Exploring the Variety of Random Documents with Different Content
KIADÓ SZÁLLÁS.
Vigjáték 3 felvonásban Irta Kövér Lajos Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 márczius 11-én
Sajnáljuk, hogy Kövérnek ez az új vígjátéka teljességgel nem jelöl haladási pontot pályáján, sőt meg kell vallanunk: a Kiadó szállás-ból még az is hiányzik, a mit eddigi jobb vígjátékaitól legszigorúbb birálói sem tagadtak meg. Értjük az elevenséget élénk menetet s a technikai jártasságot.
E művében is van ugyan egy pár élénk jelenet, jó ötlet, de csak úgy mellesleg, az egész nagyon vontatott, lassú menetű s oly epizódokkal terhelt, melyek legfeljebb regényben lehetnek helyökön, de nem drámai műben. Ilyen például a Stahlmajerné titkára és cselédei közötti jelenet, mely egy lépést sem viszi a cselekvényt előre, sőt még csak nem is világosítja. A szobaleány és Gombási is szükségtelen személyek, s bohóskodásuk, mely a cselekvényre semmi befolyással nincs, igen sok tért foglal el. Magában a főcselekvényben is sok a szószaporítás, nyújtás; a nagybátya első átöltözködése elmaradhatott volna, elég lett volna a második is, természetesen ahhoz idomított változtatással. Szóval abból, a mit e műben valódi cselekvénynek lehet nevezni, legfeljebb egy egyfelvonásos vígjáték telt volna ki.
Kövér régebbi műveiben sok szinpadi jártasságot tanusított, a jellemzés soha sem volt ugyan erős oldala, a mélyebb komikum felé sem törekedett, de értett a mulatságos helyzetek föltalálásához, tudta a jeleneteket arányosan felosztani, s a cselekvényt sebes folyamban peregtette le, ha mindjárt nem erős lélektani alapon is. E vígjátékából mindez hiányzik; e mellett úgy tetszik nekünk, mintha régibb hibái megnagyobbodtak volna. A Kiadó szállás jellemrajzáról
alig lehet szólani. A költő egy csoport egyént kapott föl az életből, de még nagyjában sem tudta átalakítani s félig-meddig sem lehelt beléjök benső életet. Attól a hordártól, kit a rendezőség az utczáról hivott be, hogy a szinpadon a nagybácsi után vigye holmiját, a költő személyei csak annyiban különböznek, a mennyiben némelyik jó vastagon egy kis regényes vagy bohózatos mázzal van bevonva. Néha azt hittük, hogy az utczán vagyunk, csak holmi Veszedelmes nagynéne-féle átöltözködések s némi torzképes tréfák juttatták eszünkbe a szinházat.
Azonban mindez sokkal megbocsáthatóbb, mint az, hogy a szerző Rejtei urat, a szerelmest, az írót, a kit oly szép színben kiván felmutatni, meglehetős hitvány fráternek festi. Ez az ifju Stahlmajernétől, a kivel viszonya volt, Csillagné javára, kit el akar venni, kierőszakolja azt a százezer forintot, mely Stahlmajer szinlett csődje miatt fizetetlen maradt, még pedig azzal a fenyegetéssel, hogy különben hozzá írt szerelmes levelét közölni fogja férjével. Szóval Rejtei lovagiassága nagyon gyanús vagy már egyáltalán nem is gyanús, hanem ellenkező színben tűnik fel.
Az iró legkedveltebb alakjának jellemzésével nem azt éri el, a mit akar, hanem épen az ellenkezőt. Így vígjátéka sem igazi vígjáték, csak néhány mulatságos jelenetnek sorozata.
A KÁRTYAVETŐNŐ.
Dráma 5 felvonásban, előjátékkal Irta Séjour Victor, forditotta Feleki Miklós
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 márczius 23-án
Holmi alsóbb rendű szinpadok számára való franczia szinmű, melyet szerzője alkalmasint akkor írt, midőn a Mortara-féle eset foglakoztatt a közfigyelmet s így kedvező alkalom nyilt a közönség kiváncsisága kizsákmányolására. Hosszú és unalmas mű, melyben van ugyan elég mesterkedés, de annál kevesebb valódi költészet.
Géméa, zsidónő férjével együtt örökségi ügy miatt elutazván, még csecsszopó lánykáját Márthánál hagyja, kinek férje a tengerészetnél szolgál. A lányka megbetegszik; Mártha gondosan ápolja, sőt gyógyulásáért Istenhez könyörögvén, fogadást tesz, hogyha a gyermek megél, megkeresztelteti. A gyermek felgyógyul. Mártha teljesíti, a mit fogadott, végrehajtatja a keresztelést az Annunciata kolostorban, honnan egy magasrangú hölgy magával viszi a gyermeket és sajátjának fogadja. Az anya haza jő s nem találja gyermekét. Mártha csak annyit vall meg, hogy megkereszteltette, de arról, hogy a ki az a hölgy, ki sajátjának fogadta, mélyen hallgat. Az apa is megjő, mindketten reá támadnak. Mártha ijedtében szörnyet hal és titkát sírba viszi. A zsidónő elindúl a világba keresni gyermekét.
Ennyi az előjáték, mely meglehetős szükségtelen rész ugyan, mert magába a darabba, mint multat, bele lehetett szőni, de mindamellett legjobb az egészben. Legtöbb benne a drámai fejlődés és költői igazságszolgáltatás. Mártha fogadalmából, mely jól van motiválva, önként foly az egész bonyodalom. A zsidónőt, ki nyereségvágyból utazik el, mintegy nemezisként éri leányának elveszte, míg Mártha halála a megrablott anya elégtételeként tűnik
föl, noha nagyon materialistikus eszközzel van rajzolva, mert ha jól vettük ki, Mártha nem annyira a belküzdelem és ijedtség szorongatásai között hal meg, mint inkább azért, hogy mint szoptatós nőnek, a tej a fejébe megy. A többi részben, a tulajdonképi drámában, ennyi sincs, az egész egy csoport drastikus esemény gyuradéka, melylyel a szerző nem egyebet czéloz, mint kínozni a kedélyt, ha ugyan a nézők elég együgyűek kínoztatni magokat.
A dráma mintegy tizenhét-tizennyolcz évvel kezdődik később. Genuában vagyunk. Mártha fia Ottavió, kit anyja a Géméa bosszuja elől atyjához a hajóra küldött volt, már házasulandó fiatal ember, Doriani gróf, atyja érdemei következtében, ki egyszerű tengerészből admiral lett. A zsidó lány, keresztyén néven Paula, Lomellini herczegné leánya és Ottavio arája. Géméa kártyavetőnő lett, nem szükségből, mert gazdag, hisz egyik rokonától milliókat örökölt, hanem mert azt hiszi, hogy úgy sikeresebben felkutathatja elveszett lányát. Egy csoport részint szükségtelen, részint hosszura nyujtott jelenet után Géméa megismeri a herczegnében, ki hozzá kártyavettetés ürügye alatt pénzkölcsönért jött, azt a nőt, kinek uti kocsijában, mindjárt a Mártha halála után, reá ismert volt lánykájára, kit megtámadván, meg is sebzett körmével, de a ki aztán sebesen elhajtatott, s azóta egész mostanig szeme elébe nem került. Géméa szobájába zárja a herczegnét, leányához rohan a herczegi palotába, elmondja, hogy ő az anya, mit azonban Paula nem hihet. Ezalatt Ottavio egy becsületes gazemberrel, Rucchionival, ki az egész darabban sokat lábatlankodik, kiszabadítja a herczegnét. Géméa felszólitja őt, hogy esküdjék meg Paulára, mint saját gyermekére; a herczegné kész a hamis esűre, de minél inkább közeledik a térdeplő szent képéhez, annál inkább elhagyja ereje, nem tud hamisan esküdni s Paula meggyőződik, hogy ő csakugyan a kártyavetőnő leánya. Géméa magával viszi megtalált gyermekét, Génua legszebb palotáját veszi meg számára, mindennel elhalmozza, a mit csak pénzen szerezhetni, de Paula nem boldog. Anyja azt kivánja, hogy azt a nőt, kit eddig anyjaként szeretett, gyűlölje vele együtt. Paula nem gyűlölheti, de ami több, valódi anyját sem szeretheti úgy, a mint ez kivánná. A herczegné látogatása heves összeütközésre ad alkalmat. Mindkét nő magának követeli a lányka szivét; egyik szülési
fájdalmait hozza fel, a másik nevelési gondjait; amaz Izrael istenére hivatkozik, ez keresztyén vallására emlékezteti. A két anya küzdelmei közt a szegény leány ereje megtörik és megőrül. Az orvosok nem birnak segíteni a bajon, azonban segít ő maga magán, a mennyiben látomásai vannak és fölfedezi az egyedüli orvosszert, mely őt meggyógyíthatja, a mi nem egyéb mint az, hogy két anya béküljön ki és szeresse egymást. Az anyák kibékülnek, Paula meggyógyul és végre valahára mintegy féltizenegy óra felé, a függöny legördül.
Az ember azt hitte, hogy a gyermekét nem találó anya Mártha fián, Ottavión igyekszik boszut állani, s az ez által fölidézett nemezis alatt vész el, mind maga, mind leánya, mind a herczegné. Így kellett volna fejleszteni az eseményeket, azonban a szerző másnemű hatást vadászott. Tudta, hogy közönsége előtt kedvesb a kalandos és érzékeny, mint valószínű és költői. Neki kinozni kellett az ártatlan leányt, mert ez megható; rajzolni egy herczegnét, a ki nagyon affectálja az anyai szeretetet, melyet oly mértékben teljességgel nem érezhet, mert ez curiosum, és végre kibékíteni a bosszút lihegő zsidónőt, mert a sok köny után jól esik egy kis vidámság. Egyébiránt az egész darabból csak az a tanulság, hogy az ember ne igyekezzék zsidóhölgynek születni, mert könnyen két anyára tehet szert, kik szeretetökkel megőrjíthetik, s nem mindenki lehet oly szerencsés, mint Paula, hogy belőle hamar kigyógyuljon.
Néhány jelenést kiválón megtapsolt a közönség, de ez nem a költőt illette, hanem Jókainét, ki Géméa szerepét kitünően játszotta. Hogy a közönség nem igen kedveli e darabot, onnan is kitetszik, hogy másnapi ismétlésére kevesebben jelentek meg. Nem búsulunk érte; a Nemzeti Szinház közönségének jó, ha van egy kis önérzete, s többre becsüli magát a Porte-Saint-Martin közönségénél.
GRITTI.
Tragédia 5 felvonásban Irta Szigligeti Ede Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 április 1-én
Bartók Klementina kisasszony az anya szerepében lépett fel, mint olyan, ki első kísérletét teszi. Megvalljuk őszintén, hogy első kísérletet nagy szerepben épen oly kevéssé kedvelünk, mint tanácsolunk. Még ott is, hol színészi conservatorium van, nagyon rendkívüli és sebesen fejlődő tehetség legyen az, ki egyszerre a legnagyobbszerű szerepekben lép föl. Hát nálunk, hol a leggondosabb előkészület is csak nagyon hiányos és egyoldalú lehet! Mi jobbnak tartjuk, ha a kezdő szinész vagy szinésznő némi tájékozó előkészület után kis szerepekben teszi első kísérleteit, s fokozatos gyakorlat mellett folytatja tanulmányait. E módszert, kivált nálunk, számos ok és körülmény támogatja. A szinpadi és közönség előtti gyakorlat többet ér mindennél, ha a kezdő folyvást figyelemmel kiséri a közönséget, önmagát s fejteni igyekszik tehetségét. Egy pár kis szerepben, ha jól megtanul mozogni vagy csak állani is, már nagy tanulmányt tett. A kisebb szerepeket könnyebben és teljesebben feldolgozhatja s ha némi sikert vív ki, mintegy magától fejlik tehetsége, fokozatos örömben és haladásban; ez mind az ő kedélyére, mind a közönségre a legjobb hatással van. A nagy szerep nagytehetségű kezdőnek is ritkán sikerül, nem is említve, hogy vannak lassan fejlődő tehetségek. A sikertelenség vagy félsiker hamar lehangolja a kezdő szinészt, s ami annyira veszélyes, könnyen elégületlenné teszi – nem magával, a mi nem volna nagy baj, hanem az egész világgal. Az ilyen mindjárt a félreismeret lángész szerepét játszsza, s azt hiszi, hogy a nagy dícsvágy annyi, mint kifejlett nagy tehetség, kész művészet, a mi pedig, legalább egyelőre, nagy hátrányára van tehetsége fejlődésének. Még
nagytehetségű kezdő szinész is könnyen csalódik azon szerepkörben, melyet magának választott s csak sikertelen küzdelmek után fedezi föl valódi hivatását. Bármily tehetségű szinész, kisebb szerepekben kezdve pályáját, e veszélyeknek és csalódásoknak sokkal kevésbbé van kitéve; semmit sem koczkáztat vagy játszik el. Ha nagy jövője van, biztosabban közeledik feléje, ha a sors szerényebb kört mutatott ki számára, könnyebben beléje találja magát, jobban megfelel neki. S vajon van-e művészet, melyen másod- és harmadrangú művészekre nagyobb szükség legyen, mint épen a szinészin?
Ezek az általános nézetek semmire sem illenek inkább, mint Bartók kisasszony első fölléptére. Nem mondhatni, hogy őt a természet pazarul áldotta meg, bár nem volt hozzá épen mostoha. Jó szinpadi alak, hangja nem igen kellemes vagy nagyterjedelmű, arcza sem kiválóan kifejező, de mindkettő olyan, mely nem teszi alkalmatlanná a színésznői pályára. Mint halljuk, már egy év óta tanul, s íme, alig tudott többre menni, mint fennakadás nélkül elmondani szerepét. Az érzések és indulatok árnyalatairól nála még szó se lehet; az öröm és fájdalom egypár stereotyp kifejezése mindaz, mit művészetkép nyújtani képes. Szavalata a hangnak egyhangú felemelése és leeresztéséből áll; állásában, mozdulataiban semmi kifejezés és biztosság. Ha ezelőtt néhány hónappal egy pár jelentéktelen szerepben lépett volna föl, s úgy próbálkozott volna meg némi jelentékenyebbel, de akkor sem ily nagygyal, inkább ítélhetnénk tehetségéről. Most, ha e nagy szerepből ítélnők meg őt, könnyen igazságtalanná válhatnánk, mert meg kellene tagadnunk tőle a tehetséget s legföljebb csak szorgalmát dicsérhetnők meg. Neki lehet tehetsége s talán jó szinésznő is válhatik belőle, de ha folyvást ily nagy szerepeket játszik, bajosan fog boldogulni.
COUQUI CLAUDINA VENDÉGSZEREPLÉSE.
1863 április 10-én.
I.
E kitünő művésznőt nem előzvén meg épen világhír, némi elfogultsággal kelle megküzdenie. Azonban mindjárt első fölléptével meghódította a sziveket. Azóta mind emelkedőben a tetszés s úgy látszik, hogy sokkal mélyebb hatást tett közönségünkre, mint a hogy rendesen a tánczosnők szoktak. Mind ezzel nem akarunk valami hallatlant mondani. Megengedjük, hogy azok a híres művésznők, kik tiz-tizenöt év alatt nemzeti színpadunkon szerepeltek egy s más tekintetben felülmulták Couquit, de nem hiszszük, hogy közülök bármelyik jobban értett volna nálánál ahhoz, hogyan kell eszméket, érzéseket, szóval egy egész drámai cselekvényt kifejezni tánczmozdulat és arczjáték által.
Talán némelyek mosolyogni fognak, hogy mi a balletben is drámai felindulást keresünk s tánczosnőt szinésznői oldalról méltánylunk. Tulajdonkép nekünk volna okunk mosolyogni azokon, kik a balletet nem tartják egyébnek, mint jelentekre osztott bálnak vagy pusztán a legnehezebb tánczképletek mutatványainak. A balletnek is drámai cselekvényt kell kifejezni; a különbség a dráma és ballet közt leginkább csak az, hogy ez utóbbi szó helyett zene
kiséretében táncz, arcz- és tagjáték által fejezi ki az emberi szenvedélyeket.
A balletszerző oly mesét keres s oly jelenetekből alkotja össze a cselekvényt, melyeket táncz, tag- és arczjáték által könnyen megértethetni. A zene, táncz, arcz- és tagjáték öszhangzata a cselekvénynyel alkotja a valódi balletet, minélfogva a ballettánczosnő művészetét egy jó részben az határozza meg, vajon képes-e a lélekállapotokat bájjal és jellemzőn kifejezni. A legszebb táncz, a legbájosabb mozdulat csak fél értékű a balletben, ha nem a kivánt eszme és érzés kifejezése. Innen magyarázhatni meg, hogy Elsler soha sem volt képes egészen felülmulni az első Taglionit, ki a balletben az arcz- és a tagjátékra, szóval a drámai kifejezésre, annyi súlyt fektetett.
E szempontból kiváló méltánylatot érdemel vendégművésznőnk. Mozgékony izmú arczával az érzések legfinomabb árnyalatait is kifejezi. Mozdulata, táncza mindig összehangzik a helyzet lélekállapotával, jellemző bájjal fejezi ki a különböző érzéseket, a mi csak akkor romlik meg egy kissé, midőn nyaktörő képleteket rajzol előnkbe, a mi az újabb időben annyira divatossá lett s árt a jó balletnek. Természetesen ilyenkor a testi megerőltetés erőt vesz az arczon, a lélek kifejezésén. Azonban dicséretére mondhatjuk, hogy az ilyesmi sokkal ritkább nála, mint más tánczosnőknél.
Már négyszer lépett föl, Gizella és Szerelmes ördög czímű balletekben, mindkettőben kétszer. E balletek, melyek a jobbak közé tartoznak, eddig is adattak szinpadunkon, de senki sem tudott adni akik annyi plastikai érthetőséget, a megszólalásig hű kifejezést, mint Couqui. Mi szépen halt meg, mint Gizella, híven a természethez, de a szép formák határai közt, semminemű materialistikus eszközt nem használva, s midőn villivé változva, tánczolta körül kedvesét s tőle búcsúzva szállt vissza sírjába, mily jellemző bájjal fejezte ki a szerelmet, mely a sírban sem hamvadhat el.
A Szerelmes ördög-ben még jelesebb volt. Élénken éreztette velünk a dæmonit újabb meg újabb változatban, a cselekvény fejlődése szerint. A pajkosság és ellágyulás, a féltékenység és
boszu, a csáb és harag számos árnyalatban elevenedtek meg arczán, tánczán, mozdulataiban. A végjelenetet pedig, midőn leküzdve magát, egész kedélyében átváltozik s dæmonból angyallá lesz, annyi erővel adta, hogy játéka kitünő színésznők játékával is versenyzett.
Sajnáljuk, hogy negyedik előadása nem volt oly látogatott, mint a három első. A kevesebb közönség nem hangolta le a művésznőt; Gizella most még inkább sikerült neki, mint először s a közönség nem szűnt meg tapsolni. Méltánylatunkkal nem izgatni akarunk a ballet mellett szinházunknál; a Nemzeti Színház főczéljának nincs köze a ballettel, pénzünk sincs elég, hogy megbírhassuk, de mindig jól esik méltányolnunk a kitünő művésznőket, kivált oly oldalról, melyet nálunk nem vesznek eléggé figyelembe.
II.
Couqui kisasszony háromszor lépett föl a Farsangi kalandok czimü három szakaszos balletben, melyet tulajdonkép nem tudja az ember, minek nevezzen. Ha ez is ballet, akkor minden ballet, melyben tánczolnak az emberek, a redoutebáltól egész a csárdabeli mulatságig. Semmi cselekvénye, semmi értelme az egésznek. A Szinházi Látcső közli ugyan cselekvényét, de a színpadon alig látunk valamit belőle. Úgy látszik, hogy csak egy pár jelenetet vettek fel belőle, a többit kihúzták; bele toldottak sokat, a mi nem tartozik hozzá, s bevégezni épen nem tartották czélszerűnek. Lett belőle aztán egy izléstelen egyveleg, melyet balletnek nevezni nem volna szabad egy Nemzeti Szinház szinlapján. Nem az a baj, hogy rossz ballet, hanem hogy nem ballet. Couqui kisasszonyt is meg kell rónunk, hogy ily semmiségben lép fel, midőn oly jól tudja kifejezni a ballet drámai oldalát. A Farsangi kalandok-ban semmi tere nem volt, hogy e tehetségével ragadja el nézőit; csak tánczolt, kellemmel ugyan, de minden drámai kifejezés nélkül. Mit is fejezett volna ki, hiszen nem volt mit. Jobb lett volna, ha ez úgynevezett ballet helyett egy izléssel szerkesztett egyvelegben lép fel. Itt is megmaradhatott volna a carnevali jelenet, mely az egészben legjobb, s inkább helyén lett volna a magyar táncz is. Hogy magyar tánczát megtapsolták, mondanunk se kell. Nem hibáztatjuk, hanem az a sok virág- bokréta meg koszorú sokkal inkább megillette volna a derék művésznőt a Szerelmes Ördög-ben vagy Gizellá-ban, melyben művészetének fénypontját láttuk, mint most, midőn csak egy koszorúról levette a nemzeti szalagot és oldalára tűzte, szép volt tőle, de nem olyas, a mi művészi enthusiasmust érdemeljen.
A SZINHÁZI KIHIVÁSOKRÓL.
1863 május 3-án.
Némelyek felettébb dicsérik a németországi főbb szinházak közönségének magaviseletét: nem oly enthusiasta, kitörő, zajos, mint a franczia, csöndesen mulat s bizonyos kritikai komolysággal tapsol; s óhajtják, hogy a mi Nemzeti Szinházunk közönsége is így viselje magát. Mi magában még nem tartjuk nagy bajnak sem az enthusiasmust, se a zajt, ha maga helyén történik s azt hiszszük, hogy bajos a nemzeteknek vérmérsékét octroyálni. De lehetnek és vannak is visszaélések, melyek sem a nemzeti szellem, sem a vérmérsék kifolyásai, s melyeket épen azért nem árt ostromolni. Ilyennek tartottuk mi mindig, kivált a drámai előadásoknál, azt a sok kihivást, melylyel közönségünk hol jelenet, hol felvonás közt, mindjárt-mindjárt kiparancsolja a szinészt, négyszer-ötször, sőt hatszor is egymásután. A szinész a felvonás végén meghal, a közönségnek kedve kerekedik föltámasztani, s íme a szegény halott a jövő perczben már mosolyog és hajlong előtte; a szinésznő egyik jelenetben örökre elbúcsuzik kedvesétől, de a közönség nem engedi, visszaparancsolja s megkivánja tőle, hogy a sok sírás után már mosolyogjon is egyet; a szinésznek át kell öltözni vagy szerepét kivánná még egyszer átfutni; van rá idő azután is, gondolja a közönség, elébb hajtsa meg magát; a szinésznő a fárasztó jelenetek után kissé pihenni óhajtana, hogy is ne, gyönyörködni akarunk mosolyában, csak jőjjön ki, mosolyogjon, s hálálja meg tapsainkat. Szóval e nálunk annyira divatozó kihivás rontja az illusiót, vontatottá teszi az előadást, s legtöbbször nem is a közönség véleményének kifejezése, hanem csak egy pár ember zajoskodása. Föl is akartunk már szólalni egy párszor ez ügyben, azonban megvalljuk gyöngeségünket, kissé átallottuk. Azt hittük, hogy majd a színészek
így fognak felkiáltani: ezek a kritikusok már a kihivást is irigylik tőlünk, azt is el akarják vitatni, a mire ellenökben eddig oly bátran hivatkozhattunk. Annyiban hagytuk hát az egész kérdést, melyet különben sem tartottunk nagyon fontosnak, de minthogy magok a színészek kezdenek felszólalni a kihivás ellen, többé nem hallgathatunk, s örömest pártoljuk őket.
Ime Egressy Gábornak a Szinházi Látcső-ben közrebocsátott felszólalása egész terjedelmében:
«A kihivások legyenek megszüntetve mindenkorra, akként, hogy a Nemzeti Szinházi rendes tagjainak legyen megtiltva a kihivásra megjelenni a szinpadon. Országos szinház méltóságával alig lehet megegyeztetni azon kihivási jeleneteket, melyekre némely, különben talán igen buzgó pártfogói intézetünknek, engedik magokat ragadtatni, gyakran a közönség nagy részének nem kis boszuságára. Egész általánosságban szólunk e dologról, midőn mondjuk, hogy a hol a kihivások régen kimentek a divatból vagy divatban sem voltak soha, a Théâtre Français-ben és a bécsi Burgtheater-ben a közönség részéről a legnagyobb elragadtatásnak sincs más kifejezése, mint a taps, az illető felkiáltások kiséretében. E kifejezésben találja legszebb koszoruját ama szinpadokon a művész is. A taps oly régi szokás, mint a szinművészet. A kihivás nem annyira fokozata e kitüntetésnek, mint korcs kinövése, mely midőn a művészt meg akarja tisztelni, annak személyét egyszersmind lealázza, szolgájává téve szeszélyének. A szinházi kitüntetésnek neme, kétértelműsége mellett, még ártalmas is, a mennyiben a mű benyomását zavarván, rontja az illusiót; továbbá késlelteti az előadást, hátráltatván a szinpad átváltoztatását, s az illető tagok átöltözködését.
Egressynek igaza van, azonban mi nem reméljük, hogy e visszalépéstől egyszerre el lehessen szoktatni a közönséget. Azért tanácsunk az, hogy az igazgatóság csak a jelenetek és felvonások közti kihivásokra való megjelenést tiltsa meg a drámai színészeknek, de a játék végén történni szokott kihivásokra ne terjeszsze ki tilalmát.
A MENEKÜLTEK.
Dráma 5 felvonásban Irták Sand György és Meurice Pál Fordította Feleki Miklós
Előadatott a Nemzeti Szinházban 1863 április 27-én
E szinmű Sandnak Les beaux Messieurs de Bois-Doré czímű regényéből van véve, mely 1858-ban jelent meg. Nem tudjuk: vajon Sand részt vett-e az átdolgozásban vagy csak felajánlotta regényét e czélra; annyi bizonyos, hogy egyetlen drámája sincs annyi technikai készséggel kidolgozva, mint ez.
A regény minden részletére nem emlékezünk már, csak annyit tudunk, hogy a szinmű cselekvénye egy pár pontban különbözik a regénytől s az átdolgozók lényeges változtatásoktól sem riadtak vissza. Ezt a világért sem úgy említjük föl, mint hibát. A regényből készült drámák rendesen épen abban a bajban szenvednek, hogy nagyon is a regény befolyása alatt állanak; az átdolgozók ritkán emelkednek független költőkké, kik újra teremtenek, hanem csak másolók maradnak, kik megelégszenek a regény scenirozásával. Azonban, midőn a Menekültek íróinak elvbeli függetlenségét méltányoljuk, csodálkoznunk kell, hogy az gyakorlatilag oly keveset eredményezett. E dráma sem több jól rendezett tableauk összegénél s hatása inkább melodrámaszerű, mint drámai; többet veszi igénybe kiváncsiságunkat, mint kedélyünket s nem annyira szenvedélyeket rajzol, mint eseményeket csoportosít. Azonban vannak jó tulajdonai, melyek előnyösen különböztetik meg más hozzá hasonló franczia drámáktól. Nincs benne hóbortos philosophia, erkölcstelen erkölcs, nem kap a rémjeleneteken, megveti a testi és erkölcsi szörnyüségeket: szóval, ha mélyebben nem indítja is meg az embert, bizonyos kellemes felületességgel mulattatja, s ez elég arra nézve, hogy a repertoiren egy darabig fen maradjon. Már kétszer adták s nem mondhatni, hogy közönségünknek ne tetszett volna.
A színmű 1616-ban játszik s hátterét a hugenották küzdelmei képezik. A cselekmény jó része nem egyéb, mint egy régebben elkövetett bűn leleplezése és megboszulása. Így felvéve, már a tárgy sem eléggé drámai. A drámai cselekvénynek lehető keveset kell foglalkozni azzal, a mi azelőtt történt, avagy állani a mult befolyása alatt. A multtal való foglalkozás leginkább az expositio dolga s nem a szorosan vett drámai cselekvényé. Mennél többet kell beszélnünk arról, a mi azelőtt vagy künn történt, annál roszabbul választottuk tárgyunkat. A görögök példáját itt nem hozhatni fel. Ők trilogiákat írtak s így a mult csak annyiban volt mult, a mennyiben egyik dráma után más dráma következett; mindenik bevégzett egész volt, habár tárgyuknál fogva kapcsolatban egymással. Senki sem értette jobban Shakespearenél, hogy a mi azelőtt vagy künn történt, azzal keveset kell bajlódni a drámaíróknak. Drámai cselekvényeinek gyökerei nem a multból táplálkoznak; expositiói bámulatosak, sőt még Hamlet-ben is, melynek tárgya egy régebben elkövetett bűn megboszulása, a leleplezés már az expositióban megtörténik, figyelmünk egészen a jelen felé fordul s a hős küzdelme és boszuja veszik igénybe teljes részvétünket. A Menekültek-ben a leleplezések s a multban gyökeredző felvilágosítások nagy tért foglalnak el, a legtöbbször drámai mozzanat nélküliek s a cselekvényt nem annyira bonyolítják, mint nyujtják.
A mű másik hibája az, hogy Sciarra d’Almivár, a mű egyik főhőse, a hogy itt van előállítva, a legérdektelenebb személy, a kit leálarczoznak s boszú áldozatául esik. A bűn, mint drámai alap, vagy nagyszerűsége által válik drámai alappá, nagyszerűsége által válik drámai érdekűvé, vagy mint az alapjokban nemes vagy jogos szenvedélyek korlátlansága, tévedése, mikor aztán mindíg valami részvétre gerjesztő indokot rejt magában. Pusztán criminalis esetek csekély értéküek. Sciarra d’ Almivár bűne ugyan nem puszta criminalitás, de közel áll hozzá s maga oly érdektelen s indokolatlan egyéniség, hogy küzdelme és bukása legfeljebb csak erkölcsi érzésünket veszi igénybe s nem egyszersmind az æsthetikait is.
A mű harmadik hibája szintén nem csekély. A boszú nagy munkáját egy gyermek kezdi meg, de végrehajtani nem lévén képes, nemcsak hogy segítségre szorul, hanem kénytelen egészen
másoknak engedni át, Jovelinnek és Bois-Doré marquisnak. A boszú tulajdonkép hármok közt oszlik meg. Innen aztán az, hogy a kifejléskor az események nem összpontosúlhatnak eléggé, a szenvedély ereje is megoszlik, a mi sokfélekép gyöngíti a drámai érdeket. Mario iránti részvétünk sem az, mit egy drámai hős ébreszt föl. Már kora is kizár ilyesmit. Csak szánjuk, s midőn szánalmunkhoz más érzés is vegyül, ő megszünik cselekvő személy lenni; Jovelin és Bois-Doré marquis lépnek föl helyette, kiket eddig figyelembe se vettünk. Igaz, a gyermeket bajos lett volna Sciarra d’Almivárral szembeállítani; jó hogy Jovelin és a marquis vívnák a párbajt, de az is igaz, hogy a megosztott érdeket nem pótolhatja az események változatossága s a helyzetek regényessége. Szegény Mariót BoisDoré marquis nagyon háttérbe tolja, aztán Jovelin is előáll az ő szerelmi históriájával. A személyek iránt nem fejlődhetik mélyebb részvét, s inkább csak az események kimenetelére vagyunk kiváncsiak.
Mindent összevéve, nekünk inkább tetszett az előadás, mint maga a dráma. Szinészeink a szokottnál több gonddal és kedvvel játszottak. Különösen Egressyt kell kiemelnünk. Ő Bois-Doré marquist játszotta, e szeretetreméltó vén piperkőczöt és lovagot egyszersmind, a ki vigad, udvarol és uriasan semmiskedik, egész addig, míg feltalálja öcscsét; ekkor aztán levetkőzi hazug fiatalságát és tiszteletreméltó öreg nagybátya lesz, kit lovagi becsület és testvéri szeretet egyaránt boszura ingerelnek.
Kevésbbé sikerültnek tartjuk azt a jelenetét Marióval, midőn ez elbeszéli neki életét s ő öcscsét véli föltalálhatni benne. Itt majd semmi átmenetet nem vettünk észre. A marquis levertebb, érzékenyebb volt, mint kellett volna s meghatottsága csak általánosságban, árnyalat nélkül volt játszva.
Mariót Szilágyiné sok érzéssel s a közönség tapsai közt adta, de nekünk úgy tetszik, hogy több nőiséget, mint gyermeki bájt tüntetett föl s inkább egy kora érett lyány, mint fiú állott előttünk. Feleki Jovelinban sikerültebben emelte ki a védő és boszuálló lovagot, mint a szerelmest; Felekiné, mint Beuvée Laura, kedves jelenség volt, de mivel talán szerepe kevés hatásos mozzanatot nyujtott, nem fordított
reá annyi gondot, mint a mennyit nagyobb szerepeire szokott.
Színésznőinknél ezt többször tapasztaljuk, mint színészeinknél, s nekik talán könnyebben is megbocsáthatni, ha ugyan a kritika erényei közé tartozik a gyöngéd udvariasság. Komáromyról, Sciarra d’Almivar személyesítőjéről nincs kedvünk írni; e jellem oly rosszul van kigondolva és írva, hogy nem csoda, ha a szinész nem tudja, mit csináljon vele. Mindamellett figyelmeztetjük őt arra, hogy a mozdulatok és állások szép és jellemző formái a szinészet köréhez tartoznak. Általában erre aránylag kevés gond van szinházunknál. Nem szoborszerű mesterkedéseket kivánunk, sem typikai schemákat az egyéni rovására. Óhajtásunk csak az, hogy a kellem és erő, az öröm és fájdalom, szóval a szenvedélyek és érzések árnyalatait ne csak arczczal és szóval igyekezzünk kifejezni, hanem az állással és taglejtéssel is természetesen mindíg a művészet határai közt.
A DRÁMABIRÁLÓ
VÁLASZTMÁNYRÓL.
1863 május 24-én.
Mint drámabíráló választmányi tag szólalok fel egyik tagtársam ellen, a ki igazságtalansággal vádolja e választmány egyik osztályát. Nem tartozom ehhez az osztályhoz, nem magamat védem, sőt tulajdonkép társaimat sem akarom védeni, mert nem tudhatom, hogy csakugyan igazuk van-e vagy nincs. Csak ez állítólag igazságtalanság orvoslatára ajánlott mód helytelenségét kivánom kimutatni s helyébe jobbat ajánlani.
Az ügy ez. Bajza Jenő Zách Feliczián czímű szinműve, egy ellenében három biráló előadásra nem ajánlván, visszautasíttatott. Ezért nagy zajt ütött egyik politikai lapunk, azt mondván, hogy Bánk bán-t kivéve Zách Feliczián-nál nincs jobb tragédiánk, sőt Katona tragédiája körülményeit összehasonlítván a Bajzáéival, úgy mutatta fel Bajzát, mint félreismert lángészt és üldözött költőt, kit irodalmi ellenségei elnyomni törekednek. Nem ütköztem meg e nyilatkozaton, de egyszersmind kevés sulyt is helyeztem reá. A ki Molière egyik remekéről azt mondja, hogy sehogy sem állja ki a bírálatot, attól kitelik, hogy egy némi reményre jogosító vagy épen talán gyönge drámát akár remekműnek hirdessen. Azután Tóth Kálmán szólalt fel a Bolond Miská-ban, nem mint humorista, hanem mint dramaturg és drámabíráló választmányi tag. Ő is nagy igazságtalanságnak tartja a választmány eljárását s oda nyilatkozik, hogy Zách Feliczián a legszerencsésebb compositio, a cselekvény egysége s legtömörebb
nyelve miatt, melyen valaha fiatal költő írt, megérdemlik, hogy Bajza Jenőt hozsonnával fogadják.
Őszintén megvallom, hogy némi elfogultsággal olvastam e sorokat s maig sem adok nekik hitelt, már csak azért sem, mert irodalmunkban Bánk bán-on kívül egyetlen drámát sem ismerek, melyre a föntebbi itélet illenék, sőt Bánk bán-ra sem illik, mert ez is legfeljebb szerencsés compositio, de nem a legszerencsésebb. Tíz év óta, mióta járom a Nemzeti Szinházat s birálom a szinműveket, sokszor hallottam én már ily magasztalást s mindig csalódtam; azért nem könnyen hiszek el valamit, ha mindjárt drámaírók mondják is, kik rendesen nem igen szokták egymás darabjait dícsérni. Azonban én nem olvasván Zách Feliczián-t, természetesen nem ítélhetek a dolog érdemére nézve, s csak némi analogiából s a nyilatkozók irodalmi egyéniségéből indulhatok ki, a mi megőrizhet ugyan a hiszékenységtől, de nem ad jogot valódi itéletre. Lehet, hogy Zách Feliczián jeles mű; lehet, hogy még jó darab sem, csak figyelemre méltó jelenség, mely érdemes az előadásra; lehet, hogy ilyen sem, s a visszautasító birálóknak igazok van. Szóval, én mindezt lehetőnek hiszem, de a legkedvezőbb esetben is lehetetlennek tartom ez állítólagos igazságtalanságot úgy orvosolni meg, a hogy Tóth Kálmán javasolja.
Mit javasol ő? Se többet, se kevesebbet, mint azt, hogy Bajza Jenő adja be szinművét még egyszer, valami más czím alatt, ezt nem akadályozhatja senki s ő biztosítja a költőt, hogy a választmány fölismeri azon életrevaló elemeket, melyek legkevésbbé valók arra, hogy egy terczettel eltemettessenek. Tehát Tóth Kálmán azt akarja divatba hozni, hogy az igazgató minden visszautasított drámát más czím alatt köteles legyen elfogadni, a választmány pedig megbírálni. Tehát az igazgatónak joga van ily gyermekeskedéssel boszantani a választmányt, sőt talán épen azokat a tagokat, kik visszautasították. Vagy azt hiszi Tóth Kálmán, hogy az igazgató más bírálókhoz fogja küldeni a szinművet s három bíráló fölött más három bírálóval töret pálczát, mindaddig, míg találkozik három derék ember, kik elég igazságosak lesznek fölfedezni az igazságot? Az igazgató ily jogáról nem tudunk semmit s ha ilyesmit kísért meg, bizonyosan sokan ki fognak lépni oly választmányból, mely megaláztatni engedi magát.
Vagy Tóth Kálmán épen magában a választmányban fog indítványt tenni, hogy ez vagy amaz visszautasított darab adassék ki más bírálóknak? De vajon a választmánynak is van-e joga három tagja felett más három taggal hozatni ítéletet? S ha van, mi fog következni? Tóth Kálmán elfogadott vagy elvetett, néhány szinművet; adassanak ki új bírálóknak s így tovább, míg aztán a drámabíráló választmány köznevetség tárgya lesz s önmagát fogja mindennap megalázni, ha ugyan ily rendszabályokat el tud fogadni.
Így hát a netalán történhető igazságtalanságokat sehogy se lehet orvosolni? Oh igen, csak nem a választmány compromittálásával. A választmány akármelyik tagja felett csak az egész választmány ítélhet s egyik vagy másik osztály ellenében csak az egész választmányra hivatkozhatni. E hivatkozási jogot bajos megadni a drámaíróknak, mert akkor minden visszautasított szinmű új bírálat alá kerül. Hanem meg lehetne adni az igazgatónak. Föl lehetne szabadítani arra nézve, hogy az oly visszautasított szinművet, melytől sikert remél, terjeszthesse az egész választmány elé, azaz ülést hirdetve, olvastassa föl a szinművet, melyet aztán a tagok szótöbbséggel vagy újra elvetnek, vagy elfogadnak. Sőt e hivatkozási, e közülés elébe terjeszthetési jogot meg lehetne adni a választmányi tagoknak is, de nem egyeseknek, hanem például a választmány harmadrészének, azaz, ha a választmány harmadrésze meg van győződve valamely igazságtalanságról, legyen joga az igazgató által ülést hivatni össze, hol aztán a szinmű sorsát az egész választmány döntené el a fennebbi módon.
Ezt a indítványt talán a választmányi ülésre kellett volna halasztanom, de minthogy Tóth Kálmán, mint valamelyik lap mondja, szép szabadelvüséggel a hírlapi térre lépett ki, nekem is követnem kellett e példát. Most nincs egyéb hátra, mint az igazgató és tagtársaim figyelmébe ajánlanom indítványomat, melyet valamelyik ülésben, vagy akár hírlapban megvitatva, bizonyosan még sokkal jobban formulázhatni.
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a vast collection of books, ranging from classic literary works to specialized publications, self-development books, and children's literature. Each book is a new journey of discovery, expanding knowledge and enriching the soul of the reade
Our website is not just a platform for buying books, but a bridge connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system, we are committed to providing a quick and convenient shopping experience. Additionally, our special promotions and home delivery services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.
Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and personal growth!
