Exploring the Variety of Random Documents with Different Content
rosszul nevelt csirkefogók! Fiam, én az egész párizsi társaságban hiába keresek diogeneszi lámpámmal igazi férfit! El is határoztam, hogy tovább nem nyomozok: kioltom a lámpát!… De térjünk vissza Viktorra! Minthogy Gerlepapának alsónadrágos és inges megjelenése minden áldott este tűrhetetlenné vált, minden eszközt, értsd meg, minden eszközt felhasználtam, hogy távol tartsam… hogy kiábrándítsam magamból. Először dühöngött; azután féltékenykedett. Eleinte csak felügyelt rám. Minden férfira, aki a házba jött, tigrisszemeket vetett. Később valóságos üldözést honosított meg. Mindenüvé követett; a leglehetetlenebb módokat találta fel, hogy meglephessen. Megtiltotta, hogy a férfiakkal beszéljek. Bálokon állandóan hátam mögött volt s ha szót szóltam, fejét hosszú kutyanyakán mingyárt előretolta. Büfébe nélküle nem mehettem; a táncot hol ezzel, hol azzal a férfival tiltotta el; néha a négyes kellős közepéből hazaráncigált. A végén is oly nevetséges és ostoba teremtés lettem az oldalán, hogy többé nem mentem társaságba.
Otthon azonban még rosszabb volt. Képzeld, a nyomorult úgy bánt velem… csunya szót kell kimondanom… mint kéjlánnyal. Este nyersen mordult rám: »Már megint kivel szeretkeztél?« Ha sírva fakadtam, arca ragyogott a boldogságtól. A mult héten aztán betelt a pohár. Kivitt a Champs-Elyséesre vacsorázni. Egyik ismerősünk, Baubignac, a szomszéd asztalnál ült. Tehettem róla, hogy a szél éppen oda hordta? Viktor dühében majd széttaposta lábamat s a sárgadinnye felett fogai közt a következőket sziszegte: »Nyomorult, aljas nő, találkát adtál ennek a fiúnak! Megállj csak!« De ez még semmi sem volt. Egyszer csak titokban kihúzza kalapomból a tűt, s a vadállat teljes erővel karomba szúrja. Nagyot kiáltok. Mindenki odaszalad. Képzeld a helyzetemet!… Az én nagyhasú Othellóm erre megbánási komédiát rendez. Nagyon bosszantott az egész émelyítő jelenet s e pillanatban elhatároztam már, hogy megcsalom, még pedig hamarosan. Hát mondd, mit tettél volna te a helyemben?
– Megbosszulom magamat! – Ne félj, én is azt tettem!
– Hogyan?
– Mit? Hát nem érted?
– De kedvesem… Mindazáltal… Nos, igen…
– Igen, igen… És most gondolj csak rá! Képzeld magad elé a fejét! A puffadt arcát, a piros orrát s a pofaszakállt, amely oly bánatosan lóg le, mint valami kutyafül.
– Szinte látom.
– Gondolj arra is, hogy mekkora féltékenységi düh kínozza ezt a tehetetlen kutyafejű embert!
– Nos és?
– Hát én azt mondtam magamban: Megállj csak te goromba, pukkadozó fráter, majd ragasztok én valamit a fejedre s aztán elmondom neked, de csakis neked, édes Mariem… Gondolj csak a fejére, gondold el, hogy ezzel a koponyával még fel is van…
– Hogyan? Hát fel?…
– Persze, de az istenre kérlek, a világon senkinek se szólj! Esküdj meg rá!… És képzeld őt magad elé! Én egyebet sem teszek, mint a fejét rajzolom magam elé s rajta látom a… Nincs komikusabb dolog a világon! Amíg hozzád jöttem, alig bírtam a nevetést visszafojtani!
A báróné barátnőjére nézett, akinek torkából a bolond nevetés kezdett fölbugyorogni. Neki is mosolyognia kellett. De nem tudott itt megállni. A nevetés csakhamar rajta is erőt vett, mint valami ideggörcs. Két kezét mellére szorította, lélekzete elállt, arca eltorzult s dereka előrehajolt, mintha orra akart volna esni.
A kis márkiné is vele együtt vihogott s közbe-közbe egy-egy szót nyögött ki, ami csak fokozta jókedvüket: »Gondold csak el!… a fejét!… a pofa… pofaszakállát… gondolj az orrára!… és most… rajta… hahaha… de ne szólj… ne… szólj… az istenért… senkinek!«
Szinte belefulladtak a nevetésbe. Beszélni, mozogni nem tudtak, csak előtörő könnyeiket dörzsölték el arcukon.
Először a báróné csitult le s még pihegve a megerőltetéstől –kérlelve ölelte át barátnőjét: – Mondd el, édesem!… Hogyan történt?
Mesélj el mindent! Olyan furcsa… olyan furcsa…
A márkiné még nem tudott beszélni, csak nyögve válaszolt: –Amikor elhatároztam… azt mondtam magamban… csak gyorsan… mentől elébb… És így ma megtörtént…
– Ma?
– Igen, az előbb… És Viktort ráadásul ide rendeltem. Mingyárt megérkezik. Milyen jól fogunk mulatni! Gondolj csak a fejére!… Nézz mingyárt a fejére, amint belép!…
A báróné égve a kíváncsiságtól, tovább nógatta barátnőjét: –
Meséld el részletesen, hogyan történt?… Kivel?…
– Nagyon egyszerűen ment minden. Gerlepapa Baubignacra féltékeny? Hát jó! Elő Baubignac Adonisszal! Ostoba, de becsületes fiú. Hallgatni fog. Ebéd után fölmentem hozzá.
– A lakásán voltál? Milyen ürüggyel?
– Istenem, gyüjtőívet vittem… Az árvák számára…
– Mondd, mondd… és aztán?…
– Úgy elbámult, amikor beléptem, hogy a szája nyitva maradt. Felszólításomra két aranyat fizetett. Én erre a székről fölálltam. Ő vissza óhajtván tartani, férjem felől kérdezősködött… Most kis jelenetet rögtönöztem. Kiöntöttem szívemet. Elmondtam Viktorról mindent s még feketébbre föstöttem, mint amilyen. Baubignac nagyon megindult. Törte a fejét, miként lehetne rajtam segíteni… Én elkezdtem sírni… Néhány műkönnyet potyogtattam… Ő leültetett, vigasztalt, s minhogy zokogásom nem szűnt, karjai közé kulcsolt… »Szegény, szegény barátom«… suttogtam én. »Szegény, szegény kis teremtés« – suttogta ő. És mind hevesebben és hevesebben csókolt, míg végre egészen el nem szédített…
–
Utána nagy szemrehányási és kétségbeesési jelenet következett. A »csábítót« elneveztem mindennek. De sokáig nem mertem maradni, mert a nevetési vágy már ott elfogott. Ott mingyárt eszembe jutott Viktor feje!… Szinte szaladnom kellett. Azután kikiömlött a nevetés belőlem, mint teli edényből a víz… De visszatartottam magamat. Gondoltam, majd nevetek Marienál!… És most végre kikacaghatom magamat! Megkapta! Ezt az egyet megkapta! Hogy félt tőle! Most már jöhet háború, földrengés, járvány; meghalhatunk mind… de az ott van, amitől úgy félt, ott van lengő pofaszakállal ékített gyönyörűséges pofája felett! Gondolj csak rá! Megkapta! Ott van rajta!…
A nevetés újra kezdődött.
– És Baubignackal találkozol még?
– Ó, dehogy! Hogy is képzeled? Az sem érne többet, mint a férjem!
A görcsös, leküzdhetetlen nevetés megint csak erőt vett rajtuk.
E pillanatban azonban megszólalt kint az előszoba ajtajának csengője. Hirtelen mind a ketten elhallgattak.
– A férjem, – suttogta a kis márkiné. – Nézd csak a fejét!…
Az ajtó kitárult s nyílását egy magas, kövér ember termetével egészen kitöltötte. Nyakát előreszegte, széles ajkát lebiggyesztette és pofaszakállai közé ékelt piros arcából két vizsgálódó, dühös szemet meresztett a nőkre.
Ezek egy pillanatig szótlanul nézték, aztán hátradőltek a kereveten s oly feltartóztathatatlan erővel kezdtek el kacagni, mintha nevető görcsöt kaptak volna.
A férj bamba értelmetlenséggel nézett rájuk s dühösen ismételgette: »Meg vannak bolondulva?… Meg vannak bolondulva?… meg vannak bolondulva?…«
A keresztelő.
– Parancsol doktor úr egy pohár konyakot?
– Szívesen.
És az öreg tengerészorvos, kinyujtva kis poharát, nézte, miként duzzad föl a mélytüzű, aranyos vörösfényű ital a pohár széléig. Aztán szeme magasságáig emelte, hogy a lámpa fénye megcsillogjon benne, megszagolta és pár cseppet fölszíva, nyelvén és szájpadlásának nedves, érzékeny húsán végigömlesztette; majd kedélyesen megszólalt:
– Ó, a csábos méreg! Vagy inkább, népeknek elbájoló gyilkosa, gyönyörűséges kiirtója!
Maguk nem tudják, mi az! Az igaz, hogy olvasták a csodálatos könyvet, amely erről a kérdésről mostanában jelent meg, de nem látták, hogy miként pusztított el egész vadtörzset, egy kis néger királyságot a szesz, amelyet csinos, kerek hordócskákban, békés megjelenésű, vörösszakállú angol matrózok szállítottak partra.
De láttam egészen különös és megindító alkohol-drámát itt a közelünkben is, egy Pont-l’Abbé körül fekvő breton faluban.
Abban az időben egy évi szabadságomat egy falusi házban töltöttem, amelyet apámtól örököltem. Ismerik ezt a sík tengerpartot, ahol a szél éjjel-nappal fütyül a magyalbokrok között s ahol helyenként még állva, vagy már ledülve, láthatók azok a kőóriások, amelyek egykor istenek voltak s alakjukban, megjelenésükben még ma is megőriztek valami félelmetest. Mindig azt hiszem, hogy egyszer csak megelevenednek s a mezőn gránitoszlopokhoz illő lassú, súlyos léptekkel útra kelnek, vagy óriási kőszárnyakon a
levegőbe emelkednek, hogy elrepüljenek a druidáktól hirdetett paradicsomba.
A látóhatárt nyugtalan, háborgó tenger zárja el, telve fekete hátú, sistergő tajtékkal gyűrűzött szirtekkel, amelyek mintha veszett kutyákként a halászokra lesnének.
És a halászok mennek szüntelen a rettenetes tengerre, amely bárkájukat zöld hátának egy rándításával fölfordítja és mint pilulát elnyeli. Csak mennek nappal és éjjel kis hajóikon vakmerőn, nyugtalanul és részegen. Mert nagyon, de nagyon sokszor részegek. »Ha a rumosüveg tele van – mondják – az ember látja a szirteket; de ha üres, nem látni semmit.«
Menjenek csak el egy halászkunyhóba. Az apát sohasem találják ott. Ha kérdezik az asszonytól, hová lett az ura, a zord tengerre mutat, amely folyton-folyvást morog s mérgesen köpi ki fehér nyálát a partra. Egy este sokat ivott és ott maradt. A legidősebb fiú szintén. Van még négy szőke, erős gyerek. Most rajtuk a sor.
Amint mondám, Pont-l’Abbé közelében laktam falusi házamban. Rajtam és inasomon kívül egy breton család lakott még a házban; távollétemben ők gondozták a birtokot. A család három tagból állt: két nővérből s egy férfiból, aki a nővérek egyikét elvette s a kertet gondozta.
Karácsonykor a kertész felesége gyereket szült. Férje keresztapának kért föl, amit nem tudtam visszautasítani. Azonkívül tíz frankot is kért kölcsön nyúltartási költségekre, amint mondotta.
A keresztelőt január másodikára tűzték ki. Nyolc nap óta a földet hó takarta: óriási, ólomkék és kemény lepel, amely e sík vidéken végtelennek látszott. Vakító fehérsége mögött a tenger feketén nyúlt el. Messziről lehetett látni, mint emeli hátát, görgeti hullámait s hogy forr a dühtől, mintha sápadt szomszédjára akarna rontani, amely nyugodt, zord és hideg némaságával halottnak tűnt fel.
A kérdéses nap reggelén kilenc órakor beállított hozzám Kerandec apó sógornőjével, a nagy Kermagan lánnyal s a bábaasszonnyal, aki a csecsemőt takaróba göngyölítve a karján hozta.
Megindultunk a templom felé. Sziklarepesztő, metsző hideg volt, amely meghasogatja a bőrt s rajta a jég fájdalmas égési sebét ejti.
A szegény kis jószágra gondoltam, akit előttünk cipeltek s megállapítottam magamban, hogy vasból kell lennie a breton fajnak, ha gyermekei már születésüktől fogva ilyen megpróbáltatások elviselésére képesek.
Megérkeztünk a templomhoz, de ajtaja még zárva volt. A plébános úr késett.
Ekkor a bábaasszony leült a küszöb közelében egy sarokkőre s elkezdte a gyereket vetkőztetni. Először azt hittem, hogy tisztába teszi, de csakhamar rémülettel vettem észre, hogy a kis nyomorultat a csípős hidegben meztelenre vetkőzteti. A szörnyű oktalanságon fölháborodva rákiáltottam az asszonyra:
– Megbolondult! Megöli ezt a kis gyereket!
– A, dehogy is, gazduram, – felelt nyugodtan az asszony. – Úgy illik, hogy pucéron várakozzék a jó Istenre!
Az apa és a nagynéni nyugodtan szemlélték a dolgot. Ez volt a szokás. Ha nem követik, baj éri a gyermeket.
Dühöngtem, szidtam a férfit, fenyegetőztem, hogy itt hagyom őket s próbáltam a kicsit erőszakkal betakarni. Hasztalan volt. A bábaasszony elmenekült előlem ki a havas mezőre. Ezalatt a gyerek testecskéje violaszínű lett.
Már éppen faképnél akartam hagyni e vadállatokat, amikor megpillantottam a plébánost, a sekrestyés és egy parasztfiúcska társaságában, amint a mezőn át felénk jöttek.
Elébe szaladtam s heves kifakadások között fejeztem ki fölháborodásomat. A plébános cseppet sem lepődött meg;
nyugodtan folytatta útját anélkül, hogy lépteit a legkevésbbé is meggyorsította volna. Kézlegyintéssel mondta.
– Mit akar, uram? Ez itt a szokás. Mindnyájan így cselekesznek s mi nem akadályozhatjuk meg.
– De legalább siessen! – kiáltottam föl. Nyugodtan felelt: –Gyorsabban már nem mehetek.
A plébános bement a sekrestyébe, amíg mi továbbra is a templom küszöbén dideregtünk. Gyötrelmem bizonyára nagyobb volt, mint a kis meztelen újszülötté, aki a hideg lég harapásaitól keservesen üvöltött.
Végre a kapu kinyílt. Beléptünk. A gyermeknek egész szertartás alatt meztelenül kellett maradnia. A szertartás pedig a végtelenségbe nyúlt. A pap dadogva mondta el a latin igéket, amelyek ajkán egészen fonák értelmet kaptak. Egy szent teknősbéka lassuságával mozgott, tett-vett és fehér karinge szívemet megdermesztette, mintha az is másik hólepel lett volna, amellyel e férfiú gyötörni akarta volt e szerencsétlen, hidegtől megkínzott emberi álcát – valamely szívtelen, barbár istenségnek nevében.
Végre a keresztelés az előírt szokások szerint megtörtént s a bábaasszony újra becsavarta hosszú kendőbe a megfagyott gyermeket, aki éles, fájdalmas hangon nyöszörgött.
A plébános hozzám fordult: – Lesz szíves az anyakönyvet aláírni?
Meghagytam a kertészemnek: – És most rögtön menjenek haza s melegítsék meg ezt a gyereket.
Még néhány tanácsot is közöltem vele, amelyekkel talán a gyermeket még meg lehet óvni a tüdőgyulladástól.
A kertész mindent megígért és sógornőjével, meg a bábaasszonnyal együtt eltávozott. Én a sekrestyébe mentem a pap
után. Mikor az anyakönyvet aláírtam, öt frankot kért szertartási költségek címén.
Minthogy az apának már tíz frankot adtam erre a célra, az újabb öt frankot kereken megtagadtam. A plébános azzal fenyegetőzött, hogy az anyakönyvi lapot összetépi és a szertartást megsemmisíti. Én viszont az államügyész közbelépését helyeztem kilátásba.
Sokáig veszekedtünk, de végre is fizettem. Alig értem haza, rögtön tudni szerettem volna, nem történt-e valami szerencsétlenség. Szaladok Kérandecékhez; hát az apa, sógornő és a tudósasszony a csecsemővel még nem jöttek vissza.
A magára hagyott anya fogvacogva didergett ágyában és roppant éhes volt, mert huszonnégy óra óta semmit sem evett.
– Hová a fenébe mehettek ezek? – kérdém tőle.
Minden izgalom és csodálkozás nélkül felelt:
– Betértek a kocsmába ünnepelni.
Ez is szokás volt itt. A tíz frankom bizonyára a szeszre és nem a szertartási költségekre kellett.
Húslevest küldettem az anyának s a kandallóban tüzet rakattam. Aggódtam és dühöngtem a kis gyerek miatt s megfogadtam, hogy ezeket a vadembereket tovább nem tűröm magamnál. Vajjon mi lehetett a didergő aprósággal?
Este hat órakor még mindig nem jöttek haza.
Meghagytam szolgámnak, hogy várjon rájuk s magam lefeküdtem.
Nemsokára mély álomba szenderültem, mert jól alszom, mint igazi tengeri medvéhez illik.
Hajnalban a szolga meleg vizet hozott a borotválkozásra és felköltött. Alig nyitottam ki szememet, első kérdésem az volt: »Mi van Kérandecékkel?«
Emberem habozott, azután rémüldözve mesélte el:
– Borzasztó volt, doktor úr! Éjfélkor jöttek haza, mind a hárman tökrészegen. Nemcsak Kérandec, hanem a két asszony is alig állott a lábán. Biztosan valamely árokban töltötték az éjt, mert az újszülött meghalt anélkül, hogy észrevették volna.
Kiugrottam az ágyból:
– A gyerek meghalt?
– Igen. Úgy tették az anyja ágyára. Ez mikor meglátta, keservesen sírni kezdett. A többiek inni adtak neki, hogy vigasztalódjék.
– Hogyan itatták a beteg asszonyt?
– Igen, doktor úr. Csak az imént tudtam meg. Minthogy Kérandecnek sem pénze, sem pálinkája nem volt, a lámpaszeszből ittak, amelyet a doktor úrtól kaptak. Abból ittak mind a négyen, úgyhogy semmi sem maradt az üvegben. Az asszony elég beteg is lett tőle.
Sietve öltözködtem fel s botot vettem magamhoz, hogy végigverjek e vadállatokon.
Mikor beléptem hozzájuk, az asszonyt a petroleumtól részegen és haldokolva találtam gyermeke kék hullája mellett.
Kérandec, a bábaasszony és a nagy Kermagan lány a földön horkoltak.
Hiába volt minden igyekezetem: az asszony dél felé meghalt.
Az öreg orvos elhallgatott. A konyakos üveget újra kezébe vette, töltött magának és az aranyszőke folyadékon át megcsillogtatva még egyszer a lámpafényt, amitől az olyan lett, mint olvadt topáznak a világos leve, – a meleg és csalóka italt ajkához emelte s egy hajtásra kiitta.
Veszedelmes játék.
Házasságuk előtt eszményi szerelmükkel a felhők között éltek. Egyik tengerparti fürdő napszínes élete hozta őket össze. A nagy tengeri távlaton látta a férfi a lány világos ruháit, színes napernyőit fölcsillanni és birtokosukat elragadónak találta. Itt a kék vizek és végtelen ég keretében szerette meg a szőke, törékeny gyermeket és a gyöngédségét, amelyet az alig fölserdült lányka szívében keltett, összetévesztette a hatalmas, megfoghatatlan lelkesültséggel, amely lényét a napfényes hullámok káprázatos játékának láttára eltöltötte.
A lány pedig megszerette őt, mert udvarolt neki, mert fiatal, figyelmes, gyöngéd és elég gazdag volt. Megszerette őt, mert oly természetes az, hogy a fiatal lányok megszeretik a fiatalembereket, akik fülükbe rajongó szavakat suttognak.
Három hónapig éltek így együtt: egymás szemébe beleveszve s egymás kezét is alig érintve. Ha reggel fürdő előtt az új nap ragyogó üdeségében összejöttek, vagy este a csillagos ég alatt, a leszálló éj puha csendjében, halk, egészen halk búcsút mondtak, üdvözlő szavukba már belopódzott a csók íze, bár ajkaik soha össze nem értek.
Mindig egymásról álmodtak s egymásra gondoltak, amint szemüket fölnyitották; egymást hívták, egymást kívánták testüklelkük egész sóvárgásával, anélkül hogy erről egymásnak szóltak volna.
Házasságuk után szerelmük az égből a földre költözöttt. Életük először nem volt egyéb, mint vad, fáradhatatlan ölelés; később az érzékek elfinomult költészetévé vált, amelyben minden egyes tekintetük valami tisztátlan, de elragadó szerelmi találmányra,
minden egyes mozdulatuk az éjszakák forró belsőségére emlékeztetett.
És ekkor anélkül, hogy bevallották volna önmaguknak, anélkül, hogy megértették volna, miért, kezdték únni egymást. Hiszen szerelmesek voltak még mindig, de nem tudtak már semmi titkot felfedezni, nem tudtak már semmit sem csinálni, amit már gyakran meg ne kíséreltek volna, nem volt már semmi tanulnivalója egyiknek a másiktól: még egy új becéző szó sem, egy váratlan lendület, egy szokatlan hangsúly sem, amely a sokszor ismételt szót egyszerre forróvá tette volna.
Mégis azon voltak, hogy az első ölelések kialudt lángját fölélesszék. Mindennap gyöngéd ravaszságokat, gyermekes vagy bonyolult cinkosságokat eszeltek ki; nem volt kétségbeesett eszköz, amelyhez ne folyamodtak volna, hogy a nászi hónapok kiapadhatatlan tüzét visszavarázsolják. Néha-néha föl tudták idegeiket őrületes megfeledkezésbe korbácsolni, de azután a fáradtság és az undor annál erősebb volt.
Hiába keresték a holdvilágos éjeket; langyos esték mámorébresztő csendjét a lombok alatt; ködbevesző folyópartok költészetét és nagy köztivornyák izgalmát…
Egyszer aztán egy reggel Henriette a következőket mondta Pálnak:
– Elmegyünk este kávéházba?
– Ha parancsolod!…
– De egy ismert kávéházba?
– Kérlek szépen!
Kérdőn nézett feleségére, mert látta, hogy olyasvalamire gondol, amit nem akar megmondani.
Az asszony folytatta:
– Tudod, hogy is mondjam, olyan nagyon előkelő és mégis nagyon félvilági helyiségre gondolok, ahova az urak találkára járnak…
A férj mosolygott: – Szóval kávéházi szeparé?
– Igen, igen. De azt szeretném, ha téged ott ismernének. Ha te ott már vacsoráztál volna, nem, ebédeltél volna, vagy nem is tudom… Szóval szeretném, hogy… Nem, nem merem ezt megmondani…
– Ugyan, kicsikém, mondd csak bátran! Végre is, eléggé bizalmas lábon állunk egymással!
– Nem, erre nincs bátorságom!
– Jeges teringette, de ártatlanná lettél kis bárányom! Mégis, kíséreld meg…
– Hát nézd, Pali… szeretném, ha – a szeretődnek tartanának… A pincérek, akik nem tudják, hogy te nős vagy, gondolják, hogy a barátnőd vagyok!… Sőt te magad is! Hidd azt, ott, azon a helyen, ahová bizonyára sok hasonló emlék fűz, hogy a szeretőd vagyok… Úgy szeretném!… És én is azt fogom hinni, hogy a szeretőd vagyok… hogy vétket követek el!… Megcsallak saját magaddal… Ez csunya, nagyon csunya… Mégis, úgy szeretném!… Ne piríts el, Palikám!… Úgy is érzem, hogy zavarba jövök… De te azt nem érted… Olyan furcsa, olyan különös lenne… annyira felzaklatná az idegeimet egy ilyen nem egészen társasági helyen… egy szeparéban, ahol minden este szeretnek… Igen, beismerem, borzasztóan csunya… Mégis, oly jó lenne veled ott lenni… Ne nézz rám, Palikám… Úgy is olyan piros vagyok már, mint a paprika.
A férfi nagyon jól mulatott az asszony szavain s nevetve mondta:
– Helyes! Készülj az esti nagy előadásra!
Este hét órakor a boulevard egyik nagy kávéházának vörösszőnyeges lépcsőjén mentek fel. A férfi mosolygó, diadalmas arccal; az asszony fátyolosan, félénken, boldog elragadtatással.
A szobában, ahová léptek, megterített asztal körül négy karosszék volt elhelyezve. A fal mellett széles, bordóbársonnyal behúzott dívány állt. A frakkos étteremfőnök mély meghajlással nyujtotta át az étlapot. Pál átadta feleségének:
– Mit eszel?
– Nem tudom, mit lehet itt enni!
A férj hangosan olvasta a felsorolt ételek litániáját, miközben felsőkabátját levetette s átadta a kiszolgáló pincérnek. Azután a főnökhöz fordult:
– Kaviár töltött tojással – rákleves – csirke olasz mártással –nyúlgerinc – tengeri rák amerikai módra – orosz saláta jól fűszerezve – édességek. Ital csak egyféle: pezsgő.
Az étteremfőnök mosolyogva nézte a fiatalasszonyt, majd fölvette az étlapot és tisztelettudó, de bizalmas hangon fordult a férjhez:
– Durot úr aszút iszik vagy pezsgőt?
– Pezsgőt, de szárazat!
Henriette nagyon büszke volt, hogy ez az ember ismeri ura nevét.
A díványra ültek egymás mellé és enni kezdtek. Asztalukra tíz gyertya szórta fényét, amelyek a szemben lévő tükörben megkétszereződtek. A tükör homályos volt a gyémánttal belekarcolt sok száz névtől, amelyek együtt, mint óriási pókháló, fedték be a csiszolt üveglapot.
Henriette gyorsan ürítette ki a poharakat, hogy megmámorosodjék; pedig már az elsőktől szédülni kezdett. Pál e helyhez fűződő emlékeitől izgatva, folytonosan felesége kezét csókolgatta. Szeme ragyogott.
Az asszonyt a gyanús hely állandó, soha nem érzett izgalomban tartotta, amelyben volt kis szégyen is, de úgy egészben nagyon jól esett. Két néma, komoly pincér látta el a kiszolgálását gyorsan és
előkelően; csak a szükséges pillanatban léptek be s kezdődő érzelmi kilengéseknél tüstént eltűntek.
A lakoma közepe táján Henriette már egészen mámorba szédült. Pál szintén hangosabban beszélt a rendesnél s felesége térdét ugyancsak szorongatta az asztal alatt. Az asszony piros arccal, élénk, kedves szemekkel fecsegett:
– Palikám, édes Palikám, vallj be mindent! Úgy szeretnék mindent tudni!…
– Mit, édes galambom?
– Nem merem mondani.
– Na, csak ki vele!
– Volt szeretőd… voltak szeretőid előttem?
Pál kissé zavarba jött. Nem tudta, hallgasson-e, vagy eldicsekedjen sikereivel?
Az asszony összetette kezét:
– Csak most az egyszer! Tedd meg, amire kérlek! Sok?… Mondd, sok volt?
– Istenem, volt egynéhány.
– Hány?
– Nem tudom. Ki tudja az ilyesmit?
– Nem számláltad meg?…
– Hogy gondolod?
– Szóval akkor nagyon sok volt?
– Uhum!
– Mégis, hány volt körülbelül?… Csak úgy körülbelül?
– Igazán nem tudom, angyalom. Voltak évek, amikor sok volt. Viszont voltak évek, amikor számuk nem szökött magasra.
– Hányan lehettek évenként?
– Néha húsz-harminc, néha meg csak négy-öt.
– Ó, hisz akkor volt vagy száz nőd!
– Annyi lehetett.
– Fuj, ez utálatos!
– Miért utálatos?
– Mert utálatos, ha az ember arra gondol, hogy mindez a sok asszony meztelenül… Ó, ó… és mindig ugyanazt a… Nem, Pál, ez nagyon undorító!
A férfi dühös volt, hogy felesége ezt undorítónak találja s olyan arckifejezéssel válaszolt, amelyet a férfiak akkor szoktak fölvenni, mikor az asszonyokkal éreztetni akarják, milyen nagy ostobaságot mondtak:
– Nézd, kicsikém, ha undorító száz asszonnyal, akkor eggyel is az!
– Szó sincs róla!
– Miért?
– Azért, mert egy asszony viszonyt, szerelmet jelent. De száz asszonyt a karjaid közé szorítani, ez, megengedj, alantas, csunya, ízléstelen dolog. Föl sem tudom fogni, hogy lehet ezekkel a lányokkal érintkezni, mikor olyan piszkosak?…
– Élénken tévedsz! Ezek a lányok nagyon is tiszták.
– Nem lehet valaki tiszta, ha abból él, amiből ezek a teremtések.
– Ellenkezőleg! Éppen azért tiszták, mert abból élnek.
– Ugyan, hallgass! Ha valaki csak arra gondol, hogy az előtte való éjszaka… Fuj, de utálatos!
– Nem utálatosabb, mint ebből a pohárból inni, amelyből ma reggel ki tudja, ki ivott s amelyet biztosítlak, kevésbbé mosnak ki, mint…
– Nem hallgatsz el mingyárt?! Milyen közönséges vagy!
– Akkor minek kérdezed, hogy voltak-e szeretőim?
– Mondd, a szeretőid mind uccai lányok voltak?… Mind a száz?…
– Á, dehogy is!
– Hát?
– Istenem, hát színésznők… gépírónők… néhány társasági nő…
– Hány társasági nő?
– Hat.
– Csupán hat?
– Csupán.
– Csinosak voltak?
– Igen.
– Csinosabbak, mint a többiek?
– Nem.
– Melyiket szeretted jobban? A lányokat vagy a társasági nőket?
– A lányokat.
– Ó, de csunya vagy!… Miért?…
– Mert egyáltalában nem szeretem a műkedvelőket.
– Ó, borzasztó! Tudod, hogy majd megkövülök a borzalomtól!
Ilyen gyalázatos ember vagy te! És mondd csak, különös örömed telt abban, hogy az asszonyokat így cserélgesd?
– Természetesen.
– Nagy örömed?
– Nagy.
– Mért? Talán egyik nem olyan, mint a másik?
– Szó sincs róla!
– Semmiben sem hasonlítanak?
– Semmiben.
– Milyen furcsa! Miben különböznek?
– Mindenben.
– A testük is?
– Hát persze!
– Az egész testük?
– Az egész.
– És miben különböznek még?
– Abban, ahogy csókolnak. Ahogy beszélnek. Még a legkisebb dolgokban is.
– Úgy? Szóval élvezetes dolog cserélgetni?
– Tagadhatatlan.
– És vajjon a férfiak is különbözők?
– Azt igazán nem tudom!
– Nem tudod?
Nem.
– Bizonyára ők is különbözők…
– Bizonyára… kétségtelenül…
Egy pillanatig elgondolkozott pezsgős pohárral a kézben. Aztán kiitta egy hajtásra s két karját a férje köré fonva, a szájába suttogta:
– Édes, édes, hogy szeretlek!
A férj vad öleléssel szorította magához… Az egyik pincér, aki benyitott, diszkréten visszahúzódott. A kiszolgálást körülbelül öt percre fölfüggesztették.
Mikor az étteremfőnök kezében a gyümölcsöstállal megjelent, az asszony már ismét teli pezsgőspoharat tartott ujjai közt és a sárga, átlátszó ital mélyére nézve, mintha ott ismeretlen, csalogató dolgokat látna, álmodozó hangon dünnyögte:
– Igen, mégis csak mulatságos dolog lehet!
Welcome to our website – the ideal destination for book lovers and knowledge seekers. With a mission to inspire endlessly, we offer a vast collection of books, ranging from classic literary works to specialized publications, self-development books, and children's literature. Each book is a new journey of discovery, expanding knowledge and enriching the soul of the reade
Our website is not just a platform for buying books, but a bridge connecting readers to the timeless values of culture and wisdom. With an elegant, user-friendly interface and an intelligent search system, we are committed to providing a quick and convenient shopping experience. Additionally, our special promotions and home delivery services ensure that you save time and fully enjoy the joy of reading.
Let us accompany you on the journey of exploring knowledge and personal growth!
