Az igazak útján

Miklya Luzsányi Mónika

DOBOS KÁROLY

HARMAT • KÁLVIN

Az Életutak sorozat további kötetei:

Miklya Luzsányi Mónika: Frontvonal – Sztehlo Gábor élete

Pappné Ladányi Boglárka – Miklya L. Mónika:

Fel­hők fö­lött zöld po­kol­ban – A Cserepka misszionárius házaspár

szolgálata Bolíviában

Corrie ten Boom – John & Elisabeth Sherrill: A menedék

Zsindelyné Tüdős Klára: Csiz­ma az asz­ta­lon

Miklya Luzsányi Mónika

Az iga­zak út­ján

Dobos Károly fordulatos élete

Harmat – Kálvin

Budapest, 2025

© Harmat Kiadó, 2025

© Miklya Luzsányi Mónika, 2007

Minden jog fenntartva

Első kiadás 2007

Második kiadás 2025

ISSN 1585-7905

ISBN 978-963-288-946-7 (Harmat)

ISBN 978-963-558-571-7 (Kálvin)

Köszönet a Dobos családnak a hangfelvételek, dokumentumok és fényképek rendelkezésünkre bocsátásáért, továbbá a könyv megírásához nyújtott támogatásért és készséges segítségért.

A bibliai idézeteket a Károli Bibliából vettük (Magyar Bibliatársulat, Budapest, 1987).

A református énekeket az 1948 óta használatban lévő Énekeskönyvből (Kálvin Kiadó) idézzük.

Tartalom

Előszó 7

A felkészülés évei (1902–1921) 9

Az amerikai miniszter (1923–1927) 31

A Keresztyén Ifjúsági Egyesület 57

Ifjakat ifjak által megnyerni (1927–1937) 65

Háborúban és békében – a fasori lelkészévek (1938–1951) 131

Illés a pusztában (1952–1964) 169

Poklosokat tisztítsatok! (1964–2003) 195

Dobos Károly élete évszámokban 215

Elő­szó

Dobos Károly nem volt nagy egyházpolitikus, püspök, reformer, mégis sok ezren ismerik Magyarországon és szerte a világon. A Lepramisszió és a Keresztyén Ifjúsági Egyesület elválaszthatatlanul összefonódik a nevével, mint ahogy szolgálatával a fasori, a szanki és a hidegkúti református gyülekezet sorsa.

Éle te 102 éve alatt vé gig pör gött a hu sza dik szá zad, há borúk jöt tek, bé ke szer ző dé sek köt tet tek, dik tá to rok és dikta túrák vál tot ták egy mást. A po li ti kai és az egy há zi élet ben egyaránt so kan fel emel ked tek, majd el buk tak né hány éven, év ti zeden belül. A huszadik század végigdübörögött rajtunk, nem volt idő, mód, lehetőség arra, hogy rendezzük közös dolga in kat, hogy meg pró bál junk egy ki csit tisz táb ban lát ni, de lassan eljön ennek is az ideje. A politikában, az egyházi életben el in dult egy tisz tá zó dá si fo lya mat, az ügy nö kök ről, a be súgók ról so kat be szé lünk mos ta ná ban, a na pi hí rek szint jén ébren tarja kíváncsiságunkat a média, tudni vélve, hogy ki kit, mikor és hol árult el, ki ellen szólt, vallomásával hogyan juttatta börtönbe, internálótáborba. Ám azokról kevés szó esik, akik hittel és tartással tudták végigdolgozni ezt a megőrült századot, akiknek példája minta, mert meg tudtak állni a próbatételek idején.

Ilyen ember volt Dobos Károly, akinek hangszalagra felvett vis sza em lé ke zé se i ből, elő adá sa i ból, ön élet írás ­ tö re dé ke i ből, csa lád tag ja i val és mun ka tár sa i val foly ta tott be szél ge té se im -

ből, to váb bá ki te le pí té se idején írt lel ki nap ló já nak rész le tei alapján írtam meg ezt a kötetet.

Do bos Kár oly va ló já ban nem tett sem mi kü lö nö set, csak ren dít he tet len nyu ga lommal vé gez te azt a szol gá latot, amit

Is ten rá bí zott. Ám ko ránt sem volt olyan egy sze rű ez az út, hiszen döntések, vállalások sorozatát jelentette. Az elmúlt század pró bá it el fo gadni ta lán csak úgy le he tett, ahogy Dobos

Kár oly tet te: Is ten nek en ge del mes ked ve in kább, s nem az embereknek.

A felkészülés évei

(1902–1921)

A boldog békeidők bizakodó hangulatának kiváltója nem csupán a polgárosodó rétegek gazdasági, társadalmi felemelkedése volt, hanem az a megfoghatat lan várakozás és remény is, amellyel az emberek a beköszönő 20. század elé néztek. Sokan hitték, hinni akarták, hogy e század a gyerme kek és a bé ke évszázada lesz. Pedig azok a feszültségek, amelyek majd kétszer is lángba borítják a világot, már ekkor is ott forrongtak a társadalom mélyén. A jólét kevesek kiváltsága lehetett, az éhezés a sze génynegyedekben, a gyár telepeken még azokban a családokban is előfordult, ahol talált munkát magának a férfi. Idősebb Dobos Károly főművezetőként dolgozott a szolnoki MÁV gépgyárban, s ez megbecsült, biztos állásnak számított. Ám az apa gyá ri fi ze té se a leg szük sé ge seb bek re is alig volt elég, hiszen nyolc gyermeket kellett etetni, ruházni, tanít tatni belőle. Karcsi, a legnagyobb fiú már tízévesen sokat segített otthon. Leginkább a kerti munkát kedvelte. Figyelte, hogyan fogadja be a föld a magot, hogyan jelennek meg az első csíralevelek, hogyan szökkennek szárba a növények. A kertjükben megtermett a bab, a borsó, a káposzta télire, ott sorakoztak a kamra polcán a befőttek, ennek ellenére ügyelniük kellett minden fillérre. Takarékoskodniuk kellett a villannyal is. A gyorsan al konyu ló té li esté ken a Dobos gye re kek gyak ran ül ték körbe édesanyjukkal a cserépkályhát, és a tűz vörösen lobogó fénye mellett zsoltárokat énekeltek. Karcsi bizonyos volt abban,

hogy nem a pénzszűke ülteti le őket a kályha mellé, hanem ugyanaz a szeretet, amivel édesanyja az apró gyerekkezeket imára kulcsolta minden este.

Az Úr té­ged meg­őriz­zen, Ke­zed rád ter­jeszt­vén ár­nyék­kal be­fed­jen, Hogy a nap az ő hév­sé­gé­ben né­ked ne árt­son, Éj­jel a hold az ő fé­nyé­vel vi­lá­gít­son!

Amikor a gyerekek lefeküdtek, Dobosné még tett-vett az el csen de sült ház ban, vár ta az urát, aki sok szor az éj sza kai mű szak el in dí tá sa után me he tett csak ha za. Fe le sé ge nem feküdt volna le soha addig, míg meg nem jött, míg elé nem tette a vacsorát, míg az esti imádságot közösen el nem mond ták. Ilyenkor készítette el mindig a kenyérnek való kovászt, amit másnap reggel dagasztott be, azután, ha még nem jött meg a párja, leült a kályha mellé, stoppolt, foltozott. Karcsi félálomban gyak ran hal lot ta, ahogy ma gá ban hal kan dú dol gat, és

Dobosné Somogyi Erzsébet nem is sejtette, hogy ezek a csendes, téli esték milyen mélyen beleívódnak elsőszülött fia tudatába.

Zsol­tá­ros édes­anyám volt. Tő­le ta­nul­tam az el­ső zsol­tá­ro­kat. A zsol­tá­rok sze­re­te­te a lel­kem­ben van, ez a sze­re­tet ve­ze­tett en­gem egész éle­tem­ben. Ké­sőbb egy te­o­ló­gi­ai ta­nár mond­ta, hogy mi, re­for­má­tu­sok azért éne­kel­jük el­ső­sor­ban eze­ket, mert a zsol­tá­rok Bib­li­á­ból va­ló énekek, a Szent­lé­lek ál­tal ih­le­tet­tek. Ma­ga Is­ten ad­ta őket. Ott van az apos­to­li le­ve­lek­ben is, Pál apos­tol ír­ja, hogy ta­nít­sá­tok egy­mást zsoltá­rok­kal, di­csé­re­tek­kel, lel­ki éne­kek­kel. A mi éne­kes­köny­vünk­ben is van­nak a zsol­tá­rok mel­lett di­csé­re­tek és lel­ki éne­kek, de az éne­kesköny­vün­ket mi so­ká­ig csak így hív­tuk: a Zsol­tár. Me­gyek a temp­lomba, vi­szem a Zsol­tá­ro­mat.

Há­rom ki­lo­mé­ter­re lak­tunk a szol­no­ki Ti­sza ­ par­ti temp­lom­tól, édes­apám vitt min­ket dél­előt­tön­ként. Pá­ro­san fel­ál­lí­tott, és men­tünk a temp­lom­ba. Ez az egyik em­lék édes­apám­ról, hogy nem kül­dött ben­

nün­ket, ha­nem ő is jött ve­lünk. Ez ren­de­sen be volt épít­ve az éle­tünkbe, mint ahogy oda­ha­za az es­ti imád­sá­got édes­anyám­mal mond­tuk, ve­le is min­dig el­mon­dot­tuk a mi­atyán­kot. En­gem kü­lö­nö­sen von­zott a va­sár­nap dél­utá­ni is­ten­tisz­te­let, ami­kor csak egy­két em­ber volt a temp­lom­ban. Az a jó temp­lo­mi csend, áhí­tat, ige­hir­de­tés. Ki­rak­tam a számokat a kántor mellett. Ezt nagyon élveztem.

Dobos Károly: Életem1

A Ti sza-par ti re for má tus temp lom lel ké sze, Soós Lász ló korán felfigyelt a kis Dobos Karcsira. Karcsi apja presbiter volt, a nagyapja is. Soós nagytiszteletű keze alatt sok református atya fi gyer me ke ta nult, még sem ta pasz tal ta so ha, hogy egy kisfiút annyira megérintsen az ige, hogy sírva fakadjon a hittanórán. Az igemagyarázat arról szólt, hogy mekkora bűn is az, ha egy gyer mek nem en ge del mes ke dik a szü le i nek, ha megszomorítja őket. A lelkész látja ám, hogy a kis Dobos szája mind lejjebb görbül, aztán kitört a gyerekből a sírás, ölbe kellett vegye, csak úgy tudta megvigasztalni.

Idő sebb Do bos Kár oly szi go rú, ke mény em ber volt, ott lógott az ajtófélfán a háromágú szíjból font korbács, s tudták a gyerekek, ha nem engedelmeskednek, akár még le is kerülhet a fenyíték a szegről. De ok nélkül, dühből, indulatból sohasem ütötte meg őket az apjuk.

– Aki megtartóztatja az ő vesszejét, gyűlöli az ő fiát; aki pedig sze reti azt, meg keresi őt fe nyítékkel 2 – idéz te az apa nemegyszer a Példabeszédek könyvét. Mégis, amikor azon a hittanórán a tízparancsolatot vették, nem az apai szigor, hanem

1 Dobos Károly valószínűleg a nyolcvanas évek elején két KIE­s fiatal kérdéseire válaszolva magnókazettára mondta élete történetét. (Családi hanganyagtár 1/a, b, c kazetta.) Az évek folyamán kibővítette, jegyzetekkel látta el, így a kézirat több szövegvariációban is fennmaradt.

2 Példabeszédek 13,24.

édesanyja szeretete döbbentette rá, hogy mi a bűn, és hogy vétkezett sokszor ő is. Sírt szegény fiúcska, és hosszú időbe telt, míg képes volt elmondani a lelkésznek nagy vétkét, hogy ő gyakran megszomorította az édesanyját: elfutott előle, ha meg akarta büntetni. Dobosné ilyenkor megfenyegette, hogy majd ha hazajön az apja, megkapja a magáét, de a büntetés rendre el ma radt, mert az apa ha za tér te előtt min dig meg bo csá tott neki az édesanyja. A hittanórán értette meg, hogy nemcsak az édesanyját bántotta meg ezzel, hanem az Atyaisten ellen is vétkezett. És akkor döbbent rá, hogy a kegyelem, a bűnbocsánat és a szeretet hatalmasabb a bűneinknél.

Karcsit vonzotta a templom, a papi palást, az igehirdetés, a lelkigondozás, de leginkább az, hogy valamilyen módon Istennek szolgáljon, mégsem gondolt sokáig arra, hogy lelkész legyen. Konfirmációja alkalmával érett szándékká benne ez a megfoghatatlan vonzalom, amit Karcsi Isten elhívásaként élt meg:

Az Úr or­szá­gol és reg­nál nagy jól,

A nép meg­ré­mül, hogy ő ott fenn ül

A kérubimon, ki előtt na­gyon

Félnek és rettegnek

E föl­dön min­de­nek3 – énekelte fennállva a gyülekezet, a konfirmandusok is a legelső sorban. A kátévizsga már megvolt, a szülők kihúzott derékkal, büszkén figyelték a gyerekeiket, hiszen mindegyik tudta a választ, kérdezhettek tőlük bármit. Egyedül a dadogós Varga Matyi akadt bele a válaszadásba, pedig neki egyszerű kérdést tett fel a nagytiszteletű úr, a káté legelső kérdését:

– Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?

– Aaaaz, ho-ho-hogy… – nyögte Varga Matyi, pedig tudta a választ, mint a vízfolyás, de ha idegenek előtt kellett meg­

3 Református énekeskönyv, 99. zsoltár.

szólalnia, összeakadt szegénynek a nyelve. Karcsi szíve szerint kisegítette volna, de nem tehette, a kátévizsgán mindenki nek ma gá nak kel lett fe lel nie. Soós nagy tisz te le tű úr türelemmel kivárta Varga Matyi dadogását. Karcsi hallgatta a jól ismert szavakat, azt, hogy mind tes testől, mind lel kestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hű sé ges meg vál tóm nak, a Jé zus Krisz tus nak tu laj do na va gyok, aki az ő drá ga vé rén min den bű nö mért tö ké le te sen eleget tett, és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított…

Unalomig rágott, napokon, heteken, hónapokon át ismételt szavak voltak ezek a konfirmálók számára, de Karcsi úgy érezte, Varga Matyi szájáról olyan nehezen gördültek le, mintha sú lya len ne mind egyik nek. Vég te len nagy, ki mond ha tat lan súlya, amit nem lehet csak úgy könnyedén kiejteni. Karcsi döbbenten hallgatta, mind testemben, mind lelkemben, életemben, halálomban nem magamé, hanem Krisztusé…

A lelkész felemelte a kezét, s az áldást osztó kéz éppen Karcsi fején nyugodott meg:

– Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet! Világosítsa meg az Úr az ő orcáját terajtad, és könyörüljön terajtad!

Fordítsa az Úr az ő orcáját tereád, és adjon békességet néked!4

Várták az áment, de ez kivételesen még nem hangzott el: – Megáldalak titeket, hogy legyetek egyházunknak és nemzetünknek hűséges szolgái! Ámen.

A kenyér és a bor már az úrasztalán várta őket: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem, mely tiértetek megtöretik.”

Gyermekkorában sokszor elnézte Karcsi az apját, aki mint presbiter az elsők között járult az úrasztalához, elnézte anyja törékeny alakját az asszonyok között. Tudta, imádkoznak is 4 4Mózes 6,24–26.

ilyenkor a felnőttek, és most belőle először akadozva törtek fel a megtanult ima szavai, mintha ő maga is csak dadogni lenne képes, mint Varga Matyi az imént.

– Engedd, Uram, hogy a te kegyelmed éljen bennem olyan életet, és munkálkodjék olyan cselekedeteket, amelyek által e világ szeretete irtassék ki a szívemből, a te nyughatatlan szereteted pedig oltassék be mélyen a lelkembe!

Soós nagytiszteletű úr a konfirmáció után rákérdezett, mire szánja Karcsit az apja, hiszen olyan az esze, mint a beretva.

– Jó eszű gyerekek ezek mind – mutatott körbe nyolc cseme té jén idő sebb Do bos Kár oly –, meg versenyt is tanul nak, hi szen tud ják, nincs te het sé gem mind et ta nít tat ni. Ha nem szer zik meg ma guk nak a tan díj men tes sé get, jö het nek hozzám a gépgyárba, vagy beállhatnak inasnak valamelyik mester mellé.

– Ennek a gyereknek papnak kell lennie – szólt a lelkész, de idősebb Dobos Károly csak legyintett.

– Papnak csak az urak mennek. Én magam örvendek, ha elvégzi Karcsi a gimnáziumot, aztán meg kitanul valami jó szakmát.

Karcsit inkább a föld vonzotta, hiszen kisgyermekkora óta apjával közösen művelték a házuk körüli kis kertet. De voltak olyan időszakok is, mikor a Dobos fiúknak maguknak kellett megkeresniük a család betevő falatját.

1914 ­ ben tört ki az el­ső vi­lág­há­bo­rú, ti­zen­két éves fiú vol­tam mind­ös­­sze. Édes­apá­mat nem vit­ték el ka­to­ná­nak, fel­men­tet­ték, de na­gyon ne­héz idők vol­tak. Nagy volt a nyo­mor és a sze­gény­ség. Jegyre ad­ták a ke­nye­ret is min­den csa­lád­ban, ahány tag volt, asze­rint. Bi­zony nem va­la­mi nagy adag volt. Ha vis­­sza­gon­do­lok, most is el­csodál­ko­zok, hogy is nőt­tünk mi fel azok­ban a szűk esz­ten­dők­ben, hi­szen jó, ha egy­szer egy hé­ten hús ke­rült az asz­tal­ra.

És az­tán jött az el­ső kom­mu­nis­ta for­ra­da­lom 1919 ­ ben. Édesapám, mint nagy­csa­lá­dos em­ber, ol­vas­ta a Vörös Újságban, hogy mi­lyen cél­ki­tű­zé­sei van­nak a kom­mu­niz­mus­nak, hogy fel­sza­ba­dít­ja az as­­szo­nyo­kat is a kony­hai rab­szol­ga­ság­ból, és mond­ta édes­anyámnak, hogy hal­lod­e, nem­so­ká­ra jó dol­god lesz, nem kell an­­nyit főz­nöd, lesz az ut­cá­ban fő­ző­he­lyi­ség, in­gyen ta­nul­hat­nak a gye­re­kek, min­denki an­­nyi bért kap, hogy meg­él­hes­sen.

Így az­tán édes­apá­mat is be­szer­vez­ték a gyár­ba vö­rös őr­nek, rendfenn­tar­tók vol­tak, hogy a bom­bá­zá­sok so­rán ne vi­gye­nek el a gyár­ból semmit.

Az­tán, ami­kor azt a há­rom hó­na­pos kom­mu­niz­must le­ver­ték, az édes­apá­mat is in­ter­nál­ták, azon a cí­men, hogy ő is vö­rös ér­zel­mű volt. Így mi ott ma­rad­tunk ma­gunk­ra, nem volt se fi­ze­tés, se sem­mi, csak a nagy inf­lá­ció, a fe­hér­pénz vi­lá­ga. Ak­kor én he­te­di­kes gim­na­zis­ta voltam, és egy ba­rá­tom­mal ket­ten ös­­sze­fog­tunk, ott a la­ká­sunk kö­ze­lé­ben volt egy nagy te­lek, azt ki­vet­tük, és ter­mel­tük a zöld­sé­get, min­dent, ami kell, és úgy tar­tot­tuk el ezt a két nagy csa­lá­dot. Az­tán iga­zol­ták édesapá­mat, de „B” ­lis­tá­ra tet­ték, el­bo­csá­tot­ták, és a gyá­ri fog­lal­ko­zá­sát nem foly­tat­hat­ta.

Családi hanganyagtár 1. kazetta

A kertészkedés nem volt teher Karcsinak, szerette a földet, a növényeket, s úgy gondolta, hogy ha leérettségizik, gazdatisztnek tanul majd. Szinte már látta magát egy uradalmi birtokon, ahogy a kezében tartja a gazdaság ügyes-bajos dolgait, megtervezi az éves vetésforgót, felügyeli a béreseket, a parasztokat, a vetést, az aratást, a cséplést. De valójában nem volt ez több, mint álom, hisz úgy tudta, csak a birtokos fiúkat veszik fel a Debrecen melletti Pallagon működő Mezőgazdasági Akadémiára.

– Egy nincstelen, senki fia, szolnoki gyerek hiába érettségizett kitűnőre, úgyse jut be a földbirtokosok fiai mellé – gondolta magában. Ám azon nem kellett sokat törnie a fejét, mi szeretne

lenni, ha már gazdatiszt nem lehet, hiszen a földművelésnél talán csak a papi hivatást tartotta szebbnek: Isten igéjével foglalkozni naponként, s a hívekre ügyelni, mint pásztor a bárányaira. Ám az első világháború utáni évek már közel sem idézték azt a boldog, reményteljes hangulatot, mint a századelő. A háború, a kommün nyomán kialakult gazdasági és politikai válság idején idősebb Dobos Károlynak nem volt lehetősége arra, hogy egyetemista fiát jelentősen támogassa. Karcsinak magának kellett megteremtenie a tanulásához szükséges anyagiakat.

Na­gyon ne­héz kö­rül­mé­nyek vol­tak, ami­kor én el­kezd­tem a te­o­lógi­át 1921­ben, va­ló­sá­gos igaz, amit mon­dok: pa­pír­ru­há­ban men­tem fel a te­o­ló­gi­á­ra. Én nem tu­dom, hogy szőt­tek, mit szőt­tek be­le, na­gyon ke­vés ru­ha­anya­got, fő­leg sod­rott pa­pír­ból volt. Vi­gyáz­nunk kel­lett, hogy meg ne áz­zunk, mert ak­kor le­mál­lott vol­na ró­lunk a ru­ha. Küldtek az­tán ru­ha­se­gélyt Skó­ci­á­ból a sze­gény bu­da­pes­ti te­o­ló­gu­sok­nak, és hát el­gon­dol­hat­já­tok, hogy amit a skó­tok is le­ve­tet­tek, nem a legjobb volt. Én is kap­tam fel­öl­tőt, nad­rá­got, már egész ki volt zöl­dül­ve, el­szí­ne­sed­ve, de még­is, az nem pa­pír­ból volt, ren­des ru­ha volt. Na­gyon örül­tem ne­ki.

1921 ­ ben édes­anyám is meg­halt, ott ma­radt édes­apám a töb­bi gye­rek­kel, nem tu­dott anya­gi­lag se­gí­te­ni. De volt egy ked­ves re­formá­tus fi­zi­ka­ma­te­ma­ti­ka sza­kos ta­nár, Szűcs Er­nő­nek hív­ták. Nagysze­rű evangelista volt, kü­lö­nö­sen az in­tel­li­gen­ci­á­ra na­gyon tu­dott hat­ni. Ami­kor Szol­no­kon evan­ge­li­zált, en­gem is be­fo­gott, hogy ha már te­o­ló­gi­á­ra jö­vök, mond­jak egy előimát az evan­ge­li­zá­ci­ós es­te elején. Azu­tán mi­kor Pest­re ke­rül­tem, a pár­to­mat fog­ta, szer­zett ne­kem ta­nít­ványt, se­gít­sem a ma­te­ma­ti­ká­ban.

Családi hanganyagtár 1. kazetta

A teológián nemcsak a szegénységével, hanem a komolyságával is kiütközött Dobos Károly szinte már az első napoktól

fogva. Míg a többiek a szieszta idején pihentek, olvasgattak vagy éppen beszélgettek valamelyik fiú szobájában, addig ő az internátus folyosóján le-föl járkálva tanulta az angol szavakat. Diáktársai heccelődtek is vele sokat, hiszen az angol akkoriban nem tartozott a divatos nyelvek közé: németet, franciát tanult min den ki, még hollan dot, olaszt is inkább, mint an golt. De Dobos Károly nem foglalkozott a csúfolódókkal. Napi harminc percet szabott ki magának az angoltanulásra, s akárki akármit is szólt, ő csak rótta a köröket az internátus folyosóján, s biflázta az angolt. Istentől kapott ajándékként élte meg, hogy még gimnazistaként elkezdhette az angoltanulást.

Nyolcadikosok lehettek talán, mikor padtársa, a kis Mandel, a Mandel ügyvéd fia megbökte egyszer latinórán:

– Te… nem akarnál angolt tanulni?

– Angolt? Minek? – kerekedett el Karcsi szeme, de aztán el is szégyellte magát, hogy ez az ostoba kérdés kibukott belőle, hiszen tudta, ahány nyelvet beszél valaki, annyi népet, annyi kul tú rát is mer het meg. Hány vá ro sa le het a vi lág nak, ahol angolul beszélnek, hány millió ember értheti vajon ezt a nyelvet? Anglia a parkok és katedrálisok országa, Amerika a végtelen lehetőségek hazája. Ha egyszer kijuthatna oda… De aztán legyintett magában, s hogy a kis Mandel még mindig várta a válaszát, kibökte:

– Nincsen nekünk arra pénzünk, hogy angoltanárhoz járjak.

– Pénz? Az neked nem is kell – vigyorodott el a padtársa. –Fizet az én apám érted is.

Karcsi csodálkozva nézett vissza rá, de aztán hamar megértette, hogy a kis Mandel apja szívesen fizetné egy másik gyerek angolóráit, csak hogy a fia nagyobb kedvvel tanuljon.

Így lett az angoltanulás Károly életének része, s eszébe sem jutott, hogy az a felelősségtudat, amellyel a tanulmányai felé fordul, már egyfajta döntést, választást jelentett.

A trianoni békekötés, Erdély, Felvidék, Délvidék elcsatolása nem csupán gazdasági, hanem erkölcsi válságba is sodorta a magyar értelmiséget. Az ezeréves határok megszűnésével mintha az értékek, a súlypontok is átrendeződtek volna, s a fiatalok a helyüket keresték ebben a felborult világban. S ahogy a napok, a hetek teltek, a fiatal teológus egyre inkább úgy látta, két irány van a diákok között kibontakozóban. Az egyik a „kegyeseké”, a másik a nemzeti hajtókás legényeké, akik minden estét kocsmában töltöttek ital, cigaretta, könnyűvérű lányok társaságában. Rá is lecsaptak már az első héten a felsőbb éves teológusok:

– Este a Kispipában találkozunk, ott a helyed neked is, ha magyarnak érzed magad – bökött az egyik diáktársa Karcsi mellére –, vagy neked nem fáj a haza sorsa?

Kar csi meg za va ro dott egy pil la nat ra, ki nek ne fájt vol na 1921 őszén, egy évvel a trianoni diktátum után, ha Magyarország térképére nézett? A brassói havasok, ahogy körbeölelik a várost, a Fekete Templomot, a Kárpátok sötét fenyvesei, mélykék ten ger sze mei, a fi u mei ki kö tő ben vesz teg lő ten ger já ró hajók, a sirályok sikoltása a víz felett, ezek neki is gyermekkora legszebb emlékeit jelentet ték. Szegények voltak Dobosék, de apja magával vitte Karcsit, amikor csak tehet te, hiszen MÁVdolgozóként szabadjegyet kapott, így járhatta be Erdélyt, a Felvidéket, így juthatott el Fiumébe. Karcsi és sok millió magyar szá má ra Ma gyar or szág csak a Kár pá tok ka ré já val, csak az Adria habjaival együtt volt elképzelhető. Nem kellett hát sokat biztatni, azon az estén elment ő is este a Kispipába a többiekkel. Mikor megérkeztek, valóban a trianoni gyalázatot kezdték szidni, meg a nyomában születetett utódállamokat, de acsarkodásnál többre nem futotta, hamar át is váltottak a professzorok szapulásába. Szó esett a jövendőről is, főleg a végzős teológusok kö ré ben, hogy ki me lyik pa ró ki á ra pá lyáz na szí ve sen. Melyik zsírosabb, biztosabb hely?

A haza gondja csak a sokadik pohár bor után, úgy éjféltájt jutott eszükbe újra, amikor rázendített valaki egy búsuló magyar nótára. De akkor már a lányok is ott ültek a fiúk ölében, s Karcsi úgy gondolta, jobb lesz neki, ha hazamegy a kollégiumba.

Ott találta meg a helyét, a számára megfelelő utat az internátusban. A felsőbb éves aranyifjak „kegyesek”­nek gúnyolták azt a maroknyi kis csapatot, akik imádsággal akartak változtatni a haza sorsán, s ott űztek csúfot belőlük, ahol csak tudtak.

Dobos Károly viszont úgy érezte, hogy neki ezek között a felelősséggel gondolkodó, mé lyen hívő fi atalok között a he lye.

Töltéssy Zoltánnal hamar összebarátkoztak, s kiderült, hogy valami diákszervezet is alakult a nyáron.

Töltéssy életében fordulatot jelentett egy 1918-as nyári vasárnap, amikor a délutáni istentiszteletről hazafelé tartva a kocsma előtt megszólította egyik régi ismerőse.

– Az a találkozás felnyitotta a szemem – mesélte Károlynak. – Tudod, minálunk is, mint minden faluban, a vasárnap a legények számára nem az Isten, hanem a kocsma napja. Keresztapámékhoz tartottam épp, a kocsmát el nem kerülhettem, s jó szokásomhoz híven mélyen megbotránkoztam azokon, akik odabent duhajkodtak. Még a nap se ment le, részegek voltak már sokan, mint a csap, s tudtam, hogy estére a cigány is előkerül, térülnek-fordulnak a lányok is, s csak azon imádkoztam magamban, hogy mentse meg az Isten őket a bicskázástól.

Amint így magamba fordulva elmegyek a kocsmaajtó előtt, utánam szól valaki. Ismerős legény volt, nálam öt–tíz évvel korosabb. Megfordult néha a templomunkban is, de most már vagy három hónapja nem láttam. Kérdem tőle, hogy van. Hát, csak hebeg­habog, könny gyűlik a szemébe. Megvallom neked őszintén, először azt hittem, hogy csak a bor gyengítette el, de egyszer csak megragadta a kezem, s kicsordult belőle reménytelen életének minden keserűsége.

Ott állottam a nagy dilemma előtt. Meg akartak hívni egy clevelandi gyülekezetbe, és elgondoltam: nemsokára autót vehetek, hiszen ott a munkások is autón jártak, itthon még akkor csak a miniszterek. Amerikában a lelkészt miniszternek nevezik, ha maradok, akkor én is miniszter leszek... De itt ez a hívás, hogy gyere haza… fizetés nincs, csak az egész ország ifjúsága, evangelizálni kellene a bicskás legényeket, hogy bicska helyett a Biblia kerüljön a kezükbe.

Jad Vasem. Dobos Károly (1902–2004) zsidómentő munkásságáért kapta meg a Világ Igaza kitüntetést. Ám a református lelkipásztor nemcsak a világháború idején, de az egész viharos huszadik századon át az igazak útját járta. Fáradhatatlanul, bátran és leleményesen, sokrétű tudását felhasználva dolgozott, hogy hitet, célt, lelki gazdagságot, szeretetet, hűséget, küzdeni tudást sugárzó közösségeket hozzon létre fiatalok és idősek között egyaránt. A teológiát Amerikában végezte, marasztalták, de hazajött. Neve összefonódott a Keresztyén Ifjúsági Egyesülettel és az SDG Diákszövetséggel, a szárszói és a tanyasi konferenciákkal, a budapest-fasori, a szanki és a pesthidegkúti gyülekezettel. A szocializmus alatt államellenes szervezkedésért perbe fogták. Hetvenegy évesen indította el a magyarországi lepramissziót a harmadik világbeli kórházak támogatására. Az Úr „utazótitkára” 102 évet élt.

Miklya L. Mónika korabeli dokumentumok, Dobos Károly hangszalagon rögzített visszaemlékezései és előadásai, továbbá önéletírása és a kitelepítése idején lejegyzett lelki naplója alapján írta meg a legendás hírű lelkész életrajzát.