t o g á il v a i t n e m g e m i s c G omb á
ezt sóhajtozta álló nap. Meg azt is, hogy: ez a sok munka mire elég? Semmire, de semmire! Habzott a kezén a szappan, fekete volt a kézmosó víz a sok portól, földtől, ami munka közben a kezére tapadt, s amit az emberek ma már úgy neveznek: kosz. Pedig az föld! Pedig az élet! Gombácsi kézmosás közben volt a legszomorúbb. Azt a sok tudást, amit összeszedtem, azt is le kellene mosni, mint a földet a kézről munka után. Akkor talán nem lennék szomorú, morogta magában, akkor talán megnyugodnék. Legalábbis addig, míg véghez nem viszem eltökélt szándékomat.
Gombácsi egyre kétségbeesettebben próbált mindenhez érteni. Már kitanulta a fizikát, a kémiát, a biológiát. A geológia tankönyveket kívülről fújta, a csillagászatot úgy ismerte, mint a tenyerét, mindent tudott a pszichológia rejtelmeiről, jártas volt az orvostudományban, megnyálazott és a feje fölé tartott ujjal meg tudta mondani, milyen idő várható a következő héten, a DNS-láncokat csukott szemmel is lerajzolta. Gombácsi fúrt, faragott, esztergált, fosztergált, bizergált, földet túrt, fát ültetett, kaszált, kalapált, szőtt, font, de leginkább csak szomorkodott. Ennyi munka,
9