Az őrbódé
is felébresztették nappali álmából, hogy nézze meg, mi is lehet ez a rettenetes, félelmetes vonal a földön, amit senki, ismétlem: senki nem mer átlépni. Ez utóbbit Medve mondta, aki tudvalevőleg nem ijed meg a saját árnyékától (kivétel február 2-án, de az már elmúlt). Bagoly sietve repült a megadott helyre, ahol az erdei állatok összegyűltek és egymással farkasszemet nézve álltak a csík két oldalán. Leszállt egy ágra és hallgatta a felettébb indulatos szócsatát: – De hát, ha nem léphetem át, akkor nem tudok odamenni a kedvenc szamócabokromhoz! – sopánkodott Medve. – De nem ám! – bólogatott serényen Sün. – Arról már csak mi eszünk, akik ezen az oldalon
– Ez itt a határ – mondta ellentmondást nem tűrve Kötvényesi Monyók, és a földre húzott csíkra mutatott. – Ezen nem léphet át senki – folytatta csípőre tett kézzel. – Értve vagyok? Értve volt. Ellenvetést legalábbis senki nem tett, hiszen az idő tájt az erdő lakóinak többsége az igazak álmát aludta. Bagoly pedig éjszakai őrjáratát Szelestye-szélen töltötte, ahonnan szebben látszott a telihold. Kötvényesi Monyók határhúzásáról tehát senki nem vett tudomást azon a kora tavaszi éjszakán, csak reggel szembesültek az erdőt kettészelő, vészesen vörös, rettenetesen fenyegető csíkkal. Ledöbbentek, megijedtek, sápítoztak, hogy ez micsoda. Akkora tolongás támadt a csík két oldalán, hogy még Bagolyt
9