés legfontosabb sajátossága –, hogy itt bármikor bármi előfordulhat, és hogy ezt miként lehet intuitív módon, az énekesekre érzékenyen reagálva mégis kézben tartani. Ádám ebben egészen kivételes.
F. Á.: Nekem ugyanis jó énekesekkel együtt dolgozva az a feladatom, hogy amit ők érzésben, kifejezésben képesek átadni, azt koordináljam. Még véletlenül se nyomjam el őket ilyenkor, mert majdnem minden rajtuk múlik. De minden idevágó korábbi tapasztalatommal és rutinommal együtt én is itt a Müpában, a legelső Parsifal alkalmával csodálkoztam rá arra, milyen másodlagossá válik a karmester, és mennyire nem hiányzik a színpadi akció, ha valaki Gurnemanz elbeszélését olyan intenzitással és kifejezőerővel adja elő, mint ahogy azt annak idején Matti Salminen tette.
Ha már szóba került az operavezénylés sajátos jellege, kézenfekvő a kérdés: másként kell-e dirigálni a Wagner-műveket?
formáltak róla. Az, amit ő harmincéves korára elért, egészen rendkívüli, én pedig azt érzem, hogy végre van valaki, aki a jövőben méltó módon fogja továbbvinni a Budapesti Wagnernapokat.
R. M.: Nekem mindez azért is fontos, túl a hatalmas megtiszteltetésen, mert a magam korábbi, sorsfordító élményét szeretném továbbadni másoknak. Azt, ahogyan én, a Dunaújvárosból jött gyerek szembetaláltam magamat a Müpában Wagnerrel, a zene, a szöveg, a színház, a látvány komplexitásával, ami sokkal jelentősebb annál, hogy csupán kevesek intellektuális élvezete legyen.
Mit tud egy fiatal karmester eltanulni vagy ellesni Fischer Ádámtól?
R. M.: Például az énekesek legjobb képességeinek felismerését, és azt, ahogy Ádám segíti őket e szint elérésében. De jelentős részben neki
F. Á.: Ami a dolog technikai részét illeti, Wagner egész egyszerűen hosszabb darabokat írt. Ráadásul miközben arra láthatóan ügyelt, hogy a zenekar minden csoportjának biztosítson kisebb pihenőszakaszokat, a karmester számára nincs megállás. Az idő- és az energiabeosztás tehát okvetlenül nagyobb feladat. De közben valami olyat ad ez a zene, ami miatt mégsem fárad el annyira az ember. Amikor először vezényeltem itt négy egymást követő napon a Ringet, ami előzetesen sokak szemében lehetetlen vállalkozásnak tűnt, az utolsó taktus után az volt az érzésem, hogy akár újra tudnám kezdeni a legelejéről.
R. M.: Úgy lehetne leegyszerűsítve megfogalmazni, hogy amíg Mozart vagy Rossini esetében a tempó döntően meghatározza a zenei folyamatot, addig Wagnernél a szöveg és annak tartalma döntő fontossággal, olyan befolyásoló erővel bír, ami jelentősen szabadabbá teszi a tempókezelést és a frazeálást. Így miközben folyamatosan érezzük Wagner zenéjében a tempó pulzálását, bármikor felbukkanhat a szövegben egy olyan fordulat, amit lassítással vagy crescendóval indokolt aláhúzni, kiemelni, anélkül, hogy ez befolyásolná az előadás alapvető drá-
mai ritmusát. Egyáltalán: a szövegre jobban kell figyelnie a karmesternek, ha Wagnert vezényel. Az előkészületek során is. De persze ez nem jelenti azt, hogy később aztán dirigálás közben Nietzschén, Schopenhaueren vagy a Parsifal buddhista vonatkozásain kellene gondolkoznunk. Annál a karmesteré sokkal gyakorlatibb tevékenység.
Apropó gyakorlatiság: és ha valami félrecsúszik menet közben? Hiszen az operaelőadások egyetlen kiszámítható ismertetőjegye a kiszámíthatatlanság.
F. Á.: A Budapesti Wagner-napokon is sok minden előfordult már: volt, hogy elment az áram a zenekari árokban, vagy hogy Wolfram lerövidítette az áriáját. Ilyenkor a lehető legnagyobb biztonságra kell törekedni a következő 10-20 ütem során, hogy mindenki megnyugodhasson, és újra összerázódjon a produkció. Az ilyesmit csak a frontvonalban lehet megtanulni.
A közönség mostanra értesült arról, hogy Fischer Ádám idén elköszön a Ring től. Nyilván sokakat foglalkoztat a kérdés, hogy ez nem jelent-e búcsút a Budapesti Wagner-napok egészétől, s hogy miként alakul a jövőbeni program?
R. M.: A Budapesti Wagner-napok repertoárja a továbbiakban is azokra a Wagner-művekre épül majd, amelyeket eddig is játszottunk a Rienzi től a Parsifal ig. A repertoárunk mindenkori nagyobbik fele a fesztivál adottságaiból fakadóan évről évre várakozó üzemmódban van: A bolygó
hollandi például a 2015-ös bemutatót követően szerepelt még a 2018-as programban, de azóta nem. Ha minden a terveink szerint alakul, akkor jövőre újra előadjuk Kovalik Balázs rendezését, és karmesterként ez lesz az első operaelőadásom a Budapesti Wagner-napok műsorán. S miközben továbbra is meg kell őriznünk a zenei megközelítés elsődlegességét, vannak olyan módozatok, látványelemek, színpadi eszközök, amelyek körültekintő igénybevételével lehetséges újszerűen és érdekes környezetben bemutatni a Wagner-műveket.
F. Á.: Sokan vannak, akik még kilencvenéves korukban is ragaszkodnak valamihez, amit ők hoztak létre. Nem az az ambícióm, hogy a Wagnernapok velem együtt szűnjön meg, hanem az, hogy időben gondoskodjak a méltó utódlásról és az együttműködő átadásról. Szó sincs tehát búcsúról, hiszen Rajna Martinnal mindenben együttműködve továbbra is művészeti vezetőként veszek részt a Budapesti Wagner-napok munkájában. És természetesen vezényelni is fogok – jövőre például, ha minden jól megy, a kamaszkoromat beragyogó Trisztán és Izoldá t.
A 2026-os Budapesti Wagner-napok programját megtalálhatja honlapunkon:
Maraton a javából: Purcell – Elgar – Britten, tizenegy online is közvetített hangverseny – négy koncertfilm-vetítés – egy tablókiállítás. Nem unatkoztak a Müpa Stúdió munkatársai február 15-én…
A Bartók Tavasz keretében három telt házas estén lépett fel a Fesztivál Színházban a Tanztheater Wuppertal Pina Bausch a korszakos táncos-koreográfus egyik utolsó művével, a 2006-os Vollmond (Telihold) című koreográfiával.
Carminho, a portugál fado egyik legnagyobb kortárs csillaga első alkalommal látogatott Budapestre április 14-én.
Az előző számunk Müpa Hős rovatában bemutatott Kecskés Krisztina „szerelemprojektje”: Valentin-nap alkalmából kvízt és koccintást is szerveztünk a Müpa+ hűségprogram ismerkedni vágyó tagjai számára.
Bravó: Pályatársa és barátja, Ligeti György özvegyével az oldalán hallgatta Kurtág György a századik születésnapján adott ünnepi koncertet február 19-én.
Homokos tengerpart a Bartók Béla Nemzeti
Hangversenyterem színpadán? Igen, lehetséges, ha csak egy estére, vetített háttér formájában is: április 12-én Budapesten „kötött ki” Káel
Csaba rendezése, a Szindbád, az ománi tengerész.
Spiró György nyolcvanadik születésnapját ünnepelte a március 31-i Literárium Extra est.
Szabadon szárnyaltak: március 30-án Presser Gábor volt Sena Dagadu madármotívum köré épülő koncertjének sztárvendége.
Öt dolog, amit nem tudtunk
Daniela
1. Egy Karlsruhe melletti kistelepülésen, Forstban nőtt fel. Rendszeresen és szívesen látogat haza, nemcsak családjához, de a helyi adventi koncert sztárfellépőjeként is.
2. Gyerekként kórusban énekelt, majd klarinétozni tanult. Tizenöt évesen elapadt a hangszer iránti lelkesedése, ám tanára nem adta fel, sőt: arra buzdította, vegyen inkább énekórákat. Neki (is) köszönhető, hogy Danielából nemzetközi szinten jegyzett, közönségkedvenc drámai szoprán lett.
3. Pályafutásának egyik központi szerepe Brünnhilde. Bayreuthban 2018-ban először a „Kinderringben”, vagyis A nibelung gyűrűje gyermekopera-feldolgozásában énekelte, majd 2022-ben a „felnőttdebütre” is sor került, melyet a közönség és a kritika is lelkes elismeréssel fogadott. Köhler értelmezésében Brünnhilde nem elsősorban a kemény lázadó, inkább olyan nő, akinek „az empátia a legnagyobb erőssége”
Budapesti Wagner-napok
WAGNER:
AZ ISTENEK ALKONYA 2026. június 21., 28.
Király Eszter
4. Karrierjében felbukkannak magyar szálak: tanult például Hamari Júliától Stuttgartban, és a magyar származású Andreas Homokival is dolgozott együtt, többek között egy Ariadné Naxoszban -produkció során.
5. Egyszer mindössze tíz nappal a bemutató előtt keresték meg a berlini Komische Opertől, hogy be kellene ugrania A bolygó hollandi ba – és bevállalta! Elmondása szerint eleinte úgy érezte, mintha tízméteres trambulinról vetné alá magát.
Rovatunkban olyan érdekességeket gyűjtünk össze kiváló előadóinkról, amelyek leginkább egy velük folytatott baráti beszélgetés során merülhetnének fel. Ezúttal a 2026-os Budapesti Wagner-napok két „újoncáról” jut az olvasó minden ujjára egy-egy érdekes történet.
5. Derek Welton generációja egyik legkeresettebb basszbaritonja, állandó szereplő többek között London, Milánó, Bayreuth, Berlin, Hamburg, Bécs, Párizs operaszínpadain. Koncerténekesként Bachtól Mahlerig terjed a repertoárja.
4. Fellépéseire fegyelmezett rutinnal készül, a szünnapokon pedig rendszeresen kirándul, mert szerinte a természet túl gyönyörű ahhoz, hogy lemaradjon róla.
1. Kávérajongó, és néha operaénekes is –így mutatkozik be Insta-oldalán Derek Welton, akinek robusztus, mégis lírai hangját „kékvérűnek”, arisztokratikusnak is jellemezték már. Az egyedi íz és a kifinomultság, úgy tűnik, nála zeneiség és kávé terén is alap.
2. Gyerekként zongorázni tanult és kórusban énekelt, de mindig is szerette volna kipróbálni az orgonálást. Végül tavaly nyáron adódott rá lehetősége először – egy londoni vasútállomáson kihelyezett hangszeren, kotta nélkül, és a pedálokhoz legkevésbé sem alkalmas 47-es kosárcipőben!
3. Már huszonéves diplomás nyelvész volt, amikor eldőlt, hogy a zene nemcsak hobbija, hanem hivatása is lesz: egy ausztrál énekverseny-győzelem után iratkozott be a londoni Guildhall School of Music and Dramára. Innen egyenesen az operavilág nemzetközi élvonalába vezetett az útja.
Budapesti Wagner-napok WAGNER: SIEGFRIED 2026. június 20., 27.
Csabai Máté
A Budapesti Wagner-napokon rendszerint nagyszabású operaélményeket gyűjt a hallgató, ám Camilla Nylund és Helmut Deutsch dalestjén bensőséges, kamarazenei közegben élhetjük meg a legmélyebb érzelmeket.
Helmut Deutsch
A finn szoprán, Camilla Nylund nem ismeretlen a Müpa közönsége számára, hiszen Elzaként a Lohengrinben, Sieglindeként A walkür ben bizonyította már, hogy a wagneri repertoár egyik legihletettebb tolmácsolója. Ezúttal kisebb színpadon mutatja meg egy másik profilját: a finom, érzékeny dalénekest, aki ugyanazzal az intelligenciával fordul az apró formák, mint a nagy művek felé.
Bár Finnországban született, svéd anyanyelvű, és máig erősen kötődik a svéd kisebbségnek otthont adó szülővárosához, a Balti-tenger partján fekvő Vaasa településhez. Az ABBA-lemezek hatására kilencévesen még popsztárnak készült, az éneklés szeretetét anyjától és nagyanyjától örökölte. A salzburgi Mozarteumban Illés Évánál tanult, s noha repertoárjáról nem hiányoznak az olasz darabok, inkább a német zeneirodalomban találta meg önmagát.
Richard Strauss-operák női főszerepeiben: talán
nála
– lírai, fényes és atletikus hangját négy éve a Lotte Lehmann-emlékgyűrűvel díjazták a bécsi Staatsoperben, az átadásra épp egy Ariadné Naxoszban- előadás után került sor –, de éppúgy elismeréssel illették Salome vagy A rózsalovag Tábornagynéjának megformálásáért. Ugyanakkor nem az a tipikus díva, és épp emberközelisége teszi alakításait is átélhetővé.
Az énekesnőt nem először hallhatjuk Helmut Deutsch társaságában: 2018-ban egyszer már felléptek együtt a Wagner-napokon, de a zongoraművésszel Diana Damrau és Jonas Kaufmann muzsikuspartnereként is találkozhattunk a Müpában. Ne gondoljuk, hogy Helmut Deutsch pusztán „zongorakísérő” volna: személyes szenvedélye vezette a dal műfajához, amit a legma-
gasabb művészi színvonalon szolgál. (Ha azonban a legemlékezetesebb koncertélményéről kérdezik, azt feleli: Verdi Requiemjének előadása Epidaurosz antik görög teátrumában, ahol nem zongorázott, hanem a kórus basszus szólamában énekelt, és az este végén, a hazafelé tartó hajón lett szerelmes abba a kórustársába, akit később feleségül is vett.)
A bécsi születésű pianista, aki már 24 évesen a müncheni művészeti akadémia professzora lett, azt vallja, a jó dalestek programja mindig az énekes és a zongorista közös találmánya, melyet olykor napokig kell tervezni.
A két érzékeny muzsikus műsora ezúttal is gondos dramaturgiát követ. Dvořák Cigánydalai a 19. század romantikus szabadságeszményét idézik meg, amelyben a „cigány” alakja a természetközeliség és a zeneiség szimbóluma volt. Wagner dalaiban épp azokat az érzéseket halljuk viszont, mint nagyoperáiban, ám sűrítve, szimfonikus méretek helyett a zongorára szorítkozva – ráadásul részben franciául. S ahogy Wagner radikális újítást jelentett a zenetörténetben, úgy mozdul el a két előadó Alban Berg korai dalaival a modernitás felé. Sibelius kompozíciói, amelyekben a finn tájak hűvös otthonosságát fedezhetjük fel, az északi napfelkeltéket és estéket, szitakötők rebbenését, az őszi mélabút jelenítik meg, s talán Nylund hangján még hitelesebbek. Az énekesnő Richard Strauss dalaiban is hasonló lelki helyzetekben találja magát, mint az operai szerepekben: az elmúlás erotikája, az éjszaka és a titok, a szerelmi beteljesülés öröme, a pátosz mellett az irónia és a könnyed társalgási tónus jelenik meg bennük.
A Wagner-napok sűrű programjában e különleges kamaraest lehetőséget kínál arra, hogy közelről figyeljük meg azt a világot, amelyet többnyire monumentális méretekben ismerünk.
Budapesti Wagner-napok CAMILLA NYLUND
ÉS HELMUT DEUTSCH DALESTJE 2026. június 12.
A Ring női szemmel
Hogyan zajlik évről évre a Wagner-rajongók kedvenc produkciójának felújítása, és mi a teendő, ha valami váratlan esemény következik be? A kulisszatitkokról Polgár Etelkát kérdeztük, aki operaénekesként kezdte a pályáját, idén végez operarendezőként Bécsben – és 2017 óta a Budapesti Wagnernapok Tetralógiá jának játékmestere.
Játékmesterként mi a feladatod a Wagner-napok Ring jének színpadra állítása során?
A repertoár-előadások felújításakor a játékmester felel mindenért, ami a színpadon történik, ilyenkor a rendező nincs jelen. Az a dolgom, hogy minden olyan óraműszerűen menjen, ahogy elvárható. Összetett a feladat: instruálni a szólóénekeseket, a kórust, a táncosokat, és ott a vetítés, sőt A Rajna kincsében az óriásbábok is, amelyeknek a megfelelő zenei pillanatban történő, gyors felállítását körülbelül tizenöt ember végzi. Ezt minden évben próbálni kell, annyira kényes művelet.
A legnagyobb kihívást az jelenti, hogy nagyon szűk a rendezői próbákra fenn-
tartott időszak: körülbelül két hét alatt kell végigmennünk a teljes
Ringen.
Ezután jönnek a zongorás és a zenekaros próbák, a vetítéssel és minden mással kiegészülve, ilyenkor már csak kisebb korrekciókra van lehetőség.
A 2019-es nagy felújítás előtt is láthattuk, hogy kisebb részletek előadásról előadásra változnak. Mennyire kötött a szereplők játéka?
Eredetileg Fischer Ádám kifejezett kérése volt, hogy az énekesek kellő szabadságot kapjanak, és így önmagukat adhassák. 2019 előtt a rendezői példányomban rengeteg részhez oda volt írva, hogy frei, azaz szabadon. Az évek során sokat finomodott a rendezés. A különbségeket az adott énekes
szerepfelfogása, mozgáskészsége vagy a szólisták közti kémia adja. Figyelembe kell venni a prózai tényezőket is, például a biztonságtechnikai szempontokat: hol tartózkodnak egy-egy jelenetben a táncosok, nyílik-e a süllyesztő, illetve hol van megfelelő fény. Vannak olyan részek is, amelyek korábban szabadok voltak, de a 2019-es felújításnál a rendező rögzítette, mit szeretne látni. Ilyen például Wotan és Fricka jelenete A walkürben.
Melyek voltak a munkád során a legemlékezetesebb pillanatok?
Kihívást jelentett például, amikor Láng Dorottya, aki Az istenek alkonyában Waltrautét énekelte, az előadás előtt két nappal eltörte a lábát. Így kerekesszékben kellett megformálnia a szerepet, ezért szükség volt a rendezés, a pozíciók, sőt a fény módosítására is. Meg kellett oldani, hogy ne csökkenjen a jelenet dinamikája, és a nézőknek úgy tűnjön, mintha az egész eleve így lenne megrendezve. Ilyenkor a színpadi partnert is tájékoztatni kell, ebben az esetben Iréne Theorin játszotta Brünnhildét. Elmondtam, mi történt, és min változtattunk – rendkívül kollegiálisan és profeszszionális módon reagált, gyönyörűen támogatta a partnerét végig a jelenet során.
Rajta kívül két másik Brünnhildét is kiemelnék, Catherine Fostert és Magdalena Anna Hofmannt. Elképesztő kisugárzásuk van, emlékszem, menynyire meg voltam illetődve, amikor először találkoztam velük. Ezek a művészek rögtön észreveszik, hogy annak, aki dolgozik velük, megvan-e a szükséges tudása, és szívügyének érzi-e a produkciót. Catherine Foster például olyan pontos, mint egy óramű, mindig post-itekre jegyzeteli az instrukciókat, mert azokat produkciónként lehet váltogatni a kottában. Magdalena Anna Hofmannban pedig az a különleges, hogy mennyi finomságot és ki finomult érzékiséget hoz a Siegfried–Brünnhilde-jelenetbe.
Hogyan kerültél a Wagner-napok csapatába? Operaénekesként kezdtem a pályámat, akkor találkoztam először Wagner műveivel. A játékmesteri vonal pedig egy beugrással indult, amikor Némedi Csaba rendezőnek hirtelen asszisztensre volt szüksége. Később a Müpába is magával hozott, amikor Kocsis Zoltán Richard Strauss-sorozatában rendezett. Ezután kerestek meg az intézménytől, hogy vegyem át a Ring 2017-es felújítását, előtte pedig 2016-ban az akkori játékmesternek, Rebekka Stanzelnek asszisztáljak. Azóta még előrébb léptem ezen a pályán, hiszen Bécsben utolsóéves operarendező szakos hallgató vagyok.
Miért akartál rendezőnek továbbtanulni, és milyen terveid vannak ezen a területen?
Gyakran előfordult, hogy egészen pontos elképzeléseim lettek arról, hogyan szeretnék egy adott jelenetet vagy darabot a színpadon látni. Ehhez jöttek még a visszajelzések a művészektől, akik szeretnek velem dolgozni, és értékesnek találták a meglátásaimat. Úgyhogy felvételiztem az mdw-re, a Bécsi Zene- és Előadó-művészeti Egyetemre, mert ott nagyon gyakorlatorientált a képzés. Kiemelten foglalkoztatnak a wagneri nőalakok – ezeket kutatva például megfogott Mathilde Wesendonck szerepe is Wagner alkotói munkásságában. Saját darabot állítottam össze és rendeztem ez alapján a Wesendonck-dalokból, Mathilde címmel. Bevallom, mindennél jobban szeretnék Wagnert rendezni. Úgy érzem, fontos lenne, ha létrejönne a Ring egy női nézőpontú előadása, ami a nemzetközi operaéletben is újdonságot jelenthetne.
„Imádtam Pasztircsák Polinával dolgozni, aki több éven keresztül énekelte Gutrune és a harmadik norna szerepét – meséli Polgár Etelka. – Mindig meghatódtam tőle, annyira érzékenyen formálta meg a Gibichung lányt. Most Horti Lilla alakítja a karaktert (valamint Freiát A Rajna kincsé ben), az ő Gutrunéja erősebb, határozottabb nőalak. Vele is nagy élmény együttműködni, fiatal kora ellenére fantasztikus színpadi rutinja és különleges kisugárzása van. Kálnay Zsófia folyamatosan szerepelt a Ring ben, mióta bekapcsolódtam, Flosshildét és Rossweissét játssza. Rendkívül precíz művész, ami azért is fontos, mert nem egyszerű feladat a három sellőt szinkronban mozgatni, ráadásul ilyen rövid próbaidőszak alatt. Zsófira mindig lehet számítani, gyorsan és hatékonyan adaptálja az instrukciókat. Nagyon szeretem, ahogy Alberichhel incselkedik, akár Kálmán Péter, akár Jochen Schmeckenbecher játssza, és persze mindehhez rendkívüli minőségű zenei teljesítmény társul. Az pedig mindig izgalmas, ha új szereplő csatlakozik a csapathoz: várom már, hogy Vörös Szilviával is dolgozhassak.
Fodor Gabriella, Sáfár Orsolya, Polgár Etelka és Kálnay Zsófia
Fotó:
Csibi Sziliva / Müpa
RICHARD WAGNER: A NIBELUNG GYŰRŰJE 2026. június 18–21. és június 25–28.
Alberich, Brünnhilde, Elza, Flosshilde, Freia, Fricka, Gurnemanz, Gutrune, Izolda, Lohengrin, Parsifal, Rienzi, Rossweisse, Siegfried, Sieglinde, Tannhäuser, Trisztán, Waltraute, Wolfram, Wotan... Húszéves a Wagner-napok, ennek alkalmából a Wagner-univerzum 20 csodálatos szereplőjét rejtettük el az alábbi betűrengetegben. A nevek vízszintesen, függőlegesen és visszafelé olvasva is elhelyezkedhetnek.
Akad mellettük még egy huszonegyedik is, méghozzá egy „kakukktojás” – ki ő?
S H C I R E B L A R E S U Ä H N N A T N
I Z F L O S S H I L D E B V N M G F D I
E L P O I U Z T R E W Q A S D F G H J T
G Z A W A L T R A U T E M N B V C X Y R
F A R R I E N Z I P O I U Y T R E W Q A
R I S U G A N E R E S S I E W S S O R M
I N I T R I S Z T Á N L K J H G F D S A
E N F G H J K L M N B V C Z Z P O I U N
D Y A R T I N S I E G L I N D E L K J J
F M L S D F G H J K L O I A Y T R E W A
R E V I Z O L D A X C V B M M A S D F R
I N B V C X Z L K J H W F E S A P O I E
C U N E N I R G N E H O L N K J H G F D
K R M N B V C X Z P O T U R T R E W Q A
A T U G U T R U N E M A N U A S D F G H
L U X C V B N M L K J N G G D S A P O I
A G R U N E L Z A F D S A P O I U Y T R
W O L F R A M P O I U Y T R E W Q A S D
X C V B N M A S D F F R E I A G H J K L
E D L I H N N Ü R B M N B V C X Z P O I
Csepelyi Adrienn
Eddigi életem fele részében követhettem, csodálhattam, ahogyan a Ring életre kel, kifejlődik, szelídül, érik a Müpa színpadán. Voltak évek, amikor elevenen felfalt. Máskor felbosszantott, gúnyt űzött belőlem. De újra és újra elindultam, hogy a szemébe nézhessek.
Wagner szerint mi, zsurnaliszták fosztottuk meg a közönséget attól a képességtől, hogy egy esemény – vagy legalább egy műalkotás – benyomását közvetlenül, naivan fogadják be. Akár elnézést is kérhetnék magam és pályatársaim nevében, de ami azt illeti, én az utóbbi húsz esztendőben annyi embert küldtem vagy cipeltem el a Budapesti Wagner-napokra, hogy talán egyezzünk ki egy döntetlenben.
És néha, turbulensebb időszakaimban, engem is vittek. Márpedig Wagnerre vinni valakit egyfajta szeretetnyelv: úgy érzem, ez most jót tenne a lelkednek, és tudom, hogy érteni is fogod, miért akartam, hogy átéld. Vagy: emlékszem, mennyire fontos neked a Ring, kérlek, engedd meg, hogy az idén én adhassam neked A Rajna kincsé t.
Azt, hogy a Budapesti Wagner-napokat nemzetközi szinten is milyen magas polcra helyezték, a világ legkülönfélébb operaházaiban tapasztaltam meg Londontól New Yorkig. Visszatérő élmény ugyanis, hogy ha kiderül, Budapestről érkeztem, szinte azonnal a Wagner-napoknál kötünk ki – vagy azért, mert a külhoni operabarát járt már itt, vagy azért, mert ott van a bakancslistáján.
Zarándokoltam persze sokat Wagnerért külföldre is, várakoztam órákon át, hogy állójegyet kapjak, amivel aztán végigállhatom a Tannhäuser t.
Az esküvőmön a Lohengrin harmadik felvonásának vonatkozó jelenete volt a háttérzene (az egybegyűltek nem sejtettek semmit, saját bevallásuk szerint egy filmben érezték magukat, pedig hát operában voltak...). Itt jegyezném meg: Wagnernek ugyan sok van a rovásán, de a válásomért azért nem tenném felelőssé.
Újságíróként pedig olyan sok különleges pillanatot köszönhetek ennek a fesztiválnak, hogy akkor is szeretném Wagnert, ha nem szeretném.
Beszélgettem Fischer Ádámmal a saját műsoromban, élőszóban és telefonon. Sok-sok gondolatát (legyen az szóban vagy zenében megfogalmazott) hordozom magamban. Láttam a színfalak mögött focimeccset nézni Szabóki Tündét nagyestélyiben. Meséltek muzsikusok, énekesek, korrepetitorok, a szervezési oldalon dolgozók arról a bámulatos munkáról, ami egyegy előadást megelőz. Leveleztem Christian Franzcal, de előfordult, hogy Iréne Theorin jelentkezett be hozzám videochaten, miközben a szülőfalumban üldögéltem. Mindezt nem azért írom le, hogy bennfentes zsurnalisztának tűnjek. Hanem azért, mert megmutatja, hogy
a Budapesti Wagnernapok maga a világjegy.
Mondanám, hogy a Ring Wagner szeretetnyelve, de válaszul biztos beírna valami epéset a barna könyvbe rólam. Úgyhogy maradjunk annyiban: a Ring, ez a Ring, a mi Ringünk az egyik legfontosabb dolog, ami az utóbbi húsz évben velünk történhetett.
Eddigi életem fele részében követhettem, csodálhattam, ahogyan a Ring, ez a grandiózus, magasztos szörnyeteg életre kel, kifejlődik, szelídül, érik a Müpa színpadán. Voltak évek, amikor elevenen felfalt. Máskor felbosszantott, gúnyt űzött belőlem. De újra és újra elindultam, hogy a szemébe nézhessek. S valahányszor gyengén, sebzetten érkeztem a nézőtérre, körém tekeredett, és nem mozdult mellőlem, amíg meg nem erősített annyira, hogy visszatérhessek az életbe.
Szöveg: Both Gabi
Fotó: Nagy Attila / Müpa
2010-ben csatlakozott a Müpa csapatához, mára ő az egyik leginkább megbecsült produkciós menedzser. Partnerrendezvények, fogadások, zárt körű események tartoznak hozzá, s a munkatársak szimpátiaszavazása alapján ő kapta meg elsőként „A mi emberünk” díjat.
Emlékszel még, hogyan kezdődött a müpás történeted?
Német szakra jártam, és bár nagyon szerettem a német nyelvet, sőt, magánórákat is adtam, mégsem tanári munkát kezdtem el keresni. Amikor először jártam a Müpában, azt éreztem, bármit elvállalnék itt, csak mindennap ebbe a csodás épületbe jöhessek be dolgozni. Egy barátomon keresztül jutott el hozzám a hír, hogy épp németül beszélő infopultos kollégát keresnek. Megragadtam a lehetőséget, jelentkeztem, és rám esett a választás.
Jól érezted magad az infopultban?
Izgalmas és tanulságos, receptre írnám fel mindenkinek: megismered az egész házat, a kollégákat, a programokat, a számtalan különböző típusú vendéget és a problémakezelést.
Jó alap minden más munkakörhöz, és önismeretnek sem utolsó.
és könnyen alakulnak ki barátságok az itt dolgozók között.
Árad belőled a „dolce vita”, ráadásul képzett cukrász vagy.
Valóban, szeretem „az élet habos oldalát”. A gasztronómia mindig nagy szenvedélyem volt. Elvégeztem egy főzőiskolát, sőt, egy vendéglátó-üzletvezető képzést is, mert úgy éreztem, minél többet akarok tudni erről a szakmáról. A sütés-főzés maximálisan kikapcsol, az pedig egyenesen feltölt, ha az étellel másoknak is örömet szerezhetek.
Mesélj, kérlek, a másik hobbidról is, úgy tudom, a sport is régóta az életed része.
Régen teniszeztem, squasholtam, aztán jött a futás. Öt maratont futottam, egyet itthon, a többit külföldön. Hiába érkeztem meg már egy nappal korábban Párizsba, futás közben voltam csak hajlandó először felnézni az Eiffel-toronyra. No és a félmaraton, az Ultrabalaton és a kisebb távok alatt sok új barátot is szereztem. A futás mára túrázássá szelídült, de a „kilométeréhségem” cseppet sem változott.
Összekapcsolod-e a nyaralást is a kultúrával?
Meddig tartott ez az időszak?
2013-ban kerültem a produkciós igazgatóságra, amikor Korentsy Endre lett a produkciós igazgató. Előtte is voltak üzleti rendezvények, de Endre tudta, hogy ez több embert kívánó, sokrétű, izgalmas műfaj. Így lettünk mi az üzleti csapat Judittal, az új kolléganőmmel. Én jól ismertem a házat, ő jól értett a rendezvényszervezéshez, remekül kiegészítettük egymást emberileg és szakmailag is.
Hány órát dolgozol egy nap?
Általában normál irodai munkaidőben, de ha rendezvény van, előfordul, hogy reggel hattól éjfélig.
A nagyobb és visszatérő üzleti rendezvényeket, protokolleseményeket, sajtótájékoztatókat, forgatásokat viszem, de a Bartók Tavasz és a Liszt Ünnep programjaiban is részt vállalok.
A Müpa dolgozóinak közösségi életéről legendák keringenek.
Olyanok vagyunk, mint egy család. Összeköt bennünket a kultúra szeretete, sok közös pontunk, hasonló érdeklődési körünk van. Mindig számíthatunk egymásra, rengeteg időt töltünk együtt,
Egy jó színházi előadás, koncert vagy kiállítás miatt bárhova szívesen elutazom. Mediterrán lélek vagyok, ahol van tenger és süt a nap, ott boldognak érzem magam. Szívesen nyaralok aktívan is, de az ilyen jellegű utazásokat őszre és tavaszra tartogatom, nem fecsérlem el rá a jó időt. A Caminóra is csak azért mentem nyár közepén, mert minél melegebb van, annál kevesebb ruhát kell cipelni a hátizsákban.
Mit kaptál még a Caminótól a melegen kívül?
Azt, hogy végre nem agyaltam semmin, és egészen pici dolgoknak is tudtam örülni, de erre csak utólag ébredtem rá. Ha nincs a Camino, soha nem élhetem meg, milyen minden reggel rácsodálkozni a napfelkeltére.
A Müpában is tudod ezeket a tapasztalatokat kamatoztatni?
Projektalapú embernek tartom magamat. A futásnál is kellett az edzésterv, és a munkámban is így működöm. Nehéz spirál, ha nincs kipipálva a lista, és csak tolom a feladatokat magam előtt. Ami ilyenkor feltölt és erőt ad, azok a barátok, a beszélgetések, és persze egy jó kis kulturális élmény.
Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
A szívem egyik örök csücske a Prima Primissima, minden évben hálás vagyok azért, hogy nálunk adják át a díjakat. A sakál napja című sorozat is ilyen: Eddie Redmayne itt forgatott közel tíz napot.
A rendezőnek annyira megtetszettek a hangversenyterem építészeti sajátosságai, hogy a forgatókönyvben több jelenetet is átírtak, hogy ezeket meg tudják mutatni. Jó érzés volt, hogy minden rendben ment, és szerettek velem dolgozni.
Úgy hallottam, minél nagyobb a kihívás, annál eltökéltebb vagy, és nincsenek konfliktusaid. Igen, alapvetően konfliktuskerülő típus vagyok, ami nem biztos, hogy mindig jó, de egy rendezvényen azt várják el tőlem, hogy mindent megoldjak. Nincs a munkaköri leírásomban, hogy fel kell fújnom egy tucat lufit, de ha ez oldja meg a problémát, felfújok akár százat is. Vissza szokták jelezni a kollégáim: „Kriszti, te mindig mindent megoldasz.” Igyekszem, ez a dolgom, és tényleg szeretem csinálni!
Csabai Máté
A Festspielhaus Baden-Baden egy használaton kívüli vasútállomásból lett Európa egyik legnagyobb koncertterme, a klasszikus zene, a jazz, a balett és Wagner operáinak szentélye. Az épület egyesíti a múltat és a jelent, de elsősorban lélegzetelállító akusztikája miatt érdemes felkeresni.
Az Oos folyó völgyében fekvő Baden-Baden évszázadok óta fürdő- és kaszinóvárosként ismert. Első vasútállomása 1845-ben nyílt meg, majd 1904-ben új indóházat emeltek a II. Vilmos korabeli esztétika szerint késő historizáló, neobarokk és neoreneszánsz elemeket vegyítő stílusban. A pályaudvarnak nem egyszerűen közlekedési, hanem reprezentatív funkciója is volt az ide érkező orosz arisztokrácia, a francia és brit elit számára.
A Festspielhaus Baden-Baden a kezdeti nehézségek után ma magánadományozók és szponzorok által finanszírozott befogadó intézményként működik. Nem klasszikus repertoárszínház, hanem vendégprodukciók, sztárzenekarok és nagyszabású operaprojektek helyszíne. A több mint 1000 négyzetméteres színpadtéren bármi megvalósulhat. 2004 óta rendszeresen elhangzik itt Wagner Ring- ciklusa, idén tavasszal például a Siegfriednek ad otthont a ház. Az elmúlt években olyan sztárok léptek fel Baden-Badenben, mint Elīna Garanča, Ramón Vargas, Renée Fleming és Jonas Kaufmann, de a Festspielhaus Keith Jarrett, Wynton Marsalis és Brad Mehldau fellépései után a jazzvilág térképére is felkerült.
Miután az állomásépület 1977-ben bezárt, a bécsi építész, Wilhelm Holzbauer vezetésével készültek tervek a hasznosítására és egy hangversenyterem létesítésére. Az új zenei központ Festspielhaus néven 1998. április 18-án nyílt meg. A modern színpadgépészettel, hatalmas erkélyekkel és impozáns csillárokkal ellátott, 2500 főt befogadni képes koncertterem egyike a legnagyobbaknak Európában, de tartozik hozzá még egy Toccarion nevű, gyerekeknek szánt zenei (játszó)tér, valamint egy étterem is. A régi vasútállomás díszes előcsarnokává vált a téglatest alakú új épületnek, amelyet kívül borostyánnal befuttatott pilonok és arany piramisok díszítenek, ám belülről meglepő egyszerűség – beton, acél, üveg és fa – jellemez. A koncertterem akusztikáját az elismert müncheni fizikus, Karlheinz Müller álmodta meg.
Zipernovszky Kornél
Az idei Jazz Showcase zsűrije a legjobb szólista – Pallai Péter tavaly elhunyt jazz-szakírónak és rádiós szerkesztő-műsorvezetőnek emléket állító – különdíját a huszonhét éves dobosnak, Baranyi Bencének ítélte, akit a Németh Bendegúz Quartetben és a Pocket Pickben, de több korábbi Showcase-en is hallhattunk. Zenekarairól, mestereiről és pályája alakulásáról is kérdeztük.
Öt éve diplomáztál a Zeneakadémián – összefoglalnád, hogyan indult a hangszeres pályád?
A kezdőlökés ötéves koromban ért. A Lauderben, ahova óvodába és általános iskolába jártam, Zsoldos Dedy (Zsoldos Gábor – a szerk.) minden év végén szervezett egy hatalmas dobshow-t növendékekkel és meghívottakkal. Ez nagyon megragadott, és attól kezdve nem volt megállás.
A szüleim mondogatták, hogy majd kinövöm... aztán amikor fakanállal szétvertem a konyhabútort, inkább beírattak dobolni.
ismerkedtünk össze, és később vele alakítottuk meg a zenekart konzis, lamantinos barátokkal kiegészülve. Annak, amit Pozsár Mátéék behoztak a Konziba, ez lett az egyik gyümölcse. Később a Zeneakadémia jazz tanszakán Benkó Ákos és Gyárfás Attila is tanított. Akikkel ott összebarátkoztam, azokkal most is szorosan együtt mozgunk. A Pocket Pick innen ered.
Németh Bendegúz kvartettje viszont régi „working band”. Mikorra forrott ilyen jól össze?
Dedy lett az első tanárom, később rajta keresztül ismertem meg Nesztor Ivánt, akinek rengeteget köszönhetek. Hét évig jártam hozzá, és ahogy ő bánt velem, az meghatározta, hogy ezt a pályát válasszam. Ő biztatott, hogy menjek el a Bartók Konziba, és ő csábított el először a Lamantin Jazzfesztiválra. Óriási hatással volt rám, amikor a Lamantinon először hallottam Borlai Gergőt dobolni. A Konziban először Geröly Tomi bácsihoz jártam, mellette Szanyi Janóhoz heti ötször. Közben pedig magánúton tanultam Jeszenszky Gyuritól is. Ekkoriban a Bartókban elindult egy generációváltás, sokat foglalkoztunk avantgárd és free zenével. Ez kimondottan sokat változtatott a személyiségemen is.
Ennek a paradigmaváltásnak volt az egyik fontos eredménye a kvartettetek, a Choose Cheese színre lépése.
Igen, bár Menyhért Márton gitárossal, „Malaccal” még az Erkelben (azaz az Erkel Gyula Újpesti Zenei Alapfokú Művészeti Iskola jazz tanszakán – a szerk.)
Bendinek régebben volt egy szerzői zenekara más tagokkal, amikor még konzisok voltunk. Utána sokáig keresgélte a saját útját. Ez a formáció akkorra datálható, amikor bekerült a Zeneakadémia zeneszerzés mesterképzésére, ahol sokat kellett komponálnia és hangszerelnie. A végzős tanéve elején külsősként meghívott a diplomazenekarába. Én addigra már végeztem, sokat tanítottam, más dolgom volt, ezért csak úgy vállaltam, ha a projekt nemcsak a diplomakoncertig tart – heti többórás próbákkal –, hanem csinálunk belőle egy lemezt is. Meg is született az együttes első albuma (All Over The Place – 2024). Bendegúz nagyon jól ír, a zenekar már tényleg szépen összeállt, tekintélyesre hízott a repertoár.
A
közelmúltban jelent meg a második lemezünk, amire rengeteget próbáltunk. Ebből a szempontból nagyon jókor jött a Showcase.
Saját projektben nem gondolkodsz?
Most mind a két zenekarban nagyon jól érzem magam. Ha alapítanék egy saját együttest, azt is ezekkel a barátaimmal csinálnám. Bendi zenekara
stilisztikai szempontból talán kötöttebb, egy húsvér jazzrockbanda, ott adott, hogy ezt a vonalat hogyan kell játszanom. A Pocket Pick technikailag könnyebb, de intellektuálisan nagyobb kihívás, mert egy kicsit talán járatlan úton megyünk, itt sokkal nehezebb kitalálni, hogy mi hogyan lesz jó, hogyan fognak működni a számok. Másfelől egy ideje nem igazán komponálok. Háttérbe került, mert pár éve elkezdtem hangtechnikával foglalkozni, a mixing és mastering ugyanannyira fontos része lett a napjaimnak, mint a zenélés. Persze amikor próbálunk, nagyon aktívan belefolyok a közös munkába és a kompozíciók alakításába.
Az, hogy megkaptad a legjobb szólista díját, amit a tavaly elhunyt Pallai Péterről, a tehetségek lelkes pártfogójáról neveztek el, bizonyára összefügg azzal, hogy két zenekarban is játszottál, a korábbi években pedig már háromszor léptél fel ezen a fesztiválon.
Igen, össze is számoltam, hogy így összesen öt alkalommal játszottam már a Jazz Showcase-en, de egy évben többször korábban még sosem. Van is olyan szabály, hogy nem lehet nagyobb átfedés a beválogatott zenekarok tagjai között, a Pocket
Pickkel ezért jöttünk végül négyen, Szabó Kristóf basszusgitárossal kiegészülve.
Az volt a benyomásom, hogy a kvartett kompletten hatott, mintha ez lett volna az állandó formáció.
Nem akartuk, hogy csak azért legyen ott velünk valaki, mert muszáj, ezért inkább átalakítottuk erre a felállásra az egész műsort. Szerintem is bevált, nagyon elégedett voltam mind a két koncerttel. Tervezünk még így fellépni a jövőben is!
JAZZTIME
VERONICA SWIFT ÉS A BUDAPEST
JAZZ ORCHESTRA 2026. augusztus 28.
NICOLE ZURAITIS, DAN PUGACH ÉS A MODERN ART ORCHESTRA 2026. augusztus 29.
AUBREY LOGAN ÉS
A CSAPÓ KRISZTIÁN BAND 2026. augusztus 30.
A Pocket Pick zenekar
Fotó:
Csibi Szilvia / Müpa
Prieger Zsolt
Hungarian Astronaut-lemezújrajátszó az Anima Sound Systemmel, Németh
László-est, naplójegyzetek halálról, könyvírásról, meg olvasásról. Író-zenészproducer elkövetőjük nem kevesebbet állít, mint hogy minden teljesül, amit megálmodik. Hogyan lehetséges ez?
Az Anima Sound Systemet – akkor még Animát, Sound System nélkül – alapvetően nem zenekarnak álmodtam meg. Mert először fura, kísérleti színházat akartam Robert Wilson modorában, közben filmet, akciót akartam a közeli Bécs és Nitsch-ék hatására, aztán persze a színházhoz sok pénz, filmhez rengeteg várakozási idő, akcionizmushoz meg teljes élet kellett volna, én meg már akkor, féligkamaszként is sok mindent csináltam-akartam-terveztem egy időben, ráadásul gyorsan akartam csinálni, mert sok ötletem volt-van, s mert az új ötletek mindig megölik a még meg nem valósítottakat, úgyhogy nem volt kétség: marad elsőnek a popkultúra és a zenekarcsinálás, hiszen itt az előző napi ötletet másnap akár már elő is lehetett adni, az aznapit pedig akár aznap lemezre lehetett rögzíteni. Ennyit az idő kérdéséhez. A másik a koncepció, mert minden Anima-lemez egy rég dédelgetett gondolati egység köré szerveződik több mint három évtizede. És közben az Anima Sound System se csak egy popzenekar lett, hanem valami sokkal több, társulat, hang és kép és aktivizmus, sok emberrel, szóval az, aminek először megálmodtam.
Itt van a pár napja szintén a Müpában előadott Németh László-ügyirat. Annyit persze mindenki tud, hogy van ez a 125 éve született valaki, aki a 20. századi magyar irodalom egykor fontos, ugyanakkor azóta az irodalmi kánon margójára szorult alakja. Engem nem a valaha neves alkotó érdekel, hanem a háttértörténete: aktuálisak-e bármilyen szempontból a Németh-életmű darabjai? A női figurái? A szörnyszülött népi-urbánus ellentét kialakításában játszott szerepe? Milyen összefüggésben beszélhetünk ma Németh apropóján az értelmiségi felelősségéről vagy éppen árulásáról? Ezek mind-mind aktuális témák, és azok is maradnak.
Igazából mindig minden teljesül, amit megálmodok, mert könnyelműen szóróm szét – vagy felejtem el? – az ötleteket, de ez csak azért van, mert soha nem külső elvárás alapján alakítom a koncepciót, hanem egy sokszínű valaminek, amit Anima Sound Systemnek hívnak, szegődnek hívéül a bennünket hallgatók. Nemcsak az Animával vagyok így, a zenés-irodalmi esteket is így csinálom: megvan a szoros kapcsolódásom Mészölyhöz, Téreyhez, Hamvashoz vagy Dávid király zsoltáraihoz, kitalálom a kommentárjaimat ezekhez az életművekhez, megírom-rendezem, zenét mixelek hozzá, aztán ha rá tudnak csatlakozni az emberek, akkor rácsatlakoznak. A lendület ugyanaz, mint az elején, sőt, ma intenzívebben alkotok más területeken is, mint a 90-es években. Könyvet sem azért írok, mert elképzelem az ideális közönséget, hanem mert írnom kell. Miben van változás? Annyiban mindenképpen, hogy nem a keverőpultnál vagyok a koncerteken, hanem a színpadon, és énekelek vagy verseket mondok, vagy éppen most színházi társulatot hozok össze, ahogy szerettem volna nagyon régen.
Sokan kérdezik, hogy az Anima lemezújrajátszós sorozata nosztalgia vagy innováció, és persze leginkább egyik sem. Egy tárgy megtalálása inkább. Voltak időszakok, amikor csak az új dalok érdekeltek, és nem akartam még átdolgozva sem beépíteni a koncertek setlistjébe a régieket. Ma örömmel játsszuk őket a folyamatosan születő újakkal együtt. A legutóbbi, DERKOVITS című Anima-album és a most készülő JERUSALEM MY LOVE albumtrilógia dalai is műsoron vannak, de nem hagyjuk ki a ’68 -at, a Mariguana Cha-chachá t vagy a Tedd a napfényt be a számba című dalt sem. Június 10-én a Müpában sem csak a 30 éves Hungarian Astronaut ot játsszuk el. Ha már űr meg repülés, akkor egészen biztosan műsoron lesz a Szenes Hannáról szóló új dalunk is, aki egyszerre volt ellenálló, pilóta, izraeli és magyar nemzeti hős, igazi példakép.
Az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg az új könyvem, az Egy évem József Attilával, amely ikertestvére a Corvina Kiadónál Szerb Antalról megjelent tavalyi kötetnek. József Attila nagyon aktuális, már-már ijesztően az. Ahogy az érzelmekhez, a politikához, a közélet dolgaihoz nyúl, az rettenetesen modern és húsbavágó. Ma is fortélyos félelem igazgat bennünket, hajlamosak vagyunk az öncenzúrára, és József Attila éppen e félelem és közéleti lustaság ellenében alkotott. Alapve -
tő kötelességemnek éreztem foglalkozni vele, de igazából már gyerekkorom óta behatóan tanulmányozom, meg gyerekeknek is tanítottam iskolákban. Szeretném, hogy végre a műveltség, az érzékenység, az empátia, a szolidaritás, vagy éppen a könyvmolyság ne legyen „gyanús”, és hogy – némiképp ellentmondva a mostani füveskönyv-attitűdömnek, amit egyébként nagyon utálok – a fókusz a kedvcsináló idézetekről átterelődjön a nagy művek olvasására. És volt egy olyan szándékom is, hogy e sorozat segítségével visszavezessük mindannyiunk, még az olvasás helyett a telefonjukat választók életébe is a békebeli „olvass el minden nap lefekvés előtt pár oldalt” szép, analóg szokását is.
Közhelyesen hangzik, de ez egy misszió. Akárcsak az, amikor a popzenét hozzuk össze
a korszellemmel, a történelemmel, az irodalommal, a műfaji sokszínűséggel.
rű esemény, beteljesülés. Tragikus is, persze, de nincs mit csodálkozni ezen, hiszen az ember tragikus-drámai lény. Igaza van Pilinszkynek: nem lehetünk humanisták, ami persze nem azt jelenti, hogy antihumanista volnék. De a humanizmus föltételezi, hogy az ember először is egy folyamatos lény. Pedig Pilinszky nagyon szépen beszél arról, hogy az ember igenis drámai lény. Másodszor: túl keveset vár, és túl nehezet akar megoldani. Egy jól fésült emberiségről álmodozik. Még hadd idézzem picit: „A humanizmus igaz úgy, mint a jogrend. Igaz a felületében, a praktikumában.” Szóval nem hiszek az egyenes-jópofarózsaszín dolgokban, de a humorban, a zenében és Istenben meg még ezer dologban igen. És a halál mindegyikhez hozzátartozik, mert a halál az élet másik neve.
Majdnem negyven éve ezt csinálom. Folyamatosan beszélgetünk. A jó szerzők kifogyhatatlanul mondják és mondják, csak figyelni kell rájuk. És sokkal szórakoztatóbbak, mint első blikkre gondolnánk róluk.
Egyszerre érdekel minden kettősség, zeneileg egyszerre vagyunk Stockhausen, Miles Davis, Bach, Messiaen, a technokultúra és Bob Dylan gyermekei. Legalább annyira vagyok rajongó, mint előadó, olvasó és író is egyszerre vagyok. Minden érdekel: a krimik és Dosztojevszkij, a nagy szentek és az ateista felforgatók, a stabilitást adó katolicizmus és a változást hozó protestantizmus, és így tovább, mert ezek egyébként valahol egy és ugyanazok. Egyikük nem létezik a másik nélkül.
Életről meg halálról beszélünk még akkor is, amikor hülyéskedünk vagy amikor popdalt írunk vagy a semmit ragozzuk. „A civilizált társadalomban a halál egészben véve a tabufogalmak közé került. Nem illik beszélni róla, a nevét körülírják, mint valami disznóságot, és a halottból, a hullából megboldogult, elköltözött és néhai lesz, mint ahogy az emésztés aktusait körülírják. És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem” – írja Szerb Antal. Mi azonban épp ellenkezőleg: ha jó dolgokat csinálunk, akkor szeretnénk láthatóvá tenni a mulandóságot. A halál gyönyö -
Rengeteg „hatásom” van, és ezek nagyon különböző csillagok, csillagzatok: Bowie, Pound, Heaney, Platón, Tandori, Rilke, Joseph Beuys, Tolsztoj, Cioran, Rejtő, Buber vagy évszázados keresztény és anarchista szerzők, szóval nagyon más attitűdű emberek, és mégis együtt is elég jó útjelzők számomra. Nem kioltják, hanem erősítik egymást. Az Animának írtam is egy dalt pár éve, a Reading is Sexy t, amelyben a kedvenc íróimat sorolom fel, az az igazi kavalkád! És mindegyikben megtalálom magamat. Ezt a dalt is eljátszszuk a Hungarian Astronaut 30 éves születésnapi koncertjén. Goethe in the House, yeah!
ANIMA SOUND SYSTEM:
30 ÉVES A HUNGARIAN ASTRONAUT Lemezújrajátszó koncert 2026. június 10.
A Müpa együttműködő partnere a Verbena.
Kóstolja meg a Verbena cukorkát előadás előtt, és élvezze a zavartalan koncertélményt!
Szöveg: Darida Benedek
Grafika: Zatykó Bori
„Húzza a cigány, szól a zene, járja bomlottan a fiatalság, nézi a mama, nézi az agg egykori imádó. –Hej, asszonyom, mikor ön még Vilma volt, s mikor én még fenegyerek voltam!” E balatonfüredi életképet megelevenítő idézet Eötvös Károly Utazás a Balaton körül (1910) című alapművéből való, és megállapíthatjuk, sok új nincs a nap alatt.
A Balaton környékét szezonban mindig is zenészek és a társművészetek képviselői
lepték el,
hol pénzkeresőként, hol mint megérdemelten pihenő magánszemélyek. (Kis kitérő: szintén nem változott a Plattensee környékének hol hangosabb, hol halkabb német nyelvű háttérzaja, bár Eötvös idejében ezt még honfitársaink gerjesztették: „Csodálatos nép ez a fővárosi fürdőközönség. Amint beteszi lábát egy magyar fürdőbe: mindjárt németül beszél.” )
Lehetetlen felsorolni, hány alkotónk keresett menedéket a Balatonnál, Németh Lászlótól, aki 1957 és 1961 között északi parti magányában írta meg híres esszékötetét (Sajkódi esték, 1961), mondjuk Borsos Miklós grafikus-szobrászig, akinek tihanyi kertjében olyan vendégek fordultak
meg rendszeresen, mint Illyés Gyula vagy a zongoristalegenda Cziffra György.
E szűkre szabott katalógusból lehetetlen kihagyni Karinthy Frigyest. Neki a Balaton pénzkeresetet is jelentett, gyakran tartott ugyanis a déli part jelentősebb üdülőhelyein felolvasóesteket. Másrészt sokszor fordult meg Siófokon rekreációs célzattal: a halál is itt érte 51 évesen, 1938 augusztusának végén. Az eseményeket több forrásból is viszonylag pontosan ismerjük. Eszerint jelzett hó 28-án Frigyes nagyobb társaságban mulat a Hozbor vendéglőben. Vele tart Laura, egy érzelmes özvegy, továbbá Grün, a nehézsúlyú birkózóbajnok és filozófus, illetve Rejtő Jenő. Rejtő és Grün valamilyen oknál fogva összeverekedik, csakhamar az egész társaság a földön hentereg. Frigyes ekkor a kaszinóba távozik, ahol pezsgőzik, és meg is táncoltatják, majd hajnalban még végignéz egy ruhás úszóversenyt a Sió-csatornánál. Reggel tér haza, délutánig alszik, aztán a penzió ebédlőjében csúnya vitába bonyolódik nejével, Böhm Arankával. Ekkor feldúltan a szobájába siet, ahol rosszul lesz, a kiérkező doktor már csak annyit képes megállapítani: „Exitált.” (Ismerjük el, magyar humorista ennél stílusosabban még nem távozott az árnyékvilágból.)
És hogy mi a helyzet manapság? A Balaton környéki nyári fesztiválok számát elnézve művészekből, előadókból most sincs hiány. És ki tudja, némelyikük talán a Hozbor valamelyik utódjában piheni ki esténként a munka fáradalmait…
Kondor Kata
Miért érdemes időben, sőt sokkal korábban megérkezni müpás programunkra? Hogy betérhessünk a földszinti Vince könyvesboltba. Üvegfalai mögül sorra csábítanak minket a művészeti kiadványok, albumok és zenei tematikájú kötetek, úti- és szakácskönyvek, de a müpás ajándéktárgyakat és relikviákat is itt szerezhetjük be.
Az üzlet egyidős a Müpával, tehát immár huszonegy éve, hogy megnyílt az intézményben, és az elsősorban művészeti, társadalom- és természettudományi könyvekre, családi, utazási és gasztronómiai, valamint idegen nyelvű kiadványokra specializálódott Vince Kiadó működteti.
A könyvesbolt az előadások napján egészen a második félidő kezdetéig nyitva tart. Akik rendszeres vendégek, észrevehették, hogy a könyvesbolt egy évvel ezelőtt megújult-megszépült: a belső tér nyitottabb, világosabb és áttekinthetőbb lett. Az új polcrendszer lehetővé teszi a könyvek látványosabb kihelyezését, és készült egy olvasósarok is, ha valaki itt helyben elmerülne egy izgalmas ismeretterjesztő könyvben vagy egy szépséges albumban. Akár csak egy szünet idejére.
Esztétikai igényünket nem csupán a könyvek lapjain élhetjük ki, szemet gyönyörködtető mindaz a papíráru –például képeslapok, csomagolópapírok, jegyzetfüzetek –, ami az üzletben fellelhető. De vehetünk itt kaleidoszkópot, régi nyomatokat, és az ajándéktárgyakon túl a Müpa által készített DVD-ket is megvásárolhatjuk. És mit szeret legjobban a Müpa közönsége? – érdeklődöm az üzletben. Mint kiderül, a választékot az aktuális programhoz is igazítják, de mindig népszerűek a művészeti és a zenei témájú kötetek, a gyerekkönyvek, a kortárs szépirodalom, valamint az ajándéktárgyak. A bolt különlegessége, hogy számos rendkívül igényes, külföldi kiadású belsőépítészeti, design- és fotóalbum csak itt kapható.
Tárkány-Kovács Bálint
Fotó: Földházi Árpád
Június negyedikén szerzői esttel jelentkezik Tárkány-Kovács Bálint: a Koncertköltészet című esten a Tárkány Művek számára írt dalszövegei mellett „igazi”, zene nélküli versei is elhangzanak Vecsei H. Miklós tolmácsolásában a Fesztivál Színházban. A cimbalmos-zenekarvezető tucatnyi lemez után most az est dramaturgjával, Kemény Zsófiával versesköteten dolgozik – ízelítőül egy csöndes, egy zenés és egy nyári költeményt küldött a Müpa Magazinnak.
Ragyog az arannyal csorgó napfény, álomképpé nyugszik az esti kert.
A talicska oldalára dőlve pihen, csak a bogarak szorgoskodnak.
A tegnapi esőtől harsog a zöld, s megrepedtek a sárga ringlók.
Oh, csüngő komló csengettyűk, ti pompás ékszerek!
Fenyőasszony szoknyája alatt ágcsonkok, mint törött szerelmek.
Kerítés tövében küzd a gaz, míg a százszorszép a fűnyíró elől, mint a tehetség, bujkálni kényszerül, nem nőhet magasra.
A csalántól nehéz leszedni a ribizlit, belenőtt a fürtbe, hogy fájjon, ami jó.
Határozottság, mint egy kigördülő fűszerpaprika-göröngy, szétmállik.
Tervek, mint egy kiáltás az időben, csenddé olvadnak.
Nagy „na majd én” garral az életben figyeltem a botló nagyokat, most a földön fekszem elesetten.
A felfogás és a tapasztalat különbségéről beszélek. Átérzés helyett érzés, beleélés helyett élés. Nem tudom, leszek-e olyan öreg, hogy mondhatnék valami újat.
Küzdök, mert ez tűnik helyesnek. Bartókot hallgatok ugyanezért.
Arról akartam írni, hogy milyen érzés megértettlenül állni, vagy inkább lehajtott fejjel semmibe meredni fókuszálatlan tekintettel emberek között, vagy még inkább barátok között, lehetőleg valami zajos, élénk, zenés helyen.
Aztán eszembe jutott egy festmény olyan apró életképekkel, amelyeket ilyen elmeredt állapotban figyelek, és az a lány, aki festette, akivel kölcsönösen úgy kezeljük egymást, mintha a másik úgysem értené.
Pedig érti.
Persze egymás szemébe nézős, „egyre gondolunk” intimitás soha nem lesz köztünk.
És ez után nem tudom mit írjak.
Valószínűleg te is érted.
Akkor pedig minek a szavak.
Vagy nem érted.
Akkor pedig minek a szavak.
Fotó: Tárkány-Kovácsné Albicz Ágnes
Szöveg: Nagygéci Kovács József
Fotó: Mudra László / Müpa
Magányos alkotás otthon, kávé és feltöltődés a törzshelyen, majd műhelymunka tizedik önálló lemezén a stúdióban. Gyors vizit a kedvenc lemezboltjában és vintage shopjában, délután pedig irány az ovi, mert Frenk apukaként is a maximumra törekszik. S hogy ki volt az első példaképe? Száz százalék, hogy nem találná ki a ked ves olvasó: Beethoven.
A Kelet Kávézóból indul a napod. Mondhatjuk, hogy ez a hely a bázisod?
A közelben lakom hetedik éve. Tizennégy évesen kerültem fel, és azóta ki sem mozdultam a fővárosból.
Dunaújvárost már túl szűknek érezted, a tágas Budapestre akartál jönni, de fontos maradt, hogy belakj bizonyos részeket?
Abszolút. Dunaúj’ egy otthonos kisváros, ahol minden közel van, könnyen elérhető, és így megszoktam, hogy mindenhova gyalog megyek, hogy ismerem a környéket. Ez megmaradt, mert most is fontos, hogy legyen egy törzshelyem, ahová kötődöm. A Madách térről költöztünk ide, a nyüzsgő Pestről a csendesebb Budára, és egyből körbejártuk a környéket. Akkor tetszett meg ez a hely, a hangulata, a rengeteg könyv a polcokon, az, hogy van csendesebb és forgalmasabb időszak napközben.
Alkotni jössz ide, vagy megpihenni? Mert a kávéházi élet lehet megnyugtató, de inspiráló közeg is. Dolgozni, értsd ezen a dalszerzést, otthon és egyedül szeretek és tudok, ide inkább kikapcsolódni járok napközben.
Elindulok sétálni, és ha úgy van, beülök egy kicsit, iszom egy kávét, üldögélek, gondolkodom, egyszóval levegőt veszek, mielőtt visszamegyek dolgozni.
a feleségemmel együtt. A bohémság nem tűnt el belőlem, de a családapás rész nagyon komoly. Azt vallom, hogy ha valaki vállalja, akkor csinálja ezt (is) rendesen. Én legalábbis igyekszem száz százalékosan.
Ez táplálja az alkotói szándékokat? Bennem megfér a két dolog egymás mellett. És nem kell, hogy extrém, rock and rollos(nak gondolt) élethelyzetek szüljék a művészetet. Mondjuk egy kisgyerek felnevelése épp nevezhető extrém élethelyzetek sorozatának.
Magányosan alkotsz, ugyanakkor előadóként szereted meg is mutatni a szerzeményeidet. Igen, de amikor az alkotás születik, nem szabad – legalábbis én nem tudok – azzal foglalkozni, hogy az kinek mit adhat, jelenthet majd. Ez befolyásolná a végeredményt, és ami így létrejönne a – nevezzük így – megfelelési kényszer miatt, nem lenne autonóm művészi alkotás. Ez egyébként látszik is a mai popzenében, mármint az, hogy mennyire a piacnak szólnak a művek. Nem is igen élik túl azt az időt, amikor megszületnek. Az azonnali siker (és a pénzkereset) a legfontosabb. Ez nálam soha nem volt szempont. Olyan utakat szeretek keresni, amilyeneken még nem jártam, és azt érzem, hogy ahogy telik az idő, egyre bátrabb vagyok. És bár csapatjátékosként is jól érzem magam, egyre kevesebbszer vállalok vendégjátékot. Én elsősorban zeneszerző vagyok, némi közléskényszerrel megáldva.
Ha közölni szeretnél, ahhoz eszközök kellenek, miközben maga a cél nem az, hogy szerepelj?
Alkotni régóta csak úgy tudok, ha minden rendben van körülöttem. Ha nyugodtság van, nincs nyüzsgés. Napközben nem igazán jövök-megyek, ha mozgok, inkább éjszaka. Most különösen, mert alapvetően családapásan élek. Ha koncert, fellépés van, az is inkább este, éjszaka. A nappal a nyugodtabb időszak, akkor születnek az ötletek, a dalok. Aztán jön a hétvége, és mert esténként hiányzik a társasági élet, olyankor megyek, illetve megyünk
Fontosnak tartom, amit csinálok, és ezért fontos az is, hogy aztán az eljusson az emberekhez. De hogy hány embert érdekel, hogy kik és hogyan fogadják, az számomra nem a leglényegesebb mérőszám. Eszembe jut, még ha nem is hasonlítanám magam hozzá, Csontváry, akinek az értékét csak jóval a halála után fedezték fel. (Egyébként itt volt a műterme szemben, a Hadik kávéház emeletén.) Ráadásul hozzá képest még jó helyzetben vagyok, mert nekem jelenleg is van közönségem.
Tartod is a kapcsolatot velük, rád lehet köszönni itt vagy ott?
Alapvetően barátságos, beszélgetős ember vagyok, aki az erőszakosságot nem bírja, de minden egyéb
esetben szívesen kapcsolódik másokhoz. Sokan gondolnak elérhetetlen rocksztárnak, de messze nem vagyok az. És mivel kezdetben klasszikus zenével foglalkoztam, a példaképeim sem rock and roll sztárok voltak, hanem zeneszerzők.
Ha nem a Keletben, valamelyik lemezboltban a legkönnyebb összefutni veled.
Elég nagy gyűjtő vagyok, közel hatszáz bakelitem van otthon, és mindig jönnek újak és újak. Régóta, tizenkét éves koromtól kezdve gyűjtöm a korongokat, emlékszem, miközben a barátaim édességre és egyéb dolgokra költötték a zsebpénzüket, én már akkor is elsősorban lemezeket vettem. A CD-s időszakban átnyergeltem én is, de közben nem álltam le a vinylekkel sem. Ha beszabadulok egy boltba, kisebb vagyont képes vagyok otthagyni, legutóbb egy Miles Davist vettem, egy különleges kiadást.
És használod is őket? Úgy értem, nem csak nézegeted, ápolod a gyűjteményt, hanem forognak a korongok?
Nálunk otthon folyamatosan megy a zene, nem nagyon van csend. Ha halkan is, de valami biztosan szól. Elsősorban klasszikus zene, de minden más is.
Ebben is száz százalékos szeretsz lenni?
A klasszikustól a technóig egyformán.
A dalok otthon születnek, de a stúdióban „öltöznek fel”. Tudható rólad, hogy nemcsak megírod, hanem fel is játszod a zenéket, szinte az összes hangszert.
Igen, és ezt foghatnám a takarékosságra is, hiszen pénzt és időt tudok így spórolni, de eleve szeretem, hogy én hangszerelem és játszom a dalaimat. Persze van igényem arra is, hogy lássam, halljam, más hogyan játssza el azt az adott zenét, és olyan is van, hogy hallok valamit egy számban, amit én nem tudok eljátszani. Az új lemezre például szeretnék vonósokat, mert van olyan dal, amiben egyszerűen hallom a nagybőgőt. Ehhez például biztosan kell egy bőgős.
Tehát nem csak szólóban dolgozol. Nem vagyok egyedül: szinte mindig velem van Vasti (Vastag Gábor – a szerk.), aki gitáros, producer, de elsősorban a legfontosabb külső fül, akinek a véleményére abszolút adok. Nagyon makacs tudok lenni a fentebb említett okok miatt, de van bennem kompromisszumkészség is, és ha ő szól, hogy a zenében vagy épp a prozódiában valami nincs rendben, elfogadom és változtatok. Az évek alatt rá kellett jönnöm, hogy jobb anyag születik így, mert ahogy több szem többet lát, több fül többet hall.
Te is szoktál tanácsot adni?
Ha kérnek véleményt, igen, bár elég kemény tudok lenni, mert igyekszem őszintén válaszolni, ha megkérdeznek.
Voltak veled is kemények a pályafutásod során, különösen az elején?
Van, aki nem hallgat senkire, én viszont mindenki véleményére kíváncsi voltam, ami a másik véglet. Mindenkinek megfelelni nem jó, nem is lehet, és utólag azt mondom, másképp kellett volna csinálni. Így nem lehet alkotni, mert zavar lesz a fejedben, nem tudod, hogy most akkor kinek is kellene megfelelned. Teljes káosz. Szerencsére bennem ez idővel elmúlt.
És a példaképek, Beethovenen kívül?
Aki nagy hatással volt rám a zenészek-előadók közül, az egyértelműen Frank Zappa. A lemezek és a róla szóló könyv megváltoztatta a zenéhez való hozzáállásomat. Későbbi, de hasonlóan fontos művész David Bowie – amikor Kiss Tibi, a Quimby frontembere megmutatta a Ziggy Stardust című lemezét, tudtam, hogy valami életre szólóval találkoztam. Ilyen volt még Tom Waits, akit szintén nagyon fiatalon kezdtem el hallgatni, de nagy hatással volt rám a Kabaré című film is, és ilyen fontos például az irodalomból Petri György vagy épp Kassák. Utóbbi azért is, mert univerzális művész volt, költő és képzőművész egyszerre. Képzőművészettel egyébként én is próbálkoztam, de rá kellett jönnöm, hogy az nem én vagyok. Igaz, az azért továbbra is foglalkoztat, hogy ne csak zenét csináljak, hanem legyen más is az életemben. Tudok rajongani az összművészeti dolgokért, szeretem, ahogy egymásra hatnak művészek és művészetek, és nagyon szeretem a jó színházat is.
A fellépéseid közel állnak egy színházi előadáshoz: a kellékek, jelmezek jellemzőek rád. Tudatosan öltözködsz a hétköznapokban is?
Olyankor igyekszem nem kirívóan öltözni, bár az, hogy hogyan öltözködsz, nagyjából megmondja, milyen a személyiséged, milyen társadalmi csoportba tartozol Az eleganciát nem lehet tanulni
Ha belül nem vagy elegáns, ruhában sem leszel az, bármit veszel is fel Ha koncertre készülök, általánban a helyszínhez illő ruhát gondolok ki Szóval ha egy kocsmában játszom, nem fogok öltönyt felvenni, hanem egy vagány bőrkabátot farmerrel.
Mit ad a fellépés?
A fellépés egy teljesen külön világ – egészen más, mint írni vagy épp felvenni a stúdióban. Abban a pillanatban, amikor felmegyek a színpadra, füg-
getlenül attól, hogy milyen koncertről vagy előadásról van szó, ugyanaz az érzés jelentkezik nálam. Ugyanúgy száz százalékon akarok lenni. Van is félsz bennem, hogy meg tudjam élni és adni minden alkalommal. Ezt a félelmet, vagy eleve a teljesítményt persze lehet különböző szerekkel ideiglenesen kezelni, de az én módszerem is működik. Egyszerűen természetesen törekszem arra, hogy minél kiegyensúlyozottabb legyen az életem, ne legyenek nagy kilengések a mindennapjaimban.
HEY, JUNE!
FRENK X
2026. június 9.
Amikor a világ egyik legkeresettebb tenorja, Jonas Kaufmann új témához nyúl, az operavilág figyelme azonnal rászegeződik. Legújabb projektje, a Magische Töne: Berühmte Melodien aus Österreich-Ungarn (Varázslatos hangok: híres dallamok az Osztrák–Magyar Monarchiából) nekünk, magyaroknak különösen sokat jelent.
„Az 1920-as évekre Budapest a szórakoztató zenés színház egyik európai központjává vált” – szögezi le Bozó Péter zenetörténész Offenbach budapesti fogadtatását feldolgozó tanulmányában. És valóban: az operett hamar nemzetközi sikerműfajjá lett, Lehár Ferenc, Kálmán Imre és Ábrahám Pál darabjai pedig exportcikként hódították meg a világot.
A siker kulcsa minden bizonnyal a közvetlenségben és az azonnali hatásban rejlik.
Kaufmann egy, a turnét beharangozó interjújában így fogalmaz az operett mágikus erejéről: „Akárcsak a verizmusban, itt is egyre inkább a hétköznapi emberek világa került előtérbe. Ez lehetőséget ad arra, hogy különböző élethelyzetekbe és tájakra utazzunk a zenén keresztül.” Az operett egyszerre jelentett szórakoztatást és kulturális találkozási pontot: képes volt egységbe rendezni a Monarchia különböző népeinek zenei nyelvét, a keringőtől a polkán át a csárdásig. Lehár Ferenc új lendületet adott a műfajnak, majd egyre árnyaltabb, olykor komorabb hangvételű darabok felé fordult, Kálmán Imre a bécsi és a magyar zenei világot ötvözte műveiben, Ábrahám Pál pedig már a modernitás hangját hozta be a színpadra, jazzel és új táncritmusokkal frissítve a hagyományt. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a műfajt egyöntetű elismerés övezte volna. A 20. század eleji kritika gyakran éppen a népszerűséget rótta fel a legelső korszakában Offenbach és ifj. Johann Strauss nevével fémjelzett zsánernek: a könnyedséget sokan a felszínességgel azonosították. Jonas Kaufmann találóan jegyzi meg e repertoár kapcsán, hogy Lehár, Kálmán és Ábrahám zenéjében „egyfajta könnyed derű van, amelyben ott rezeg a melankólia is”
Ezt a ma már gyakran nosztalgiával szemlélt világot idézi meg Jonas Kaufmann április 10-én megjelent legújabb albuma, melynek műsorából húsvéti turnéja keretében április 24-én a Müpában is ízelítőt adott a művész. Méghozzá duplán ránk szabva: a tavaly év végén a magyar fővárosban rögzített lemez anyagából ugyanis ezúttal a történelmi Magyarország területén született szerzők műveit válogatta ki. A lemez és a koncert címadó áriája, a Magische Töne is a k. u. k. aranykorát idézi, ám – a magyar nyelven „bevállalt” Hazám, hazámmal egyetemben – rögtön ki vétel, hiszen Goldmark Károly Sába királynője című operájából származik. Noha Goldmarkot ma hajlamosak vagyunk elfeledett zeneszerzőként emlegetni, a századfordulón népszerűsége vetekedett a legnagyobbakéval: az 1875-ös bécsi bemutatót követően műve gyorsan meghódította a nemzetközi színpadokat. A címadó ária a tenorrepertoár egyik legkényesebb darabja: nem a hangerővel, hanem a végtelenül finom, lebegő pianókkal kell megfogni benne a közönséget. „Természetesen kell a hangerő és szükség van a hatalmas, szárnyaló magasságokra is, de az igazán mágikus pillanatok azok, amikor a zene intimmé és finommá válik” – meséli az énekes.
Kaufmann szerint ezek a dallamok generációk óta „bele vannak kódolva” közös zenei emlékezetünkbe, ezért ma sem hatnak idegenként. Egy olyan világ lenyomatát őrzik, amelyben a szórakoztatás és a művészi igény még szorosan összetartozott; és amelyhez a mai közönség is kapcsolódni tud.
A „mágikus hangok” tehát nem pusztán nosztalgiát idéznek, hanem egy élő, most is kiválóan érthető zenei nyelven szólalnak meg, amelynek közvetlensége ma is ugyanúgy képes megszólítani a hallgatót, mint egy évszázaddal ezelőtt.
Akár koncerten, akár lemezről hallgatjuk Jonas Kaufmann varázslatos hangját.
Hallgasson bele Jonas Kaufmann új lemezébe a Spotifyon:
Jászay Tamás
Míg a Müpa nyári szünetet tart, két frissen felújított operafilm kínál jó alkalmat arra, hogy otthon se maradjunk minőségi zenés színházi élmény nélkül. Gaál István Orfeusz és Eurydiké je, illetve Káel Csaba Bánk bánja két külön világba szólít: szinte álomszerű jeleneteivel az egyik befelé húz, míg a másik nagy történelmi gesztusokkal dolgozik.
Gaál István 1983-as filmje ritka, különös munka. Itt ugyanis nem csupán filmre vettek egy operaelőadást, hanem a zene, a táj, a testek és a fények együtt hoznak létre egyfajta lebegő, költői állapotot. Ez a film nem siet, nem magyaráz túl semmit, helyette komótosan vonja be a nézőt a maga ritmusába. Egy csendes nyári estén, amikor az ember fogékony a meditatív élményekre, nagyon is jól tud működni.
Izgalmas benne továbbá, hogy Gaál nem a történet megnyugvásra váró változatát keresi, hanem a mítosz sötétebb, fájdalmasabb magvát. Ettől az Orfeusz és Eurydiké nem egyszerűen szép, sokkal inkább nyugtalanító film. A DVD extrája, Shah Timor portréfilmje külön ajándék: nem afféle kötelező melléklet, hanem valódi kulcs Gaál István alkotói világához.
A Bánk bán egészen másként hat. Káel Csaba filmje szélesvászonra komponált, nagyívű opera, amelynek ereje a zenén és
a drámai helyzeteken túl abból is fakad, ahogyan a film képpé formálja a szenvedélyes, sokat emlegetett nemzeti klasszikust. Van valami vállaltan magasztos és ünnepélyes a 2002-es filmben: az operába kódolt filmszerűség végre hiányérzet nélkül teljesedik ki. A titok egyik nyitja persze a látvány: Zsigmond Vilmos operatőr munkája és a historizáló festészetet idéző kompozíciók önmagukban is néznivalóvá teszik a filmet. A DVD-n található werkfilm pedig azért izgalmas, mert megmutatja, mekkora vállalkozás volt az operát filmen újragondolni, és hogyan találták meg hozzá a megfelelő képi és zenei arányokat.
A Nemzeti Filmintézet által digitálisan felújított felvételek a DVD- és Blu-ray-változatok mellett elérhetők a Filmio online kínálatában is. A nyári szünetben a filmek őrzik azt a sűrű figyelmet, amelyért az ember operába jár.
A Müpa stratégiai partnere a Lexus.
Réz András
Lehet-e elismert filmzeneszerző sikeres kortárs komponista, és fordítva?
Műfajkeresztezési gyorstalpaló a Berlinale-díjas, Golden Globe- és Oscarjelölt Max Richter magyarországi bemutatkozó koncertje apropóján.
Hihetetlen kaland a filmzene. Bárhonnan is nézzük/hallgatjuk. Kezdetei a legkevésbé sem romantikusak vagy felemelőek. Arra szolgált mozizeneként, hogy elnyomja a vetítőgép kerregését. Ehhez képest 1908-ban már egy elismert komponista, Camille Saint-Saëns írt kísérőzenét egy néma mozgóképhez (Guise herceg meggyilkolása). A történet azért különösen izgalmas, mert már két évtizeddel a hangosfilm megjelenése előtt megmutatta, hogy egy film alkotói a moziban megszólaló zenét illetően nincsenek kizárólag a változatos tehetségű mozizongoristákra utalva. Aztán a hangosfilm beköszöntével jött, aminek jönnie kellett: játszózene, kísérőzene, betétdal, főcímzene – és a filmzeneszerzők aranykora.
Márciusban a Müpában koncertezett Max Richter. Telt ház. Felvetődik ugyanakkor a kérdés: a közönség a roppant egyedi világú, kísérletező kortárs művész, a posztminimalista, neoklaszszikus komponista koncertjére érkezett, vagy az ismert és elismert filmzeneszerző előadására? (Bár e kettő nem zárja ki egymást.) A filmzene históriája egyebek között azért is pompázatos, mert a filmcsinálók tökéletesen nyitottak voltak mindenféle zenére. S míg a koncerttermekben, dalszínházakban, jazzpódiumon vagy akár a lakodalomban megszólaló hangok különféle közönségcsoportok fülét célozták meg, a mozi hangvilága a zenét alkalmazott művészeti elemként, programzeneként kezelte. Márpedig ha a filmzene valami rajta kívülire utal vagy egyenesen annak van alárendelve, miért is ne férhetne meg egy művön belül temérdek hangulat, utalás?
Szerkesztett zeneként egy műben megjelenhet Jim Morrison, balkáni punk és Vivaldi, katonainduló és Herbie Hancock.
Miként találkozhatnak egymással különböző korok, stílusok, műfajok zenéi egyetlen filmalkotásban? Mint a varrógép és az esernyő a boncasztalon, tehát tökéletesen szürreálisan. Miközben Kusturica filmjében (Az élet egy csoda) a rendező szerezte zene szól, az egyik szereplő a Doors egyik számát (The End) dörmögi maga elé.
Azt, amellyel egyébként az Apokalipszis most kezdődik. És nem lepődünk meg, amikor Coppola filmjének egy későbbi jelenetében Wagner zenéjére támadnak a helikopterek. Lars von Triernél Wagner egy másik műve Charles Aznavourral találkozik. A John Malkovich menet zenéje sem csupán Carter Burwell kísérőzenéjéből áll. Van benne egy kis Vivaldi, Bartók, Verdi, Csajkovszkij. Tarantino értelmezésében (Becstelen brigantik) jól elvan egymással David Bowie, Morricone, a 30-as évek német kupléi és az Alamo című film betétdala. Vagy itt van a Grand Budapest Hotel, ahol Alexandre Desplat kísérőzenéje jön össze Vivaldival, Glinkával és orosz népdalokkal. Ráadásul mindez nem csupán a művészfilmekre érvényes. A Micsoda nő (1990) slágerparádéjában Prince és a Roxette mellett ismét csak van egy kis jól bevált Vivaldi, hogy aztán a hősnő a Traviatán bőgje el magát.
után is totális zenei kevercs,
hiszen Jonny Greenwood kísérőzenéje mellett megszólalnak a harmincas (Perfidia), ötvenes (Soldier Boy), hatvanas (Jackson5 – még az ifjú Michaellel a csapatban) évek slágerei és a Rocky III. betétdala, az Eye of a Tiger. A Bugonia végén pedig egy 1962-es számot fedezhetünk fel. Ha valaki még emlékszik Pete Seeger 1955-ös háborúellenes dalára, amely leginkább egy bizonyos Marlene Dietrich 1962-es előadása által híresült el. Lehet, hogy most Jórgosz Lánthimosz filmje teszi ismét közismertté?
Vannak olyan esetek is, amikor a filmzene túlnyúlik a filmen, és a soundtrack még akkor is él, amikor a nézők már hiába keresnék a filmet a mozikban. Egykor rengeteg album (LP) épült
erre, hiszen a filmek videokazettán, DVD-n vagy az online térben kiteljesedő örökléte csak később köszöntött ránk. Így járt például Antonioni 1970es filmje, a Zabriskie Point izgalmasan szerkesztett zenéje, amelyben a Pink Floydnak volt szerencséje összejönni a countryval. De szép karriert futott be az American Graffiti lemeze is.
Kétségtelen, hogy
az a gyakoribb eset, amikor egy-egy betétdal önállósul,
Miklós szimfonikus zenekari műveiről. Fellini filmjeinek rajongói feltehetőleg nem látták Nino Rota egyetlen operáját sem.
A legnagyobb hatású populáris filmek zenéi aztán önálló produkcióként jelentek meg koncerttermekben vagy akár hatalmas arénákban. Ez mára odáig jutott, hogy Hans Zimmer, a jeles filmkomponista koncertturnékat indított. Max Richter ennek a változásnak igen fontos stációja. Az ő turnéján összekapcsolódik a filmzene a kortárssal. Itt van tehát egy különös pasas, aki a nyolcvanas évek végétől a Piano Circus együttes hat zongoristájának egyike volt. Modern klasszikusokat szólaltattak meg (Steve Reich, Arvo Pärt , Brian Eno, Philip Glass és mások).
hogy aztán kvízkérdéseken kelljen törnünk a fejünket, vajon melyik filmben is hangzott el a már-már közhellyé fajult dal. Honnan jön a Hullhat rám a jégeső, melyik film betétdala a New York, New York, és melyikben hangzott el Vangelis kísérőzenéje, amelyet utána szinte kötelezően lejátszottak minden évnyitón, év zárón és ballagáson?
A filmkomponisták ismertsége sokáig meglehetősen vegyes volt. A hétköznapi nézők többsége nem feltétlenül jegyezte meg a nevüket. És ha meg is jegyezte, nem feltétlenül kapcsolta össze őket a filmvilágon kívüli munkásságukkal. Aki megnézte a Ben Hur t, nem nagyon tudott Rózsa
Aztán a kétezres évektől kortárs komponistaként egyre bátrabb kísérletekbe fogott. Bebocsátott kompozícióiba környezeti hangokat, versmondást, elektronikus hatásokat.
Max Richter sok tekintetben újraértelmezi a crossovert. A műfajkeresztezés valamikor a hatvanas évek végén vált a zenei világ izgalmas, közkedvelt hangzásává (King’s Singers, Nice / Keith Emerson, Rick Wakeman stb.). Ezeknek a produkcióknak a varázsa akkoriban épp abban rejlett, hogy a hallgató, a közönség pontosan érzékelte a műfaji határok áthágását. Negyedszázada Baz Luhrmann filmje, a Moulin Rouge még a totális crossover megvalósításával tarolt.
Forrás: Deutsche Grammophon
Fotó:
De mi van akkor, ha ezek a határok egyre inkább elmosódnak? Ha másként válogat/rendszerez a fülünk?
Max Richter még nagyobbat lép, hiszen műveiben megszólalnak Marina Cvetajeva, Kafka, Czesław Miłosz sorai. Sőt! Beengedi világába a délszláv háborút, a 2005-ös londoni robbantásokat. 2012-ben pedig merész vállalkozást hajt végre: újrakomponálja a Négy évszakot. Nevezhetjük akár remake-nek is. Van, aki elborzad a gondolattól, hogy ilyen radikálisan átírják Vivaldi 300 éves barokk művét. Más nézőpontból szemlélve viszont felvetődhet, hogy másként hallunk ma, mint a korabeli közönség 1723-ban. Megváltozott a zenei anyanyelvünk.
2015-ben Max Richter nyit a kortárs képzőművészet felé is. Ebben partnere a budapesti születésű képzőművész, Yulia Mahr. Az eredmény: a Sleep, egy nyolc és fél órás kompozíció/performansz, amely – mint a címe is mutatja – egy teljes éjszakai alvás idejét öleli fel.
Első filmes munkája, a Libanoni keringő (2007) zenéje meghozza neki az Európai Filmdíjat. Aztán egyre több filmes kezdi beépíteni alkotásaiba Max Richter zenéjét. Az On the Nature of Daylight már-már slágerszámba megy, hiszen csak mostanáig kilenc filmben hangzott el (közöttük van a Viharsziget, az Érkezés, A szolgálólány meséje, a The Last of Us és a Hamnet). És még egy érdekesség. Hagyományosan a filmzenék pályafutása a mozikban kezdődött, aztán lemezen, kazettán, CD-n, koncerten folytatódott. Max Richter ismertségének, népszerűségének viszont erőteljes forrása a streaming. A The Last of Us mellett A hátrahagyottak, a Fekete tükör, a Castle Rock mára több nézőt ért el, mint a mozifilmek többsége.
Arról, hogy miként nőtt meg a filmzene jelentősége napjainkra, köteteket lehetne írni. Az egyik ok talán abban keresendő, hogy az egyre inkább digitálissá váló filmek, a CGI, az AI alkalmazása sajátosan töredezetté változtatja, dekomponálja a látványt. A zene szakadatlansága viszont a befogadásban megmaradt analóg élménynek. S a látvány dzsungelén a filmzene vezet át bennünket. A fülünknél fogva.
Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő Zsuráfszky Zoltán gazdag pályája bizonyítja: a néptánc nem mutatós díszlet, hanem élő, erős nyelv, amelyen közösség, történelem, szenvedély és tartás egyszerre szólal meg.
A fiú, akiből saját szavai szerint „az intézetben faragtak táncost”, olyan alkotó és gondolkodó művésszé vált, aki együtteseket, társulatokat, majd egész intézményeket formált és alakított.
Pedig Zsuráfszky Zoltán személyes tánctörténete nem kisgyerekkorában kezdődött: szülőfalujában, a Miskolchoz közeli Szikszón nem az a fiú volt, aki már a fürdőszobában csárdást járt. Hetedikes korában került közelebb a tánchoz, majd a gépészeti szakközépiskola és a balettintézet közül az utóbbit választotta. Az Állami Balett Intézet első néptáncos osztályában olyan mesterektől tanult, mint Györgyfalvay Katalin vagy Timár Sándor, és hamar kiderült, hogy nemcsak jó táncos, de gondolkodó alkat is.
1980-ban, alig huszonnégy évesen egy interjúban már megfogalmazta: „Nem szeretnék félemberként élni, akit csakis a tánc érdekel. A népművészet számos ismeretkörhöz kapcsolódik, széles körű történeti érdeklődést is kíván.” És valóban:
nála a tánc jóval több mint lépésrend – egyenesen világlátás.
templomhoz, majd reggelig tart a mulatság. A cikk végén ott a legfontosabb felismerés: a tánc ugyanazzal az erővel hatott rá viseletben és anélkül, vagyis a kulcs az emberben van, nem a külsőségekben. Később is vallotta: a magyar tánc lényege „nem elsősorban a látvány, hanem valami mély, bensőséges, meghitt érzés megnyilvánulási formája”.
A hivatásos táncosként eltöltött évek sokat adtak neki, de nem ringatták kényelembe. Az Állami Népi Együttesben szólista, majd tánckarvezető lett, közben azonban túl szűknek érezte a kereteket.
Farkas Zoltán „Batyuval” létrehozott Párhuzamestje, majd a Kodály Kamara Táncegyüttes megszületése művészi önkifejezésének adott keretet. Annak a hitnek, hogy hi vatásos táncosként is lehet ugyanazzal a szenvedéllyel dolgozni, mint az amatőr mozgalomban, csak nagyobb tudással és fegyelemmel. Később ezt a belső feszültséget vitte tovább a szegedi és gyöngyösi munkákba, a Budapest Táncegyüttesbe, majd a Honvéd Táncszínház és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes élére is. A lépték változott, az ars poetica nem: az eredeti tánc- és zenekultúra elmélyült ismerete lehet csak méltó alap a színpadi táncművészetben.
Azt mondja ekkor, hogy belső térképén a beatzenészek, a szövőasszonyok, a festők, a zenészek, a fafaragók megférnek egymás társaságában. A tánc mellett pedig ott a történelem, az irodalom, a néprajz: minden, ami a mozdulatnak súlyt ad.
Nyitottsága terelte a gyűjtés rögös útja felé is. Annak tudatában közeledett a hagyományhoz, hogy a tánc az adatok helyett a bizalomról szól. Ment Erdélybe, Gyimesbe, Szatmárba, sokszor a cigánytelep felől közelített a faluhoz, ahol elbeszélgetett a helybéliekkel, filmezett, figyelt. Egy gurál (a lengyel–szlovák határvidéken élő hegyi népcsoport) lakodalomról írt 1981-es beszámolójában plasztikusan jelenik meg, ahogy a viseletbe öltözött párokat lovas vőfélyek kísérik a
Ragaszkodott az autentikus anyaghoz, de nem másolatokat akart gyártani. Az Egy mondat a zsarnokságról korán megmutatta, hogy a néptánc nyelvén is lehet történelmi szorongásról és sötét tapasztalatokról beszélni, később pedig egyre nagyobb léptékben gondolkodott. Tudta, hogy a nézőt be kell hívni a színházba, de azt is, hogy az elért minőségből nem engedhet. „A gyökereimet soha nem fogom kiszakítani” – mondta 2008ban, és ez valójában munkamódszer. Készített nagy történelmi táncjátékot, látványos tablókban mutatta fel a Kárpát-medence etnikai sokszínűségét, számos sikert aratott külföldön, de közben a mérce változatlan volt: csak az kerülhet színpadra, aminek belső fedezete van.
Zs. Vincze Zsuzsa
és Zsuráfszky Zoltán
Forrás: Honvéd Együttes
Megrendítő egyszerűségű korai hitvallása: „Nekem a tánc, a gyűjtés, a terjesztés, a koreografálás – az egész életem.”
Aki látta próbán dolgozni, tudja, hogy számára a szenvedély az alapértelmezett üzemmód. Ezért tudott vezetőként is hiteles maradni: a néptáncot belülről éli. Kossuth-díjas alkotóként, a nemzet művészeként a Honvéd Együttes élén ma már mint koreográfus, művészeti vezető és ügyvezető is nagy rendszereket tart mozgásban, de a szemlélet a pálya eleje óta ugyanaz maradt: a hagyomány csak akkor él, ha van, aki személyes tétként viszi tovább.
Megindító látni, ahogy a Káel Csaba által rendezett romantikus néptáncfilm, a nemrég mozikba került Magyar menyegző utolsó képkockáin a szerelmesek együtt énekelnek a táncházmozgalom emblematikus alakjaival. Sebő Ferenc, Sebestyén Márta és a Muzsikás együttes tagjai mellett természetesen ott van a film főkoreográfusa, Zsuráfszky Zoltán is, akinek munkáját Zs. Vincze Zsuzsa és Mihályi Gábor segítette. Az autentikus néptáncokat többek között a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a Magyar Állami Népi Együttes táncosai tolmácsolják a nézőnek, aki így a műfaj szakértőinek jóvoltából ismerkedhet meg a néptánc lenyűgöző sokszínűségével. Zsuráfszky
Zoltán egy, a 2025-ös forgatás idején készült inter júban elárulta: műfajteremtőnek látja a filmet. Az általa, társai közreműködésével sok évtizeddel ezelőtt gyűjtött néptánckincset most a széles közön ség érdeklődő tagjai elé tárhatja: „Szeretnénk átadni a mai közönségnek, a fiataloknak is, milyen élmény belecsöppenni egy kalotaszegi mulat ságba, milyen élmény egy legényest hallgatni és nézni, vagy akár részt venni benne, amikor fantasztikus dinamikával, szenvedéllyel táncolnak, a hagyományok alapján, amelyet a magyarság a közép kor óta őriz.”
Zsuráfszky Zoltán nem őrizni akarja a néptáncot, hanem működtetni. Nosztalgia helyett a jelenben, sőt, alkotói energiáit ismerve mondhatjuk, hogy a jövőben gondolkodik. Feleségével és állandó alkotótársával, a szintén Kossuthdíjas Zs. Vincze Zsuzsával évtizedek óta e nemes célért dolgoznak nap mint nap. Mindenki „Zsurája” ezért tudott egyszerre pedagógus, koreográfus, társulatvezető és kultúraszervező lenni. És ezért hat nagy erővel az a mondata, hogy „a táncnyelvem is magyar”.
MAGYAR NEMZETI TÁNCEGYÜTTES: ELSUHANT EMLÉKEK
Zsura 70 2026. szeptember 30.
Párniczky András
Nagyszabású turné keretében, egyenesen New Yorkból érkezik a Müpába a műfaj élő klasszikusa, a fennállásának negyvenedik évfordulóját ünneplő Klezmatics.
A „klezmer revival” – ahogy Michael Alpert jiddis zenész, etnomuzikológus nevezte ezt a stílusirányzatot – New Yorkban élő fiatal zenészek progresszív mozgalma volt az 1980-as években, akik Dave Tarras, Naftule Brandwein és más
Kelet-Európából kivándorolt zsidó klezmerek hagyományos zenéjét fedezték fel és értelmezték újra. E rendkívüli ismertséget elérő irányzat egyik meghatározó formációja az 1986-ban alakult Klezmatics.
A zenekar történetének első jelentős állomását egy iskolai együttes jelentette, amelynek születésére Frank London – a Klezmatics egyik alapítója, akire sokszor vezetőként tekintenek ebben a kollektíven működő formációban – a következőképpen emlékszik vissza: „A New England-i Konzervatóriumban professzorom, Hankus Netsky megkérdezte, szeretnék-e egy új projektben klezmer és jiddis zenét játszani. Soha nem hallottam korábban ilyesmit, de igent mondtam. Ez lett a Klezmer Conservatory Band, és ennek köszönhetően ismerkedtem meg ezzel a csodálatos zenei műfajjal és stílussal.” (A Klezmatics néhány évvel később, 1986-ban állt össze, és az alapítók közül hárman máig aktív tagjai a zenekarnak.) A nehézséget az jelentette – és egyben ez teszi hitelessé is az így alkotó zenekarokat –, hogy New Yorkban a mai napig élnek olyan vallásos haszid közösségek, amelyekben élő tradíció a zsidó zene, ezért egyes dallamok játékának módja, de akár a helyszíne és időpontja is szabályokhoz kötött. Ehhez képest a Klezmatics tagjai, akik mindig is különböző zenei háttérrel rendelkeztek, éppen azt találták izgalmasnak, amikor
eltérhettek a hagyományos előadásmódtól, akár a jazz, de legalább ennyire a rock vagy éppen a táncolhatóság irányába. „Sohasem voltam »csak« jazz-zenész. Szeretem, játszom, tanulom és élvezem a zene széles skáláját az afrokubaitól a balkánin, brazilon át a kísérleti zenékig, a rockot, popot és mindenféle fúvószenekari zenét” – jelentette ki érdeklődésemre a trombitás London.
Eredetileg az számíthatott elismerésre ebben a műfajban, aki végig tudott muzsikálni egy hagyományos New York-i zsidó esküvőt. Ez a maga 5-6 órás időtartamával és szekciókra osztott zenei blokkjaival – ceremóniazenék, swing, tradicionális klezmer olyan zenei betétekkel, mint például a Hegedűs a háztetőn, medley, azaz egyveleg, továbbá izraeli táncok, rockfeldolgozások és végül Shlomo Carlebach szerzeményei – korántsem magától értetődő feladat. Erről az érdekes, ma is élő zenei kultúráról sokat beszélgettünk a Klezmatics másik fúvósával, Matt
Az elnevezés a jiddis kli zemer kifejezésből ered, amelynek pontos fordítása ‘eszközzel zenét csinálni’.
A kelet-európai zsidó kultúrában általában hangszeres népzenei együttest, tágabban az általuk játszott zenét értik alatta.
Darriau-val, amikor egy alkalommal én szállítottam New Yorkból Philadelphiába egy haszid esküvőre zenélni. Miközben az autóban gyakorolt, elmondta, hogyan működik náluk az a kézjelrendszer, amellyel a kapelye, azaz a zenekar vezetője irányítani tudja, hogy a második és harmadik szólam miként jelenjen meg a témajátékban, hiszen számos folyamat – megfelelve a népzenei gyökereknek – nincs előre rögzítve a kottában.
Mindez néhány év leforgása alatt világsikert hozott számukra, majd olyan elismeréseket, mint például a Grammy-díj, amelyet Wonder Wheel: Lyrics by Woody Guthrie című, nyolcadik albumukkal nyertek el a legjobb kortárs világzenei album kategóriában.
A zenekar azonban egyedülálló abban a tekintetben is, hogy szervesen tudta vegyíteni a kifejezetten instrumentális klezmert a jiddis dalokkal, köszönhetően a varázslatos hangú Lorin Sklambergnek, a Klezmatics harmonikásának. A zenekar Rhythm+Jews című albumát, amelyen az eksztatikus énekszólamokra épülő Shnirele Perele is szerepel, Marton László „Távolodó”, a Sziget világzenei programjainak szerkesztője egyenesen a kedvenc lemezének nevezte.
A Klezmatics tagjai arra is hangsúlyt fektettek, hogy zenéjükben társadalmi és politikai kérdésekre reagáljanak. Jó példa erre Bulgars / The Kiss
című számuk, amelyet az ACT UP „kiss-in” elnevezésű, az AIDS-aktivizmus melletti tiltakozó akciója inspirált. „Amikor negyven évvel ezelőtt megalapítottuk a zenekart, nemhogy terveink nem voltak, de fogalmunk sem volt a jövőről. Csak élveztük a játékot, a jiddis és klezmer zene tanulását és felfedezését. Már
korán rájöttünk, hogy két dologra vagyunk igazán alkalmasak: a zenét
társadalmilag hasznosítani, és a hagyományt továbbvinni, személyes bélyegünket rányomni a zenére és a jiddis kultúrára” – összegzi kérdésemre ars poeticájukat Frank London.
Megállásról azonban szó sincs: a kerek évfordulóra megjelentették az együttes legújabb, szám szerint tizenhatodik albumát, a We Were Made for These Times t. „A Klezmatics hosszú és gyönyörű utat járt be, amely még korántsem ért véget. Folyamatosan kísérletezünk: új zenéket fedezünk fel, új együttműködésekbe kezdünk. Ennek köszönhetően tudunk még mindig izgalmas, élő, vibráló, sziporkázó és kihívásokkal teli módon játszani. Emellett hűek maradtunk a céljainkhoz és az elveinkhez is: a zenét eszközként használjuk a társadalmi igazságosság elérése érdekében, azért, hogy összehozza az embereket, szembeszállva az elnyomással és a szabadságot hirdetve. Legutolsó felvételünk is ezt bizonyítja” – vallja London. Minden bizonnyal ennek lehetünk majd szem- és fültanúi budapesti jubileumi koncertjükön is.
THE KLEZMATICS:
40th ANNIVERSARY WORLD TOUR 2026. november 9.
Szöveg: Marossy Kriszta
Fotó: Nagy Attila / Müpa
Hetven és huszonkettő. Két életkor, két ritmus, kétféle szabadság. Ripoff Raskolnikov – eredeti nevén Ludwig Knoglinger
– és Halász Emese – művésznevén Indigo. Két énekes-dalszerző, akik néhány hét különbséggel lépnek fel a Müpában. A páros interjúhoz szervezett fotózás alkalmával találkoznak először, egy olyan helyzetben, ahol minden adott lenne a kontraszt hangsúlyozásához. A különbségek azonban hamar elhalványulnak, mert nem elválasztanak, inkább fókuszba hoznak valamit, ami közös. Például azt, mit is jelent úgy zenélni, hogy közben az ember szabad maradjon.
Hetven és huszonkét év. Ez szerintetek két végpont, vagy inkább kétféle nézőpont, ahonnan ugyanaz a táj látszik?
Ripoff Raskolnikov: A számok nem mondanak sokat. Amikor fiatal voltam, nem gondolkodtam azon, hogy hány éves vagyok – mentem, utcazenéltem, stoppoltam egyik helyről a másikra. Igazi hobóélet volt. Őszintén szólva nem volt nehéz szeretni a hatvanas, hetvenes éveket, nem tervezni, csak menni, ahova kedvem támadt, és élni. Persze a hetven azt is jelenti, hogy már csendesebb az életem. Szeretek otthon lenni, gitározni, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy több koncertet nem bírnék el.
Ugyanakkor az is jó, hogy végre van időm arra figyelni, ami tényleg fontos.
hogy előadó vagyok. Egyszerűen azért sem, mert mellette – ahogy mondtam is – még annyi minden vagyok, ami szeretek lenni. A kérdésre visszatérve, persze, nagyon mások vagyunk, de talán mégis ugyanaz az alapvetés: a döntéseink szabadsága és a zene állandó jelenléte.
Tudjátok, hogy kettőtök életében van egy nagyon erős közös szál?
I.: Arra gondolsz, hogy én Bécsből jöttem haza, Ripoff pedig Ausztriából költözött ide? Igen, a fotózás közben csodálkoztunk rá erre…
R. R.: A különbség csupán pár év. Én osztrák születésűként kötöttem ki Magyarországon. Igaz, másként fogadtak, hiszen 1987-ben jöttem először, és akkor azt hitték rólam, hogy próféta vagyok, csak mert külföldről érkeztem. Aztán megtanultam magyarul, azóta itt is élek. Ugyan van Grazban egy kis lakásom, de kevesebb időt töltök ott, mint a Vas megyei házikómban Hegyhátszentpéteren.
Indigo: Az én esetemben viszont pont az a kérdés, hogy hogyan lehet az egyre inkább kibomló lehetőségekben nem elveszni. Mert most minden egyszerre történik: egyetem, munka, zene és a meseterápia, ami szintén nagy szerelem. Közben pedig ott a nyomás is, hogy „most kell csinálni, most kell jelen lenni”. Próbálok ebből hátralépni kicsit, nem túl nagy súlyt rakni arra,
I.: Én kilencéves voltam, amikor kiköltöztünk Bécsbe a családdal, ami nekem nem igazán jött be. Itthon hagytam a gyerekkori barátságokat, hogy aztán az iskolában két évig bullyingoljanak, mert még nem tudtam vagy mertem németül beszélni. Az első évek élménye miatt így sosem tudtam igazán otthon érezni magam Ausztriában. Nem csoda, hogy az első adódó alkalommal eljöttem, és Sopronba jelentkeztem gimnáziumba, illetve kollégiumba. A sors fintora, hogy ott
meg azért néztek rám furán, mert kint nőttem fel. Jó ideig sehol sem voltam otthon. Azóta már többszörösen is megtaláltam a helyem, az egyik a zene, hiszen a Wavy Kollektíva a második családom lett.
R. R.: Ezzel én is tudok azonosulni, nekem is a zene volt az otthon. Tizennyolc évesen otthagytam az osztrák polgári életet, ott aludtam, ahol az este ért, utcazenéltem, kalandoztam. Nem azért, mert mindenáron zenész akartam lenni, hanem mert szabadon akartam élni.
Ezek alapján mit gondoltok, egy nyelvet beszéltek?
R. R.: Nem hinném, hogy ugyanazt, de mindenképp a zene nyelvét is. Ennek némileg ellentmond, hogy mostanában azon kapom magam, hogy már egyre kevesebb zenét hallgatok. Fiatalon egész nap szólt valami, most inkább azzal foglalkozom, amit én csinálok. Az az igazság, hogy amikor rosszat hallok, az idegesít, ha pedig nagyon jót, akkor
A Wavy Kollektíva egy 2022 januárjában alakult, 16-20 főből álló budapesti zenei-művészeti csapat, amely az alternatív hiphop, lo-fi, garage és house stílusok határán alkot, és producereket, rappereket, DJ-ket, vizuális művészeket, fotósokat fog össze. Az összművészeti projekt mottója a Lo and Slo, mely a lassú, fokozatos, de biztos építkezésre és az organikus növekedésre, fejlődésre utal. A kollektíva egyik oszlopos tagja a rapper Co Lee, azaz Halász Kolos, Emese bátyja.
rendszerint dühít, hogy miért nem én csináltam, vagy hogy ez nekem miért nem menne. Ja, és most, hogy találkoztunk, természetesen meghallgatom majd Emesét is.
I.: Köszönöm (nevet). Én még nagyon benne vagyok abban, hogy hallgatok, figyelek, keresek, inspirálódom. De próbálok nem mindent beengedni. Inkább azt, ami tényleg hat rám. Nem vagyok féltékeny típus, de azért van, hogy kicsit irigykedem, amikor valaki ki tud énekelni olyat, amit én nem, vagy éppen mennyire tökéletes szöveget írt. Bár ez is inkább csak inspiráció, vagy annak a bizonyítéka, hogy nem lehet hátradőlni, és azt képzelni, hogy kész vagyok. Hogy is lennék? Ugyan mindenevő vagyok, de azért nekem is van pótolnivalóm Ripoff-fal kapcsolatban, és bár bluest nem hallgatok direkt, volt már, hogy elvarázsolt.
Ha bluest nem, mit hallgatsz mostanában?
I.: Nem biztos, hogy tudok vagy akarok konkrét neveket mondani. Inkább azt szeretem, amikor valamilyen zene megtalál, a legjobban pedig azt, ha nagyon megtalál (nevet). Szeretem azt is, ami nem mai, ami nem akar mindenáron aktuális lenni, ami csak… egyszerűen van és jó.
R. R.: Jó hozzáállás, tetszik, az ilyen dolgok maradnak meg, azok alakítanak igazán.
El tudjátok képzelni magatokat a másik helyében?
I.: Ripoffról leginkább egy kép jut eszembe, egy meseszerű jelenet. Megyek egy faluban, valahonnan zenét hallok, odamegyek, hallgatom, ahogy bendzsózik, próbálok vele szóba elegyedni, de ő
csak játszik tovább. Nem nekem, magának. Bizonyos szempontból bele tudok illeszkedni, de azért én ennyire még nem igénylem az állandó csendet, és kifejezetten szeretek barátokkal alkotni.
R. R.: Ez a mese tetszik, bár bendzsóm nincs, csak gitárjaim és a buzukim…
I.: Jó, a buzuki is beleillik ebbe a meseképbe, legyen akkor az.
A lényeg úgyis a zenélés szabadsága, meg egy kicsi különcség.
R. R.: Én tizennyolc évesen úgy éltem, hogy nem volt terv, nem volt cél, csak az, hogy szabad legyek. Közel sem reflektáltam és figyeltem annyira magamra és a mentális egészségemre, mint Emese teszi. Mégis úgy gondolom, a lényeg ugyanaz.
I.: Igen, tényleg sokszor azt érzem, hogy túl sok a lehetőség. És ez is tud nyomasztó lenni. Hogy mit válasszak, mit ne? Mert én nem akarok mindent, nem szeretnék kiégni.
R. R.: Ez egy jó ösztön. Sokan ezt túl későn értik meg.
Mit jelent most számotokra a színpad?
R. R.: A színpad fontos, de nem a lényeg. A dalok nem ott születnek, hanem otthon. Csendben. Most már inkább egy kicsit remeteszerű életet élek. És ez is jó, mert onnan másképp látja az ember a dolgokat. Ülök a faluban, keveset beszélek, inkább figye-
lek, megfigyelek. De ha akarok, szerencsére van kihez szólnom, vannak jó kapcsolataim. A színpad meg egy terep, ahol a nem látható létem munkáját meg tudom mutatni, és lehetőség arra, hogy örömmel zenéljek azokkal az emberekkel, akikkel szeretek.
I.: Nekem a színpad inkább egy állapot. Nem célom mindig szerepelni, nem vágyom arra, hogy egyedül megtöltsek egy arénát, sőt! Inkább az érdekel, hogy ami ott fent történik, az igaz legyen. Az utam, az önkeresésem, a felismerések, a belső fejlődés fontosabb, és nem mellékesen az, hogy a zenélés szeretete, ne a kötelességszerűsége maradjon meg.
A ti életszakaszotokban meg lehet élni a zenélésből?
R. R.: Igen. De ha az ár az, hogy elveszíted a szabadságot, akkor nem hiszem, hogy megéri.
I.: Én dolgozom is a zenélés mellett, bár azt mondják, hogy mostanra meg tudnék élni belőle. De nem ez a lényeg, sokkal inkább valóban az, hogy milyen áron? Annyi mindent csinálok még ezen kívül, és szeretném, ha ez így is maradna. Az sem mellékes, hogy ha túl sok, akkor visszavonulhassak, töltődhessek, mint ahogy azt most télen Kolos bátyámmal meg is tettük: kicsekkoltunk Thaiföldre. Persze ott is ment a zene, de más volt, nyugisabb, szabadabb.
Lassan hozzánk is megérkezik a trópusi idő, addig is mesélnétek az aktuális koncertekről és a nyári hónapokról?
R. R.: A Müpában május közepén debütált az új lemezünk, a Budapest Days a szokásos négyes zenekarral és két vendégművésszel, akik közreműködtek az albumon. Velünk volt a kiváló slide-gitáros, Roberto Luti, meg a nemrég alkotótársként és producerként hozzánk csatlakozó amerikai blues-szupersztár, a karcos énekhangú gitáros, Luke Winslow-King. Alapvetően az új dalok köré épült az este, de régi számok is megszólaltak. Ami pedig a nyarat illeti, én sosem voltam tervező ember. A dolgok inkább megtörténnek. Vagy nem. De lesznek koncertek nyáron is. Amúgy ez az év úgy kezdődött, hogy egész januárban nem volt fellépésem. Ott ültem Vas megyében, és gondolkodtam.
I.: Nekem sűrű lesz a nyaram, de ahogy mondtam, megpróbálok figyelni az egyensúlyra. Az
egyetem, a munka és a zene együtt sok. Nem akarom, hogy a zene kötelesség legyen. Ha az lesz, akkor elveszíti azt, amiért elkezdtem. Egyébként is rövid idő alatt sok dolog történt velem, és ez a fejlődés, az önreflexió felé visz. Pontosan ez lesz a júniusi Müpa-koncertem alapja is. Az első lemezem, a Nárcisz megjelenése óta tartó, mesebeli belső utazást szeretném megmutatni. Ezen az úton voltak bizonytalanságok, próbatételek, felismerések és beteljesedés is, nem véletlen a címadás sem, ez egyfajta Ébredés. Nem mellékesen pedig megmutatom a három perszónámat, avagy előadói énemet is egyszerre, egy helyen: a szólóban éneklő Indigót, a Kolos-féle live bandes Emesét és a Wavy kollektívás őrületet, amikor a fiúkkal együtt vagyunk a színpadon.
Remélem, hogy annyira mágikus lesz, amilyennek képzelem.
Ezenkívül pedig készül az új lemez, ezúttal a wavys fiúkkal kollaborációban, amit nagyon szeretek, mert mindenkivel valami más tör a felszínre.
Mit visztek magatokkal ebből a találkozásból?
R. R.: Hogy még mindig érdemes figyelni. Nem csak beszélni.
I.: Hogy nem kell egyformának lennünk ahhoz, hogy értsük egymást.
R. R.: Sőt.
I.: Sőt. (nevetnek)
RIPOFF RASKOLNIKOV BAND FEAT. LUKE WINSLOW-KING & ROBERTO LUTI Budapest Days lemezbemutató koncert 2026. május 13.
HEY, JUNE! INDIGO – ÉBREDÉS 2026. június 8.
Az Éj királynője tróntermében
(K. F. Schinkel díszlete 1815-ből)
Nem véletlen, hogy A varázsfuvola a világ egyik legtöbbet játszott operája: olyan mű, amely az előadóknak és a közönségnek is rendre új oldalát mutatja.
Mozart utolsó daljátéka olyasfajta szellemi iránytű, amelyet életünk különböző szakaszaiban más és más oldaláról szemlélünk.
A darab különös vonzereje abban a páratlan szintézisben rejlik, amelyben egy bécsi külvárosi színház látványos „masina-komédiája” a felvilágosodás eszméivel és a szabadkőműves szimbolikával találkozik. Egyes értelmezések a darab lírai, emberközeli oldalát emelik ki, mások a felvilágosodás ellentmondásait vagy a történet sötétebb rétegeit hangsúlyozzák.
A csodás elemekben bővelkedő história egy beavatási utat rajzol ki: Tamino és Pamina próbákat kiállva jut el a fény birodalmába. Ujfalussy József zenetörténész szavaival élve a két hős, s velük a mű „bejárja a mesevilág tágasságát, hogy így juttassa győzelemre az igazságot, a napvilág, az ész és az emberség uralmát”. Talán éppen a tágasság az oka annak, hogy A varázsfuvola újra és újra megszólítja a rendezőket, és nem véletlen, hogy különösen aktuálisan hat ma is. Egy olyan világban, amelyben a bizonytalanság és a konfliktusok mindennapi tapasztalattá váltak, a mű a próbatételek értelméről beszél: arról, hogy a megpróbáltatásokon át az út az értelemhez, az emberséghez és a szeretethez vezet.
A Budapesti Fesztiválzenekar számára A varázsfuvola különleges jelentőségű darab. Operarepertoárjukat egy kilencvenes
évekbeli Zauberflöte- produkció alapozta meg, majd 2015-ben a Müpában állították színpadra Fischer Iván rendezésében, emlékezetes előadásban. Fischer „mágikus erejű, kifürkészhetetlen alkotásként” tekint a műre, és azt hangsúlyozza: „nem szabad választani a mese, a beavatási szertartás, a jó és rossz küzdelme és a játékosság között. Mindenre szükség van ahhoz, hogy A varázsfuvola gyönyörű egysége megjelenhessen”
2026 szeptemberében a Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa Mozart-fesztiválja ad alkalmat az újabb találkozásra: Fischer Iván és együttese ezúttal is világhíres szólisták – Julian Prégardien, Samantha Gaul és Franz-Josef Selig – oldalán tér vissza ehhez a kimeríthetetlen műhöz. Amely, bár legújabb interpretációjában is bizonyára új jelentésrétegekkel gazdagodik, ma is csalhatatlanul ugyanazt az irányt mutatja: a sötétségből a fény felé vezető utat.
MOZART-EXPEDÍCIÓ –A VARÁZSFUVOLA BŰVÖLETÉBEN 2026. szeptember 9–13.
Egy különleges találkozásból, két műfaj merész társításából váratlan harmóniák születhetnek. A Sauska exkluzív borválogatása érzékletesen ragadja meg a Müpa esszenciáját.
Egy korty élmény előadás előtt? mupa.hu
A Müpa partnere a Sauska
Végh Dániel
Hogyan alakul ki közel négyszáz jelentkezőből a verseny élő fordulóit megkezdő huszonnégy fős mezőny? A Solti Nemzetközi Karmesterverseny díjaira pályázó fiatal dirigensekről, illetve az előzsűrizés menetéről a Müpa vezető művészeti titkára, egyben a versenyiroda művészeti koordinátora, Gaál Judit árult el részleteket.
Az első alkalommal meghirdetett Solti Nemzetközi Karmesterverseny online regisztrációs felülete 2025. december 1-jén nyílt meg, és az első fecske már aznap fel is töltötte az anyagait. Mit gondolnak, hányan jelentkeztek az utolsó napon? Az összes aspiráns fele, nem kevesebb mint száznegyvenhat ifjú karmester halasztotta 2026. március 20-ára, hogy elküldje az adatlapját, önéletrajzát, fotóit és a bemutatkozó videói linkjét… A visszalépések és a hiánypótlások után a jelentkezők végleges száma 380 lett, ami a nemzetközi zenei megmérettetések között, különösen első alkalommal kiírt verseny esetében kimondottan magasnak számít. Az öt földrész ötvennyolc országából jelentkező fiatal karmesterek negyede hölgy, az átlagéletkor pedig 29 év körül alakul – a legfiatalabb még nincs húszéves, a felső korhatárt jelentő 35. évükben huszonhárman járnak. A legtöbben, szám szerint negyvenhatan Kínában születtek, húsz fő felett regisztráltak Olaszországból, Dél-Koreából, Franciaországból,
az Egyesült Államokból, illetve Németországból – Magyarország tizenhárom jelentkezővel tizedik a toplistán. A jelentkezők rostálását végző ötfős nemzetközi grémium – tagjait a feddhetetlenségük érdekében titok övezi – összesen több mint 118 órányi videófelvételt tekint át és értékel, méghozzá több körben. Össze-vissza javítgatott pontozólapok, végtelen e-mailfolyamok és tévedések kizárva: a teljes folyamat online zajlik, egy külön erre a versenyre fejlesztett webes felületen. Az előzsűri tagjai ezen keresztül látják a feltöltött anyagokat és sorolják a jelentkezőket első körben igen / nem / talán kategóriába – természetesen egymástól teljesen, térben is időben is függetlenül. „A rendszer egyszerűen fantasztikus, az összes zsűritag, a külföldiek is egytől egyig el vannak ájulva tőle” – árulja el büszkén Gaál Judit. A második körben az öt igent kapott jelentkezők köréből választanak ki 24-24 (plusz 5 várólistás) jelöltet, és végül azokból alakul ki az őszi élő fordulókba bejutó versenyzők mezőnye, akik a legtöbb „szavazatot” kapják. Névsorukat – az előzsűri tagjaiéval egyetemben – június közepén teszi közzé a versenyiroda. Érdemes lesz figyelni!
„Manapság túl sokat foglalkozunk a nagy zeneszerzők pszichológiai motivációival és jellembeli gyengeségeivel, ahelyett, hogy zenéjüket előítéletek nélkül hallgatnánk. Nem érdekelnek Wagner politikai vagy filozófiai nézetei, az sem, hogy elárulta barátait és apósát, Liszt Ferencet is. Ami engem érdekel, az a zenéje – például a Trisztán szerelmi motívuma, az első négy ütem teljessége és csodája, ami a szerelem és a szépség dicsérete.”
[Budapest, Seneca Kiadó, 1998, 120. o.]
Hossz: 37 cm
Tömeg:7,77 g
Szar: lakkozott bükk
Ke sz tette: a Wiener Staatsoper egy nyugd jas muzsikusa
Atme ro: 5,5mm
F ischer Adam karmesteri palcaja
Markolat: parafa