Issuu

Rezümékötet a 2025-2026 évben Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program által támogatott fiatal kutatók, alap- és mesterképzésben lévő hallgatók munkáiból.

Rezümékötet Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program Budapesti Metropolitan Egyetem

2025 - 2026

A kötet szerkesztője: Bachmann Erzsébet, Pörczi Zsuzsanna, Szigeti Cecília A kötetet tervezte: Bachmann Erzsébet ©A szerkesztők ©A szerzők Kiadó: Budapesti Metropolitan Egyetem, 2026 ISBN: ISBN 978-615-5459-71-9

SZERZŐK [ Fiatal oktató, kutató ]

Bánszki Kristóf PhD

Börcsök Anna DLA

Laczó Dániel PhD

Szeberényi András PhD. habil.

Az AI lehetséges alkalmazásának módszertani és etikai kérdései a Mozgókép Tanszéken Idő és narrativitás a kortárs ékszerművészetben A finn építészet tájérzékeny narratívái

MI-generáció: Hogyan formálja át a felsőoktatásban tanulók életét a mesterséges intelligencia?

[ Hallgató - mesterképzés ]

Balku Róbert

Bánáti Clarissa

Engel Ágnes

Füleki Anna Lili

Gáspár Panna

Hullán Zsófia Sarolta

Kishonthy Anna

Komjáthy Hanna Zoe

Mitró Dániel

Szabadszállási-Tóbi Zina

Tóth Veronika

A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élő lakosság ismeretének vizsgálata az online kommunikáció segítségével a megújuló energia vonatkozásában Modern ősiség

Referencia nélkül

A kreatív hobbitevékenységek terjedésének társadalmi vonatkozásai „bitepack – eat the future”

Hatalom a hálózatban – A szaúdi sportbefolyás mintázatai hálózatelemzéssel

Hogy ne csak túléljünk – Művészetpedagógia foglalkozások hátrányos helyzetű emberekkel A kapitalizmus képzőművészeti kritikái: street art, public art és a graffiti világa

A divat mint (politikus) performanszművészet: Az összművészetiség lehetőségei a kortárs divatiparban VISION DISTORTION, Valóságérzékelés és torzított realitás

Tanulmányi útlevél: az Erasmus+ hallgatói mobilitási hálózat és gazdasági hatásainak vizsgálata [ Hallgató - alapképzés ]

Szmutka_Roland ABJECT, A test határainak újraértelmezése a queer és poszthumán diskurzusban

Bánszki Kristóf PhD Az AI lehetséges alkalmazásának módszertani és etikai kérdései a Mozgókép Tanszéken

Amikor 2025 nyarán benyújtottam EKÖP kutatási tervemet, az egyik órámon tapasztalt különös élmény inspirált. Olyan élmény volt ez, mely korántsem volt kellemes ott és abban a pillanatban, de rámutatott, soha többé nem tarthatok meg egyetlen órát sem ugyanúgy, mint korábban. Az ominózus kurzusom féléves beadandója egy videóesszé volt. Az alkotást a résztvevőknek egyedül kellett elkészítenie: komoly kutatómunkát követően a szerkesztés, a saját szerepléssel lebonyolított forgatás és az utómunka is az ő feladatuk volt. A kurzusom egyik hallgatója a kutatási és a szerkesztési feladatokat is mesterséges intelligenciával végeztette el. Tényellenőrzés, revízió nélkül felolvasta a kamerának az AI által generált szöveget (vö. forgatókönyv), ám e munkamódszerről a stáblistán és élőszóban sem adott tájékoztatást. Különböző jelekből (hibás információk, téves képzettársítások, merev struktúra, magyartalan fogalmazásmód) vizsgavetítés során rájöttem, hogy a film nem csupán saját kútfőből született. Bár a kurzus tematikája nem tiltotta, sőt egyáltalán nem is szabályozta a technológia használatát, a hallgató először mégsem ismerte el, hogy chatbotot hívott segítségül. Fokozatosan azonban mégis beavatott a készülés történetébe, bemutatva az AI által írt forgatókönyvet, elmagyarázva, milyen promptokat használt annak megíratásához. A hangulat kezdetben feszült volt, mintha egy plágiummal kapcsolatos etikai vizsgálat zajlana, ám az osztály többi tagja, valamint közte és köztem hamarosan párbeszéd alakult ki, ami rendkívül inspiratívnak hatott. Rengeteg érv és kérdés merült fel azzal kapcsolatban, az mesterséges intelligencia korában mi számít önálló munkának, mi segítségnek, hogyan értékelhető a hallgatói teljesítmény, mi számít plágiumnak. Tulajdonképpen ekkor döntöttem el két fontos dolgot. Egyrészt, hogy számolok azzal, hogy a jövőben még több hasonló eset történik majd, melyekre szükséges magamat és a hallgatókat is felkészítenem részben azáltal, hogy az AI használatának lehetőséges módjait a tárgytematikába és a félév eleji feladatismertetőbe foglalom. Másrészt, hogy felmérem annak lehetőségét, hogyan lehetne megfogalmazni a mesterséges intelligencia hallgatói használatával kapcsolatos szakmai és etikai irányelveket a mozgóképes oktatásban. A kutatásom a tárgyat érintő egyik legégetőbb dilemmából indul ki. Nevezetesen abból, mely munkafolyamatokban tekintjük legitim alkotói segítségnek a generatív mesterséges intelligenciát, és az mely ponton kezd helyettesíteni olyan készségeket, amelyeket a hallgatóknak kellene elsajátítania. Célom az volt, hogy a fenti felvetést szem előtt tartva a tanszékünk számára egy olyan szakmai háttéranyagot állítsak össze, mely az AI alkalmazásának szempontjából rendkívül összetett mozgóképes terület igényeit, lehetőségeit, nemzetközi jó gyakorlatait feltérképezi, emellett alapot szolgáltathat egy későbbi tanszéki, esetleg intézményi szintű direktíva elkészítéséhez. Az eredményeket feldolgozó szövegemet a következő Annales Évkönyben tervezem publikálni, emellett kutatásomat a Magyar Filmtudományi Társaság A futurológiai kongresszus: a film és a technikAI konferenciáján is ismertetni tervezem.

A kutatásom megkezdésének első napjaiban a METU két AI alkalmazásával kapcsolatos ajánlást is nyilvánossá tett, egyet az oktatók, egyet a hallgatók számára. Ezzel egyidejűleg részt vettem az egyetemünk által szervezett AI eszközök a tanteremben elnevezésű oktatáson. Ez a két intézményi impulzus segített abban, hogy kialakíthassam kutatásom módszertanát, mely szerint első lépésként a témában írt – és szintén rendkívül friss – tudományos szövegeket ismertem meg, miközben az ismertebb európai és amerikai filmes képzések, egyetemek irányelveinek feltérképezését és összevetését folytattam le. Emellett a Mozgókép Tanszék hallgatóinak szánt, majdnem 50 kérdésből álló kérdőívet próbáltam minél több érintetthez eljuttatni. A nemzetközi összehasonlítás érdekes eredményeket hozott. Mindenekelőtt azt, hogy a mesterséges intelligenciára vonatkozó szabályozások az elmúlt két évben jelentős mértékben kezdtek közelíteni egymáshoz. Míg a generatív AI 2022-es világszintű robbanását követően az egyetemek jellemzően ideiglenes tiltásokat vezettek be, esetleg szórványos intézkedéseket foganatosítottak, addig napjainkra az általam vizsgált vezető európai és amerikai intézmények többsége a felelős, etikus és transzparens használatot támogató irányelveket részesíti előnyben. Egy tanulmány, mely 343 egyetem mesterséges intelligencia direktíváját hasonlította össze, kimutatta, hogy az intézmények több mint fele az oktatókra bízza az AI használatára vonatkozó döntést, míg a teljes tiltás 2026-ra igen ritkán fordul elő. A vizsgált médiát, mozgóképgyártást oktató intézmények mesterséges intelligencia szabályozásai a felsőoktatási intézményekre inkább jellemző általános ajánlások helyett rendkívül specifikusnak mondhatók, emiatt több esetben az élvonalba tartoznak világszinten. Teljeskörű és kifejezetten részletes útmutatást nyújtanak az AI alkalmazásához a forgatókönyvírás, a storyboard készítése, a képi világ megtervezése, a hangklónozás, VFX, illetve a deepfake alkalmazása terén. Közös pont a felhasználás dokumentálásának igénye, a promtnaplók készítésének fontossága, valamint annak hangsúlyozása, hogy a használat nem tekinthető a hallgató önálló, kreatív munkájának. Különösen a National Film and Television School (NFTS) fogalmaz meg úttörőnek számító irányelveket, hiszen a filmkészítés minden fázisát szabályozó iránymutatásában etikai és szerzői jogi kérdésekre is kitér. A METU helyzetének mérésére született, majdnem ötven kérdésből álló kérdőívet végül 53 Mozgókép Tanszéken tanuló diák töltötte ki, 8 különböző szakról. Az eredmények megerősítik, hogy mára az egyetemi gyakorlat részévé vált a generatív MI alkalmazása. A válaszadók 87%-a (46 fő) használt már AI-eszközt képzése során kapott írásbeli feladatai megoldásához, míg kutatási vagy információgyűjtési célból összesen 94% (50 fő). Ezzel szemben csupán 45% (24 fő) alkalmazta kifejezetten mozgóképes feladatok elkészítéséhez. Azaz a technológia a filmkészítés során vis�szafogottabb szerepet tölt be, mint a szövegalkotási, kutatási fázisban. Az alkalmazás mértékén túl figyelemre méltó, hogy bár valamennyi (53) megkérdezett állította, ellenőrzi a kapott információkat, 64% (34 fő) mégis találkozott már olyan hibás válasszal, melyet nem ismert fel azonnal.

A Válogatás kazi c. műsor látványterve díszlettervező: Ragályi Csenge, Televíziós műsorkészítő BA szakos hallgató

A válaszadók csupán 34%-a (18 fő) tekinti megbízható egyetemi forrásnak a mesterséges intelligenciát. A felmérés Likert-skálás kérdéseire adott válaszok (1=egyáltalán nem értek egyet, 5=teljes mértékben egyetértek) tovább árnyalják a megbízhatóság kérdését. A diákok kiemelkedően fontosnak tartják a tartalmak ellenőrzését (4,47/5), talán azért is, mert a bizalmuk az onnan nyert információkkal szemben aránylag csekély (2,30/5). Az etikai kérdések szintjén megosztottság jellemzi a válaszadókat bizonyos kérdésekben. Csupán 55% (29 fő) támogatná az AI-használat kötelező feltüntetését a beadandókban. A hallgatók 77%-a (41 fő) szerint ugyanakkor nem elfogadható generált szöveget saját munkakét beadni. Ezzel párhuzamosan a válaszadók közel háromnegyede véli úgy, hogy jelenleg nem egyértelműek az intézményi szabályok, a Likert-skálás válaszok megerősítik az egységes irányelvek iránti igényt (3,85/5). A hallgatók szinte egyöntetűen fontosnak tartják az AI tudatos használatának elsajátítását (4,45/5), miközben azt is érzékelik, hogy a mesterséges intelligencia hosszú távon alapjaiban alakítja át a mozgóképes szakmát (3,64/5). A kérdőív eredményei összességében azt sugallják, hogy a hallgatók nem a mesterséges intelligencia kizárását ambicionálják, hanem az átlátható és etikus módszertani szabályozást tartják kívánatosnak a Mozgókép Tanszéken. Egy évvel később a bevezetőben bemutatott kurzusomat már egészen más formában tartottam, a hallgatóknak ezúttal nem egyéni videóesszét, hanem csoportban megvalósítandó vizsgaadást kellett készíteniük – adott esetben az AI bevonásával. A hallgatók egy maguk által választott kilencvenes évekbeli televíziós műsorhoz (Kölyökidő) kapcsolódóan fejlesztettek saját online formátumot. Ezt valósították meg egy szemeszter leforgása alatt. A produkció díszletét papíralapon tervezték, de arra vonatkozólag, hogy azt miképp tudnák 3D-s hatásúvá tenni és kivitelezni, már a mesterséges intelligenciától kértek segítséget. Az adást kiemelkedő színvonalon sikerült megvalósítani.

A Válogatás kazi c. műsor kész díszlete forgatás közben kreatív producer: Heinrich Bence, Televíziós műsorkészítő BA szakos hallgató

A kutatás eredményei alapján a következő lépést egy, a METU Mozgókép Tanszék képzési sajátosságaira épülő, a különböző alkotói munkafolyamatokra is kitérő ajánlás kidolgozása jelentené. Bízom benne, hogy a kutatás ehhez olyan szakmai és módszertani alapot nyújthatna, amely segítené a hallgatók felelős AI-használatát.

Börcsök Anna Idő és narrativitás a kortárs ékszerművészetben

Tárgyak, kontextusok és jelenlét Kutatásom a kortárs ékszerművészet narratív, időalapú és performatív dimenzióit vizsgálja a tárgy, a befogadó és a kiállítási kontextus kapcsolatában. A projekt központi kérdése, hogyan alakítja az idő és a jelenlét az ékszer narrativitását, milyen helyzetekben válik a tárgy eseménnyé, miként befolyásolják az installációs és performatív eszközök a befogadói élményt, valamint milyen új bemutatási stratégiák alakíthatók ki a narratív ékszer köré. A kutatás interdiszciplináris megközelítésben kapcsolja össze a kortárs ékszerelméletet, a narratológiát, a performativitás-elméletet és a vizuális kultúra kutatását. Doktori kutatásom kiindulópontja a narratív ékszer fogalmának meghatározása volt. A narratív ékszer számomra nem lezárt történetet jelent, hanem olyan nyitott struktúrát, amely a befogadó jelenlétében válik teljessé. Az ékszer ebben az értelemben nem pusztán hordható tárgy vagy díszítőelem, hanem érzékeny kommunikációs médium, amely személyes, kulturális és társadalmi jelentéseket közvetít. A néző, a viselő vagy a használó szerepe kiemelt fontosságú: saját emlékein, tapasztalatain és vágyain keresztül alternatív kontextust hoz létre a tárgy körül. A tárgy önmagában még nem esemény, az esemény a találkozás pillanatában jön létre. A kutatás egyik legfontosabb alkotói eredménye a MOVE ékszersorozat, amely az irányított véletlen fogalmából indul ki. A rozsdamentes acélból, lézervágással készült tárgyakba foglalt természetes és szintetikus kövek szabadon mozognak a szerkezeteken belül, így az ékszerek a viselés során folyamatosan változó kompozíciókat hoznak létre. A mozgás itt nem csupán fizikai jelenség, hanem narratív erő: a gravitáció, a véletlen és a test mozdulatai együtt alakítják a tárgy jelentését. A sorozat egyszerre reflektál a kontroll és spontaneitás viszonyára, valamint arra, hogyan válhat az ékszer élő, időben kibomló tapasztalattá. A sorozat az általam vezetett Irányított véletlen narratív ékszer mesterkurzus koncepcionális alapjához is kapcsolódik. A kutatás másik hangsúlyos területe az időalapú installációk és performatív helyzetek létrehozása volt. A Glory Hole installáció kiindulópontja annak vizsgálata volt, hogyan mozdítható ki az ékszer a hagyományos, hordható tárgy szerepéből. A 175 cm magas, monumentális léptékű objektum a gyűrű archetipikus formájából indul ki, azonban méreténél és működésénél fogva már nem klasszikus ékszerként, hanem pszichológiai és térbeli helyzetként működik. A két acéllemez közé szorított igazgyöngy egyszerre törékeny és erotikusan terhelt fókuszpont, amely intenzív testi és mentális reakciót vált ki a nézőből. A munka számomra a monolit fogalmával is kapcsolatba hozható: ahogyan Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjében a monolit az ismeretlennel való találkozás szimbóluma, úgy a Glory Hole is egyfajta megállító, kizökkentő jelenlétként működik. A néző közeledése, bizonytalansága, kíváncsisága válik a mű részévé, a tárgy pedig eseménnyé alakul. A Gergye Tér performatív installációja tovább erősítette ezt a gondolatot. Gergye Krisztián jelenléte és mozgása az általam létrehozott félkész acéllemezeket és ékszertöredékeket testközeli helyzetbe hozta. A tárgyak a performansz során aktiválódtak: a mozgás, a fény és a test kölcsönhatásában időalapú jelenségekké váltak. Az ékszer itt már nem birtokolható objektumként, hanem közösen megélt eseményként jelent meg. A performansz során létrejövő ideiglenes kapcsolatok, mozdulatok

és reakciók új narratív teret hoztak létre, amelyben a befogadó szerepe ugyanolyan fontossá vált, mint az alkotóé. A kutatás eredményei több kiállításban összegződtek. A B32 Trezor Galériában megrendezett … narratív ékszer kiállítás reprezentatív módon foglalta össze az elmúlt tizenhárom év tárgysorozatait, miközben az időbeliség és a befogadói jelenlét kérdését állította középpontba. A tárlat installatív elemei, a fény, a mozgás és a szöveges rétegek azt vizsgálták, hogyan válhat az ékszer élményszerű, időben megtapasztalható médiumává. Az Instructed Vision / Irányított véletlen című, a Carlo Lucidi Galériában megvalósult nemzetközi csoportos kiállítás a Budai Rajziskola narratív ékszer mesterkurzusának eredményeit mutatta be. A projekt központi fogalma az „irányított véletlen” volt, amely a kontroll és spontaneitás közötti alkotói folyamatokra reflektált. A kiállítás közös ékszereseményként működött: a résztvevők munkái együtt hoztak létre egy élő, reagáló installációt, amely személyes és közösségi történeteket kapcsolt össze. A METU Galériában megrendezett Tárgyak, kontextusok és jelenlét című kiállítás a kutatás pedagógiai és közösségi dimenzióját is láthatóvá tette. A tárlat a saját alkotói munkáim mellett a METU TEST–TÁRGY kurzus hallgatóinak, valamint a Budai Rajziskola mesterkurzus résztvevőinek munkáit is bemutatta. A kiállítás központi kérdése az volt, hogyan alakítja a kontextus és a bemutatás módja az ékszerek olvasatát, és miként válhat a tárgy közös jelentésalkotás terévé. A kutatás harmadik fontos területe a befogadás és a közösségi párbeszéd lehetőségeinek vizsgálata volt. Workshopjaim: Kincsek a gyerekkorból; Emlékek Alkimistái; valamint Kincs, ami rajtad van, arra irányultak, hogy a narratív ékszer fogalmát szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé tegyék. Ezeken az alkalmakon a résztvevők személyes tárgyaikból és emlékeikből hoztak létre új ékszereket, miközben saját történeteiket is megosztották egymással. A workshopok célja nem csupán az alkotás volt, hanem olyan reflexív helyzetek létrehozása, ahol tárgy és személyes identitás kapcsolata tudatosíthatóvá válik. A vásárok és szakmai események, különösen az Autor kortárs ékszervásár Bukarestben további lehetőséget biztosítottak arra, hogy a kutatás eredményei nemzetközi kontextusban is megjelenjenek. Ezek a találkozások megerősítették számomra, hogy a narratív ékszer nem csupán autonóm műtárgyként működik, hanem párbeszédet kezdeményező médiumként is. A kutatás összegzéseként számomra az vált egyértelművé, hogy az ékszer fogalma ma már nem korlátozható kizárólag hordható tárgyakra. Az ékszer lehet esemény, installáció, performansz vagy közösségi tapasztalat is. A narrativitás nem előre megírt történetként jelenik meg, hanem a tárgy, a test, a tér és a befogadó közötti kapcsolatok során jön létre. Az EKÖP ösztöndíjas időszak lehetőséget adott arra, hogy ezeket az alkotói, elméleti és pedagógiai folyamatokat egységes kutatási keretben vizsgáljam, és új bemutatási formákat hozzak létre a kortárs narratív ékszer számára.

1. Összegző ábra, ami bemutatja a kutatás szerkezeti felépítését

2. MOVE sorozat 2026 (bross, gyűrű, fülgyűrű), Fotó: Szentesi Balázs Imre, Alapanyagok: rozsdamentes acél, cirkónia és drágakövek

3. Glory Hole 2025, Fotó: Szentesi Imre Balázs Alapanyagok: acél, igazgyöngy

4. Gergye tér, 2025, Fotó: Asszonyi Eszter Alapanyagok: rozsdamentes acél

5. Narratív ékszer kiállítás, B32 Trezor Galéria, 2025, Fotó: Asszonyi Eszte

6. Instructed vision, Carlo Lucidi Galéria, 2026

7. Tárgyak, kontextusok és jelenlét kiállítás, METU Galéria, 2026, Fotó: Asszonyi Eszter

8. Kincs ami rajtad van workshop, METU 15 kiállítás, Eötvös10 Galéria, 2025 Fotó: Czveiber Barbara

Dr. Laczó Dániel A finn építészet tájérzékeny narratívái

A finn építészettel kapcsolatos legismertebb toposz annak tájjal való szoros összhangja. E gondolatok már a századforduló idején is megjelentek, s a modern korában váltak meghatározó értelmezési keretté. Célom e narratívák eredetének feltérképezése és ezáltal az építészetelméletben megjelenő elképzelések rendszerezése. Kutatásommal a tájra érzékeny építészet lehetőségeit, és ezzel együtt a fenntarthatóság téri programjának teoretikus hátterét szeretném feltárni. A kérdés értelmezését az alapfogalmak meghatározásával kezdtem. A szakirodalom leggyakrabban a finn építészettel kapcsolatban a természetet említi. Fizikai értelemben ennek három rétege értelmezhető: a földtani-földrajzi, a légköri és benne éghajlati, valamint az élővilág, a flóra és fauna területe. Szellemi értelemben az újkor óta alakuló természetfogalom folyamatosan alakul és bővül, a hagyományos vallásos világnézet visszaszorulásával pedig részben annak helyébe is lépett (panteizmus, transzcendentalizmus). A táj a természet emberi művelésből származó jellemvonások összegzése földműveléssel, erdőgazdálkodással, bányászattal és építéssel. Az organikus jelző kémiai értelemben az élőlényekkel, tehát közvetve a fenti két fogalommal való kapcsolatot jelöli, építészeti értelemben ugyanakkor ezeken túl is mutat. Újabb keletű a zöld (green) fogalma, mely a fentieken belül a fenntarthatóságnak, környezettudatosságnak elsősorban a műszaki kérdéseit – illetve tanúsítását és egyben piacosítását – is jelenti. Kutatásomban a fenti fogalmakat a szerzőknél kritikai módon – és szükség esetén részben rokonértelműként is – kezeltem. Gyakorlati értelmezés - A finn építészet és annak táji-természeti környezetének vizsgálata esetében az elméletek rögzítik, hogy praktikus szempontok vezettek a kettő szoros kapcsolatához: máig alacsony népsűrűség és kiterjedt erdőségek jellemzik Finnországot. E körülmények egyben figyelmeztetést is jelentenek a mélyebb értelmezés előtt, ugyanakkor előfeltételként is szolgálnak egy tájérzékeny építészeti magatartás számára, mely teret adott a fokozott érzékenységnek és a világszinten is egyedülálló kísérletezéshez. S egyben érdemes megvizsgálni, hogy a kvantitatív mennyiségek mikor jelenthetnek kvalitatív értéket. Technológia - Technika és természet antagonizmusa a XX. századi általános elméleteknek is egyik meghatározó eleme, mely Moravánszky Ákos nagy antológiájában idézett több szerzőknél is megjelenik. Finnország építészetét vizsgálva a teoretikusok az építéstechnika elmaradottságát, a modern technológia hiányát emelték ki, mely körülmény teret engedett a hagyományos részletkultúra továbbélésének. S ez az általános modernizáció, a XX. század közepén nemzetközi szinten is fokozódó előregyártás idején döntő mértékben formálta a finn építészet önálló karakterét. Az antikvitás hagyománya - Az elméletek kiemelik, hogy az Észak finn építészei számára meghatározó ellenpontot jelentett a mediterrán Dél építészete. A történelmi előzményekhez hasonlóan továbbra is jellemző maradt a délről érkező kulturális befolyás. A XX. század első harmadának nordikus klasszicizmusa közvetlenül utalt az antik hagyományra épületszobrászati elemekkel: oszloprendekkel és párkányzatokkal. Ez az építészet Finnországban is megjelent. Később a klasszikus részletképzés elmaradásával is tapasztalható a mediterrán hagyomány az épületformálásban: önálló harangtorony, átrium, szabadtéri színház nézőtere jelenik meg a század

derekának modern épületein. Egyes elnevezések is tükrözték az elvágyódást, kiegészítve a téri valóságot a kapcsolódó narratívával. A romantika elmélete - A fenti körülmények közötti kohéziót, összefüggésrendszert a romantika továbbélő szellemisége teremti meg. A szellemtörténeti kor Szerb Antal által pontokba szedett összegzése szerint a nemzetközi, urbánus világ helyett a természet szépségei jelentik az alapélményt. Az internacionális kultúra helyett a nemzetek tájhoz köthető kultúrája vált fontossá; valamint e tájhoz, természethez legközelebb álló társadalmi réteget kell kitüntetett figyelemben részesíteni, a népet. A XX. században a finnek pedig mind a külső megfigyelők, mind a saját szemszögükből megfeleltek ezen elképzeléseknek. Christian-Norberg Schulz érvelése szerint az alacsony népsűrűség, a nagyvárosok hiánya, a sűrű erdők és az erős napfényt nélkülöző félhomály egy más térérzékelést és egyben világnézetet ad az Észak építészei számára. A külső és belső terek kontinuumot képviselnek, és a kemény, euklideszi geometria helyett a topológián alapuló tervezés teremt lehetőséget kültér és beltér együttes tervezéséhez. Ilyen értelemben a tájépítészet jellegzetes eszköztára közvetlenül vizsgálható az épületek formálásánál is (növényalkalmazás, szabadtérépítészeti elemek, a helyrajzi formák és a közvetlen terepcsatlakozás kiképzése). Egyúttal a XIX. századi romantika építészeti eszköztára is megjelenik az additív tömegképzésben és a rom- és fragmentumformák esetében.

Heikki & Kaija Siren: Egyetemi Kápolna. Otaniemi, 1957.

Spirituális - A finn építészet a fentieken túl a modern spirituális értékeket is kifejezésre tudta juttatni térben. A statisztikai mennyiségek segítettek: sok templom épült Finnországban, így volt lehetőség kísérletezni. Az egyedi alkotások egyedi technológiai megoldásokat is lehetővé tettek. Egyben itt tudott a legközvetlenebb módon kifejezésre jutni a természetre orientált modern világnézet, például az oltár szerepébe emelt természeti-táji részletekkel. Kutatásomat egy tájérzékeny tervezési eszközrendszer kidolgozásával szeretném folytatni, mely a finn romantikus modernizmus példáján alapul.

Szeberényi András MI-generáció: Hogyan formálja át a felsőoktatásban tanulók életét a mesterséges intelligencia?

Bevezetés A generatív mesterséges intelligencia rövid idő alatt a felsőoktatás mindennapi gyakorlatának részévé vált. A hallgatók ma már nem csupán technológiai újdonságként találkoznak vele, hanem olyan szolgáltatások köre elérhető számukra, amelyeket ötletelésre, magyarázatkérésre, fordításra, jegyzetelésre, kódolási segítségre, szövegellenőrzésre vagy vizsgafelkészülésre is használnak. A felsőoktatással kapcsolatos vitákban mégis gyakran egyetlen kérdés dominál, mégpedig, hogy használják-e a hallgatók ezeket az eszközöket, és ha igen, milyen gyakran. Azonban ez a leegyszerűsítés ma már kevés. A hallgatói gyakorlat ugyanis nem egyetlen alkalmazás köré szerveződik, hanem különböző láthatóságú, eltérő funkciójú és más-más hozzáférési feltételekkel működő eszközökből áll össze. A nemzetközi irodalom több irányból is azt jelzi, hogy az MI felsőoktatási beágyazódását nehéz egyetlen általános használati intenzitásmutatóval megragadni. A hallgatók egyszerre tapasztalhatják az MI előnyeit és korlátait is – gyors támogatást kapnak, miközben hitelességi, szerzőségi és adatbiztonsági kérdésekkel is szembesülnek. Éppen ezért nem elég kizárólag az MI jelenlétét mérni; azt is vizsgálni szükséges, hogy a használat belső szerkezete hogyan változik. A kutatás módszertana és eredményei A kutatás központi témája a generatív mesterséges intelligencia hallgatói használatának szerkezete a magyar felsőoktatásban. A vizsgálat abból indult ki, hogy az MIhasználat ma már nem írható le pontosan azzal az egyszerű kérdéssel, hogy a hallgató használ-e ilyen eszközt, vagy milyen gyakran teszi ezt. A hallgatók több, részben egymást helyettesítő, részben egymást kiegészítő szolgáltatás között mozognak. A ChatGPT, a Copilot, a Gemini, a Perplexity és a DeepSeek nem azonos láthatósággal, funkcióval és hozzáférési feltételekkel jelennek meg a tanulási gyakorlatban. Emiatt az MI-használatot inkább eszközportfólióként érdemes értelmezni. A primer kutatás 1037 fős, magyar nyelvű felsőoktatási képzésekben tanuló hallgatói mintára épül. A demográfiai adatok megoszlása szerint 47,7% volt férfi, 52,3% nő, a kitöltők 75,1%-a rendelkezik önálló jövedelemmel, és a kutatásban 34,9% alapszakos, 27,1% mesterszakos, 15% doktori képzésben részt vevő, 9,7% osztatlan képzésben tanuló és 13,2% felnőttképzésen tanuló hallgató vett részt. A kitöltők 18,1%-a él a fővárosban, 14,1% a vármegye székhelyén, 37,7% városban, 16,8% községben, 13,3% pedig faluban vagy tanyán. A korcsoportokat illetően a kitöltők 27,3%-a volt 20 évnél fiatalabb, 24,7%-uk tartozott a 20–24 éves korosztályhoz, 12%-uk a 25–29 éves korosztályhoz, 12,6%-uk a 30–34 éves korosztályhoz, 7,3%-uk a 35–39 éves korosztályhoz, 5,3%-uk a 40–44 éves korosztályhoz, valamint 10,8%-uk volt 44 évnél idősebb. A kutatás során Friedman-próbát végeztem az eszközértékelések összehasonlítására, Holm-korrekcióval végzett páronkénti Wilcoxon-próbával vizsgáltam az eszközpárok közötti különbségek szerkezetét, valamint az eszközszintű ismertség és jártasság magyarázatára ordinális általánosított becslőegyenleteket (ordinális GEE) alkalmaztam. A kutatás külön kezeli az eszközök ismertségét és az önértékelt használati jártasságot. Az eredmények szerint a Large Language Model (Nagy Nyelvi Modellek, röviden LLM) eszközök közötti eltérések erősebbek az ismertségben, mint a jártasságban.

Az 1. ábra eredményeiből is látszódik, hogy a ChatGPT ismertségi előnye egyértelműen a legerősebb, ugyanakkor az aktív használatba vont eszközök önértékelt kezelése jóval kiegyenlítettebb képet mutat. Asszociációs szempontból a kitöltők 57%-ának a “mesterséges intelligencia” szó hallatán az OpenAI vállalat ChatGPT modellje jut eszébe először, ami egyértelmű márkajelenlétet mutat.

1. ábra: LLM ismertség és felhasználói szint Magyarországon Forrás: Saját készítésű ábra primer kutatás alapján, 2026, n=1037

A vizsgálat másik fontos eleme a hozzáférési háttér. A használati gyakoriság, a kortársakhoz viszonyított MI-tudás, az aktív előfizetés, az önálló jövedelem és a lakóhely eltérő módon kapcsolódnak az ismertséghez és a jártassághoz. Az eredmények szerint a gyakoriság és a relatív MI-tudás a legerősebb magyarázó tényezők; az előfizetés pozitív, de mérsékeltebb szerepű; a vidéki lakóhely pedig a jártasságban is hátrányt jelez. Szükségesnek tartottam annak vizsgálatát is, hogy a nem, a képzési szint és a digitális tanulási idő vajon mennyire meghatározó a fő modellekben. Az ordinális GEEmodellek eredményeit az 1. táblázat foglalja össze. A táblázat az oddsrátákat közli a teljes kontrollkészlet – nem, kor, képzési szint, tudományterület, fő használati cél és napi digitális tanulási idő – becslései mellett. A legfontosabb eredmény az, hogy az eszközök közötti eltérés a többváltozós modellekben is jóval erősebb az ismertségben, mint a jártasságban. A ChatGPThez képest az ismertségi modellben a Copilot oddsrátája 0,291, a Geminié 0,487, a Perplexityé 0,630, a DeepSeeké 0,265. Ugyanezek az arányok a jártassági modellben sokkal közelebb vannak az egyhez: 0,806; 0,782; 0,779; illetve 0,750.

1. táblázat: Az eszközszintű ismertség és jártasság ordinális GEE-modelljei Magyarázó változó

Ismertség (OR)

Jártasság (OR)

Copilot (ref.: ChatGPT)

0,291***

0,806**

Gemini (ref.: ChatGPT)

0,487***

0,782**

Perplexity (ref.: ChatGPT)

0,630***

0,779**

DeepSeek (ref.: ChatGPT)

0,265***

0,750***

MI-használat gyakorisága

1,212***

1,641***

Relatív MI-tudás 1,287*** 1,391*** Aktív MI-előfizetés (igen)

1,215**

1,298***

Rendszeres önálló jövedelem (igen)

1,131†

0,932

Városias lakóhely (ref.: Budapest)

0,838*

0,871†

Vidéki lakóhely (ref.: Budapest)

0,836*

0,762**

Megjegyzés: a táblázat oddsrátákat közöl. A teljes modell kontrollál a nem, a korcsoport, a képzési szint, a tudományterület, a fő használati cél és a napi digitális tanulási idő szerint. Jelölések: *** p < 0,001; ** p < 0,01; * p < 0,05; † p < 0,10. Forrás: Saját készítésű ábra primer kutatás alapján, 2026, n=1037

A használati gyakoriság mindkét dimenzióban erős és következetes pozitív kapcsolatot mutat. Az ismertségi modellben egy egységnyi emelkedés a gyakorisági skálán 1.212-szeresére növeli a magasabb ismertségi kategóriába kerülés esélyhányadosát, a jártassági modellben ugyanez 1.641-szeres. A jártasság esetében tehát a gyakoriság hatása nemcsak pozitív, hanem érdemben erősebb is. Ez összhangban áll azzal a várakozással, hogy az operatív jártasság elsősorban a rendszeres gyakorlathoz kapcsolódik. A kortársakhoz viszonyított MI-tudás önértékelése szintén mindkét modellben pozitív és magas szignifikanciaszintű magyarázó tényező. Az oddsráta az ismertség esetében 1,287, a jártasságnál 1,391. Más szóval minél inkább úgy érzi a hallgató, hogy MI-tudása meghaladja a saját kortársi közegében tapasztalt szintet, annál nagyobb eséllyel sorolja magát magasabb ismertségi és jártassági kategóriába. A kutatás alapján megállapítható első gyakorlati következtetés, hogy érdemes szétválasztani az orientációt és a készségfejlesztést. Más típusú intézményi beavatkozásra van szükség akkor, ha a cél az, hogy a hallgatók halljanak az elérhető eszközökről, és másra akkor, ha a felelős, ellenőrzött és feladathoz illesztett használat erősítése a feladat. A második, hogy az aktív előfizetés nem helyettesíti a pedagógiai integrációt. Bár az előfizetés pozitív kapcsolatban állt mindkét kimenettel, a legerősebb összefüggés a használati gyakoriságból és a relatív MI-tudásból adódott. Vagyis az a hallgató kerül előnybe, aki sokat és tudatosan használja az MI-t, nem pedig pusztán az, aki többet fizet érte. A harmadik következtetés pedig, hogy a térbeli és hozzáférési különbségeket hogyan kezeljük. A vidéki lakóhely negatív kapcsolata azt jelzi, hogy az MI-eszközök körüli tudás és magabiztos használat nem független a hallgatói környezet tágabb társadalmi kontextusától. Ez nem feltétlenül jelent közvetlen infrastrukturális hiányt, mivel utalhat informális tudásmegosztási, intézményi kommunikációs vagy mintakövetési különbségekre is. Az intézményi fejlesztések akkor lehetnek hatékonyak, ha a hallgatói támogatást nem csupán kurzusszinten, hanem tágabb hozzáférési logikában értelmezik.

Balku Róbert A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élő lakosság ismeretének vizsgálata az online kommunikáció segítségével a megújuló energia vonatkozásában

A dolgozat Szabolcs-Szatmár-Bereg megye lakosságának megújuló energiához kapcsolódó tudását, attitűdjeit és döntési hajlandóságát vizsgálja, külön figyelemmel az online kommunikáció és a digitális edukáció szerepére. A téma aktualitását a klímaváltozás, az energiabiztonság, a rezsiköltségek emelkedése és a háztartási energiadöntések gyakorlati jelentősége adja. A kutatás kiindulópontja az, hogy a megújuló energiára való átállás nem kizárólag műszaki vagy gazdasági kérdés, mivel a lakosság informáltsága, bizalma, költségérzékelése és mindennapi rutinjai legalább ennyire meghatározzák, hogy a pozitív véleményből lesz-e tényleges döntés. A kutatásom során négy célt fogalmaztam meg, amelyek kitértek a Szabolcs-SzatmárBereg vármegyében élő lakosság megújuló energiaforrásokat érintő megítélésére, a lakossági attitűdökre, a fogyasztói magatartás zöld energia elfogadására irányuló indikátoraira és az online kommunikációban rejlő lehetőségekre, amelyek hozzájárulhatnak az energiatudatosság hosszú távú növekedéséhez. A szakirodalmi rész a megújuló energia társadalmi elfogadottságát, az energiatudatosság fogalmát, az áttérési hajlandóságot, valamint a lakossági döntéseket korlátozó tényezőket tekinti át. A dolgozat következetesen megkülönbözteti az elvi támogatást és a cselekvésre irányuló szándékot. Ez azért lényeges, mert a megújuló energiaforrásokról alkotott kedvező kép önmagában nem jelenti azt, hogy a háztartások napelemet, hőszivattyút vagy más energetikai beruházást is megvalósítanak. A döntési helyzetben a beruházási költség, a megtérülés, az információk hitelessége, a technológiai bizalom és a helyi adottságok egyszerre jelennek meg. A vizsgált térség sajátosságai tovább növelik a téma jelentőségét. Szabolcs-SzatmárBereg vármegyében a jövedelmi helyzet, a településszerkezet, a vidéki háztartások aránya és a hagyományos fűtési megoldások jelenléte érdemben befolyásolhatja a megújuló energiaforrások elterjedését. A dolgozat ezért nem általános országos képet kíván adni, hanem regionális szinten vizsgálja, milyen feltételek mellett válhat az online edukáció a lakossági energiatudatosság egyik támogató eszközévé. Módszertani keret A primer kutatás kvantitatív kérdőíves módszerrel készült. Az online adatfelvétel Google Forms segítségével zajlott 2025. december 10. és 2026. január 25. között. A kérdőívet közösségi médiafelületeken, szakmai és kutatási csoportokban osztottam meg. A kiinduló 225 kitöltésből 9 hiányos vagy nem megfelelő válasz kizárásra került, így a végső minta 216 Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyében élő válaszadóból állt. A kérdőív 31 kérdést tartalmazott, amely mérte többek között a megújuló energiáról alkotott asszociációkat, az önbevallásos energiatudatosságot, az online tartalmakkal való találkozás gyakoriságát, a költségismeretet és az áttérési hajlandóságot. Az adatelemzés leíró statisztikákra, szófelhős értelmezésre, Mann-Whitney U-próbára és lineáris regresszióra épült.

A vizsgálat négy hipotézist tesztelt: H1: Azok a válaszadók, akik rendszeresen találkoznak online felületen megújuló energiával kapcsolatos edukációs tartalmakkal, magasabb energiatudatosságot mutatnak (önbevallás alapján mért skála szerint), mint azok, akik nem találkoznak. H2: Azok, akik magasabb iskolai végzettséggel rendelkeznek, nagyobb hajlandóságot mutatnak a megújuló energiaforrásokra való áttérésre, függetlenül a telepítési költségek ismeretétől. H3: Az 51 év feletti válaszadók energiatudatossága szignifikánsan magasabb, mint a 18–35 év közötti válaszadóké. H4: A 18–35 év közötti válaszadók energiatudatossága szignifikánsan magasabb, mint a 36 év felettieké. SZAKIRODALMI HÁTTÉR FELTÁRÁSA 1. A megújuló energiaforrások társadalmi jelentősége és lakossági elfogadottsága 2. Az energiatudatosság fogalma és értelmezési lehetősége 3. Az energiatudatosságot befolyásoló főbb tényezők 4. A megújuló energiaforrásokra való áttérési hajlandóság értelmezése 5. A megújuló energiával kapcsolatos lakossági döntések társadalmi és gazdasági korlátai 6. A magyarországi helyzet és a lakossági attitűdök sajátosságai

KUTATÁSI CÉLKITŰZÉSEK MEGHAZÁROZÁSA C1. Megvizsgálni és elemezni a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élő lakosság viszonyulását és megítélését a megújuló energiaforrások iránt C2. Azonosítani a megújuló energiákhoz fűződő lakossági attitűdöket, azok természetét és típusát. C3. Feltárni azokat az indikátorokat, amelyek érdemben hatnak a fogyasztói magatartásra és a zöld energia elfogadására a vizsgált mintában. C4. Felmérni az online kommunikációban és a digitális edukációban rejlő lehetőségeket az energiatudatosság hosszú távú növelése érdekében.

HIPOTÉZISEK MEGFOGALMAZÁSA H1. Online edukációs tartalmak hatása az energiatudatosságra H2. Iskolai végzettség és költségismeret hatása a váltási hajlandóságra H3. Energiatudatosság összehasonlítása az 51 év és a 18-35 évesek esetében. H4. Energiatudatosság összehasonlítása az 18-35 év és a 36 évesek esetében.

ALKALMAZOTT STATISZTIKAI MÓDSZEREK H1 = Mann-Whitney U-teszt H2 = Lineáris regresszióelemzés H3 = Mann-Whitney U-teszt H4 = Mann-Whitney U-teszt

KUTATÁSI KÉRDÉSEK MEGFOGALMAZÁSA K1. Hogyan viszonyul a lakosság a megújuló energiaforrásokhoz és mik a legjellemzőbb asszociációik? K2. Milyen szerepet kap az online edukációs tartalmak fogyasztása a lakosság energiatudatosságának alakulásában? K3. Milyen mértékben befolyásolja az életkor, az iskolai végzettség és a költségek ismerete a lakossági energiadöntéseket?

EREDMÉNYEK ÉRTÉKELÉSE

HIPOTÉZISEK VALIDÁLÁSA, KUTATÁSI KÉRDÉSEK MEGVÁLASZOLÁSA

1. ábra: A kutatás keretrendszerének folyamata Forrás: Saját készítésű ábra, 2026

Az elemzések 5%-os szignifikanciaszint mellett készültek. A minta értelmezésénél fontos kiemelni a demográfiai tényezőket is. A kutatásban a férfi válaszadók aránya 57,9%, a nőké 42,1% volt. A legnagyobb életkori csoportot a 36–50 évesek alkották, a kitöltők körében pedig felülreprezentáltak voltak a felsőfokú végzettséggel rendelkezők. A válaszadók 69%-a családi házban élt, az elsődleges fűtési mód pedig a többségnél gázkonvektor, gázkazán vagy cirkó volt. Ezek a jellemzők segítik a kapott eredmények értelmezését, különösen a költségérzékenység és a háztartási döntési szerepek szempontjából. Legfontosabb eredmények A megújuló energia fogalma a válaszadók körében alapvetően pozitív jelentéstartalommal jelent meg. A nyitott kérdésre adott asszociációk közül a „zöld”, a „környezettudatosság”, a „környezetvédelem”, a „fenntarthatóság”, a „tisztaság” és a „napenergia” voltak a leggyakoribbak. Ez azt jelzi, hogy a megújuló energia a mintában elsősorban környezeti értékekhez, jövőorientált gondolkodáshoz és tiszta technológiákhoz kapcsolódik. A napenergia viszonylag erős jelenléte továbbá arra utal, hogy a lakosság számára a megújuló energia sok esetben a napelemes megoldásokkal azonosul. Az önbevallásos energiatudatosság szintje szintén kedvező képet mutatott, mivel a válaszadók 39,4%-a inkább energiatudatosnak, 21,8%-a teljes mértékben energiatudatosnak tartotta magát. A nyitott válaszokban gyakran jelent meg a villany lekapcsolása, a digitális eszközök tudatos töltése, a LED-izzók használata, a klíma mérsékeltebb működtetése, az okosotthon-megoldások telepítése, valamint az energiahatékony készülékek előnyben részesítése. A dolgozat egyik fontos megállapítása, hogy az energiatudatosság nem pusztán véleményként, hanem több esetben háztartási gyakorlatként is megjelent. A legerősebb empirikus eredmény az online edukációhoz kapcsolódik. A MannWhitney U-próba alapján azok, akik rendszeresen találkoztak megújuló energiával kapcsolatos online edukációs tartalmakkal, szignifikánsan magasabb energiatudatosságot mutattak, mint azok, akik ritkán vagy soha nem találkoztak ilyen tartalmakkal. A nem rendszeres csoport átlaga 3,591 volt, a rendszeres csoporté 3,980; a különbség p<0,001 szinten szignifikáns. Ez alapján az első hipotézis beigazolódott. A második hipotézis nem igazolódott be, mivel a regressziós modell egésze ugyan szignifikáns volt (p=0,041), de nagyon alacsony magyarázóerővel működött (R²=0,030). Az iskolai végzettség önálló hatása nem volt szignifikáns (p=0,237), miközben a telepítési költségek ismerete pozitív és szignifikáns előrejelzőnek bizonyult (p=0,020). Megállapítottam, hogy a megújuló energiára való áttérési hajlandóságot a mintában nem az iskolázottság, hanem a piaci és költséginformációkhoz való hozzáférés segítette.

A H3 és H4-et párban kezeltem. A kapott eredmények alapján a harmadik hipotézis igazolódott, mert az 51 év felettiek energiatudatossági átlaga 4,030, a 18–35 éveseké 3,619 volt, és a különbség szignifikánsnak bizonyult (p=0,025). A negyedik hipotézis viszont nem igazolódott be, mert a 18–35 évesek nem bizonyultak szignifikánsan tudatosabbnak a 36 év felettiekhez képest (p=0,072). A fiatalabb korcsoport tehát nem válik automatikusan tudatosabbá pusztán a digitális jelenlét miatt. Az idősebb válaszadók magasabb tudatossága inkább a háztartásvezetési tapasztalattal, a számlafizetés közvetlen felelősségével és a rezsiköltségekre való érzékenységgel magyarázható. Az eredmények alapján a megújuló energia társadalmi megítélése a vizsgált mintában kedvező, de az attitűd és a tényleges döntési hajlandóság között jól látható távolság van. A válaszadók többsége pozitív jelentéssel kapcsolja össze a megújuló energiát, a beruházási döntések szintjén azonban már erősen megjelenik a költség, a megtérülés, a technológiai bizonytalanság és az információk hitelességének kérdése. A dolgozat egyik fő üzenete ezért az, hogy a szemléletformálás akkor lehet hatékony, ha nem áll meg az általános környezeti üzeneteknél, hanem gyakorlati és pénzügyi tájékoztatást is ad. A dolgozatom végső következtetése, hogy a megújuló energia elfogadottságának növelése nem kezelhető kizárólag tájékoztatási feladatként. Szükség van hiteles online tartalmakra, helyi szinten értelmezhető példákra, költségkalkulációkra, támogatási információkra és olyan kommunikációra, amely a vármegye társadalmi-gazdasági adottságaihoz igazodik.

Bánáti Clarissa Modern ősiség

Kortárs design, amely tisztelettel nyúl a gyökerekhez. A kutatás különlegessége, hogy a magyar és erdélyi kulturális örökség vizuális és kézműves hagyományaiból merít. Erdélyi gyökereim inspirációjával olyan kollekció létrehozását tűztem ki célul, amelyben a tradicionális motívumok és díszítőelemek – például hímzések, nemezelés (tűnemezelés/páncsozás), kézi varrásos technikák – kortárs textiltervezési és formaalkotási eljárásokkal találkoznak. A célom, hogy ezeket a hagyományos technikákat ne csak díszítőelemként, hanem a ruhadarabok szerkezetének szerves részeként használjam, így a kézművesség nem csupán esztétikai, hanem formaalakító eszközzé is válik. Kutatásom fókuszában az anyagok innovatív manipulációja áll egy divatkollekción belül, amely során különböző kézműves technikákat alkalmazok– például gumikat, zsinórokat, darázsolást, egyszerre diszítő és formaalakító, illetve húzásokat – alkalmazok, hogy izgalmas, dinamikus formai világot hozzak létre. A klasszikus szabásvonalak újraértelmezése mellett ezekkel a formaalakító technikákkal olyan kortárs sziluettek és felületek születnek, amelyek egyszerre modernek és hordhatóak. Munkámban a kulturális rétegzettség és a formai újítás összeolvasztásával olyan alakítható, funkcionális és mégis statement darabok születnek, amelyek mindennapi viseletre alkalmasak, ugyanakkor mély kulturális jelentéssel bírnak. A célom egy kortárs identitás megfogalmazása a viselet által, amely hidat képez a múlt és a jelen között. Fontos számomra a fenntarthatóság is: lehetőség szerint természetes, helyi forrásból származó anyagokat és kézi technikákat használok, ezáltal is támogatva az ökológiai és kulturális egyensúlyt. A hagyományos kézművesség nemcsak inspirációforrásként, hanem értékteremtő módszerként is jelen van a munkámban. Nem törekszem a zero waste-re, hanem a karbon lábnyom minimalizálása a cél. Kutatásom interdiszciplináris jellegű, ötvözi a textiltervezést, a néprajzi megközelítéseket, valamint a kortárs anyag- és formai technológiákat. Ennek eredményeként nemcsak esztétikailag izgalmas, hanem társadalmilag és szakmailag is releváns kollekció jöhet létre. A munkám fókuszában a slow design filozófiája, a generációk közötti kapcsolat és kölcsönhatás, valamint a hagyományok továbbélése és újraértelmezése áll. Célom egyfajta „future tradition” megfogalmazása – vagyis olyan hagyományalapú, mégis innovatív tervezői szemlélet kialakítása, amely lehetővé teszi a kulturális örökséggel való tudatos együttélést, annak kortárs, továbbfejlesztett formában történő megőrzését és újragondolását. Személyes motivációm abból fakad, hogy divattervezőként szeretném újraértelmezni, továbbgondolni és kortárs kontextusba helyezni azt a gazdag kulturális örökséget, amely Erdélyhez és a magyar kézműves tradícióhoz köt. Hiszem, hogy ezek az értékek új formában is élővé, átélhetővé tehetők, és a mai divatnyelven keresztül szélesebb közönséghez juttathatók el. Ez a téma azért fontos számomra, mert túlmutat az esztétikai vagy folklorisztikus értékeken. A hagyományok kortárs feldolgozása során olyan gondolkodási modellek is előtérbe kerülnek, mint a fenntarthatóság, a helyi tudás tisztelete, a lassú alkotói folyamat értéke vagy a közösségi identitás kérdése. A hagyomány nemcsak díszítőelem, hanem üzenet arról, hogyan éltek és gondolkodtak az előttünk járók – és ezeknek az üzeneteknek a kreatív, gondolkodó újraértelmezése hidat képezhet a múlt és a jövő között.

A kutatás során azt vizsgálom, hogyan válhat egy hagyományos motívum vagy kézműves technika gondolati inspirációvá, hogyan lehet belőle egy új designlogika: például az újrahasználat, a rétegezés, a hiány vagy töredékesség vizuális kezelése, a kézi munkaidő tudatos beemelése a tervezésbe. Úgy vélem, hogy ez a megközelítés inspirációt nyújthat mások számára is – nem feltétlenül csak a textiltervezés, hanem a design más területein, sőt akár a mindennapi élet kreatív gondolkodásában is. Hiszek abban, hogy divattervezőként egy ilyen kutatás lehetőséget ad arra, hogy ne csak ruhadarabokat hozzak létre, hanem gondolatokat is közvetítsek – és ezzel új típusú viszonyulást alakítsak ki a hagyományhoz, a tervezéshez és a jelen kérdéseihez. Az ösztöndíj támogatásával lehetőségem nyílna a kutatás mélyebb elvégzésére, a technikák kísérleti alkalmazására, valamint a kollekció megvalósítására, amelyet szeretnék bemutatni szakmai és közönségplatformokon egyaránt.

Fotó: Jelen Ádám Model: Vértes Nátán

Fotó: Szöllősi Tamás Szilárd Model: Kapi Levente

Engel Ágnes Referencia nélkül

A kutatásomban egy térkísérletet végeztem, amelyben azt vizsgáltam, hogy a referencia nélküli építészet mennyire van jelen, és mennyire alkalmazható a belsőépítészetben. Kiindulópontként diplomamunkám helyszínét választottam, a Jurányi Produkciós Inkubátorházat. Az épület korábbi funkciója szerint középiskola, ennélfogva a tanterem-folyosó kapcsolat jellemzi. Ebből a rendszerből egy közlekedő folyosó 16×3 méteres szakaszát emeltem ki, és vizsgáltam meg. A tervezési folyamat során számomra a koncepcióalkotás jelentette a legkritikusabb pontot. A tervezés folyamat a programalkotással kezdődik, majd helyszín elemzésével folytatódik. Ezek után jön létre a koncepció, amely később a kidolgozás és a megvalósítás alapja lehet. Engem az érdekelt, hogy mi inspirálja az egyes belsőépítészeti kialakításokat, mihez tud nyúlni a tervező a folyamat során, és tulajdonképpen van-e egy egységes belsőépítészeti normarendszer. A kutatás kezdeti szakaszában a források közül nagy szerepet kapott A referencia nélküli építészet című könyv, mely Valerio Olgiati és Markus Breitschmid svájci építész és teoretikus közös munkája. Az írás egy elméleti keretrendszert vázol fel. Egy olyan posztmodern utáni világot fogalmaz meg, ahol a társadalom már nem rendelkezik egységes értékrenddel, közös ideológiával. Ebben a referencia nélküli világban az alkotó nem támaszkodhat társadalmi, történeti, politikai szimbólumokra. Ebből következik, hogy a terek jelentése fizikai megjelenésből és a felhasználók tapasztalataiból ered. A tervezés kiindulópontja egy idea, egy ötlet, amely egyszerre formageneráló és értelemadó. Formageneráló abban az értelemben, hogy képes meghatározni a tér alakját és elrendezését. Értelemadó pedig azért, mivel valamilyen gondolati vagy érzelmi hatást vált ki a használóból, és segít abban, hogy a tér értelmezhető legyen számára. A referencia nélküli építészet hét alapelvvel közelíthető meg: térélmény, egység, újszerűség, szerkezet, ellentmondás, rend és értelemadás. Az értelemadás jelentősége súlyozott, hiszen ennek az alapelvnek van alárendelve a maradék hat. A térélmény az építészet egyik legalapvetőbb eleme. Érzelmi hatást vált ki valamint a gondolkodásunk és az érzékelésünk is kapcsolatba kerül a térrel. A szubjektív univerzalitás elve miatt a különböző tömegek és azok téri helyzete más-más reakciót váltanak ki, de hatásuk bizonyos szinten egységes Az egység elvénél az épületet egyetlen koherens rendszerként kezeltem, amelyben a terek tudatosan egy közös egészből jönnek létre. Az osztás építészete érvényesül. Az újszerűség célja az volt, hogy ismeretlen vagy szokatlan téri helyzeteket hozzak létre, amelyek gondolkodásra késztetik a használót, és tudatosítják benne a tér jelenlétét. A szerkezetnél abból indultam ki, hogy a szerkezet és az anyagszerűség az ötlet megjelenése. A szerkezeti megoldások közvetlenül formálják a teret. Az ellentmondás egy olyan kompozíciós stratégia, amely belső feszültséget hoz létre. Ha egy tér eltér a megszokott mentális mintáktól, nehezebben értelmezhető, és tudatosabb jelenlétre késztet.

A rend elve szerint a tér kialakításának egy szigorú, deduktív rendszerből kell következnie, amely az alapötletből indul ki.

2 EGYSÉG GSEducationalVersion

1 TÉRÉLMÉNY

3 ÚJSZERŰSÉG

GSEducationalVersion

7 ÉRTELEMADÁS GSEducationalVersion

GSEducationalVersion

1. ábra: alapelvek

6 REND

GSEducationalVersion

4 SZERKEZET

5 ELLENTMONDÁS GSEducationalVersion

Módszertanom egyszerű volt. Az első hat alapelvre készítettem egy-egy térkísérletet, amelyeket makett formájában szemléltetek. Kiválasztottam az első hat alapelvet és mindegyikre létrehoztam egy-egy térhelyzetet, a hetedik értelemadás elv pedid katalizátorként szolgált. Az eredményeket osztályoztam értékeltem, majd sugárdiagramon ábrázoltam. A hat szempontból három környezetpszichológiai alapú, ezzel is erősítve a kutatás tudományos alátámasztását. A hetedik, értelemadó ideám a folyó-part kapcsolat asszociációja. Ezt a narratívát vezettem végig, mind a hat maketten. A folyópart egyszerre formageneráló és értelemadó idea. A víz áramlik, folyamatos mozgásban van, és fizikai hatásával formálja azokat az elemeket, amelyekhez hozzáér. Az első vizsgálati szempont a létrejövő téri jelenség. Ezzel azt vizsgálom, hogy mi történik a térben, mi változik meg, és mi az, ami új elemként megjelenik. Ezt egytől ötig osztályozom annak alapján, hogy mennyire karakteres az adott térhelyzet. A második szempont a narratíva megőrzésének szerepe, vagyis mennyire felismerhető a folyópart gondolata az egyes maketteken. A harmadik szempont saját tapasztalatom megértése. Azt keresem, hogy az adott alapelv milyen mértékben inspirál vagy demotivál a tervezés közben, illetve mennyire változtatja meg a tervezői attitűdöt. A következő három szempont környezetpszichológiai alapú. Az affordancia esetében azt vizsgálom, hogy mire lehet használni az adott teret és hányféleképpen. Például le lehet-e ülni egy párkányra, elég mély-e ahhoz, hogy támaszkodásra vagy ülésre alkalmas legyen? Az érthetőség azt vizsgálja, hogy a használó felismeri-e a tér logikáját abból, amit lát. Egyértelműen látszik-e például egy ajtó, vagy közelebb kell menni hozzá, hogy észrevehető legyen. Az utolsó szempont az arousal-kérdés, vagyis a tér milyen intenzitást és feszültséget vált ki a használóból. Egy tér lehet szinte semleges, de lehet túlzottan intenzív is.

III

GSEducationalVersion

III

IV GSEducationalVersion

2. ábra: 1. DIAGRAM-TÓL 6. DIAGRAM-IG - térélmény, egység, újszerűség, szerkezet, ellentmondás, rend

A hat vizsgálatból kiderül, hogy a térélmény, az egység és a rend esetében a középértékek körüli eredmények kiegyensúlyozottabb, optimálisabb térhelyzetet mutatnak, különösen az arousal szint alapján. Az újszerűség és az ellentmondás esetében szélsőségek jelennek meg a diagramon. Ezek a terek feszültséget keltenek, nehezebben értelmezhetők, ugyanakkor tudatosabb jelenlétre késztetik a befogadót. Ez számomra azt is alátámasztotta, hogy ezek az elvek fontosak lehetnek akkor, amikor elakadok a tervezésben, vagy új szempontokra van szükségem. A szerkezet térkonstrukció vizsgálatánál az derül ki, hogy a szerkezet és a folyópart narratívája konkurálhat egymással. Ebben az esetben nem sikerült teljesen megőrizni a narratívát. A rend elvét olyan feladatnál tudnám könnyebben választani, amelynek kialakítása nem igényel nagy kihívást. A makett kísérletek a kutatásban nemcsak reprezentációs eszközként jelennek meg, hanem a tér működésének vizsgálatára alkalmas eszközként is. Segítenek abban, hogy a térbeli döntéseket előzetesen tesztelni tudjam. A vizsgálatok alapján a tér jelentése nem kizárólag külső referenciákból származik, hanem a térbeli kapcsolatokból és működési viszonyokból is létrejön.

Jurányi Ház végleges térszituáció

Ugyanakkor azt is fontosnak tartom, hogy a referenciák teljes kizárása nem lehetséges, mert a tervezői gondolkodásnak szerves részét képezik az alkotói folyamatnak. Ellenben, ha csak referenciákra támaszkodunk, azok könnyen korlátozhatják a kreatív folyamatot, és akár másolást is eredményezhetnek. Ebben az értelemben a referencia nélküli építészet alapelvei inkább katalizátorként működnek, tudatos tervezői eszközként segítenek abban, hogy lehetőség adódjon a tér önálló működésének vizsgálatára.

Füleki Anna Lili A kreatív hobbitevékenységek terjedésének társadalmi vonatkozásai

Kutatásom középpontjában a kreatív hobbitevékenységek – különösen a kézművesség – társadalmi jelentőségének vizsgálata állt, kiemelt figyelemmel a fiatal generációk gyakorlatára. A téma aktualitását az adja, hogy az elmúlt években, különösen a Covid–19 járvány időszakát követően, látványosan megnőtt az érdeklődés az olyan tevékenységek iránt, mint a horgolás, kötés, varrás vagy kerámiázás. A kutatás célja annak feltárása volt, hogy milyen társadalmi, gazdasági és kulturális folyamatok állnak e jelenség mögött, valamint, hogy ezek a gyakorlatok milyen módon kapcsolódnak a fogyasztói társadalomhoz és az egyéni cselekvési lehetőségekhez. A vizsgálat egyik fontos megállapítása, hogy a kreatív hobbik népszerűségének növekedése szorosan összefügg az online térrel. A közösségi média platformok nem csupán inspirációs forrásként működnek, hanem aktívan alakítják is a trendeket: oktatóvideók, minták és alkotói tartalmak széles köre érhető el, amelyek megkön�nyítik az új tevékenységek elsajátítását. Ez a folyamat egyfajta önmagát erősítő mechanizmusként működik, amelyben a tartalomfogyasztók maguk is tartalomkészítőkké válnak. Ugyanakkor a digitális jelenlét és az offline alkotás közötti kapcsolat ambivalens: miközben az internet hozzájárul a kézművesség terjedéséhez, egyben versenyez is vele a szabadidőért. A kutatás rámutatott arra is, hogy a kreatív tevékenységek nem kizárólag otthoni környezetben zajlanak. Egyre több közösségi tér, műhely és esemény kínál lehetőséget közös alkotásra, ahol a résztvevők nemcsak technikai tudást szereznek, hanem közösségi élményben is részesülnek. Ezek az alkalmak gyakran túlmutatnak az alkotáson: beszélgetések, kulturális programok és akár társadalmi kérdéseket érintő diskurzusok is kapcsolódhatnak hozzájuk. A közösségi alkotás így fontos szerepet játszik a társas kapcsolatok erősítésében és az egyéni jóllét támogatásában. Elméleti szempontból a kutatás a fogyasztói társadalom kritikájának keretében értelmezte a jelenséget. A modern gazdasági rendszerben a termelés és fogyasztás szétválása következtében az egyén gyakran eltávolodik a tárgyak előállításának folyamatától. A kézműves tevékenységek ezzel szemben lehetőséget kínálnak arra, hogy a fogyasztó aktív alkotóvá váljon, és közvetlen kapcsolatba kerüljön az általa létrehozott tárggyal. Ez a folyamat nem feltétlenül jelenti a fogyasztói logikától való teljes elszakadást, inkább annak alternatív, személyesebb formáját hozza létre. A kreatív hobbik értelmezhetők egyfajta mindennapi cselekvési stratégiaként is. Az alkotás folyamata lassú, időigényes és nem a hatékonyságra vagy profitszerzésre irányul, ami élesen szemben áll a modern élet felgyorsult tempójával. Ebben az értelemben a kézművesség a „lassulás” iránti igény kifejeződése, amely a túlterheltségre és a digitális jelenlét dominanciájára adott válaszként jelenik meg. Az alkotás során megélt ismétlődő, manuális tevékenységek nyugtató hatással bírnak, és lehetőséget teremtenek a figyelem fókuszálására.

A kutatás külön figyelmet fordított a kézműves tárgyak jelentésére is. Ezek a tárgyak nem csupán használati funkcióval rendelkeznek, hanem sajátos értéktöbbletet hordoznak az egyediségük, az elkészítésükbe fektetett idő és a készítő személye révén. A kézzel készült tárgyakhoz gyakran erősebb érzelmi kötődés alakul ki, mint a tömeggyártott termékekhez, amelyek könnyebben lecserélhetők és kevésbé személyesek. Ez a különbség a tárgyakhoz való viszony átalakulására is rávilágít, amelyben a minőség, a tartósság és a személyes jelentés felértékelődik. Fontos ugyanakkor hangsúlyozni, hogy a kézművesség terjedése nem mentes a fogyasztói logika hatásaitól. A kreatív hobbikhoz kapcsolódó eszközök és alapanyagok piaca jelentős mértékben bővült, és sok esetben maga az alkotás is a fogyasztás új formájává válik. Emellett előfordulhat, hogy a hobbi tevékenység vállalkozássá alakul, amelyben már a termelékenység és a profitszerzés kerül előtérbe. A jelenség tehát egyszerre hordoz alternatív és rendszerbe illeszkedő elemeket. Összességében a kutatás arra a következtetésre jutott, hogy a kreatív hobbitevékenységek komplex társadalmi jelenséget alkotnak. Egyszerre szolgálnak rekreációs, közösségi és önkifejezési célokat, miközben lehetőséget teremtenek a fogyasztói kultúra újragondolására is. A kézművességhez való visszafordulás nem csupán nosztalgikus jelenség, hanem a kortárs társadalmi kihívásokra adott sokrétű válasz, amelyben az egyéni cselekvőképesség, a közösségiség és az értékalapú tárgyhasználat egyaránt szerepet kap. Az EKÖP ösztöndíj támogatása lehetővé tette a kutatás elmélyítését és a téma több szempontú vizsgálatát. Az elvégzett munka hozzájárul a fiatal generációk szabadidő-eltöltési szokásainak és értékrendszerének jobb megértéséhez, valamint rávilágít arra, hogy a mindennapi gyakorlatok szintjén is megjelenhetnek alternatívák a domináns társadalmi és gazdasági modellekkel szemben. A kutatás zárásaként saját műhely jöhetett létre Stitch ’n Bitch címmel, ahol kézműves tevékenység folytatása mellett társadalmi témák megvitatása zajlik.

Gáspár Panna „bitepack – eat the future”

A kutatásom egy olyan innovatív élelmiszer-csomagolási rendszert fejlesztése, amely új megközelítést kínál az egyszer használatos műanyag csomagolások kiváltására. A projekt eredményeként létrejött egy részben ehető, természetes alapanyagokra épülő csomagolási koncepció, amely a használat során nem válik hulladékká, így a ZERO WASTE szemlélet gyakorlati megvalósítását teszi lehetővé. A fejlesztés egyik legfontosabb eredménye egy olyan anyagkísérlet és csomagolási rendszer létrehozása volt, amely a termék szerves részévé válik. A koncepció lényege, hogy a csomagolóanyag nem különül el a felhasználási folyamattól, hanem annak aktív elemévé válik. Ez a megközelítés alapvetően eltér a jelenlegi élelmiszer-csomagolási gyakorlattól, ahol a csomagolás elsődleges funkciója a védelem, majd használat után hulladékként jelenik meg. A kutatás során sikerült olyan anyagot létrehoznom, amely alkalmas élelmiszerek elsődleges csomagolására, ugyanakkor felhasználás közben teljes mértékben beépül az ételbe. A csomagolás főzés során feloldódik, így a fogyasztónak nem kell külön kezelnie vagy eltávolítania azt. Ez a megoldás egyszerre csökkenti a keletkező hulladék mennyiségét és egyszerűsíti a felhasználói élményt. A projekt különlegessége, hogy a fenntarthatóság nem kommunikációs elemként, hanem a rendszer működésének alapvető részeként jelenik meg. A kísérletezés során arra törekedtem, hogy a környezettudatos működés ne igényeljen többletfigyelmet vagy külön döntést a felhasználó részéről. A kutatás eredményeként létrejött bioplasztik számos funkcionális követelménynek megfelel. Vizsgálataim során teszteltem többek között az oldhatóságot, a hőállóságot, a vízzel szembeni viselkedést, a tartósságot és az eltarthatóságot. A fejlesztési folyamat során szerzett tapasztalatok lehetővé tették az anyag tulajdonságainak folyamatos optimalizálását és egy stabil, alkalmazható összetétel kialakítását. A projekt fontos eredménye volt annak felismerése is, hogy a csomagolás nem csupán funkcionális elemként, hanem kommunikációs és esztétikai felületként is működhet. A fejlesztett bioplasztik lehetőséget biztosít természetes színek, ízek és textúrák integrálására, így maga az anyag válhat az információközlés eszközévé. A különböző változatok nyomtatott grafikai elemek nélkül is egyértelműen megkülönböztethetők egymástól, ami csökkenti a gyártási folyamatok komplexitását és az erőforrás-felhasználást. Kísérleteim során igazoltam, hogy az anyag alkalmas különböző felületi struktúrák, dombornyomott elemek, logók és piktogramok megjelenítésére is. A grafikai tartalom így nem utólagos nyomtatással, hanem az anyag formálásával jön létre. Ez a megoldás egyszerre növeli az esztétikai értéket és támogatja a fenntartható gyártást. A gyakorlati alkalmazhatóság bemutatására egy 3 termékből álló élelmiszer-csomagolási rendszert dolgoztam ki köretmixek számára. Az elsődleges csomagolást a feloldódó tasak biztosítja, míg a termék védelmét és az információk elhelyezését egy fenntartható papíralapú másodlagos csomagolás szolgálja. A szerkezeti kialakítás során kiemelt szempont volt az anyagtakarékosság, ezért egy olyan egyedi dobozrendszert terveztem, amely ragasztó nélkül összeállítható és biztonságosan zárható.

A projekt részeként létrehoztam a bitepack – eat the future márkakoncepciót is, amely a fejlesztés filozófiáját és innovációs törekvéseit jeleníti meg. Az arculat kialakításakor a minimalizmus és az anyagközpontú szemlélet dominált. A vizuális rendszer tudatosan háttérbe húzódik, hogy a figyelem középpontjában maga az innovatív csomagolási megoldás maradjon. A létrehozott koncepció nemcsak fenntartható alternatívát kínál a jelenlegi megoldásokkal szemben, hanem új kapcsolatot teremt a termék, csomagolás és felhasználó között. A projekt nemcsak környezetvédelmi, hanem szemléletformáló értékkel is rendelkezik. A fejlesztett csomagolási rendszer újragondolja a csomagolás hagyományos szerepét, hiszen az nem hulladékként végzi életciklusát, hanem a termék felhasználási folyamatának szerves részévé válik. A felhasználók ezáltal közvetlen tapasztalatot szerezhetnek arról, hogy a fenntartható megoldások a mindennapi életben is egyszerűen és természetesen alkalmazhatók. A koncepció túlmutat a hagyományos csomagolási funkciókon: kézzelfogható példát mutat a körforgásos gondolkodás gyakorlati megvalósítására, miközben hozzájárul a környezettudatos fogyasztói szemlélet erősítéséhez. A kutatás részeként végzett fogyasztói véleményfelmérés eredményei is alátámasztották a fejlesztés relevanciáját és igazolták, hogy a fenntartható, innovatív csomagolási megoldások iránt jelentős érdeklődés és nyitottság tapasztalható a potenciális felhasználók körében. Az ösztöndíjas időszak során végzett kutató- és fejlesztőmunka jelentős szakmai tapasztalatot biztosított számomra a fenntartható csomagolástervezés és az alternatív anyagok fejlesztésének területén. A projekt megerősítette azt a szemléletem, hogy az innovatív és környezettudatos megoldások létrehozásában meghatározó szerepe van a kísérletezésnek, az anyagkutatásnak és az interdiszciplináris tervezői gondolkodásnak. Eredményeim azt mutatják, hogy a jövő csomagolási rendszerei egyre inkább a körforgásos szemléletre, a felelős anyaghasználatra és a természetes folyamatokat integráló innovációkra épülhetnek.

Hullán Zsófia Sarolta Hatalom a hálózatban – A szaúdi sportbefolyás mintázatai hálózatelemzéssel

Bevezetés és kutatási probléma A nemzetközi labdarúgás megszokott, erősen Európa-központú erőviszonyai az utóbbi években soha nem látott átalakuláson mennek keresztül. Ennek a változásnak a motorja Szaúd-Arábia, pontosabban a „Vision 2030” nevű átfogó reformprogram. A szaúdi állam elképesztő mértékű tőkeinjekciókkal próbálja újraírni a globális átigazolási piac szabályait, hogy egy új, importhelyettesítő sportgazdaságot építsen fel. Kutatásomban arra kerestem a választ, hogy a Szaúdi Állami Befektetési Alap (PIF) beavatkozása hogyan formálta át a játékosáramlás tényleges hálózatát, és vajon mutatkoznak-e már egy fenntartható, szerves belső piac jelei. Módszertan és adatok Az elemzéshez a Transfermarkt adatbázisát hívtam segítségül, kifejezetten a 2023/2024-es nyári átigazolási ablak tranzakcióira fókuszálva. A piac működésének megértéséhez a hálózatelemzés (SNA) módszertanát alkalmaztam, amellyel egy irányított és súlyozott kapcsolati hálót építettem fel. A klubok egyéni stratégiáit a fokszám-centralitás arányokkal, a globális presztízsüket a HITS algoritmussal (Hub és Authority mutatók), a hazai piac belső szerkezetét pedig az Infomap közösségdetektáló algoritmussal vizsgáltam. Főbb eredmények A számítások több ponton is izgalmas, a várakozásoknak némileg ellentmondó eredményeket hoztak. Bár a PIF négy kiemelt gigaklubot (Al-Hilal, Al-Nassr, Al-Ahli, Ittihad) finanszírozott, ezek piaci viselkedése egyáltalán nem volt egységes. Míg a többség agresszívan, a piacot széles körben letapogatva igazolt, az Al-Hilal csapat már elkezdett kiépíteni egy sokkal tudatosabb, ismétlődő tranzakciókra és bizalomra épülő partnerhálózatot. Makroszinten nézve a szaúdi liga elképesztő felvevőpiaci tekintélyt (Authority) vásárolt magának, gyakorlatilag mágnesként vonzva be a nemzetközi sztárokat. Ugyanakkor a rendszerből teljesen hiányzik az elosztóközponti (Hub) funkció, vagyis a tehetségek kinevelése és tovább értékesítése. A legbeszédesebb eredményt a szaúdi belső piac vizsgálata adta: itt szinte teljes a strukturális bénultság, a klubok alig kereskednek egymással. Az Infomap algoritmus egyértelműen megcáfolta azt a feltételezést, hogy egy központosított, egységes hazai hálózat jött volna létre. Ehelyett az állami klubok négy teljesen elszigetelt, saját nemzetközi holdudvarral rendelkező érdekszférára szakadtak, ami gátolja egy egészséges hazai ökoszisztéma kialakulását.

A szaúdi klubok infomap érdekszférái és globális holdudvaruk

1. Ábra: A szaúdi klubok Infomap érdekszférái és globális holdudvaruk. A feliratos, nagyobb körök a hazai elitklubokat, a kisebb pöttyök a külföldi partnereket jelölik. Az azonos színek a hálózaton belüli zárt közösségeket mutatják. A nyilak iránya a játékosáramlást jelzi, ami érzékelteti az egyirányú import oritentációt.

Konklúzió és implikációk Összességében a kutatás adatalapon igazolja, hogy a szaúdi modell jelenlegi formájában egy mesterséges, felülről vezérelt inkubátor. Bár az állami háttér miatt a tőkeellátottság stabil, az európai elit ligákra jellemző organikus kapcsolatok és a belső piaci keringés hiánya komoly fenntarthatósági kockázatot jelent. Jól működő hazai elosztóközpontok nélkül a szaúdi sportexpanzió sebezhető marad, hiszen a globális figyelem megvásárlása önmagában még nem teremt egy autonóm, hosszú távon is életképes futballpiacot.

Kishonthy Anna Hogy ne csak túléljünk – Művészetpedagógia foglalkozások hátrányos helyzetű emberekkel

A művészetpedagógia olyan pedagógiai megközelítés, amely különösen alkalmas lehet a marginalizált csoportokkal végzett munkában, ugyanakkor alkalmazása még mindig nem terjedt el olyan széles körben, mint amennyire pedagógiai lehetőségei indokolnák. Különösen fontos lehet olyan helyzetekben, ahol a hagyományos, elsősorban verbalitásra épülő módszerek korlátozottan működnek. Kutatásom azt vizsgálta, hogy a művészetpedagógiai folyamatok miként támogatják az önkifejezés, az önreflexió, az önbecsülés, valamint az érzelmi–szociális kompetenciák fejlődését a marginalizált csoportokkal végzett pedagógiai munkában. A vizsgálat célja annak feltárása volt, hogy a különböző művészetpedagógiai területeken dolgozó szakemberek tapasztalatai alapján milyen közös pedagógiai hatásmechanizmusok rajzolódnak ki, és ezek hogyan járulhatnak hozzá a művészetpedagógiai gyakorlat fejlesztéséhez. A kutatás elméleti hátterét elsősorban Paulo Freire kritikai pedagógiája, Gyarmathy Éva szociokulturális hátrányról alkotott megközelítése, valamint a művészetpedagógia elméletével és gyakorlatával foglalkozó hazai és nemzetközi szakirodalom adta. A feldolgozott szakirodalmak a művészet, mint kommunikációs forma, a nonverbális önkifejezés, az önreflexió, az önbecsülés, az empowerment, valamint a művészetpedagógiai folyamatok pedagógiai hatásmechanizmusainak kérdéskörét vizsgálják. Az elméleti háttér megalapozta az interjúk elemzését és lehetőséget adott arra, hogy az egyes szakemberek tapasztalatai szélesebb pedagógiai összefüggésekben legyenek értelmezhetők. Az empirikus kutatás kvalitatív módszertannal, félig strukturált interjúkkal készítettem. A kutatásban négy különböző művészetpedagógiai területen dolgozó szakember vett részt: egy képzőművész, egy múzeumpedagógus, egy művészetpedagógus, rajz- és vizuális kultúra tanár és egy színházi szakember. Tudatos döntés volt, hogy a vizsgálat ne egyetlen művészeti ág tapasztalataira épüljön, hanem különböző intézményi és szakmai kontextusokból gyűjtsem össze a művészetpedagógiai gyakorlatok tapasztalatait. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy az eltérő módszerek mögött meghúzódó közös pedagógiai mechanizmusok váljanak láthatóvá. Az interjúk elemzését az önkifejezés, az önreflexió, az önbecsülés, a kompetenciaélmény, valamint az érzelmi–szociális fejlődés tematikus kategóriái mentén végeztem. A kutatásom egyik legfontosabb eredménye, hogy a különböző művészetpedagógiai területeken dolgozó szakemberek tapasztalatai alapján a művészetpedagógiai folyamatok hatása nem elsősorban az alkalmazott művészeti ágban rejlik, hanem abban a pedagógiai közegben, amelyet a foglalkozásvezető teremt. Az interjúk egyértelműen azt mutatták, hogy az önkifejezés, az önreflexió és az önbecsülés fejlődésének alapfeltétele a biztonságos, elfogadó, ítélkezésmentes légkör, ahol a résztvevők szabadon kísérletezhetnek, hibázhatnak és saját tapasztalataikból építkezhetnek. A sikerélmény nem az elkészült produktumból vagy annak esztétikai minőségéből fakad, hanem abból, hogy a résztvevők megtapasztalják: képesek alkotni, gondolataik és érzéseik értéket képviselnek, és ezekre a közösség is nyitottan reagál. Az interjúk alapján a művészetpedagógia egyik legfontosabb sajátossága, hogy olyan részvételi folyamatokat hoz létre, amelyekben a személyes tapasztalatok válnak a fejlődés kiindulópontjává. Az önreflexió valamennyi interjúban meghatározó elemként jelent meg. A szakemberek tapasztalatai szerint az alkotási folyamat lehetőséget teremt arra, hogy a

résztvevők saját élményeikre új nézőpontból tekintsenek, és fokozatosan tudatosítsák belső folyamataikat. Az interjúk ugyanakkor arra is rámutattak, hogy ez nem automatikusan következik be. A reflektív működés kialakulásának feltétele a biztonságos, elfogadó és ítélkezésmentes közeg, amelyben a résztvevők kockázat nélkül próbálhatják ki önmagukat. A művészet ebben az értelemben nem önmagában fejlesztő hatású, hanem a megfelelő pedagógiai keretek között válik az önismeret és az önreflexió eszközévé. Hasonló egyetértés mutatkozott az önbecsülés és a kompetenciaélmény kérdésében is. A szakemberek szerint a sikerélmény nem az elkészült alkotás minőségéből vagy az esztétikai teljesítményből fakad, hanem abból, hogy a résztvevők felismerik saját értékeiket, és megtalálják azt a módot, ahogyan jól ki tudják fejezni magukat. A kiállítások, közös alkotások, múzeumi foglalkozások vagy drámajátékok rendezése, olyan tapasztalatokat nyújtanak, amelyekben a résztvevők kompetens, értékes szereplőként élhetik meg önmagukat. Az interjúk alapján ezek az élmények gyakran túlmutatnak az adott foglalkozás keretein, és hosszabb távon is hozzájárulnak az önbizalom, valamint az önérvényesítés erősödéséhez. Az érzelmi és szociális fejlődés kevésbé közvetlenül jelent meg az interjúkban, ugyanakkor a bemutatott gyakorlatok alapján mégis egyértelműen kirajzolódott szerepe. A közös alkotás, az egymás munkájára adott reflexiók, valamint a közösen létrehozott jelentések olyan együttműködési helyzeteket teremtenek, amelyek támogatják az empátia és a kapcsolódási képesség fejlődését. Ezek a hatások ritkán jelennek meg önálló pedagógiai célként, sokkal inkább az alkotási folyamat természetes következményeiként értelmezhetők. A kutatás arra is rámutatott, hogy bár a különböző marginalizált csoportok eltérő pedagógiai megközelítést igényelnek, a művészetpedagógia alapelvei valamennyi esetben hasonlóak. A szociokulturális hátrány esetében elsősorban a bizalomépítés, a pozitív énkép kialakítása és a kulturális hozzáférés biztosítása vált hangsúlyossá, míg a fogyatékossággal élő résztvevőknél az adaptáció, az akadálymentesítés és az egyéni kifejezési lehetőségek megteremtése került előtérbe. A közös szemlélet ugyanakkor minden interjúban az volt, hogy a művészetpedagógia nem a hiányokra, hanem a meglévő erőforrásokra épít, és ezek kibontakoztatásán keresztül támogatja a személyes fejlődést. A kutatás eredményei egy saját fejlesztésű művészetpedagógiai foglalkozássorozat elméleti és módszertani megalapozását is szolgálták. A szakirodalmi háttér és az interjúk egyaránt megerősítették, hogy a foglalkozások csak akkor lehetnek valóban befogadóak és hatékonyak, ha a résztvevők sajátosságaira épülnek. A foglalkozássorozat tervezése során ezért kiemelt szempont volt a közösség előzetes megismerése. Ennek eredményeként a program nem épít írási vagy olvasási feladatokra, mivel ezek több résztvevő számára nehézséget jelenthetnek. Ugyanakkor hangsúlyos szerepet kapnak a zenei és hangalapú tevékenységek, mivel a közösségben sokan spontán módon is a zenén és az éneklésen keresztül fejezik ki magukat. Emellett különböző anyagokkal végzett taktilis alkotófeladatok is megjelennek, amelyek más típusú figyelmet és érzékelést aktivizálnak, ami megkönnyítheti a koncentrációt. A kutatás így nemcsak a művészetpedagógiai folyamatok működésének mélyebb megértéséhez járult hozzá, hanem közvetlenül hasznosult egy gyakorlati program megtervezésében is.

Komjáthy Hanna Zoe A kapitalizmus képzőművészeti kritikái: street art, public art és a graffiti világa

Kutatásom során a graffiti, street -és public art létrejöttét, kiemelkedő alkotóit és a médiumok társadalomra való kihatását vizsgáltam. Kreatív iparban elhelyezkedő személyként fontos számomra, hogy belátást nyerjek a hazai és nemzetközi kortárs szféra műfajaiba. A kapitalizmus, mint minden más területet, a művészetet is nagyban befolyásolja. Azért választottam az urban art témáját, mert a kategórián belül létrejövő alkotások elhelyezésük révén nehezebben kommodifikálhatóak és legtöbbjük politikai, valamint társadalmi témát dolgoz fel. Elemzésem a jelenlegi tudásunk szerinti legöregebb falfestménnyel kezdtem, hiszen az emberek évezredek óta vetik gondolataikat az őket körbeölelő falakra. A Munaszigeten található, Adhi Agus Oktaviana, archeológus és Maxime Ubert geokémikus által fellelt barlangfestmény 67800 éves. Ez a világ legősibb fennmaradt alkotása és egyben a public art kezdete. Az írásos falfestmények már az ókori Pompeii-ben is nagy szerepet töltöttek be. A 18. század közepén kezdődő feltárás során ugyanis mintegy 11000 graffito-t találtak, köztük szerelmi vallomások, pletykák, reklámok, firkák és felhívások. Innen ered a graffiti szó is, mely a graffito szó többes számú alakja és falba vésett írást jelent. A leginkább rómaiak körében elterjedt kommunikációs forma felfedi az emberiség egyik fő igényét: A kommunikáció általi kapcsolódást, mely bár napjainkban leginkább online felületen történik, azonos céllal bír, mint ókori őseink korában. A csupán 60 éves műfaj kimagasló múlttal rendelkezik. Közvetlen elődje az 1930-as évek Kaliforniájában indult útjának. A helyi mexikói-amerikai bandák saját szimbolikusan kódolt nyelvet hoztak létre, melyet területük határainak megjelölése gyanánt hidakra, oszlopokra és falakra festettek fel. Valós történelme azonban csak az 1960-as évek Philadelfiájában kezdődött, mikor is elkezdek megjelenni a tag-ek. A szubkultúra kialakulásának kezdetén a graffitisek célja becenevük minél több helyre való felfirkálása volt. Ez az 1970-es években megjelenő rivalizálás során aztán továbbfejlődött és kiegészült az esztétikára való törekvéssel és a minél nagyobb kihívást jelentő helyszínekkel, mint a mozgó járművek és magas falfelületek. Az átalakulás során különféle kalligráfiai -és karakterisztikai stílusok jelentek meg. A graffiti-n belül három fő csoportot különböztetünk meg: tag, throw-up és masterpiece. A tag az alkotó kézírását, a masterpiece pedig művészi érzékét tükrözi, míg a throwie célja egy gyorsan felhelyezhető, változó felületekre illeszthető és könnyen felismerhető graffiti létrehozása. Gyűjtésem során Seen-re, a graffiti keresztapjára fókuszáltam, kinek munkásságán keresztül szemléltettem a kapitalizmus által felerősített kiégés nehézségét. A hazai szférába való betekintés céljával interjút készítettem Nikon One-nal, azaz Brunszkó Lászlóval, ki a magyarországi graffiti egyik kiemelkedő úttörőjeként van számon tartva. A street - és public art, valamint a graffiti az urban art, azaz utcai művészet kategóriájába tartoznak. Bár a magyar nyelv nem különíti el a háromféle besorolást, mindegyiket másra alkalmazzuk. Az urban art minden olyan művészetre vonatkoztatható, mely az

utcán készült vagy ott lett elhelyezve. A street art és public art leginkább a jogszabályokhoz való viszonyuknál különíthetőek el. Míg a public art az olyan utcai alkotásokat foglalja magába, amik engedéllyel és legális keretek között készültek el, addig a street art az illegálisan elhelyezett alkotásokra utal. A graffiti a két alkategória közül azonban egyikbe sem besorolható, mivel nem a nagyközönség, hanem egy szűk közeg számára alkot és más motiváció által jön létre. A street -és public art többféle céllal is megvalósulhat, mint megemlékezés, reklám, önkifejezés, politikai és társadalmi kritika, közösségépítés erősítése és esztétikai. Bár a street art a graffiti-ből vált ki az 1980-as években, teljesen más célt és alkotói tevékenységet foglal magába. Az említett műfajok legtrendibb médiumai közé soroljuk a paste-up, matricázás, stencilezés, csempézés technikáját és az installálást. Természetesen az elhíresült Banksy munkásságára is kitértem és a Girl with Balloon példáján keresztül mutattam be a kommodifikáció mindent elnyelő hatalmát. 0036mark, kiemelkedő street art művészünk a paste-up technikájával dolgozik, míg Gwizdala Dáriusz képzőművész vegyes technikákat alkalmaz. Mindketten a graffiti műfaja által csöppentek bele az urban art világába, mégis teljesen más utakon haladtak karrierjük során. A kortárs művészet egyik legfelkapottabb műfajává vált az utcai művészet, mely szépséget csempész mindennapjainkba. A kapitalizmus kritikája eltérő módon jelenik meg médiumaiban, de a köztéren való elhelyezés közös ellenállást jelképez. A graffitis szubkultúrában a writerek célja nem a műgyűjtők tetszésének elnyerése, hanem a közösség tiszteletének kiérdemlése. Munkájuk során a többszörösítés erejét alkalmazzák és a társadalom többségének véleményét figyelmen kívül hagyják. Műfajára a street -és public arttal ellentétben szöveges forma és annak figurális kiegészítése jellemző. A street art a graffiti fejlődése által jöhetett létre az 1980-as években. A művek sokrétű céllal rendelkeznek, köztük politikai és társadalmi problémákra való figyelemfelhívás. Az alkotók a „művészet mindenkié” álláspont szerint haladva, olyan helyszíneken dolgoznak, melyek bárki számára elérhetőek és élvezhetőek. Alkalmazott felületük helyhez kötöttsége miatt alkotásaik nehezebben értékesíthetőek, ezzel meggátolva termékesítésüket. A public art, bár felkéréses, legális alapon működik mégis sokszor megjelennek az előbb felsorolt attribútumok. Véleményem szerint az összes tárgyalt műfajnak megvan a maga szépsége és mondanivalója, így számomra mind a művészet kategóriájába tartoznak. Az urban art hozzájárul a városi környezet humanizálásához, társadalmi -és művészeti párbeszédet hoz létre és lelassulásra, valamint megfigyelésre ösztönöz. Kutatásom alatt megtett sétáim során olyan dolgokat fedeztem fel, melyeket a gyermeki keresés nélkül sosem vettem volna észre. Azt javaslom tegyünk nagy sétákat, élvezzük a minket körülvevő szépséget és Invader nyomát követve ‘gyűjtsünk’ össze minél több utcai alkotást. Nézzünk fel, le és emeljük ki fejünket a hétköznapi rohanás átkából. Használjuk ki köztereinket és tekintsünk utcáinkra, mint nyílt galériákra, melyeket meg kell töltsünk bennünk rejlő kreativitásunkkal.

Mitró Dániel A divat mint (politikus) performanszművészet: Az összművészetiség lehetőségei a kortárs divatiparban

A kutatás relevanciáját az adja, hogy napjaink kultúrafogyasztási szokásai radikálisan átalakultak az összművészetiség irányába, ami ilyen módon a különböző művészeti területek közötti határok elmosódásához vezetett. Ebben a kontextusban a divat mint olyan médium jelenik meg, ami egyszerre politikus és performatív, és mint ilyen különösen alkalmas a művészeten keresztül felhangosítani a divataktivista törekvéseket. A kutatás aktualitása továbbá, hogy a kortárs hazai divatszíntéren a divat aktivista és performatív irányzata egyelőre még kevésbé jelentős, mint a tőlünk nyugatabbra fekvő európai országokban. Álláspontom szerint a kortárs divatperformanszban mint egyfajta interdiszciplináris hibrid műfajban olyan aktivita potenciál rejlik, aminek következtében a divataktivizmus jövőjét is a divatperformanszokban kell elképzelnünk. Ennek egyik oka, hogy a greenwashing következtében a valódi divataktivizmus mára már szinte megkülönböztethetetlenné vált a marketing elvek mentén működő márkaaktivizmustól. Egy másik további fontos oka pedig, hogy a jól megrendezett divatperformansz képes felmutatni a Mark Fisher-i értelemben vett Valóst, így – Nancy Frasert idézve – a kapitalizmus „kannibalizáló” természetét. A kutatásom célkitűzései között szerepelt a divatkutatás pozicionálása a hazai szakmai és tudományos diskurzusban, a társadalmilag fontos ügyek felhangosítása a performanszművészet és a performativitás eszközeivel, továbbá ehhez egy elméletileg megalapozott, gyakorlati útmutató megalkotása a hazai tervezők számára. Történeti kontextusban a divatbemutatók teatralizálódási folyamatait vizsgáltam meg, ahol a kiindulópontot Thierry Mugler kvázi divatszínháza jelentette. Mugler volt az első, aki az európai divatszíntéren felismerte, hogy a színház mindig is kódolva volt a divatba. Nála a divatbemutató még mint totális színház, cirkusz és szórakoztatóipari egység, vagyis mint színtiszta spektákulum jelent meg. Ugyanakkor performanszművészet és politikai aktivizmus, ha még kezdetleges formában is, de már az ő munkásságában is szervesen összekapcsolódott a nemi szerepek eltúlzásán, a női test játékos dekonstrukcióján és queer testek reprezentációján keresztül. Alexander McQueen konceptuális divatbemutatóiban, vagyis valódi divatperformanszaiban már a divatiparnak mint a kapitalizmus „gyermekének” a kritikai vizsgálatára is sor került, valamint a kapitalizmusnak mint intézményesült társadalmi rendnek a bírálatára. Ezekben a bemutatókban a színház, illetve az egyes performanszelemek is mind a rendszerszintű erőszak megjelenítésének az eszközei voltak. McQueennél a kifutó tehát már a kritikai diskurzus terepe lett, ahol divatperformansz és divataktivizmus kéz a kézben járt: 1999-es No.13 címet viselő divatperformansza fináléjában a gépek által megalázott és tárgyiasított nő képe mint a kapitalizmus által folyamatos átalakulásban lévő fogyasztói kultúra kritikája jelent meg, 2001-es VOSS című divatperformansza pedig a divattörténet leginvenciózusabb térszemiotikai kísérlete volt, ahol McQueen a divatipart mint zártosztályt ábrázolta. A kutatásom ezen szakaszának az értékét még tovább növeli, hogy a témát a IV. EÖTVÖZET Színháztudományi Konferencián is népszerűsítettem „A kifutó mint színpad, avagy A divatperformanszok fejlődési íve Muglertől McQueen át Demnaig” című előadásommal, így a divatkutatást a színháztudomány területén belül is megpróbáltam pozícionálni. Álláspontom szerint a színháztudomány egyik

legizgalmasabb kihívása is éppen az napjainkban, hogy a színházelméleti alapokon nyugvó performansz fogalmát a hagyományos színházi intézményi kereteken túlra is kiterjessze, ilyen módon pedig a divatperformanszokról sem csak mint kvázi divatipari spektákulumról, hanem mint a performanszművészet autonóm határműfajáról is beszélhetünk. A nemzetközi kitekintést követően megvizsgáltam a divatperformanszok hazai gyökereit, így Király Tamás és El Kazovszkij (ruha)performanszait a rendszerváltást megelőző években. Király Tamás divatsétái mint politikai és összművészeti performanszok értelmezhetők, ahol Király a divatot, képzőművészetet és színházat egyaránt a politikai elnyomás elleni lázadásra használta fel. Ezzel szemben El Kazovszkij Dzsan-panoptikum sorozatában a divat és képzőművészet egyfajta szakrális fúzióban találkozott, ahol a ruhát és testet már egyfajta identitáspolitikai kiállássá emelte performanszaiban. A divatperformansz tehát nem csak a kapitalista gazdasági rendszerben és társadalmi rendben, de már a rendszerváltáselőtti fogyasztói szocializmus korában is különösen alkalmas volt arra, hogy a divat a színház nyelvén, illetve a performanszművészet eszközkészletével lázadjon a fennálló hatalmi rendszer ellen. A kutatás egyes téziseit egy átfogó kérdőíves felméréssel is igyekeztem alátámasztani, amely a hazai vásárlók fogyasztói attitűdjeit vizsgálta a performatív divat, valamint a divatperformanszok vonatkozásában. A felmérés eredményeinek az értelmében a válaszadók többsége nyitott az újszerű bemutatóformákra, ugyanakkor többségük meglehetősen árérzékeny. A kitöltők 32,5%-a teljes mértékben egyetért azzal, hogy egy izgalmas divatperformansz közelebb hozza hozzájuk az adott divatmárkát, mint egy hagyományos fotókampány, továbbá 37,5%-uk inkább, 22,5%-uk pedig teljesen önálló művészeti alkotásnak tekinti az egyes divatperformanszokat, semmint a divatmarketing kizárólagos részének. A válaszadók 62,5%-a szemében teljes mértékben növeli a brand értékét, ha egy márka fontos társadalmi ügyek mellett is kiáll a divatbemutatókon, illetve azokon kívül is, ugyanakkor a válaszadóknak csak egy kisebb része hajlandó többet is fizetni egy olyan márka vagy hazai tervező ruhájáért, aki elkötelezett híve a performatív divatművészetnek és a divataktivizmusnak. A hazai piac szerkezeti kihívásait igen jól tükrözi a fast fashion márkákkal szembeni versenyhelyzet megítélése is. Arra a kérdésre, hogy a divat performatív és aktivista irányzata mellett elkötelezett márkák képesek-e valós alternatívát nyújtani a fast fashionnel mint másik üzleti modellel szemben, a válaszadók 55%-a azt a választ adta, hogy ez csak részben valósulhat meg, a kitöltők 40%-a pedig kifejezetten szkeptikus ezzel kapcsolatban. Diskurzuselemzéssel megvizsgáltam a hazai divatipar meghatározó márkáit. A kutatásomnak ezen a pontján bekapcsolódtam Kudron Anna és Mentes Mariann folyamatban lévő kutatásába, akik a magyarországi fenntartható divatot vizsgálták meg első sorban a fogyasztói attitűdök tekintetében. A kutatást saját részről a márkakommunikációs stratégiák elemzésével egészítettem ki különös tekintettel arra, hogy a performatív divatművészet és a divat aktivista irányzata hogyan tud hozzájárulni ezeknek a fenntarthatósági üzeneteknek a megfogalmazásához és közvetítéséhez. A kutatás eredményeiről szóló közös publikációink a „Zöldülő gazdaság: lehetőségek és kihívások” című tanulmánykötetben olvasható. A kutatás további várható eredményei és piaci-hasznosulási eredményei között kell említenem néhány mélyinterjú készítését hazai divattervezőkkel és divatipari szakemberekkel, további újszerű fúziós, interdiszciplináris együttműködések modellezését, a performativitás mint márkaérték-növelő tényező még alaposabb elemzését, illetve egy piaci pozicionálási alternatíva nyújtását a fast fashion üzleti modellel szemben, aminek értelmében a kutatást folytatásra érdemesnek tartom.

Szabadszállási-Tóbi Zina VISION DISTORTION − Valóságérzékelés és torzított realitás

A valóság érzékelése nem egyszerűen passzív befogadás, hanem az agy aktív konstrukciója, amelyet előzetes várakozásaink, testi állapotunk, valamint a környezeti kontextusok befolyásolnak. Albert Einstein relativitáselmélete szerint a tér és az idő nem abszolút, hanem a megfigyelő helyzetétől függően változik, ezzel párhuzamosan a prediktív kódolás elmélete az észlelést aktív, konstrukciós folyamatként írja le, amelyben az agy előrejelzései és az érzékszervi tapasztalatok folyamatos kölcsönhatásban állnak és ezek alapján formálják valóságélményünket. Mindkét megközelítés a megfigyelő szerepét hangsúlyozza, miszerint a valóság nem egységesen adott, hanem nézőpont- és értelmezésfüggő. E gondolati keret mentén vizsgálom ugyanazon helyzet eltérő megélését a résztvevő és a külső szemlélő perspektívájából, a térérzékelés tudatos manipulálásán keresztül. A projekt motivációja, hogy ezt a jelenséget kisszériás iparművészeti alkotásokban dolgozza fel, művészékszerként értelmezhető, hordható maszk- és szemüvegszerű testobjektek formájában. Ezek a tárgyak a viselő és a külső szemlélő érzékelését tudatosan befolyásolják és részben manipulálják. Célom, hogy a látás torzításán keresztül kérdőjelezze meg a viselő a megszokott vizuális észlelést, ezzel a fejlesztve a kritikai gondolkodást. A látás és a látvány viszonyának vizsgálata során a projektet kiterjesztettem a divatbemutatók irányába, így olyan testobjekteket hozok létre, amelyek a divat kontextusában, kifutón is működőképesek. Ennek megfelelően a tervezési folyamat során fontos szemponttá vált a kifutó-kompatibilitás, miközben a modelleken megjelenő tárgyak a látás tudatos torzítására irányulnak. A kivitelezés során keskeny rozsdamentes acéllemezeket alakítok arcra, amit fémhajlítással formázok, így létrehozva különböző szögletes vagy ívelt formájú vázakat. A létrejövő keret egy szemüveghez hasonlít. Anyaghűség szempontjából ugyanezekből az acéllemezekből készítek egy pántot, amivel fejre rögzíthetővé válik. A vázra különböző színű és léptékű gyorskötözőket rögzítek, amikkel különböző látványokat, struktúrákat kísérletezek ki. A műanyag szálak hol részben, hol teljesen eltakarják az arcot, de szabadon hagyják a szemet. A maszkokban nem csak másmilyennek látszunk, de a valóságot is másmilyennek látjuk. A látóterünkbe belelógnak a színes szálak, amik pozitív filtert helyeznek a valóságunkra és torzítják a periférikus látást. A modellek számára a kifutó élesen látható marad, a túlzott tömeg pedig elmosódik. Ennek eredményeként a tárgyak nem csak a divatbemutatón felvonuló fitteket homogenizálják vizuálisan a nézők szempontjából, hanem a modellek térérzékelését is pozitív irányba befolyásolják.

1-2. kép: Megjelent a Vanguard Magazine 2025-ös számában Fotó: Vágó Csaba Kornél, Stylist: Dobra Anett, Modell: Lugosi Rozina,

3. kép: Terike from Budapest fashion show, A38 Hajó, Budapest, 2022, Fotó: Hegyi Júlia Lily

Tóth Veronika Tanulmányi útlevél: az Erasmus+ hallgatói mobilitási hálózat és gazdasági hatásainak vizsgálata

Napjainkban a nemzetközi hallgatói mobilitás jóval többé vált, mint egy oktatási tapasztalatszerzési lehetőség. A külföldi tanulmányok, az egyetemek közötti együttműködések és a mobilitási programok olyan kapcsolati hálókat hoznak létre, amelyek túlmutatnak az egyéni tanulmányi pályákon, és hosszabb távon gazdasági, társadalmi, kulturális, sőt diplomáciai hatásokat is kiválthatnak. Az Erasmus+ program az európai integráció egyik legismertebb és legsikeresebb intézményesített formája, amely egyszerre épít személyes kapcsolatokat, egyetemközi együttműködéseket és közös európai tapasztalatot. Éppen ezért az Erasmus nem pusztán felsőoktatási programként értelmezhető, hanem olyan transznacionális infrastruktúraként is, amely a tudás, a bizalom, a normák és a kapcsolati tőke áramlását segíti elő Európában. A kérdés ezért ma már nem csupán az, hogy hány hallgató vesz részt a programban, hanem az is, hogy ezek a mobilitási kapcsolatok milyen mélyebb strukturális és gazdasági következményekkel járnak. A kutatás két fő kérdésre keresi a választ: egyrészt, hogy milyen szerkezeti jellemzők és centrum–periféria viszonyok írják le az Erasmus+ hálózatot a 2018/2019-es és a pandémia utáni 2022/2023-as tanévben; másrészt, hogy pozitív kapcsolatban áll-e a küldő országból a fogadó országba irányuló mobilitás a fogadó ország későbbi exportjával a küldő ország felé. A módszertani keretet egy országszintű hálózatelemzés, valamint egy 36 országot és 1169 megfigyelést tartalmazó paneladatbázison lefuttatott Poisson Pseudo-Maximum Likelihood (PPML) és log-lineáris OLS gravitációs becslés adja, négyéves késleltetést alkalmazva. A hálózatelemzés eredményei alapján elmondható, hogy a 2018/2019-es és a 2022/2023-as tanévben egyaránt jól azonosítható egy sűrűn összekapcsolt magterület, amely elsősorban Nyugat- és Dél-Európa vezető felsőoktatási központjai köré szerveződik. Ez a struktúra összhangban áll a korábbi empirikus kutatásokkal, amelyek szerint az Erasmus-hálózat nem véletlenszerű kapcsolatok összessége, hanem történetileg kialakult együttműködési mintázatok mentén szerveződő rendszer. A hálózat szerkezete a COVID–19 pandémia által okozott sokk ellenére sem bomlott fel, hanem relatív újrasúlyozódás mentén alkalmazkodott. Bár a teljes mobilitási volumen csökkent, a kapcsolatok alapvető mintázata fennmaradt, ami az intézményi partnerségek és korábbi kapcsolati mintázatok jelentős fokú rezilienciájára utal. A centrumországok dominanciája nem szűnt meg, ugyanakkor bizonyos relációkban elmozdulás volt megfigyelhető. Az Egyesült Királyság szerepe a Brexit következtében visszaszorult, miközben Törökország, Olaszország és Románia relatív jelentősége növekedett. A hálózat súlypontja részben a dél- és délkelet-európai térség felé tolódott el, ami arra utal, hogy a mobilitási döntésekben a költségek, az intézményi kompatibilitás és a földrajzi közelség szerepe a pandémiát követően felértékelődhetett.

Az empirikus becslések alapján az Erasmus hallgatói mobilitás pozitív és statisztikailag szignifikáns kapcsolatban áll a fogadó ország későbbi exportjával a küldő ország felé, ami összhangban áll a nemzetközi migráció és kereskedelem kapcsolatát vizsgáló szakirodalommal. A kapcsolat robusztusnak tekinthető, mivel a fő PPML specifikáció eredményei összhangban állnak a log-lineáris OLS becslés irányával. Az intézményi távolság szerepe összhangban áll a soft power megközelítéssel, amely szerint a hallgatói mobilitás különösen akkor segítheti a gazdasági kapcsolatokat, ha a két ország intézményi környezete eltér egymástól. A kereskedelemélénkülés mögötti fő ok az, hogy a külföldön tanuló fiatalok információs csatornaként funkcionálnak, hiszen jelenlétükkel mérséklik a határokon átnyúló tranzakciós költségeket, és elősegítik az üzleti bizalom kiépülését. Az eredmények tehát arra utalnak, hogy az Erasmus program nemcsak oktatáspolitikai, hanem külgazdasági szempontból is releváns eszköznek tekinthető, hiszen a hallgatói mobilitás a migráció egy speciális formájaként hozzájárulhat a két ország közötti gazdasági kapcsolatok erősödéséhez. Összességében a dolgozat eredményei arra utalnak, hogy az Erasmus+ hallgatói mobilitás nem csupán oktatási együttműködési forma, hanem olyan kapcsolati infrastruktúra, amely hozzájárulhat az európai gazdasági integráció mélyüléséhez. A hálózat stabil szerkezete és a mobilitás exporttal való pozitív kapcsolata azt jelzi, hogy a hallgatói mobilitás hosszabb távon is releváns szerepet játszhat a gazdasági kapcsolatok formálásában. A kutatás fő megállapítása az, hogy az Erasmus+ programot nem érdemes pusztán oktatási programként értelmezni. Az eredmények alapján az Erasmus+ egyfajta stratégiai kapcsolati infrastruktúra, amely egyszerre szolgálja az európai integrációt, a társadalmi kapcsolatok építését és közvetetten a gazdasági kapcsolatokat is. A kutatás központi gondolata az, hogy a tudás mozgása hidakat épít: nemcsak egyének és intézmények, hanem országok között is. Szakpolitikai szempontból ez azt sugallja, hogy a mobilitási programok támogatása nem pusztán oktatáspolitikai kérdés, hanem hosszabb távon az országok nemzetközi kapcsolatrendszerét és gazdasági beágyazottságát is erősítheti.

Szmutka_Roland ABJECT − A test határainak újraértelmezése a queer és poszthumán diskurzusban

A kortárs vizuális kultúrát és képzőművészetet radikálisan áthatják a technológiai fejlődés, a kibernetizáció és a társadalmi nemi szerepek (gender) dekonstrukciója által felvetett kérdések. A kutatás kiindulópontja szerint a hagyományos, antropocentrikus és humanista emberkép – amely a testet zárt, stabil és biológiailag determinált egységként kezeli – tarthatatlanná vált. A kortárs művészeti praxisok egyre gyakrabban fordulnak a hibriditás, a digitális torzítások és a testi határok fellazítása felé. A tanulmány ezen jelenségeket vizsgálja, fókuszba állítva azt, hogy a kortárs queer és poszthumán művészet hogyan használja fel a testi reprezentációt a társadalmi normák és az ontológiai határok destabilizálására, különös tekintettel az elmélet és a saját alkotói gyakorlat közötti átjárhatóságra. A dolgozat elméleti megalapozottsága három egymásra épülő, egymást szorosan kiegészítő elméleti pillérből adódik: Julia Kristeva abjekt-elméletéből, a Judith Butler nevéhez gender performativitás elméletéből, valamint a Donna Haraway poszthumán diskurzusából. Ezen elméleti ív kiindulópontját Julia Kristeva Powers of Horror (1982) című alapműve szolgáltatja, amely szerint az abjekt radikálisan megkérdőjelezi a rendet, a rendszert és a stabil identitást. Az abjekt lényegi sajátossága, hogy se nem alany, se nem tárgy, hanem a kettő közötti bizonytalan határon helyezkedik el, folyamatosan emlékeztetve az „én”-t a saját törékenységére és mulandóságára. Jelen kutatás ugyanakkor kimutatja azt is, hogy a kortárs művészeti praxisokban ez az abjekció már nem csupán a viszolygás és a borzalom kiváltásának eszköze, hanem egyfajta emancipációs és felszabadító stratégiává formálódik át. Ez a stratégia szervesen kapcsolódik a queer elmélet felőli megközelítéshez, amely szerint a test nem egy biológiailag fix adottság, hanem kulturális kódok és performatív aktusok folyamatos, rituális ismétlődése. A kristevai értelemben vett abjekt, tisztátalan, a normától eltérő vagy marginalizált minőségek tudatos művészeti kisajátítása lehetőséget ad arra, hogy a merev bináris oppozíciók – mint a férfi és nő, az ép és torz, vagy éppen a természetes és mesterséges – radikálisan lebontásra kerüljenek. A testi kategóriák ezen queer dekonstrukciója végül közvetlenül átvezet a poszthumán fordulat gondolatköréhez, amely radikálisan szakít az ember hagyományos, kitüntetett és zárt szerepével. A poszthumán elméletek olyan hibrid szövetségeket hirdetnek meg, amelyek végleg elmossák a merev határvonalakat az ember, az állat, a gép és a matéria között. Ebben a megközelítésben a kulturálisan kódolt „szörnyeteg” figurája már nem negatív vagy elrettentő entitásként jelenik meg, hanem mint tiszta potenciál, a határok nélküli, folyamatos „mássá formálódás” legfőbb hordozójaként és szimbólumaként. A kutatás módszertana szakított a hagyományos, pusztán leíró megközelítéssel. Alapját az elemzés és az egyes művészeti projektek összehasonlítása adja, amelyek szervesen összekapcsolódtak a saját alkotói gyakorlatommal. A vizsgált anyag azért hordoz újdonságot, mert egyszerre mutatja be a nemzetközi digitális és performanszművészet legújabb irányzatait (például a digitális drag kultúrát vagy a mutáns esztétikát), és helyezi el ezeket a hazai, lokális kontextusban. Ez a megközelítés közvetlen párbeszédet teremtett az elméleti szövegek és a gyakorlati megvalósítás között: a létrehozott performansz itt nemcsak művészeti alkotás, hanem a kutatás aktív eszköze, amiken keresztül a testi határok átlépése közvetlenül megtapasztalhatóvá válik.

A gyakorlati oldal központi pillére az IN THE GUTTER című multimediális performansz volt, amely a valóságban, fizikai és térbeli dimenziót adva tesztelte a kristevai és butleri elméleti felvetéseket. A projekt során a testi határok radikális fellazítása valósult meg, melynek következtében a test megszűnt zárt, sérthetetlen egységként működni; ehelyett annak anyagszerűsége, sebezhetősége, valamint a környezetével való közvetlen, zsigeri interakciója kerül előtérbe. Ebben a struktúrában „csatorna” (gutter) fogalma egyszerre funkcionált metaforikus és nagyon is fizikai értelemben vett abjekt térként, azaz olyan határzónaként, ahová a többségi társadalom a kitaszított, nemkívánatos elemeket és hulladékokat száműzi. Ez a térbeli elhelyezkedés közvetlenül ágyazott meg a performatív identitás és a queer esztétika kibontakozásának. Az IN THE GUTTER a „mutáns” jelmeztervezés, a sötét, atmoszférikus hangdizájn, valamint a repetitív testi rítusok révén a „szörnyeteggé válás” rituáléját jelenítette meg a nézők számára. A performansz lénye így képes volt dekonstruálni a megszokott nemi és anatómiai kódokat azért, hogy a groteszk esztétika és a vizuális torzítások segítségével az elnyomó, normatív társadalmi struktúrákkal szembeni radikális ellenállás zónájává válhasson. Mindezek mellett az IN THE GUTTER egyfajta kollaboratív ágenciát is felmutatott, rávilágítva ezzel arra a poszthumán tézisre, miszerint a szubjektum sosem izolált, hanem alapvetően relációs természetű. A performansz hús-vér teste, a tárgyak, a ruhák, a fények és a hangok nem különálló elemekként működtek, hanem egyetlen organikus, hibrid és egymásra utalt hálózatot alkottak a térben, végleg elmosva az emberi és a nem-emberi közötti merev határokat. Következtések A tanulmány konklúziója szerint a poszthumán és queer művészet abjekt stratégiái egy újfajta szubjektum-felfogást tesznek lehetővé. Az IN THE GUTTER performanszban is megtapasztalt testi határsértések igazolták, hogy a test nem egy birtokolható tárgy, hanem egy folyamatosan alakuló, relációs hálózat. A határok felforgatása így a „mássá válás performativitásán” keresztül a szabadság egy új, radikális és kompromisszummentes formáját teszi lehetővé. Kredit IN THE GUTTER performansz Rendező: Szmutka Roland

Performer: Olexa Csenge

Hang: Krakoczki Chris Jelmez: Fódi Martin Levente Fotó és vizuális arculat: Shnerer Valery

Shnerer Valery: Részlet az IN THE GUTTER performanszból (2025)