Exploring the Variety of Random Documents with Different Content
– Hát tudja mit, megengedem! – mondta a kék majdnem sértődötten s azzal a különös tartózkodással, ami a finom ember ismérve a női hús dolgában. S idegesen igazgatta a hóna alatt azt a koporsóformájú tokot, amelyben a brácsája volt.
És megint csak nézett és most még különlegesebben nézett és elnézett az útra, féloldalt fordulva, messze elnézett és a háztetőkre nézett és a háztetőkön is túl, ameddig csak el tudott nézni. Mit látott vajjon? Kéményeket látott szép sorjában a háztetőkön és derűs kis felhőket az égen, habosan odarajzolva a telefónállványok fölé.
Valóban, ez egy kékkabátos, púpos kis emberke volt, inkább emberi lény, mint emberke, élettől, sorstól, vágyaktól felperzselt fajtaságban, mely minden tövist s minden gizt-gazt felszedett magára és mindig csak fénylik és sötétlik és mindig csak rezdül és szól hallgatag fájdalmakról, még ha nem is szólnak hozzá. Kis bajusza is volt, néhány szőrszálból összetákolva az orra alatt, ami élesen kinyúlt, mint egy késpenge, avult cimpákkal, amelyeken dús cigarettafüstök egy kevés borostyánszegélyt hagytak. A szeme, a kis púposok és félszegek sunyiságával, titkon villogott és fürdött azokban a permanens és epekedő kajánságokban, melyekkel a világot, mint egy jegenyefát, olyan egyenesnek látta, a maga silány alkata rovására. És valóban Patak Ferenc volt, és valóban brácsás a legjavából, aki most, próba után, hazafelé tartott azzal a sárgával, aki viszont nem tudni mért, de régi barátja volt egy ellentétes világszemléletben, de mégis régi barátja a szomszéd kávéházból.
– Megengedem, – mondta mégegyszer, időt nyervén közben –de maga annyit beszél, annyit beszél, hogy én rekedek bele, amíg magát hallgatom.
És megindult púposan, mint egy törpe teve a szfinx alatt, a szfinx alatt, mint egy sivatagban.
De rögtön vissza is fordult.
– Maga mondhat, amit akar, amit csak akar, azt mondhatja, –variálta – de maga itt nem fog megváltoztatni semmit, Isten egyesítette az ember lelkét a testével. Maga akarja elválasztani és
maga akar szembeszállni Isten akaratával, maga?! De hát kicsoda maga, nevetséges!
És ismét megindult s a másik is leragadt a falról, mint egy nagy plakát, ami lóg s most már némi szürkeségekkel is hátul, a fal porától. S követte a másikat.
Átjöttek az úton és befordultak egy görbe utcába s úgy mendegéltek egymás mellett, mint két filozóf Weimarban, csak éppen hogy gyalázatos házfalak mentén.
– Nevetséges! – mondta Patak Ferenc, leszögelve eszmeköréhez és a fejét rázva.
– Pö! Pö! – mondta a másik fölényesen s az ajkát pattogtatva. –Ennék egy jó ebédet, – tette hozzá intencióval.
– Egy jó ebédet? – ismételte a másik, meglepő jóindulattal.
Némi remény derengett az ebéd tekintetében. Szinte felüdülve ment a sárga, felüdülve a hegedűtok mellett, mint aki nagy vidáman kísérne egy gyermekkoporsót. És próbálta felvenni bölcsesége fonalát, hű étvágya érdekében.
– Megvallom, lássa, – kezdte, – épp az éjjel olvastam egy keresztény tudósban, amit maga itt fölhánytorgat mostan. Mert mindig éjjel olvasok keresztény tudósokat, francia nyelven és magyar fordításban, – tette hozzá, mintegy fokozva érdemét.
– No jól van! jól van! – mondta a másik s csak ment a bús utcán, az őszi napban.
– Én nem szállok szembe az isteni renddel, ha az anyagon változtatok, – folytatta a sárga. – Ha majd fű nő a testemből s a lelkem elrepült: ezzel a jó Isten műve nem kevésbé dicsőséges. Az ember sokkal nyomorultabb, amint azt képzeli. Itt van a gőgje, kérem, amikor úgy gondolja, hogy az egész világ van degradálva azzal, ha e világban ő tönkremegy. Holott billió és billió ember és százmilliószor annyi föld, mint a mennyin élünk, csak egy atom, hát nem igaz? De nem folytatom, – fejezte be udvariasan.
– Nem is! – mondta a másik. – Maga az én számomra nagyon magas.
– Oh, Istenem, lássa, nem tehetek róla, már engem így neveltek. Van ebben jó is, rossz is, amit akar. Alapjában véve, nem vezetnek engem úgynevezett vezérelvek, nem! Örülök, ha élek. De azt tudom, hogy senki sem fél bajoktól annyira, mint éppen a szegény ember. Holott az ilyet már megnyugtathatná bús életének számos körülménye, hogy ugyanis már rosszabb nem lehet. Nápolyban például a béna koldusok és leprások reszketnek legjobban, mikor a Vezuv füstölögni kezd.
– Ezt se folytassa kérem, – mondta a másik.
– Nem kérem, – felelte készségesen.
– Mit akar a koldusoktól és a leprásoktól? Hát van is az ma már, leprás! kérem szépen.
És megállott és a brácsával a hóna alatt, a sárgakabát szemébe nézett. Egy pillanatra meg is ingott a lábszárán s éktelen vállával a kék kabátban. A másik elszántan figyelte és várt, azzal a halálos türelemmel, amelyet semmi a világon el nem térít a céljától.
– Magával nem lehet beszélni, – mondta a zenész, egy nagy lélekzet után, s megint ment tovább.
– Dehogy nem! – felelte kedvesen s követte. – De valami bántja magát, – tette hozzá, – akármit mond kedves Patak, de valami bántja magát, becsületemre!
– Maga azt nem tudhatja, mi bánt engem, – felelte. – Én el lehetek hintve az emberiség szemetében, ahogy maga azt gondolja, mint egy narancshéj, ellehetek hintve, de maga azt még sem tudhatja, mi bánt engem, ha egyáltalán bánt valami. Jól adja!
– Akárhogyan adom, jól vagy rosszul, az mellékes. Viszont a megfigyelés sem kutya! Lássa, nekünk, rendes embereknek, akik nem vagyunk zenészek és nincsen meghatározott foglalkozásunk és mindössze, úgy valahogy, a hirlapírókhoz állunk legközelebb,
nekünk a jó Isten azt adományozta, hogy megfigyelők lehetünk. A szemünk a legfinomabb műszer. Mi úgy látunk, univerzális értelemben, mint a csillagászok az égi tengerek végtelenségében. A módszerünk precizitása szinte túllő a célon. Mert nem is kell ahoz sok finomság, hogy az ember a más szívébe lásson.
És most megelégedetten dörgölte a kezét, mint aki jó nyomra talált.
– Igazán? – kérdezte a másik, a brácsával a hóna alatt – igazán? Szóval meg kell, hogy adjam magam és ráfeküdjek egy boncasztalra?
– Ezt nem mondom.
– Még szép!
S megint jöttek vagy ötven lépést egymás mellett, azzal a fölényes, keserű, sőt titkon bizalmatlankodó érzéssel egymás iránt, ami a tartós barátság legjobb garanciája.
– Magát csak a Marica érdekli, – mondta a sárga, átmenet nélkül, hirtelen, – a Marica! Azért olyan fontos magának a test, azért olyan gurmand s olyan zenész maga! A Marica! A Marica! Hát nem elhoznám magának, becsületemre! Csak tudnám, hova a pokolba ment!
Akkor a másik, lehajtva a fejét, abba a tíz szál szőrbe nevetett titokban, ami az orra alatt volt.
– Maga minden nap ezt mondja, – mondta egy árnyalat nehezteléssel, de nagyon vidáman.
– Hát mit mondjak? – kérdezte, – a két karját kitárva.
– Igaza van.
Már ekkor a kapuban állt, kis zenészember, felderülve, felperzselve, két sunyi szemével, ami égett. És minden tövis, minden nyomor s minden szent szemét, amit hordott, imhol kivirult rajta, a púpja tömbjén, ami nagyobbnak tűnt.
– A Marica! A Marica! – hebegte és kacagott. És olyan boldognak tünt, hogy szinte ragyogott. – – No jöjjön fel ebédelni, – folytatta. –Lesz, ami lesz, ha csak egy jó falat! De tudja, tudja, úgy kell, hogy tegyen, mintha soha nem is ismerte volna!
– Hát természetesen, – felelte a másik egyszerűen, mint aki nincs meglepve.
És akkor eltűntek a kapuban.
A REJTÉLY.
Egy sápadt fiatalember ült Keszel dékán előtt és nyugtalanul
előretolta az orrát, a cimpák izgalmával. A szemüvegén olyan hosszú zsinór volt, hogy bár kétszer beszegélyezte a fülét, még maradt belőle dúsan egy félméter, kusza karikákban a mellényén.
– Tessék nekem ezt megmagyarázni, – mondta a fiatalember, –tessék ebbe a rejtélybe belelátni, – mondta és földúltan, szegény, a szék legszélére csúszott s úgy lebegett ott, egész hosszú sovány testével, alig egy arasznyi helyen. S beszéd közben is, amint öntudatlan fel-felemelkedett, csak megmaradt a levegőben, görbén.
Nem mondhatni, hogy e fiatalembernek valami különös bája vagy egyéni varázsa volt. Fénytelen lénye, nyilvánvalóan sok nélkülözésekben, a könyvtárak és hónapos szobák reflexét derengette. És fölkuszált hajában à la Petőfi, az egyetemi tantermek hulladozó vakolatának fehér kis pilléi rezegtek. Két szeme kissé megriadtan jelezte a hosszú virrasztások és tanulások reménytelen sivárságát. De akit a külsők és látszatok nem zavarnak, talán sejthetett e fiatalemberben valami különös és szépségekért ábrándozó lelket.
– Mert én méltóságodnak felelősséggel tartozom, folytatta a fiatalember. – Én nem akarom, hogy méltóságod azt gondolhassa, hogy kitüntető jóindulatát egy gézengúzra pazarolja. Méltóságod bepártol engem méltóságos Horeb tanár úrhoz filológiai szolgálatra, ha merem magam így kifejezni. Mint hellenista arról van szó, hogy Horeb tanár úrnak az ő tudományos kutatásaiban szerény munkatársa legyek. Erre mi történik? Nem múlik el négy hét és
kiteszik a szűrömet. Tessék nekem ezt megmagyarázni, tessék ebbe a rejtélybe belelátni, – fejezte be e makacs szólamvezetéssel.
– Talán nem vált be? – kockáztatta meg félénken a dékán.
– Mi az, hogy nem váltam be?! – hebegte a fiatalember és felemelkedve a székről, ülő helyzetében a levegőbe dermedt. – Hát volt arra alkalom, hogy beváljak, hogy beválhassak, volt hozzá mód és lehetőség csak egy pillanatra is?! Egy könyv nem sok, de annyit nem engedett Horeb tanár úr, egy könyvet! Egy foliánshoz, egy kézirathoz, egy szál papirhoz nem engedett közel! Mindjárt az első nap és rögtön rövid bemutatkozásom után, csak éppen hogy jelezte feldolgozandó anyagunkból a Democritos elméletét és Pericles politikáját, – nem is jelezte, csak úgy odavetette s máris küldött kifelé a könyvtárszobából. »Sok munkám van!« mondta. »Hát nem kegyeskedik igénybe venni engem?« kérdeztem. »Ön alkalmazva van!« felelte és magára zárta az ajtót. Már csak a kulcslyukon át láthattam, micsoda kéjjel forgatja sarmata papirjait s még a fürdőszobában is, a kádban, Timostheost olvassa! Kissé sértődten bevallom, így ellézengve a házában, meglestem végre egy megjelölhetetlen helyen, amint jött ki éppen a kis ajtón, a klasszikusokkal a hóna alatt. »Tétlenül hordozom itt magamban, mondtam neki, görög mámoromat Babylontól Erya hegyéig! S elunottan forgatom két hüvelykujjamban, kora reggeltől késő estig, Pythagoras naprendszerét! Tessék engem igénybe venni munkálataiban!« esedeztem. »Ön alklmazva van és felemelem a fizetését!« felelte. S megint napokig nem láttam.
– Rejtélyes, igazán rejtélyes, – jegyezte meg a dékán érdeklődve.
– Azazhogy pardon! valakit láttam. A méltóságos asszonyt láttam. Aspásia és Thais árnya helyett a Horeb tanár úr fulmináns feleségét!
– Ami nem ugyanaz! – vetette közbe Keszel dékán komolyan.
– Nem! – hagyta helyben igen energikusan a fiatalember. – Ez egy levantei nő, ha merem magam így kifejezni. Fulminare oculis!
– Fulminis deflagrare, – mondta a dékán.
– Fulmen brutum, – mondta a fiatal ember, hogy ne hagyja magát.
– Fulmina verborum! – csattant ki a dékán,
– Fulmina fortunae! – vágott vissza a fiatalember.
– Caesar ad Euphratem fulminat, – mondta végül a dékán, hogy e gladiátori szóharcot befejezze.
– Hogy én menjek vele valami cukrászhoz, – folytatta a fiatalember, – és vágassam le a hajamat, ez volt a hölgy első kívánsága, az első nap. Máskor, hogy menjünk kocsikázni a városligetbe! Mikor mindezt udvariasan bár, de megtagadtam, azt mondta: »Igaza van, jobb lesz itthon.« S rögtön, a délutáni teájára invitált, fölsorolván vendégeit a tudományos világból, ami bevallom vonzott engemet. De esti hat órakor, az előszobában, az üres ruhafogasok előtt, arra kellett következtetnem, hogy 1. vagy senki nem jött, vagy 2. a tea maradt el, mire szerénytelennek, de sőt kínosnak ítéltem, hogy egyedül csak én jelentkezzem.
– Nagyon finom, nagyon helyes, – mondta a dékán.
– És még száz ilyen eset, Argos, Trója és Naxos helyett, jóniai nők és mennyei ritmusok helyett, amit hellén bódulatom oly epekedőn várt s remélt a Horeb tanár úrral való közös és kéjes munkálkodásban! Szóval még száz ilyen eset s végre az utolsó, tegnap este! A méltóságos asszony üzen, hogy rögtön jöjjek, mert beteg. »Menjen!« kiáltotta Horeb tanár, aki épp jött megint a klasszikusokkal és hallotta az üzenetet. »Megyek«, rebegtem kissé megriadtan a szokatlan hangra, de némi megelégedéssel is, hogy van itt végre, noha a filológiákon kívül, egy konkrét megbízásom, amivel megtisztel engemet. És siettem a feleségéhez. De odabenn, a szoba mélyén és elaléltan egy pamlagon, a praxitelesi utánzatoknak egy olyan álmárványa derengett Horebné testi alakzatából, a lámpaernyő fénykörében, hogy rögtön visszavonulnom kellett. S ha már nem is művészi érzékem, de illemtudásom parancsolta ezt.
– Mindenesetre! – hagyta helyben a dékán.
– No igen! Mindenesetre! – ismételgette földúltan a fiatalember s megint felállt s megint leült, a szék legszélén lebegve. – Ma reggel aztán, se szó, se beszéd, kiadták az utamat, – jelentette.
– Már most, – kezdte a dékán, hogy konkludáljon.
– Már most, – vágott a szavába a fiatalember, – tessék nekem ezt megmagyarázni, tessék ebbe a rejtélybe belelátni! – mondta mégegyszer a szólamvezetéssel.
– Nem értem! Nem értem! – felelte a dékán s eltünődve vakart a füle mellett.
A VENDÉG.
Szamosligeten ültünk ezen a téli estén, táblabíró nagybátyám házában, ahol mindig rend volt, amint azt tudjuk, katonai rend és fegyelem. (Lásd: Nemes szív, rendes ember.) Odakünn a kertben s az ablak alatt az udvaron, a diófákat rázta a szél s üde havakat csapkodott a redőnyöknek, patakzúgásos melankóliákkal. Egy lámpa lógott a mennyezetről, barátságos sugárzással a terített asztal fölött, ahol körben ültünk a kávéscsészék előtt, és bensőnkben nagyon csodálkoztunk, hogy kitünő házigazdánk szótlanul tűri ezt a természeti rendellenességet, aki oly szigorú ember volt. Szinte gêneben voltunk miatta, hogy robusztus tekintélye, hatalma s energiája semmit sem tehet e novemberi intempériákkal szemben s aggódva lestük, mint válhatunk itt hirtelen, tehetetlen haragjában, kollektív bűnbakokká, akik rezignáltan s reménytelen igákba törve, rég megadtuk magunkat e felsőbbrendű egyéniség ellentmondást nem tűrő varázsának. Itt ült a jegyző, véknyan, mint a szűk esztendő s egy-egy korty kávét nyelt gyorsan, minden szélrohamra. A főúr is itt volt s aki mosolygott azzal az egyházi bonhomiával, mely a rosszat is jónak értékeli, ahogy ez mind Istentől származik. De gyönyörű nagynéném, tatár szépsége tündöklésével a lámpa alatt, a csésze fülébe dugta, merengő ábrándossággal, hosszú fehér mutatóujját s azontúl lágyan sugározta azt a bíróférji terrort, mely annál keserűbbnek tűnt, hogy elfogadottnak látszott.
Holott, nem tudom. Bölcsészetet tanulván Debrecenben: az élet nagy rejtélye, az én számomra, e függőlámpás idillben is, kísértő homályait sodorta s eltünődve figyeltem nagynéném arcán azokat a sűrű szempilla-rebbenéseket, melyekkel e kivételes nő mintegy a muló perceket kergeti s pergeti le egy örökkévalóság előtt. Mit várt e
téli estén, hová epedt el, hová gondolt el, a csésze fülébe fűzött ujjával, mint egy kapoccsal, ami szimbolikusan, de törékenyen is, az életét odazárja, ki tudja, micsoda titokhoz, micsoda kéjek mámorába!
Hirtelen bejött a kulcsár akkor s valami úri vándort jelentett, aki szállást kérne az éjszakára, a hófúvásban elakadván. Egy tragikus perc volt ez, melyben a nő, egy önfeledt fölsóhajtással, már-már szólott volna s ugyanakkor az ajkára harapta le amit mondani akart. S angyalian nyugodt volt, egy szava nem volt, egy hangja, semmi, mikor nagybátyám engedélyével s a vendéglátási házszabályok szigorú betartásával, hótól, mocsoktól s bundáktól letakarítva, az idegen beléphetett.
Egy barna fiatalember volt, magas, vállas, sugárzóan jókedvű a télben, csak épen, hogy nem mehetett tovább. Különben a szelesdi gróf vendége, ahogy mondta s akit várnak estére odaát, csakhogy a révész már nem viszi a kompot.
– Bolond is volna! Egy ilyen éjjel! – motyogta a jegyző.
– Nem is szabad! – mondotta nagybátyám szigorúan, s fordulva egyet, mint a szemafor a nyilt pálya fölött, amit sugárzó lámpája lezár, két tüzes szemmel nézett nagynénémre, mint mindig mikor valami tilosat jelzett.
– Nem is szabad, – ismételte a nő, lágy megadással, egyazon véleményen s azzal a szinte technikai pontossággal, mellyel egy egész vonat állna meg.
– Viszont a füzesen át nem ismerem az utat, – tette hozzá a fiatal ember, könnyelműen.
– A szél fúj, de a hold süt, – mondta a főúr ártatlanul s csak éppen, hogy mondjon valamit, miközben a zsalugáterek mentén, egy kissé féloldalt fordulva, az időt kémlelte odakünn. – Ha jól tudom az ősz óta van itt uraságod, s már láttam pingálni is, az erdészlak mentén, a füzesben.
– Engem? – kérdezte a fiatalember meglepetten.
–
Hát lehet az? – kiáltott fel nagynéném, oly túlzott készséggel és kétkedéssel a fiatal ember javára, hogy mint minden túlzás, ez is eltévesztette hatását.
Mindez nem tűnt fel csak nekem. Mért hazudnak? – kérdeztem magamba, eltünődve. Micsoda bűntársi szövetkezés sodorta itt kábító mérgét, hogy mindketten hazugságokba kúszálták bele magukat, mikor az igaz szó e percben, talán kevésbé volt veszélyes?
De pszichológiát is tanulván Debrecenben: arról a permanens rémületről is tudtam, mellyel szegény megtévedt emberi lelkünk úgy őrzi titkait, oly aggódón s oktalan leplezéssel, mintha az igazság már akkor is kitárná e titkokat, mikor még semmit sem árulna el belőlük. S most már folytatni kellett ezen a csapáson.
– Most vagyok itt először életemben, – mondta a fiatalember.
A hideg futott át rajtam. De hiszen csak a gróf kocsisát kellett volna megkérdezni künn, hogy itt némi világosság derengjen és meghaljon egy ember. (Lásd: Nemes szív rendes ember.)
– Ne vitatkozzunk! – mondotta nagybátyám táblabírói fölényével s az emelvényhez szokva, a sok mindenféle vádlott- és vádlónépség között. – Ne vitatkozzunk! – ismételte, a vendég iránt előzékenyen. –Hogy már volt itt vagy sem, ezt csak jobban tudja, mint te, – fordult az öreg paphoz s azt hitte, ezzel valami szellemeset mondott. S ekképen leintvén az alibi e vitáját, ismét rendet teremtett a házában.
A jegyző, a főúr, haza is mentek aztán békességgel s főleg a tisztelendő bandukolt át a fehér úton s a hold alatt azzal a sajátos megelégedéssel, amit csak az ilyen tiszta lelkek éreznek, mikor nem nekik volt igazuk.
S akkor, így négyünkkel a lámpa alatt, az asztalnál, az egész est úgyszólván lezajlottnak tűnt s megint egy nap múlott el a télben, megint egy nap mint a többi napok amik múlnak, az egész élet ami múlik, a sok mindenféle idők fonalán. A szél megszűnt, a hold vígan sütött szűz havakra a tetőn s kéklő világát eregette, árnyékok nélkül, a falak hosszában a zsalugáterekre. A vendég alig beszélt már,
cigarettáit sodorgatva, nagynéném szótlanul ült, azzal a sajátságos közömbösséggel, mely szinte túl van már minden boldogságon s kéjesen őrzi mindazt, amit akart. Csak nagybátyám beszélt még, a pipája füstjében sok mindenféle színes dolgokat törvényről s rendről a világban, zord telekről régen s egykori vándorokról. És lankadatlan energiákkal, melyek túlélték a napot, a hajdani szent mágusokat cibálta elő, ötletes analógiákkal és teológikusan egy hajdani éjszakából s akik akkor, három jó királyok, szintén hófúvásban mentek.
– Ez így volt, – mondta, – mikor még rend volt!
S amint így felsóhajtott szokatlan érzelmességgel, a pipájából egy egész nagy bárányfelhőt fújt.
S akkor csend volt sokáig De a kulcsár léptei kongtak a kőlépcsőn, az ajtó mögött.
– Az ágy meg van vetve – mondotta nagybátyám a vendéghez fordulva s még mielőtt a kulcsár beszélhetett. – Mindig rendet tartottam a házamban, – tette hozzá jóízűen. – No gyerünk anya, –mondotta még és indult.
De még nem volt túl a küszöbön, mikor nagynéném hirtelen, egy más világba szédült, fölszakadt lelke sikolyával. Még meg sem várta, hogy én is menjek s már az ember kezének dőlt az asztalon, a fehér fogával harapdálva.
– Oh itt vagy nekem egy egész éjszakára! – hebegte és sírt.
TÖRTÉNET EGY ÉKIRATBÓL.
Horeb tanár úr, orientalista s assyrologus, Goldziher és
Varjassy tanár urak híres ellenfele, egy könyvesboltból jött ki a Váci utcában, amikor megláttam. Közismert eredeti divatja szerint, fekete kemény kalapja oly lehetetlenül mélyen volt a fejébe nyomva, hogy a füle kétfelé állt, kínosan legörbülve a karima alatt. Úgy kellett valahogy meghajolnom, féloldalt a kalapja alá, hogy a szemébe nézhessek s köszönthessem.
– Jó napot! – mondtam igen élénk hangon, amit e rohamsisakos fej megkövetelt.
– Jó napot! – felelte egy gyakorlott pillantással, sötéten a kalapja alól, mint egy tömlöcablakból. – Éppen jó, hogy látom.
– Igen, mert én önt nem, – feleltem az egyik fülnek, mert igazában alig láttam mást.
– Ön újabban sokat foglalkozik velem, noha közepes szakértelemmel, – folytatta keserűn Horeb tanár ur, nyilvánvaló célzással A rejtély és Szalánczy Marietta című műveimre. – No nem baj, – tette hozzá rezignáltan, – ha jól esik, miért ne? »Habent me ipsum sibi documentum,« ahogy Cicero mondja! No de mondok én önnek, talán illetékesebben, egy rövid kis történetet egy sziriai ékiratból, amit megírhat az ujságba.
És a könyvesbolttól, a piaristák palotájáig, elmondta a következőket:
– Mikor egy nap Antiochiában, az imperium gondolata nyugatról keletre tolódván, valakit királynak kikiáltottak: a nép ujjongott s látni
kívánta az uralkodót, akit eddig sohse látott. »No gyerünk, Abu Kalakh«, fordult az új király egyik kegyencéhez, aki ép ott volt a közelében, »te lész a hadsegédem. Rögtön öltözz fel szépen, amint én is fölöltözöm, aztán fogass be két szép arabs lovat a kis sárga kocsimba, elkocsizunk az Orontes partjáig, hogy ilyenformán a nép megismerjen engem!« »Nagyon helyes«, felelte Abu Kalakh, s gyorsan felöltözve, már várta is a királyt a kocsiban, mert még nem tudta, hogy az nem volt illendő, előbb beszállnia. A király is beszállott s odaszólt a kocsisnak: »Az Orontesig és vissza!« »Óh vissza, azt már nem tudom!« morogta a hadsegéd a foga között, amint nyilvánvalóan valami gonosz tervet forralhatott magában. »Tessék?« kérdezte a király. »Nem mondtam semmit«, felelte Kalakh, s már vigan jöttek az úton. S amerre csak jöttek a cédrusok alatt s az olajfák mentén, a nép ujjongott s kiáltott: »Éljen a király!« S voltak itt, a honbeliek között, ciliciaiak is és jó atyafiak Phrygiából, akik csak nézték a szép fogatot és éljeneztek, de nem tudták, melyik a király a két aranypaszomántos közül, aki a kocsiban ült. És jobbrabalra fordulván kérdezgették a benszülött antiochiaiaktól: »Melyik a király?« »Azt mi sem tudjuk«, felelték ezek. S mint a futótűz terjedt hirtelen a kérdés, szájró-szájra: »Melyik a király?! Melyik a király?!« S már mindenfelől zúgott a hang, ahogy mind többen s többen lettek az utcán: »Melyik a király?!« s végre a kocsiban is meghallották ezt. »Ha te kevésbé ülnél ilyen büszkén mellettem«, súgta a király hadsegéde fülébe, »ezek mind tudnák, hogy én vagyok a király. De te még büszkébben ülsz mint én.« »Ez igaz«, felelte Abu Kalakh, »de viszont engem is megválaszthattak volna, nem igaz?« kérdezte szigorúan. »A helyzet az«, felelt a király már-már kissé idegesen, »hogy engem választottak. S illő, hogy a nép meg is ismerje, akit megválasztott!« »Rendben van«, felelte a hadsegéd s egy hirtelen mozdulattal rögtön úgy kilökte a kocsiból a királyt, hogy ez szinte röpült szegény s egy nagyot zuhant végül, egy babébokor tetejére, aranypaszomántosan. S akkor e barbár tömegek előtt, a Felség személye iránt, nem volt kétség többé. Mind rohantak a kocsi után, a sok népek, örjöngő üdvrivalgással! S az ünnepi zsivaj oly messze zúgott el, hogy még az Orontesen is túl, százhúsz mérföldnyire, meglepett hajósok gályáikkal, megálltak a tengeren… De a bús királyhoz, a babérba rogyva, egy magányos idegen közeledett akkor,
névszerint Flavius Corippus történetíró, aki éppen e királyválasztásra jött el Antiochiába, történelmi tanulmányok céljából s elvegyülve a nép közé, az egész jelenetet látta. »No ébredj, te szegény ember!« mondta s a király fölé hajolva átfogta a derekát s kiemelte a bokorból. S lágyan a sebeihez is ért, a vérét szárítgatva, finom selyemkendőjével. Mire a király, nyöszörgőn megszólalt: »Hát te nem rohansz a többiekkel?« kérdezte csodálkozva. »Én nem!« felelt Corippus csendesen. »Mert különböző ismereteim alapján, de vérző homlokod után is ítélve, ha arról van szó, melyik a király, azt kell hinnem, csakis te lehetsz az A nép máskép ítél s máskép ítél a bölcs. No eredj szépen haza s pihend ki magadat.« Azzal elbúcsúzott a királytól, miután mégegyszer végigvonta lágy selyemkeszkenőjét a homlokán.
– Amit a tanár úrral nem tehetett volna, – feleltem, meglehetős hálátlanul e szép történetért.
SZALÁNCZY MARIETTA.
Csak tartsa fenn a kalapját, – mondotta Nemény vezérigazgató annak a sápadt fiatal embernek, aki most belépett hozzá az irodába, a Keleti Bank palotájában. – Az ablak nyitva van, amint látja.
Csakugyan, az ablak tárva-nyitva volt egy csendes kis aszfaltos utcára, a márciusi reggelben. Hideg levegő áradt be üdítő és megváltó fuvalatokkal Nemény vezér felé, aki asztrakán sapkájával, frigiai formákban, úgyszólván hagyományosan asztmatikusnak tünt. A szemüvege mögül, két kék golyó bágyadtan sugározta a tüdeje reménységét. És keresztbe vetett combján, gömbölyded hasa nyugodott professzionátus letétben, egy tömör aranylánc korlátjával, amely az egyik mellényzsebéből a másikba nyúlt.
– Köszönöm, – mondta a fiatalember s leült, szép zöld kalapjával a fején.
– Tehát Tardy Pál? Ez ön? – szólott a vezér érdeklődve.
– Igen, – felelte a fiatalember.
– No lássuk csak, – folytatta Nemény, szokatlanúl türelmesen és diszponáltan a friss levegőben. – Lásuk csak, – ismételte mindjobban felmelegedve a hidegben. – Azzal kezdem, hogy úgy elvben, mint gyakorlatban a protekció barátja vagyok. Számomra ugyanis, ahogyan tudniillik én értelmezem: a protekció, a mi társadalmi szervezetünkben, a legsímább módja az érvényesülésnek, mondhatnám a létért való küzdelemnek, ha nagy szavakat akarnék használni. Továbbá, információ tekintetében is, megkímél minden utánjárástól. A felelősséget is áthárítja másra. Önt
Szabóky Zsigmond Ráfáel barátom ajánlja a Keleti Bank-ban való bizonyos speciális, merném mondani diplomáciai szolgálatokra, azokkal az ellentétes, sőt ellenséges érdekkörökkel szemben, melyek bennünket, gazdasági koncepcióinkban és terjeszkedésünkben meggátolnának Angórában és általában KisÁzsiában, ahol még lehet valamit keresni. Szóval Szabóky ajánlja önt s ez nekem elég. Én Szabóky barátomat, ön nyilyán tudja ezt, a legkiválóbb emberek egyikének tartom nemcsak Magyarországon, de mindenütt az egész világon, gazdaságpolitikai értelemben szólván. Emberismerete, ítélete, egyszerűen megdöbbentő, ez így van! Tehát rendben van. Én következéskép nem fogom önt levizsgáztatni itten valami curriculum vitae-ből, vagy cucurriculum vitae-ből, ahogy Szomory mondaná, – jegyezte meg azzal az eltolódott és szellemtelen fölénnyel, amellyel bankigazgatók aposztrofálnak nagy író-úriembereket, meglehetősen tájékozatlanúl. – Szóval nem, kedves Tardy Pál, – folytatta, – nem! Mindössze egy kis részlet érdekelne, egy egész kis részlet, no nem mondom, hogy nem érdekelne! Az ön esete Szalánczy Mariettával. Ez az, ami érdekelne.
És egy nagyot fujt az ablak felé, felizgult nosztalgiásan.
De a fiatalember nem felelt. Ez a fura variáció, ez az egész rapszódikus átmenet legkényesebb magánügyére, mely a tolakodó kíváncsiságot leszámítva, semmikép nem tartozott ide, oly váratlanul érte, hogy meg sem lepődött miatta. Flegmatikusan elhárítván a kérdést, mintha nem is hallotta volna, látszólag arra várt, hogy elhangozzék térben és időben s nyoma vesszen. Nemény ült, várt, kövéren az aranyláncával, a perzsa sapkájával frigiásan s lefújva. A cigarettatárcáját is nyújtogatta a fiatalember felé, nyilvánvaló csábítással az intimusabb hangulatra, mint a ravasz bíró, ki a vádlottat csábítja.
A fiatalember rágyújtott és csendesen mint egy más világból, így szólott:
– Mégis szeretnék magamról beszélni, ha csak egész röviden is, – mondta.
– Tessék csak! Tessék! – felelte a másik csalódva és reménykedőn.
– A háborus korszakról csak annyit, hogy négy hónapig feküdtem Vladimir Wolinskiben egy tábori kórházban, behavazva a haslövésemmel.
– A vére ömlött közben! – jegyezte meg Nemény, egy nagyot fújva és szigoruan a hadvezetőség ellen.
– Nem mondhatnám, hogy ömlött, – felelte Tardy Pál – inkább csak megfagyott rajtam. Künn, az éjben, farkasok rágták a ponyvát, a barakk szélén, a hold alatt.
– Szép élmény! – mondta a vezér irónikusan, – nagyon szép élmény! De úgy látom, kiheverte.
– Meg se kottyant. Egész üde maradtam. Nincs semmi baj, –mondta a fiatalember.
– No hála Isten.
– Igen. Sok minden lepattan rólam. Egész hegyeket rázok le magamról.
– Egész volhyniai éjszakákat! – fokozta Nemény a beszédet, buzdítással.
– Ugy van! Egész volhyniai éjszakákat, kékre fagyva, csak úgy kihajítok az életemből, mint egy borsónyi jeget a pezsgős poharamból! – fejtette tovább romantikusan, egy keserü mosollyal.
– Szerencsés természet! – fújta a vezér, a frigiai perzsát még kacérabbul behorpasztva a fején.
– Lehet! Nem tudom, – felelte Tardy. – Meg vagyok edzve.
– Látom.
– Engedje meg, hogy folytassam.
– Hallgatom. De ami igazán érdekelne, azt jeleztem már, –szólott Nemény, kötve magát s a combjait felváltva egy röpke mozdulattal a hasa alatt.
De ismét úgy tűnt, hogy a fiatalember nem is hallja e szavakat.
– Keleti kérdésekben – folytatta egyszerüen, egy második cigarettára gyújtva, – meglehetősen verzátus vagyok. Ismereteim nem úgy veendők a philologiai fantáziák értelmében, mint általában az orientalistáknál, hanem veendők gyakorlati értelemben, – ezt legyen szabad hangsúlyoznom. Hosszú évekig, még az sem igen ártott meg testi és lelki épségemnek, hogy Horeb tanár úr munkatársa voltam ama görög studiumok terén, melyek a Periclés politikája és Democritos elmélete címü híres műveinek egyéni és kollektív tévedéseihez vezettek. Mi tudjuk azt jól, amit e »nevető«ről, σ γελαδἱυος! – e bölcsről szóval Hippocrates írt, a mindenféle görög betegségeket s ragályokat tárgyaló könyvében. Mi tudjuk azt is, hogy Aristoteles szerint, jó Democritos mindenről gondolkodott, ami már fölmenthette volna Horeb tanár urat attól, hogy ő bármiről is gondolkodjon. Azt is tudjuk, hogy Diog. Laert. 72 munkát tulajdonít a »nevető«-nek, s hogy gyönyörű ion nyelvezetét Cicero a Plátóéhoz hasonlítja. Az atomtan világában elmélyedve, Lencippusz nyomán azt is tudtuk rég, hogy tényleges alkat szerint van édes, van keserű, van meleg, van hideg, van szín, de valósággal csak parány és űr van, ezt tudtuk. Az empiria nagy elve szerint azt sem felejtettük el, hogy vagy semmi sem igaz, vagy ami igaz, az nem világos, és Horeb tanár úr csak ott tévedt, ahol mindezt fejtegetni kezdte, – a leglényegesebb pontokon, csekélység! Igy kínlódtam vele betüittasan, rögeszmésen, talán hatvan, hetven éjszakán át s hajnalig, mindég hajnalig! az utolsó csillag eltűnéséig az égen!
– No ezt is kiheverte, – mondta a vezér, megadva magát, amint úgy látta, hogy itt türelmesnek kell lennie.
– Meg se kottyant, – felelte Tardy, – sőt! E nehéz időkben néhai Goldziher tanár úrral találkozván, éppen robusztus fizikumomra hivatkozva buzdított az ékirat tudományára s ezzel kapcsolatosan egy dél-arábiai utazásra Hodejdából kiindulva, Szaná-án át, a
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a vast collection of books, ranging from classic literary works to specialized publications, self-development books, and children's literature. Each book is a new journey of discovery, expanding knowledge and enriching the soul of the reade
Our website is not just a platform for buying books, but a bridge connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system, we are committed to providing a quick and convenient shopping experience. Additionally, our special promotions and home delivery services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.
Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and personal growth!
