Sankalpa-kaumudi - Az eltökéltség útját megvilágító holdsugár MINTA

Saṅkalpa-kaumudī

Saṅkalpa-kaumudī

Az eltökéltség útját megvilágító holdsugár

Śivarāma Swami eddig megjelent művei:

Angolul: The Bhaktivedanta Purports

The Śikṣā-guru

Śikṣā Outside ISKCON?

My Daily Prayers

Sādhavo Hṛdayaṁ Mahyam

Nava-vraja-mahimā (9 kötet)

The Awakening of Spontaneous Devotional Service

Varṇāśrama Compendium (1. kötet)

Śrī Vilāpa-kusumāñjali – A Rendering

Chant

Chant More

Kṛṣṇa in Vṛndāvana sorozat:

Śuddha-bhakti-cintāmaṇi

Veṇu-gītā

Na Pāraye ’Ham

Kṛṣṇa-saṅgati

Śrī Dāmodara-jananī

Saṅkalpa-kaumudī

Magyarul: A Bhaktivedanta-magyarázatok

A śikṣā-guru

A spontán odaadó szolgálat ébredése

Śikṣā az ISKCON-on kívül?

Mindennapi imáim

Még több szent név

Sādhavo hṛdayaṁ mahyam

Nava-vraja-mahimā (9 kötet)

Varṇāśrama-kódex (1. kötet)

Kṛṣṇa Vṛndāvanában sorozat:

Śuddha-bhakti-cintāmaṇi

Veṇu-gītā

Na pāraye ’ham

Kṛṣṇa-saṅgati

Śrī Dāmodara-jananī

KṚṢṆA VṚNDĀVANÁBAN

ÖTÖDIK KÖTET

Saṅkalpa-kaumudī

Az eltökéltség útját megvilágító holdsugár

A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda és az előző ācāryák tanításai alapján

Śivarāma Swami

Kṛṣṇa Vṛndāvanában

Ötödik kötet

A mű eredeti címe:

Śivarāma Swami: Saṅkalpa-kaumudī “A Moonbeam on Determination”

© 2023 Śivarāma Swami

© 2023 Lāl Kiadó, Hungary

Felelős kiadó: Manorāma Dāsa

Fordította: Nalinī-kānta Devī Dāsī

Nyelvi lektor: Gabhīra Dāsa

Szanszkrit lektor: Mañjarī Devī Dāsī

Tárgy- és névmutató: Revatī Devī Dāsī

Művészeti vezető: Akṛṣṇa Dāsa

Borító és illusztrációk: Taralākṣī Devī Dāsī

Nyomdai előkészítés: Sundara-rūpa Dāsa

Ő Isteni Kegyelme A. C. Bhaktivedanta Swami Prabhupāda könyveiből, leveleiből, előadásaiból vett idézetek: © The Bhaktivedanta Book Trust International 1966–1977.

A kiadó engedélyével.

ISBN 978-615-6379-23-8

A téma iránt érdeklődők az alábbi honlapcímen

léphetnek kapcsolatba a szerzővel és a kiadóval:

www.sivaramaswami.media

Ajánlás

Śrī Dvaipāyana Vyāsának, aki a Śrīmad-Bhāgavatammal átadta a világnak a Védák lényegét, s ezzel megismertette az emberekkel a tiszta odaadó szolgálat gyakorlatát, illetve annak célját is:

a vraja-vāsīk nyomdokait követő szeretetteli odaadást;

valamint

Śrīla Sanātana Gosvāmīnak, aki Śrī Bṛhad-bhāgavatāmṛtája révén Vyāsa tanításainak esszenciájával ajándékozta meg a vaiṣṇava világot.

Bárcsak elégedetté tenné ez a kötet őket, hiszen ezt a művet is az ő írásaik ihlették!

yad yat saṅkalpya bho vatsa nijaṁ mantraṁ japiṣyasi tat-prabhāveṇa tat sarvaṁ vāñchātītaṁ ca setsyati

„Drága fiam! Bármit kívánsz is a mantrád éneklése közben, maradéktalanul teljesülni fog annak hatalmából. Sőt! Többet kapsz majd, mint amire vágytál.” (Śrī

Bṛhad-bhāgavatāmṛta 2.1.189)

* * * *

„A Hare K ṛṣṇ a mah ā -mantra elején (Hare) el ő ször

Kṛṣṇa belső energiáját szólítjuk meg: »Ó, Rādhārāṇī!

Ó, Hare, aki az Úr energiája vagy!« Amikor valakit ilyen módon megszólítunk, az illet ő általában így reagál: »Igen? Mit szeretnél?« A válaszunk pedig ez: »Kérlek, engedd meg, hogy szolgáljalak Téged.« Így kell imádkoznunk.” (Teachings of Lord Kapila 32)

Előszó

A Kṛṣṇa-tudat mozgalmában vannak, akik úgy gondolják, a lelkes prédikálás önmagában is elegend ő ahhoz, hogy a bhakták végül elérjék a tökéletességet, és visszamenjenek Istenhez. Az elképzelést támogatók közül a leginkább józanul gondolkodók ugyan elfogadják, hogy a bhaktáknak tartaniuk kell magukat az avatáskor tett fogadalmaikhoz, és a reggeli programon is részt kell venniük, ám gyakran semmiféle további sādhanát nem tartanak szükségesnek ezen felül. Ez a hozzáállás nyilvánvalóan nem áll összhangban Śrīla Prabhupādának azzal a széles körben ismert törekvésével, hogy követői számára elérhetővé tegyen olyan szentírásokat, mint amilyen például a Śrīmad-Bhāgavatam. Ezek a szentírások ugyanis maguk is azt hangsúlyozzák, hogy figyelmes és rendszeres tanulmányozásuk elengedhetetlen a tökéletesség eléréséhez. Erre utalnak a nityaṁ bhāgavata-sevayā szavak is.*

A Saṅkalpa-kaumudīval arra szeretném fölhívni a figyelmet, hogy a gyakorlatban végzett odaadó szolgálat igenis támaszt bizonyos követelményeket. A könyv megírására azután éreztem inspirációt, hogy alaposan áttanulmányoztam a Bṛhad-bhāgavatāmṛtát, és megismertem belőle azt a fáradhatatlan igyekezetet, amellyel a mű központi alakja, Gopa-kumāra odaadó szolgálatának tökéletesítésére törekszik. Ahogy újra és újra végigolvastam San ā tana Gosvāmīnak ezt a csodálatos művét, mind élesebben kirajzolódott előttem, hogy a sādhana-bhakti aspektusai között van négy, ami különösen fontos: a saṅkalpa, vagyis az az eltökélt törekvés, mely lehetővé teszi, hogy fokozatosan fölfelé haladhassunk az odaadó

szolgálat lépcs ő fokain; az ek ā grat ā , az egyes sa ṅ kalpák sikeres végrehajtásához szükséges gondos figyelem; a bhāva-sevā, azaz a

*A kifejezés a Śrīmad-Bhāgavatam 1.2.18 versében található: „A Bhāgavatamról szóló előadások rendszeres látogatásával és a tiszta bhakták szolgálatával minden, ami a szívben bajt okoz, szinte teljesen elpusztul, s a transzcendentális dalokkal dicsőített Istenség

Személyiségének végzett szerető szolgálat visszavonhatatlan tényként szilárdul meg.”

vraja-bhakti hangulatához illeszkedő saṅkalpa alapvető hangulata; valamint a kṛpā, az isteni kegy, melynek hatására a gyakorlás végül eksztázissá változik. A könyv ezt a négy témát igyekszik kibontani.

A Sa ṅ kalpa- kaumud ī val egyáltalán nem az a célom, hogy a sādhana-bhakti összes szövevényes részletét kifejtsem. Aki olyan útmutatót keres, mely eligazítaná, hogyan haladjon lépésről lépésre a Kṛṣṇa-tudat tökéletessége felé, nem ebben a könyvben fogja megtalálni. A föntebb említett négy téma közül a mű oroszlánrészét a saṅkalpa folyamatának bemutatása alkotja; a figyelem, a szolgálat hangulata és az isteni kegy kevesebb szerepet kap – ezekről csak a saṅkalpához fűződő kapcsolatuk vonatkozásában írok. Ez a könyv a bhaktinak azokat a lényeges vonásait tanulmányozza mélyrehatóan, melyek a s ā dhana összes többi komponensének sikerét elősegítik.

Be kell vallanom, a Saṅkalpa-kaumudī úgy született, hogy egy másik könyvnek, a Var ṇāś rama- kódex második kötetének írása közben kissé elkalandoztam. Hasonlóan jött tehát létre, mint A spontán odaadó szolgálat ébredése, melynek megírására a Ś r ī Dāmodara-jananī írásakor kaptam ihletet. Van, hogy egy fölismerés olyan sürgető erővel hat, hogy többet követel egy lábjegyzetnél vagy függeléknél, és önálló könyvbe kívánkozik. Így volt ez a Sa ṅ kalpa- kaumud ī esetében is. Azt, hogy ilyen kitér ő t tettem, annak a halaszthatatlanul fontos üzenetnek a számlájára írom, mely a Bṛhad-bhāgavatāmṛta olvasása közben ütötte meg a fülem. Ez az isteni m ű azóta is élénken él a tudatomban, nem véletlen tehát, hogy ebben a könyvben nagyon sokat hivatkozom tanítására és főhősére, Gopa-kumārára.

A Sa ṅ kalpa- kaumud ī a „K ṛṣṇ a Vṛ nd ā vanában” sorozat hatodik könyve. A Śuddha-bhakti-cintāmaṇi a sorozat bevezetője, így a Saṅkalpa-kaumudī az ötödik kötetként született meg. Ahogy a bevezető, úgy ez a mű is a sorozat eddig napvilágot látott és a jövőben megjelenő köteteinek filozófiai alapját mutatja be. A Śuddhabhakti-cintāmaṇiból megismerhetjük, milyen kvalitások szükségesek ahhoz, hogy Kṛṣṇa kedvteléseit kellőképpen becsben tudjuk tartani, míg a Saṅkalpa-kaumudī azt tanítja meg, hogyan tehet szert egy sādhaka ezekre a kvalitásokra. A sorozat következő kötete a Vilāpa-kusumāñjali lesz, ami nem való kezdőknek, illetve azoknak sem, akik még nem váltak alkalmassá az olvasására. Éppen ezért

alázatosan arra kérem azokat a bhaktákat, akik hűségesen olvassák a sorozat köteteit, hogy szenteljenek nagy figyelmet mindannak, amit a Saṅkalpa-kaumudī bemutat, s akkor talán rálelnek néhány – a szavaim mocsarából kihajtó – bölcsesség-lótuszra, melyekkel aztán az eksztatikus odaadás Istennőjét imádhatják, és a szolgálatába állhatnak.

Hadd szóljak néhány szót a könyv felépítéséről is. A kötet nyolc részből áll. Az első kettő a sādhanának és a sādhana céljának alapjait fekteti le, a következő három bemutatja a saṅkalpát és megvalósításának dinamikáját, az ezt követő két rész a figyelemről és az odaadás hangulatáról beszél a saṅkalpák vonatkozásában, az utolsó pedig azt ismerteti, hogyan nyeri el Kṛṣṇa áldásait az eltökélt sādhaka. Minden rész fejezetekből áll. A fejezeteket alkotó szakaszokat négy csillag választja el egymástól; s e szakaszok tartalmára gyakran utalok vissza a könyvben. A következetesség kedvéért a s ā dhaka, a gyakorló bhakta mindvégig egyes számban szerepel. Annak érdekében, hogy egy- egy gondolatmenet vagy filozófiai konklúzió lényegét kiemeljem, a „kérdések és válaszok” formulát alkalmaztam. Remélem, mindez megkönnyíti majd az olvasó számára a könyv beható tanulmányozását.

Végül hadd mondjak köszönetet a L ā l kiadó következ ő bhaktáinak, akiknek közrem ű ködésével megszülethetett ez a könyv: Manor ā ma D ā sa (felel ő s kiadó), Braja Sevak ī Dev ī D ā s ī (nyelvi lektor), Ānanda Caitanya Dāsa (szerkesztő és korrektor), Mañjarī Devī Dāsī (referenciák, szanszkrit lektor), Revatī Devī Dāsī (tárgymutató), Jayantī Devī Dāsī (referenciák, bibliográfia), Akṛṣṇa Dāsa (művészeti vezető), Taralākṣī Devī Dāsī (illusztrációk), Sundararūpa Dāsa (szerkesztés és nyomdai előkészítés), Bhakti-Devī Dāsī (marketing). Szívből köszönöm Sat Nāma Dāsának, Devaprastha

Dāsának és Ādi-guru Dāsának, hogy kegyes adományukkal lehetővé tették a könyv nyomtatását.

Jaya Rādhā-Śyāma!

Śivarāma Swami

Új-Vraja-dhāma

2020. augusztus 26., Rādhāṣṭamī

Bevezetés

A Sa ṅ kalpa- kaumud ī témája a gyakorló szinten végzett odaadó szolgálat, pontosabban az, amit e könyv szerzője a sādhana egyik leglényegesebb elemének tekint: a sa ṅ kalpák, vagyis azok a szilárd elhatározással véghezvitt tettek, amelyeken keresztül a bhakta a bhakti lépcs ő fokain haladva eljut az eksztatikus odaadásig. A könyv második felét három másik lényeges elemnek szenteltem, melyek a következők: ekāgratā (figyelem); bhāva-sevā (érzelem inspirálta szolgálat); valamint kṛpā (isteni kegy).

Hadd magyarázzam el, miért tekintem olyan fontosnak a könyvnek ezt a négy témáját. El ő ször definiálom a fogalmakat, aztán pedig kifejtem, miként járulnak ezek hozzá, hogy bhaktaként előrehaladhassunk a tökéletesség felé vezető úton.

Lássuk először a saṅkalpát.

Minden lelki gyakorlatot vagy szertartást azzal kell kezdenünk, hogy kijelentjük szándékunkat: ez a saṅkalpa, amit fogadalomnak vagy elhatározásnak is nevezhetünk.

Hasonló alapokon áll minden olyan tettünk is, amit a hétköznapok során végzünk. Eszünk, s ezt tehetjük azért, hogy csillapítsuk az éhségünket, vagy azért, hogy egy üzlet megkötését megpecsételjük vele, vagy épp azért, hogy megünnepeljünk egy társadalmi eseményt. Amikor komolyan a Kṛṣṇa-tudat útjára lépünk, szintén van egy célunk azzal, hogy az éneklés és a hallás gyakorlatait végezzük.

Ezt a célt fejezi ki az ISKCON mottója: „Vissza Istenhez!” Ez a mi mindenen átívelő saṅkalpánk.

A saṅkalpa szó az intenzitást kifejező sam előtag és az „eltökéltség” jelentésű kalpa szó összetétele. Ennek alapján saṅkalpának azt az állhatatos eltökéltséget nevezzük, amivel és aminek elérése érdekében a bhakta Kṛṣṇát szolgálja.

Tegyük még világosabbá a szó értelmét. A k ḷ p ige jelentése: „létrejön”; így a saṅkalpa annyit jelent: „sürgető vágy, hogy valamit létrehozzunk”. Egy bhaktának sokféle saṅkalpája lehet, attól

függően, hogy uralkodóan a természet melyik kötőereje jellemző rá. A tiszta bhakta saṅkalpája azonban nem más, mint hogy fölemelkedhessen az odaadásnak arra a fokára, ami a sādhana után következik: a bhāva szintjére. Ez a legjobbfajta elhatározás, és ez az, amire ez a könyv fókuszál.

Kṛṣṇa nagyon szépen beszél az eltökéltségnek erről a formájáról a Bhagavad-gītāban:

sa niścayena yoktavyo yogo ’nirviṇṇa-cetasā saṅkalpa-prabhavān kāmāṁs tyaktvā sarvān aśeṣataḥ manasaivendriya-grāmaṁ viniyamya samantataḥ

„Az embernek elszántsággal és hittel kell gyakorolnia a yogát, s nem szabad letérnie az útról. Meg kell válnia az elmebeli spekulációból eredő valamennyi anyagi vágytól, s elméje segítségével minden oldalról, egytől egyig szabályoznia kell érzékeit.”1

A sādhaka, amellett, hogy mindenek fölött a bhāva elérésére törekszik, számos egyéb fogadalmat és elhatározást tesz, miközben az odaadás lépcsőfokain halad. Ezek szintén saṅkalpák, amiként az elszántsága is az, miszerint hűséges marad a bhakti útján való előrehaladása érdekében tett fogadalmaihoz.

A következő terminus, amit definiálnunk kell, az ekāgratā, azaz a figyelem.

Amikor a bhakta minden gondolatával arra az odaadó tettre koncentrál, amit épp végez – különösen, amikor Kṛṣṇa neveit énekli –, azt mondjuk, hogy figyelmes. Az Úr Ś iva az ekāgra szót használja, amikor ezt a fajta koncentrációt javasolja Dakṣa fiainak:

gītaṁ mayedaṁ naradeva-nandanāḥ parasya puṁsaḥ paramātmanaḥ stavam japanta ekāgra-dhiyas tapo mahat caradhvam ante tata āpsyathepsitam

„Kedves királyfik! Az imák, melyeket elszavaltam nektek, arra szolgálnak, hogy elégedetté tegyék az Istenség Legfels ő bb Személyiségét, a Fels ő lelket. Azt ajánlom nektek, hogy tökéletes figyelemmel zengjétek ezeket az imákat, melyek épp olyan hatásosak, mint a nagy lemondások. Életetek így sikeressé válik, amikor felnőtté váltok, és nem férhet hozzá kétség, hogy mindent elértek majd, amire csak vágytok.”2

Kṛṣṇa azt is elmondja, hogy a yoga gyakorlásának elengedhetetlen feltétele az egy pontra szögezett figyelem képessége: ekāgraṁ manaḥ. 3 Śukadeva Gosvāmītól megtudjuk, hogy a Govindának végzett figyelmes szolgálat tette lehetővé Prācīnabarhi király számára is, hogy Kapilāśramában elérje a tökéletességet: Ekāgra-manā dhīro govinda-caraṇāmbujam.4

Az ekāgra szó az eka (egy) számnév és az agra (pont vagy csúcs) jelentés ű f ő név összetétele, melyek együtt melléknevet alkotnak. Az ekāgra tehát annyit jelent: egyhegyű, figyelő, koncentráló. A tā (-ság, -ség) toldalék hozzáadásával a szóösszetétel elvont főnévvé alakul, mely min ő séget vagy állapotot jelöl, így az ek ā grat ā szó figyelő állapotot jelent.

A Brahma- s ū trában szintén találunk példát az ek ā grat ā ra –yatraikāgratā tatrāviśenāt –, melynek értelmében ez a figyelő állapot az egyetlen feltétele annak, hogy Kṛṣṇát imádhassuk:

„Mivel a szentírások nem adnak ezzel kapcsolatban külön utasítást: amikor az ember figyelő állapotot tapasztal – bármilyen égtájon, helyen vagy időpontban találkozik is ilyennel –, ott és akkor kell az Úr Harit imádnia.”5

Ezzel ellentétes az az állapot, amikor nem figyelünk lelki gyakorlatainkra. Ezt nevezik pramattának.

A szó töve a mad, melynek jelentése „megrészegít”, s ez a pra előtaggal még nagyobb hangsúlyt kap. A pramatta tehát azt jelenti, „figyelmetlen”, a pramattat ā jelentése „figyelmetlen állapot”, a pramāda szóé pedig „figyelmetlenség”. Érdekes módon a pramatta részeget vagy őrültet is jelent. És valóban őrült az a bhakta, aki sikert vár el a bhaktiban, miközben odaadó tettei nincsenek összhangban

a saṅkalpájával. Olyan, mint egy tébolyult művész, aki úgy akar megfesteni egy bonyolult portrét, hogy nem figyel oda az apró részletekre. Ha egy gyakorló bhakta bőséges eredményre vágyik, nagy figyelemmel kell végeznie odaadó gyakorlatait.

A gyakorló bhakta kezdetben a figyelmet úgy kezeli, mint olyan szabályt, amit mindig be kell tartania, és amiről sohasem szabad megfeledkeznie. Amikor azonban már sokkal ügyesebben tartja kordában az elméjét, a figyelem a gyakorlata természetes jellemzőjévé válik, azaz természetes módon tud majd Kṛṣṇára emlékezni. Az emlékezés, vagyis a smaraṇa-daśā szintjén a nāma-saṅkīrtana gyakorlata végül fölébreszti a spontán vonzódást, amikor is a figyelem a sādhaka alapvető, természetes működési módjává válik.

* * * *

A következőkben az érzelem inspirálta szolgálatot, a bhāva-sevāt fogjuk definiálni.

Fölhívom az olvasó figyelmét, hogy a bhāva szó ebben az összetételben nem transzcendentális eksztázist jelent, hanem általános értelemben vett érzelmet. Számos példát említhetünk, amikor ez a kifejezés az érzelmek egész skálájára utal. Ilyen az is, amikor Kṛṣṇa kijelenti, hogy a bölcsek eltökélten imádják Ő t – budh ā bh ā vasamanvitāḥ –, míg a démoni természetű emberek – asuraṁ bhāvam – nem.6

A bhāva szónak több olyan jelentése van, mely a bhū tőből ered: valamivé válik, fölkel, tekintetbe vesz és élettel tölt el. Főnévként alkalmazva Kṛṣṇa ezzel a szóval a feltételekhez kötött lelkek természetére utal, egyrészt abban az állapotukban, amikor a három kötőerő hatása alatt állnak – ye caiva sāttvikā bhāva –, másrészt abban, amikor szembenéznek a halállal – tad-bhāva. 7 A bhāva szó tehát a feltételekhez kötött lelkek érzelmeit is jelentheti.

Ezenkívül a bhāva – melléknévként alkalmazva – bhāvitát, azaz „inspiráltat” is jelenthet, ahogyan például a bhāva-bhāvita kifejezésben, aminek jelentése: „odaadással átitatott”. Ez megint csak a sādhakákra utal.8

Az „érzelem inspirálta szolgálat” pontos szanszkrit megfelelője a bhāva-bhāvita-sevā lenne. Ez azonban meglehetősen hosszú szó, s mivel a bhāva az összetétel két első tagjában egyaránt szerepel,

ebbe sűrítettem bele a kifejezés első két tagját, s az eredeti rövidített változatában, azaz a bh ā va-sev ā összetételben a bh ā va szó most okhatározóként funkcionál, a jelentésében pedig ebben az esetben a bhāvita is benne van.

Mindebből az következik, hogy a bhāva-sevā jelentése: „érzelem inspirálta szolgálat”.

Az olvasóban fölvetődhet a kérdés, vajon mi szükség erre az új elnevezésre a bevett rāga-bhakti helyett, amely a spontás odaadásra utal.

Két szempontból adhatunk erre választ: az egyik szempont a definíció, a másik a jelentés.

A r ā ga szót általában nem használjuk „érzelem” jelentésben. Leginkább „íz”, „vonzódás”, és ami a leggyakoribb, „a szeretet tárgya iránti spontán szomj” értelemben fordul elő. A rāga szó az érzelem intenzitására utal tehát, nem pedig magára az érzelemre.

Ráadásul annak ellenére, hogy a bhaktát az érzelmei inspirálhatják a szolgálatra, ezek az érzelmek nem feltétlenül teljes mértékben spontán érzelmek: lehetséges, hogy valamilyen fokon a szabályok követése befolyásolja őket. Az imént már utaltunk rá, hogy a bhāva az érzelmek egész spektrumára utal, s ez a spektrum az ellenségességtől a kedvező érzésekig mindent felölel.

Általában véve tehát a bhāva-sevā és a rāga-bhakti nem szinonimák, ezért van szükség a bhāva-sevā kifejezésre.9

Az olvasó el ő tt kés ő bb világossá válik majd, hogy a bh ā vasev ā tágabb értelmezésében a leginkább domináló érzelem a távollét fájdalma, a vipralambha. Az olyan odaadást pedig, amelyet a távollét hangulata itat át, vipralambha- sev ā nak nevezik .

Caitanya Mahāprabhu arra tanította követőit, hogy sādhanájukat a távollét fájdalmának hangulatában végezzék. Ezt bizonyítják

Śikṣāṣṭakájának versei, köztük a következő is:

yugāyitaṁ nimeṣeṇa cakṣuṣā prāvṛṣāyitam śūnyāyitaṁ jagat sarvaṁ govinda-viraheṇa me

„Ó, Govinda! Nélküled minden pillanat véget nem érő korszaknak tűnik. Szememből patakzik a könny, s az egész világot üresnek érzem.”10

A sādhaka lelki életében, különösen pedig abban, hogy milyen hangulatban énekli a Hare Kṛṣṇát, kiemelkedően fontos szerepet játszik a vipralambha-sevā, ezért az érzelem inspirálta szolgálat bemutatása során erre helyezzük a legnagyobb hangsúlyt.

A sādhana végső, elengedhetetlen esszenciája a kegy, a kṛpā.

Az isteni kegy nem a sādhana folyománya: a kegy nem más, mint Kṛṣṇa mindentől független kedvessége. Míg a saṅkalpa, az ekāgratā és a bhāva-sevā fölemeli a bhaktát a gyakorlás szintjéről, a kṛpā a transzcendencia síkjáról nyúl le a s ā dhakáért és ajánlja föl neki, hogy lépjen be Kṛṣṇa birodalmába.

A kegy a könyörület érzése által kiváltott felszabadító tett. Amikor az Úr megérzi, mennyire szeretné Őt szolgálni a bhaktája, meghatódik. Könyörületéből fakadó tettét vagy tetteit, amelyekkel bhaktája segítségére siet, a kegyének nevezzük. Ezt a definíciót tükrözi a kṛpā szó etimológiája is.

A k ṛ p ā szó töve a k ṛ p, amelynek jelentése „szánakozik” vagy „vágyik valami után”. Az -ā toldalék a szót nőnemű főnévvé változtatja, ez pedig „szánakozást” vagy „együttérzést” jelent. A kegynek ezt a női aspektusát sohasem szabad figyelmen kívül hagynunk, hiszen Kṛṣṇa legkegyesebb aspektusára mutat rá, mely az Úr női megfelel ő jének és n ő i szerepének, Ś r ī mat ī R ā dh ā r āṇī nak vagy Caitanya Mahāprabhunak a szívén keresztül nyilvánul meg.

A szentírásokban számos rokon értelm ű – szintén „kegyet” jelentő – kifejezéssel is találkozunk. Ilyen szó például a prasāda, az anugraha és a dayā is. Az ācāryák ezeket a szinonimákat a bhakta által kapott kegy mértéke szerint definiálják. Bármilyen különleges legyen is a gyakorló bhakta által elnyert kegy, köztudott, hogy e nélkül a jó szerencse nélkül az odaadó szolgálatban tett erőfeszítése nem hozhat gyümölcsöt. Ś r ī la Prabhup ā da így fogalmazott:

„Minden az Úr Śrī Kṛṣṇa kegyén múlik.”11

Śrīdhara Svāmī a következőt írta arról, hogy a sādhaka mindig az Úr kegyére bízza magát:

yadā parānanda-guro bhavat-pade padaṁ mano me bhagaval labheta tadā nirastākhila-sādhana-śramaḥ śrayeya saukhyaṁ bhavataḥ kṛpātaḥ

„Ó,

! Amikor elmém végre helyet kap lótuszlábadnál, lelki gyakorlataim minden fáradságos igyekezete véget ér, s a te kegyedb ő l a legnagyobb boldogságban lesz majd részem.”12

Noha az Úr kegye a bhakta és a nem bhakta életét egyaránt áthatja, az a fajta kegy, amelynek ez a könyv különös figyelmet szentel, nem más, mint a tiszta jóság érintése, mely a gyakorló bhaktát transzcendentalistává változtatja – a kegy, melynek köszönhetően elérhetjük a bhāvát.

A s ā dhakát ő szinte igyekezete és könyörgése jutalmául K ṛṣṇ a megáldja, s elárasztja őt tudás- és gyönyörenergiájának páratlan keverékével. Ennek következtében a szeretet napsugara – a horizontot bevilágító pirkadathoz hasonlóan – beragyogja a sādhaka szívét: kiűzi onnan a tudatlanság sötétségét, s föltárja előtte a legtitkosabb lelki igazságokat. Śrī Rūpa így ír erről a csodáról:

śuddha-sattva-viśeṣātmā prema-sūryāṁśu-sāmya-bhāk rucibhiś citta-masṛṇyakṛd asau bhāva ucyate

„Amikor az odaadó szolgálatot valaki a tiszta jóság transzcendentális síkján végzi, az olyan, mint a Kṛṣṇa iránti szeretet napsugara. Az odaadó szolgálat hatására ilyenkor a szívet számtalan íz lágyítja meg, s a bhakta a bhāva [érzelem] állapotába kerül.”13

A bhāva elérése nem a végső állomás a lelki fejlődés útján, ám a sādhana olyan aspektusainak célját testesíti meg, melyekkel ez a könyv foglalkozik. Sokat lehetne elmondani arról, hogyan érik az eksztatikus odaadás szeretetté, s hogy ezt követ ő en az eksztázis különféle fajtái hogyan keverednek egymással, hogy rasát hozzanak létre. Ezt a témát azonban egy másik könyv – s talán egy másik szerző – fejti majd ki.

transzcendentális boldogságtól ragyogó guru

Eltökéltségnek azt nevezzük, amikor egy bhakta szilárdan kitart azon elhatározása mellett, hogy eléri a sādhana vágyott célját, az eksztatikus odaadást.

Az ilyen fogadalom egy egyszeri szándéknyilatkozattal kezdődik, ám a sikerhez megingathatatlan kitartás és határozott cselekvés szükséges. A sādhakának mindenképp eltökéltnek kell maradnia, hogy szembe tudjon nézni mindazokkal a kihívásokkal, melyek az odaadás útján, a bhāvához vezető lépcsőfokok mentén várják.

Bárhová indul is el valaki, a legrövidebb úton akkor jut el végső állomásáig, ha nem téveszti szem elől úti célját, és nem tesz kitérőket. A Bhagavad-gītāban Kṛṣṇa kifejti, milyen természet jellemzi azokat a bhaktákat, akikben megvan ez a fajta eltökéltség, és milyen azokat, akikből hiányzik:

vyavasāyātmikā buddhir ekeha kuru-nandana bahu-śākhā hy anantāś ca buddhayo ’vyavasāyinām

„Akik ezt az utat járják, szilárdak elhatározásukban, és csak egyetlen céljuk van. Ó, Kuruk szeretett gyermeke, a határozatlanok szétszórt értelműek.”14

Számos olyan rossz szokás létezik, mely elhomályosíthatja a bhakta értelmét, ám az Úr világossá teszi, hogy ha nem téveszti szem elől a célt, sādhana-bhaktija eredményes lesz, míg ha szem elől téveszti, nem érhet el sikert.

Nem szabad alábecsülnünk a jelent ő ségét annak, hogy az ISKCON havonta megjelen ő folyóiratának címe, mely egyben a mozgalom jelmondata is, ez: „Vissza Istenhez!” Ez az egyszerű jelmondat minden sādhaka számára egyértelmű szándéknyilatkozat. Ha mélyebbre ásunk a jelentésében, felismerhetjük: azt kívánja meg a gyakorló bhaktától, hogy legyen tisztában mindazzal, mit kell és mit nem szabad tennie az Istenhez vezető út során. Ehhez a bhaktának kellőképpen ismernie kell – a Śrīla Prabhupāda könyveiben leírtak alapján – a filozófia és a lelki hangulatok alapvető elveit.

E mindenen átível ő sa ṅ kalpa fogja vezetni a bhaktát azon a gyakran hosszúnak és fáradságosnak t ű n ő úton, amely végül

eljuttatja ő t a középszer ű ségt ő l a tökéletességig. Röviden így is fogalmazhatnánk: a saṅkalpa jelöli ki a sādhana-bhakti irányát.

Ahhoz, milyen irányba vezet ez a sādhana, szorosan hozzátartozik az is, mennyire figyelmesen tartja szem előtt a bhakta a céljához vezető irányt. Ha szem elől téveszti a célt, az azt jelenti, hogy nem figyel arra, hová akar megérkezni, s ez azt eredményezi, hogy a tökéletesség felé vezető úton újra meg újra elbotlik, sőt, talán végleg meg is áll.

A figyelem jellemezte gondolkodásmódot ekāgratānak nevezik.

Az odaadás szelleme akkor ébred föl a bhaktában, amikor az odaadó szolgálatot azzal a vággyal végzi, hogy az odaadás fölébredhessen benne. Ha figyelmetlen a sādhanájában, megszakad ez a kapcsolat az odaadás iránti vágy és az odaadás elérése között.

Mindenki számára ismerős példa erre az a szituáció, amikor a bhakta mindennap azzal az elhatározással japázik, hogy nem követi el a szent név elleni tíz sértést. Ha a gyakorló bhakta figyelmesen végzi a nāma-saṅkīrtanát, azaz tudatosan vigyáz arra, nehogy sértést kövessen el, a kedvező eredmény nem marad el, egyértelműen látható lesz. Nyilvánvaló, egyértelműen látható lesz azonban az is, ha figyelmetlen, és semmiféle eredményt nem ér el. A figyelmes hozzáállás tehát az a kapocs, amely eltökéltségét és lelki előrehaladását összeköti.

Összegezve: a figyelmes hozzáállás az a tényező, amely a vaiṣṇava elhatározását összeköti a bhakti terén tett sikeres előrehaladásával.

Tekintsük most át a bhāva-sevāt, amit korábban érzelem inspirálta szolgálatként definiáltunk.

San ā tana Gosv ā m ī a következ ő filozófiai axiómát idézi: Siddhasya lakṣaṇaṁ yat syāt sādhanaṁ sādhakasya tat. „A gyakorlónak és a gyakorlat módszerének összhangban kell állnia az általuk elérni kívánt céllal.” 15 Erre a versre – jó néhány másik mellett –gyakran fogunk még hivatkozni a Saṅkalpa-kaumudīban.

Az említett axióma szerint, mivel a gyakorlás szintjén végzett odaadó szolgálatnak el kell vezetnie az eksztatikus érzelemig, a s ā dhanát szintén érzelemnek kell inspirálnia. A tétel jelentését jól illusztrálja például egy recept hozzávalóinak listája: a hozzávalóknak, melyeket a szakács fölhasznál, összhangban kell állniuk a fogással, amit el akar készíteni. Ha valaki csak vaníliával ízesít, ne várja, hogy abból csokoládétorta lesz.

Caitanya Mahāprabhu Sanātana Gosvāmīnak elmondott tanításában bemutatja, hogy az odaadás különféle céljait más és más gyakorlat révén lehet elérni:

rāga-bhaktye vraje svayaṁ-bhagavāne pāya

„Aki Vṛ nd ā vanában spontán odaadó szolgálatot végez, az eljut az eredeti Úrhoz, az Istenség Legfelsőbb Személyiségéhez, Kṛṣṇához.”16

vidhi-bhaktye pārṣada-dehe vaikuṇṭhete yāya

„Aki szabályokhoz kötött odaadó szolgálatot végez, az Nārāyaṇa társa lesz, és a Vaikuṇṭha-lokákra, a lelki világ lelki bolygóira kerül.”17

Megkérdezhetnénk, miért van az, hogy a gauḍīya vaiṣṇavák a szabályokhoz kötött odaadó szolgálattal kezdik lelki útjukat, holott köztudottan az a céljuk, hogy R ā dh ā t és K ṛṣṇ át szolgálhassák Vṛndāvanában. Hát nem a Vaikuṇṭhára jut el az, aki ilyen gyakorlatot végez, és akkor talán nem is kizárólag Vraja lenne a spontán odaadás útján járók világa?

A válasz: nem. Igaz ugyan, hogy a gauḍīyák legtöbbjét kezdetben a bhakti szabályai inspirálják, ám később Vraja lesz az, ami után vágynak, ahová el akarnak jutni, s amit ezért végül el is érnek. Ahogy hamarosan be is mutatjuk, amikor egy bhakta elmélyülten Kṛṣṇára gondol folyamatosan, vaidhī-bhaktija végül elvezeti őt a rāgānugabhaktihoz. Addig azonban inspirációja, azaz odaadásának hangulata a szabályokhoz kötött és a spontán odaadás keverékén keresztül fejlődik, s így a sādhana különféle fajtáit eredményezi. Bhāva-sevānak a hangulatok eféle keverékében végzett odaadó szolgálatot nevezzük. Ezekre a hangulatokra a természetes érlelődés és kultiválás következtében egyre fokozódó természetes spontaneitás jellemző.

A bhāva-sevā vizsgálatának alapját Śrīla Prabhupādának azok a tanításai képezik majd, melyekben azt részletezi, hogy miként végezzünk érzelem inspirálta szolgálatot, ami a spontán odaadás, idővel pedig a szerető odaadás feltétele és felébresztésének módja. Így lesz majd a bhakti módszere összhangban a céljával.

Melyik az az érzelem, amit ápolnunk kell magunkban?

Śrīla Prabhupāda azt tanította, hogy a gyakorló bhakta szolgálatának hangulatában leginkább Kṛṣṇa távollétének fájdalma dominál. Ő Isteni Kegyelme így ír:

„Az Úr Caitanya a vipralambha- sev ā ra, az Istenség Legfelsőb Személyiségének a távollét hangulatában végzett odaadó szolgálatára tanította az embereket.”18

Éppen ezért az a bhāva, amit a későbbiekben részletesen bemutatunk, a vipralambha, a távollét fájdalma. Ezt a hangulatot a kezdő sādhaka azzal tudja ápolni magában, hogy fölismeri elesett helyzetét, a haladó sādhaka pedig azzal, hogy arról hall, milyen hangulatok jellemzik a vraja-vāsīkat, amikor Kṛṣṇa hiányzik nekik, s ezt másokkal is megosztja. Az, ha Caitanya Mahāprabhu hasonló érzelmeinek megnyilvánulásairól hall, javára válik mind a kezdő, mind a haladó sādhakának.

Mégis, legyen a sādhaka mégoly eltökélt és figyelmes is, kultiválja akár a legmegfelelőbb hangulatot, minden próbálkozása ellenére sem érheti el odaadó szolgálatának célját pusztán erőfeszítései árán. Egy bizonyos fokot ugyanis lehetetlen önerőből túllépni.

Hiteles forrásból, a hallás módszerével a bhakta képet alkothat a lelki világ valóságáról, ám ennél többet nem tehet annak érdekében, hogy közelebb kerüljön ehhez a valósághoz. Isteni közbenjárás nélkül elérhetetlen marad számára.

Az eksztatikus odaadás az isteni természet kizárólagos birodalma, ezért a gyakorló bhaktának a lelki világ lakóihoz kell könyörögnie: az ő áldásuk szükséges ahhoz, hogy bebocsátást nyerjen ide.

Lelki útkeresését elbeszélve Gopa-kumāra azt is elárulja, hogyan szabadította föl tanítványát, a mathurāi brāhmaṇát, s az hogyan nyerte el Śrī Rādhā kegyét. A történet röviden így szól:

Sok-sok évvel ezelőtt Śrīmatī Rādhārāṇī egyik részleges kiterjedése, Kāmākhyā Devī, Durgā egyik alakja jelent meg a mathurāi brāhmaṇa álmában, s fölavatta őt a Gopāla mantrával. A mantra éneklésének hatására a brāhmaṇa lassanként megtisztult, és megannyi kaland után végül megérkezett Vṛndāvanába.

Ś r ī R ā dh ā maga elé hívatta Gopa- kum ā rát, aki addigra már

visszanyerte lelki alakját mint a Sarūpa nevű tehénpásztorfiú. Vraja

Istennője azt a parancsot adta neki, hogy lássa el megfelelő útmutatással a brāhmaṇát, s ezzel szabadítsa föl. Rādhā utasítására Sarūpa Vrajába ment, tanítani kezdte a mathurāi brāhmaṇát, és fölemelte a tiszta szeretet lelki síkjára.

A mathur ā i br ā hma ṇ a tehát elnyerte R ā dh ā kegyét, ami lelki tanítómestere, Śrī Gopa-kumāra közvetítésével jutott el hozzá. Így száll alá a kegy, s így nyílik meg a bhāva kapuja a sādhaka előtt: az Úr képviselője jóvoltából.

* * * *

A fönti bekezdésekben definiáltuk és röviden bemutattuk a sādhanabhakti négy elengedhetetlen aspektusát, melyek könyvünk alapját képezik: a sa ṅ kalpát, az ek ā grat ā t, a bh ā va- sev ā t és a k ṛ p ā t . Van azonban egy ötödik lényeges aspektusa is, amely kellőképpen fontos ahhoz, hogy megemlítsem ebben a bevezetésben: az a lelki hatás, amit a tökéletessé finomított sādhana tesz a bhaktára, s amit én lelkivé válásnak, tad-bhāvának nevezek. A bhaktinak erről a jellemzőjéről a negyedik fejezetben fogok írni részletesen. Az olvasó látni fogja, hogy a téma újra és újra fölbukkan majd a könyvben. A sādhana-bhaktinak az a hatása, hogy megtisztítja a gyakorló bhakta tudatát. Tiszta állapotában a tudat lelki, ezért a tisztulás folyamatát lelkivé válásnak nevezhetjük. Ez a lelkivé válás mutatja meg, mennyire volt sikeres a korábban említett három tényez ő , az elhatározás, a figyelem és az érzelem inspirálta szolgálat, s eljuttatta-e a sādhakát a bhāva küszöbéhez. Az elhatározás, a figyelem és az érzelem az odaadás beérésének oka, míg a lelkivé válás az eredménye.

Azt, hogy mit jelent a lelkivé válás, a tad- bh ā va, a legjobban Śrīla Prabhupāda egyik leggyakrabban említett hasonlatából érthetjük meg: a tűzbe tartott vasrúd példájából. A vas és a tűz két különböz ő anyag, más és más jellemz ő kkel, ám a t ű zbe tartva a vasrúd átveszi a t ű z tulajdonságait. A vasrúd továbbra is vasból van, de éppen úgy éget, mint a t ű z. Ehhez hasonlóan, amikor a bhakta mindig elmélyülten végzi a bhakti lelki tevékenységeit, amilyen például az éneklés és a hallás, teste, elméje és érzékei lelkivé válnak. A teste továbbra is anyagi test, mégis lelki jellemz ő ket

öltött magára. Prahlāda Mahārāja ezt mondja a tad-bhāva elvéről az iskolatársainak:

tadā pumān mukta-samasta-bandhanas tad-bhāva-bhāvānukṛtāśayākṛtiḥ nirdagdha-bījānuśayo mahīyasā bhakti-prayogeṇa samety adhokṣajam

„A bhakta [elmélyült odaadó szolgálatot végezve] megszabadul minden anyagi szennyez ő dést ő l, mert állandóan az Úr kedvteléseire gondol, s mert elméje és teste lelkivé vált. Elmélyült odaadó szolgálatának köszönhet ő en tudatlansága, anyagi tudata és minden anyagi vágya maradéktalanul hamuvá ég. Ez az a szint, amelyet elérve az ember elnyerheti az Úr lótuszlábának menedékét.”19

Ez a vers a tad-bhāva kifejezést az anukṛta szóval definiálja, aminek jelentése: „hasonlóvá vált”. Ennek alapján amikor valami kapcsolatba kerül egy másik dologgal, és fölveszi annak némelyik vagy összes tulajdonságát, tad-bhāváról, lelkivé válásról beszélünk.

Kṛṣṇa azt is elmagyarázza, hogy az odaadás eszközei – az érzékek, az elme és az intelligencia – az odaadó tevékenységekkel kapcsolatba kerülve lelkivé válnak, s ez a lelkivé válás az odaadást jellemző figyelem mértékének megfelelő arányban történik:

yathā yathātmā parimṛjyate ’sau mat-puṇya-gāthā-śravaṇābhidhānaiḥ

tathā tathā paśyati vastu sūkṣmaṁ cakṣur yathaivāñjana-samprayuktam

„Amikor a beteg szemet gyógyírral kenik be, lassan visszatér a képessége, hogy lásson. Ehhez hasonlóan, amikor a tudatos él ő lény a dics ő ségemet magasztaló jámbor történetek hallgatásával és éneklésével megszabadul az anyagi szennyez ő déstő l, visszanyeri azt a képességét, hogy lásson Engem, az Abszolút Igazságot nem evilági, lelki alakomban.”20

Kṛṣṇa kegyéből a lelkivé válás a hit első ébredésével kezdődik el, majd egy szisztematikus fejlődési folyamat során előrehaladva az állhatatosság, az íz és a ragaszkodás szintjein, mindinkább dominánssá válik. Ennek ellenére a sādhakát, bár egyre kevésbé gondolja magát az anyagi testének, testi identitása továbbra is a természet kötőerőihez láncolja, egészen addig, amíg az Úr különleges kegye lehetővé nem teszi számára, hogy belépjen az abszolút világba, ahol a māyānak nyoma sincs. Mivel az eksztatikus odaadás a lelkivé vált

állapot érett és permanens szintje, megelőző szintjei, melyeket a feltételekhez kötött lét során tapasztalunk, nagy szerepet játszanak a lelkivé vált állapot elérésében. A kulcsa annak, hogy egyik lépcsőfokról a következőre léphessünk, egy az adott előrehaladásnak megfelelő saṅkalpa, a korábbinál intenzívebb ekāgratā és bhāva-sevā, melyek mindegyikét a kṛpā, az isteni kegy teszi lehetővé. * * * *

Ahogyan az el ő szóban említettük, a Sa ṅ kalpa- kaumud ī nem mutatja be az odaadás gyakorlatának minden egyes apró részletét, hanem mélységében tanulmányozza az elhatározást és annak viszonyát a figyelmes hozzáálláshoz, az odaadás hangulatához és az isteni kegyhez. Olyan tehát, mint az igaz tények holdsugara, mely a Kṛṣṇa-tudatban tanúsított eltökélt fogadalom fontosságát világítja meg fényével.

Vajon ez a négy tényező képezi-e az odaadás kizárólagos lényegét? És vajon tényleg kimondhatjuk- e, hogy az odaadás egyik aspektusa fontosabb a másiknál?

Az odaadó szolgálat aspektusai mind függenek egymástól: mindegyik elengedhetetlen ahhoz, hogy az egész sikeresen működjön. Ebben az értelemben egyformán fontosak. Ennek ellenére a bhaktinak vannak olyan elemei, amelyeknek a többinél sokkal jelentősebb hatásuk van a folyamat egészére. Bhaktivinoda Ṭhākura azt mondja, hogy hiába ért jól egy bhakta a Hare Kṛṣṇa énekléséhez és kerüli el a szent név elleni tíz sértést – ha figyelmetlen, nem jut el az állhatatosság szintjére. Ez jól mutatja, hogy az ekāgratā a bhakti összes többi aspektusára hatással van.

Ugyanígy az odaadás hangulata is meghatározza, hogy az elért célt milyen hangulat jellemzi majd. Az elhatározás szintén elengedhetetlen

az előrelépéshez, Kṛṣṇa kegye nélkül pedig a sādhanában tett erőfeszítések nem vezetnek el a sikerhez. Ez az oka, hogy ezt a négy tényezőt tekintem az odaadás négy legfontosabb elemének.

A s ā dhana- bhakti célja, hogy eksztatikus odaadásra tegyünk szert, ami aztán megnyitja a kaput a szeretet ízei felé, melyek az élet végs ő célját jelentik. Az a bhakta, aki nemcsak a s ā dhana elemeinek gyakorlásában jártas, de hasonló eltökéltséggel igyekszik elérni a tökéletességet is, biztos lehet benne, hogy végül siker koronázza törekvéseit. Gopa-kumārának is ilyen sikert ígért lelki tanítómestere: yad yat saṅkalpya bho vatsa nijaṁ mantraṁ japiṣyasi tat-prabhāveṇa tat sarvaṁ vāñchātītaṁ ca setsyati

„Drága fiam! Bármit kívánsz is a mantrád éneklése közben, maradéktalanul teljesülni fog annak hatalmából.

Sőt! Többet kapsz majd, mint amire vágytál.”21

Kívánom, hogy könyvem segítségére legyen az olvasónak, s elérhesse ezt a célt, az élet tökéletességét.

Jegyzetek

1. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 6.24.

2. Śrīmad-Bhāgavatam 4.24.79. A „tökéletes figyelemmel” kifejezés Śrīla Prabhupāda fordításában nem szerepel, a versben azonban ott van az ekāgra szó.

3. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 6.11–12.

4. Śrīmad-Bhāgavatam 4.29.82.

5. Brahma-sūtra 4.1.11, Śrī Baladeva Vidyābhūṣaṇa kommentárja alapján.

6. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 10.8, 7.15.

7. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 7.12, 8.6.

8. Śrī Brahma-saṁhitā 5.36.

9. Azért írtuk, hogy „általában véve a bhāva-sevā és a rāga-bhakti nem szinonimák”, mert Bhaktivinoda Ṭ h ā kura a Harin ā macintāmaṇiban olykor azonos értelemben használja a két kifejezést.

10. Śikṣāṣṭaka 7, ahogyan a Śrī Caitanya-caritāmṛta, Ādi-līlā 9.51 magyarázatában áll.

11. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 7.19, magyarázat.

12. Śrīmad-Bhāgavatam 10.87.33, magyarázat.

13. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.3.1, ahogy a Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 23.5 idézi.

14. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 2.41.

15. Śrī Bṛhad-bhāgavatāmṛta 2.3.167, magyarázat.

16. Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 24.85.

17. Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 24.87.

18. Kṛṣṇa, az Istenség Legfelsőbb Személyisége, 47. fejezet, 393. o.

19. Śrīmad-Bhāgavatam 7.7.36.

20. Śrīmad-Bhāgavatam 11.14.26.

21. Śrī Bṛhad-bhāgavatāmṛta 2.1.189.

A sādhana aspektusai

A bhakti és három formája

Az odaadó szolgálat bizalmas téma, ezért általában csak érett vaiṣṇavák körében esik szó róla. Az Úr Kṛṣṇa egyrészt biztatja az érett bhaktákat, hogy megvalósításaikat erről a bizalmas témáról osszák meg másokkal is, másrészt azonban óva inti őket attól, hogy titkait elárulják olyanoknak, akiket az érzéki élvezetek érdekelnek, akik irigyek, vagy akik nem bhakták. Azt mondja:

„Ezt a meghitt tudást soha nem szabad átadni azoknak, akik nem önfegyelmezettek, nem odaadóak, nem végeznek odaadó szolgálatot, vagy irigyek Rám. Aki ezt a legnagyobb titkot a bhaktáknak elmagyarázza, kétségtelenül eljut a tiszta odaadó szolgálatig, s végül visszatér Hozzám. Kijelentem, hogy aki tanulmányozza ezt a szent párbeszédet, az az értelmével imád Engem.”1

A védikus írásokban mindenütt azt találjuk, hogy mind a férfiaknak, mind a nőknek számos különböző tisztító és önmegvalósítási módszert ajánlanak, a felszabaduláshoz vezető sokféle úttal együtt. Ezek azonban mind csupán az odaadó szolgálathoz elvezető különféle utak, melyek önmagukban nem teszik lehetővé a végső tökéletesség elérését. A végső tökéletességet ugyanis csakis a tiszta bhakti adhatja meg. Éppen ezért Nārada, az odaadás komoly szaktekintélye kijelentette, hogy a lelki élet gyakorlásának minden formája kizárólag, teljes mértékben az odaadó szolgálaton múlik:

jīvanti jantavaḥ sarve yathā mātaram āśritāḥ tathā bhaktiṁ samāśritya sarvā jīvanti siddhayaḥ

„Ahogy minden él ő lény anyja oltalma alatt él, úgy élvezi a tökéletesség összes formája az odaadó szolgálat teljes oltalmát.”2

A bhakti mindenek fölötti kiválóságát akkor érthetjük meg, ha tanulmányozzuk a természetét vizsgáló tudományt, melynek alapján a bhakti a test, az érzékek és az elme működésének tűnik, ám a valóságban olyan abszolút realitás, mely a természet kötőerőin túl, örökké létezik. Śrīla Prabhupāda így ír erről:

„Az odaadó szolgálat, a bhakti- yoga a bels ő energia működése.”3

Kṛṣṇa, Kṛṣṇa bhaktái, valamint az a szeretet, melyet egymás iránt éreznek, mind örökkévalóak, lelkiek és transzcendentálisak – ahogyan az a szolgálat is, amelynek segítségével kifejezik egymás iránti szeretetüket, a bhaktit.

Miután a megfelelő gyakorlat és tisztulás hatására a feltételekhez kötött lélek elnyeri Kṛṣṇa belső energiáinak kegyét – melyek a gyönyör és a tudás energiájának formájában nyilvánulnak meg –, az anyagi energia már nem tarthatja őt a markában. Az élőlény ilyenkor teljes Kṛṣṇa-tudatban van, és szerető odaadó szolgálatot végez. Azt mondhatjuk tehát, hogy a bhakti alászáll, s eltölti az arra méltó lelket.

Fölmerülhet ennek hallatán a következő kérdés:

„De mi az, ami a lelket méltóvá teszi?”

A válaszunk így hangzik:

„Az, ha az örök odaadás cselekedeteit végzi, melyek aztán megtisztítják a szívet a nem-odaadó szennyeződésektől.”

Emiatt tehát a gyakorlat szintjén végzett bhakti az, ami jogosultságot ad a tökéletesség szintjén végzett bhaktihoz, mert az előbbi az utóbbinak az árnyéka. A szentírás err ő l azt mondja: bhakty ā

sañjātayā bhaktyā. 4

„A gyakorlat szintjén végzett bhaktiból hajt ki a tökéletesség szintjén végzett bhakti.”

Egy másik helyen pedig ez áll: svayaṁ phala-rūpeti. 5

„A bhakti gyümölcse maga a bhakti.”

Szeretném itt megjegyezni, hogy a tökéletességet csakis olyan odaadó gyakorlattal lehet elérni, ami tiszta. Ez az oka, hogy Śrīla Rūpa Gosvāmī a Bhakti-rasāmṛta-sindhuban, a bhaktit elemző leghitelesebb műben a tiszta odaadó szolgálat alábbi definíciójára alapozza mondanivalóját:

anyābhilāṣitā-śūnyaṁ jñāna-karmādy-anāvṛtam ānukūlyena kṛṣṇānuśīlanaṁ bhaktir uttamā

„Az odaadó szolgálat legkiválóbb fokára csak akkor léphet föl a bhakta, ha már mentes minden anyagi vágytól, a monista filozófia révén nyert tudástól, valamint a gyümölcsöző tettektől. Ekkor már szakadatlanul, Kṛṣṇa kedvében járva szolgálja az Urat, úgy, ahogyan Kṛṣṇa akarja.”6

A vers érdekessége, hogy Śrī Caitanya Mahāprabhu még a Bhaktirasāmṛta-sindhu keletkezése előtt mondta ezt Rūpa Gosvāmīnak Pray ā gában. Éppen ezért nyugodtan tekinthetjük abszolút és

örök definíciónak, melyet Rūpa Gosvāmī csupán nyilvánosságra hozott. Részletes elemzését a Bhakti-rasāmṛta-sindhu-binduban, Viśvanātha Cakravartī Ṭhākura írásában olvashatjuk, mely Rūpa Gosvāmī híres művét elemzi és foglalja össze.

Meg kell említenünk, hogy az önző érdektől mentes odaadó szolgálat az elme és az érzékek tevékenységein és a lelki érzelmek kifejeződésein keresztül valósul meg. A bhakti végzése eszköz a gyakorló bhakta kezében ahhoz, hogy fölébressze magában a tökéletességet, a tökéletessé vált bhakta pedig a tökéletesség ébredése következtében szintén a bhaktit végzi. Ezt jelenti az anuśīlana kifejezés,

azaz „a Kṛṣṇa-tudat kultiválása”. Egy olyan odaadó cselekedet például, mint Kṛṣṇa neveinek éneklése saṅkīrtana alkalmával, a tökéletesség elérését szolgálja, ám egyben a tökéletesség következménye is. Kívülr ő l nézve nincs a kett ő között különbség, de más okból végzi a gyakorló és más okból a tökéletessé vált bhakta.

Ha még érthetőbben akarunk fogalmazni, azt mondhatjuk, hogy a tiszta odaadó szolgálat egyrészt az odaadás elérése érdekében kultivált tevékenységekből áll, másrészt olyan tettekből, melyek már az odaadás elnyerésének következményei. Az anuśīlanának aztán, amikor eléri a bhakti magasabb lépcsőfokait, két formája van: megnyilvánulhat az előbb említett kétféle tevékenységen keresztül, illetve az odaadásban elért eredmények által létrehozott érzelmek révén, amely érzelmek az eksztatikus odaadás szintjén különösen szembetűnőek.

Az odaadásnak ez a Kṛṣṇa számára kedvező kultiválása, melyet ānukūlyena kṛṣṇānu-śīlanamnak neveznek, a tiszta odaadás elsődleges jellemzője, azaz svarūpa-lakṣaṇája. A másodlagos jellemző, a taṭastha-lakṣaṇa – mely nem igazán határozza meg a bhakti lényegi természetét, inkább csak a definíció korlátait jelöli ki – az, hogy a bhakti mentes minden nem-odaadó elemtől.

A bhakta Kṛṣṇa bármelyik alakjának, bármelyik inkarnációjának szentelheti odaadását, a gauḍīya vaiṣṇavák mégis szinte mindig Isten eredeti alakját, az Úr Kṛṣṇát, Vṛndāvana tehénpásztor hercegét választják. Śrīla Prabhupāda ezt a választást emeli ki az alábbi idézetben:

„Ezek a szavak azt hangsúlyozzák, hogy az embernek

Kṛṣṇára kell összpontosítania gondolatait, a kétkarú, fuvolát tartó, kék szín ű fiúra, akinek csodálatos arca van, és pávatollat hord a hajában. Kṛṣṇáról szóló leírásokat a Brahma- sa ṁ hit ā ban és más szentírásokban találhatunk. Istennek erre az eredeti formájára, Kṛṣṇára kell tehát rögzítenünk az elménket. Nem szabad még azt sem hagynunk, hogy figyelmünk az Úr más formáira terelődjön. Az Úrnak számtalan formája van – Viṣṇu, Nārāyaṇa, Rāma, Varāha és mások –, de a bhaktának arra a formára kell szögeznie elméjét, aki jelen volt

Arjuna előtt. A legbizalmasabb tudás az, amikor Rá irányítjuk gondolatainkat. Kṛṣṇa azért árulja el mindezt Arjunának, mert Arjuna a legkedvesebb barátja.”7

De mi a célja a tiszta odaadásnak, és miféle tökéletes állapot érhető el általa?

A teremtés hajnalán az Úr K ṛṣṇ a arra biztatta Brahm ā t, minden teremtett élőlény legokosabbikát, hogy ő maga keresse meg a választ ezekre a kérdésekre:

etāvad eva jijñāsyaṁ tattva-jijñāsunātmanaḥ anvaya-vyatirekābhyāṁ yat syāt sarvatra sarvadā

„Annak, aki a Legfelsőbb Abszolút Igazság, az Istenség Személyisége után kutat, minden bizonnyal eddig a pontig kell folytatnia a keresést, minden körülmények között, mindig és mindenhol, közvetlenül és közvetve egyaránt.”8

Ezt az igazságot azonban még a teremtő intelligenciája sem tudta könnyen fölfogni. Ś ukadeva Gosv ā m ī tól tudjuk, hogy Brahm ā hiába igyekezett a legnagyobb figyelemmel és koncentrációval megérteni mindezt, kudarcot vallott. Csak miután töviről hegyire háromszor is áttanulmányozta az összes Védát, jött rá, hogy a Kṛṣṇa iránti vonzódás a legtökéletesebb létállapot. Brahmā mellett korunk elveszett lelkei mind spiritualitás, mind intellektus tekintetében eltörpülnek. Hogyan lehetnének akkor alkalmasak arra, hogy elérjék a tökéletességet? A válasz: Caitanya Mahāprabhu szerencsével áldotta meg őket, amikor érthetően föltárta előttük ezt a nehezen fölfogható és titkos tudást. Az erre méltóknak és a méltatlanoknak egyaránt elárulta, hogy a vallás lényege a K ṛṣṇ a iránti odaadás, hogy a tiszta odaadás célja K ṛṣṇ a iránti szeretetünk fölébresztése, és hogy az Úr iránt érzett legmagasabb rendű szeretet – a prema – az élet végső, legtökéletesebb foka.

* * * *

Miután általánosságban definiáltuk a bhakti jelentését, vegyük most sorra a tiszta odaadó szolgálat három formáját.

Egy alapvető tekintetben a bhakti-yogát ugyanúgy kell végezni,

mint minden tevékenységet: szem előtt kell tartani a célunkat. A cél elérésének eszköze a s ā dhana, az pedig, amit elérünk, a s ā dhya. A törekvő bhakta neve sādhaka, míg azt, aki már elérte a célt, siddhának nevezzük. Ahogy korábban már említettük, a bhakti végső célja a Kṛṣṇa iránti szeretet, a kṛṣṇa-prema. Erről később részletesen is beszélünk majd.

Vizsgáljuk meg közelebbről, milyen nyelvi kapocs köti össze ezeket a kifejezéseket.

A s ā dh igegyök jelentése: „elér”, „véghezvisz”. Az ana toldalékkal kiegészítve a s ā dhana f ő nevet kapjuk, melynek legpontosabb fordítása: „az elérés eszköze”. Ugyanez az igegyök – a sādh – különböző származékszavakkal kombinálva ebbe a jelentéskörbe tartozó szavakat hoz létre. Például: s ā dhya, „amit el kell érni”; sādhu és sādhaka, „aki valaminek az elérésére törekszik”; siddha, „aki már elérte a célt”.

Eddig a bhaktinak mindössze két fajtáját definiáltuk: a sādhanabhaktit és a prema-bhaktit . Úgy t ű nhet, hogy az odaadó szolgálatnak ez a két formája tökéletesen kimeríti a bhakti leírását, ám a szentírások és az ācāryák háromféle odaadásról beszélnek: sādhana-bhakti, bhāva-bhakti, prema-bhakti. A bhāva-bhakti eksztatikus odaadást, azaz eksztatikus szerető odaadást jelent.

„Mi az oka annak, hogy létezik ez a harmadik kategória?”

„Az, hogy az átmenet során, míg a gyakorlás szintjéről elérünk a tökéletességig, van egy köztes állapot, ami ugyan fölötte áll a gyakorlás szintjének, még nem jellemzőek rá a tökéletesség vonásai. Ugyanakkor fölismerhető benne a tökéletesség kezdete. Ez a bhāva-bhakti.”

Közelebbr ő l megvizsgálva a bh ā va-bhakti sem a s ādhana, sem a sādhya kategóriájába nem sorolható be. Ennek okát azután értjük majd meg, miután alaposan szemügyre vettük az odaadás mindhárom formájának definícióját.

A sādhana-bhakti definíciója a következő:

kṛti-sādhyā bhavet sādhyabhāvā sā sādhanābhidhā

nitya-siddhasya bhāvasya prākaṭyaṁ hṛdi sādhyatā

„Az érzékekkel végzett transzcendentális odaadó szolgálatot, amely által az ember szert tehet a Kṛṣṇa iránti szeretetre, sādhana-bhaktinak, az odaadó szolgálat szabályozott gyakorlásának nevezik. Ez az odaadás örökkévalóan ott van minden élőlény szívében. A gyakorlat síkján végzett odaadó szolgálatban ott rejlik a lehetősége annak, hogy felébresszük ezt az örök odaadást.”9

Ez a bhāva-bhakti meghatározása:

śuddha-sattva-viśeṣātmā prema-sūryāṁśu-sāmya-bhāk rucibhiś citta-masṛṇyakṛd asau bhāva ucyate

„Amikor az odaadó szolgálatot valaki a tiszta jóság transzcendentális szintjén végzi, az olyan, mint a Kṛṣṇa iránti szeretet napsugara. Ilyenkor az odaadó szolgálat különböző ízekkel lágyítja meg a bhakta szívét, aki ekkor a bhāva [érzelem] állapotában van.”10

A prema-bhaktié pedig így hangzik:

samyaṅ-masṛṇita-svānto mamatvātiśayāṅkitaḥ bhāvaḥ sa eva sāndrātmā budhaiḥ premā nigadyate

„A bhāvát, amikor teljesen meglágyítja a szívet, amikor az Úr iránti er ő s birtoklásérzet gazdagítja, illetve amikor már nagyon töménnyé és erőssé válik, a művelt bölcsek premának [Isten iránti szeretetnek] nevezik.”11

Összegezve: a gyakorlás szintjén végzett odaadást olyan tevékenységek alkotják, melyek a bh ā va elérését szolgálják, nem pedig a

premáét, mert a definíció alapján az előbbi a szeretetnek csupán a fénysugara, míg az utóbbi a szeretet teljes napkorongja – a pirkadat van előbb, s a napkelte csak azután jön. Caitanya Mahāprabhu a bhāváról azt mondja: kṛṣṇe prīty-aṅkura. Azaz:

„A Kṛṣṇa iránti szeretet magja.”

A premát pedig így határozza meg: sei ‘bhāva’ gāḍha haile dhare.

Azaz:

„A bhāva hevessé vált szintje.”12

A szeretet fejlődése a szeretet bevezető szintjével már elkezdődik, ezért a bhāva az odaadó szolgálatnak egy harmadik fajtája. Ez a sādhana közvetlen célja és a prema megelőző állapota.13 A bhāvára ugyan a természet kötőerői nincsenek hatással, a tökéletesség bizonyos jellemzői mégis hiányoznak belőle.

„Akkor hát miféle »hiányosságok« jellemzik a bhāvabhaktit?”

Ahhoz, hogy a kérdésre választ adjunk, els ő ként tekintsük át a bhakti e három fokának meghatározó jellemzőit. A tiszta odaadást hat tulajdonság jellemzi:

Megszabadít az anyagi szenvedéstől; minden kedvező fordulat előszobája; mellette még a felszabadulás boldogsága is eltörpül; nagyon kevesen érik el; automatikusan transzcendentális boldogságot ad; és ez az egyetlen dolog, ami odacsábítja Kṛṣṇát. A sādhana-bhaktira az els ő két tulajdonság jellemz ő , a bhāva-bhaktira az első négy, a prema-bhaktira pedig mind a hat.

Térjünk vissza most a kérdéshez: „Miféle hiányosságok jellemzik a bhāva-bhaktit?”

„Egyrészt a bhāva nem emel föl azonnal a transzcendentális boldogság szintjére, másrészt nem tudja rávenni

Kṛṣṇát arra, hogy személyesen megjelenjen. Ezenkívül

nyomokban még föllelhetők benne a korábban elkövetett sértések következtében kialakult nemkívánatos szokások, s ezek egyfajta boldogtalanságérzetet keltenek, ami nem egyeztethető össze a tökéletességgel. ”

Ebből a rövid analízisből kitűnik, miért van három fajtája az odaadásnak, és nem csak kettő.

Ezután azonban az olvasó joggal szeretné tudni:

„Miért nem tartozik a bhāva a sādhana kategóriájába, és miért nem tekintjük a bhāva-bhaktát sādhakának?”

Az első kérdésre tömören azt felelhetjük:

„Definíciója alapján a sādhana a bhāva elérésének eszköze, így nem foglalhatja magában a bhāvát.”

A második kérdésre pedig a következő a válasz:

„A bh ā va- bhakták is s ā dhakák, de különböznek a sādhana-sādhakáktól: ők bhāva-sādhakák.”

A bhāva-sādhakának folytatnia kell az odaadó szolgálatot, ha el akar jutni a prema-bhaktiig, tehát ebben az értelemben valóban gyakorló bhakta. Mivel azonban elérte a bhāvát, már transzcendentális szinten áll, ezért egy külön kategóriába tartozik. Ez derül ki abból a definícióból, melyet Rūpa Gosvāmī ad a sādhakáról:

utpanna-ratayaḥ samyaṅ

nairvighnyam anupāgatāḥ

kṛṣṇa-sākṣāt-kṛtau yogyāḥ sādhakāḥ parikīrttitāḥ

„A gyakorló bhakták – a bh ā va- s ā dhakák – azok, akikben kifejlődött már a Kṛṣṇa iránti rati [bhāva], de anartháiktól még nem szabadultak meg teljesen, továbbá méltóak arra, hogy közvetlenül láthassák Kṛṣṇát.”14

Ez a könyv a s ā dhana- bhakti bizonyos aspektusaira fókuszál, ezért azon túl, hogy a bh ā va- bhakti megjelenésér ő l szót ejtünk, az odaadás két transzcendentális formájáról – a bhāváról és a premáról – nem mondunk többet. Ebben a fejezetben csupán azt mutattuk meg, hogy háromféle odaadó szolgálat létezik, s e hármat körvonalakban vázoltuk is. Azoknak a bhaktáknak, akik többet szeretnének erről tudni, azt tanácsoljuk, tanulmányozzák Az odaadás nektárját és a Bhakti-rasāmṛta-sindhut.

Jegyzetek

1. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 18.67–69.

2. Bṛhan-nāradīya-purāṇa 4.30, ahogyan a Śrī Bṛhad-bhāgavatāmṛta 2.2.161 kommentárja idézi.

3. Śrīmad-Bhāgavatam 1.7.4, magyarázat.

4. Śrīmad-Bhāgavatam 11.3.31.

5. Nārada-bhakti-sūtra 30.

6. Bhakti- ras ā m ṛ ta-sindhu 1.1.11, ahogyan a Ś r ī Caitanyacaritāmṛta, Madhya-līlā 19.167 idézi.

7. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 18.65, magyarázat.

8. Śrīmad-Bhāgavatam 2.9.36.

9. Bhakti- ras ā m ṛ ta-sindhu 1.2.2, ahogyan a Ś r ī Caitanyacaritāmṛta, Madhya-līlā 22.105 idézi.

10. Bhakti- ras ā m ṛ ta-sindhu 1.3.1, ahogyan a Ś r ī Caitanyacaritāmṛta, Madhya-līlā 23.5 idézi.

11. Bhakti- ras ā m ṛ ta-sindhu 1.4.1, ahogyan a Ś r ī Caitanyacaritāmṛta, Madhya-līlā 23.7 idézi.

12. Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 23.13.

13. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 4.10, magyarázat.

14. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 2.1.276.

MÁSODIK FEJEZET

A sādhana-bhakti kezdete

Az odaadó szolgálat három fajtáját, melyeket az előző fejezetben mutattunk be, további alkategóriákra lehet osztani. Ezek az alkategóriák a lelki érettség egyre fokozódó szintjeit képviselik. Rūpa Gosvāmī a sādhana-bhakti lelki evolúcióját, mely a bhāvához és a premához vezet, a következő jól ismert versben ismerteti:

ādau śraddhā tataḥ sādhusaṅgo ’tha bhajana-kriyā tato ’nartha-nivṛttiḥ syāt tato niṣṭhā rucis tataḥ

athāsaktis tato bhāvas tataḥ premābhyudañcati sādhakānām ayaṁ premṇaḥ prādurbhāve bhavet kramaḥ

„Kezdetben hitre van szükség. Azután az ember keresni kezdi a tiszta bhakták társaságát, majd avatást kap a lelki tanítómestertől, és az ő utasításai szerint betartja a szabályozó elveket. Így megszabadul minden nemkívánatos szokástól, és rendíthetetlenül szilárddá válik az odaadó szolgálatban. Ezután fölébred benne az íz és a ragaszkodás. Ez a s ā dhana- bhaktinak, a szabályozó elvek szerint végzett odaadó szolgálatnak az útja. Fokozatosan felerősödnek az érzelmek, s végül felébred a szeretet. Így megy végig az istenszeretet fejlődésének lépcsőfokain a Kṛṣṇa-tudat iránt érdeklődő bhakta.”1

Noha a prema- bhakti számos fokozaton halad át a kezdeti bh ā va szintjét ő l egészen a cél, a mah ā bh ā va eléréséig, s közben egyre finomul és gazdagodik, ez a vers nem mutatja be ezeket a

lépcsőfokokat, mert csupán a premát megelőző szintekre koncentrál. Nekünk szintén a sādhana-bhakti a témánk, ezért az odaadás magasabb szintjeiről nem beszélünk ebben a könyvben bővebben.

A sādhana-bhakti fölfelé vezető lépcsőfokai a következők: hit, a vaiṣṇavák társaságának keresése, megszabadulás a rossz szokásoktól, állhatatosság, íz és ragaszkodás.

Természete szerint valamennyi egymást követ ő szint magában foglalja az előző szintet jellemző tulajdonságokat is. Az állhatatosság, a niṣṭhā például a hitnek, a vaiṣṇavák társaságának és a rossz szokásoktól való megtisztulásnak a jegyeit is magán viseli, azonban ezen a szinten a hit sokkal érettebb és erősebb, mint az újonc bhakta kezdeti hite. Ugyanígy a ragaszkodás fokán az állhatatosság szintén sokkal kifinomultabb, mint ami azt a bhaktát jellemzi, aki a rossz szokásoktól megszabadulva elérte az anartha-nivṛtti állapotát. A bhakti sajátos természete, hogy jellemző tulajdonságait megtartja és tovább finomítja, miközben a bhakta az egyik elért szintr ő l a következőre lép. Erről érintőlegesen az előző fejezetben is szó esett, amikor az odaadás három fajtájáról beszéltünk.

Az odaadó szolgálat hatvannégy f ő tevékenység során valósul meg a gyakorlatban. Ezek közül az első húsz fele-fele arányban tiltásokat és ajánlásokat testesít meg, a maradék negyvennégy pedig a sādhana gyakorlatait alkotja. Az odaadás tevékenységei között van öt kiemelkedően fontos gyakorlat, melyeket az Úr Caitanya nem győzött hangsúlyozni:

sādhu-saṅga, nāma-kīrtana, bhāgavata-śravaṇa mathurā-vāsa, śrī-mūrtira śraddhāya sevana

„Keressük a bhakták társaságát, énekeljük az Úr szent

nevét, hallgassuk a Ś r ī mad- Bh ā gavatamot, éljünk Mathurāban, és imádjuk a mūrtikat hittel és hódolattal.”2

A sādhana minden aspektusa azt a célt szolgálja, hogy emlékezni tudjunk Kṛṣṇára. Ezt az emlékezést, a smaraṇamot magasztalják a szentírások, köztük a Padma-purāṇa is:

„Kṛṣṇa az Úr Viṣṇu forrása. Mindig emlékeznünk kell Rá, és sohasem szabad elfelejtenünk Őt. A śāstrákban

Miután dióhéjban áttekintettük a sādhana szintjeit és legfontosabb gyakorlatait, vegyünk most szemügyre kettőt a sādhana-bhakti fajtái közül. Mindkettőt egyedi módon meghatározza az, hogy milyen inspirációból ered, hogy milyen ösztönző erő áll a hátterében.

Az olyan odaadó tettek, melyeket els ő dlegesen a szentírások parancsolatai és a lelki tanítómester utasításai inspirálnak, a szabályokat követő odaadás, azaz a vaidhī-bhakti kategóriájába tartoznak. A vidhi szó azt jelenti: „szabályok”.

Amikor valaki nemcsak azért végez odaadó tetteket, mert azok kötelezőek, hanem azért, mert erős ragaszkodást érez irántuk, cselekedetei a spontán odaadás, a rāgānuga-bhakti jellemzőit viselik magukon. A rāga szó a legáltalánosabb értelmezésben ragaszkodást jelent. Az az odaadás, amit elsődlegesen a lelki ragaszkodás (rāga) inspirál, vagy ami ezt a rāgát követi (anuga), a rāgānuga-bhakti kategóriája.

Figyelmébe ajánlom az olvasónak azt a tényt, hogy a spontán odaadás magas szintjén álló bhakták néha vétenek a szentírások szabályai ellen. Ezt Śrīla Prabhupāda is megerősíti:

„A r ā g ā nuga- bhakták nem követik túlságosan szigorúan az odaadó szolgálat szabályozó elveit.”4

Az ilyen vai ṣṇ avák azonban az odaadás transzcendentális fokán állnak, s a feltételekhez kötött lelkeknek nem szabad őket imitálniuk. A rāgának erre az érett formájára az Úr valamelyik örökké felszabadult v ṛ nd ā vanai társának szolgáló hangulata inspirálja a bhaktát . Ebben a könyvben azonban az ilyen magas szint ű rāgānuga-bhaktival nem foglalkozunk. Azok az olvasók, akik többet szeretnének tudni a témáról, forduljanak a szerző A spontán odaadó szolgálat ébredése című könyvéhez.

„Hogyan ébresztheti föl szívében a spontán odaadást a szabályokat követő bhakta?”

„Ha hűségesen követi az ācāryákat, és szigorúan gyakorolja a szentírásokban fölvázolt odaadó tevékenységeket,

említett valamennyi szabálynak és tiltásnak e két elvet kell szolgálnia.”3

a bhakta szíve megtisztul, s egyre inkább fölébred benne a spontán odaadásra való hajlam, mely aztán az íz vagy a ragaszkodás szintjén eléri az érett fokot. Amikor a bhakta végül megszabadul minden anyagi feltételekhez kötöttségtől, méltóvá válik arra, hogy a bhāva transzcendentális szintjére lépjen.”

Röviden tehát az élőlény, miután jó szerencséjének köszönhetően a tiszta vai ṣṇ avák társaságában fölébred benne a hit, csodálatos utazásra indul az önmegvalósítás útján, melynek során a guru és Kṛṣṇa kegyéből szívében kibontja szirmait az Isten iránti szeretet lótusza. A prema tökéletes állapotához ugyan minden feltételekhez kötött léleknek joga van, ám semmilyen más módon nem tehet rá szert, csakis az előző fejezetben definiált tiszta odaadás gyakorlásával. Ezenkívül a gyakorló bhaktának ügyelnie kell arra is, hogy ne essen az alacsonyabb rendű, nem tiszta odaadás különféle csapdáiba, mert az ilyen odaadás, bár viszonylag kedvező hatású, nem vezet el az abszolút valóságig, a premáig. A következő szakaszban a sādhana-bhakti típusait összefoglalva sorra rávilágítunk ezekre a csapdákra. * * * *

A tiszta odaadó szolgálat léte és definíciója magában foglalja azt is, hogy létezik nem tiszta – saját definícióval körülírható – odaadó szolgálat is. Mivel a tiszta odaadást úgy definiáltuk, hogy szándéka szerint nem tettei gyümölcséért végzi a bhakta, és mentes a felszabadulás utáni vágytól – jñāna-karmādy-anāvṛtam –, logikusan következik, hogy a nem tiszta odaadásra viszont ezek az anyagi érdekek kisebb-nagyobb mértékben hatással vannak.

Röviden bemutatjuk most az odaadás nem tiszta formáit, és összehasonlítjuk őket a tiszta odaadással.

Ahogy a kertésznek is ismernie kell a különbséget a gaz és a virágzó kúszónövény között, a bhaktának is tudnia kell, mi a különbség a valódi odaadás és annak árnyékai között. A tiszta odaadás tökéletességet eredményez, míg a nem tiszta odaadás csak evilági hasznot, felszabadulást, vagy a legjobb esetben is a tiszta bhakták társaságát adhatja jutalmul.

A nagy vai ṣṇ avák számos különböz ő elnevezést használnak arra az odaadásra, amit R ū pa Gosv ā m ī rejtettnek, āvṛtának hív. Gyakori kifejezés még a bhakty-ābhāsa, a miśra-bhakti és az āropasiddha-bhakti is. Bhaktivinoda Ṭhākura azt mondja, ezek mind a kevert odaadást jelölik.5

A bhakty-ābhāsa annyit tesz: „a bhakti árnyéka”; a miśra-bhakti azt jelenti: „kevert odaadás”; az ā ropa- siddha-bhakti jelentése pedig: „ bhaktinak tulajdonítható cselekedetek”. Ha mélyrehatóan elemeznénk ezeknek a kifejezéseknek a jelentését, kiderülne, hogy mindegyiknek egyedi, csak rá jellemző tulajdonságai vannak, s mindegyiket további kategóriákra, s ő t, azokon belül további alkategóriákra lehet osztani. Ha az olvasót érdeklik az ilyen irányú értekezések, az ācāryák, köztük Bhaktivinoda Ṭhākura és Jīva Gosv ā m ī m ű veiben olvashat err ő l b ő vebben, ahogyan a szerz ő Śuddha-bhakti-cintāmaṇi című könyvében is.6

Az alábbiakban a kevert odaadás fajtái közül mutatunk be kettőt.

Az odaadó szolgálatot gyakran a következ ő hármas felosztásban tárgyalják: ā ropa- siddha-bhakti, sa ṅ ga- siddha-bhakti és svarūpa-siddha-bhakti.

Amikor az az ember, akiben nem tudatosult még lelki identitása, azaz nem az Úr szolgájaként tekint magára, Kṛṣṇának ajánlott tetteit anyagi haszonért, a felszabadulás vagy az odaadás elnyerése reményében végzi, cselekedeteit āropa-siddha-bhaktinak nevezik. Ebben a kifejezésben a siddha szó nem azt jelenti, hogy „tökéletes”, hanem azt, hogy „valamit elvégző”. Nincs valódi odaadása, de az elvégzett (siddha) imádatot az Úrnak ajánlja (āropa), ezért fölajánlását bhaktinak lehet nevezni.

Jagadānanda Paṇḍita a kezdő bhakta példáját hozza föl, akinek nincs hite abban, hogy a mūrti Kṛṣṇa örökké létező alakja, hanem egyszerű szobornak gondolja, amelynek az emberek isteni természetet tulajdonítanak.7 Akár anyagi haszonért, akár felszabadulásért, akár a lelki előrehaladás érdekében végzi az imádatot, ez az imádat az āropa-siddha-bhakti kategóriájába tartozik. A bhakták társasága, a tisztulás és a tanulás hatására a kezdő bhakta lassanként hinni fog abban, hogy az Úr jelen van a mūrtiban, hitének köszönhetően pedig haladhat előre a tiszta odaadás útján.

Jīva Gosvāmī a következő példával illusztrálja az āropa-siddhabhaktit:

tatra bhāgavatān dharmān

śikṣed gurv-ātma-daivataḥ

amāyayānuvṛttyā yais

tuṣyed ātmātma-do hariḥ

„A tanítvány a hiteles lelki tanítómestert tekintse az életének, a lelkének és imádott istenségének, s tanulja meg t ő le a tiszta odaadó szolgálat tudományát. Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, Hari, minden lelkek lelke szívesen átadja magát tiszta bhaktáinak. A tanítványnak éppen ezért meg kell tanulnia lelki tanítómesterétől, hogyan szolgálja úgy az Urat kétszínűség nélkül, hűségesen, az Úr kedvében járva, hogy a Legfelsőbb Úr elégedettségében végül önmagát kínálja föl a h ű séges tanítványnak.”8

Az āropa mellett Jīva Gosvāmī egy másik nem tiszta odaadásról is beszél, a saṅga-siddha-bhaktiról. Azok a tettek, melyek azáltal válnak tökéletessé (siddha), hogy az odaadással (bhakti) állnak kapcsolatban (saṅga), a saṅga-siddha-bhakti kategóriájába tartoznak. Vegyük például a tiszta bhaktát: az írások szerint huszonhat tulajdonság jellemzi, köztük az igazmondás, a nagylelk ű ség és a tisztaság, és ott van a legfontosabb: egyedül Kṛṣṇa előtt hódol meg – kṛṣṇaika-śaraṇa. Ezzel az egy tulajdonsággal kapcsolatba kerülve a többi huszonöt is magára ölti a bhakti természetét, ami egyébként eredendően nem volt jellemző rájuk. Materialista emberek is lehetnek ugyanis igazmondók vagy épp nagylelkűek. Azt tehát, amikor valaki olyan vallásos tulajdonságokat igyekszik ápolni magában, amelyek kedveznek a bhaktinak, mert a jóság kötőerejét képviselik, s ezzel párhuzamosan a K ṛṣṇ a iránti meghódolást is gyakorolja, saṅga-siddha-bhaktinak nevezik.

Gondoljunk csak a tűzbe tartott vasrúd analógiájára, ahol a tűz az odaadó szolgálatot, a vasrúd pedig a vallásos cselekedeteket jelképezi: utóbbiak magukra öltik az előbbi tulajdonságait. A következő példa ezt a fajta bhaktit illusztrálja:

sarvato manaso ’saṅgam

ādau saṅgaṁ ca sādhuṣu

dayāṁ maitrīṁ praśrayaṁ ca bhūteṣv addhā yathocitam

„Az ő szinte tanítványnak meg kell tanulnia, hogyan tartsa távol az elméjét mindentől, ami evilági, és hogyan ápoljon kedvező viszonyt lelki tanítómesterével és más szent bhaktákkal. Kegyesnek kell lennie azokhoz, akik az övénél alacsonyabb rendű helyzetben vannak, barátkoznia kell azokkal, akik azonos szinten állnak vele, és alázatosan szolgálnia kell azokat, akik lelki helyzetüket tekintve fölötte állnak. Meg kell tehát tanulnia, hogyan bánjon megfelelően minden élőlénnyel.”9

A nem tiszta odaadásnak err ő l a két fajtájáról azt mondhatjuk, hogy az āropa-siddha-bhakti esetében a tisztátalanságok, melyeket a tettek eredményére, a misztikus hatalomra és a felszabadulásra irányuló vágyak jelentenek, túlsúlyba kerülnek az odaadással szemben, míg a saṅga-siddha-bhakti esetében az odaadás az, ami a tisztátalanságokat, vagyis a nem odaadó tulajdonságokat háttérbe szorítja.

Ellentétben ezzel a két nem tiszta odaadással, van egy harmadik fajta odaadás is, a svarūpa-siddha-bhakti, ami már tiszta odaadó szolgálat.

Az érdek nélkül végzett sādhana elsődleges jellemzői – például az éneklés, a hallás, az eksztatikus odaadás hangulatai, valamint azok az odaadó tettek, melyekre ezek a hangulatok inspirálják a bhaktát – a legbens ő bb lényegét, svar ū páját alkotják a tiszta odaadó szolgálatnak.

A svarūpa-siddha-bhakti legnyilvánvalóbb jellemzője, ami megkülönbözteti az odaadás másik két fajtájától, az, hogy eleget tesz a tiszta odaadó szolgálat kritériumainak, s így közvetlen kapcsolatban áll Kṛṣṇával. Ez a fajta bhakti az Úr belső energiájának megnyilvánulása. Az āropa-siddha-bhaktiról és a saṅga-siddha-bhaktiról a Śrīmad-Bhāgavatam azt mondja még a mű elején, hogy ez a kettő kaitava-dharma, vagyis csaló vallás.10 Ebb ő l következik, hogy a svarūpa-siddha-bhakti ezzel szemben akaitava-dharma.

Az Úr Kapila ennek az ő szinte odaadásnak a spontaneitásban kicsúcsosodó formáját, és annak jellemzőit magasztalja a következő közismert versben:

mad-guṇa-śruti-mātreṇa mayi sarva-guhāśaye mano-gatir avicchinnā yathā gaṅgāmbhaso ’mbudhau

lakṣaṇaṁ bhakti-yogasya nirguṇasya hy udāhṛtam ahaituky avyavahitā yā bhaktiḥ puruṣottame

„A vegyítetlen odaadó szolgálat akkor nyilvánul meg, amikor az ember elméje egyszeriben vonzódni kezd a mindenki szívében ott lakozó Istenség Legfels ő bb Személyisége transzcendentális nevének és tulajdonságainak hallgatásához. Ahogy a Gangesz vize természetesen hömpölyög az óceán felé, úgy áramlik a Legfelsőbb Úr felé az ilyen odaadó eksztázis, melyet nem zavar meg semmilyen anyagi körülmény.”11

Ebben a részben azt szerettük volna bemutatni, mit ért R ū pa Gosvāmī rejtett odaadás alatt, illetve hogy miért alacsonyabb rendű ez a rejtett odaadás, mint a nem rejtett, tiszta odaadás, vagyis a śuddha-bhakti, más néven a svarūpa-siddha-bhakti.

A tiszta odaadás közvetlen út, mely különböző szinteken keresztül elvezet a spontán odaadásig és a lélek Kṛṣṇához fűződő örök kapcsolatának felébredéséig. Ezt az odaadást a Śrīmad-Bhāgavatam transzcendentális tanításai hatják át, valamint egy olyan lemondott életforma jellemzi, melynek során a bhakta mindent és mindenkit Kṛṣṇa szolgálatába állít.

Ezzel szemben mind az ā ropa- siddha-bhakti, mind a sa ṅ gasiddha-bhakti közvetett módszer, mely a megfelelő körülmények között elvezetheti a gyakorló bhaktát a svarūpa-siddha-bhaktiig. Ha azonban nincs hite a tiszta bhaktákban, a gyakorló bhakta megállhat a fejlődés útján, és legjobb esetben is csak materialista neofita és jámbor, vallásos ember marad. A tiszta bhaktákba vetett hit hiányában a kezd ő ket mind az ā ropa- siddha, mind a sa ṅ gasiddha módszerét követve magával ragadhatják a māyāvādīk tévképzetei, s esélyük sem marad a tiszta odaadás gyakorlására.

A feltételekhez kötött lelkek által gyakorolt odaadásnak most csak három formájáról beszéltünk, ám a bhaktinak annyi változata létezik, ahány módon a természet köt ő er ő i egymással keveredni tudnak. Śrīla Prabhupāda nyolcvanegy ilyen kombinációt említ.12 Az Úr Kapila a következőt mondja erről:

„Ó, nemes hölgy! Az odaadó szolgálatnak számtalan útja van, az azt végz ő k különféle tulajdonságainak megfelelően.”13

Követőinek, köztük Sanātana Gosvāmīnak Caitanya Mahāprabhu a svarūpa-siddha-bhakti módszerét tanította, s külön hangsúlyozta, milyen fontos, hogy a haladó vaiṣṇavák társaságát keressük, mert ezáltal elkerülhetjük az ā ropa- siddhához és a sa ṅ ga- siddhához hasonló módszerek csapdáit. Az Úr azt mondja:

sādhu-saṅge kṛṣṇa-bhaktye śraddhā yadi haya bhakti-phala ‘prema’ haya, saṁsāra yāya kṣaya

„Egy bhakta társaságában az emberben felébred a Kṛṣṇa odaadó szolgálatába vetett hit. Az odaadó szolgálatnak köszönhetően életre kel Kṛṣṇa iránt érzett szunnyadó szeretete, s így anyagi, feltételekhez kötött léte véget ér.”14

A Saṅkalpa-kaumudīval az a célunk, hogy irányt mutassunk a vaiṣṇaváknak a svarūpa-siddha-bhakti útján, s hogy segítsük őket abban, hogy elkerülhessék mindazokat a csapdákat, melyet annak nem tiszta változatai jelentenek. Szívb ő l reméljük, hogy ez a szándékunk megvalósul.

Jegyzetek

1. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.4.15–16, ahogyan a Śrī Caitanyacaritāmṛta, Madhya-līlā 23.14–15 idézi.

2. Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 22.128.

3. Padma-purāṇa, ahogyan a Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhyalīlā 22.113 idézi.

4. Az odaadás nektárja, 16. fejezet, 129. o.

5. Jaiva-dharma, 12. fejezet, 199–200. o.

6. Śuddha-bhakti-cintāmaṇi, 3–4. fejezet.

7. Prema-vivarta, 17. fejezet, 73. o.

8. Śrīmad-Bhāgavatam 11.3.22.

9. Śrīmad-Bhāgavatam 11.3.23.

10. Śrīmad-Bhāgavatam 1.1.2.

11. Śrīmad-Bhāgavatam 3.29.11–12.

12. Śrīmad-Bhāgavatam 3.29.10, magyarázat.

13. Śrīmad-Bhāgavatam 3.29.7.

14. Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 22.49.

HARMADIK FEJEZET

Alkalmasság és lelki szint

A gyakorló és a magas szinten álló bhaktákat egyaránt két szempontból értékelhetjük: alkalmasságuk és elért lelki szintjük alapján. Az alkalmasságot általában a hit és a tudás, néha pedig a megtapasztalt íz határozza meg, míg az elért lelki szintet a bhakta szeretetének mértéke. Ebben a fejezetben ezekkel a nagyon fontos témákkal foglalkozunk.

Először is vegyük szemügyre azt, mi teszi alkalmassá a bhaktát a sādhanára. Ne feledjük, hogy kétféle sādhana-bhakti létezik: szabályokat követő és spontán. Mindkettőt jól elhatárolható tulajdonságok jellemzik.

Noha általában úgy találjuk, hogy a legtöbb bhakta a szabályokat követő odaadást gyakorolja, vannak olyanok is, akik a spontán odaadás útján haladnak. A gauḍīya hagyomány azonban minden vaiṣṇavától azt kéri, hogy a szabályozott bhakti előírásai szerint éljen. A vaiṣṇavákat emiatt, bár tudatukat tekintve sokfélék, a gyakorlatuk szempontjából egység jellemzi. Rūpa Gosvāmī nagyon érthetően beszél erről, amikor a spontán odaadásról tanít:

sevā sādhaka-rūpeṇa siddha-rūpeṇa cātra hi tad-bhāva-lipsunā kāryā vraja-lokānusārataḥ

„Annak a haladó bhaktának, aki a spontán odaadáshoz vonzódik, Kṛṣṇa valamelyik vṛndāvanai társának viselkedését kell követnie. Szolgálatát kívül és belül egyaránt végezze: cselekedeteiben mint szabályokat követő

bhakta, bensőjében pedig önmegvalósítása szerinti helyzete alapján. Így kell tehát kívül és belül is odaadó szolgálatot ajánlania.”1

Az olvasóban fölmerülhet a következő kérdés:

„Mi jelenti az alkalmasságot, az adhikārát a szabályokat követő odaadó szolgálat végzéséhez?”

A válasz:

„Mivel a szabályokat követ ő odaadásra a szentírások parancsolatai ösztönzik a bhaktát, a gyakorlásához szükséges alkalmasság attól függ, mennyire érett a bhakta tudása és hite a szentírásokat illetően.”

Az autentikus hagyomány az alkalmasságot három szintben határozza meg: kezd ő , középhaladó és haladó szint, azaz kani ṣṭ haadhikāra, madhyama-adhikāra és uttama-adhikāra.

Az alkalmasság els ő és legáltalánosabb formája egy alapvet ő vonzódás a K ṛṣṇ a-tudat iránt. Ezt a haladó vai ṣṇ avák társasága adja meg, s azoknak a szívében is megjelenhet, akiket még vonz az érzékkielégítés. Kṛṣṇa ezt így magyarázza el:

yadṛcchayā mat-kathādau jāta-śraddhas tu yaḥ pumān na nirviṇṇo nāti-sakto bhakti-yogo ’sya siddhi-daḥ

„Az, aki valahogyan, jó szerencséje révén hinni kezd dicsőségem éneklésének és hallgatásának erejében, s bár nem undorodik túlságosan az anyagi léttől, de nem is vonzódik hozzá, az Irántam érzett szerető odaadás útját követve eléri majd a tökéletességet.”2

A Bhakti-rasāmṛta-sindhuhoz írt kommentárjában Jīva Gosvāmī azt mondja, hogy ennek a hitnek a gyökere egy korábbi találkozás a bhaktival. 3

Az tehát, aki vonzódik a K ṛṣṇ a- tudathoz, de akinek hite még képlékeny, a szentírásokat pedig alig ismeri, kaniṣṭha-adhikārīnak min ő sül, ami annyit jelent, hogy az alkalmasság kritériumaiból, melyek az odaadás gyakorlásához szükségesek, csupán a

minimumot elégíti ki.4 Ahhoz, hogy haladni tudjon az odaadó szolgálat útján, hitben és tudásban egyaránt érnie kell.

Amikor a szentírásokba vetett hite megszilárdul, ám tudása továbbra is hiányos, madhyama-adhikārīnak nevezik, olyan bhaktának, aki alkalmassága szerint a középhaladó szinthez tartozik.

Végül attól kezdve, hogy hite megingathatatlanná válik, a szentírásokról pedig mély tudásra tesz szert, uttama-adhikārīnak hívják, olyan bhaktának, aki maximálisan alkalmas az odaadó szolgálatra.5

Ez tehát az alkalmasság három szintje a gyakorlatban végzett odaadó szolgálat, a vaidhī-sādhana-bhakti esetében.

Az előző fejezetből kiderült az is, hogy a tiszta odaadó szolgálat – a nem tiszta odaadással ellentétben – egy további feltételt is támaszt az alkalmasság terén: mentesnek kell lennünk a testi létfelfogástól. Ez a feltétel akkor teljesül, ha a bhakta nem vágyik érzékkielégítésre vagy felszabadulásra, emellett pedig határtalan sóvárgással szeretne örömet szerezni Kṛṣṇának. Mindkettő magától értetődő tulajdonság.

Ahogyan korábban említettük, a gyakorlatban végzett odaadó szolgálatnak van egy másik fajtája is: a spontán odaadó szolgálat, vagyis a r ā g ā nuga-s ā dhana-bhakti . Az odaadásnak ez a formája általában akkor jelenik meg, amikor a bhakta már mentes minden evilági szennyeződéstől – ámbár ez a haladó bhakták kegyéből vagy a korábban elért eredmények hatására az odaadás bármelyik lépcsőfokán megnyilvánulhat.

A spontán odaadásra való alkalmasság bevezető feltétele az a lelkesedés, hogy Kṛṣṇát egy meghatározott kapcsolatban szolgálhassuk. Ennek a mohó lelkesedésnek a neve lobha. A lobha fokozatos fejlődése a spontán szolgálatra való alkalmasság egyik további feltétele. Śrīla Prabhupāda így ír:

„A törekvést, hogy egy bizonyos bhaktához – például Nandához vagy Yaśodāhoz – váljunk hasonlóvá, fokozatos fejlődés jellemzi, és rāgānugānak nevezik.”6

Mondhatjuk tehát, hogy az alkalmasságnak a spontán odaadás föntebb említett lépcsőzetes fejlődésekor is három szintjét különböztetjük meg: kezdő, középhaladó és haladó szint.

Ugyanez a tudás azonban – ahogyan a szabályokat követő bhaktát is érettebbé teszik az odaadás tudományáról megszerzett ismeretei – a spontán odaadást gyakorló bhakta számára is éltető erőt jelent. A tudás és a természetes vonzódás tehát kéz a kézben járnak, amint azt Kṛṣṇa el is magyarázza Arjunának:

vīta-rāga-bhaya-krodhā man-mayā mām upāśritāḥ bahavo jñāna-tapasā pūtā mad-bhāvam āgatāḥ

„Megszabadulván a ragaszkodástól, a félelemt ő l és a haragtól, teljesen elmélyülvén Énbennem, oltalmat Énnálam keresve már sokan megtisztultak a múltban a Rólam szóló tudás által, s így felébredt bennük az Irántam érzett transzcendentális szeretet.”7

Összegezve azt mondhatjuk, hogy a rāgānuga-bhakti előzetes feltétele egy kezdeti vonzalom az iránt, hogy Kṛṣṇa valamelyik társát kövessük, még ha az elvekről és az odaadás hangulatairól nem is rendelkezünk valódi tudással. Az alkalmasság középhaladó szintjét egy er ő s, ám még éretlen ragaszkodás jelenti, ami kiegészül még azzal is, hogy a bhakta tudatában van az odaadás mélyén rejlő nektárnak. A legfelső fokon az a bhakta áll, akit egy érettebb vágy, mohóság jellemez, s aki valamilyen mértékben tisztában van Kṛṣṇához fűződő örök kapcsolatának aspektusaival.

A kezd ő bhakta alkalmasságának szintje, amely lehet ő vé teszi számára a vaidhī-sādhana-bhakti gyakorlását, megfelel az odaadás kezdő lépcsőfokainak, a hittel kezdődően a rossz szokásoktól való megtisztulásig. Az alkalmasság középhaladó fokozata az állhatatosság szintjének felel meg, a haladó fokozat pedig az íz és a ragaszkodás szintjének.

Mivel a spontán odaadó szolgálat bármelyik szinten fölébredhet a szívben, az, hogy az ember alkalmas-e rá, nem kapcsolódik mereven az odaadás egyetlen lépcsőfokához sem. Śrīla Prabhupāda azonban elárulja, hogy a szabályokat követő bhakta először az állhatatosság, a niṣṭhā szintjén számíthat a megjelenésére:

„…a lelkes vágy, hogy Vraja lakóinak nyomdokait kövessük, csakis akkor ébredhet föl bennünk, amikor már megszabadultunk minden anyagi szennyeződéstől (anartha-nivṛtti).”8

Noha a természetes odaadásra való alkalmasság kezdeti foka megjelenhet az állhatatosság, a niṣṭhā szintjén, lehetséges az is, hogy már ezt megelőzően vagy akár később nyilvánul meg. Előfordulhat, hogy csak a bhāva szintjén mutatkozik meg, amikor a bhakta az anyagi tisztátlanságoktól már szinte teljes mértékben, végleg megszabadult. Az alkalmasság következő, középhaladó szintje az íz, a ruci lépcsőfokán válik valóra, amikor további tisztulás után a bhakta természetesen vonzódik az odaadás különböző tevékenységeihez, mint amilyen az éneklés és a hallás.

A haladó szintű alkalmasság a ragaszkodás, az āsakti fokán valósul meg, amikor a bhaktihoz való ragaszkodás átalakul Kṛṣṇa és az Ő társai iránti ragaszkodássá. Ez az uttama-adhikārī ragaszkodása a rāgānugā-sādhanához.

Itt egy rövid, ám fontos kitérőt kell tennünk. A Bhakti-rasāmṛtasindhuban R ū pa Gosv ā m ī a ruci, az íz szót használja, amit általában a spontán odaadással szoktunk együtt emlegetni. Ebben az esetben azonban nem ez a helyzet. Az ācārya a szabályozott odaadásról ír, amikor kijelenti, hogy a tiszta odaadásra való alkalmasság első feltétele a ruci, az íz. Azt mondja: valpāpi rucir eva syād bhakti-tattvāvabodhikā.

„Ha valaki, akár csak egy parányi mértékben is, de ráérez a bhakti mibenlétének ízére, megértheti azt.”9

Ez azt jelenti, hogy a múltban szerzett benyomások alkalmassá tehetnek valakit arra, hogy kedvet kapjon a Śrīmad-Bhāgavatam hallgatásához. Ez a fajta – a r ā gával nem azonos – ruci ébreszti föl a szabályokat követő bhakta szívében a hitet, ami az elsődleges alkalmassági feltétel. A szentírások tanításaival és az odaadás logikájával egybehangzó gondolkodás az odaadásra való alkalmasság másodlagos, az elsővel együtt járó feltétele. Ennek fényében tehát a korábban megtapasztalt íz szintén hozzájárul ahhoz, hogy a természetes vonzódás fölébredjen a bhakta szívében.

Foglaljuk össze ezt a szakaszt. Mind a szabályokat követő, mind pedig a spontán odaadás esetében az egyes szintek elérése az alkalmasság feltétele ahhoz, hogy a bhakta a következő szintre lépjen. Mindez lehetővé teszi a képzett bhakta számára, hogy szisztematikusan haladhasson előre a Kṛṣṇa-tudatban. Képzettség alatt azt is értjük, hogy tisztában van azokkal a kötelességekkel és tiltásokkal, amelyeket az odaadás adott lépcsőfoka megkövetel. Kṛṣṇa ezt mondja erről:

sve sve ’dhikāre yā niṣṭhā sa guṇaḥ parikīrtitaḥ karmaṇāṁ jāty-aśuddhānām anena niyamaḥ kṛtaḥ guṇa-doṣa-vidhānena saṅgānāṁ tyājanecchayā

„A szentírások leszögezik, hogy a valódi jámborság az, amikor a transzcendentalista szilárdan kitart lelki helyzetében, bűnnek pedig az minősül, amikor a transzcendentalista nem tesz eleget előírt kötelességének. Aki a jámborságot és a bűnt ezzel a zsinórmértékkel ítéli meg, s közben őszintén arra vágyik, hogy megszabadulhasson múltbéli érzékkielégítése minden hatásától, az képes fölülkerekedni a materialista tevékenységeken, melyek természetüknél fogva tisztátalanok.”10

* * * *

Az előzőekben fölvázoltuk, milyen feltételeknek kell megfelelnie a bhaktának ahhoz, hogy alkalmas legyen akár a szabályokat követő, akár a spontán odaadó szolgálat gyakorlására. Most azt fogjuk bemutatni, milyen tulajdonságok jellemzik a bhaktát az általa elért egyes lelki szinteken.

A szabályokat követő odaadó szolgálat tevékenységeit a mūrtiimádat pāñcarātrikī metódusa írja elő, melyet a nagy szaktekintély, Nārada Muni foglalt rendszerbe. A spontán odaadó szolgálat útját a Śrīmad-Bhāgavatam tanításai testesítik meg, s az odaadó szolgálat kilenc formája jellemzi. A Kṛṣṇa-tudat mozgalmának végső

célja, hogy a bhakták ezen a bhāgavata-mārgán haladva eljussanak a spontán odaadásig, ám az egyes fejlődési szakaszokban odaadó gyakorlatainkat a szabályokat követő pāñcarātrikī-vidhi egészíti ki. A vaidhī-bhakti gyakorlatában a mūrti-imádat segíti, hogy a szív megtisztulhasson, s hogy a bhakta így belső ösztönzésre természetes módon szolgálhassa és szerethesse Kṛṣṇát. Ebben a könyvben azonban – céljainak megfelel ő en – a bhakta lelki el ő rehaladását csak Kṛṣṇához fűződő ragaszkodása szempontjából állapítjuk meg, nem pedig az általa végzett imádati szertartások alapján. A fenti két módszer fejl ő dési szintjeinek általános összehasonlításához Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākurát idézzük:

„A bh ā va- m ā rgát – a bh ā gavata- m ā rgát – követ ő kani ṣṭ ha-adhik ā r ī k, akikr ő l a Ś r ī mad-Bh ā gavatam ír, tulajdonképpen megfelelnek a pañcar ā trika- arcanamārga mahā-bhāgavatáinak, bár némi különbség van a két csoport között.”11

Ebben az idézetben Bhaktisiddhānta Sarasvatī azokra a jól ismert versekre hivatkozik, amelyekben a híres bölcs, Śrī Havir meghatározza a lelki fejlettség három szintjét. Az ācārya az adhikārī szót használja, amikor a bhakta lelki fejlettségi szintjét az istenszeretet szempontjából ítéli meg. Śrīla Prabhupāda szintén az adhikārī kifejezéssel utal a lelki fejlettség szintjeire. Mi is Śrīla Prabhupāda és az ő lelki tanítómestere gyakorlatát követjük, s a kaniṣṭha-adhikārī, madhyama-adhikārī és uttama-adhikārī terminusokkal az odaadáshoz szükséges alkalmasságra és a lelki fejlettség szintjére egyaránt utalunk. Az olvasó figyelmébe ajánljuk itt, hogy kötetünk első függelékében részletes elemzés található a két tisztán elkülönülő kategória megegyező nómenklatúrájáról.

A Ś r ī mad- Bh ā gavatam a kezd ő t, a kani ṣṭ ha- adhik ā r ī t olyan bhaktaként definiálja, aki hűségesen imádja a mūrtit, de a vaiṣṇava viselkedésr ő l mit sem tud, ezért materialista bhakta . 12 Szokták

úgy is nevezni, hogy csak „árnyéka” a bhaktának, vagy „majdnem” bhakta. Ezt a terminológiát használja több ācārya is, köztük

Bhaktivinoda Ṭhākura.13

Ezek az elnevezések annak köszönhetik létüket, hogy az, ahogyan a kani ṣṭ ha a m ū rti transzcendentális identitását elképzeli,

evilági fölfogás, és nem a szentírásokon alapul. Arról sincs tudása, hogy az Úr, akit a templomban imád, jelen van az élőlények mindegyikében is, a vai ṣṇ avákról és a vai ṣṇ av ī król nem is beszélve. Kṛṣṇára és bhaktáira egyaránt anyagi szemlélettel tekint, és különbséget lát közöttük.

A kezd ő bhakta önmagát a legjobbnak gondolja: nem tudja, hogy vannak nála sokkal magasabb szinten álló vaiṣṇavák is, s emiatt gyakran követ el sértéseket a bhakták ellen. A kaniṣṭhát a materialisták gazdagsága, intelligenciája és eredményei is vonzzák, ezért sértéseit tovább tetézi azzal, hogy bírálja a középhaladó bhaktákat, akik a prédikálás érdekében kritizálják a materialistákat.

Jīva Gosvāmī szerint a kaniṣṭha-adhikārīk „hasznavehetetlenek a prédikálás gyakorlati területén”. 14 A kezdő bhaktáról Śrī Havir azt mondja:

arcāyām eva haraye pūjāṁ yaḥ śraddhayehate na tad-bhakteṣu cānyeṣu sa bhaktaḥ prākṛtaḥ smṛtaḥ

„Azt a bhaktát, aki h ű ségesen végzi a templomi m ū rti imádatát, de nem viselkedik megfelel ő en a többi vai ṣṇ avával vagy más emberekkel szemben, prākṛta-bhaktának, materialista bhaktának nevezik, és helyzetét tekintve a legalacsonyabb szinten áll.”15

Ha azonban egy kezd ő bhakta akár csak egyszer is kimondja a szent nevet, már különlegesnek kell tekintenünk, mert – ahogy az Úr Caitanya kijelenti – egyedülálló az emberi lények között, akiknek nyelvén K ṛṣṇ a neve csak ritkán jelenik meg. Ennek ellenére aki nem ismeri a vaiṣṇava viselkedés szabályait és a tiszta odaadás tudományát, óhatatlanul sértéseket fog elkövetni, amelyek akadályt jelentenek majd számára a szent név éneklésének útján.

Mindent összevetve tehát a kani ṣṭ ha helyzete törékeny. Mivel nem élvezi a haladó bhakták oltalmát, elkövetett sértései gátolni fogják fejlődését, odaadását pedig evilági törekvések és kitalációk szennyezik majd be. De ha kell ő képpen szerencsés ahhoz, hogy elnyerje a nála érettebb vaiṣṇavák menedékét, a megfelelő folyamatot követve fokozatosan a bhakti középhaladó szintjére léphet.

A középhaladó bhakták két csoportba sorolhatók: 1. akik dicséretes tetteik következtében emelkedtek erre a szintre, és 2. a náluk magasabb szinten álló uttama- adhik ā r ī k, akik csupán magukra vették a madhyama- adhik ā r ī k viselkedését és szolgálatát. Ś r ī la Prabhupāda úgy fejezte ezt ki, hogy ezek a kiváló bhakták „lejöttek” a középhaladó szintre:

„Néha a legkiválóbb bhakta lejön a másodrangú bhakta szintjére, a prédikálás kedvéért.”16

Ezek a magas szinten álló bhakták néha tanújelét adják emelkedett tudatállapotuknak. Ilyen jellegű megnyilvánulásaikat az alacsonyabb lelki szinten állóknak tiszteletben kell tartaniuk, ám nem szabad imitálniuk.

Röviden összefoglalva, a madhyama olyan prédikátor, aki megkülönböztető képessége révén Kṛṣṇát szereti, a vaiṣṇavákkal barátságos viszonyt ápol, az ártatlanokhoz kegyes, az irigyekkel pedig nem törődik.17

Śrī Havir így határozza meg a madhyamát:

īsvare tad-adhīneṣu bāliśeṣu dviṣatsu ca prema-maitrī-kṛpopekṣā yaḥ karoti sa madhyamaḥ

„A középhaladó vagy másodosztályú bhakta, akit madhyama-adhikārīnak neveznek, szeretettel fordul az Istenség Legfels ő bb Személyisége felé, ő szinte barátja az Úr minden bhaktájának, kegyes a tudatlanokhoz, és figyelmen kívül hagyja azokat, akik irigyek az Istenség Legfelsőbb Személyiségére.”18

A középhaladó bhakta a lelki szintek széles skáláján foglalhat helyet, a niṣṭhātól a bhāváig. A madhyama-adhikārī besorolásnak ez a meglep ő fels ő határa R ū pa Gosv ā m ī nak a s ā dhakára adott definícióján alapszik , amelynek kimagasló példájaként Bilvamaṅgala Ṭhākurát említhetjük.

A Bhakti- ras ā m ṛ ta-sindhuban R ū pa Gosv ā m ī azt mondja, sādhaka az,

„…akiben kialakult a rati K ṛṣṇ a iránt, ám anartháit még nem semmisítette meg teljes mértékben, és aki alkalmas arra, hogy közvetlenül láthassa Kṛṣṇát”.19

Az els ő fejezetben röviden írtunk arról, hogy a bh ā va- bhakta a sādhakák egyik sajátos kategóriája. Ezt alaposabban is kifejtjük majd egy későbbi, a sādhakákról szóló fejezetben. Az alábbiakban, még miel ő tt R ū pa Gosv ā m ī fenti definíciójának elemzéséhez látnánk, foglaljuk össze tömören ezt a témát:

A bh ā va- bhaktában nyomokban továbbra is ott vannak azok az anarthák, melyek korábban elkövetett sértései következtében alakultak ki, ezért a bhāva-bhakta – a tökéletessé vált bhaktával ellentétben – szenved. Mivel csak kétféle bhakta van, sādhaka és siddha, a bhāva-bhakták még mindig a sādhaka kategóriába tartoznak. Odaadásukat azonban nem szabad sādhana-bhaktinak tekintenünk, hiszen a bhāva jegyeit viseli magán.

A középhaladó bhakta megkülönböztet ő képessége tudásáról, könyörületér ő l és józan ítél ő képességér ő l tanúskodik. Egy vaiṣṇavának Kṛṣṇa példáját kell követnie, aki mindig tudja, kivel hogyan kell bánnia. Az Úr azt mondja:

ye yathā māṁ prapadyante tāṁs tathaiva bhajāmy aham

„Mindenkit aszerint jutalmazok, milyen módon hódol meg Előttem.”20

Gyakran tapasztaljuk, hogy nem kellőképpen érett bhakták – arra hivatkozva, hogy minden lelket egyenlőnek tekintenek – nem tesznek semmilyen különbséget, s a hitetleneknek és a sértőknek is prédikálnak. Bhaktisiddhānta Sarasvatī az ilyen képmutató bhaktákról azt mondja, gyerekesek, és asādhunak nevezi őket.21 Nem tesznek mást, mint sértések elkövetésébe rántják bele a bűnös embereket, magukat azonban magas szinten állónak gondolják, miközben folyton kritizálják a valóban hozzáértő prédikátorokat. Az ācārya olyan nagy lelkeket említ példaként, mint Vyāsadeva és Śukadeva Gosv ā m ī , akikre szintén az volt jellemz ő , hogy sohasem adták a kegyüket megkülönböztetés nélkül bárkinek, s azt tanácsolja,

hagyjuk figyelmen kívül azokat a fegyelmezetlen kezd ő ket, akik emiatt még kritizálják is őket. A prédikátor közönye, amit az ateistákkal szemben alkalmaz, hasznos tulajdonság, mellyel megelőzhető a kölcsönös ellenérzés, és megvédi a középhaladó bhaktákat attól, hogy a nemkívánatos érintkezés megfertőzze őket.

Ezzel együtt a haladó bhakta, aki madhyamaként viselkedik, időnként Kṛṣṇa kedvteléseinek hangulatába helyezkedik, és vagy gyűlölettel, vagy jóindulattal bánik az ateistákkal. Így tett Uddhava is Duryodhana esetében. Jīva Gosvāmī figyelmezteti a középhaladó bhaktákat, hogy ne utánozzák ezt a fajta magatartást, azonban azt is hozzáteszi, hogy elmélkedhetnek azon, miként menthetnék meg az irigyeket. 22 Ezt a viselkedés példázzák Ś r ī Prahl ā da Mah ā r ā ja csodálatos szavai:

naivodvije para duratyaya-vaitaraṇyās tvad-vīrya-gāyana-mahāmṛta-magna-cittaḥ śoce tato vimukha-cetasa indriyārthamāyā-sukhāya bharam udvahato vimūḍhān

„Ó, legkiválóbb a nagy személyiségek között! Egyáltalán nem félek az anyagi léttől, mert bárhol vagyok, teljesen elmerülök a dicsőségedről és tetteidről szóló gondolatokban. Csupán az ostobák és gazemberek miatt aggódom, akik bonyolult terveket szőnek az anyagi boldogság elérése és családjuk, társadalmuk, országuk eltartása érdekében. Egyedül értük aggódom szeretettel.”23

Ne felejtsük el, hogy mivel a madhyama-adhikārīk két csoportja a Kṛṣṇa iránti ragaszkodás mértéke alapján különbözik egymástól, elért megvalósításuk sem ugyanaz. Az első osztályú bhakta, még ha el is utasítja az irigy ateistát, minden élőlényben érzékeli az Úr jelenlétét, míg a másodosztályú bhakta erre csak intellektuálisan képes.

A mások iránti baráti érzéseket és könyörületet is másképp mutatja ki a prédikátoroknak ez a két kategóriája. Egy mah ābh ā gavata talán látni engedi különleges eksztázisát, amikor egy vai ṣṇ avával találkozik, vagy épp együttérzés keríti hatalmába egy feltételekhez kötött lélek iránt, aki az Úr szolgálatát végzi.

A tökéletes szintnek ezek a bizalmas jelei inspirációként szolgálhatnak az átlagos másodosztályú bhakta számára.

Caitanya Mahāprabhu a bhaktákat az alapján ítéli meg, milyen hozzáértéssel éneklik a szent nevet: középhaladó gyakorlóknak akkor tekinti őket, ha nāma-saṅkīrtanájuk – mennyiségét tekintve –megfelel ennek a szintnek. Ezenkívül ha a bhaktákban természetes vonzódás ébred a szent név iránt, és örökké énekelnek, a szabályokat követő gyakorlók tisztelete is övezi majd őket.

Összegezve: a madhyama- adhik ā r ī k a sa ṅ k ī rtana- mozgalom nagykövetei. A mozgalomban a középhaladók a haladó bhakták segédeiként tevékenykednek, s a két csoport együtt, összefogva munkálkodik azon, hogy a kevésbé szerencséseknek is átadhassa a Kṛṣṇa iránti szeretetet.

Mivel az alacsonyabb szinten álló vaiṣṇavák mind arra törekszenek, hogy eljussanak a tökéletesség legmagasabb fokára, most az uttama-adhikārīt mutatjuk be a Śrīmad-Bhāgavatam alábbi verse alapján:

sarva-bhūteṣu yaḥ paśyed bhagavad-bhāvam ātmanaḥ bhūtāni bhagavaty ātmany eṣa bhāgavatottamaḥ

„A legmagasabb szinten álló bhakta [a mahā-bhāgavata] mindenben a lelkek lelkét, az Istenség Legfels ő bb Személyiségét, Ś r ī K ṛṣṇ át látja. Ennek köszönhet ő en következetesen mindent a Legfelsőbb Úrral kapcsolatban szemlél, s megértette, hogy minden, ami létezik, örökkévalóan az Úrban létezik.”24

Az uttama- adhik ā r ī teljes mértékben K ṛṣṇ a- tudatos, ami azt jelenti, hogy mindenhol K ṛṣṇ át látja – nem azt, hogy a tárgyak

és az emberek mind Kṛṣṇává változnak, és az egész világ egy nagy

K ṛṣṇ a-kollázs lesz, hanem azt, hogy a létezésben mindent K ṛṣṇ a teremtésének, energiái megnyilvánulásának lát.

Az ācāryák azzal a példával illusztrálják ezt, amikor a kéjvágyó emberben minden nő láttán fölébred a szenvedély. A tiszta bhakták is mindent Kṛṣṇával való kapcsolatában látnak, s ez a tiszta szeretetet ébreszti föl bennük. Kṛṣṇa azt mondja Arjunának erről a látásmódról:

yo māṁ paśyati sarvatra sarvaṁ ca mayi paśyati tasyāhaṁ na praṇaśyāmi sa ca me na praṇaśyati

„Aki mindenhol Engem és mindent Bennem lát, számára Én sohasem veszek el, s ő sem vész el Számomra soha.”25

Állandóan tudatában van K ṛṣṇ ának – ez az, ahogyan a bhakta Kṛṣṇát látja.

Egy másik példa erre az, amikor a szerető édesanya is a gyermekét látja, valahányszor megpillantja a gyerek ruháját, cipőjét vagy játékait. Mindent fölülmúló szeretete hatására a gyermeke nagyon intenzíven jelen van a tudatában, s ez a tudatosság oda vezet, hogy minden, a gyermekével kapcsolatban álló tárgyban szeretett gyermekét látja.

Vi ś van ā tha Cakravart ī Ṭ h ā kura azt mondja, hogy a Ś r ī madBhāgavatamban szereplő paśyet („látnia kell”) szó nem azt jelenti, hogy a fejlett bhakta minden pillanatban vizualizálja Kṛṣṇa alakját. Inkább arról van szó, hogy az odaadó szolgálatnak olyan magas szintjére lépett, amikor már képes látni Kṛṣṇát.

Az ahhoz szükséges alkalmasságot, hogy valaki láthassa Kṛṣṇát, az Úr Brahmā magyarázza el nagyon érthetően, amikor azt mondja:

prem ā ñjana- cchurita-bhakti- vilocanena . 26 Lényegében ez annyit

tesz: ahhoz, hogy láthassuk Kṛṣṇát, szemünket a szeretet, a prema balzsamának kell borítania. A szeretet tehát a feltétele annak, hogy

valaki láthassa Őt. A teljes vers így hangzik:

premāñjana-cchurita-bhakti-vilocanena santaḥ sadaiva hṛdayeṣu vilokayanti yaṁ śyāmasundaram acintya-guṇa-svarūpaṁ govindam ādi-puruṣaṁ tam ahaṁ bhajāmi

„Az ő seredeti Urat, Govindát imádom, akit mindig látnak azok a bhakták, kiknek szemét a szeretet írja borítja. Örökkévaló Śyāmasundara-alakjában látják Őt, aki a bhakta szívében lakik.”27

Noha az uttama- adhik ā r ī k éget ő vágyat éreznek, hogy minden pillanatban a szemük el ő tt láthassák K ṛṣṇ át, ez még számukra sem válik valóra. A prema természetére az jellemz ő , hogy olthatatlan, egyre fokozódó vágyat ébreszt a bhaktában arra, hogy az Úrral lehessen, s láthassa Őt. Semmi más, csakis ez a vágy inspirálja arra a tiszta bhaktát, hogy Kṛṣṇát érzékelje a teremtés minden megnyilvánulásában.

Cakravartī Ṭhākura hangsúlyozza, hogy az, aki csak elméleti vagy pusztán tudományos alapokon látja mindenben Kṛṣṇa jelenlétét, nem minősül elsőosztályú bhaktának. Arra van szükség, hogy valóban fölébressze magában a Kṛṣṇa iránti szeretetet. Azt a vaiṣṇavát pedig, aki elnyerte a szeretet áldását, olyan egyedi tulajdonságok jellemzik, melyek más törekvő bhaktákban nem lelhetők föl.

Azután, hogy oltalmat keresett a Legfels ő bb Úrnál, a bhakta maga a megtestesült alázat. Szívében írmagja sem marad a kéjvágynak, s a legmagasabb szint ű lelki tudás van a birtokában. Mivel soha, egyetlen pillanatra sem feledkezik meg Kṛṣṇa lótuszlábáról, Kṛṣṇa sem felejti őt el soha.

Ha mélyebben meg akarjuk érteni, milyen következményekkel jár az, hogy valaki mindenhol Kṛṣṇát látja, az alábbiak segítenek még inkább értékelni, milyen páratlan tulajdonságok jellemzik az uttama-adhikārīt:

Amiatt, hogy mindent Kṛṣṇával kapcsolatban lát, egy paramahaṁsának sem vágya, sem ereje nincs arra, hogy független legyen

K ṛṣṇ ától, vagy Nélküle érezze jól magát. Az ilyen magas szinten álló bhakta mindig jóakarója mellett és irányítása alatt áll, nincs számára olyan helyzet vagy esemény, mely kedvez ő tlen lenne, s nincs olyan tárgy, melyet kifogásolhatónak ítélne. Az ilyen kiváló lelket még a születés, a halál, az éhség, a félelem vagy a szomjúság sem zavarhatja meg, mert mindezekre úgy tekint, mint olyan körülményekre, amelyeket Kṛṣṇa rendelt el számára, hogy jobbá válhasson, és közelebb kerülhessen Hozzá. Mindazt, ami élete

megpróbáltatásainak látszik, ő K ṛṣṇ a különleges figyelmének tekinti, illetve olyan ösztönző erőknek, melyek csak erősítik egyre fokozódó premáját . És ha véletlenül egy tiszta bhakta szívében

zavar támadna, azt Kṛṣṇa lótuszlába – mely szünet nélkül ott van az elméjében – hatalmánál fogva örökre elűzi onnan.

Ez a nem mindennapi látásmód teszi lehetővé a tiszta bhakta számára, hogy tökélyre vigyen két elvet. Az egyik a yukta-vairāgya:

Mindent Kṛṣṇa szolgálatában használ.

A másik az anya-nindādi-śūnya:

Nem bírál másokat!28

Mindenre K ṛṣṇ a tulajdonaként tekint, ezért mindenr ő l úgy gondolja, alkalmas arra, hogy K ṛṣṇ át szolgálja vele. Az él ő lényeket is Kṛṣṇa tulajdonának látja, ezért rájuk is úgy tekint, hogy mind Kṛṣṇát szolgálják.

Mivel ilyen közel áll az Úrhoz, a tiszta bhakta az Úr fenségének és energiáinak áldásában részesül, s így természetfölötti hatalom van a birtokában. Az uttama-adhikārī természetfölötti hatalma a mindennapi életben leginkább abban mutatkozik meg, ahogyan a középhaladó és a kezdő bhaktáknak feladatokat ad az Úr prédikáló missziójának szolgálatában, miközben az előbbit elvezeti a tökéletességig, utóbbit pedig szisztematikus módszerrel fölemeli.

Azt, hogy ezek a kiváló vaiṣṇavák hogyan élik teljesen tökéletes életüket, hogyan állnak kapcsolatban a világgal, és milyen hatása van a tanításaiknak, még a legintelligensebb gyakorló bhakta sem képes fölfogni, a nem-bhaktákról nem is beszélve. Caitanya Mahāprabhu ezért óva int minket attól, hogy túlzott mértékben találgatásokba bocsátkozzunk a tökéletessé vált lelkek cselekedeteit illetően.

Ehelyett azt tanácsolja, ajánljuk föl nekik azt a szolgálatot és tiszteletet, amit megérdemelnek:

yāṅra citte kṛṣṇa-premā karaye udaya

tāṅra vākya, kriyā, mudrā vijñeha nā bujhaya

„A legműveltebb ember sem értheti meg az Isten iránti szeretet állapotában lév ő k szavait, cselekedeteit és jellemvonásait.”29

Az uttama-adhikārīkat két csoportba sorolhatjuk. Az egyikbe azok tartoznak, akik örökké tökéletesek, a másikba azok, akik elérték a tökéletességet. A tökéletességet szintén két úton lehet elérni: gyakorlással és áldások révén. Az előbbi a megszokott út, az utóbbi a kivétel. Kétségtelen, hogy a gyakorló bhakták is részesülnek kegyben. Ez a kegy azonban csak kitartó próbálkozással nyerhető el, s ennek az igyekezetnek szisztematikusnak, tudományosnak és progresszívnek kell lennie. Ez a könyv azzal a szándékkal íródott, hogy segítse a s ā dhakák er ő feszítéseit a tökéletessé válás útján. Remélem, próbálkozásunkért, hogy szolgálhassuk őket, elnyerjük majd áldásaikat, még ha mi magunk oly sok szempontból tökéletlenek vagyunk is.

Jegyzetek

1. Bhakti- ras ā m ṛ ta-sindhu 1.2.295, ahogyan a Ś r ī Caitanyacaritāmṛta, Madhya-līlā 22.158 idézi.

2. Śrīmad-Bhāgavatam 11.20.8.

3. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.1.45.

4. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.2.19.

5. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.2.17.

6. Az odaadás nektárja, 16. fejezet, 129–130. o.

7. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 4.10.

8. Az odaadás nektárja, 16. fejezet, 130. o.

9. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.1.45.

10. Śrīmad-Bhāgavatam 11.20.26.

11. Brāhmaṇa and Vaiṣṇava, 98. o.

12. Śrīmad-Bhāgavatam 11.2.47.

13. Harināma-cintāmaṇi, 4. fejezet.

14. Śrīmad-Bhāgavatam 11.2.47, magyarázat.

15. Śrīmad-Bhāgavatam 11.2.47.

16. Śrīmad-Bhāgavatam 2.3.21, magyarázat.

17. Ez a mondat a Śrīmad-Bhāgavatam 11.2.46 verse és magyarázata alapján íródott.

18. Śrīmad-Bhāgavatam 11.2.46.

19. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 2.1.276.

20. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 4.11.

21. Śrīmad-Bhāgavatam 11.2.46, magyarázat.

22. Uo.

23. Śrīmad-Bhāgavatam 7.9.43.

24. Śrīmad-Bhāgavatam 11.2.45.

25. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 6.30.

26. Śrī Brahma-saṁhitā 5.38.

27. Śrī Brahma-saṁhitā 5.38, ahogy A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 6.30 magyarázata idézi.

28. A két alapelv részletesebb definícióját a Bhakti- ras ā m ṛ tasindhu 1.2.255 és A tanítások nektárja 5 tárgyalja.

29. Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 23.39.

NEGYEDIK FEJEZET

Sādhakák és lelkivé válásuk

A korábbi fejezetekben a bhakták két kategóriájáról beszéltünk: a gyakorlók és a tökéletessé váltak csoportjáról. Rūpa Gosvāmī a Bhakti-rasāmṛta-sindhuban a következő szavakat használja, amikor err ő l a felosztásról ír: te s ā dhak āś ca siddh āś ca dvi- vidh āḥ parikīrtitāḥ. 1 A könyv témájához illően ez a fejezet a gyakorlókat, azaz a sādhakákat mutatja be részletesen.

A védikus írások három témakörbe sorolhatók: sambandha, abhidheya és prayojana . A sambandha a lélek K ṛṣṇ ához f ű z ő d ő kapcsolatának tudománya, melynek megismerése már a legelején hitet ébreszt. Abhidheyának nevezik azokat a szabályozott tevékenységeket, melyeknek célja, hogy újra életre keltsék a lélek elveszett kapcsolatát az Úrral. Ez tulajdonképpen a s ā dhanabhakti . A prayojana az élet végs ő célja, ami a premának felel meg. Caitanya Mahāprabhu a következőt mondta Sārvabhauma Bhaṭṭācāryának:

bhagavān – ‘sambandha’, bhakti – ‘abhidheya’ haya premā – ‘prayojana’, vede tina-vastu kaya

„Az Istenség Legfelsőbb Személyisége minden kapcsolat középpontja. A Neki végzett odaadó szolgálat az ember igazi hivatása, az Isten iránti szeretet elérése pedig az élet végső célja. E három témáról beszélnek a védikus írások.”2

Śrīla Rūpa Gosvāmī az ādau śraddhā tataḥ sādhu-saṅgo szavakkal kezdődő versben azt mondja: a sādhakák azok a feltételekhez kötött lelkek, akik a sādhana-bhaktit végzik.3 Van azonban a sādhakáknak egy másik kategóriája is, melybe azok a felszabadult bhakták

tartoznak, akik elérték a bhāva szintjét. Azt, hogy miért tekintjük a bhāva-bhaktákat is sādhakáknak, ebben a fejezetben is elmagyarázzuk, de sokkal részletesebben, mint korábban.

A szeretetben kulmináló odaadás evolúciója során a hit az odaadó szolgálat alapkövetelménye; ez ösztönzi aztán a bhaktát arra, hogy a vaiṣṇavák társaságát keresse. Az odaadás harmadik fokán –bhajana-kriyā – a bhakta valódi gyakorlóvá, sādhakává válik, majd az avatás elfogadásával még inkább elkötelezi magát a s ā dhana mellett. Az odaadás gyakorlásának ezen a kezdeti fokán a kezdő

bhaktát kaniṣṭha-sādhakának nevezik. Azzal, hogy módszeresen és kitartóan végez olyan lelki gyakorlatokat, mint a Hare Kṛṣṇa éneklése és a Śrīmad-Bhāgavatam hallgatása, a bhakta fokozatos tisztulásnak veti alá a szívét. A szívnek ez a tisztulása az anartha- niv ṛ tti szintjén vesz igazán lendületet. A Śrīmad-Bhāgavatam így ír erről:

śṛṇvatāṁ sva-kathāḥ kṛṣṇaḥ puṇya-śravaṇa-kīrtanaḥ hṛdy antaḥ stho hy abhadrāṇi vidhunoti suhṛt satām

„Śrī Kṛṣṇa, az Istenség Személyisége, aki a Paramātmā [a Felsőlélek] mindenki szívében, s aki az őszinte bhakta jótev ő je, megtisztítja az anyagi élvezet utáni vágytól annak a bhaktának a szívét, akiben felébredt a vágy arra, hogy hallja az Ő üzenetét, melynek megfelelő hallgatása és elmondása már önmagában is jámbor tett.”4

Melyek azok a szívben fölgyülemlett tisztátalanságok, melyeket ki kell söpörni onnan? Súlyosságuk szerint növekvő sorrendben rangsorolva a következők:

Jámbor cselekedetek visszahatásai, bűnök, helytelenül végzett odaadó tettek, végül a szent név ellen elkövetett sértések.

A jámbor vagy b ű nös tettek következtében és a helytelenül végzett szolgálat eredményeképpen kialakult szokások a niṣṭhā szintjén

többé- kevésbé megsemmisülnek. A sértésekt ő l azonban csak a prema fokán lehet végleg megszabadulni.

A gyakorlat szempontjából tehát azt látjuk, hogy a sādhaka az anartha- niv ṛ tti hosszú folyamatán megy keresztül ahhoz, hogy elérje a tökéletességet. A szív tisztulásával párhuzamosan mind több és több lelki tulajdonság jön felszínre – például az állhatatosság, a megtapasztalt íz és a ragaszkodás –, s ezek egyre inkább a gyakorló bhakta legfőbb inspirációivá válnak.

Figyelmébe ajánljuk azonban az olvasónak, hogy a tökéletesség felé vezető úton nemcsak tisztítanunk kell a szívünket, hanem ezzel párhuzamosan lelki értékekre is szert kell tennünk – ez az arthapravṛtti. Bhaktisiddhānta Sarasvatī Ṭhākura figyelmeztet, hogy ha az anartha-nivṛttit tekintjük a prayojanának, a bhakti céljának, az a felszabadulásig elvezethet, de a szeretetig soha. Egy alkalommal így beszélt erről:

„Az anartha-nivṛtti után következik az artha-pravṛtti, vagyis a valós világ, az Isteni Párnak végzett szolgálat. Ha nem tudjuk, hogy ez a cél, akkor minden erőfeszítésünk imperszonalizmussá válhat. Jól jegyezze meg ezt mindenki, aki már tizenöt-húsz éve énekli a szent neveket.

Azzal töltjük a napjainkat, hogy csak az anarthaniv ṛ ttire törekszünk, ám az artha- prav ṛ ttire is szükség van. Az anartha- niv ṛ tti fontos, de csak addig, amíg el nem kezd ő dik az artha- prav ṛ tti . Amikor az artha-pravṛtti már folyamatban van, az anartha-nivṛtti másodlagos szemponttá válik, mert az artha-pravṛtti fog dominálni. Nem elég csupán tudásra szert tenni és másokat oktatni: arra van szükség, hogy haladjunk előre, és mi magunk is gyakorolni kezdjünk. Éppen emiatt az is fontos, hogy önvizsgálatot tartsunk, és fölmérjük, hol tartunk a kétszínűségtől mentes bhajana útján.”5

Láthatjuk tehát, hogy az odaadás valódi lépcsőfokai nem a megtisztulás mértéke után kapták elnevezésüket, hanem a rájuk jellemző elért lelki értékek szerint. Ezért lett a nevük állhatatosság, íz, ragaszkodás és eksztázis.

Egy sādhakának ismernie kell a filozófiai következtetéseknek, az odaadás ízeinek és Kṛṣṇa kedvteléseinek transzcendentális valóságát. Ahogy a szíve tisztul, figyelmének középpontjába egyre inkább az odaadás témái és a nāma-saṅkīrtana iránti vonzalma kerül; az anartha-nivṛttire csak mint járulékos eredményre tekint.

Az íz és a ragaszkodás a bhāva két előhírnöke, valamint a még feltételekhez kötött s ā dhaka számára a lelki fejl ő dés két fels ő határa. Az íz szintjén a sādhaka vonzódása a bhāvához még éretlen, és elsősorban az odaadás cselekedeteire irányul, míg a ragaszkodás szintjén ez a vonzódás érett formában van jelen, és középpontjában az odaadás tárgya, Kṛṣṇa áll. Az alábbi versben Rūpa Gosvāmī azt magyarázza el, hogy a sādhaka olyan mértékben szabadul meg az evilági akadályoktól, amilyen erős a vonzódása az odaadás tevékenységei iránt:

syāt kṛṣṇa-nāma-caritādi-sitāpy avidyāpittopatapta-rasanasya na rocikā nu kintv ādarād anudinaṁ khalu saiva juṣṭā svādvī kramād bhavati tad-gada-mūla-hantrī

„Kṛṣṇa szent neve, jelleme, kedvtelései és cselekedetei mind transzcendentálisan édesek, akár a kandiscukor. Akit az avidyā [tudatlanság] sárgasága fertőzött meg, annak nyelve nem érez semmi édeset, mégis milyen csodálatos, hogy csupán ezen édes nevek mindennapos, figyelmes éneklésével természetes íz éled fel a nyelvén, és betegsége fokozatosan, gyökerestül megsemmisül.”6

Amilyen mértékben – krama – figyelmes a bhakta a szent név éneklésekor, olyan mértékben érez rá a szent nevek ízére és szabadul meg végleg az evilági akadályoktól.

Érdekes módon Rūpa Gosvāmī a bhāva szintjén álló bhaktákat gyakorlókként, sādhakákként definiálja, mégpedig azért, mert igaz ugyan, hogy a bhāva-bhakták már fölülemelkedtek az anyagi természet kötőerőin, mégsem tökéletesek még. És mivel kétféle bhakta van csupán – gyakorló és tökéletes –, az ācārya kijelenti, hogy a bhāva-bhakták a sādhakák kategóriájába tartoznak. Így ír:

tatra sādhakāḥ

utpanna-ratayaḥ samyaṅ

nairvighnyam anupāgatāḥ kṛṣṇa-sākṣāt-kṛtau yogyāḥ sādhakāḥ parikīrtitāḥ

„A gyakorló bhakták (sādhakák) azok, akikben fölébredt a Kṛṣṇa iránti rati, anartháiktól azonban még nem szabadultak meg teljes mértékben, emellett pedig méltók arra, hogy közvetlenül láthassák Kṛṣṇát.”7

Fölmerülhet bennünk a következő kérdés:

„Miféle rossz szokások maradnak meg még a felszabadulás elérése után is, amikor a lélek jámbor és b ű nös tettei minden visszahatásától megszabadult már?”

A szentírások azt felelik erre:

„A sértések, például a vaiṣṇava-aparādha visszahatásainak maradványai.”

A sértések visszahatásai sokáig megmaradnak, s belőlük erednek a lelki úton fölmerülő akadályok. A bhāva szintjén a sértések szinte teljesen megsemmisülnek, ám ahogy egy későbbi fejezetben látni fogjuk, hatásuk még mindig érezhető.

A füstölő illata is sokáig megmarad. Amikor belépünk egy szobába, ahol korábban füstölő égett, illata még mindig ott van a leveg ő ben. Így van ez a sértésekkel is: lehet, hogy egy sértés visszahatása már megsemmisült, de nyomai a bhāva fokán még mindig érezhetők. Ennek következményeként egy bhāva-bhakta kezdetben időnként visszaesést tapasztalhat, ám eksztatikus odaadása erejénél fogva hamar legyőzi ezeket. Ez a bhakta már nem sādhaka többé, mert belépett a prema birodalmába, s így siddha lett belőle.

A s ā dhakák fenti definíciója kifejezetten a bh ā va- s ā dhakákra vonatkozik, nem pedig az ennél alacsonyabb szintet elért gyakorlókra. Ez egyértelműen kitűnik a meghatározásból, mely kijelenti: „akikben kialakult a Kṛṣṇa iránti rati”. Általános értelemben azt mondhatjuk, hogy az alacsonyabb szinten álló sādhakákra, például

azokra, akik az āsaktiig jutottak el, szintén jellemző a rati, ám bennük ez a szeretet még szunnyadó állapotban van. Mivel a vers arra a tényre mutat rá, hogy fölébredt bennük a szeretet, ez egyértelművé teszi számunkra, hogy azokra a sādhakákra utal, akik a bhāva szintjén vannak. Ebből is látszik, hogy kétféle sādhaka létezik: akiben már fölébredt a Kṛṣṇa iránti szeretet, és akiben még nem.

A bhāva-sādhakákról föntebb elmondottak alapján és a bhakti korábban ismertetett hármas fölosztásából egyértelm ű en kiderül, hogy nem minden s ā dhakát sorolhatunk a s ā dhana- bhakti spektrumába. A gyakorlatban végzett odaadó szolgálat a ragaszkodás szintjéig tart. És bár a bhāva-bhakti külön kategóriát alkot az odaadáson belül, a bhāva-bhakta sādhakának számít, mégpedig azért, mert ahogy elmondtuk, a még nyomokban jelen lévő sértések és az ezek okozta szenvedések miatt még nem sorolható a siddha kategóriájába.

A sādhana a bhajana-kriyā fokán kezdődik, ezért amíg ez a gyakorlat nem szilárd, addig – ahogyan az arcāyām eva haraye kezdet ű vers elmondja – a gyakorló bhaktát kani ṣṭ ha- adhik ā r ī nak tekinthetjük, vagyis elért szintje alapján még kezd ő bhakta . 8 Az állhatatosság szintjétől a ragaszkodásig a bhakta középhaladónak, madhyama-adhik ā r ī nak számít, ahogyan arról a következ ő kben beszámolunk.

Érdekes – vagy talán inkább meglepő – módon a bhāva-sādhaka meghatározásában Rūpa Gosvāmī arra utal, hogy még ezek a felszabadult bhakták is a madhyama- adhik ā r ī kategóriájába tartoznak. A Ś r ī mad- Bh ā gavatam ī svare tad- adh ī ne ṣ u kezdet ű , a madhyama-bhaktát bemutató versére hivatkozik, és a csodálatos Bilvamaṅgala Ṭhākurát hozza föl példaként az ilyen bhaktára. 9 Ki hitte volna, hogy a Kṛṣṇa-karṇāmṛta szerzője a szeretet tekintetében még csak kezdő volt!

Foglaljuk tehát össze:

A bhaktát kezd ő nek tekintjük a még nem állhatatos

bhajana- kriy ā szintjén , középhaladónak az állhata -

tosság szintjétől az eksztázisig, míg a prema fokán – a

sarva-bhūteṣu yaḥ paśyed kezdetű vers alapján – hala -

dónak számít. 10

A tudás és a hit, valamint a ragaszkodás és a szeretet a bhakta legjellemzőbb tulajdonságai. A transzcendentális tudás elsajátítása és a legkiválóbbak társasága elengedhetetlen a gyakorló bhakta számára, ha el akar jutni a tökéletesség fokáig. A megfelelő gyakorlatok hiányában a sādhaka, különösen a kaniṣṭha helyzete rendkívül ingatag. Éppen ezért Śrīla Prabhupāda azt tanácsolja a komolyan igyekvő bhaktáknak, hogy fordítsanak nagy figyelmet az odaadás leglényegesebb elemeire:

„A kezdő a nem-bhakták társaságában elbukhat, mert nincs rendíthetetlen meggyőződése, és a helyzete nem szilárd. A másodrendű bhakta, ha helyzetét nem is képes a śāstrára hivatkozva alátámasztani, fokozatosan elsőrendű bhaktává válhat, ha tanulmányozza a szentírásokat, valamint ha egy elsőrendű bhakta társaságát élvezi.”11

A sādhakák és a sādhana hierarchikus kategóriái lényeges részét képezik az odaadással kapcsolatos alapigazságoknak. Elengedhetetlen, hogy a kṛṣṇa-bhakti többi elvéhez hasonlóan ezeket is mind ismerjük, hogy megfelelően alkalmazzuk és lelkesedéssel gyakoroljuk őket. Ha a sādhaka így tesz, elmondható róla, hogy hűen követi Kṛṣṇa sokszor ismételt utasítását, miszerint föl kell ismernünk lelki helyzetünket, és tartanunk kell magunkat az ennek megfelelő parancsolatokhoz és tiltásokhoz. A Śrīmad-Bhāgavatam két versében, melyek szintén a sve sve ’dhikāre yā niṣṭhā szavakkal kezdődnek, Kṛṣṇa kijelenti:

„Igaz jámborságnak azt nevezik, amikor saját helyzetünkben állhatatosan kitartunk, bűnnek pedig azt, amikor letérünk a helyzetünk meghatározta útról. Ez az egyértelmű meghatározása e két fogalomnak.”12

Az Úr parancsolatainak betartásával a sādhaka elkerülheti a veszedelmes buktatókat, és gyorsan haladhat lelki célja felé.

A s ā dhakák különböz ő kategóriáinak bemutatása után röviden tekintsük át, hogyan tisztítja meg ezeknek a bhaktáknak a tudatát

odaadásuk fejlődése. Ezt a tisztulást lelkivé válásnak is nevezzük –korábban már ejtettünk néhány szót erről a témáról. Ś r ī la Vi ś van ā tha Cakravart ī Ṭ h ā kura a M ā dhurya- k ā dambin ī végén, melyet az odaadás lépcsőfokairól írt, tömör leírást ad a lelkivé válás szintjeiről, melyeken a bhakta keresztülmegy a hit kezdetétől egészen a prema teljes kibontakozásáig. Ahogyan korábban említettük, az odaadó szolgálat gyakorlása megtisztítja a bhaktát az anyagi szennyeződéstől, s ráébreszti arra, milyen örök kapcsolat fűzi őt az Úrhoz. Ezt az ébredést nevezzük lelkivé válásnak.

„Mi az az anyagi szennyeződés, ami akadályt jelent a bhakta számára a lelkivé válás útján?”

„Röviden: az én és az enyém téveszméje, melytől még nem szabadult meg. Err ő l fogunk most részletesen beszélni.”

Amikor az abhimānát, vagyis az énképet anyagi fölfogás szennyezi, hamis egónak, aha ṅ k ā rának nevezzük. Ez a feltételekhez kötött énképnek az az aspektusa, amely fölött az Úr Saṅkarṣaṇa uralkodik. Ez a tisztátalan ego tévesen azt sugallja, hogy „én vagyok a cselekvő”. Olyan illúzió ez, amiről Kṛṣṇa így beszél Arjunának:

prakṛteḥ kriyamāṇāni guṇaiḥ karmāṇi sarvaśaḥ ahaṅkāra-vimūḍhātmā kartāham iti manyate

„A hamis ego által megtévesztett lélek önmagát hiszi a tettek végrehajtójának, pedig valójában az anyagi természet három kötőereje végzi azokat.”13

A hamis egónak két formája van:

Az én és az enyém szemlélete – vagyis az ahant ā és a mamatā. 14

Az anyagi feltételekhez kötött állapotban, a természet kötőerőitől kényszerítve a lélek az anyagi elmével és testtel véli magát azonosnak, és azt hiszi, ő a tulajdonos. Tiszta lelki identitásában létezve azonban a bhakta a prema hatása alatt Kṛṣṇa szolgájaként tekint magára, s mindent Kṛṣṇa tulajdonának lát. Ez az igazi, tiszta abhimāna! Az Úr Kapila szavaiból az derül ki, hogy a lelkivé válás, vagyis a hamis ego megtisztulása annak arányában megy végbe, milyen ereje van az általunk gyakorolt odaadó szolgálatnak:

jñāna-vairāgya-yuktena bhakti-yuktena cātmanā paripaśyaty udāsīnaṁ prakṛtiṁ ca hataujasam

„Az önmegvalósításnak ebben az állapotában a tudást és a lemondást odaadó szolgálatban gyakorolva az ember mindent a megfelel ő szemszögb ő l lát. Közömbössé válik az anyagi léttel szemben, s az anyag csekélyebb hatással lesz rá.”15

A lelkivé válás tehát azt jelenti, mennyire szabadult meg a bhakta az ahantā és a mamatā szemléletétől. Vizsgáljuk meg a tisztulás viszonylagos fokozatait Cakravart ī Ṭhākura leírása alapján. A rossz szokásoktól való megszabadulásnak, a lelkivé válásnak öt fokozata van.16 Ezek a következők:

1. részleges: a lelkivé válás ilyenkor részleges, és csak egy vagy néhány rossz szokásra korlátozódik; 2. átható: sok rossz szokásra vagy minden rossz szokásra kiterjed ő részleges lelkivé válás; 3. majdnem teljes: a rossz szokások legnagyobb részét érintő lelkivé válás;

4. teljes: minden rossz szokás teljesen megsemmisül;

5. abszolút: minden rossz szokás végleg megsemmisül, soha nem térhetnek már vissza.

Nézzük meg, hogyan megy végbe lépésről lépésre ez a lelkivé válás, az odaadó szolgálat előtti időktől egészen a premáig. 17

A feltételekhez kötött létállapotban az ahaṅkāra két aspektusa mélyen be van ágyazódva az anyagi szemléletmódba, ezért mind az ahantā, mind a mamatā rendkívül sűrű szövevényt alkot: az illúzió gordiuszi csomójával fedik be a szívet. Még ha egy feltételekhez kötött lélek vaiṣṇavának tekinti is magát, akkor sem szándékozik fölhagyni az evilági tettekkel, s ezért semmilyen lelkivé válást nem tapasztal meg. Az Úr Ṛṣabha azt mondja erről az állapotról:

puṁsaḥ striyā mithunī-bhāvam etaṁ tayor mitho hṛdaya-granthim āhuḥ ato gṛha-kṣetra-sutāpta-vittair janasya moho ’yam ahaṁ mameti

„Az anyagi lét alapelve a férfi és a nő közötti vonzódás. E tévfelfogás miatt, amely összekötözi a férfi és a n ő szívét, az ember vonzódni kezd testéhez, otthonához, tulajdonához, gyermekeihez, rokonaihoz és vagyonához. Egyre nagyobb illúzióban él, s az »én és enyém« szemlélete szerint gondolkodik.”18

Amikor valaki a hitnek, a śraddhānak egyetlen sugarában is részesül, az fölforgatja anyagi elképzeléseit, s ez a jó szerencséje lesz majd a forrása lelkivé válása első csöppjeinek. Miközben a bhakták társasága, a sādhu-saṅga tovább táplálja lelkivé válását, szinte nincs is észrevehető változás hamis egója meghatározta állapotában, mert a hamis ego abszolút hatalmat gyakorol a tudata fölött. Mivel a bhajana az odaadásnak a még nem állhatatos bhajanakriy ā szintjén kezd ő dik el, a megtisztulás korábban fölsorolt öt fokozata valójában ekkor indul útjára. Ez a megtisztulás azonban részleges marad, hiszen a lelkivé válás még csak most kezdődött el, így hatása viszonylag gyönge. Ennek megfelelően a hamis egóban is csak minimális változás megy végbe: továbbra is teljes mértékben uralkodik a bhakti fölött. Ám amint a bhakta bhajanája megingathatatlan – niṣṭhā – lesz, egy sokkal áthatóbb lelkivé válás következik be, annak ellenére, hogy a hamis ego makacsul még mindig szinte teljes hatással működik.

Az íz, a ruci megjelenésével a lelkivé válás már majdnem végbement, ám az „én” és az „enyém” szemléletének hatása, bár már

enyhült, továbbra is uralkodó marad. A ragaszkodás, az ā sakti szintjén azonban a lelkivé válás teljesen végbemegy: minden anartha megsemmisül, igaz ugyan, hogy nem végérvényesen. Az elmondottak ellenére azt látjuk, hogy a ragaszkodást részben még mindig beszennyezi a hamis ego, mely a sādhaka bizonyos tulajdonságaiban még megmutatkozik ilyenkor, például abban, hogy büszke arra, milyen emelkedett lelki szinten áll.

A lelkivé válás a bhāva transzcendentális szintjén válik abszolúttá. Ez azt jelenti, hogy a transzcendentalistának ekkor már egyetlen rossz szokása sem térhet vissza, és – ha kellőképpen óvatos – újabb rossz szokásokra sem tehet szert. A hamis ego teljes mértékben megsemmisült ugyan, ám amiatt, hogy a múltban elkövetett sértések szaga még mindig érezhető, a hamis ego továbbra is árnyékot vet a bhaktára, ahogyan korábban már elmagyaráztuk. Ez az árnyék akadályozza a sādhakát abban, hogy lelki identitása beérjen, ennek hiányában pedig nem képes belépni Kṛṣṇa kedvteléseibe, bármilyen hevesen vágyik is erre. Cakravartī Ṭhākura hasonlata szerint az, ahogyan az anyagi világ hatást gyakorol a bhāvasādhakára, olyan, mint ahogyan az álom hat arra az emberre, aki épp fölébredt.19

Csakis a prema szintjén semmisül meg minden finom és durva anyagi behatás, és már nem is térnek vissza többé. A lelkivé válás pedig, ami már a bh ā va szintjén abszolút volt, még koncentráltabb lesz: az ahantā a tökéletessé vált lelki identitásban mutatkozik meg, a mamatā pedig abban a meggy ő z ő désben, hogy K ṛṣṇ a a bhakta egyetlen tulajdona. R ū pa Gosv ā m ī így ír err ő l a lelki birtoklásérzetről:

samyaṅ-masṛṇita-svānto mamatvātiśayāṅkitaḥ bhāvaḥ sa eva sāndrātmā budhaiḥ premā nigadyate

„A bh ā vát , amikor már teljesen meglágyítja a szívet, amikor az Úrral kapcsolatos erős birtoklásérzet [mamatva] gazdagítja, és amikor már nagyon tömény és erős lesz, a művelt bölcsek premának [Isten iránti szeretetnek] nevezik.”20

Ahogyan korábban említettük, minden lelki gyakorlat célja az, hogy emlékezzünk Kṛṣṇára, és sohase felejtsük Őt el – smartavyaḥ satataṁ viṣṇur vismartavyo na jātucit –, s különösen így van ez a nāma-saṅkīrtana esetében.21 Ha azonban a tudatunk lelkivé válása nem következik be, a rossz szokások továbbra is akadályozni fogják emlékezésünket, s még amikor lelkivé válásunk teljes mértékben végbe is ment, a természetes ragaszkodás hiányában emlékezésünk talán még nem lesz ösztönös. * * * *

A fejezet záróakkordjaként beszéljünk most arról, milyen min őség ű meditációra számíthat a s ā dhaka a fejl ő dés egyes szintjein.

A Śrīmad-Bhāgavatam alábbi verse elmagyarázza:

avismṛtiḥ kṛṣṇa-padāravindayoḥ kṣiṇoty abhadrāṇi ca śaṁ tanoti sattvasya śuddhiṁ paramātma-bhaktiṁ jñānaṁ ca vijñāna-virāga-yuktam

„Az Úr K ṛṣṇ a lótuszlábára való emlékezés elpusztít minden kedvezőtlent, s a legnagyobb szerencse áldását adja. Megtisztítja a szívet, s megáld a Legfelsőbb Lélek iránti odaadással, illetve olyan tudással, melyet megvalósítás és lemondás tesz még gazdagabbá.” 22

Amikor a bhajana még nem megingathatatlan, a Kṛṣṇára irányuló meditáció csupán alkalmi esemény, s továbbra is evilági gondolatok keverednek hozzá. Amikor a bhajana megingathatatlanná válik, az emlékezés is ilyen lesz, ám az evilági témák maradványai vagy árnyékai továbbra is kísérteni fogják a sādhakát.

Az íz, a ruci lépcsőfokán a Kṛṣṇára való emlékezést már nemcsak hogy nem zavarhatja meg semmi, de hosszú ideig is tart. Amikor pedig a sādhaka eléri a ragaszkodás szintjét, meditációi olyan mélységgel vannak megáldva, hogy csak nagyon nehezen zökkentheti ki bármi vagy bárki is őt a meditáció állapotából.

A sādhana szintjén a meditációk az egyre inkább tisztuló elme

termékei, de különböznek az eksztázis és a szeretet szintjén álló bhakták lelki tapasztalataitól.

Amint egy bhāva-sādhaka meditálni kezd az Úron, az Úr megjelenik a szívében, ahogyan Nārada is beszámol erről Vyāsának. Ezt nevezik sphūrtinak.

pragāyataḥ sva-vīryāṇi tīrtha-pādaḥ priya-śravāḥ āhūta iva me śīghraṁ darśanaṁ yāti cetasi

„A Legfelsőbb Úr, Śrī Kṛṣṇa, akinek dicsőségét és cselekedeteit oly kellemes hallani, egyszerre megjelenik szívem trónusán, amint szent cselekedeteit kezdem dicsőíteni, mintha csak hívtam volna Őt.”23

A tökéletességet elért bhakta pedig, aki már elérte a premát és annak különböz ő szintjeit, elnyeri az Úr közvetlen társaságát.

Amikor ez a küls ő kapcsolat átmenetileg szünetel, a siddha egy annyira intenzív és eksztázissal teli sphurt ī - meditációba lép be, hogy az igencsak próbára teszi őt a Kṛṣṇával való közvetlen együttlét során.

Ezzel tehát ismertettük a különböz ő s ā dhakákat és lelki eredményeik különböző szintjeit. Ismertettük továbbá a lelkivé válás különböz ő fokozatait az odaadó szolgálat különböz ő szintjein, továbbá azt, hogy ez a lelkivé válás hogyan semmisíti meg a rossz szokásokat, s hogyan számolja fel a hamis egót is. Érintettük azt a témát is, hogy a bhakták hogyan tudnak Kṛṣṇára emlékezni a megtisztulás különböző állomásain – azaz a bhakti különböző fokozatain. E fejezet egyes témáit, különösen a sādhana-bhakti során végzett nāma-saṅkīrtana-meditációt bővebben tárgyaljuk majd a rendkívül fontos hatodik fejezetben.

Jegyzetek

1. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 2.1.275.

2. Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 6.178.

3. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.4.15–16.

4. Śrīmad-Bhāgavatam 1.2.17.

5. The Gauḍīya 13.14, 1934. november 10.

6. A tanítások nektárja 7.

7. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 2.1.276.

8. Śrīmad-Bhāgavatam 11.2.47.

9. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 2.1.277 és 279.

10. Śrīmad-Bhāgavatam 11.2.45.

11. Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 22.71, magyarázat.

12. Śrīmad-Bhāgavatam 11.20.26 és 11.21.2.

13. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 3.27.

14. Śrīmad-Bhāgavatam 4.26.1–3, magyarázat.

15. Śrīmad-Bhāgavatam 3.25.18.

16. Mādhurya-kādambinī, 3. fejezet.

17. Lásd Mādhurya-kādambinī, 8. fejezet, 58–59. o.

18. Śrīmad-Bhāgavatam 5.5.8.

19. Mādhurya-kādambinī, 8. fejezet, 59. o.

20. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.4.1, ahogyan a Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 23.7 idézi.

21. Padma-purāṇa, ahogyan a Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhyalīlā 22.113 idézi.

22. Śrīmad-Bhāgavatam 12.12.55.

23. Śrīmad-Bhāgavatam 1.6.33.

ÖTÖDIK FEJEZET

A sādhana ismerete

Śrī Caitanya Mahāprabhu és a Śrīmad-Bhāgavatam egyértelműen kijelentik, hogy a jelen korszakban a nāma-saṅkīrtana révén lehet elérni a tökéletességet. Emellett azonban a szentírások tanulmányozását is hangsúlyozzák mint elengedhetetlen feltételét annak, hogy a szent név éneklése valóban gyümölcsöző legyen. Láthatjuk, hogy Śrīla Prabhupāda emiatt nagyon sok időt fordított arra, hogy elérhetővé tegye a világ számára a vaiṣṇava irodalom legjavát.

Ő Isteni Kegyelme annak fontosságát is kiemelte, hogy követői tanulmányozzák és terjesszék a könyveit. Úgy tűnik, e két instrukció közül, melyek a könyvek tanulmányozására és terjesztésére vonatkoznak, a bhakták általában inkább az utóbbinak tesznek eleget nagy lelkesedéssel – az el ő bbinek kevésbé. Sok bhakta –ilyen vagy olyan okból – valahogy elengedi a füle mellett, menynyire lényeges, hogy olvassuk és tanulmányozzuk Śrīla Prabhupāda könyveit és más vaiṣṇavák műveit.

Kṛṣṇa azonban elválaszthatatlan kapoccsal köti össze a kettőt: az, hogy mennyire ismeri a bhakta az Úr kedvteléseit és cselekedeteit, összefügg azzal, mennyire lesz képes megszabadulni rossz szokásaitól és így eljutni az eksztatikus odaadásig:

vīta-rāga-bhaya-krodhā

man-mayā mām upāśritāḥ bahavo jñāna-tapasā

pūtā mad-bhāvam āgatāḥ

„Megszabadulván a ragaszkodástól, a félelemt ő l és a haragtól, teljesen elmerülvén Énbennem, oltalmat

Énnálam keresve már sokan megtisztultak a múltban a Rólam szóló tudás által, s így felébredt bennük az Irántam érzett transzcendentális szeretet.”1

Kijelenthetjük tehát, hogy a rossz szokásainktól való megszabadulás folyamata és Kṛṣṇa iránti ragaszkodásunk fejlődése nagyon is összefüggésben áll azzal, mennyire ismerjük Őt. Ez a tudás három részből áll:

A kapcsolatra, a gyakorlatra és a tökéletességre vonatkozó tudás, azaz a sambandha, az abhidheya és a prayojana.

Ez a három terület többek között az alábbiakra vonatkozó igazságok, tattvák megértését is magában foglalja:

kṛṣṇa-tattva, bhakti-tattva, prema-tattva sāra bhāva-tattva, rasa-tattva, līlā-tattva āra

„A Kṛṣṇára, az odaadó szolgálatra, az Isten iránti szeretetre, az érzelmes eksztázisra, a transzcendentális ízekre és az Úr kedvteléseire vonatkozó igazságok.”2

A teremtett világ létrehozása előtt az Úr Brahmā nem tudta, honnan származik ő, hová tart, és milyen úton érheti el célját. Azzal sem volt tisztában, hogyan kapcsolja össze az univerzum újreteremtésére irányuló vágyát azzal a szolgálattal, hogy saját eredetének titkát fölkutassa. Emiatt aztán egy hozzá szóló égi hangra hallgatott, mely arra utasította, végezzen lemondásokat. E lemondások révén végül megláthatta az Urat. Természetesen egy bhakta számára az, hogy prema nélkül is elnyerje az Úr megpillantásának áldását, csak különleges körülmények között lehetséges. Ebben az esetben azonban valóban különleges körülményekről beszélhetünk: nem létezett még senki más Kṛṣṇán kívül, aki Brahmāt taníthatta volna.

Az Úr ezután átadta Brahm ā nak a Śrīmad-Bhāgavatam lényegér ő l szóló tudást, hogy e tudás segítségével kibontakozhasson teremt ő természete, s eközben fokozatosan haladhasson el ő re a tiszta odaadás útján. Tanításait, melyeket catuḥ-ślokī néven ismerünk, a következőképpen vezette be:

śrī-bhagavān uvāca jñānaṁ parama-guhyaṁ me yad vijñāna-samanvitam

sarahasyaṁ tad-aṅgaṁ ca gṛhāṇa gaditaṁ mayā

„Az Istenség Személyisége így szólt: »A Rólam szóló tudás, amelyet az írások tartalmaznak, nagyon titkos tudomány, amelyet az odaadó szolgálat során kell elsajátítani. Mindent, ami e folyamathoz szükséges, elmagyarázok neked, te pedig próbáld pontosan követni, amit Tőlem hallasz.«”3

Śrīla Śrīdhara Svāmī, Śrīla Jīva Gosvāmī és Śrīla Prabhupāda egyaránt azt mondják, hogy a rahasya szó a prema-bhakti tökéletességére utal, a tad-aṅga pedig sādhana-bhaktit jelent. A vers mondanivalójának lényege, hogy az odaadó szolgálat mind a gyakorlás, mind pedig a tökéletesség szintjén csakis akkor lehet sikeres, ha a lelki tudomány ezekre a szintekre vonatkozó ágain alapszik, s ha ez a tudás mindvégig elkíséri. Amennyiben ez nem valósul meg, a sādhana és a sādhya is elérhetetlen titok marad, elrejtve a Védák hozzáférhetetlen részeinek mélyén.

Brahmāhoz intézett végső tanításában az Úr a gyakorló odaadó szolgálatot mutatja be:

etāvad eva jijñāsyaṁ tattva-jijñāsunātmanaḥ anvaya-vyatirekābhyāṁ yat syāt sarvatra sarvadā

„Annak, aki a Legfelsőbb Abszolút Igazság, az Istenség Személyisége után kutat, minden bizonnyal eddig a pontig kell folytatnia a keresést, minden körülmények között, mindig és mindenhol, közvetlenül és közvetve egyaránt.”4

A könyv terjedelme nem engedi meg, hogy mi is olyan alaposan, mélységeiben elemezzük ezt a verset, ahogyan Ś r ī la Prabhup ā da és el ő dei tették. Egyértelm ű azonban, hogy K ṛṣṇ a azt mondja Brahm ā nak, lásson hozzá a szabályok követésével végzett odaadó szolgálatnak, melyet mindent átfogó módon nemcsak az előírt és tiltott cselekedetek határoznak meg, hanem a K ṛṣṇ a utáni

fáradhatatlan kutatás is. Śrī Jīva hozzáfűzi kommentárjában, hogy ennek a keresésnek a szentírásokra, a lelki tanítómesterekre, a helyekre, az érzékekre, a dolgokra, a tettekre, a kötelességekre és az eredményekre egyaránt ki kell terjednie.

Röviden tehát, ahhoz, hogy a gyakorláson keresztül eljusson a tökéletességig, a bhaktának meg kell őriznie kíváncsiságát, kitartó szorgalmát és tudásszomját.

A fejezet elején mégis arról számoltunk be, hogy a bhakták általában nem veszik szigorúan azt a kötelességüket, hogy tanulmányozzák a szentírásokat és transzcendentális tudásra tegyenek szert. Hogyan lehetne ezt a nemtörődömséget lelkesedéssé változtatni?

Bhaktivinoda Ṭhākura azt feleli erre: sat-saṅgāc chāstrābhidheyavijñāsā.

„A bhakták társaságának hatására ébred föl az emberben a vágy, hogy megértse a szentírásokat.”5

Vagy hogy Caitanya Mahāprabhu költői szavait idézzük:

„Amint a feltételekhez kötött lélek szerte az univerzumban bolyong, a véletlen elrendezéséből találkozhat egy orvos bhaktával, akinek utasításai és mantrái elüldözik a külső energia boszorkányát.”6

Fölmerül ekkor a nyilvánvaló kérdés:

„Mi történik akkor, ha a bhakták nem tanulmányozzák az odaadás tudományát, és tudásukat nem ültetik át a gyakorlatba?”

A kérdésre adott sajnálatos, ám igaz válasz így hangzik:

„Az odaadó szolgálat igazságainak helyes megértése nélkül a bhaktákat továbbra is anarthák szennyezik majd be. Ahelyett, hogy K ṛṣṇ a iránti vonzódásukat erősítenék, arra kényszerülnek, hogy az elméjükkel, az érzékeikkel és rossz szokásaikkal háborúzzanak.”

A tudás és a vaiṣṇavák társasága fölébreszti a hitet, s ez a három tényező együttesen teszi alkalmassá a bhaktát arra, hogy haladhasson előre a lelki életben. Ráadásul a hittel végzett odaadó szolgálat – különösen a nāma-saṅkīrtana – nagyon gyorsan megsemmisíti a rossz szokásokat, s vonzódást ébreszt mind az odaadás tettei, mind pedig Kṛṣṇa iránt.

A lelki tanítómesternek kötelessége, hogy a kapcsolatok, a gyakorlás és a tökéletesség tudományára oktassa a tanítványát, ám a tanítványnak is kötelessége, hogy nagy hittel befogadja ezeket a tanításokat. A bhaktának alkalmasnak kell lennie arra, hogy kövesse az utasításokat, másképp még a legkiválóbb lelki tanítómester tanításai is hiábavalóak lesznek, akár a hamuba ajánlott ghí.

A B ṛ had- bh ā gavat ā m ṛ tában tanúi lehetünk, hogy Gopakum ā rának lelki tanítómestere újra meg újra módszeresen igyekezett megtanítani a nāma-sa ṅkī rtanára vonatkozó igazságokat. Ahogy Gopa-kumāra mindinkább magába szívta és megtapasztalta a lelki életet, a lelki tanítómestere is egyre titkosabb tanításokat adott át neki. Ugyanezt az elvet követték Gopa-kumāra śikṣā-gurui is, különösen Nārada Muni és az Úr.

Végső soron minden tanítás közvetve vagy közvetlenül Kṛṣṇától, az eredeti gurutól származik. Ő az, aki a Róla és az Iránta táplált odaadásról szóló tudományt átadja, hogy a bhakta a sādhanán keresztül a gyakorlatba is átültethesse azt. Ezt nevezik vijñānának.

Az Úr azt mondja:

teṣāṁ satata-yuktānāṁ bhajatāṁ prīti-pūrvakam dadāmi buddhi-yogaṁ taṁ yena mām upayānti te

„Akik szüntelen odaadással és szeretettel szolgálnak

Engem, azoknak megadom azt az értelmet, amellyel eljuthatnak Hozzám.”7

* * * *

Az a komoly bhakta, aki ezeknek a tanulmányoknak szenteli magát, mélyen elmerül a bhakti lelki tudományában, s így

mestere lesz a szentírások által el ő írt alapvet ő gyakorlatoknak. Könyvünknek ebben a szakaszában arra helyezzük a hangsúlyt, mennyire fontos ennek a hagyományos és autentikus sādhanának a követése.

A szentírások annak érdekében, hogy megalapozzák az odaadó szolgálat módszerébe vetett hitünket, gyakran beszélnek a bhakti csodálatos erejéről. A legszélsőségesebb példákat említik arra, hogy már azok is áldásban részesülnek, akik tudtukon kívül, helytelenül vagy épp kritikus mentalitással végeznek valamilyen odaadó cselekedetet. Amikor ilyen esetekről hall, a nem kellőképpen érett tanuló tévesen azt a következtetést vonhatja le, hogy ezek a kivételes körülmények alternatívaként szolgálnak a sādhana-bhakti elfogadott, szisztematikus módszerével szemben.

Aj ā mila b ű nös életet élt, de mivel halála pillanatában N ā r āyaṇára gondolt, felszabadult. Előfordul, hogy ezt az esetet helytelenül úgy értelmezik, hogy a bhakta ráér csupán kicsapongó élete legvégén hozzálátni a bhakti gyakorlásához.

A szentírásokban egy olyan yāvanáról is olvashatunk, aki halála idején azt kiáltotta: „hā-rāma”, ami az ő nyelvén csupán azt jelentette: „milyen szörnyű!”, mégis megmenekült. Ezt szintén félre lehet értelmezni, s úgy gondolni, nincs szükségünk arra, hogy ismerjük Isten neve éneklésének tudományát, és arra sem, hogy önszántunkból énekeljük a szent nevet, hiszen a módszer akkor is hatásos, ha mindez véletlenül következik be.

A Śrīmad-Bhāgavatam alábbi verse az odaadás iránt tanúsított nem őszinte magatartás néhány olyan formáját említi, amely még így is kedvező eredménnyel jár:

sāṅketyaṁ pārihāsyaṁ vā stobhaṁ helanam eva vā vaikuṇṭha-nāma-grahaṇam aśeṣāgha-haraṁ vidu

„Aki az Úr szent nevét énekli, azonnal megszabadul tengernyi bűne visszahatásaitól, még akkor is, ha közvetve [valami másra utalva], [például ha a szent nevet a mṛdaṅga-ütések számolására használja vagy futás közben a szent névvel adja meg lépései ritmusát], tréfából,

pusztán a zenei hangzás kedvéért vagy épp oda sem figyelve teszi. Ezt a szentírásokat jól ismer ő tudósok mind elfogadják.”8

A fönti kijelentéseken kívül sokkal hihetetlenebb esetekről is olvashatunk. Az egyik példa egy galamb történetét meséli el. Egy sas üldözte körbe-körbe egy templom körül, míg végül prédául is esett a ragadozó madárnak. Ám annak köszönhetően, hogy körbejárta a templomot, a galamb eljutott a Vaikuṇṭha-világba.

Ahogy már elmondtuk, amikor a szentírások egy-egy olyan esetr ő l beszélnek, amely az odaadó szolgálatot a nem lefektetett szabályok szerinti módszerrel közelíti meg, azt azért teszik, hogy kihangsúlyozzák a bhaktinak, különösképpen pedig az Úr szent neve éneklésének hatalmát.

Ezek a kivételes esetek azonban nem helyettesítik a módszeres sādhanát, amelyet a szentírások bemutatnak és elő is írnak.

A sādhana metódusa, legyen szabályokat követő vagy spontán, azt jelenti, hogy azon az úton haladunk, amelyet a hiteles tekintélyek a könyveikben kijelölnek, például Rūpa Gosvāmī a Bhaktiras ā m ṛ ta-sindhuban . Ha minden rossz szándék nélkül esik meg velünk, hogy nem teszünk eleget a sādhana elvárt követelményeinek, az csupán botlás, kitérő, melyet őszinte megbánással helyrehozhatunk. Amikor azonban szándékosan hágjuk át a szabályokat, az olyan sértés, melynek következtében komoly akadályokkal kell majd szembenéznünk az odaadás gyakorlása során. Éppen ezért egy s ā dhaka óvakodjon attól, hogy visszaéljen a bhaktiról szóló olyan tanításokkal, amelyeknek célja, hogy elültesse a hitet a nembhaktákban, s amelyek önmagukban nem szolgálnak alternatív módszerként a bhakták számára a tökéletesség felé vezető úton. A Legfelsőbb Úr belső energiája fölmérhetetlen hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy megtisztíthassa az eltévelyedett lelkeket. Kṛṣṇa azonban személyesen fektette le azokat az időtlen elveket, melyeket követve a bűnbánó lélek visszatérhet Hozzá. A kivételek sohasem válnak általános szabállyá. Ugyanígy ne számítsunk arra sem, hogy az a ritka eset válik általánossá, amikor indokolatlan kegy révén nyeri el valaki a tökéletességet, ahelyett, hogy a módszeres sādhana útján jutna el oda. Ezt a végkövetkeztetést vonja le minden szentírás. Ítéletüket az alábbi vers foglalja össze nagyon szépen:

nāmaikaṁ yasya vāci smaraṇa-patha-gataṁ śrotra-mūlaṁ gataṁ vā

śuddhaṁ vāśuddha-varṇaṁ vyavahita-rahitaṁ tārayaty eva satyam tac ced deha-draviṇa-janatā-lobha-pāṣaṇḍa-madhye nikṣiptaṁ syān na phala-janakaṁ śīghram evātra vipra

„Ha egy bhakta egyszer kimondja az Úr szent nevét, vagy ha a szent név átitatja az elméjét, ha behatol a fülébe, amely a hang befogadásának csatornája, mindez kétségtelenül megszabadítja őt az anyagi kötöttségtől, akár helyesen, akár helytelenül, pontos vagy szabálytalan nyelvtannal, megfelelő sorrendben vagy különálló részekben ejtette is ki a szent nevet. Ó, brāhmaṇa, bizonyosra vehet ő tehát, hogy a szent névnek rendkívüli ereje van! Ha azonban valaki az anyagi test érdekében, az anyagi gazdagság és követ ő k reményében vagy a mohóság, illetve az istentagadó gondolkodás hatására ejti ki a szent nevet – más szóval, ha sértésekkel teszi –, az ilyen éneklés nem hozza meg hamar a kívánt eredményt. Gondosan el kell hát kerülnünk a sértéseket az Úr szent nevének éneklése során.”9

A „nem hozza meg hamar” kifejezéssel a vers arra utal, hogy a sértésekkel vagy szabálytalanul végzett odaadó szolgálatnak is van haszna. Ilyen fölmérhetetlen ereje van tehát a bhaktinak és a n ā ma- sa ṅ k ī rtanának . Ez az ortodoxtól eltér ő odaadás azonban nem vezet el a célig, mert csak felszabadulást eredményezhet –vagyis megszabadít az anyagi szenvedéstől –, s még ezt a köztes és átmeneti eredményt is hosszú időbe telik elérni.

Az olyan bhakta számára, aki elhajlik az eféle nem ortodox odaadás irányába, a prema elnyerése csak akkor válik lehetségessé, ha visszatér az ortodox sādhana útjára. Tehát akár így, akár úgy, a gyakorló bhaktának muszáj azok szerint az előírt szabályok szerint végeznie az odaadó szolgálatot, amelyekről a szentírások és a lelki tanítómesterek beszélnek.

A Bṛhad-bhāgavatamṛtában szereplő Gopa-kumāra klasszikus példája annak, amikor egy bhakta kezdetben nem az elfogadott szabályok szerint végzi a sādhanát, később azonban kénytelen lesz úgy cselekedni.

Gopa-kumāra Govardhanában született tiszta szívű tehénpásztorfiúként. Beavatást nyert a Gopāla mantra éneklésébe, de mivel a tiszta odaadás útját nem ismerte, nem tudta módszeresen gyakorolni a bhaktit. Mantrájának ereje azonban még így is lehetővé tette számára, hogy eljusson a felszabadulás birodalmába. Itt találkozott az Úr Śivával és a viṣṇudūtákkal, akik lelkesítő tanításokkal látták el.

Az Úr követei azt mondták Gopa-kumārának, hogy ha el akar jutni a Vaikuṇṭha-világba, változtatnia kell azon, ahogy a mantráját énekli: ahelyett, hogy kötelességből tenné, eksztázisban kell énekelnie. A mantrájába és a gurujába vetett hitét ki kell egészítenie az odaadó szolgálat kilenc ágának lelkiismeretes gyakorlásával.

„Hogyan lesz erre képes Gopa-kumāra?”

„A viṣṇudūták azt tanácsolták neki, hogy hallgassa a Śrīmad-Bhāgavatamot, s ezáltal sajátítsa el az odaadó szolgálat szisztematikus tudományát. Ha így tesz, megtanulja majd, hogyan különböztesse meg a célja elérését szolgáló dolgokat azoktól, melyek nem szolgálják azt.”

Gopa-kumāra megfogadta a tanácsot. Hamarosan fölébredt benne az eksztatikus odaadás, s beléphetett a Vaikuṇṭha-világba, melynek kapui korábban zárva voltak előtte.

E valós eseményeket elbeszél ő történet szerepl ő jét, Gopakumārát aligha nevezhetnénk érdektelen gyakorlónak, azt pedig, hogy sért ő lenne, végképp nem mondhatjuk róla. De bármilyen tiszta is volt a szíve, az, hogy nem ismerte az odaadó szolgálat tudományát, akadályt jelentett számára abban, hogy kövesse a szabályos s ā dhanát, és elnyerhesse az ennek a s ā dhanának megfelelő lelki eredmények áldásait. A tökéletlen sādhana csak lassú haladást engedett meg Gopa-kumāra számára, végül azonban eljuttatta őt addig a fölismerésig, hogy meg kell ismernie és követnie kell a bhakti kilenc ágból álló útját, mely a Kṛṣṇáról való hallással kezdődik.

A bölcs bhakta, aki megismeri Gopa-kumāra történetét, arra a következtetésre jut, hogy a legjobb, amit tehet, ha tanulmányozza az odaadás Śrīla Prabhupāda által tanított tudományát, és átülteti

azt az életébe. Ha így tesz, hamarosan eljut kitűzött céljáig, melynek elérésére ígéretet kapott: hazatérhet, vissza Istenhez.

Könyvünknek ezt a szakaszát Rūpa Gosvāmī szavaival zárjuk, aki arról beszél, milyen hiábavaló az olyan odaadás, amely semmibe veszi a szentírások útmutatását. Az ācārya így ír:

śruti-smṛti-purāṇādipañcarātra-vidhiṁ vinā aikāntikī harer bhaktir utpātāyaiva kalpate

„Ha valaki úgy végez odaadó szolgálatot az Úrnak, hogy közben nem veszi figyelembe a hiteles védikus írásokat, például az upani ṣ adokat, a pur āṇ ákat és a N ā rada-pañcar ā trát, csupán fölösleges zavart okoz a társadalomban.”10 * * * *

Gopa-kum ā ra története bizonyságul szolgál arra, hogy a bhakti még azt a gyakorlót is megjutalmazza bizonyos eredményekkel, aki valamilyen okból nem ismeri teljes mértékben a sādhana útját. Az ilyen bhakta azonban általában nem jut el a premáig. A kedvtelés ezenkívül azt is hangsúlyozza, milyen nagy szükség van arra, hogy a bhakták őszintén belevessék magukat mind a gyakorló, mind a tökéletesség szintjén végzett odaadó szolgálat útjának megismerésébe, hogy végül elérhessék az élet legmagasabb rendű célját.

Ugyanakkor nem észszer ű tlen azt föltételeznünk, hogy egy kezdő bhakta nem fogja azonnal megérteni a sādhana-bhakti teljes tudományát. Annak, hogy milyen gyorsan képes valaki helyesen és maradéktalanul magáévá tenni a sādhanát leíró szentírások hatalmas tudásanyagát, megvannak a maga határai. A feltételekhez kötött lelkek hajlamosak hibákat elkövetni, és lehet ő ségeik korlátozottak.

Emiatt aztán fölmerülhet bennünk a következő kétség:

„Lehetséges akkor, hogy az őszinte kezdőt hátráltatni fogja a fejlődésében az, hogy nincs elegendő tudása?”

Ehhez kapcsolódik az, amit Nārada Muni mond a nagy Vyāsának: megnyugtatja, hogy egy bhaktának nem kell aggódnia gyarlóságai és hiányosságai miatt, amikor az Urat magasztalja. A bölcs eloszlatja kételyeinket:

„A transzcendentális irodalmat, még ha tökéletlen alkotás is, a megtisztult, valóban őszinte emberek hallgatják, éneklik és elfogadják.”11

Mindezek tudatában a kezdő bhakta megnyugodhat: semmi sincs veszve akkor sem, ha nem sajátította el azonnal Vyāsa tanításait, föltéve, hogy szakadatlanul törekszik erre. Ezt a konklúziót erősíti meg Kṛṣṇa, amikor azt mondja:

nehābhikrama-nāśo ’sti pratyavāyo na vidyate sv-alpam apy asya dharmasya trāyate mahato bhayāt

„Ebben a törekvésben nincsen veszteség vagy hanyatlás, s ezen az úton már egy kis fejlődés is megvédi az embert a félelem legveszélyesebb fajtájától.”12

A sādhanában a fejlődés kulcsa az őszinte szándék és a módszerbe vetett hit. Ha ezeket nem éri sérülés, a bhakti maga gondoskodik róla, hogy a tiszta bhakta szívében megvalósulhasson. Kṛṣṇa megígéri az ilyen gyakorlóknak:

ananyāś cintayanto māṁ ye janāḥ paryupāsate teṣāṁ nityābhiyuktānāṁ yoga-kṣemaṁ vahāmy aham

„De akik kizárólagos odaadással mindig Engem imádnak, transzcendentális formámon meditálva, azoknak elhozom, amire szükségük van, s megőrzöm, amijük van.”13

Megkérdezhetnénk ekkor:

„Hogyan hozza el Kṛṣṇa a bhakta számára, amire szüksége van?”

A válasz egyszerűen fogalmazva ez:

„Az idősebb vaiṣṇavák nyújtotta inspiráción keresztül, de Ő maga is közvetlen útmutatást ad.”

A gyakorló bhakták más vai ṣṇ aváktól és lelki tanítómestereikt ő l kapnak útmutatást a s ā dhana terén. Ezt támasztja alá a madhyama-adhikārī-guru definíciója is: „őszinte barátja az Úr minden bhaktájának” és „kegyében részesíti a jószándékú tudatlanokat”.14 Így fedezheti föl a sādhaka, hogy hol mutat hiányosságokat a gyakorlata, hogyan lehet korrigálni ezeket a hiányosságokat, és adekvát lelki gyakorlatait hogyan erősítheti tovább. Jóakaróit a szívükben lévő odaadás ösztönzi arra, hogy útmutatással lássák el őt.

Ez a fajta inspiráció a bhaktyā sañjātayā bhaktyā elvének megvalósulása: „A bhakti bhaktiból születik.”15

A vai ṣṇ aváktól kapott tanácsadással párhuzamosan a bhakta az Úrtól is kap útmutatást. Amikor az Úr látja, hogy a s ā dhaka ő szinte igyekezettel hall Róla és próbálja megismerni Ő t, akkor nemcsak tudást ad neki, amellyel haladhat el ő re, de a fölmerül ő akadályokat is elhárítja az útjából:

śṛṇvatāṁ sva-kathāḥ kṛṣṇaḥ puṇya-śravaṇa-kīrtanaḥ hṛdy antaḥ stho hy abhadrāṇi vidhunoti suhṛt satām

„Śrī Kṛṣṇa, az Istenség Személyisége, aki a Paramātmā [a Felsőlélek] mindenki szívében, s aki az őszinte bhakta jótev ő je, megtisztítja az anyagi élvezet utáni vágytól annak a bhaktának a szívét, akiben felébredt a vágy arra, hogy hallja az Ő üzenetét, melynek megfelelő hallgatása és elmondása már önmagában is jámbor tett.”16

Az odaadásunk fejlődése tehát azon múlik, milyen erős a hitünk, és milyen mély a tudásunk. Ez a két – a korábbi fejezetekben már

tárgyalt – tényező a kulcs ahhoz, hogy a sādhana magasabb szintjeire léphessünk, és elérhessük azokat az eredményeket, melyeket e magasabb fokozatok nyújtanak.

Láthatjuk tehát, hogy az odaadó szolgálat nagyon is lépcsőzetes folyamat. Az Úr is világosan kijelenti:

„Az ember teljes meggy ő z ő déssel, értelme segítségével fokozatosan, lépésr ő l lépésre szilárduljon meg a transzban.”17

A s ā dhana útja és az általa adott eredmények szisztematikusak és egyetemesek ugyan, mégis minden egyes bhakta útja egyedi.

Ugyanígy, bár a tökéletesség lépcsőfokai és szimptómái egyformán tudományosan meghatározhatók, minden bhaktát egyedülálló, csak rá jellemző kapcsolat fűzi Kṛṣṇához, s az ebből a kapcsolatból születő eksztázisa is egyedi.

A szentírások számos példát említenek arra, amikor a bhakták saját, egyedi útjukon haladnak a tökéletesség felé, ugyanakkor az odaadás általános feltételeinek is eleget tesznek.

Gyerekként Nāradát odaadással áldották meg a bhaktivedanta vai ṣṇ avák, ő pedig, bár minden családi kötelékt ő l megszabadult már, tévesen továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy elvonulva meditáljon. Az Úr megsajnálta, s megjelent előtte, hogy fölhívja figyelmét a helytelen gyakorlatra. Aztán elt ű nt, s N ā rada soha többé nem látta. Kṛṣṇa hiányának tüzében perzselődve lassanként megszabadult a finom ragaszkodásoktól is, és közeledett a tökéletesség felé, melyet halálakor el is nyert.

A Śrīmad-Bhāgavatamban a bűnös Ajāmiláról is olvashatunk, aki attól tisztult meg, hogy véletlenül kimondta az Úr nevét, mire a viṣṇudūták megjelentek előtte, és megáldották. Ezek után lelki fejlődésének egy magasabb szintjén Haridvārában a sādhana-bhakti gyakorlásához látott, s végül elnyerte lelki testét, melyben visszatérhetett a Vaikuṇṭha-világba.

Gopa- kum ā ra szintén a lelki eredmények számos formáját elnyerte annak köszönhet ő en, hogy h ű ségesen énekelte d

mantráját . Amikor azonban elérte azt a határt, melyet szabályokat követő sādhanával már nem lehet túllépni, nagy szerencséjére találkozott a vi ṣṇ ud ū tákkal és N ā rada Munival, akik a spontán

szeret ő odaadás útjára terelték, s végül elvezették oda, ahová vágyott.

Három bhaktát ismerhettünk meg, s mindegyik saját, csak rá jellemző útját járta. Ennek ellenére mindannyian úgy érhették csak el a tökéletességet, melyre vágytak, hogy olyan autentikus, bevett lelki gyakorlatokat követtek, melyek már kiállták az idő próbáját.

Ha a sādhaka a lelki tanítómester és a kiváló vaiṣṇavák figyelmes útmutatásával gyakorolja a s ā dhana- bhaktit, fokozatosan haladva elnyerheti azt az eredményt, amelyre vágyik. Noha a lelki tudás a szentírások tanításán alapszik, a sādhanát mégsem pusztán a fölhalmozott tudás jelenti. A gyakorlat csakis isteni kegy révén vezethet eredményre. Az isteni kegy természetes módon fölébreszti a transzcendentális tudást, mely aztán lehet ő vé teszi a s ā dhaka számára, hogy módszeresen mind följebb és följebb haladjon a Vaiku ṇṭ ha- világba vezet ő lépcs ő n. Ráadásul az Úr K ṛṣṇ ának és bhaktáinak az áldásai olyan er ő vel bírnak, hogy a s ā dhaka még személyes jelenlétük nélkül is elérhet bármilyen tökéletességet, ha szigorúan tartja magát útmutatásaikhoz.

Gopa-kumārának a következőket mondta a lelki tanítómestere:

jagāda ca nijaṁ sarvam idaṁ preṣṭhāya te ’dadām sarvam etat-prabhāveṇa svayaṁ jñāsyasi lapsyase

„Nagyon kedves vagy a szívemnek, ezért mindenemet neked adtam. Ennek a mantrának a hatalmából magadtól is mindent megértesz és elérsz majd.”18

A gyakorló bhakta biztosra veheti, hogy a lelki siker elérhető a számára. Lehet, hogy számtalan és sokféle bűnt elkövetett, s úgy érzi, rossz szokásai gúzsba kötik, az odaadó szolgálat és a kiváló személyiségek áldásai azonban gondoskodni fognak arról, hogy megvalósított tudásra tegyen szert és elvágja evilági ragaszkodásait, mert ez a két dolog elengedhetetlen mind a középhaladó, mind a haladó szint tökéletességének eléréséhez.

Jegyzetek

1. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 4.10.

2. Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 25.265.

3. Ś r ī mad- Bh ā gavatam 2.9.31. A catu ḥ - ś lok ī , vagyis „a négy vers” a Śrīmad-Bhāgavatam 2.9.33–36.

4. Śrīmad-Bhāgavatam 2.9.36.

5. Śrī Āmnāya-sūtra 7.50.

6. Śrī Caitanya-caritāmṛta, Madhya-līlā 22.14–15.

7. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 10.10.

8. Śrīmad-Bhāgavatam 6.2.14.

9. Padma- pur āṇ a, ahogyan a Ś r ī Caitanya- carit ā m ṛ ta, Antyalīlā 3.60 idézi.

10. Bhakti-rasāmṛta-sindhu 1.2.101, ahogyan A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 7.3 magyarázata idézi.

11. Śrīmad-Bhāgavatam 1.5.11.

12. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 2.40.

13. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 9.22.

14. Śrīmad-Bhāgavatam 11.2.46.

15. Śrīmad-Bhāgavatam 11.3.31.

16. Śrīmad-Bhāgavatam 1.2.17.

17. A Bhagavad-gītā úgy, ahogy van 6.25.

18. Śrī Bṛhad-bhāgavatāmṛta 2.3.6.

Saṅkalpa-kaumudī

Az eltökéltség útját megvilágító holdsugár

A könyv – melynek fő ihlető forrása Śrīla Sanātana Gosvāmī Bṛhadbhāgavatāmṛtája, illetve az a fáradhatatlan igyekezet, mellyel a mű központi szereplője, Gopa-kumāra törekszik odaadó szolgálata tökéletesítésére – egyedülálló megvilágításba helyezi a sādhana-bhaktinak a Bṛhadbhāgavatāmṛta lapjain kibontakozó négy aspektusát: a saṅkalpát, az odaadó szolgálatban való előrehaladást biztosító elszántságot; az ekāgratāt, a sikeres saṅkalpákhoz szükséges fgyelmes hozzáállást; a bhāva-sevāt, a saṅkalpa mögött meghúzódó, a vraja-bhaktival összhangban álló hangulatot; valamint a kṛpāt, az isteni kegyet, melynek révén a gyakorlat végül eksztázissá lényegül át. A Saṅkalpa-kaumudī célkitűzése e négy téma mélyreható elemzése.

Śrīla Prabhupāda és az előző ācāryák írásainak flozófai alapigazságait egygyé ötvözve Śivarāma Swami egyedien és a lehető legpraktikusabb módon mutatja be a bhakti lényegét, méghozzá olyan emészthető stílusban, amelyet mindenki – a törekvő sādhakáktól a tiszta bhaktákig – inspirálónak, megvilágosító erejűnek fog találni; olyan kivételes alkotásnak, mely az egész életét megváltoztatja majd.