Hivatás és elhívás by Harmat kiadó

New York Times -bestsellerszerző

és Katherine Leary Alsdorf

Hogyan kap értelmet a mindennapi munkánk Isten tervében?

TIMOTHY KELLER Hivatás és elhívás

HARMAT – KÁLVIN

TimoThy Keller – KaTherine leary alsdorf

Hivatás és elhívás

Hogyan kap értelmet a mindennapi munkánk

Isten tervében?

Harmat – Kálvin

Budapest, 2025

Fordította: Szabadi István

Lektorálta: Füsti-Molnár Szilveszter

Eredeti mű | Every Good Endeavor: Connecting Your Work to God’s Work by Timothy Keller with Katherine Leary Alsdorf. Copyright © 2012 by Redeemer City to City, Redeemer Presbyterian Church, and Timothy Keller

Hungarian translation © Szabadi István, 2025

Hungarian edition © Harmat Kiadó – Kálvin Kiadó, 2025

A bibliai hivatkozások forrása, ahol másként nem jelöltük, a Magyar Bibliatársulat revideált új fordítású Bibliája (RÚF 2014).

Első rész: A munka Isten tervében

1. A munka tervezettsége

2. A munka méltósága

3. A munka mint művelés

4. A munka mint szolgálat

Második rész:

Miért vannak gondjaink a munkával?

5. A meddő munka

6. Az értelmetlen munka

7. Az önző munka

8. A munka leleplezi a bálványainkat

Harmadik rész: A munka és az evangélium 9. A munka új története

munka új felfogása

Utószó:

1957 során Isten kegyelméből lelki ébredést éltem át, amely gazdagabb, teljesebb, termékenyebb élet felé nyitott utat előttem. Abban az időben hálából fakadó alázattal arra kértem őt, adjon a kezembe eszközöket, kaphassam meg a kiváltságot, hogy boldoggá tehessek másokat a zene által. Úgy

érzem, kegyelme által meghallgatásra találtam. MINDEN DICSŐSÉG LEGYEN ISTENÉ. […]

Ez a lemez szerény hálaáldozat, egy kísérlet arra, hogy amint a szívünkkel és a szánkkal tesszük, a munkánkkal is kimondjuk: „KÖSZÖNJÜK, ISTENÜNK”. Ő segítsen és erősítsen meg mindenkit a jóra való minden igyekezetben.

Részlet John Coltrane A Love Supreme című albumának borítójáról

A hivatás újrafelfedezésének fontossága

Robert Bellah mérföldkőnek számító műve, a Habits of the Heart

[A szív szokásai] sokak számára segített nevesíteni, mi az, ami kitartóan erodálja kultúránk összetartó erejét: az „expresszív individualizmus”. Egy másik helyen Bellah úgy fogalmaz, az amerikaiak olyan kultúrát teremtettek, amely az egyéni döntést és az önkifejezést annyira magasra emeli, hogy nem marad hely a közösségi életnek, sem olyan meghatározó igazságoknak vagy értékeknek, amelyek összekötnének bennünket.

„Egyre erőteljesebben érvényesítjük az individuum szentségét –írja Bellah –, [miközben] lassan elképzelni sem tudunk már olyan társadalmi szövetet, amely összetartaná az egyéneket.

[…] Az individuum szentségét nem ellensúlyozza az összesség érzete vagy a közjó fontossága.”2 A Habits végéhez közeledve azonban javasol egy eszközt, amely által sokat tehetünk a felfeslő kultúra újraszövéséért:

Akkor hozhatunk valódi változást […, ha] ismét magunkévá tesszük a hivatás, avagy elhívás eszméjét, ha új módon térünk vissza ahhoz a gondolathoz, hogy munkánkkal a közösség jólétéhez járulunk hozzá, nem csupán saját előmenetelünket szolgáljuk vele.3

Figyelemre méltó gondolat. Ha a szerzőnek igaza van, felfeslő társadalmunk reménysége többek között abban rejlik, hogy újra felfedezzük azt a felfogást, amely szerint az ember munkája

nem pusztán egy állás, hanem hivatás. Habár a „hivatás” szó alatt ma gyakran csupán egy foglalkozást értünk, eredetileg nem ezt jelentette. Egy munka csak akkor hivatás, ha valaki más hív el rá, és nem magunkért, hanem érte, az elhívónkért tesszük. A munkánk tehát csak akkor elhívás, ha küldetésként fogalmazzuk újra, amely során valami nagyobbat szolgálunk puszta önérdekünknél. Mint látni fogjuk, ha a munkára főként az önkiteljesítés, az önmegvalósítás eszközeként tekintünk, az lassan összeroppant bennünket, és – ahogy arra Bellah és sokan mások rámutatnak – magát a társadalmat is aláássa.

Ahhoz azonban, hogy „ismét magunkévá tehessünk” egy régi eszmét, meg kell vizsgálnunk az eredetét is. Ebben az esetben, a „munka mint hivatás” eszméjének forrása a keresztény Biblia. Ezért Bellah felvetéséből kiindulva ebben a könyvben mindent megteszünk, hogy segítsünk megvilágítani a keresztény hit és a munkahely közötti átformáló és forradalmi kapcsolatot. Ezt az összefüggést – minden kapcsolódó elmélettel és gyakorlattal együtt – úgy fogjuk nevezni, hogy „a hit és a munka integrációja”.

Források sokasága

Nem vagyunk egyedül, amikor ezzel próbálkozunk. Utoljára talán a reformáció idején fordultak ekkora figyelemmel a keresztény hit és a munka kapcsolata felé, mint ma. A könyvek, tudományos kutatások, egyetemi programok és online viták száma az elmúlt húsz évben exponenciálisan növekedett. Ennek ellenére az a keresztény ember, aki gyakorlati útmutatást keres a munka témájában, gyakran nem sok hasznát veszi ennek az erősödő érdeklődésnek. Egyesek, mint Katherine Alsdorf

(lásd az Előszót), kifejezetten frusztrálónak találják a konkrét tanácsok és példák hiányát. Másokat megzavar a hangok sokszólamúsága – sőt, kakofóniája –, amelyek igyekeznek megmondani, hogyan végezze munkáját egy keresztény hívő.

Gondoljunk úgy erre a hit és a munka kapcsolatát kutató „mozgalomra”, mint egy folyóra, amelyet több, különböző forrásból eredő patak táplál. Meglehet, hogy a munka és a hit integrációjára irányuló fáradozásban a legtöbb energiabefektetés olyan közösségekből érkezik, amelyek a Bibliához és a keresztény hithez evangéliumi felfogással közelítenek, de más hitbeli hagyományok és irányzatok is jelentősen hozzájárultak ehhez a feladathoz. Az ökumenikus mozgalomnak köszönhetjük például azt a meglátást, hogy a keresztényeknek a társadalmi igazságosság megvalósulására kell fordítaniuk a munkájukat. Ez segített megérteni, hogy a hitből fakadó munkával szükségszerűen együtt jár egy jellegzetesen keresztény etika alkalmazása.4 A 20. század kisközösségi mozgalma kiemelte, hogy a hívőknek kötelességük gondot viselni egymásra és támogatni egymást a munka küzdelmei és nehézségei közepette. Ebből megtanulhattuk, hogy a hitből fakadó munka feltétele a belső, lelki megújulás és a szív átformálódása.5 Az evangelikalizmuson belüli ébredéses késztetés a munkahelyre elsősorban a Jézus Krisztusról való bizonyságtétel helyszíneként tekintett.6 A hitben végzett munka valóban jelenti Jézus nyilvános felvállalását, olyan módon, hogy a kollégáink többet akarjanak tudni róla.

Sokan korábbi forrásokhoz nyúltak a hit és a munka integrációja kapcsán. A 16. századi reformátorok, különösen Luther Márton és Kálvin János, azt állították, hogy minden munka, még az úgynevezett világi munka is éppúgy isteni elhívás, mint a szerzetesi vagy a papi szolgálat. 7 Az evangélikus teológia

forrásvidéke különösen nagy hangsúlyt fektet minden munka becsületére, rávilágítva, hogy Isten a mi emberi tevékenységünk által gondozza, táplálja, öltözteti, oltalmazza és támogatja az emberiséget. Amikor dolgozunk, mi vagyunk – az evangélikus hagyományhoz tartozók szavaival élve – „Isten ujjai”, gondviselő szeretetének cselekvői. Ez a felfogás kiemeli a munka célját a „megélhetés” kategóriájából a felebaráti szeretet kontextusába, egyszersmind leoldja rólunk annak súlyos terhét, hogy elsősorban azért dolgozzunk, hogy megmutassuk, mit tudunk. A református hagyomány képviselői – mint például Abraham Kuyper – az elhívásra épülő munka egy másik aspektusáról beszéltek. A munka nem csupán gondját viseli a teremtett világnak, hanem irányt és struktúrát is ad neki. A református megközelítés szerint a munka célja, hogy olyan kultúrát teremtsen, amely tiszteli Istent, és lehetővé teszi az emberek boldogulását. Kétségkívül szeretnünk kell a felebarátunkat, de a kereszténység arról is egészen konkrétan tanít, milyen az ember természete, és hogyan élhet kiteljesedő életet. Tennünk kell róla, hogy a munkánkat ezekkel az elvekkel összhangban végezzük. A hitből fakadó munka tehát azt jelenti, hogy egy keresztény „világnézetből” kiindulva tevékenykedünk.8 Ezek a különböző hagyományok némiképp eltérően felelnek arra, miként kellene ismét megragadni a hivatás gondolatát. Az, hogy az irányzatok eltérnek egymástól, gyakran összezavarják a keresztényeket, mert nem egészítik ki egymást tökéletesen. Az evangélikus teológia hajlamos szembehelyezkedni a református „világnézet” fogalommal, és azt tartja, hogy a keresztényeknek nem kell annyira másként végezni a munkájukat a nem keresztényekhez képest. A „fővonalbeli” egyházak jelentős része nem tartja olyan sürgetőnek az evangelizálást,

mint az evangéliumi keresztények, mert a klasszikus kereszténységet nem tekintik az üdvösség egyetlen útjának. A világnézetre fókuszáló írókat és szervezeteket sokan túlságosan értelemközpontúnak látják, akik nem hangsúlyozzák eléggé a szívbeli változást. Azonban még ők sem értenek egyet abban, pontosan hogyan is néz ki a belső átalakulás és a lelki növekedés. Így aztán, aki keresztényként hitből akarja végezni a munkáját, annak efféle változatos véleményeket kell mérlegre tennie:

Úgy szolgálhatjuk Istent a munkánk által, ha…

– a társadalmi igazságosságért fáradozunk a világban.

– becsületesen dolgozunk, és megosztjuk az evangéliumot munkatársainkkal.

– kiválóan, nagy szakértelemmel munkálkodunk.

– szépséget teremtünk.

– az motivál, hogy dicsőséget szerezzünk Istennek, és ezért igyekszünk kapcsolatot teremteni a kultúrával, és hatni rá.

– hálás, örömteli, az evangélium által átformált szívvel végezzük a munkánkat jóban és rosszban.

– olyan foglalkozást választunk, amelyet a legnagyobb örömmel és lelkesedéssel végezhetünk.

– annyi pénzt keresünk, amennyit csak tudunk, hogy aztán annyit adakozzunk, amennyit csak tudunk.

Mennyiben egészítik ki egymást ezek a nézetek, és mennyiben állnak szemben egymással? Nehéz kérdés, hiszen mindegyiknek van valamennyi bibliai alapja. A nehézséget ráadásul nem pusztán a vonatkozó teológiai és kulturális tényezők széles skálája adja, hanem az is, hogyan lehet őket alkalmazni a gyakorlatban, a munkaterülettől, a munka típusától függően. A keresztény

etika, motiváció, identitás, bizonyságtétel és világnézet egészen másként hat a munkánkra annak fényében, hogy milyen területen végezzük azt.

Vegyünk például egy keresztény képzőművészt, akinek fontos a társadalmi igazságosság, tisztességesen bonyolítja karrierjének minden ügyletét, keresztény testvérekre támaszkodva járja az élet hullámhegyeit és hullámvölgyeit, nyíltan vállalja hitét a pályatársai között, és azért alkot, hogy Istent és a felebarátait szolgálja, nem pedig azért, hogy saját értékét és státuszát növelje. Ezt jelenti hitének és munkájának integrációja? Vagy a valóság természetét érintő keresztény tanítás kihat arra is, amit és ahogyan a művészet eszköztárával ábrázol? Hatással van arra is, milyen történetet mondanak el az alkotásai? Befolyásolja az is a művészetét, amit bűnről, megváltásról és az eljövendő reménységről hisz? Úgy tűnik, ennek is így kell lennie. Arra jutunk tehát, hogy a hitből fakadó munkához kell az akarat, az érzelmek, a lélek és az elme, mindaz, ahogyan a mindennapos munka vásznán, a gondolatok és tettek szintjén megéljük azt, ami a meggyőződésünkből következik.

Másfelől viszont mi van, ha zongoristák vagy cipészek vagyunk keresztényként? Hogyan befolyásolja a keresztény világnézet azt, milyen cipőt készítünk, vagy hogyan játsszuk a Holdfény szonátát? A válasz itt már nem olyan világos. Ki szabadíthat meg ebből a szövevényességből? Aki könyvet vesz a kezébe vagy csatlakozik valamilyen csoporthoz, hogy a hit és a munka integrációjáról tanuljon, legtöbb esetben vagy (a) csak az egyik teológiai irányzatot ismeri meg, vagy (b) összezavarodik az egymásnak ellentmondó irányzatoktól. A gyülekezetek és szervezetek általában – kissé kiegyensúlyozatlanul – csak egy-két nézetet hangsúlyoznak a többi kárára. Ugyanakkor

az sem megoldás, ha a különböző hangsúlyokat igyekszünk kombinálni, remélve, hogy valami koherens születik.

Nem várhatjuk, hogy könyvünk minden különbözőséget felold, de reméljük, hogy olvasónk a végére világosabban lát majd. Kezdetnek tegyünk is két megállapítást a fenti listával kapcsolatban! Először is, ha odaillesztjük az „elsősorban” szót minden mondat elejére – Elsősorban úgy szolgálhatjuk Istent a munkánk által… –, a vélemények mindjárt ellentmondónak bizonyulnak. Kénytelenek leszünk kiválasztani egyet vagy kettőt, a többit pedig el kell vetnünk. Ami azt illeti, a hit és munka témájában megszólalók többsége pontosan ezt teszi, akár hallgatólagosan, akár nyíltan. Ha viszont nem változtatunk a mondatokon, vagyis azt állítjuk, hogy mindegyik egy-egy lehetséges út Isten szolgálatához a munkán keresztül, akkor az állítások végeredményben kiegészítik egymást. Másodsorban, mint jeleztük, ezek a tényezők egészen más formát és jelentőséget kapnak az adott hivatás, kultúra és történelmi pillanat fényében. Ezt a két elvet szem előtt tartva most már tekinthetünk úgy ezekre az irányzatokra, állításokra, igazságokra, mint egyfajta szerszámkészletre, amely által felépíthetjük a hit és a munka integrációjának modelljét a saját munkaterületünkre, korunkra és helyzetünkre vonatkoztatva.

Amellett, hogy igyekszünk világosabbá tenni ezeket a gondolatokat, törekszünk arra is, hogy mindezek életszerűbbé, valóságosabbá és gyakorlatibbá váljanak olvasóink számára. Célunk, hogy annak a gazdagságával tápláljuk képzeletüket és ösztönözzük cselekedeteiket, amit a keresztény hit (közvetve és közvetlenül) tanít ezzel a kimeríthetetlen témával kapcsolatban. A Biblia bölcsességet, erőforrást és reményt kínál mindenkinek, akár még tanul, akár munkát keres, akár dolgozni próbál, akár már

a munkáját végzi. Amikor pedig azt állítjuk, hogy a Szentírás „reményt ad” a munkához, egyszerre ismerjük el egyrészt, milyen frusztráló és nehéz néha a munka, másrészt, milyen mély a lélek reménysége, másként sosem birkózhatnánk meg hivatásunkkal ebben a világban. Úgy vélem, mindennél erőteljesebben tanúskodik erről a reménységről J. R. R. Tolkien egyik kevéssé ismert novellája: „A levél”.

A fa létezik

Miközben Tolkien A Gyűrűk Urán dolgozott, egyszer csak holtpontra jutott.9 Olyan mese lebegett a szeme előtt, amilyet még nem látott a világ. Az óangol és más letűnt észak-európai nyelvek elismert kutatójaként tudta, hogy a „Tünde-hon” lakóiról –tündékről, törpökről, óriásokról és varázslókról – szóló ősi brit mítoszok többsége elveszett, ellentétben a görögök, rómaiak vagy akár a skandinávok mítoszaival. Mindig arról álmodott, hogy újraalkotja, újragondolja, hogyan nézhetett ki az angol mitológia. Ebben az elveszett világban gyökerezett A Gyűrűk Ura. A feladat megkövetelte, hogy legalább alapszinten létrehozzon több képzeletbeli nyelvet és kultúrát, valamint számos nép több ezer évnyi történelmét, mindezt azért, hogy kellő mélységet és valószerűséget biztosítson a történetnek, ami Tolkien szerint létfontosságú ahhoz, hogy magával ragadó mese szülessen. Ahogy a kéziraton dolgozott, a történet egy ponton több alcselekményre ágazott. A főbb szereplők az elképzelt világ különböző vidékeire indultak tovább, más-más veszélyekkel kellett szembenézniük, és több összetett eseménysoron mentek át. Roppant nagy kihívást jelentett, hogy világosan ki tudja bontani ezeket a mellékszálakat, majd mindet kielégítően

le tudja zárni. Ráadásul kitört a második világháború, és bár az ötvenéves Tolkien nem kapott behívót, a háború árnyéka nagyon nyomasztotta. Személyesen élte át az első világháború borzalmát, amit sohasem felejtett el. Nagy-Britannia ingatag helyzetbe került, az invázió a küszöbön állt. Ki tudja, civilként is túlélheti-e a háborút?

Kezdett kétségbeesni, hogy befejezi-e valaha élete legnagyobb munkáját. Nem csupán néhány éves projektről beszélünk: mire belefogott A Gyűrűk Urába, a nyelveken, a történelmen és a történet mögötti történeteken már évtizedek óta dolgozott. A gondolat, hogy sosem fejezi be, „rémítő és bénító” erővel hatott rá.10 Állt akkoriban egy fa az út mentén, Tolkien házához közel. Egy nap aztán látta, hogy a szomszéd megnyeste, megcsonkította. Egyre inkább „belső fájaként” tekintett az általa írt mitológiára, amelyet hasonló végzet fenyeget. Elfogytak „szellemi energiái és leleménye”.11 Egyik reggel egy novellával a fejében ébredt, és rögtön le is írta. Amikor a The Dublin Review kért tőle egy írást, ezt a novellát küldte be, és azt a címet adta neki, „A levél” [Leaf by Niggle]. A novella egy festőről szól.

Az első néhány mondat rögtön két információt közöl róla. Először is, hogy a neve Niggle. Az Oxford English Dictionary szerint – amelynek szerzői között Tolkien is ott szerepel – a „niggle” szó a következőt jelenti: „pepecselve, nem hatékonyan […] dolgozik, […] az időt jelentéktelen részletekre fecsérli”.12 Niggle természetesen maga Tolkien, hiszen tudta magáról, hogy ez az egyik jellemhibája. Mindig a tökéletességre törekedett, sosem elégedett meg azzal, amit alkotott, és gyakran megfeledkezett a fontosabb kérdésekről, hogy helyette a kevésbé jelentős részletekkel babráljon. Gyakran aggódott, és halogatta a dolgokat. Akárcsak Niggle.

Kiderül továbbá, hogy Niggle „Hosszú utazás előtt állt. Nem akart elmenni, tulajdonképpen az egész ötletet haszontalannak találta; de nem volt mit tennie.” Niggle folyamatosan elhalasztotta az indulást, de tudta, hogy nem kerülheti el. Tom Shippey, aki szintén óangol irodalmat tanított Oxfordban, világossá teszi, hogy az angolszász irodalomban az „elkerülhetetlen, hosszú utazás” a halált jelenti.13

Volt viszont egy kép, amelyet Niggle mindenképpen meg akart festeni. Egyszer ugyanis megjelent lelki szemei előtt egy levél, majd egy egész fa, s végül mögötte „felbukkant a táj; és egy pillantásra látni lehetett az erdőt is, messze mélyen elnyúlik a tájon, és a távolban egy hósipkás hegycsúcsot is látott”. Niggle-t egyetlen más képe sem érdekelte többé. Hogy látomása megvalósulhasson, akkora vásznat állított fel, hogy létra kellett hozzá. Tudta, hogy meg kell halnia, de azt mondta magában: „Mindenesetre ezt a képet, az egyetlen, igazi képemet befejezem, mielőtt el kell indulnom arra a rettenetes útra”.

Hozzákezdett tehát: „ide egy ecsetvonás, amott eltörölt egy foltot”, de nem sokra haladt, mégpedig két okból. Először is azért, mert „Az a fajta festő volt, aki jobban tudja a falevelet lefesteni, mint magát a fát. Rendszerint hosszasan dolgozott egy-egy levél kidolgozásán”, hogy az árnyékolás, a fények és minden harmatcsepp a helyén legyen. Így aztán akármilyen keményen dolgozott is, egészen kevés nyomot hagyott a vásznon. A másik ok „a jó szíve” volt. Niggle figyelmét folyton elterelték a szomszédok, akik megkérték őt erre-arra. Az egyikük, Parish, aki egyáltalán nem szívlelte Niggle festményét, különösen sok szívességet kért tőle.

Egyik este, amikor Niggle azt érzi – helyesen –, hogy eljött az idő, Parish ragaszkodik hozzá, hogy menjen ki az esős hidegbe, és hozza el az orvost a beteg feleségéhez. Ennek következtében

Niggle meghűl, belázasodik, és egyszer csak, amikor épp kétségbeesetten dolgozik befejezetlen képén, megérkezik a Sofőr, hogy elvigye a festőt arra a régóta halogatott útra. Niggle rádöbben, hogy mennie kell: „Jaj nekem – szegény Niggle sírni kezdett. – És még nincs is készen.” Halála után nem sokkal a háza új tulajdonosa észreveszi, hogy „egyetlen gyönyörű levél” épen maradt a megrongálódott vásznon. A kép a Városi Múzeumba kerül: „A Levél (festette Niggle) sokáig egy bemélyedésben lógott, néhányuknak megakadt rajta a szeme”.

A történet azonban ezzel nem ér véget. Halála után Niggle-t vonatra ültetik, amely a mennyei élet felé robog. Az út egy pontján két hangot hall. Az egyik mintha Igazság lenne, a heves hang, aki szerint Niggle elvesztegette az idejét, és alig ért el valamit az életben. A másik hang szelídebben szól („bár egyáltalán nem volt lágy”) – úgy tűnik, ő az Irgalom –, és visszavág: Niggle tudatosan döntött úgy, hogy áldozatot hoz másokért. Jutalmaként a mennyország határára érve valami szemet szúr neki. Odarohan, és íme: „Ott állt előtte a Fa, az ő Fája, befejezve. Ha lehet azt mondani egy Fáról, élt; a levelei kinyíltak, az ágai növekedtek és meghajoltak a szélben, amit Niggle oly sokszor érzett vagy elképzelt, és oly sokszor sikertelenül próbált ábrázolni. Rábámult a Fára, lassan felemelte a karjait és kitárta az ég felé. »Ez ajándék!« – mondta.”14

A halált megelőző világ – a régi országa – szinte teljesen megfeledkezett Niggle-ről, a munkája ott befejezetlen maradt, és szinte senkinek sem használt vele. Ebben az új országban viszont, a véglegesen valóságos világban azzal szembesül, hogy a fája – annak minden részletével, befejezve – nem csupán képzeletének szüleménye, amely vele együtt meghalt. Nem. A fa az Igaz Valóság része, amelyben örökké gyönyörködhet.15

Számos alkalommal elmeséltem már ezt a történetet különféle foglalkozást űző emberek, főként művészek és más kreatív alkotók előtt, és bármit hittek is Istenről vagy a túlvilágról, sokan mélyen meghatódtak. Tolkien erőteljesen keresztény szemmel nézett a művészetre, sőt minden munkára.16 Hitt abban, hogy Isten különféle tehetséget és ajándékokat ad nekünk, hogy azt tegyük egymásért, amit ő akar tenni értünk és általunk. Egy író például értelemmel töltheti meg az emberek életét azáltal, hogy a valóság természetét közvetítő történeteket mond el.17 Niggle biztos volt abban, hogy a fa, amelyet „érzett és elképzelt”, „valódi fa, része a teremtésnek”,18 és hogy még az az apró részlet is, amelyet felfedett a földi emberek előtt, az Igazat ábrázolta ki. Tolkien vigaszt talált saját történetében, „a puszta megírása is segített legalább részben elűzni Tolkien félelmeit, és arra ösztönözte, hogy fogjon hozzá A Gyűrűk Ura folytatásához”, bár C. S. Lewis barátsága és szeretetteljes nógatása szintén segített neki visszatérni az íráshoz.19

Művészek és vállalkozók könnyen együtt tudnak érezni Niggle-lel. Ők vízió alapján, gyakran egészen nagyívű ábrándképek mentén végzik a munkájukat: olyan világot látnak, amelyet csak ők tudnak elképzelni. Látásuk töredékét is kevesen valósítják meg, és még kevesebben érnek a cél közelébe. A Tolkienhoz hasonlóan maximalizmusra hajlamos, módszeres ember könnyen magára ismer Niggle alakjában.

Pedig valójában mindenki Niggle. Mindenki elképzeli magában, hogy nagy dolgokat ér el, aztán mindenki megtapasztalja, hogy ez jórészt elmarad. Mindenki sikerre vágyik, nem arra, hogy a feledés homályába vesszen, és mindenki szeretné, ha számítana. Azonban nem mi irányítjuk, hogy ez megvalósul-e. Ha nincs semmi ez után az élet után, akkor végül a Nap

halálával minden elpusztul, és senki sem marad, hogy emlékezhessen arra, ami megtörtént. Mindenki a feledés homályába vész, semmi sem számít, amit teszünk, és bárhogy igyekszünk is a jóra, még a legjobb terv is dugába dől.

Kivéve, ha mégis van Isten. Ha a Biblia Istene létezik, ha létezik az Igaz Valóság a miénk mögött és azon túl, és ha ez az élet nem az egyetlen élet, akkor a jóra való minden igyekezet, még a legegyszerűbb is – amennyiben Isten elhívására adott válaszként végezzük –, örökérvényű jelentőséggel bír. Ezt ígéri a keresztény hit. „Fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban” – jelenti ki Pál a korinthusi gyülekezetnek írt első levél 15. fejezetében, az 58. versben. Az apostol itt a keresztény szolgálatról beszél, de Tolkien története megmutatja, hogy ez minden munkára igaz. Tolkien a kereszténység igazságai által felkészült arra is, hogy a világ szemében igen csekély eredményt ér majd el. (Ironikus, hogy végül olyat alkotott, amit sokan zseniális műnek tartanak, olyannyira, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb példányszámban eladott könyvévé vált.)

Mi a helyzet velünk? Tegyük fel, hogy fiatalon a várostervezést választottuk. Miért? Mert érdekelnek a városok, és van egy határozott elképzelésünk arról, milyennek kellene lenniük. Valószínűleg előbb-utóbb elmegy a kedvünk tőle, mert egy élet sem elég arra, hogy egy levélnél vagy egy ágnál többel végezzünk. Viszont létezik az új Jeruzsálem, a mennyei város, amely úgy száll majd alá, mint egy férje számára felékesített menyaszszony (Jel 21–22).

Vagy mondjuk ügyvédnek állunk, mert látomásunk az igazságról szól, egy virágzó társadalomról, ahol egyenlőség és békesség uralkodik. Tíz év, és teljesen kiábrándulunk, mert rájövünk, hogy bármennyire szeretnénk a fontos kérdésekkel foglalkozni,

az időnk nagy része a részletekre megy el. Egész életünkben egyszer vagy kétszer érezzük csak, hogy „összejött egy levél”.

Bárhol dolgozunk, valamit tudnunk kell: a fa létezik. Bármire törekszünk is a munkánkkal – az igazság és béke városára, egy ragyogó és szépséges világra, történetre, rendre, gyógyulásra –, létezik. Isten létezik, ahogy létezik az általa elhozott eljövendő, a helyreállított világ, a munkánk pedig be is mutatja azt másoknak (ha csak egy részletét is). Munkánkkal a legjobb napokon is csak részben hozhatjuk el ezt a világot, de a fa, a teljes fa, amelyet keresünk – szépség, harmónia, igazság, vigasz, öröm, közösség –, meg fog valósulni. Ha ezt tudjuk, nem csüggedünk el azért, mert életünk végére csak egy-két levél jött össze belőle, hanem elégedetten, örömmel dolgozunk majd. Nem fuvalkodunk fel a sikertől, és nem tör össze a kudarc.

Az előbb azt írtam: „Ha ezt tudjuk”. Aki így akar dolgozni, vagyis aki szeretné megtalálni azt a vigaszt és szabadságot, amelyet Tolkien nyert keresztény hitéből a munka kérdésében, annak tudnia kell, mit felel a Biblia a következő három kérdésre: Miért akarunk dolgozni? (Mármint miért szükséges a munka ahhoz, hogy elégedetten élhessünk?) Miért olyan nehéz a munka? (Miért érezzük tudniillik oly gyakran hiábavalónak, értelmetlennek és problémásnak?) Hogyan kerekedhetünk felül a nehézségeken és találhatunk megelégedést a munkánkban az evangélium által? Könyvünk három részében ezt a három kérdést igyekszünk megválaszolni.

ELSŐ RÉSZ

A munka Isten tervében

1. A munka tervezettsége

Így készült el az ég és a föld és azok minden serege. A hetedik napra elkészült Isten a maga alkotó munkájával, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt, mert azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után. […] Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt.

1Móz 2,1–3.15

Kezdetben teremtette Isten a munkát

Amint a Biblia először megszólal, rögtön a munkáról beszél, enynyire fontos és alapvető dolog. Mózes első könyve munkaként írja le a világ teremtését,20 sőt, a kozmosz kigondolásának pompás művét egy megszokott, hétnapos munkahét keretein belül ábrázolja, 21 majd bemutatja, hogyan dolgozunk mi, emberek a paradicsomban. A munkának ez a szemlélete – összekapcsolva azt a rendezett, isteni teremtő folyamattal és az emberi lét céljával – egyedülálló a világ nagy hitrendszerei között.

A Mózes első könyvében olvasható teremtéstörténet kiemelkedik az ősi eredettörténetek közül. Sok kultúra úgy ábrázolta a világ és az emberi történelem kezdetét, mint kozmikus erők küzdelmének következményét. Az Enúma elis, a babiloni

teremtéstörténet szerint Marduk isten legyőzi Tiámat istennőt, és az ő maradványaiból formálja meg a világot. Ebben és más, hasonló szövegekben a látható univerzum bizonytalan egyensúlyt képez az egymásnak feszülő hatalmak között.22 A Bibliában azonban a teremtés nem konfliktusból fakad, hiszen Istennek nincs riválisa. Sőt, minden mennyei és földi hatalom, illetve lény az ő teremtménye, és tőle függ.23 A teremtés tehát nem egy csata utóhatása, hanem egy mesterember munkaterve. Isten nem úgy alkotta meg a világot, ahogyan a katona lövészárkot ás, hanem ahogyan a művész mesterművet alkot.

A görögöknél a teremtésről szóló beszámoló része a „világkorszakok” fogalma, amely az aranykorral indul, amikor az emberek és istenek harmóniában éltek együtt a földön. Első hallásra ez hasonló az Éden kertjének történetéhez, van azonban egy sokatmondó különbség: Hésziodosz, a költő szerint az aranykorban sem az embereknek, sem az isteneknek nem kellett dolgozniuk, abban a paradicsomi állapotban a föld egyszerűen megadott mindent, méghozzá bőségesen.24 Mózes első könyve azonban valami egészen másról beszél. Az első néhány fejezet újra és újra úgy mutatja be Istent, mint aki „dolgozik”, és a héber melá’káh szót használja rá, amely a hétköznapi, emberi munkát jelöli. Egy kutató úgy fogalmaz, teljes mértékben „váratlan, hogy az eget és a földet teremtő rendkívüli isteni tevékenységet ezzel a szóval írják le”.25

Kezdetben tehát Isten dolgozott. A munka nem valamiféle szükséges rosszként jött be a képbe utólag, és nem is kizárólag az embernek adta parancsba Isten, mintha neki magának méltóságán aluli volna. Nem. Isten a munka öröméért dolgozott. Ennél magasztosabb módon nem is vezethette volna be a munkát a világba.

Isten munkájának vetületei

Feltűnő, hogy a Biblia első fejezete szerint Isten nem csupán dolgozik, de örömét is leli a munkában. „És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. […] Így készült el az ég és a föld és azok minden serege” (1Móz 1,31–2,1). Isten gyönyörűnek látja, amit teremtett. Hátralép, megszemlél „mindent, amit alkotott”, és lényegében azt mondja: „Ez remek!” Mint minden jó és megelégítő munka esetében, itt is önmagát látja a művében az, aki dolgozott: „Az elkészült ég és föld harmóniája és tökéletessége helyesebben adja vissza teremtője jellemét, mint az egyes alkotóelemei önmagukban”.26

A második fejezet azzal folytatja, hogy Isten munkája nem merül ki a teremtésben, hanem gondoskodik is teremtményeiről. A teológusok ezt nevezik a „gondviselés” munkájának. Isten embert teremt, majd gondviselőjükként munkálkodik értük. Megalkotja a férfit (1Móz 2,7), kertet ültet számára, és öntözi azt (1Móz 2,6.8), majd feleséget formál neki (1Móz 2,21–22).

A Biblia további részeiben olvashatunk arról, hogyan folytatja gondviselő munkáját Isten, hogyan gondoskodik a világról azáltal, hogy öntözi és műveli a földet (Zsolt 104,10–22), eledelt ad mindennek, amit alkotott, megsegíti a szenvedőt, és betölti minden élőlény szükségleteit (Zsolt 145,14–16).

Végül azt is látjuk, hogy nem csupán Isten dolgozik, hanem másokat is megbíz a feladattal. Mózes első könyve 1. fejezetének 28. versében azt parancsolja az embereknek: „töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá”. A „hajtsátok uralmatok alá” azt sugallja, hogy bár minden, amit Isten teremtett, jó volt, mégis nagy mértékben kezdetleges. Isten úgy bízta az emberre a teremtett világot, hogy rengeteg kihasználatlan lehetőséget

hagyott a művelésére, amit az ember a munkája által valósíthat meg.27 A 2. fejezet 15. verse értelmében Isten azért helyezte el az embert a kertben, hogy „művelje és őrizze” azt, vagyis bár Isten mint gondviselőnk dolgozik értünk, mi is dolgozunk őérte, sőt ő dolgozik általunk. A 127. zsoltár 1. versében azt olvassuk: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők”, az építők által tehát Isten építi a házat (vagyis gondoskodik rólunk). Luther Márton is úgy fogalmaz, hogy a 145. zsoltár szerint Isten táplál minden élőlényt, de ezt a gazdálkodók és mások munkáján keresztül teszi.28

A munka jósága

Mózes első könyve döbbenetes igazságot közöl: az ember a paradicsomban is dolgozott. Egy biblikus kutató így foglalta össze: „Kétség sem fér ahhoz, hogy Isten jó tervében a kezdetektől szerepelt, hogy az ember dolgozik, vagy még pontosabban: a munka és a pihenés folyamatos körforgásában létezik”. 29 Ismétlem, ebben nem is különbözhetne jobban a Biblia szemlélete a többi vallástól és kultúrától. A munka nem a láblógatás aranykora után jött a világba, hanem része volt az emberi életről alkotott tökéletes isteni tervnek. Isten képére teremtettünk, dicsőségének és boldogságának pedig része, hogy dolgozik, ahogyan Isten Fia is, aki azt mondta: „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom” (Jn 5,17).

Azért olyan megdöbbentő a munka jelenléte a paradicsomban, mert gyakran szükséges rosszként vagy akár büntetésként tekintünk arra, hogy dolgoznunk kell. Mégsem azt látjuk, hogy a munka Ádám bukása után lépett volna be a történelembe, a bűnesetből fakadó romlás, átok részeként, hiszen már Isten

1. A MUNKA TERVEZETTSÉGE

kertjének áldott valóságában is jelen volt. A munka ugyanolyan alapvető emberi szükséglet, mint a táplálék, a szépség, a pihenés, a barátság, az imádság és a szexualitás, nem csupán gyógyítja a lelket, hanem táplálja is. Értelmes munka nélkül komoly belső veszteséget és ürességet érzünk. Aki testi vagy más okból nem dolgozhat, hamar rájön, milyen nagy szüksége van a munkára az érzelmi, testi és lelki gyarapodáshoz.

Barátaink, Jay és Barbara Belding Philadelphia külvárosában vezetik vállalkozásukat. Felismerték, hogy a munka a fejlődési rendellenességgel élő felnőttek számára is fontos szükséglet. Jay sajátos nevelési igényű gyerekeket tanít, és lesújtónak találta tanítványai kilátásait a munka világában. A hagyományos szakképzési és foglalkoztatási programok gyakran csak kevés munkát és sok fizetés nélküli üresjáratot kínáltak. Jay és Barbara 1977-ben vállalkozást indított (Associated Production Services), amely minőségi oktatást és foglalkoztatást kínált ennek a népességcsoportnak. Ma a cég 480 főt képez, akik munkaerő-igényes csomagolási és összeszerelési feladatokat végeznek fogyasztói termékeket előállító cégeknek négy létesítményben. Jay elsősorban olyan eszközöket és rendszereket hoz létre, amelyek garantálják a minőséget, egyszersmind növelik a hatékonyságot és a termelést, így segít megteremteni a siker kultúráját a vállalatoknak és azoknak, akiket szolgálnak. A Belding házaspár nagyon örül és hálás, amiért gyakorlatias, fenntartható módszert találtak arra, hogy kielégíthessék alkalmazottaik belülről fakadó igényét a produktivitásra. „A mieink is szeretnék kivenni a részüket a munka világából, szeretnének pozitívan tekinteni önmagukra, és szeretnék eltartani magukat.” Alkalmazottaik végre képesek maradéktalanul betölteni isteni tervezettségükből fakadó igényüket, hogy dolgozhassanak és teremthessenek.

„Napi munkánk lényegében istentisztelet: azt az Istent tiszteljük, aki elhívott és felkészített minket rá, bármit dolgozzunk is.”

Sokan sokféleképpen élik meg a munkához fűződő kapcsolatukat.

Van, aki a hivatásában találja meg az élete értelmét, más legfeljebb pénzkereseti forrásként, szükséges rosszként tekint a munkájára.

Sokan küzdenek munkafüggőséggel vagy kiégéssel, túlterheltséggel vagy kilátástalansággal.

Timothy Keller és szerzőtársa gyakorlati megközelítéssel meggyőzően érvel a munka keresztény szemlélete mellett. Ha azért dolgozunk, hogy másokat szolgáljunk, az egy virágzó szakmai karrier és kiegyensúlyozott magánélet alapja lehet. A könyv gondolatmenete és tanácsai lelki erőforrást és hétköznapi útmutatást nyújtanak azoknak, akik a munkával kapcsolatos kérdéseikre keresnek választ, továbbá azoknak is, akik szeretnék megélni a hitüket a hivatásukban.

Timothy Keller PhD (1950–2023) nevét a mára több mint ötezer tagot számláló manhattani Redeemer Presbiteriánus Gyülekezet megalapítása tette híressé, ahol elsősorban a szkeptikus, urbánus értelmiséget igyekezett megszólítani az evangélium radikális üzenetével. Harminc könyve, közöttük több olyan bestseller, mint a Hit és kételkedés több tucat nyelven jelent meg és több mint 6 millió példányban kelt el világszerte.

Katherine Leary Alsdorf MBA nagyvállalati vezetőként és tanácsadóként dolgozott, mielőtt csatlakozott a Redeemer gyülekezethez, ahol a Hit és Munka Központot vezeti.