Bartók Tavasz Magazin 2026

A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek magazinja

ÉLMÉNY! Minden tekintetben.

Stratégiai partnereink:

A Müpa támogatója a Kulturális és Innovációs Minisztérium.

Budapest számomra sokkal több, mint egy város –Európa egyik legélénkebb kulturális központja, amelyet a történelem, a hagyományok és a zene iránti elkötelezett szeretet formált. A magyar zene ráadásul lenyűgözően sokszínű. A nagy hatású romantikus zeneszerző, Liszt Ferenc művei éppen annyira meghatározóak, mint Bartók Béla magyar népzenei hagyományokból táplálkozó, mégis modern alkotásai. Minden budapesti látogatásom különleges emlékekkel gazdagít. A város csodálatos termeiben zenélni mindig nagy ajándék. Első szólóestem a Magyar Állami Operaházban és debütálásom a Müpában –Ton Koopman mellett – felejthetetlen pillanatok maradnak. Most nagy örömömre szolgál, hogy ismét visszatérhetek.

Különösen várom Antonio Vivaldi Il Tamerlano című operájának koncertszerű előadását: ez a hatalmas érzelmi erővel bíró mű a hatalomról, a szerelemről, a szenvedésről és a belső ellenállásról szól. Igazi megtiszteltetés, hogy Thibault Noally vezényletével, a Les Accents társulatával és csodálatos kollégáimmal együtt életre kelthetem ezt az operát.

Julija Lezsnyeva

Fotó: Csibi Szilvia / Müpa

Nem rossz, plusz Chris Potter is jó

„Megpróbáltam mást csinálni, mint ő” – Barátságok a zenében

„Igyekszünk a jót meglátni a rosszban is” – Selmeczi György és Vajda János

Az új expresszionizmus ikonja

Kultúra – generációk – 21. század

„Ma is az a kislány alkot, aki a zenetörténet-órákon már képeket látott a gondolataiban”

A hagyomány felizzik A friss alternatíva Ugrás a tébolyba

Szindbád, az Ezeregyéjszaka kalandora Bartók Budapestje

Kelet és Nyugat meséje

Valóra vált álom

SZINDBÁD

„Anyanyelvem Bartók” – Bartók hatása a következő zeneszerző-nemzedékekre A komolyzene haute couture-je

„Szép a fülnek, szép a szemnek” Tiszta forrás – összművészeti est Bartók balkáni és magyar gyűjtései nyomán A cukorkáspapír és ami benne van

GERENDÁS PÉTER

MILLENÁRIS

KRISTÁLY SZÍNTÉR

1138 Budapest, Margitsziget

1024 Budapest, Kis Rókus utca 16–20.

NEMZETI TÁNCSZÍNHÁZ

1024 Budapest, Kis Rókus utca 16–20.

RAM-ART SZÍNHÁZ

1133 Budapest, Kárpát utca 23.

MAGYAR ZENE HÁZA

1146 Budapest, Olof Palme sétány 3.

ZENEAKADÉMIA

1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.

MAGYAR NEMZETI GALÉRIA

1014 Budapest, Szent György tér 2.

AKVÁRIUM KLUB

1051 Budapest, Erzsébet tér 12.

PESTI VIGADÓ

1051 Budapest, Vigadó tér 1.

BUDAPEST MUSIC CENTER

1093 Budapest, Mátyás utca 8.

MÜPA

1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.

LUDWIG MÚZEUM –KORTÁRS MŰVÉSZETI MÚZEUM

1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.

EIFFEL MŰHELYHÁZ

1101 Budapest, Kőbányai út 30.

PROGRAMOK MŰFAJI BONTÁSBAN

KIÁLLÍTÁS

04. 08– Dolce vita

Itália élménye két évszázad magyar művészetében 04. 08– Fekete tükör. A jövő hosszú árnyéka

TÁNC

04. 02–03. Lett Nemzeti Opera és Balett: Nyizsinszkij

04. 05. Magyar Állami Népi Együttes: Kivirágzott keresztfája

04. 06. Székesfehérvári Balett Színház: Tisztaszoba

04. 07–08. Bozsik Yvette Társulat: A belső gyermek

04. 08. Söndörgő | Győri Balett | Magyar Állami Népi Együttes Tiszta forrás – Összművészeti est Bartók balkáni és magyar gyűjtései nyomán

04. 10–12. Tanztheater Wuppertal Pina Bausch: Vollmond

JAZZ

04. 01. The Bad Plus | Chris Potter | Craig Taborn Lemezbemutató koncert

KOMOLYZENE

04. 02. Julija Lezsnyeva | Les Accents

04. 03. Peter Whelan | English Baroque Soloists | Monteverdi Choir

04. 04. Sebestyén Márta | Andrejszki Judit

04. 07. Sir John Eliot Gardiner | The Constellation Choir & Orchestra

04. 08–10. Classical:Next 2026

04. 11. Hommage à Tallér Zsófia

OPERA

04. 11. Selmeczi György: Királyi fenség | Vajda János: Az ítélet

04. 12. Hisham Gabr: Szindbád, az ománi tengerész

CROSSOVER

04. 08. Söndörgő | Győri Balett | Magyar Állami Népi Együttes

Tiszta forrás – Összművészeti est Bartók balkáni és magyar gyűjtései nyomán

KÖNNYŰZENE, ELEKTRONIKA

04. 09. Gerendás-generációk 04. 11. Red Axes (Live Band)

VILÁGZENE

04. 09–11. Budapest Ritmo

IRODALOM

04. 09–11. Tavaszi Margó Irodalmi Fesztivál

SZAKMAI PROGRAM, KONFERENCIA

04. 08–10. Classical:Next 2026 04. 09–11. Budapest Ritmo

AZ ÚJ EXPRESSZIONIZMUS IKONJA

Barda Beáta írása

Folytonosság. Ez itt a kulcsszó. A német Pina Bausch 1968-ban lett a Wuppertali Balett igazgatója, 1973ban azonban az intézményt átnevezte Wuppertali Táncszínháznak (Tanztheater Wuppertalnak), ezzel is meghatározva a társulat működésének irányát. Tánc és színház. Így indult el az a folyamat, amely őt az új expresszionizmus ikonjává, a Wuppertali Táncszínházat pedig a tánctörténet részévé tette. Bausch el akarta mosni a határokat a tánc, a színház és a performanszművészet között – éppen ez a különleges műfaji keveredés varázsolta alkotásait egyedivé, és hozta meg neki és társulatának a nemzetközi hírnevet. Több mint négy évtizedes karrierje során Bausch ötvenöt táncprodukciót hozott létre. Munkamódszere az együttműködésen alapult: egy kezdeti ötletből a táncosaival és alkotótársaival, a díszlettervező Rolf Borzikkal és Peter Pabsttal folytatott párbeszéd során fejlesztette tovább, formálta meg darabjait, amelyeket gyakran szokatlan díszletek közé helyezett: a színpadot a Nelkenben (Szegfűk) például műszegfű, a Le Sacre du Printemps-ban (Tavaszi áldozat) föld borítja. Bausch 2009 nyarán ugyan váratlanul meghalt, de 17 évvel később a társulat tagjai között még mindig vannak „veteránok”, akik át tudják adni a testükbe és emlékeikbe beépült tudást. Egyre többen képviselik persze azt az új generációt is, amelynek tagjai már nem ismerhették személyesen Bauscht, de együtt frissen és elevenen tartják a legendás vezetőjük által létrehozott produkciókat, működtetik az egykori repertoárt. Tudják, hogy továbbra is milyen hatalmas az érdeklődés az álomszerű képeket drámai helyzetekkel és erőteljes, dinamikus mozdulatokkal ötvöző, érzelmekre épülő táncszínházi stílus, a strukturális szabadság, az abszurdtól a halálosan komolyig ívelő dinamikai skála, az intimtől a bombasztikusig húzódó lelki és fizikai világ iránt. Ez a folytonosság.

TANZTHEATER WUPPERTAL

PINA BAUSCH: VOLLMOND

A magányt és a szerelem iránti vágyat, a nevetést és a könnyeket, az érzéketlen apátiát és a megdöbbentő vitalitást ábrázoló 2006-os Vollmond (Telihold) megható, szédítő és lenyűgöző szólói és csoportos jelenetei Bausch 1980-tól állandó és nélkülözhetetlen munkatársa, Peter Pabst díszlettervező hatalmas, holdszerű sziklája körül zajlanak. Emlékezzünk csak arra, hogy a társulat magyarországi tartózkodása által inspirált Wiesenland (Zöld föld) mohából, fűből, páfrányból épített lenyűgöző, elfordítható hegyoldalát is ő gondolta ki.

A kő mellett az előadásban megjelenik egy másik őselem, Bausch kedvelt eszköze, a víz is: ott hullámzik a színpadon, mint egy patak vagy tó, amelyben valaki lebeg, míg mások úsznak, küzdenek vagy hancúroznak a hol zuhogó, hol finoman szitáló, máskor éppen csak cseppenként hulló esőben. Akár egy pogány rituálé, a darab erőteljes képekkel nyűgözi le a nézőt. Nem is tudjuk pontosan meghatározni, hol vagyunk: a szikla, az eső és a tó ugyan külső tájat idéz, de a szereplők rendszeresen hoznak be egészen hétköznapi tárgyakat – székeket, flakonokat, vödröket, lavórokat –, amelyek belső környezetre utalnak.

A jelmeztervező Marion Cito a táncosokat Pina Bausch műveire jellemző ikonikus hosszú ruhákba öltözteti, hajukat pedig leengedi, kontrasztot képezve mozgásuk nyers fizikalitásával. A férfi és női identitású előadók közötti erőviszonyok állandóan változnak. Ez az egymás mellé helyezés feloldja a nőiesség és a férfiasság fogalmát a táncban. A táncszínház legmerészebb formája képes úgy kombinálni a produkciós elemeket, hogy azok ne csak egymást támogassák, hanem önálló szerepet is kapjanak. A Vollmond mesteri

módon integrálja a mozgásba a kellékekből származó élő hangokat, az abszurd stílusú szövegeket és a hangulatos – Tom Waits, Amon Tobin, Alexander Balanescu, Cat Power és mások dalaiból álló – zenei aláfestést. Minden fontos, minden mond valamit.

Ahogyan Bausch művei általában, a Vollmond is látszólag véletlenszerű epizódok laza füzére, nem egy szimpla, egy irányba haladó történetet mesél el. Álom- vagy emlékképszerű töredékeket kínál: jeleneteket, gesztusokat, érzelmeket. Bizonyos pillanatok, bizonyos elemek ismétlődnek: kinyújtott karok, sziklához nyomódó testek, táncosok, akik mintha azért küzdenének, hogy megőrizzék egyensúlyukat a nedves színpadon. Az ismétlés szándékos(nak tűnik), emlékeztetve minket, nézőket arra, ahogyan újra és újra visszatérünk ugyanazokhoz az érzelmi tájakhoz. Bármennyire is próbálunk elszakadni tőlük, bármennyire is igyekszünk előre haladni, kiszabadulni a remény és a kudarc körforgásából, ez nem sikerülhet. Marad a remény, és marad a kudarc.

A húsz éve született darab megdöbbentően aktuális, a szüntelenül áradó víz mai aggodalmainkra is utal: az éghajlati katasztrófára, a növekvő egyenlőtlenségekre, küzdelmünkre, hogy talajt fogjunk egy ingatag világban. Az, ahogyan a táncosok navigálnak a káoszban, kísértetiesen ismerős.

Április 10–12.

TANZTHEATER WUPPERTAL

PINA BAUSCH: VOLLMOND

2026 BUDAPESTI WAGNER-

NAPOK

2026. június 5., 30.

WAGNER: PARSIFAL 2026. június 12. CAMILLA NYLUND ÉS HELMUT DEUTSCH DALESTJE

2026. június 18., 25.

WAGNER: A RAJNA

KINCSE

2026. június 19., 26.

WAGNER: A WALKÜR 2026. június 20., 27.

WAGNER: SIEGFRIED 2026. június 21., 28.

WAGNER: AZ ISTENEK

ALKONYA

KULTÚRA – GENERÁCIÓK

–

21 . SZÁZAD

Tari Annamária írása

„Teljes lelki élet zene nélkül nincs.

Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.”

Kodály Zoltán

Nincs könnyű dolgunk, ha az eltérő szocializációval jellemezhető generációk kultúrafogyasztási szokásain gondolkodunk. Átfogó kutatás nemigen létezik, így jobbára csak apránként rakhatjuk össze azt a képet, amelynek ugyanakkor nagy hatása van a társadalomra és az egyénre is.

Az idősebb generációk még egy lassabb életben élhettek, amelyet nem hálózott be olyan mértékben az információtechnológia, mint most. Volt idő színházba, hangversenyre és moziba járni. Mindenki könyveket olvasott, és ha nem tudott vagy nem akart megvenni egy kötetet, akkor beiratkozott a könyvtárba. Kulturális intézmények látogatása nem jelentett kihívást hétköznap esténként, mert az emberek jobbára öt körül már hazaértek. Lélektani értelemben sokkal több idő volt arra, hogy az intellektuális élmények, az érzelmi befogadást igénylő előadások iránti vonzalom kialakuljon, és a családi szokások, az opera- vagy koncertbérletek vásárlása, a színházlátogatások természetessé váljanak.

Akkoriban „egy dolognak egy ideje volt”, most, a multitasking és a gyorsulás időszakában „sok dolognak van egy ideje”. A 21. század – a negyedik ipari forradalom időszakaként – talán az egyik legkomolyabb változást hozza magával az ember személyiségének érzelmi és értelmi működését tekintve. A digitalizáció, a technológia követhetetlen gyorsaságú fejlődésével, a mesterséges intelligencia térnyerésével egy eddig sosem látott – csak filmekben és olvasmányokban megélt – korszak kezdődött el.

Egy intelligens felnőtt ember szívesen gondolja magáról azt, hogy a televízió és egyéb médiumok nem befolyásolják őt, a tömegmédia hatását mégis

nehéz kikapcsolni. Mindannyian a fogyasztói társadalom tagjai vagyunk, így csak részben dönthetünk arról, milyen vizuális és egyéb ingerek érjenek el minket. Mind a televízió, mind az internet a tömegmédia egy-egy eleme, egyik fő jellemzőjük pedig az, hogy sémákat kínálnak – olyanokat, amelyekben az egyén felismerheti magát –, és amit bemutatnak, az mindenkit érint. Így válik lehetővé az azonosulás kultusztárgyakkal vagy indítékokkal, amelyeket a tömegmédia forgatókönyvei diktálnak, az egyén pedig külső szemlélő és belső (azonosuló) résztvevő is lehet. A kortárs kultúra ezáltal hatással van a kapcsolati sémákra, az emberi viszonyokra és az életmódra. Ha szétnézünk az Operában vagy a Müpa termeiben, hogy milyen korosztályokat látunk, örvendezhetünk annak, ha fiatalok is ülnek a székeken. Nem arról van szó, hogy a fiatalabb generációk ne akarnának „lassú kultúrát” fogyasztani, inkább arról, képesek-e lelassulni annyira, hogy az élvezhető legyen számukra. Ha a magaskultúra elérhető élményeire gondolunk, azok időt, figyelmet és csendet igényelnének. Mindezt nehezebb előállítani a fiatal generációknak, akik gyors kattintásokhoz szoktak már jó ideje. Az impulzusokkal elárasztott élet, a folyamatos online ingerek átalakították a figyelem terjedelmét, fókuszát, és ilyen módon megnehezítették azt is, hogy egy koncentrációt kívánó mű élvezett és vágyott kulturális élmény legyen. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a magas kultúra ne lenne továbbra is fontos. Talán érdemesebb úgy tekintenünk a 21. századra, mint ami próbára teszi ugyan az embert, de családi szinten a kortárs és klasszikus kultúra élvezetét még mindig a szülők adják át. Erre kellene törekedni.

Ma már nincsenek „reneszánsz” emberek, akiknek idejük és ambíciójuk is volt a sokoldalú műveltség megszerzésére. Idézzünk fel egy anekdotát: Irving Kaplan matematikus professzor Albert Schweitzer orgonákról szóló könyvét olvasta, mikor rápillantott a barátja kezében tartott kötetre, melyen ugyanezen név alatt A kultúra filozófiája cím szerepelt. Jelen volt egy biokémikus is, aki azt mondta: „Ez ugyanaz a Schweitzer, akinek trópusi betegségekről szóló tanulmányait a munkámban felhasználom.” Ha ekkor egy orgonaművész is érkezik, hozzátehette volna, ez az ember egyben híres orgonaművész is, az európai Bach-reneszánsz elindítója, az egyik legizgalmasabb Bach-interpretátor. Egy zenetudós közölhette volna, hogy Schweitzer neki is kollégája, Bachról írt jelentős művet. Egy filozófus hozzáfűzhette volna, hogy Kant-szakértő, aki kidolgozta az etika problémáját, és megfogalmazta az abszolút és egyetemes etika elvét, „az élet tiszteletének” ideáját. Ha jelen van egy teológus, akkor hallhatták volna, hogy teológiai műveket is alkotott, ha még egy indológus is belép, akkor azt, hogy érdekes és vitatott műve született a hindu filozófiáról. Egy külpolitikai újságíró elmondta volna, hogy Nobel-békedíjat kapott, egy Afrika-kutató pedig azt, hogy „ez mind semmi” ahhoz képest, amit Schweitzer Afrikában tett az egészségügyért, a kolonializmus felszámolásáért...

Ma más korban élünk, mások a céljaink, az életünk sebessége és értékei. De a zene még mindig itt van nekünk, bármilyen gyorsan éljünk is. Sőt, minél gyorsabbnak érezzük a tempót, annál inkább le kellene ülnünk néha, hogy elmélyülten meghallgassunk egy zeneművet.

„MA IS AZ A KISLÁNY ALKOT,

AKI

A ZENETÖRTÉNETÓRÁKON MÁR KÉPEKET LÁTOTT A GONDOLATAIBAN”

Gáti Katalin Teodóra írása

Három nő, három generáció – egy sors. Bozsik Yvette legújabb munkája, A belső gyermek a kezdeti nyitottságtól a felnőttkor elfojtásain át az idősödő én felszabadult játékosságáig vezeti a nézőt. Generációk évtizedeken átöröklődő mintái, örömei és küzdelmei öltenek alakot a Nemzeti Táncszínház színpadán.

A belső gyermek leírásában így fogalmaztál: az alkotás célja, hogy a táncművészet eszközeivel, a tudatalattiból táplálkozva megtaláljuk a bennünk élő gyermeket. A belső gyermekkel való foglalkozás rendkívül felszabadító. Először a takarásban létező árnyék-, majd az egészséges, erős és boldog napsugárgyermekkel ismerkedtem meg, ezekkel dolgoztam magamon és a darabon egyaránt. Amikor táncolunk – illetve bármilyen flow-állapotban vagyunk – a különösen aktív, határtalan fantáziával rendelkező napsugárgyermek tevékenykedik, akit később az iskola, a szülői minták, az elvárások és a szégyen mentén kialakuló gátlások leárnyékolnak. A mesedarabjaink közben csodálatos hallani, ahogy a kisiskolások felszabadultan nevetnek! Nagyon fontos tudni, hogy hagynunk kell nevetni a gyerekeket. Felnőttként meg kell értenünk, mit nem kaptunk meg gyermekként, és azt szükséges pótolnunk, csak így tudunk egészségesen működni. A belső gyermek keresése befelé vezet, és bizalmat, nyugalmat, örömöt, pozitív érzéseket igényel. A közgondolkozás ezzel szemben haragra, elégedetlenkedésre, a másikra való mutogatásra sarkall. A gyermeki lét nem ilyen. A mai napig emlékszem arra, amikor apukámmal Chaplin filmjeit néztük, és még mindig áthatja a lelkemet, ahogyan együtt nevettünk. Ötven éve hordozom magamban ezt az emléket.

Az átélt örömöket nemcsak magadban őrzöd, hanem a műveidben is, egyetemi tanárként pedig tovább is adod őket. Ebben a produkcióban két fiatal alkotó mutatkozik be melletted, miközben a három részből álló est koncepcióját és rendezését magad jegyzed. Szeretek lehetőséget adni a tanítványaimnak. Tókos Attila, akit a Táncművészeti Egyetem koreográfus mesterszakán tanítottam és rendkívül tehetséges művésznek tartok, A belső gyermek középső, felnőttkort bemutató részét készíti. Bujdosó Annát pedig – aki

társulatunk táncművésze és koreográfusasszisztensként már többször bizonyított mellettem – most önálló munkára kértem fel, rábíztam a gyermekkort idéző rész megalkotását. A gyermeki lét viszontagságait és felszabadultságát Gulyás Liza és Iványi Mirkó táncolják el, ők találkoznak majd felnőtt- és időskori énjükkel. Az idős korosztály ábrázolásához a társulat egykori emblematikus táncosait hívtam: Krausz Aliz, Fülöp Tímea és Vislóczky Szabolcs kifejezetten ennek a darabnak a kedvéért térnek vissza a színpadra; táncosként és koreográfusként egyaránt dolgozom velük. Úgy gondolom, ahogy idősödünk, egyre nagyobb belső tér nyílik a lelkünkben. Nincs szükség hazugságokra, alakoskodásra, minden letisztul, és újra megjelenik a gyermeki létre jellemző játék, a magunk és a mások iránti figyelem. Felnőttkorban inkább a traumák elzárása jellemző, a felesleges halmozás, az állandó küzdelem és a gyakran értelmetlen automatizmusok. A művészet az ilyen problémákra is ráirányítja a figyelmet. Számomra nagyon fontos, hogy az előadásaim során a szórakoztatás mellett az emberek tudatszintjén is emelhessek, és képes legyek a dolgokat más megvilágításba helyezni. Nem azért, mert bármit is annyira jól tudok, hanem mert ez az a téma, ami az élethelyzetemből fakadóan most leginkább foglalkoztat, és az ember mindig arról képes jól beszélni, amiben éppen jelen van.

A darab zenei anyaga a Jean-Philippe Héritier zeneszerzővel való közös gondolkodás végeredménye, míg a díszletet Vati Tamással alakítottuk ki. Olyan teret álmodtunk színpadra, amely a darab során csupán méreteiben változik, attól függően, hogy éppen milyen perspektívából látjuk a világot. Az est tehát három generáción átívelve avat be az általam átélt női sors rejtelmeibe.

A belső gyermekben tehát generációs stafétaátadást láthatunk.

Igen, de a generációk különbsége nem szembeállítva jelenik meg, a stafétaátadást egységes fejlődési ívként mutatjuk be. Ez az ív azonban mégsem mondható lineárisnak, hiszen olyan életszakaszok is előfordulnak, amikor az ember nem találja a megoldást, a kiutat. Gyermekkorunkban például még gyakran illúziók vezérelnek minket. Én is azt képzeltem, hogy majd gazdag és híres leszek, gyönyörű házban fogok élni. A társadalmi elvárások alapján ezekre lehetsz büszke. A valós élet azonban más. A nagyszüleim paraszti származásúak voltak, egyszerű falusi életet éltek, mégis elképesztő tudással rendelkeztek. Úgy vélem, nem az iskolai végzettség a lényeg, hanem az emberség; az, hogy mennyire érzem magam közel Istenhez, a természethez, önmagamhoz, a szeretteimhez, és milyen mértékben vagyok empatikus. Olyan világban élünk, amely egyáltalán nem empátiára tanít, eltévelyedett lelkek tömege jelenik meg a társadalomban, a filmekben pedig a sorozatgyilkosokat sztárolják. Furcsa, fordított értékrend lett a divat, és óriási zaj vesz minket körül. Ahhoz, hogy az univerzum – mindenki számára könnyen elérhető

– tudását megértsük, alázatra és csendre, az ego háttérbe szorítására van szükségünk. Minél kisebb az ego, annál nagyobb a megértés. Sokan nem értik egymást, mert annyira kiabálnak, hogy még saját magukat sem hallják a hangzavartól. A belső gyermek nem így működik.

Benned hogyan rajzolódik ki az említett kisgyermek?

Mindenhol bennem van. Csak vele tudok próbálni, alkotni, kitalálni egy darabot. A műveimben kivétel nélkül mindig ott van a gyermek. Ma is az a kislány alkot, aki tizenhárom évesen a zenetörténet-órákon már képeket látott a gondolataiban. Ugyanez a gyermek dolgozik bennem most is, csak akkor még a vágy vezérelt. Ma is vannak az életemben olyan dolgok, amelyeket meg kell csinálnom, be kell fejeznem, de az alkotással kapcsolatban már nem a vágy az indíték, hanem egyszerűen csak benne vagyok, és visz a flow. Már azt is el tudom fogadni és engedni, amikor valami nem jut eszembe. Elengedésben sokkal jobb lettem! Az életünk két jelentős eseménye – a születés és a halál – egyébként is elengedésélmény. Felnőttkorban mégis szinte semmit nem tudunk elengedni, mert mindenhez ragaszkodunk. Nekem is sok dolgom van még a ragaszkodás kérdésével. Számtalan tárgy vesz körül, amelyektől jó lenne időnként megszabadulni, de ezek gyakran kellékként köszönnek vissza a darabjaimban, és ettől mágikussá válnak. Mivel A belső gyermek rendezése az én munkám, ki tudja, talán most is feltűnik majd egy régi, személyes jelentőségű tárgyam a színpadon.

Április 7. és 8. | 19.00

BOZSIK YVETTE TÁRSULAT: A BELSŐ GYERMEK

A FRISS ALTERNATÍVA

1978 tavaszán parázs vita kerekedett a Zeneakadémia 10-es tantermében, ahol száznál is több érdeklődő zsúfolódott össze. Az apró pódiumon egy kecses Walter fortepiano-kópia állt, Malcolm Bilson mesterkurzusának hangszere. A legérdeklődőbb diákok, Szokolay Balázs, Nagy Péter és még néhányan mások vették a bátorságot, és kipróbálták, hogyan szól Mozart egy olyan hangszeren, amelyen ő maga is játszott. Általános volt a meglepetés, de a zavar és a kételkedés is. A szintén jelen lévő Rados Ferenc, aki akkor már a Zeneakadémia megkérdőjelezhetetlen tekintélyű zongoratanára volt, hozzászólásában igencsak erőteljes szkepticizmussal, a maga részéről elutasítóan állt a fortepiano használatának ötletéhez. Azután eltelt néhány év, és több szólóestet is adott fortepianón, valamint szorgalmazni kezdte, hogy diákjai minél jobban megismerjék azoknak a koroknak a hangszereit, amelyekben az általuk játszott zenék születtek. A történet nem egyedi, inkább jellemző a régizenei mozgalom hazai fogadtatására. Magyarországon jó másfél-két évtized késéssel, végül azonban annál nagyobb intenzitással köszöntött be a historikus zenei érdeklődés időszaka.

A divat lételeme a változás. Mihez is kezdenének egyébként a derék szabók vagy manapság a dúsgazdag ruhatervezők? Ha művészetről van szó, hasonló a helyzet, csak a változás kicsit lassabb. Óhatatlanul megunjuk a régit. Furcsa módon a 17–18. században sokkal hamarabb unták meg, mint később. A zene esetében nem is volt igény másra, csak a legújabbra. A művek nem az örökkévalóságnak készültek, hanem egyszer használatos alkalmi darabok voltak. Igaz, a legjobbaknak olyan jó volt az anyagminőségük, kortalan a szabásuk, hogy – legalábbis kicsit átalakítva, egyes elemeiket máshol felhasználva – néha újra mutatkozni lehetett velük a nyilvánoságban. Bach passiói ilyen ruhakölteményekhez voltak hasonlatosak: 2-3 alkalommal is viselni lehetett őket, de többször nemigen.

A 19. század első évtizedeiben azután lassan-lassan változás történt, felfedezték a régi divat szépségeit, és ha kissé vagy akár erősebben átszabva is, érdeklődni kezdtek irántuk az „influenszerek”, nyomukban pedig a nagyközönség. A 20. században végképp átfordult a zenei figyelem, elsősorban a megelőző, romantikus korszakból származó darabok árasztották el a zenei életet. A kortárs zene ellenállást keltett, nem függetlenül az európai tonális hangzásideál felbomlásától. A jelenkor zenéjének alig maroknyi közönsége maradt, legalábbis a zeneipar tömegtermékeihez viszonyítva. A zenefogyasztók konzervatív torkán nem lehetett letuszkolni mást, mint a hagyományos tonalitást és formákat.

A 20. század közepén ismét felbukkant valami új, igaz, nem a zeneszerzés, hanem az előadóművészet terén, amit nem sokkal később autentikus zenei megközelítésnek, magyarul régizenejátéknak kezdtek nevezni. Az úttörő egyéniség kétségtelenül Nikolaus Harnoncourt volt. 1953-ban feleségével, Alice Harnoncourttal megalakították a máig működő Concentus Musicus Wient, de csak hosszas kísérletezés után, 1957-ben álltak a közönség elé. A nemzetközi zenei életben az 1960as évek elejétől jelentek meg, az új irányzat széles körű terjedése ekkor kezdődött. A cél az lett, hogy az előadások során tudományosan megalapozott, a keletkezés korának elképzeléseihez a lehető legközelebb álló hangzást és előadói attitűdöt teremtsenek. Ennek első felét könnyebb volt megvalósítani, a történelmi hangszerek kópiáinak használata többé-kevésbé létrehozta azt a hangzásvilágot, amelyben a művek keletkeztek és éltek, de a zenei artikuláció, a tempók, dinamikák és egyéb részletek csak hosszú kutatással, ráhangolódással, tapasztalattal és ízléssel voltak megvalósíthatók.

A történelemben minden forradalomnak vannak előzményei, olykor nagyon is mélyre nyúlók. Bár áttörést ő ért el először, a régizenei mozgalom sem Harnoncourttal kezdődött. Zenetörténeti közhely, hogy Mendelssohn 1829-es Máté-passió-előadása keltette fel a korábban keletkezett zenék iránti érdeklődést, de ez sem teljesen igaz. Bachot sohasem felejtették el, Mozart, Beethoven is nagyra becsülte, jól ismerte. Igaz, elsősorban a Wohltemperiertes Klaviert, a teljes életművet nem, de jelentőségét ez alapján is fel tudták mérni. Régebbi szerzők, főleg Palestrina iránt is érdeklődtek, például Wagner. De valóban Mendelssohné az érdem, hogy szélesebb körben felhívta a figyelmet a múlt értékeire, már maga a koncert is egy „történelmi” hangversenysorozat keretén belül jött létre. Hamarosan más barokk szerzőket is játszani kezdtek, és megindult a Bach-, 1858-tól pedig a Händel-összkiadás előkészítése.

Mendelssohn Bach-előadása még jelentős átalakításokkal zajlott, saját kora hangszerein. De az autentikus hangszerhasználat sem Harnoncourtnak jutott eszébe először. Egy jóval kisebb fajsúlyú, de viszonylag széles körben ismertté lett, Angliában élő, francia származású muzsikus, Arnold Dolmetsch már 1890-ben elkezdte a kísérletezést, és a 19. század utolsó éveiben eredeti, illetve kópiahangszereken adott hangversenyeket, 1896-ban pedig elkészítette az első kópiacsembalót. Az 1920-as években régizenei fesztivált rendezett, a maiakhoz hasonló alapelvekkel. Barátságban állt George Bernard Shaw-val, aki egy időben zenekritikusként is működött, és népszerűsítette Dolmetsch kezdeményezéseit. Gabriele D’Annunzio és Ezra Pound is a csodálói közé tartozott.

Harnoncourt nagy pályatársa, a Bartók Tavasz idei programjában is részt vevő John Eliot Gardiner karmester szerint az autentikusság fogalmának használata a régizenét illetően félrevezető: „a korhű hangszerek iránti lelkesedésem nem régiségmániából vagy a hamis, elérhetetlen autenticitás hajszolásából fakad, hanem egyszerűen friss alternatívát kínál a szimfonikus zenekar egysíkú hangzásával szemben”.

Érdekes adat, hogy Gardiner gyermekkori otthonában ott függött a falon Bach egyetlen hiteles portréja, az eredeti olajfestmény. Igen, az, amelyiken a kis rejtvénykánon lapját tartja a kezében. De hasonló volt Mendelssohn esete is a Mátépassióval: egy nagynénjétől gyerekkorában születésnapi ajándékba kapta meg azt a kéziratot, amelyen Bach piros tintával írta le Jézus szólamát. „Jó családba kell születni” – mondta az ilyesmire Goethe.

ENGLISH BAROQUE SOLOISTS

Akadtak mások is, például a nagy jelentőségű és méltatlanul elfeledett Christian Döbereiner. A német gordonkaművész, viola da gamba játékos, karmester és zeneszerző-író a legjelentősebb úttörők közé tartozott a 20. század elejének történeti előadói gyakorlatában. A régizene újbóli megszólaltatásának korai időszakában az egyik legfontosabb intézmény a Német Egyesület a Régi Zenéért volt, amelyet 1905-ben Münchenben alapítottak azzal a céllal, hogy a 17–18. század zenéjét eredeti formájában, korabeli hangszerek – például viola da gamba, viola d’amore vagy csembaló – használatával ismertessék meg a közönséggel. A Brandenburgi versenyeket már 1924-ben Bach korabeli hangszereken játszották, Vivaldi négyhegedűs versenyét pedig 1917-ben vették elő.

A 20. század közepére valóban elég általános, szinte egyforma lett a világ vezető zenekarainak hangzása, amit csak tovább erősített a hanglemezipar, a hifi rádiózás, a tökéletesség és a leghíresebbekhez való igazodás kényszere. Harnoncourt forradalma tehát paradox módon valami régivel hozott újat, méghozzá úgy, hogy igyekezett távol maradni a történelemben periodikusan felbukkanó „neo-” mozgalmaktól, melyek inkább őrzik saját koruk lenyomatát, mint azokét, amelyekre hasonlítani kívánnak. Ez a mozgalom valóban arra volt kíváncsi, hogy mi rejtőzik még a Bach-, Händel-, Vivaldi-, Haydn-, Mozart-, Beethoven- vagy Schubert-kottákban, illetve mögöttük a szerzők fejében, lelkében. És kiderült, hogy hatalmas kincsestár, egészen másféle értékekkel, mint amelyeket a korábbi évtizedek tulajdonítottak nekik.

És ahogy az emberek megértették, hogy ezek mennyire friss, intenzíven ható, a szerzők teljesen új arcát felfedő zenék lehetnek, intenzív érdeklődéssel fordultak kortársaik felé is, ezernyi elfeledett mester és mű éledt fel a könyvtárak mélyén szunynyadó kottákból, kéziratokból. A muzsikusok és a zenetudósok újraolvasták a traktátusokat, elővettek minden korabeli beszámolót, emléket, amelyek viszonylagos biztonsággal tudták pótolni a nem létező hangfelvételeket.

A mozgalom meglehetősen életerősnek bizonyult, olyannyira, hogy a 19. század végéig keletkezett műveket ma már a romantikus nagyzenekarok is másképp játsszák. Egy Mozart-zongoraverseny vagy Beethovenszimfónia előadására alapvető befolyást gyakorolt a régizenei mozgalom szemlélete, még akkor is, ha a muzsikusok által használt hangszerek modernek. (Persze ezt a kitételt is óvatosan kell kezelnünk: a modern hangszereknek tartott fúvósok, részben a vonósok is 200 éve, a 19. század első évtizedeiben alakultak ki, de a modernnek gondolt hangversenyzongora, amelyen mindenki játszik, akár Bachot, Haydnt és Mozartot is, 140 éves modell, milliméterre változatlanul.) Ma már a 20. század nagy klasszikusai számítanak muzeálisnak: Furtwängler, Toscanini, lassan Bernstein is.

A hosszú előzményekre visszatekintő régizenei mozgalom tehát a 21. századra beérett, voltaképpen még pár évtizede sem remélt súllyal lett a zenei élet része, és bármily furcsának tűnik is, az újabb, még ismeretlen modernitást hozó divatok egyik legfontosabb ihletője.

JULIJA LEZSNYEVA

VALÓRA VÁLT ÁLOM

Kondor Kata írása

Több mint tíz éve, hogy először hallhatta a magyar közönség a még mindig fiatal koloratúrszopránt, Julija Lezsnyevát, akinek azóta is minden fellépése különleges helyet foglal el a zenerajongók szívében. Az énekesnő hamarosan Vivaldi Il Tamerlano című operájának hősnőjeként érkezik a Müpába, ebből az alkalomból pályája indulásáról, a régizene iránti vonzalmáról és korábbi budapesti élményeiről is mesélt.

Egy számunkra nagyon távoli vidékről származik, Szahalin szigetéről, Oroszország csendes-óceáni partvidékéről. Milyen emlékei fűződnek ehhez a helyhez?

Hétéves koromban döntött úgy a családom, hogy elköltözünk Szahalinról, azóta nem jártam ott. Így főleg a kisgyermekkori élményeimet tudom felidézni: emlékszem a telekre, amikor a felnőttek alagutakat építettek a hatalmas hóban nekünk, gyerekeknek, és azokban játszottunk. Sokat voltam a szabadban, szánkózni is nagyon szerettem, az időjárás sohasem tántorított el a kalandoktól. Élesen megmaradt bennem, milyen jól éreztük magunkat a barátaimmal és a környékbeli gyerekekkel. Szahalin a gyermekkorom – szabad és érintetlen.

Már gyermekként kiderült, milyen nagyszerű zenei adottságokkal rendelkezik. Mikor fordult a figyelme a régizene felé?

Tizenegy éves korom óta inspirál a barokk zene. A szolfézstanáromnak köszönhetem, hogy megismertem, aki behozta a lemezeit az órákra, így már az iskolás éveim alatt gyönyörű felvételeket hallgathattam. Azonnal beleszerettem a stílusba, annyira közel állt az ízlésemhez, és olyan érdekes volt, ahogyan énekelték a darabokat. Rögtön meg akartam őket tanulni, és álmodoztam, hogy egy nap majd én is előadhatom ezeket a csodás zenéket.

Volt olyan felvétel, amelyet különösen kedvelt?

Igen, egy évvel később az említett tanáromtól megkaptam Cecilia Bartoli Vivaldi-albumát az Il Giardino Armonicóval és Giovanni Antoninivel. Azonnal magával ragadott, megállás nélkül azt hallgattam. Máig emlékszem arra a varázslatos érzésre, ami mindig átjárt, amikor felcsendült a zene.

Tanulmányai során a világ egyik legnagyobb énekesnője, Kiri Te Kanawa mentorálta. Meséljen a hozzá fűződő kapcsolatáról!

Amikor Cardiffban tanultam énekelni, Kiri Te Kanawa kétszer is felkereste az iskolámat. Mindig eseményszámba ment, amikor ilyen híres művészek látogattak meg minket, mindenki izgatott lett. A művésznő azonban nagyon kedves és magával ragadó volt. Ő az egyik legcsodálatosabb és legerősebb személyiség, akivel életem során találkoztam – mégis titokzatos, hiszen csak néhány alkalommal beszélgettünk. Nagy hatással volt rám és a karrieremre, hogy megismerkedhettem vele. Megtisztelő volt, hogy bátorított és támogatott az éneklésben. Harmadik angliai évemben ő segített, hogy az utolsó pillanatban bekerülhessek a londoni Guildhall Schoolba. Talált egy hölgyet, aki szponzorálta a tanulmányaimat, és ezért a lehetőségért a mai napig hálás vagyok.

Már a húszas évei elején berobbant a nemzetközi zenei világba. Hogy érzi, mennyire változott azóta a hangja? Ahogyan változik az ember személyisége, gyarapszik a tudása, ugyanúgy változik a hang is. Az új inspirációk és tapasztalatok segítenek ezen az úton. Ugyanakkor mind a mozgalmasabb, mind a békésebb időszakokat élvezem, a nyugodtabb periódus feltölt, utána pedig várom az újabb izgalmakat. És ez fordítva is igaz.

A Bartók Tavaszon Vivaldi Il Tamerlano című operájában hallhatja majd a közönség. A történetet jól ismerheti már, hiszen Händel is feldolgozta Tamerlano című operájában, amelyben számos alkalommal szerepelt. Milyen érzés most más zenén keresztül, más karakter szemszögéből találkozni vele?

A Händel-operáról nagyon kedves emlékeim vannak, a pályám kezdetén a Salzburgi Ünnepi Játékokon adtam elő Marc Minkowski vezényletével, Bajazet szerepét Plácido Domingo énekelte. Csodálatos lehetőség, hogy a történetet most más nézőpontból is felfedezhetem. Irene, Tamerlano jegyese erős, mégis szórakoztató karakter. Sok erőfeszítést tesz, hogy visszanyerje kedvese szerelmét, türelmesnek és ravasznak kell lennie, hogy végül sikerrel járjon. Szeretem az opera végén azt a jelenetet, amikor eléri, amire vágyott és amiért harcolt.

Szükséges, hogy egy régizenei előadó kicsit történészi szemmel is közelítsen a darabokhoz, amelyeket megszólaltat?

Abszolút. Különösen, ha történelmi forrásokra támaszkodunk. A produkcióhoz az előadói képességek mellett elmélyült tudásra is szükség van, erre is hagyatkozni kell. Ennek birtokában igazán teljes élmény elénekelni a darabot, a zene is frissen és inspirálóan szól majd. Mindig ezzel a szemlélettel kezdek új műveket tanulni.

Sokszor járt már Magyarországon, van olyan kedves emléke, amelyet szívesen megosztana?

Szeretem Budapest sokszínűségét, szépségét és vendégszeretetét. Korábban turistaként is többször jártam itt. Kedves számomra a helyi közönség, sok évvel ezelőtti első látogatásom óta különleges helyet foglal el a szívemben. Szerencsés vagyok, hogy hamarosan visszatérhetek, és szép zenei pillanatokat oszthatok meg a hallgatósággal és zenész kollégáimmal.

Április 2. | 19.30

A HAGYOMÁNY FELIZZIK

„Most jöttünk Nyakas-hegynek hideg mezejéről, elfagyott kinek keze, kinek lába, kinek egye-mása, haj, regő-rejtem, azt is megengedte az a nagy Úristen!”

Ezt a se füle, se farka (elfagyott, ugye) danát fújtuk a legdévajabb lelkesedéssel, mi, szegényke regösök, az Úrnak kétezer-hétnyolckilencedik esztendejében, körbejárkálva Zsámbékon, mely városnak falu, falunak város.

Árpi barátunk jóravaló teherautó-sofőr volt művészi ambíciókkal, unta a multibanánt, vonzotta az ősök életmódja, lement a Délvidékre kobzot szerezni, meg is tanult játszani rajta, a históriás énekekbe volt beleszerelmesedve. Eljött hozzánk megmutatni tudományát, mert híre futott, hogy szívesen fognánk bele valami helyiérdekű művészeti zsiványkodásba.

Pár éve költöztünk ki öt gyermekünkkel a Nagybüdös városból ide, vidékre, és reméltük, hogy amint ez a fiatalember belecsap a húrokba, az igen jó lesz, mert ha mégsem, akkor kínlódás lenne színt vallani. Belecsapott, rázendített, és látá az Úr, de láttuk-hallottuk mi is, hogy ez igen jó. Karcos, erős népi ének zengte be nappalinkat.

A rákövetkező években sok vagányságot elkövettünk közösen. Feleségem, Juli, Márton atyával összefogva Márton-napi szabadtéri vigadalmat szervezett, télre hangoló színpadi játékokkal, embermagas máglyával, liba formájú óriásbábbal, melynek belsejében asszonykám bújt meg. Forralt borral, teával, mécsessel, beszélgetéssel. Kurjongatós, közös játékokkal. Juli zseniális feladatokat talált ki. Körbejárt a tömeg feje felett Szent Márton hatalmas, foltvarrott köntöse… Rendeztünk libatömő versenyt iskolásoknak… El kellett fogni a tömegben plébánosunkat, aki a püspöki nagyméltóság elől menekülő hajdani druszáját alakította. Árpáddal énekeltünk, magam a játékot kommentáltam, szemceruza-bajusszal, kalapos fővel.

Búcsúkor körbebillegtük a templomot, volt táncház, kézművesség, kirakodóvásár, bábszínház, és előadtam a nagyhalált műsorvezetőként, tombolakonferansziészerepben is. Még a hajléktalanok is meggratuláltak utóbb bohóckodásomért.

Aztán Árpi ötlete nyomán minden év vége felé öszszeírtuk a baráti, plébániakörnyéki családokat, akik szívesen veszik a jókívánságokat, akik nem a Seychellesszigeteken süttetik a pocakjukat és nem a Kreischbergről suhannak lefelé, mint az álom, hanem idehaza pilledeznek az ünnep utóján.

Volt vagy harminc-negyven címünk, nekivágtunk. Aki kettőnk közül kevésbé volt részeg, az vezetett.

Kaptunk bejglit, szendvicset, mézeskalácsot, habcsókot, mazsolát, mandulát, majonézes salátát, kaszinótojást, sonkát, hol mi maradt a sorozatos ünneplésből.

Sajnos nem lehetett visszautasítani a mindenhol kínálkozó kupicát vagy pohárkát sem. Főként mert nem is nagyon próbáltuk elhárítani a kínálgatást.

– Ó, de igazzzán nem kéééne, hukk, csak hogy meg ne sértsük a kedves háziakat, hukk, erő-egésséééég!

Erre annyira nem vagyok büszke, bármi hülyeség történhetett volna, és akkor szépen lesittelik a derék regösöket, a lelkiismeretünkkel se tudtunk volna elszámolni életünk hosszán. Szerencsére időközben megokosodtam (megbutultam), olyan alkoholista lettem, aki ma éppen nem iszik. Onnantól örökös sofőrként én vezettem.

Jó volt mindannyiszor belépni a nyers hidegből a fűtött szobákba, viszontlátni az arcokat, olyanokét, akikkel szülői értekezleten, kiránduláson, születésnapon, focizáskor, babazsúron, előadásokon, táncházon, nemezelésen, templomban találkoztunk jó néhányszor, és most csokorba kötött jókívánságainkat zúdítottuk a fejükre, ahogyan azt az ősöktől tanultuk.

Persze, a dokinál meg az állatorvosnál kihagytuk a „doktor, patika éhen haljon” kitételt. Persze, időnként beleköltöttük a neveket, az adott házról tudható, vicces információkat. Békebeli volt egy hosszú asztalnál koccintgató, hófehér habitusba öltözött premontrei szerzetest megköszönteni az év utóján.

A legmegrendítőbb pillanat akkor trafált el, amikor nem is számítottunk rá. Egy kedves család Zsámbékra költözőben javában építkezett a két ünnep között is. Átalakítás alatt álló, ideiglenes házikójukban csak az apuka időzött egy kőműves társaságában. Viszont szívesen látott minket, örömmel fogadta a jókívánságokat, rájuk fért a nagy hercehurcában.

Mosolyogva hallgatta kapatos nótánkat, és barátságosan megköszönte a szép óhajtásokat. Ekkor azonban előbotorkált egy idősebb úr, kezében malteros fandlival, és könnyes szemmel hálálkodott az élményért. A szomszéd szobában vakolgató kőműves volt az, akit, mint mondta, visszarepítettünk a gyerekkorába. Negyven éve hallott ő utoljára ilyen regölést, a kis falujukban. Akkor még minden annyira más volt!

Ekkor józanodtunk ki, és jöttünk rá, mit művelünk mi voltaképpen. A halott hagyomány kezünk között egyszeriben tényleg átváltozott örömtől és fájdalomtól túlcsorduló életté.

NEM ROSSZ, PLUSZ CHRIS POTTER IS JÓ

Dömötör Endre írása

Ez a játékos, meleg hangzású avantgárd jazz-zenekar, a minneapolisi The Bad Plus a 21. század egyik legeredetibb együttese, amely jazzből, klasszikus zenéből kiindulva, popzenei megközelítéseket sem elvetve alkotott nagy hatású életművet – és amelyet minden bizonnyal utolsó alkalommal láthatunk itthon, hiszen bejelentették, hogy 2026 végén feloszlanak. Most ráadásul rendhagyó felállásban csíphetjük el őket: a Bad Plus alapduója, Reid Anderson nagybőgős és Dave King dobos Chris Potter tenorszaxofonossal és Craig Taborn zongoristával kiegészülve tiszteleg a zongorista-zeneszerző Keith Jarrett és legendás amerikai kvartettje előtt. Mi ez, ha nem kihagyhatatlan alkalom? Keith Jarrett hetvenes évekbeli zenekarában, az American Quartetben Paul Motian dobolt, Charlie Haden nagybőgőzött és Dewey Redman szaxofonozott. Utóbbi kettő Ornette Coleman free jazzes formációja felől érkezett, Jarrett-től sem állt távol a szabad zenélés, Paul Motian pedig ugye kivételes dobos volt. Közös játékukat meghatározó lemezfelvételek őrzik. A Bad Plus és Potterék számára ez a Jarrett-féle kvartett több mint inspiráció: egy egész jazzgeneráció gondolkodását meghatározó zenekar, amely előtt várhatóan a maguk eredeti módján hajtanak majd fejet. Pláne hogy Chris Potter sokat zenélt Motian későbbi zenekarában.

Potter azonban nem először lép fel Budapesten úgy, hogy valami egészen különleges produkció részese. Voltak magyar zenészekkel közös koncertjei, sőt, lemezei is készültek itt, és amúgy is gyakori visszatérő a hazai színpadokon. Ebben persze semmi meglepő nincsen, hiszen a 21. század egyik kiemelkedő szaxofonosáról van szó. No és a felesége magyar.

Potter egyik legemlékezetesebb honi fellépése a délszláv népzenét, világzenét játszó szentendrei Söndörgővel volt, velük közös lemezt is rögzített. A 2024es Gyezz című album megjárta minden jelentős világzenei lista tetejét. Nem zárkózott el az etnojazzt játszó Dresch Quartettel közös koncertektől sem, ebből már legalább öt volt, az egyik lemezen is megjelent 2016-ban, Zea címmel. Ha visszafelé megyünk az időben, 2013-nál is találunk egy magyar–nemzetközi kiadványt, amelyen Szakcsi Lakatos Bélával zenél, egy 2008-as Müpa-koncert felvétele ez. És bármilyen hihetetlen, de még mindig nincs vége a „magyar” Potteralbumok sorának, ott a Szabó Dániel Trióval közös 2010-es Contribution is. Nem csoda a szaxofonos hazai népszerűsége, összeszámolni is nehéz, hányszor léphetett fel itthon. Felejthetetlen volt San Franciscó-i szupergroupjával, az SFJazz-zel adott koncertje is. Az általa vezetett formációk színvonala is jelzi, mennyire karakteres zenész. A kilencvenes évek elején Red Rodney oldalán tűnt fel, majd sokáig zenélt Paul Motiannel és Dave Hollanddal is. Pat Metheny, John Patitucci, Patricia Barber, a Steely Dan – csak néhány név azok közül, akikkel együtt játszott. Saját nevével fémjelzett LP-i közül kiemelkednek azok, amelyeket grúvos kvartettjével rögzített. Imád más muzsikusokkal improvizálni, a legkülönfélébb projektekbe belefogni. Teljességre törekvő gyűjtőit nem is irigyeljük, közel kétszáz kiadványt kellene összeszednie annak, aki minden lemezét birtokolni szeretné. A technikai tudás csak egy dolog, Potter kollaborációit az határozza meg, ami túlmutat ezen. „Nagyon inspirálnak azok az emberek, akikkel együtt dolgozom – nyilatkozta egyszer. – Ettől függ, milyen irányba fog haladni a zene, szóval amikor egy projektet tervezek, amikor egy zenekart akarok összeállítani, az emberek alapján képzelem el a hangzást. Természetesen a hangszerek is számítanak, de ami még többet számít, az a személyiség, amit valaki a zenébe hoz.”

Április 1. | 20.00 THE BAD PLUS | CHRIS POTTER

The Bad Plus-életmű

A 2000-ben alakult The Bad Plus nemcsak az utóbbi évtizedek egyik legizgalmasabb jazz-zenekara, de az egyik legnépszerűbb is. Sőt, talán jazzkörökön kívül is a legismertebbek közé tartozik, amiben jelentős szerepe van annak, hogy elképesztően jól kapják el mindenki által ismert pop- és rockszámok átdolgozásait. Akik hallották már a Smells Like Teen Spirit (Nirvana), a Karma Police (Radiohead) vagy a Life on Mars? (David Bowie) Bad Plus-feldolgozását, azok tudják, miről van szó. A dob-bőgő-zongora felállással indult trió tagjai számára tényleg semmi nem volt tabu: játszottak Aphex Twin-, Bee Gees-, Black Sabbath-, ABBA- vagy akár Pixies-számokat is, Pink Floyd, Blondie, Yes – mindenre igent mondtak, hogy megmutassák mind a

popos-rockos, mind a jazzes közönségnek, hogy érdemes a másik irányba is elkalandozni. Sőt, amikor például Stravinsky Tavaszi áldozatát ültették át jazzbe, egy harmadik műfajt is bevontak a játékba. Miközben saját szerzeményeikkel is ugyanezt tették, szellemesen, játékosan, kreatívan feszegették a határokat, és építettek olyan masszív életművet, amelybe nagyon sok irányból lehet és érdemes belemerülni. 2017-ben, tizenhét év után kilépő zongoristájukat, Ethan Iversont 2021-től egy szaxofonossal és egy gitárossal pótolták, így bővültek kvartetté, 2026-ban azonban bejelentették feloszlásukat. Így már tényleg csak az életmű marad számunkra, az viszont szerencsére hosszú időre muníciót ad a zenerajongóknak. És még itt ez az utolsó alkalom, hogy élőben elcsíphessük őket.

„MEGPRÓBÁLTAM MÁST CSINÁLNI, MINT Ő”

BARÁTSÁGOK A ZENÉBEN

Molnár Szabolcs írása

Alkotótársak gyakran rivalizálnak egymással; hol ámulva csodálják a másik tehetségét, hol pedig keserűen konstatálják, ha nekik valami kevésbé sikerült. Mi alapozhat meg egy valós, mély barátságot két művész között? Elengedhetetlen az őszinteség, vagy éppen az garantálja, hogy a kapcsolat nem lesz konfliktusoktól mentes? Több évszázadot felölelve zeneszerző-barátságokat vettünk számba, hogy a fenti kérdésekre – legalább részben – válaszokat kapjunk.

A TÖRTÉNELMI TIPP – TELEMANN ÉS BACH

Johann Sebastian Bach és Georg Philipp Telemann nem egy városban született, nem jártak ugyanabba az iskolába, nem voltak sohasem kollégák, és hoszszan sorolhatnánk még, hogy a barátságokat leginkább megalapozó külső tényezők közül mi nem volt jelen a két zeneszerző kapcsolatában. Georg Philipp Telemann 1681-ben született Magdeburgban, Bach négy évvel később az onnan 250 kilométerre fekvő Eisenachban. A két zeneszerző személyes kapcsolatfelvételére 1708 után kerülhetett sor, amikor Telemann a Szász-Eisenachi Hercegség szolgálatába állt, míg Bach Weimarban kapott állást. Telemann zeneszerzői nyelve ebben az időszakban gazdagodott az olasz hangszeres zene stílusával, formáival, Bach pedig a weimari herceg érdeklődését kielégítendő szintén tanulmányozni kezdte az olasz zenét. Ezekben az években nemcsak az itáliai mesterek, hanem Telemann műveiből is készített másolatokat, átiratokat, sőt, néhány alkotása arról árulkodik, hogy modellként használta Telemann egy-egy kompozícióját. Eisenach és Weimar közelsége (a két város 80 kilométerre található egymástól) azt is lehetővé tette, hogy a két komponista meglátogassa egymást, és közös muzsikálásukról is maradtak fenn információk. Személyes kapcsolatuk természetéről sokat elárul, hogy 1714-ben született fia, Carl Philipp Emanuel keresztapjának Bach Telemannt kérte fel, aki a későbbiekben lelkiismeretes keresztszülőként támogatta és segítette őt, élete végén pedig gondoskodott arról, hogy sokak által irigyelt hamburgi zeneigazgatói pozícióját keresztfia örökölje meg. Bár a zenetörténészek közül egyesek vitatják, hogy a keresztelés ceremóniáján Telemann személyesen vett volna részt, mások úgy vélik, hogy a Bach fiú nem képletesen értette azt, hogy

„a keresztelőmedence vízéből Telemann emelt ki”. Épp az 1714-es esztendő – amikor Telemann a weimari hercegi udvar egyik kitüntetett vendége volt – lehetett a találkozások szempontjából legsűrűbb időszak. A családi legendárium szerint, amit Carl Philipp Emanuel hagyományozott ránk, „Bach fiatalabb éveiben gyakran volt együtt Telemann-nal”

A két zeneszerző kapcsolatáról a következő évekből nem maradtak fenn dokumentumok, a muzsikuspályák legközelebb 1722–1723-ban keresztezték egymást. Közismert, hogy a lipcsei Tamás-templom és Tamás-iskola megüresedett állására a városi tanács első számú jelöltje Telemann volt, aki több ízben is a városba utazott Hamburgból: gyaníthatóan a lipcseiek érdeklődését használta fel arra, hogy Hamburgban előnyösebb feltételeket harcoljon ki önmaga számára. Bach ekkoriban Köthenben élt, a hercegi zenekart vezette. A feltételezések szerint Telemann a Lipcse és Hamburg közötti utat megszakítva meglátogatta keresztfiát, Bachnak pedig felvetette, hogy pályázza meg a lipcsei állást. Bár a pályázati folyamatban a későbbiekben voltak még sajátos kanyarok, ma már tény, hogy Telemann tippjének történelmi következményei lettek. Kevesen tudják, hogy Telemann irodalmi tevékenységet is folytatott, például szövegkönyveket és verseket írt. 1751-ben egy szonettben emlékezett meg egykori kollégájáról. A szonett egyik sora prófétai képességről árulkodik: „Neved nem enyészik el. Tanítványaid és az ő tanítványaik tudása dicsőségkoronádat ékesíti majd.” A szonett legvégén Telemann a porosz királyi udvarban szolgáló keresztfiúra is utal: „De ami különösen értékessé tesz téged, azt Berlin mutatja meg nekünk egy méltó fiában.”

„MINDIG KERÜLTEM A VELE VALÓ VERSENGÉST” – BARTÓK BÉLA ÉS KODÁLY ZOLTÁN

Bartók Béla alig volt idősebb Kodály Zoltánnál, zeneakadémiai tanulmányaik időszakában mégsem kerültek közelebbi kapcsolatba egymással. Megismerkedésük után a bölcsész végzettséget is szerző, széles látókörű és igen érett gondolkodású Kodály furcsa módon az idősebb báty szerepét játszotta Bartók életében, zenei és irodalmi újdonságok tekintetében iránymutató volt számára. 1908 elején Bartók így írt egy Geyer Stefinek címzett levelében: „Maga megismerte a legértékesebb embert, a legnagyobb embert, akit én eddig annak tudok: K[odály] Z[oltánt]. Megérezte-e, hogy egy magasabb lénnyel beszél? Kiérezte-e azt az óriási fölényt belőle a csőcselék filiszterek fölött? K[odály] nálam két évvel fiatalabb, mégis oly csodálatosan élesen lát.” Bartók még szerelmi, magánéleti kérdésekben is számíthatott Kodályra. Amikor Geyer Stefi megszakította vele a kapcsolatot, utolsó levelében így fogalmazott: „Vigaszt én nem tudok nyújtani; de van magának egy barátja. Forduljon hozzá, az talán még leginkább meg tudja némiképp vigasztalni. K[odály] jól ismeri mindkettőnket.”

A népzene gyűjtésének ügyében Kodály volt a kezdeményező, és a folklórkutatás tudományos módszereit illetően is ő volt a tapasztaltabb, tájékozottabb. Zeneszerzői stílusuk, gondolkodásuk eltérő volt, de ezzel együtt is mindig elismeréssel nyilatkoztak egymás munkáiról, a zongorista Bartók pedig több Kodályművet is bemutatott, sőt, még előadóművészi pályája legvégén, amerikai emigrációjában is játszott Kodálydarabokat. 1921-ben Bartók így mutatott rá zenéjük közös gyökereire és egymástól eltérő jellegére: „Kodály mint zeneszerző napjaink legkiválóbbjai közé tartozik. Művészetének kettős gyökere, éppúgy mint az enyémé, a magyar parasztzenéből és az új francia zenéből

Bartók Béla és Kodály Zoltán, a Zeneakadémia két ifjú tanára, 1905

Fotó: Székely Aladár

sarjadzott ki. De kettőnknek ebből a közös talajból kinőtt művészete már a kezdet legkezdetén is teljesen elütött egymástól (rosszhiszeműség vagy tudatlanság állíthatja csak Kodályról, hogy ő »utánzó«). Néhányan támadói közül azt hánytorgatják fel, hogy zenéje erőtlenebb, kevésbé eredeti stb., mint az enyém. Nem az én feladatom, hogy a kettőnk művei közt megnyilvánuló stílusbéli és tartalmi különbségeket pontosan körülírjam. Lehet, hogy Kodály zenéje nem olyan »agresszív«, lehet, hogy formában kevésbé távolodik el bizonyos hagyományoktól, lehet, hogy nem annyira zabolátlan tobzódások, mint inkább nyugodtabb szemlélődések kifejezője. De épp ez a lényeges különbség, mely mint teljesen új, teljesen eredeti zenei gondolkozásmód jut zenéjében napvilágra, teszi annyira értékessé zenei mondanivalóját.”

A két zeneszerző barátságának mélységét és öszszetettségét jelzi, hogy Bartók – aki Kodállyal ellentétben soha nem tanított zeneszerzést – gyakran kérte ki kollégája tanácsát kompozíciós kérdésekben, és sokat közülük meg is fogadott. Kodály viszont tisztában volt Bartók tehetségének elsöprő jellegével: „Attól a pillanattól kezdve, amint zsenijét felismertem, kötelességemnek éreztem, hogy tőlem telhetően egyengessem útját, és elhárítsak előle minden akadályt. Éppen ezért mindig kerültem a vele való versengést; mindig megpróbáltam mást csinálni, mint ő.”

„IGYEKSZÜNK A JÓT MEGLÁTNI A ROSSZBAN IS”

SELMECZI GYÖRGY ÉS VAJDA JÁNOS

Seres Gerda írása

Két zeneszerző, akiket „a szokványostól eltérő szakmai viszony” és szoros emberi barátság köt össze. Évtizedek óta emlegetik őket – Orbán Györggyel és a nemrég elhunyt Csemiczky Miklóssal –a Négyekként, és maguk is elfogadták ezt az összekapcsolást, noha zenei nyelvezetük sok tekintetben különbözik. Közös házuk van Kisorosziban, és rendszeresen főznek együtt, ám amikor megkérdezem, ki főz jobban, felháborodva felelik, hogy ez sértőbb felvetés, mint hogy ki a jobb zeneszerző. Az idei Bartók Tavaszon egy estén debütál két egyfelvonásos operájuk.

Fiatalon minden művüket megmutatták egymásnak, és ma is sokat dolgoznak közösen. Emlékeznek olyan fontos tanácsra vagy akár kritikára, ami sokat segített? Selmeczi György: Bizonyára akad. Ami bennünket öszszeköt, az a szokványostól egészen eltérő szakmai viszony. Nemrég volt a Négyek elnevezésű dalestünk, amit már szertartásszerűen megrendezünk minden évben. Éppen ezen a koncerten tűnt fel, hogy menynyire mások vagyunk mind a négyen. Kétségtelen, hogy az eszméink valamilyen értelemben összekötnek bennünket, de stilárisan és nyelvileg mindenki erősen képviseli a saját álláspontját, ami – ideális esetben –összeáll valamilyen saját stílussá.

Vajda János: Négy ember barátsága árnyalt viszonyrendszer. A két Gyurit – Orbánt és Selmeczit – öszszekapcsolják az erdélyi gyökerek, Miklósnak pedig felvidéki kötődése van. Fiatalon sűrűn és sokat voltunk együtt, közösen jártunk alkotóházakba, ahol az egy szál pianínónál tolongtunk mindannyian. Az ilyen együttlétek során egymást hülyítettük – és ezt most nem is csak képletesen értem –, tehát mindenki mondta a magáét, ami így-úgy természetesen hatással volt a másikra.

Mi az említett közös eszmei alap?

V. J.: Olyan zenét írni, amit meg lehet hallgatni. Ami örömet okoz nemcsak nekünk, hanem annak is, aki hallgatja. Visszatérni a zene bizonyos fajtájához negyven éve egyfajta bátorságot feltételezett, nem tűnt comme il faut-nak és divatosnak. Ez el is különített bennünket a kollégák nagy részétől. Persze más

SELMECZI GYÖRGY ÉS VAJDA JÁNOS

SELMECZI GYÖRGY

dolgok is hozzájárultak ahhoz, hogy ez a négy ember az akkori mainstreamtől eltérő utakra tért, de hogy miért, az ma tán már nem is fontos.

S. Gy.: Azért sem, mert érdekes módon valamelyest igazunk lett, amikor a ’80-as évek közepén eldöntöttük, hogy szembemegyünk a megmondóemberek által már-már kötelezővé tett neoavantgárd közlési formával. Mikor mindegyikünk – más-más időszakban – úgy határozott, hogy ezzel leszámol, és megpróbál visszatalálni a hallgatókhoz, sőt, megpróbál visszatalálni az előadókhoz, addigra olyan szélsőséges világ jött létre, hogy már az előadók is ferde szemmel nézték a kottát, amit a kortárs zeneszerző eléjük tett. Bár a ’90-es években még különcöknek számítottunk, azzal, hogy némileg igazunk lett, a zeneszerző kortársakkal való éles szembenállás is elsimult.

V. J.: Annyiban más a helyzetünk, hogy négyünk közül egyedül Selmeczi Gyuri az, aki előadóművészként is tevékeny, így ő naponta szembesül az előadók véleményével. A zeneszerző, ha nem is elefántcsonttoronyban, de elzártabban él, hozzá általában nem az első benyomások, hanem a szofisztikáltabb előadói meglátások jutnak el.

Hol vannak egy barátság határai? Önök szerint az a helyes, ha mindenben támogatják egymás elképzeléseit, vagy ha kell, őszinte, olykor fájdalmas kritikát fogalmaznak meg?

V. J.: A dolog emberi részét tekintve mindenképpen a türelem, a drukkolás és a belátás a célravezető. Ami a szakmai tevékenységgel kapcsolatos viselkedést

Selmeczi György:

„Az ember, ha ad magára, elolvassa a fontos Thomas Mann-műveket, ám ez a korai regénye, a Királyi fenség nem tartozik közéjük – mondja Selmeczi György. – Mikor már korosan mégis elolvastam, elvarázsolt. Nehéz megmagyarázni, mitől érzi az ember, hogy operaszínpadra való, én azonban rögtön ezt éreztem. Látszólag egy tündérmese, amiben engem a kiválasztottság-motívum érdekelt igazán. Az operáimban általában zsánerzenéket írok, ezekről a hallgatónak stilárisan sok minden eszébe juthat Poulenctől Sosztakovicsig. Ám az operai tradíció – ami segít a hallgatóknak is korábbi élményeihez kapcsolni az elhangzottakat – számomra elengedhetetlenül fontos.”

illeti, az az elmúlt évtizedekben rengeteget változott. Meg hát mindannyian más karakterek vagyunk. Vannak partitúráim, amiket Orbán Gyuri teleirkált. Tehát – hogy eufemisztikusan fogalmazzak – nem fogta vissza magát. Hasonló volt Miklós is. Mi ketten szerintem megengedőbbek vagyunk ennél, és igyekszünk a jót meglátni a rosszban is.

S. Gy.: Így van, és van még egy mindent felülíró szempont: egyfajta elegancia, amihez ragaszkodunk. Ha az ember már sokat élt, eléggé kimunkálta ezt az eleganciát.

A pianínónál tolongás idején ez még bizonyára nem így volt.

S. Gy.: Akkor is működött valami efféle. Az igazság az, hogy ilyen szempontból mindig adtunk magunkra, ízetlenségek, rossz megszólalások nem voltak jellemzőek.

V. J.: Miklós halála után előkerült egy elképesztően magas színvonalú és elegáns elemzése, amit az egyik méltán elfeledett darabomról írt. Hihetetlenül szórakoztató volt, miközben az ember agyvérzést kapott. De nem lehetett nem díjazni.

Előfordulnak akár játékos versenyhelyzetek? Amikor az első zongoraversenyét írta, emlékszem, említette, hogy volt ilyen motiváció.

V. J.: Valóban szerepet játszott benne a hiúság. Miklós addig mondta, hogy Orbánnak zongoraversenyt kellene írnia, amíg fölhúztam magam, és írtam egyet én. Mivel nem tudok zongorázni, legalább szabadabban nyúltam az anyaghoz.

Vajda János:

„Azért is választottam A baleset című

Dürrenmatt-történetet, mert a korábbi témáimtól stilárisan is eltér, és abban bíztam, hogy kicsit elmozdít a saját közhelyeimtől, sztereotípiáimtól – fogalmaz Vajda János. – Azt hiszem, Az ítélet folyamatosabb zene, vagy inkább hangszeresen talán izgalmasabb, mint az előző, bár a korábbi operáimra jellemző stílusjátékok kevésbé vannak benne jelen. A librettót –Mátrai Diána remek dramaturgi munkája nyomán – Várady Szabolcs írta, és meggyőződésem, hogy frenetikus.”

S. Gy.: Van egy fotónk, amin János dirigálja egy filmzenémet a hajdani híres-nevezetes Lumumba utcai zeneteremben. A karmesteri pult mellett állunk Orbánnal, aki időnként besegített, hozott egy-egy szólamot. Én ugyanis mindig minden határidőt lekéstem, és amikor bajban voltam, efféle összefogás keletkezett. Orbán – aki „vendégművészként” vett részt a filmzenék hangszerelésében – a Szerencsés Dániel felvételekor is segített. Ott ült az Állami Hangversenyzenekar, és el kellett kezdeni próbálni. Kitaláltuk, hogy vonós részpróbákat tartok, miután a fúvósok szólama még nem volt készen. Sándor Palika, a rendező már üvöltött, hogy haladjunk, és hát tulajdonképpen így is egészen jól szólt. Piros lámpa, felvétel, amikor Orbán Gyuri egyszer csak berontott: „Gyönyörű kürtellenpontot írtam!”

Kodály mondta Bartókról, hogy mindig kerülte a vele való versengést, megpróbált mást csinálni, mint ő. Önök is törekszenek erre?

S. Gy.: Nem, sőt, mindig óriási étvággyal vetettük magunkat a másik vadászterületére.

V. J.: Tulajdonképpen idézetekig menően. Akad olyan kórusművem, aminél rájöttem, hogy ez tiszta Orbán, oda is írtam. De Selmeczitől is tudom, hogy mit vettem el. Ezek abszolút megengedett dolgok.

Hogyan lett fontos az opera műfaja? Ön azt mondta korábban, hogy véletlen találkozás volt.

V. J.: Számomra igen, de Gyuri színházban nőtt fel, neki könnyű volt. Nálam egy ifjúkori megrendeléssel kezdődött. Az első operát – kis túlzással – azelőtt

írtam, hogy egyet is láttam volna. Tehát teljesen tiszta kézzel nyúltam a műfajhoz, amibe beleszerettem. Rettentően szórakoztat az operaírás.

Önnek valóban teljesen magától értetődően jöttek a színpadi műfajok?

S. Gy.: Nem volt magától értetődő, sőt, János nélkül valószínűleg nem írtam volna operákat. Számomra ő a Mario és a varázsló óta mintaként szolgál, volt is alkalmam több premierjét dirigálni. Én őt tekintem az operaszerzőnek, bár persze a saját indíttatásom bizonyos értelemben kódolva lett. Apám operakarmester volt, de nekem is meg kellett találnom, miként lehetek érvényes operaszerző. Mindkettőnk – és számos más kortársunk – pályáján komoly szerepe volt a Kolozsvári Magyar Opera bátor és nyitott műsorpolitikájának, így ezek az alkotások színpadra kerülhettek. A ’80as években még nagyon formabontó akartam lenni, ezért éppen az örömét nem éreztem a dolognak. Azóta rájöttem, hogy ha valaki operát ír, akkor tudomásul kell vennie az operai tradíciót.

Április 11. | 19.00

SELMECZI GYÖRGY: KIRÁLYI FENSÉG

| VAJDA JÁNOS: AZ ÍTÉLET – BEMUTATÓ

UGRÁS A TÉBOLYBA

Jászay Tamás írása

„Járása olyan volt, mint egy tigrisé. Nem egyik állásból a másikba vitte át ezt a lusta terhet, hanem valami elasztikus kapcsolata van a súllyal, mint sasnak a levegővel…” A 20. század elején nem csupán Paul Claudel szólt szuperlatívuszokban a kor legnagyobb táncosáról, Vaclav Nyizsinszkijről.

A magánember, a táncos, a koreográfus – három szerep, de háromnál jóval több álarc, melyek szüntelen egymásba játszanak, bár látszólag szétválaszthatók. Meghökkentő azzal szembesülni, hogy az 1950-ben, hatvanegy éves korában Londonban meghalt Vaclav Fomics Nyizsinszkij aktív pályája alig egy bő évtizedet ölelt fel a múlt század elején. És mégis: művei jóval a halála után is hivatkozási alapot és inspirációs forrást jelentenek. Miközben Nyizsinszkij a modern tánc, majd a belőle kiágazó műfajok forradalmár szülőatyja volt, életrajza és öröksége zavarba ejtő tanulságokkal bír. A lengyel balett-táncos szülőktől Kijevben született Nyizsinszkij kivételes képességei korán megmutatkoztak. A későbbiekben a színpadon gyakori partnere volt a ragyogó balerina, Tamara Karszavina, aki a balettiskolában látta őt először: „…nem akartam hinni a szememnek. Az egyik fiú akkorát ugrott, hogy jóval a társai feje fölé emelkedett, és mintha még meg is állt volna a levegőben. Ki ez? – kérdeztem a mesterét. – Hát Nyizsinszkij. Ez a kis ördög soha nem érkezik meg pontosan zenére.”

A kortársak egyetértettek abban, hogy Nyizsinszkij alkatilag és habitusában is távol állt a hagyományos férfi táncos szerepkörétől. Volt, aki hitetlenkedve fogadta teljesítményét: emlékirataiban későbbi felesége, Pulszky Romola beszámol egy londoni impresszárióról, aki elkérte Nyizsinszkij cipőit, „hogy megnézze, nincs-e gumitalpa; sokan mások pedig a színpadot vizsgálták keresztül-kasul, nincsenek-e emeltyűk vagy egyéb mechanikai készülékek rajta.”

Ahhoz, hogy titokzatos színpadi egyénisége a maga teljességében bontakozhasson ki, találkoznia kellett az orosz művészvilág meghatározó alakjával, Szergej Gyagilevvel. A gyorsan legendássá váló Ballets Russes művészeti vezetője egy írásában sarlatánként, sármőrként és pimasz fráterként mutatkozik be, akinek legfőbb erőssége a mecénásság. Emlékirataiban Karszavina máshová helyezi a hangsúlyt: „Gyagilevet nem mérgezi a szentimentalizmus. Nem sajnálkozik a tegnapon, sőt, egész lelkével a holnapra tekint.”

Minden összefügg mindennel: e képességek és jellemvonások egytől egyig vonzhatták a különc Nyizsinszkijt. Amikor a káprázatos táncosnak a Giselle-ben viselt, botrányosnak bélyegzett – ma különösebb felzúdulást aligha keltő – jelmeze miatt távoznia kellett a Mariinszkij Színházból, új fejezet kezdődött: megszületett a koreográfus Nyizsinszkij.

Ahhoz, hogy megértsük a darabjait fogadó értetlenkedő, rajongó vagy épp őrjöngő reakciókat, érdemes felidéznünk Fuchs Lívia tánctörténész szavait, aki szerint Nyizsinszkij „mindig olyan tárgyat állított színpadra, amelyhez nem állt rendelkezésére megfelelő táncos szókincs, így saját magának kellett új mozgásformákat találnia és kitalálnia”. A próbáiról szóló visszaemlékezések megerősítik: Nyizsinszkij valójában nem tudta, mit tesz a balett műfajával, illetve egy egészen más táncnyelvhez szokott táncosaival, keményfejűsége és akaratereje azonban túllendítette a gyakorlati nehézségeken.

A Mallarmé verse nyomán Debussy zenéjére készült, 1912-ben Párizsban bemutatott Egy faun délutánja a

tánctörténet egyik legmegosztóbb műve lett. A rossznyelvek szerint Debussynek csupán egyetlen kérdése volt: „Miért?” Szabatos kritika helyett másnap vezércikk ítélte el az állati erotikával és szexuális túlfűtöttséggel vádolt munkát, ám nem kisebb alkotó kelt Nyizsinszkij védelmére, mint az ünnepelt szobrász, Auguste Rodin. Következő koreográfiája, az 1913-as Jeux, azaz Játékok keretezése is meglepő volt a klasszikus balett szigorúan szabályozott világában: egy teniszparti egymással kokettáló fiataljai mozdulataikkal a sportot is táncszínpadi témává avatták. Stravinsky Tavaszi áldozatának ősbemutatója esetében a szokatlan, sokak által csak „zajnak” tartott zene és Nyizsinszkij „primitív” mozgásnyelvet használó koreográfiája sem talált utat a közönséghez.

Nyizsinszkij hamarosan sötétségbe boruló életében a magyar szál ekkortájt lett meghatározó fontosságú. A kor ünnepelt színésznője, Márkus Emília lánya, Pulszky Romola a táncos közelébe férkőzött, és a férfi közvetlen környezetében nem kis meglepetést keltve még azt is elérte, hogy feleségül vegye őt, ami Nyizsinszkij és Gyagilev magánéleti és szakmai szakításához vezetett.

Az első világháború és a Magyarországgal „ellenséges orosz állampolgárra” mért budapesti házi őrizet nyomasztó terhe alól menekülést jelenthetett volna a Till Eulenspiegel 1916-os amerikai koreografálása, ám a fogadtatás legfeljebb udvariasnak volt mondható. A világháború végének közeledtével Nyizsinszkij elméjének mindig is törékeny épsége végleg megrogyott: élete utolsó három és fél évtizedét a téboly kapujában vagy annak legmélyén töltötte.

Megrendítő és felkavaró olvasmány, talán nem is a világ szeme elé való a feleség által gondozott, több változatban kiadott napló. A magyarul legutóbb 1997ben Füzetek címmel megjelentetett, bizarr szövegfolyam legfeljebb pszichológiai kuriózum, de semmiképp sem kulcs a 20. századi tánctörténet legendájának személyiségéhez. Az éjfekete gondolatok sorában olykor persze vakító világosság gyúl, de az olvasó így sem képes feledni az érzést, hogy itt valami olyasmibe kap betekintést, amit nem volna szabad látnia.

Mást viszont igen: a Nyizsinszkij fellépéseiről ránk maradt fotók évtizedek óta izgatják a történészek, kritikusok, filozófusok fantáziáját. Edwin Denby amerikai költő 1943-ban így összegezte benyomásait: „Soha nem önmagát mutatja meg, és nem is önmaga valamely értelmezését. Soha nem hivalkodik azzal, amit elénk tár. A közönség nem mint hivatásos táncost vagy mint profi csábítót látja őt. Teljesen eltűnik, és a helyén egy képzeletbeli lény jelenik meg. Akárcsak a klasszikus művész, megmarad távolságtartónak: láthatatlan, érintetlen, mozdíthatatlan és érdektelen.”

Április 2 és 3. | 19.00 LETT NEMZETI OPERA ÉS BALETT: NYIZSINSZKIJ

BARTÓK BÉLA

EMLÉKHÁZ

Csalán út 29.

Kavics utca 10.

Szilágyi Dezső tér 4 .

BARTÓK BUDAPESTJE

Tittel Kinga írása

PESTI VIGADÓ

Vigadó tér 1.

Minerva utca 2.

Bartók Béla a Zeneakadémia növendékeként 1899-ben került Budapestre. Akadémista évei alatt főleg a VII. kerületben lakott – albérlőként és kosztos diákként –, de néhány hónapnál többet jóformán sehol sem töltött. Számára az otthon nem csupán a személyes vagy családi élet színtere volt, hanem alkotói műhely, túlhallása miatt pedig nehezen viselte a zajos környezetet. Egy közös sétára invitáljuk az olvasókat – Bartók nyomdokain.

Teréz körút 17.

ZENEAKADÉMIA Liszt Ferenc tér 8.

Teréz körút 17.

1907-ben költözött be élete első lakásába, egy Teréz körúti bérház negyedik emeletére, közel a számára fontos Zeneakadémiához, az Operához, és mindössze néhány megállóra a Vigadótól, ahol 1905-ben legelső önálló koncertjét adta.

1909-ben megnősült; ifjú feleségével, Ziegler Mártával a Teréz körúton éltek 1911-ig, ide született 1910ben fiuk, Béla. Hamarosan azonban kiderült, hogy a körúti lakás nem alkalmas a munkára. (Mindegyik lakása egyben alkotóműhelye is volt a zeneszerzőnek, a koncertező zongoraművésznek és a népzenekutatónak.) Legendásan érzékeny hallása sokszor komoly szenvedést okozott számára: zavarták a kívülről jövő hangok és ritmusok.

A város szívéből ezért falusias környezetbe, az akkor Rákoskeresztúr-nyaralónak hívott (később Rákoshegynek elnevezett), még nem Budapesthez tartozó községbe költöztek. 1920-ig éltek ott, és bár a négyszobás házban nem volt se víz, se villany, se gáz, se csatorna, a zeneszerzőt nem zavarta semmi a munkában. Itt töltötte kisgyermekkorát ifj. Bartók Béla, itt látogatta és fényképezte őket barátjuk, Kodály Zoltán, aki kiváló amatőr fotográfus is volt. Az épület ma a Rákoshegyi Bartók Zeneház.

A Bartók Tavasz programjaihoz kapcsolódó, A felfedezés öröme című sorozatunk is foglalkozik Bartók budapesti életével.

A videók megtekintéséhez olvassa le a QR-kódot!

Minerva utca 2. Az 1. világháború utáni időszak élelmiszer- és nyersanyaghiánya a Bartók családot sem kímélte: nem lehetett kapni gyertyát, petróleumot, tüzelőt, és a Budapest–Rákoshegy közötti vonatközlekedés is rendszertelenné vált. Ezért úgy döntöttek, hogy elfogadva Lukács József bankár meghívását, visszaköltöznek a városba. 1920–22 között a Gellért-hegyen, a Gyopár (ma Minerva) utcai Lukács-villában laktak, ahol élvezhették a zöldövezet és a jó levegő áldásait, de a város közelségét is. (Az épület Budapest ostroma során teljesen megsemmisült, a villából mára csak kapuja és kerítésének egy része maradt meg, szépen felújítva.)

Szilágyi Dezső tér 4.

1922-ben egy családi örökség folytán ismét önálló otthonhoz jutott a család: a Szilágyi Dezső tér 4. szám alatti szecessziós-premodern Förster-palotába költöztek. A ház igazi kuriózumnak számított a maga korában: a 2. világháború előtt két liftje is volt (az egyik a lakóké, a másik a cselédségé), a lakásokat beépített központi porszívó rendszer és kaputelefon tette még komfortosabbá. Erre az időszakra esett egy fontos változás Bartók életében: elvált Ziegler Mártától, és még ugyanabban az évben, 1923-ban feleségül vette egyik tanítványát, a nála 22 évvel fiatalabb Pásztory Dittát. (Első feleségével baráti kapcsolatban maradtak.) Fiuk, Bartók Péter 1924-ben ide, ebbe a bérpalotába született.

Az épület homlokzati mozaikjai Róth Miksa műhelyében készültek

Kavics utca 10.

1928 ismét költözést hozott; Bartók a zajok miatt újra a kertvárosba vágyott, a művészházaspár így a Rózsadomb keleti lejtőjén, a Kavics utca 10. szám alatt talált új otthonra.

„Öt percnyire van a villamostól, nagyszerű villa-út vezet majdnem a házhoz, a Dunát Ujpesttől majdnem a Parlamentig látjuk, Pesten tul meg szinte Gödöllőig ellátni” – írta Bartók édesanyjának 1928. május 4-én kelt levelében. „Olyan falusi itt a levegő – bornyak bégetnek, tücsök cirpel, néha-néha szamár ordítja el magát. Csakhogy végre kiszabadultunk abból az utálatos lakásból” – tette hozzá június 4-én.

A kezdeti nyugalom után azonban itt sem volt maradásuk: az emeleti lakók lépései zavarták Bartókot, a fölöttük zajló egyre hangosabb és nyugtalanabb élet innen is továbbűzte őket.

Csalán út 29.

1932-ben találtak rá arra a Csalán úti emeletes villára, amely végül nyolc évig – az emigrációig – otthonuk volt. A ház akusztikai és más szempontoknak is kiválóan megfelelt, igazi családi fészekké vált a művészházaspár és a gyermekek számára (Bartók mindkét fia velük élt). A földszinten a házmester lakott, a fenti öt szobában pedig elég hely jutott a négyfős család minden tagjának. Az emeleten két helyiségben két zongora is állt, így a házaspár külön-külön (de akár egy időben is) tudott gyakorolni a közös koncertekre. Bartók a külvilág zajaitól eredetileg még párnázott ajtóval is óvott emeleti dolgozószobájában vetette papírra remekműveinek egész sorát az 1930-as években. A ház ma múzeum – a Bartók Béla Emlékház –, a zeneszerző tárgyi emlékeit féltve őrző, szellemiségét zenéjével rendszeresen megidéző emlékhely.

A kertben áll Varga Imre egész alakos Bartókszobra (1981), melynek másolata Párizsban és Londonban is megtalálható.

Bartók, akinek zsidó származású felesége mellett sok izraelita barátja és támogatója is volt, nem szimpatizált az 1930-as évek nemzetiszocialista törekvéseivel. 1934-től saját kérésére fölmentették zeneakadémiai munkája alól, és a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, ahol népzenét rendszerező, tudományos munkát folytatott. Fokozatosan érett meg benne a döntés, hogy családjával Amerikába utazik: miután 1939-ben meghalt imádott édesanyja, úgy érezte, nincs miért maradnia.

SZINDBÁD, AZ EZEREGYÉJSZAKA KALANDORA

„HA JELENÉBEN NEM TALÁL FOGÓDZÓKRA, AKKOR A MEGÉLT ÉLETET HÍVJA SEGÍTSÉGÜL”

Borbély Zsuzsa írása

Szindbád, a tengerész, aki gyémánttal felszórt szigeteken, óriásmadarak és kannibál királyok földjén is megfordult. Odüsszeusz rokona és Gulliver felmenője, Az Ezeregyéjszaka meséinek kalandvágyó kereskedője. Neve nekünk, magyaroknak Krúdy Gyula és Huszárik Zoltán miatt valami egészen mást is jelent.

Ezeregy mese – ugyanennyi változatban

Margit Huszárik

Zoltán és Dayka

Ezzel kezdődik Az Ezeregyéjszaka meséi. A titokzatos Keletről érkező történetgyűjtemény annyira rejtélyes, hogy teljes és egységes szövege valójában nem létezik. Nincs kéziratos hagyománya, nincsenek korai, megbízható szövegei. Az Ezeregyéjszakai meséinek keletkezése, illetve fordításainak elkészülte hasonlóan fordulatos, mint a benne található történetek.

A szájhagyomány útján elterjedt gyűjteményben mezopotámiai, görög, perzsa, arab, héber, indiai eredetű mesék hömpölyögnek. Az arab irodalom lenézéssel viseltetett iránta, mert nem a klasszikus arab nyelven íródott – török és perzsa jövevényszavak keveredtek benne, megfogalmazása lazább, pongyolább volt. Az európai közönség azonban hamarosan felfedezte magának az egzotikus alkotást.

Szindbád hét utazásának története Az Ezeregyéjszaka meséinek mondhatni „új” része, a 14. században még nem tartozott a szöveghez (ahogy a legismertebbek, Aladdin és Ali baba meséi sem), ám az európai olvasók ennek köszönhetően ismerhették meg a többi történetet is. Antoine Galland francia orientalista és archeológus az 1690-es években Konstantinápolyban bukkant a Tengerjáró Szindbád utazásai kéziratára. 1701-ben adta ki a szöveg francia fordítását, majd amikor kiderült számára, hogy ez egy nagyobb gyűjtemény része, lefordította a többit is, összesen 12 kötetben publikálva Az Ezeregyéjszaka meséit. Igaz, jelentősen átdolgozta a XIV. Lajos kori francia udvar stílusának megfelelően – kritikusai máig vitatkoznak, hogy ezzel elvett vagy hozzáadott a műhöz.

Latinovits

Zoltán Szindbád című filmjének egyik jelenetében, 1971 © NFI –Filmarchívum

A megcsalt Sahrijár király az egész birodalom valamennyi leányán bosszút akar állni. Minden éjjel más szüzet vesz el, hogy reggel kivégezze, mielőtt az elárulhatná. Egyikük azonban egy olvasott, sok történetet ismerő lány, Sahrazád (korábbi fordításokban Sehrezád vagy Seherezádé), aki olyan ügyesen mesél, hogy a királyban erősebb a kíváncsiság, mint a vérszomj. Megkíméli a lányt, amíg annak történetei lekötik a figyelmét. Sahrazád ezzel feltalálja a cliffhangert. Ugyanazzal a trükkel tartja ébren a király érdeklődését, mint a Netflix-sorozatok készítői a miénket: a legizgalmasabb részénél hagyja abba a történetet, hogy a hallgatója tűkön ülve várja a folytatást.

Az alapszöveget szabadon kezelő attitűdöt akár a szájhagyományban terjedő mesékkel összhangban lévőnek is tekinthetjük. A mai, szövegtisztelő gyakorlathoz képest meglehetősen furcsa, hogy az első fordítások kiegészítették, rövidítették, átírták a mesék végét – arról nem is beszélve, hogy számos, néha nem túl hiteles forrásból dolgoztak. Nemcsak a fordítók, de még a kiadók is belenyúltak a szövegbe.

Már a korai olvasók is vitatkoztak azon, hogy gyerekeknek vagy felnőtteknek ajánlott-e a mű. Születtek gyerekek számára a durvább vagy pikánsabb részeket cenzúrázó átírások, de létezett egy ezzel ellentétes törekvés is: egyes szenzációhajhász könyvkiadók pornográf elemekkel habosított felnőttváltozatokat készítettek.

Az Ezeregyéjszaka meséinek magyar fordítása is homályos. Bár az első ilyen köteten Vörösmarty Mihály neve szerepel, heves vita zajlik arról, hogy tényleg az ő munkája volt-e a szöveg, vagy a kiadó csupán a nevét használta fel reklámcélokra. A legteljesebb magyar fordítás 1999-ben jelent meg Prileszky Csilla tollából, aki tizenöt éven keresztül dolgozott az anyagon, a hét kötet megjelenését azonban már nem élhette meg. A köteteket Simon Róbert jegyzetei, illetve a műről és annak európai recepciójáról írt előszava teszi teljessé, ez az írás is erre támaszkodik.

Szindbád, az adrenalinjunkie Szindbád kalandjaiba Sahrazád az 536. éjszakán kezd bele. Egy szegény hordár egy palota előtt megpihenve, Allahhoz fordulva panaszkodik a világ igazságtalansága miatt, ami az egyiknek gazdagságot, a másiknak nyomort ad. Meghallja ezt a palota ura, aki behívja őt, és mesél neki hét tengeri útjáról, amelyeken életveszélyes kalandokat élt át, de amelyekről dúsgazdagon tért vissza.

Szindbádot a kalandvágy és a kíváncsiság hajtja, az útközben megszerzett vagyon inkább csak mellékterméke az eseményeknek. Nem a gazdagságot hajszolja. Későbbi utazásai kezdetén már kényelemben él, tehetős és gondtalan, mégsem tud ellenállni a tenger vonzásának. Mai szóval adrenalinjunkie-nak nevezhetnénk. Mind a hét utazásán szörnyűségeket él át, társainak többsége odavész, ennek ellenére újra és újra nekivág. Útjai során elsősorban kitartására, leleményességére és szerencséjére támaszkodhat.

Előfordul, hogy kiköt egy szigeten, ami bálnának bizonyul. Találkozik madarakkal, melyeknek a tojása is háznyi, kis híján feltálalják egy kannibál királynak vagy élve eltemetik. Többször csupán a véletlennek vagy az isteni gondviselésnek köszönhetően menekül meg.

Alakja Odüsszeusszal, Jonathan Swift Gulliverjével vagy – profánabb hasonlatként – Tolkien hobbitjával rokon. Nem véletlen: Homérosz eposzának elemei felfedezhetőek Szindbád utazásaiban, ahogyan az ő kalandjai később Gulliver doktor történeteiben sejlenek fel. Tudjuk, hogy Az Ezeregyéjszaka meséi nagy hatást tett a 18–19. századi írókra és művészekre, merített belőle többek közt Voltaire, Swift, Goethe, Montesquieu, Pope és Laurence Sterne is.

Szindbád irodalmi alakját nem egy valós személyről mintázták, kalandjai azonban tükrözik a keletkezésükkor létező valóságot. Az Abbászida Kalifátus idején az arab és muszlim tengerészek felfedezték a világ távoli szegleteit, a birodalom virágzott. A kereskedők újabb és újabb útvonalakat és árukat fedeztek fel, ennek lenyomatai pedig Szindbád utazásain érhetők tetten.

„A mesék alapvető információkat hordoznak arról a korról, amelyben keletkeztek, és rengeteg hasznosítható ismeretet őriznek az emberi életről és az egzisztenciális problémák megoldási lehetőségeiről – írta Boldizsár Ildikó mesekutató az új magyar fordítás megjelenésekor az Élet és Irodalomban. – Szimbolikus formában vagy nyíltan kimondva minden mesében megtalálható az a szabályrendszer, amelyet erkölcsi útmutatóként használhatunk a próbatételekkel nehezített életúton.”

Szindbád utazása a nosztalgiába Nekünk, magyaroknak Szindbád nemcsak az ismeretlen tengereken bolyongó hősként, hanem Krúdy Gyula lírai énjeként, a múltban és az emlékeiben barangoló kalandorként is ismerős. „A Szindbád-novellák nagyszerű ellenségeket, váratlan olvasókat szerzettek. Sok sápadt, gyűlölködő arc lett ismerősöm” – árulta el Krúdy, akinek az 1911-ben megjelent Szindbád-történetek hozták meg az igazi elismerést. Ahogyan külföldi kollégáira, rá is mély benyomást tett Az Ezeregyéjszaka meséinek világa. Őt a karakter nyughatatlansága ragadta meg, utazásai azonban nem a tengerre, ismeretlen fűszerek nyomába, hanem a saját múltjába, az emlékeibe, a szeretett asszonyokhoz, gáláns kalandok helyszínére viszik.

Huszárik Zoltán 1971-ben a film eszköztárával mesélte el Krúdy novelláit, a szöveghűség helyett az alkotói szándékhoz ragaszkodva, hogy a közönség ugyanazt élje át, mint olvasáskor.

„Krúdy műve nemcsak tünékeny nosztalgiavilág megfogalmazása, hanem mára is érvényes emberi magatartás példája. Az ember elmagányosodása Szindbád alapélménye, de azért emberibb a nyugati művészetben divatos, magányos hősöknél, mert nem konzerválja ezt az élményt, hanem mindig résen van, cselekszik, küzd ellene; ha jelenében nem talál fogódzókra, akkor a megélt életet hívja segítségül. Szindbád pozitív alak, mert magányosan, emberek nélkül nem tud élni” – nyilatkozta Huszárik Zoltán a Filmvilágnak 1966-ban, amikor már foglalkoztatta a Krúdy-novellák adaptálása.

Április 12. | 19.00

HISHAM GABR: SZINDBÁD, AZ OMÁNI TENGERÉSZ – MAGYARORSZÁGI BEMUTATÓ

KELET ÉS NYUGAT MESÉJE

Az arab kultúra jól ismert hőse, Szindbád most nemcsak a képzelet tengerén hajózik, hanem a Bartók Tavasz programjában a Müpa színpadán is kiköt. Az Ománi Királyi Opera és a Müpa közös produkciója lehetőséget teremt a keleti és nyugati kultúra közti diskurzusra, amely az opera zenéjében és látványvilágában is testet ölt: Hisham Gabr romantikus ihletésű, de arab hagyományokra is építő zenéje, valamint Velich Rita fantázia és tradíció határán született jelmezei harmonikus egységben jelenítik meg Kelet és Nyugat világát.

A Káel Csaba rendezésében megvalósuló mesés és fordulatos produkció zeneszerzője, Hisham Gabr nem először vállalkozott arra, hogy zenei hidakat építsen eltérő kultúrák között. Mint mondja, a karakter – akit ő maga javasolt az első arab nyelvű nagyopera központi szereplőjének – tökéletes alapot kínált ehhez.

„Szindbád legendás figura: kalandvágyó, bátor, igazságos és bölcs. Minden olyan érzelmi és emberi minőséget magában hordoz, amelyen keresztül egy zeneszerző megmutathatja a képességeit.” Bár teljes alkotói szabadságot élvezett, a komponálás folyamata mégis kihívásokat tartogatott számára, mivel „az arab nyelv rendkívül sajátos, több zenei és hangsúlybeli finomságot igényel, mint más nyelvek”. Éppen ezért különös figyelmet fordított arra, hogy a szöveg természetesen és érthetően szólaljon meg.

A darab zenéje egyedi ötvözete a késő romantikus stílusnak és a tradicionális arab elemeknek, hiszen Gabr célja az volt, hogy mind az arab, mind a nyugati közönséget meg tudja szólítani. „Ha kortárs stílusban írok, elveszíthettem volna az arab hallgatóságot – sőt, talán a nyugati közönség egy részét is.” Éppen ezért finoman egyensúlyozott a zenei világok között, hogy a darab üzenete a föld bármely színpadán célba érjen: „Elsősorban azt remélem, hogy a magyar közönség felismeri: az emberek a világ különböző pontjain valójában nem is olyan különbözőek. Ugyanúgy szeretünk, ugyanazoktól a dolgoktól félünk, mint bárki más a világon. Másrészt bízom benne, hogy az a zenei nyelv, amelyet az operában használtam, a magyar közönséghez is közel kerül majd – ahogyan a magyar zenészekhez is közel került a munka során.”

Ez a különleges opera azonban nem pusztán hangzás-, hanem látványvilágával is messzi tájakra repíti a nézőt. Szindbád kalandozásai nemcsak a cselekményben bontakoznak ki, hanem a képi megvalósításban is: a jelmezek egyszerre idézik meg az autentikus ománi

viseleteket és nyitnak kaput a mesék, a képzelet világába. Velich Rita jelmeztervező különleges művészi és kulturális érzékenységgel formálta meg a szereplők öltözékét, a Szindbád tervezői munkája visszarepítette gyermekkori olvasmányai világába.

„Gyerekként sokszor képzeltem magam Seherezádé helyébe” – emlékszik vissza. Míg a mesebeli világ engedte szárnyalni a fantáziáját, addig a tradicionális öltözeteknél szigorú történelmi hűségre volt szükség. „Nagyon kevés eredeti forrást találtam. Az autentikus öltözékekről alig maradt fenn dokumentum. Volt, hogy még az ománi szakértők között is vita alakult ki. Akadtak olyan részek, amelyeknél nagyon pontosan kellett követnem a hagyományt, máshol viszont teljesen szabadon dolgozhattam.” Ez a kettősség különösen izgalmas lehetőségeket kínált. Az elvarázsolt szigeten játszódó epizódban – ahol a Győri Balett táncosainak expresszív mozgása húsevő növényeket jelenít meg –a tervező képzeletét nem kötötte semmi. „Tollakat, gazdag színvilágot használtam, egy különleges vizuális világot hoztam létre.”

A hagyomány és a mese határán született egyik legkedvesebb jelmeze a varázslónőé: „Ebben valóban tükröződik a saját tervezői karakterem. S bár a történetbeli figurával nem tudok teljesen azonosulni, mégis azt érzem: ha egy napig az egyik szereplő bőrébe bújhatnék, ő lenne az.”

A Szindbád, az ománi tengerész az Ománi Királyi Operaház közönsége előtt már nagy sikerrel debütált – a budapesti bemutató pedig e nemzetközi kulturális kalandozás következő állomása. Olyan előadás, amelyben a zene és a jelmez nem csupán díszítőelemek, hanem a történet elválaszthatatlan részei: hol hangokkal, hol színekkel mesélnek, idéznek meg múltat és jelent, Kelet és Nyugat princípiumait. Mindez annak bizonyítéka, hogy a művészet – legyen az muzsika vagy látvány – közös nyelvként képes világokat összekötni.

Április 12. | 19.00

HISHAM GABR: SZINDBÁD, AZ OMÁNI TENGERÉSZ – MAGYARORSZÁGI BEMUTATÓ

„ANYANYELVEM BARTÓK”

BARTÓK HATÁSA A KÖVETKEZŐ

ZENESZERZŐ-NEMZEDÉKEKRE

Farkas Zoltán írása

„Wagner annyira tökéletesen oldotta meg feladatát […], hogy őt már szinte csak szolgailag utánozni lehetett, de tőle továbbfejlesztésre ösztönzést kapni alig” – fogalmazott Bartók 1936-ban, akadémiai székfoglaló beszédében. Minthogy ő maga is „tökéletesen oldotta meg a feladatát”, felmerülhet a gyanú, hogy a Bartók-stílus követése is csupán epigonizmushoz vezethet. Bár valóban számos olyan magyar kompozíció született, amely Bartók művészetének halvány utánérzése csupán, a kép azért szerencsére ennél sokkal árnyaltabb. A Bartók-epigonizmus különösképp az 1960-as, 1970-es évek hazai zeneszerzésében jelentkezett, hisz az 1950es években Bartók stílusában komponálni kifejezetten merész és progresszív tettnek számított. Mihály András például igencsak ambivalens szerepet játszott Bartók fogadtatástörténetében. Mihály az ’50-es évek elején, a hírhedt „Bartók-per” idején élen járt Bartók életművének kettéosztásában, melynek során legradikálisabb műveit „burzsoá befolyás alatt született, dekadens” kompozícióknak bélyegezték. Sok egyéb mellett tiltólistára tették a 3., 4. és 5. vonósnégyest, az 1. és 2. zongoraversenyt, a két hegedű-zongora szonátát vagy A csodálatos mandarint is. Ezeket a műveket sem a Rádióban nem adták, sem hangversenyeken nem tűzhették műsorra. Ugyanakkor Mihály saját Gordonkaversenye, amely 1953-ban (Sztálin halálának évében) született, aligha jöhetett volna létre Bartók 3. zongoraversenyének varázslatos zenekari palettája nélkül.

A Bartókot követő, vele személyes kapcsolatban álló zeneszerző-nemzedék egyik legjelesebb tagja, Veress Sándor (1907−1992) Threnos című, megrázó zenekari kompozíciójában siratta el idősebb pályatársát, még halálának évében. Veress kortársa, Szervánszky Endre (1911−1977) nemcsak Bartók zenéjét tekintette élete iránytűjének, hanem Bartók

megkérdőjelezhetetlen erkölcsi, etikai normáit is. Zenei tekintetben leginkább harmadik alkotói korszakában érhető tetten Bartók műveinek hatása. Ahogyan Kroó György fogalmazott Szervánszky József Attilaconcertója és 2. vonósnégyese kapcsán: „Bartóknak ezt a magányos, éjféli hangját és a Mandarin halálzenéjét itt folytatja először az utódok zenéje.” A József Attila-concerto Medvetánc-tétele szintén nem születhetett volna meg bartóki minták nélkül. Míg József Attila Bartók Medvetáncának hatására írta meg azonos című versét, Szervánszky bartókos scherzo-tétellel emlékezett József Attila költeményére.

A Bartók által ihletett külföldi zeneszerzők közül Witold Lutosławski a legjelentősebb. 1958-ban írt Musique funèbre (Gyászzene Bartók Béla emlékére) című vonószenekari műve a legmagvasabb gyászzene, amelyet valaha Bartók tiszteletére komponáltak. Fokozatosan felépülő vonóshangzása egyaránt felidézi a bartóki Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, illetve a Divertimento lassú tételének tragikus, veretes tónusát.

1945 szeptemberében két fiatalember toporgott felvételire várva a Zeneakadémia folyosóján: Ligeti György és Kurtág György. Mindketten illegálisan szöktek át az akkor még lezárt román–magyar határon, hogy a magyar fővárosban Bartóktól tanulhassanak. Nem voltak egyedül abbéli reménykedésükben, hogy Bartók hamarosan hazatér, de szeptember végére immár a halálhíre sokkolta a magyar zeneéletet. Ligeti és Kurtág – a mintaképpel való személyes találkozás nélkül is – Bartók útjára lépett. Ligeti „tiszta lappal” induló, a maga saját világát hangonként felépítő zongoraciklusa, a Musica ricercata számos bartókos vonást tartalmaz, és megrázó Bartók-hommage-ban siratja el a Mestert. A zongoraciklusnál is radikálisabb

EÖTVÖS PÉTER, KURTÁG GYÖRGY

ÉS LIGETI GYÖRGY SZOMBATHELYEN, 1990

1. vonósnégyesét (Éjszakai metamorfózisok) pedig joggal lehet Bartók 7. kvartettjeként emlegetni. A stílust, a hangszervezést mélyen átjárja Bartók zenei nyelve, ám Ligeti képes arra, hogy ebből a termékeny táptalajból saját idiómát fejlesszen ki. Ligeti életművének számos pillanatában, a magyaros csembalódarabokban, a Zongoraversenyben, a Hegedűversenyben egyaránt feldereng Bartók portréja, de az epigonizmus leghalványabb jele nélkül. Kurtág zenéjében jóval rejtettebben bontakozott ki Bartók hatása, ugyanakkor tőle származik a cím idézete: „Anyanyelvem Bartók…”. Bartók olyan állandó vonatkozási ponttá vált Kurtág számára, mint az anyanyelv vagy az édesanyától tanult dallamok. Fiatalkori kórusa, a József Attila versére írt gyöngéd, lírai és hajlékony szépségű Klárisok úgy hangzik, mintha csak Bartók 27 egynemű karához tartozna. Az 1940/50-es évek fordulóján Kurtág volt az egyetlen korrepetitor, aki el tudta játszani Bartók Hegedűversenyének zenekari szólamait. Kísérte is gyakran a zeneszerző Szervánszky testvére, Szervánszky Péter hegedűjátékát. Kurtágnak nem voltak a Ligetiéhez hasonló kiterjedt tapasztalatai a népzenei gyűjtésről, így a népzenét is részben Bartók által fedezte fel magának. Ugyanakkor persze gyerekkorából ő is hozta a román népzene, jelesül a kolindák ismeretét, mint Ligeti. Egyik kései főműve, a román nyelvű Colindă-Baladă egy Bartók által gyűjtött kolinda dallamára és szövegére épül. Mintha csak a Cantata profanát folytatná.

Eötvös Péter találkozása Bartókkal azt mutatja, hogy a zeneszerzők számára Lendvai Ernő Bartókelemzései és tengelyrendszer-elmélete csaknem olyan termékenyítőnek bizonyult, mint Bartók zenéje. Tizenhét esztendős korában, Gagarin űrutazásának hatására komponálta Kozmosz című zongoradarabját, amely valóságos tárháza Bartók zenei szókincsének – úgy, ahogyan azt Lendvai Ernő „kiszótározta”. CAPKO című versenyművét Bartók születésének 125. évfordulójára írta.

Bartók példája ott lebegett az olyan neoavantgárd zeneszerzők szeme előtt is, mint Jeney Zoltán. Egyszerű halandó által nem kihallható, de tény, hogy a sevillai világkiállítás magyar pavilonja számára komponált Ezerév ‒ Quodlibet című hangszalagzenéjének szerkezetét is Bartók Hegedűversenyének 12 fokú dallama határozza meg. A fiatalabb magyar zeneszerzőnemzedék tagjai közül Tornyai Péter kapcsolódik a legszorosabban és legkövetkezetesebben Bartók művészetéhez. Iniciálék című darabjában a kvartettjátékosként is aktív zeneszerző Bartók mind a hat vonósnégyesének megidézéséből bontja ki saját hangját, A hetedik című, ugyancsak vonósnégyesre készült kompozíció pedig Bartóknak egy tervezett 7. kvartettjéhez készülő vázlatai feldolgozását kombinálja József Attila A hetedik című versével. Lám, Bartók és József Attila ismét együtt szolgálnak inspirációforrásul izgalmas alkotások megszületéséhez. Hogy is mondja Franz Kafka? „A jók egyszerre lépnek.”

BMC RECORDS

ÚJ KIADVÁNYOK

Laura Perrudin: Tempus

Evi Filippou & Robert Lucaciu: Love at Last Sight

Paul Jarret | Philipp Gropper | Étienne Renard | Sun-Mi Hong: Tilia

Dés András Quartet: Decisions We Make

A KOMOLYZENE HAUTE COUTURE-JE

Németh

Marcell írása

Ne lepődjünk meg, ha áprilisban a klasszikus és kortárs zene think tankjaiba futunk a belvárosban, Berlin után ugyanis 2026-ban Budapest látja vendégül az európai komolyzenei színtér egyik legfontosabb szakmai eseményét, a Classical:NEXT-et.

Az előrevivő szellemiségű produkciókat, a komolyzene jövőjéről szóló előadásokat és a szakmai expót a Millenárison és a BMC-ben három napon át látogathatja a közönség. Gryllus Samu zeneszerző és Zsoldos Dávid, a Papageno alapító-igazgatója személyében ezúttal is részt vettek magyarok a Classical:NEXT nyolctagú zsűrijének munkájában. Őket faggattuk arról, hogyan válogatták ki a nagyszámú pályázóból a programban helyet kapó fellépőket és előadókat.

Az természetesen nem újdonság, hogy magyar tagokat is meghívnak a Classical:NEXT zsűrijébe. „De nem csupán a helyszín okán kerültünk be, hanem azért, mert Magyarország szerves része az európai komolyzene vérkeringésének” – mondja Gryllus Samu, aki a program zenei szegmensének kurátori munkájában vett részt. „Nagyjából háromszáz pályamű koncerttermi programra vállalkozott, mintegy félszáz pályázó pedig kisebb, jazzklub méretű térben képzelte el a projektjét. Arra is volt lehetőségünk, hogy a produkciókat áthelyezzük egyikből a másik kategóriába.” A rendelkezésre álló időtartam rendkívül fontos kritérium: minden produkcióra fél óra jut a színpadon. „A komolyzenei események rendjét nagyon meghatározza a koncertek másfél-két órás időtartama, a Classical:NEXT szellemiségéhez viszont sokkal jobban illik a feszesebb struktúra” – magyarázza a zeneszerző. Így a Classical:NEXT-en egy hagyományos koncert időtartamába nemcsak három-négy projekt bemutatkozása fér bele, hanem még a kapcsolatépítésre is jut idő.

A Classical:Next fennállása óta a műfaj új lehetőségeit kutatja, mégpedig transzparens módon, a pályázók számára tehát ismertek a zsűrizés irányelvei. „Az inkluzivitás és az alulreprezentált csoportok, a társadalmi, kulturális vagy nemi identitást tekintve diverz alkotói közösségek támogatása nagyon fontos szempontunk volt. Kulturális hátteréből, az »elitista« múltból kifolyólag a komolyzenének számottevő »bűnlajstroma« van.” Bármennyire távolinak is tűnhet a nyugat-európai gyarmatosító múlt, a koncerttermek programstruktúrájában a mai napig tetten érhető e hagyaték terhe. „Rengeteg olyan távol-keleti zenészt ismerek, aki kitűnően játszik Paganinit vagy Beethovent, de alig van tudása a helyi hagyományokról. Egy évszázadokkal korábban élt európai zeneszerző aligha visz közelebb a

helyi klasszikus zene megértéséhez, főleg ha annak eredeti formájára, nem pedig a nyugati közönség ízléséhez igazított változatára vagyok kíváncsi.”

A műzenét egykoron a világ minden pontján a helyi arisztokrácia tartotta életben – a számunkra jól ismert Esterházy hercegi udvar éppúgy a műfaj finanszírozója volt, mint Indiában a maharadzsák. „A világ demokratizálódásával a komolyzene is bekerült a piaci körforgásba – mutat rá Gryllus Samu. – Olyan, újdonságot felmutatni képes produkciókat kerestünk, amelyek valamilyen módon kötődnek a koncerttermi műzene múltjához. A két éve elhunyt nép- és világzenei alkotó, Kiss Ferenc szavait idézve a hagyományőrzés helyett a hagyományérzés a fontos.”

A zsűri a pályázatokban azokat a törekvéseket is kereste, amelyek a komolyzenei „rituálék” megmásíthatatlanságát kérdőjelezik meg. „Előnyben részesítettük azokat a produkciókat, amelyekben megjelennek más műfajok, vagy hangsúlyt kap a performansz, anélkül, hogy hatásvadász spektákulummá egyszerűsödne” – fejti ki a zsűritag. Észrevehetően önálló kategóriát képeztek az egyértelmű népzenei hatásokat felmutató produkciók és a klasszikus zenei repertoárt újszerűen bemutató pályázatok. „A komolyzenében is megjelentek a singer-songwriterek, akik saját szerzeményeik mellett klasszikusokat, például Schubert- vagy Wolf-dalokat is előadnak.”

És vajon hogyan vélekedik a zsűri a műfaj jelenkori blockbustereiről, a „várótermi zenék”, avagy a komolyzenei easy listening képviselőiről? „A kontrasztok és kockázatok nélküli zene – ami főként arról ismerszik meg, hogy a közönség ugyanabban a lelkiállapotban távozik, amilyenben megérkezett – nem fért bele a kritériumainkba. Ebből a szempontból egyfajta »kulturális kapuőri« szerepünk van” – magyarázza Gryllus Samu, aki a Classical:NEXT-et a haute couture divatbemutatókhoz hasonlítja. „Amit a kifutón lát a közönség, nem biztos, hogy megjelenik az utcai viseletben, hanem akár más formákban szűrődik majd le. Ezeket az új trendeket szerettük volna bemutatni.”

„Az első benyomásom? A túljelentkezés elképesztő mértéke!” – foglalja össze Zsoldos Dávid, milyen érzés volt belemerülni a szakmai előadásokat és prezentációkat tartalmazó pályázatokba. A pitching szekció zsűrije fontos döntést hozott annak érdekében, hogy

tempót adjon az előadások sorozatának. „A másfél órás időtartamú formátumot elvetettük, de lehetőségünk volt összeboronálni egy-egy hasonló téma szakértőit, és számos esetben így alakítottunk ki több egyéni prezentációtervezetből egy-egy érdekes tematikájú kerekasztal-beszélgetést.” Az ilyen témák közé tartoznak például az új digitális megoldások, a fenntarthatóság vagy a közönségépítés.

A Classical:NEXT a Papageno vezetője szerint legfőképpen konferenciaszekciójával tűnik ki a hasonló kaliberű zeneipari események sorából: itt esik a legtöbb szó a komolyzenei iparág jelenlegi legfontosabb kérdéseiről és kihívásairól. A mintegy félszáz stand között megtalálni zenei exportirodákat és szakmai szervezeteket, mellettük kiadók és oktatási intézmények is képviseltetik magukat – jellemzően Európából érkeznek, de Dél-Amerikától a Távol-Keletig mindenhonnan jönnek.

Zsoldos Dávid szerint a konferenciát időszerű volt Budapestre hozni, hiszen az iparág felfigyelt a keletközép-európai régió dinamikus fejlődésére: tavaly új koncerttermet avattak fel Kolozsváron, a lengyel fővárosban pedig a közeljövőben adják át a Sinfonia Varsoviának majdan otthont adó új helyszínt, amely az Európai Unió egyik legjelentősebb gazdaságával rendelkező országának legnagyobb befogadóképességű koncertterme lesz. „A kelet-közép-európai – és

ezen belül a magyar – zenének nemcsak helyben van renoméja, hanem külföldön is. A hírnév mögött az évszázados hagyomány, egyének és kollektívák teljesítménye áll” – vélekedik a szakember.

Zsoldos Dávid szerint a klasszikus zene szinte minden lényeges területe hangot kap a konferencián. A vizualitás térhódításának kihívásai mellett a digitális platformok kiaknázatlansága az egyik legégetőbb probléma, hiszen a zenének – szöges ellentétben a filmiparral – jelen pillanatban nincs fenntartható modellje a digitális ökoszisztémában. „Az új formátumok keresése örökös feladat, és mély beszélgetések témájául szolgálhat, hiszen egy-egy kiváló ötletre kéttucatnyi elvetendő jut. Ráadásul a jó módszereket sem lehet mindenütt alkalmazni, a svéd közönség nem feltétlenül ugyanarra vevő, mint a magyar” – részletezi Zsoldos Dávid, aki végül azt is elárulta, hogy kiállítók és prezentációk tekintetében a tavalyi berlini Classical:NEXT felhozatalánál változatosabb, erősebb programra számít Budapesten.

Április 8–10.

CLASSICAL:NEXT 2026

MAGYAR ZENE HÁZA

KONCERTEK

KIÁLLÍTÁSOK

ZENEI ISMERETTERJESZTÉS

NEM A MEGSZOKOTT ÚTON

A tel-avivi dance-rock duó, a Red Axes nem a megszokott utat járva jutott el menő lemezkiadókhoz, hozta létre saját fesztiválját és arat sikereket élő live band koncertjeivel. Dori Sadovnik és Niv Arzi formációjának gyökere egy másik pszichedelikus rockzenekarhoz vezet, azzal jutottak el 2006-os debütlemezükkel Amszterdamig. Ott azonban kettészakadtak, és főhőseink az elektronikus zenében elmerülve építették tovább magukat, amit a Red Axes 2010-es bemutatkozása követett. Eklektikus elektronika, gitárokkal teli posztpunk és klubzene találkozása, tech és prog house, diszkó és folktronika egy nagy olvasztótégelyben. Azóta olyan kiadóknál jelentek meg dalaik, mint

Április 4. | 19.30

Pesti Vigadó – Díszterem SEBESTYÉN MÁRTA

| ANDREJSZKI JUDIT

„Hangos húsvét napján…”

a Permanent Vacation, a Dark Entries vagy a Hivern Discs, hangzásuk pedig folyamatosan formálódik, amiben a világot bejáró saját fesztiváljuknak, a Garzen Festivalnak is nagy szerepe van. DJ-szett és live act duójuk helyett a Bartók Tavasz keretében most egy egész zenekarral érkeznek az Akváriumba – és ejtenek majd lüktető hipnózisba.

Április 11. | 20.00 Akvárium Klub

RED AXES (LIVE BAND)

A NÉPZENE ÉS A BAROKK MUZSIKA KÖZÖS GYÖKEREI

Nagyszombaton húsvéti koncertet ad a Pesti Vigadó Dísztermében Sebestyén Márta és Andrejszki Judit. A Kossuth- és UNESCO-díjas Sebestyén Márta a magyar népzene meghatározó alakja, a Liszt-díjas énekesnő és csembalóművész, Andrejszki Judit pedig a régizene elkötelezett nagykövete. A két művész közel húsz éve dolgozik együtt azon, hogy a népzene és a régizene rejtett összefüggéseit napvilágra hozza. Koncertjeiken e két műfaj zenei párhuzamait, összefüggéseit boncolgatják, a tradicionális világok és a barokk muzsika közös gyökereit keresik, miközben a kereszténység nagy ünnepeinek is szentelnek előadásokat. Ezúttal a húsvéttal kapcsolatos különböző egyházi szertartásokat és az egyes tájegységekre jellemző sokrétű, színes népszokásokat elevenítik fel, kapcsolják össze, helyezik kontextusba. A műsor az ünnep szakralitása köré épül, kísérőik pedig a népzene és a régizene kiváló képviselői.

Lili

Chripkó

Fotó:

A Budapest Ritmo, Közép-Európa egyik legjelentősebb világzenei fesztiválja 2026-ban teljesen beköltözik a Magyar Zene Házába. A már korábban is ott zajló, zenészeknek, szakembereknek, érdeklődőknek kapcsolatépítést, szakmai ismeretbővítést kínáló konferenciaprogram, illetve a világzene friss – hazai és régiós – tehetségeit az elsők közt bemutató ingyenes showcase-fellépések mellett idén az ötszintes ház minden terét belakva adják egymásnak

RITMUSOK, TALÁLKOZÁSOK ÉS FELFEDEZÉSEK

Április 9‒11.

Magyar Zene Háza

BUDAPEST RITMO

a koncertstafétát a világzene elismert képviselői. A szerb Naked zenekar a Kossuth- és WOMEX-díjas Lakatos Mónika új FolkTriójával kiegészülve lép fel, itt lesz a párizsi Ko Shin Moon elektroduó, és Kubából jön a legendás előadó zenei örökségét ápoló Grupo Compay Segundo. A névsor korántsem teljes, egyvalami azonban biztos: a Ritmo továbbra is az új élmények és találkozások, a zenei és emberi öszszefonódások fesztiválja lesz.

MARGÓ A MARGITSZIGETEN

2026-ban 15 éves a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár, amelyet – más-más hangsúlylyal, hangulattal és formában – már jó ideje tavasszal, nyáron és ősszel is megrendeznek. A Tavaszi Margó április 9. és 11. között a Margitszigeten, a Kristály Színtérben zajlik beszélgetésekkel, könyvbemutatókkal, társművészeti – főleg zenei – kapcsolódásokkal. Az „Olvasni kell!” szlogen jegyében megrendezett fesztiválon reflektorfénybe kerül a friss irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László prózavilága, az idén 80 éves Bereményi Géza és a 90 éves Bodor Ádám munkássága. A könyvbemutatók sorában szerepel Bognár Péter, Fehér Renátó, Pion István, Halász Rita, Szűcs Krisztián, Terék Anna és Seres Lili Hanna új kötete, de ezúttal is terítéken lesz a Papír nélkül, azaz az írók elakadásairól szóló storytelling műsor. A zenei programban megszólalnak Bereményi dalszövegei, a záró összművészeti este kínálatában pedig költők, slammerek, rapperek és dalszerző-énekesek produkciói keverednek majd.

Április 9–11.

Kristály Színtér TAVASZI MARGÓ IRODALMI FESZTIVÁL

Waliczky Tamás: Vision on Mong Kok East Footbridge, 2023, videó (részlet) © Ludwig Múzeum –Kortárs Művészeti Múzeum

VISSZA A JÖVŐBE

A Bartók Tavasz keretében nyílik meg a Ludwig Múzeum következő nagyszabású kiállítása, amely Fekete tükör. A jövő hosszú árnyéka címmel főként, de nem kizárólag a Kortárs Művészeti Múzeum gyűjteményére támaszkodva mutatja be kortárs alkotóművészek disztópikus művészi feltételezéseit. A néhány meghívott alkotó mellett a hazai művészeti közeg gondolatkísérleteire építő tárlat azt vizsgálja, hogy az elképzelt jövőképekben, valamint a múlt disztópikus megvalósulásaként körülöttünk zajló jelenben a képzőművészet milyen társadalmi, környezeti, politikai, gazdasági, tudományos vagy technológiai jellegű problémákat feszeget. A múltban a fekete tükör a mágikus gyakorlatok körébe tartozó jóslóeszköznek

számított, amely tisztánlátó képességet, rejtett tudást nyújtott a felhasználó számára. Manapság a black mirror fogalma – a népszerű tévésorozat mellett – technikai értelemben épp az ellenkezőjét nyújtja: a digitális készülékek diszfunkcióit, kifagyását jelenti, eszközeink sötét képernyője korunk torz tükörképét tartja elénk.

Április 8. | 10.00

Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum FEKETE TÜKÖR. A JÖVŐ HOSSZÚ ÁRNYÉKA

KORTÁRS ZENESZERZŐK MŰVEI

TALLÉR ZSÓFIA EMLÉKÉRE

Április 11. | 19.30

Budapest Music Center – Koncertterem HOMMAGE À TALLÉR ZSÓFIA

A 4. Tallér Zsófia Kortárs Nemzetközi Zeneszerzőverseny zárókoncertje

Tallér Zsófia Erkel-, Bartók–Pásztory- és Artisjusdíjas zeneszerző, a Zeneakadémia egyetemi tanára, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem alkalmazott zeneszerzés tanszakának egyik megálmodója, számos színpadi mű és film zeneszerzője 2021-ben, hosszan tartó betegség után, 51 éves korában hunyt el. Szakmája iránt elkötelezett tanárként kiemelten fontosnak tartotta az új zeneszerző-generációk szakmai támogatását és érvényesülésének elősegítését, az emlékére létrehozott zeneszerzőverseny is ebben a szellemiségben zajlik. Ahogyan korábban, úgy a negyedik alkalommal is egy általa szerzett műre reflektálva várta a zsűri a pályamunkákat. A Tallér Zsófia Anyuska régi képe című intim, érzelmekben gazdag kamarakantátája által inspirált, énekhangra és zongorára írt művek közül kiválasztott nyertes pályázat is elhangzik majd a Hommage à Tallér Zsófia című gálakoncerten.

Édesanyám elvesztése után értettem csak meg, miért is váltam gyűjtővé életem második felében. Ehhez az kellett, hogy megörököljem az ő holmiját. Kinyitottam a szekrényét: ropogósra vasalt terítők, fegyelmezetten hajtogatott törölközők és ágyneműk tornyozódtak benne, közöttük jó néhány szőttes. Írottas párnahuzatok, kézi csipkével díszített százéves terítők. A többségüket soha nem használtuk, még csak elő se vette. Közte volt néhány régi párnahuzat dédanyám monogramjával és parasztlánynak született nagymamám kézimunkájával. Elhoztam mindent, pedig tudtam, hogy nekem is sok van, de csak akkor jöttem rá, hogy milyen sok, amikor a családom asszonyaitól örökölt kincseket megpróbáltam a saját gyűjteményemhez illeszteni.

Középkorúként kattantam rá az ágy- és asztalnemű vásárlására – de tényleg, mintha egy kapcsoló váltott volna át a fejemben, olyan hirtelen kezdtem el lepedőket venni, textilszalvétát gyűjteni, hálóingeket felhalmozni, pedig azelőtt megvetettem és felesleges hívságnak tartottam a házi gyűjtögetést, kizárólag a könyvtáram gyarapítására koncentráltam. Csak akkor szembesültem a ténnyel, hogy ez a gyűjtőszenvedély már szinte a megszállottságig fokozódott, amikor az új, örökölt kincseket az enyémekre halmozva láttam, hogy immár a plafonig érnek a terítők, a paplanok, a párnák. Csupa kikeményített szigor és melengető puhaság. Hirtelen rájöttem, hogy láttam én ezt már valahol. Igen, igen… Felderengtek bennem gyerekkorom kalotaszegi emlékei.

A KELENGYE KALANDJA

Szabó T. Anna írása

Nemcsak a körösfői kirándulások, ahol szép színes szobákban karkötőt fűztek nekem és kürtőskaláccsal traktáltak az asszonyok, még a lányuk pártáját is felpróbálhattam (fénykép is készült), hanem az a nyár is, amikor ott aludtam nagymamám szülőfalujában, Magyarfenesen, a jéghideg tisztaszoba merev rendjében, hatalmasra puffadó dunnák alatt, tollpárnák fullasztó tömegében. Hát hiszen anyai ágon kalotaszegi lány vagyok én is, értettem meg végre. Ráadásul abban az életkorban, mikor az asszonyokat a lányuk kelengyéje kezdi foglalkoztatni. Alig két nemzedék óta nincs csak kelengye a családban. Nagymamám városra költözött, a tisztaszoba a szekrények titkos mélyébe húzódott, de bennem még ott a reflex: a jó asszony mindenre felkészül, legyen szép asztal, meleg ágy, hogy bármit elővehessen, hogy mindenkit elláthasson, bármi jönne. Szőni nem tudok, a varrottasokkal már gyerekkoromban kudarcot vallottam, így hát több évtizedig sikerült magam előtt is letagadnom ezt az örökséget. Talán épp lázadásból: kolozsvári szüleim a körösfői tisztaszobák mintájára erdélyi festett bútorral és kancsókkal rendezték be a konyhát, és írásos párnákkal a gyerekszobát.

Ahogy felismertem magamban az őseimet, nemcsak gyűjtőszenvedélyem csillapodott, hanem el is kezdtem használni az írásos párnákat, örökölt terítőket: ez új kaland az életemben. Most, ahogy írok, felpillantok, és észreveszem, hogy a szekrényből kiszorult, feltornyozott pulóvereimet is gyönyörű szőttessel takartam le. Ez is a tisztaszoba öröksége.

„SZÉP A FÜLNEK, SZÉP A SZEMNEK”

ÖSSZMŰVÉSZETI EST BARTÓK BALKÁNI

ÉS MAGYAR GYŰJTÉSEI NYOMÁN

Nagygéci Kovács József írása

„Itt nem »folklorista« zenedarabkáknak idegen anyagba való beoltásáról, hanem ennél sokkalta többről van szó: új zenei szellem kialakulásáról, földből kisarjadzott zenei erők alapján” – vallotta Bartók Béla, akinek ars poeticája – „Csak tiszta forrásból” – sokak számára vált iránymutatóvá. Ennek szellemében indult 2022ben a Tiszta forrás sorozat, melynek keretében az elmúlt évek során izgalmas összművészeti produkciók mutatták be a zenetudós Bartók törökországi gyűjtését, a parasztzene és a barokk kapcsolódási pontjait, de született az arab zene bartóki reflexiója által inspirált előadás is. A sorozat darabjai elsősorban azt demonstrálták, hogy Bartók népzenei gyűjtései nélkül elképzelhetetlen volna az a munka, melyet a magyar és az egyetemes kultúra értékeinek megőrzéséért az őt követő nemzedékek végeztek: az általa rögzített dallamok mindmáig hatással vannak a hagyományos népművészetre és a komolyzenére egyaránt, ahogyan a jazz és a világzene alkotói számára is megújuló inspirációt jelentenek. A magyarok, illetve a magyarokkal hosszú évszázadok óta együtt élő népek, elsősorban a szlovákok, a románok és a déli szlávok – szerbek és horvátok – parasztzenéjét Bartók különösen intenzíven kutatta, a délszláv anyag bizonyos elemeinek sajátos idegensége pedig egész életében foglalkoztatta. A sorozat új előadása Bartók balkáni és magyar gyűjtései nyomán készült, centrumában a szerb népzene áll. A Söndörgő zenekar, a Győri Balett, valamint a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara azt mutatja be, milyen kölcsönhatások, együttműködések jöhetnek létre egy olyan térben, melyet elsősorban Bartók Béla zenei géniusza határoz meg.

„Bartók világítótorony, felőle néztünk rá eddig, és nézünk most is a népzenére és a kortárs zenére” –mondja az est rendezője és társkoreográfusa, Mihályi Gábor. A Kossuth-díjas művész, aki a korábbi produkcióknak is részese volt, az előadás vállalását elsősorban abban látja, hogy magát a bartóki érdeklődést mutassa fel. Azt az elkötelezett kíváncsiságot, melyben ott volt a magyar és a szomszédos népek zenéje, kultúrája iránti tisztelet. Ehhez nem szükséges, hogy Bartók az előadás minden pillanatában közvetlenül megjelenjen, ahogy a bartóki zene sokadik rétegében sincs már feltétlenül benne az általa gyűjtött népzene, de a produkció hátterében mindig ott sejlik a nagy zeneszerző alakja. „Ki-ki a maga művészetével van jelen, a Söndörgő a balkáni zenével, a balett és a néptánc is a maga alkotó erejével. Éppen ezért az sem fog csalódni, aki esetleg nem Bartók miatt, hanem kifejezetten a résztvevők valamelyikének elkötelezett rajongójaként érkezik. Ráadásul – teszi még hozzá Mihályi Gábor – miközben a közönség megkapja, amiért jött, azt is megláthatja, megélheti, milyen átjárás lehetséges különböző művészi meglátások között, és hogy ezek az átjárások miképpen termékenyítik meg, hogyan erősítik, emelik egymást.” A rendező szerint a

Tiszta forrás sorozat ereje abban rejlik, hogy a nagy népzenekutató-zeneszerző útján haladva az előadás résztvevői egymást inspirálva gondolják tovább a bartóki muzsika és gyűjtés lényegét.

„Hasonlóképpen tévednek azok is, akik azt hiszik, hogy ezeknek a földből kisarjadzott erőknek a helyszínen való tanulmányozása, köznapi nyelven szólva: a népdalgyűjtés valami rettentően fáradságos, lemondással és áldozattal járó munka volt. Ami engem illet, csak annyit mondhatok, hogy az az idő, amit ilyen munkával töltöttem, életem legszebb része; és ezt nem adnám oda semmi másért sem. Legszebb, a szó legnemesebb értelmében, mert egy még egységes, de már eltünedező társadalmi berendezkedés művészi megnyilatkozásainak lehettem így közvetlen szemlélője. Szép a fülnek, szép a szemnek!” – olvashatjuk a már idézett Bartók-hitvallás folytatásában. Eredics Benjamin, a Söndörgő együttes tagja és egyben az előadás zeneszerzője szerint Bartók a kiindulópont. „A Söndörgővel Bartók zenéjét és gyűjtéseit is évtizedek óta használjuk inspirációként. Ami számomra különösen örömteli zeneszerzői feladat, az a nyitány és a finálé megkomponálása. A nagyszabású, klasszikus szimfonikus zenekari hangzás mellett szeretnék megjeleníteni visszafogottabb, intimebb, kamarazenei színeket. Természetesen a zene alapelemeit tekintve a fókuszban Bartóknak azok a szerb gyűjtései állnak, amelyeket a Vujicsics Együttesnek köszönhetően gyerekkorom óta ismerek – mondja a muzsikus. – A tiszta forrás bartóki értelmezése számomra zeneszerzőként és előadóművészként is meghatározó, hiszen az autentikus, eredeti népzene felmutatásával magunk is a tiszta forrás hordozóivá válunk. Bartók gyűjtéseiben fellelhető az a nyitottság és sokszínűség, ami a különböző népek eltérő kultúrájának tiszteletéből fakad, a zenéimben én magam is igyekszem mindezt megjeleníteni.” Eredics Benjamin, aki a Söndörgővel muzsikusként is színpadra lép, az est rendezőjéhez hasonlóan abban látja a produkció jelentőségét, hogy a különböző művészi megnyilvánulások, alkotói jelenlétek egymást építik, erősítik majd. A zene és a tánc, legyen az magyar vagy épp szerb, balett vagy néptánc, mind a maga módján fogalmaz, miközben az este minden elemében fellelhető lesz Bartók Béla népzene iránti elkötelezettsége, azaz a bartóki gondolat a fülnek és a szemnek szóló szépségről.

Április 8. | 19.30

TISZTA FORRÁS ÖSSZMŰVÉSZETI EST BARTÓK BALKÁNI ÉS MAGYAR GYŰJTÉSEI NYOMÁN

A CUKORKÁSPAPÍR ÉS AMI BENNE VAN

Topor Tünde írása

Dolce vita – ezzel a címmel múzeumi kiállítást rendezni bátor dolog. Ott a film az ötvenes évek végének római éjszakai életével, a Via Veneto bárjaival, házibulikkal, és elvileg persze a hamis csillogás ellentmondásosságával, a sok édességet követő megcsömörléssel – de hát mindenkiben inkább a mámor, Anita Ekberg és Marcello Mastroianni Trevi-kút-beli csókja marad meg. Hogyan is lehetne ezek után az édes élet szókapcsolat keltette vágyakozást halott tárgyakkal, festményekkel, szobrokkal beteljesíteni?

Benczúr Emese: Dolce vita , 2012 Winkler Nóra tulajdona

Az élet Itáliában valószínűleg Fellini idején is édesebb volt, és máig édesebb, mint bárhol a világon: a mediterráneum fantasztikus földrajzi sokféleségéhez adódik a sok esetben máig használatban lévő műemlékek egy négyzetkilométerre eső elképesztő sűrűsége, az emberek temperamentuma, az ételek… Kár is folytatni az egyébként igaz közhelyek sorolását, de ha folytatnánk, rögtön egy másik filmcímhez jutnánk, a La grande bellezzához, vagyis A nagy szépséghez, és a kulturális rétegek soha nem látott gazdagságú egymásra épüléséhez, ami természetesen az ottanihoz képest nagyon fiatal, alig kétszáz éves magyar nemzeti művészetet is semmi máshoz nem fogható mértékű inspirációval látta el.

Az utóbbira gyakorolt Itália-hatás első megnyilvánulásának Ferenczy István A szép mesterségek kezdete című, 1822-es pásztorlánykaszobrát szokás tekinteni, őt követték az egyébként a firenzei szépművészeti akadémián évekig professzori rangban tanító Markó Károly, valamint gyerekei, a Markó fiúk, sőt lányok, akik évekig látták el a magyar piacot itáliai tájakat, klasszikus romokat, mitológiai jeleneteket ábrázoló festményekkel, és jelentettek mintát a magyar tájképfestők számára.

Amikor ez az akadémiai sztenderdet jelentő és az itthoni művészképzésben is sokáig meghatározó hatás kezdett halványulni, Itália és a klasszikus örökség akkor is vonzotta a festőket. A legjobb példa erre Ferenczy Károly – aki nem rokona az előbb emlegetett Istvánnak – Régészet (Archeológia) című, 1896-os képe, amely egy olasz tanulmányút során szerzett élményeit örökítette meg, és egy meg nem valósult freskó vázlataként vált a magyar szecesszió más tájakra, régebbi korokba vágyódásának egyik legszebb emlékévé.

És még mindig csak a műemlékeknél, vagyis holt dolgoknál járunk, mikor jön az édes élet?

Érdekes módon egy művészettörténész professzor volt az, aki az olasz élet élvezetét szinte kötelezővé tette a művésznövendékek, fiatal festők, szobrászok számára, és ez Gerevich Tibor. Neki köszönhető, hogy Rómában az ottani Magyar Akadémia (Collegium Hungaricum) előkelő helyre, a Tevere-parti Via Giulia egyik legszebb barokk palotájába költözhetett be, és 1928-tól kezdve a római ösztöndíjat elnyerő művészek hosszú hónapokat tölthettek el ezen a „bázison”, vagy utazgathattak szerte Olaszországban. Ebből alakult ki a római iskola, legalábbis a magyar művészettörténet ennek körébe sorolja az ösztöndíjasok itáliai előképekre visszavezethető, az olasz táj és az ottani élet bűvöletében született műveit: van közöttük olyan, ami a palota folyóra néző teraszán a festőtársakat örökíti meg, csinos fiúk és lányok élvezik az életet és egymás társaságát, de a legváltozatosabb helyszínek és témák is megfestésre kínálkoztak: trattoriákban, tavernákban mulatozó helyiek, mutatványosok, akik mintha a Bajazzókból léptek volna elénk, kikötői jelenetek, kisvárosok akár szieszta, akár esti forgatag idején.

A római ösztöndíjakat a háború után is meg lehetett pályázni, így született az a kép is, amely talán a leginkább átélhetővé teszi, mit jelentett az Itáliaélmény a fiatal művészeknek, pláne 1945 után, kiszabadulva az egyre nyomasztóbb otthoni környezetből, még a vasfüggöny legördülése előtt. Különleges kompozíció, ez már nem a „római iskolás” stílus, témájában is modernebb: három fiatalt látunk rajta, akik egy kisteherautó platóján utaznak, onnan bámulnak fel az éjszakai égboltra a csodálatos olasz tájban suhanva. Legalábbis a kép azt sugallja, hogy suhanásként élték meg a lassú zötykölődést Itália ege alatt. A fejük olyan, mintha valamelyik ókori szarkofágról vagy a Via Appia melletti síremlékekről gurultak volna le. Reigl Judit elmesélte, hogy a háború utáni években nem voltak turisták, szinte üres volt Róma, amely bár nyílt város lett (a lakosok és az épített örökség védelmében harc nélkül adta meg magát a bevonuló ellenséges csapatoknak), előtte bombázták, így újabb és újabb leletek kerültek elő a földből. Ő is talált egy

Ferenczy Károly: Archeológia , 1896 Szépművészeti Múzeum

antik szoborfejet, amelyet eladott egy amerikainak –abból vettek vonatjegyet.

Ha egyébként valaki tíz éve áttekintett a Magyar Akadémia Borromini tervezte, Janus-fejekkel díszített tetőteraszáról a Tevere másik partjára, csodát látott: a díszlettervezőként és operarendezőként is ismert William Kentridge 550 méter hosszan fedte le fóliából kivágott jelenetekkel a rakpart kőfalát, az alakok közti, üresen maradt részeket pedig magasnyomású vízsugárral tisztíttatta meg. Így amikor leszedték a fedőfóliát, ott maradt a kipufogógáz és egyéb szennyeződések okozta fekete lerakódás maradványából a mű: egy menet, a Traianus-oszlop mintájára, amelyen Róma történelmének alakjai vonulnak el a szemünk előtt. A Dolce vita leghíresebb, Trevi-kutas jelenete is belekerült. A hideg vízben didergő Anita Ekberget és Marcello Mastroiannit a római télben kalapban, kabátban, sálban instruáló Fellini nincs megörökítve rajta, így csak a werkfotókon látszik, mi is van néha az édes élet mögött.

Amihez tényleg kell a meleg. Miközben a magyar festészetben a római iskola mint a klasszikus hagyományt követő irányzat lábra kapott, a modernebb, franciásabb festői nyelvet használók sem maradtak érintetlenek mindattól, amit Olaszország jelentett. Például az egyébként tekintélyes főiskolai tanár, Vaszary János, aki a korábbi hercegprímás, Vaszary Kolos unokaöccseként és egykori hadifestőként is a modern életre volt kíváncsi. Napernyők, fürdőköpenyek, vitorlák, tengerészek csíkos pólói, pálmafák, szívószálas koktélok jelennek meg a képein, minden, amit pár virtuóz ecsetvonással, tiszta színekkel fel lehetett dobni a fehér vászonra. Tengerparti jelenetei elavulni sem tudnak, az egészségesen barna, fürdőruhás testek vagy a napernyők ma is szinte ugyanolyanok, mint száz évvel ezelőtt.

„Ma sem voltam a strandon”, hímezte több százszor csíkos napozószékvásznakra Benczúr Emese, akiben a láthatatlan háztartási munkák láthatóvá tevőjét is tisztelhetjük. A Nemzeti Galéria kiállításának címadó műve is az ő egyik falképe. Színes cukorkáspapírokból

ragasztotta össze három méter hosszan, de a csillogó csomagolás belső, érdektelen, egyszínű oldalát is használja, ezekből áll össze a Dolce vita felirat.

A kezdő kérdésre, hogy hogyan is lehet az élet édességét átélni egy múzeumban, két válasz is lehetséges: van, aki számára ez maga a jó élet. Műveket nézni, és kibontani, ami bennük van. A másik lehetőség: vágyakozni valami után, amit a képek felidéznek. Nincs is annál édesebb, mint visszatekinteni a szebb napokra. Vagy ez nem így van?

Mindegy, akár volt az ember Olaszországban, akár tervezi, hogy odamegy, az élet mindenképpen édes.

Április 8. | 10.00

VITA ITÁLIA ÉLMÉNYE KÉT ÉVSZÁZAD MAGYAR MŰVÉSZETÉBEN

6. évfolyam, 2026. április

A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek ingyenes kiadványa

Kiadja a Müpa megbízásából a Papageno Consulting Kft.

Alapító:

Müpa Budapest Nonprofit Kft. Káel Csaba vezérigazgató

Felelős kiadó:

A Papageno Consulting Kft. ügyvezetője E-mail: szerkesztoseg@papageno.hu

Főszerkesztő:

Seres Gerda

Kiadványmenedzser: Oszip Zsuzsanna

Korrektor: Magyarszéky Dóra

A kiadványban közreműködtek:

Barda Beáta, Borbély Zsuzsa, Csepi Alexandra, Dömötör Endre, Farkas Zoltán, Gál Katalin Teodóra, Jászay Tamás, Kondor Kata, Lackfi János, Mácsai János, Molnár Szabolcs, Nagygéci Kovács József, Németh Marcell, Seres Gerda, Szabó T. Anna, Tari Annamária, Tittel Kinga, Topor Tünde

A címlapon:

Bozsik Yvette, Bujdosó Anna, Gulyás Liza Címlapfotó: Mudra László

Nyomdai kivitelezés: Pátria Nyomda Zrt. Orgován Katalin vezérigazgató

Megjelent 5000 példányban

A szerkesztés lezárult: 2026. március 9-én

A szervezők a szereplő- és műsorváltoztatás jogát fenntartják.

Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek 2026. április 1–12.

bartoktavasz.hu

E-mail: info@bartoktavasz.hu

Telefon: +36 1 555 3000

A FELFEDEZÉS ÖRÖME

A Müpa stratégiai partnere a Lexus.